Victoria Holt A francia Kiralyné

7/25/2019 Victoria Holt A francia Kiralyné

http://slidepdf.com/reader/full/victoria-holt-a-francia-kiralyne 1/161

Victoria Holt: A francia királyné

A szépséges, bájos, életvidám Mary a Tudor -család "aranygyermeke" mindenki kedvence,akinek nem létezik teljesítetlen kívánsága. Kivéve, mikor a házasságáról születik döntés.Kislánykorában eljegyzik nagy birodalmak örökösével, a még szintén gyermek KasztíliaiKároly főherceggel. Ezt a jegyességet később fontosabb politikai és államérdekek miatt

fölbontják, és Maryt - minden könyörgése ellenére - fivére férjhez adja XII. Lajos franciakirályhoz. Az ártatlan, gyönyörű, tizenéves lánynak nincs választása, kénytelen

Franciaországba hajózni, hogy a sosem látott, ismeretlen, öreg, betegeskedő uralkodó feleségelegyen. Mary mindenkit elbűvöl a francia udvarban, még a jóképű, fiatal Dauphint is, akinekrégen várt trónra lépését megakadályozná, ha Lajosnak fia születne. Rövid házasság után a

király meghal, és Mary ezúttal saját kezébe veszi sorsának irányítását. Szembeszegülverettegett bátyja várható haragjával, állami és egyházi elvárásokkal és szokásokkal,

keresztülviszi akaratát, és titokban házasságot köt egyetlen, igazi, fiatalkori szerelmével,Charles Brandonnal... A rokonszenves, érzelemgazdag, ám céltudatos Mary Tudor lebilincselő,izgalmas, humort sem nélkülöző történetének során az olvasó Európa nagy királyi családjainak

mindennapi életébe nyer betekintést.



AZ ANGOL SZÍNTÉR I.

MARY KÉZFOGÓJA

Noha az északkeleti szél felkorbácsolta a Temze hideg vizét, a part magasra nőtt füvét és bokrait, és dühödten verte a palota falait, a bárkák kikötöttek és a magas rangú személyiségekkiléptek a privát kikötő lépcsőire.

A fiatal lány az ablakmélyedés párkányán térdelt és elégedetten figyelte őket. - Nézd, Katharine - mondta anélkül, hogy sógornője felé for dult volna, aki az ablak melletti

székén ülve varrogatott -, Dudley uram és Empson uram érkezik éppen. Kíváncsi vagyok, ki jönmég. - Megrázta sűrű vörösarany fürtjeit. - És ha belegondolok, hogy mind az én tiszteletemre

jönnek!

-

Mary, beképzelt vagy. Nem kellene elfeledkezned arról, hogy nem téged tisztelnek meg,hanem apád koronáját.

- Az ég szerelmére! - tiltakozott Mary - Apám koronája az, akinek a frigyét holnapszentesitik ebben a palotában?

- Tudjuk, hogy az te vagy. De ezeknek a férfiaknak a tiszteletadása nem a tizenegy éveslánynak szól, hanem annak, hogy ő Anglia királyának a lánya.

- Tizenkettő vagyok, tudhatnád! - vágott vissza Mary. -Tizenkettő és... - Számolni kezdettaz ujjain. - Tizenkét év és kilenc hónap. Majdnem tizenhárom, a fenébe is!

- Nem vagy még annyi idős, és illetlenség ilyen szavakat használnod.

- Ó, Katharine, olyan unalmas teremtés vagy! Leugrott az ablakpárkányról, Katharine-hez futott és megölelte, - Jaj, nem ügy értettem. De

te olyan jó vagy... én meg sose tudok jó lenni. Legalábbis addig nem is akarok, amíg nem leszekolyan öreg, hogy bűnbánatot kelljen gyakorolnom. De te se vagy még olyan idős, Katharine.Miért nem hagyod abba, hogy azon gondolkodj, mi a jó, és miért nem arra gondolsz, amiszórakoztató?

Félrehajtott fejjel nézte Katharine-t. Szegény! Már özvegy -évek óta. Lehet már... újraszámolni próbált... hat éve, hogy Arthur meghalt, és szegény Katharine egyre öregebb és szo-

morúbb azóta. - Nem azért vagyunk a földön, hogy szórakozzunk, Mary -mondta nyugodt hangon

Katharine.

- De én igen - felelte Mary.

- Fiatal vagy, és távolról sem olyan komoly, mint kellene; de mint hercegnőnek, vannakkötelességeid és erről sosem szabad megfeledkezned.

- Kötelesség! - kiáltott fel Mary, és olyan lendülettel pördült meg, hogy homokszínalsószoknyái kivillantak zöld bársonyköntöse alól. Lábujjhegyre állt és folytatta:

- 0, Katharine, próbáltad már az új táncot? így kell. Henry megmutatta nekem. - Táncra perdült, haja hullámzott körülötte, kerek arca kipirult, kék szemei ragyogtak. Katharine imátmormolt érte. Olyan gyönyörű, olyan szenvedélyes, olyan akaratos, olyan elkényeztetett: még akirály is, aki másra nem nagyon gondol, mint az államkincstár bevételeinek növelésére,ellágyul legfiatalabb gyermekének még a látványától is.

J És - folytatta Mary rövid szünet után - szeretnélek emlékeztetni, hogy Henry is használjaazt a kifejezést, és ha Henry teszi, akkor én is fogom.

-

Nem kellene átvenned a rossz szokásait.



- Henry rossz szokásai?! Nincs neki egy se. Ő az én csodálatos bátyám. Tudod, Katharine, jobban szeretem, mint bárkit a világon. - Arca hirtelen elfelhósödött. - Károlyt is szeretnemkéne, de ő nem olyan, mint Henry. - Odaszaladt az ablakpárkányhoz támasztott képhez,visszajött és a képet maga elé tartva leült Katharine lábához. A kép Kasztília főhercegétábrázolta, egy álmos szemű, erős állkapcsú fiút; enyhén nyitott szájjal, nem túl megnyerő

arccal. - Nos, láttál már valakit, aki a legkevésbé sem olyan, mint Henry? — folytatta Mary. -És ő a vőlegényem. Ó, milyen csodálatos lenne, ha Henry nem a fivé rem lenne. Akkor

hozzámehetnék. - Komolytalan vagy és egy csomó képtelenséget beszélsz -mondta Katharine kimérten;

de magát meghazudtolva elmosolyodott. Azt gondolta: mindnyájan így vagyunk vele.Rajongunk érte; helytelenítjük a frivolságát; de egy sincs köztünk, akit ne venne le a lábáról a

bájossága. Végül is még csak gyerek: Majd felnő. - Drága húgom - folytatta -, holnap nagyon

ünnepélyes esemény vár rád. Ha akarsz velem imádkozni... Mary hevesen rázta a fejét. - Már elmondtam a mai imáimat, és egyáltalán nincs igazad,

Katharine. Ez vidám esemény. Nem hallottad a harangokat reggel? Zene lesz az utcákon, azemberek örömtüzeket gyújtanak és körbetáncolják; Mindenki annyira örül, hogy férjhez

megyek Károly főherceghez. Semmi komorság nincs egy ilyen eseményben. Apám azt mondja,ez egy jó házasság. És az összes öreg flandriai követ is azt mondja. Azt mondják, virágozni foga kereskedelem, nekem köszönhetően... és ha hozzámegyek Károlyhoz, teljesítem Anglia és aTudorok iránti kötelességemet. Ha ezzel mindenkinek jót teszek, miért bánkódnék? Hogy süvíta szél! Azt mondják, Spanyolországban forróság van. Tényleg? Tudnod kell, hisz egykor azvolt a hazád. Katharine... egy nap én leszek Spanyolország királynéja!

Katharine lemondóan csóválta a fejét. - Szegény, szegény Katharine - sóhajtotta hirtelen Mary. -Ez az egész beszélgetés a

házasságról elszomorít téged. Emlékeztet a saját házasságodra és szegény Arthurra. Ó,sajnálom. De mosolyogj már! Holnap táncolni fogunk. Tudtad, hogy lesz állatviadal? Leszvadászat és solymászat, és lefogadom, hogy bajvívás is. Olyan izgalmas! Henry azt mondja,

hogy nincs elég vidámság az udvarban, és- ha majd ő lesz a király... - Elhallgatott és a szája elékapta a kezét. - De tényleg nagyon szép ünnepség lesz, nagyon fogod élvezni, ahogy mimindnyájan.

Nevetés hangját hallotta lentről, és az ablakhoz futott, újra a párkányra térdelt.. - Henry az! - kiáltotta. - Megjött a vadászatból. Henry! Henry! Erőteljesen megkocogtatta az ablakot, és a lenn álló fiatalemberek fölnéztek. Középen állt

a bátyja, Henry, aki - bár még nem töltötte be a tizennyolcat - már száznyolcvan centinél ismagasabb volt. Ott állt szétvetett lábbal, csípőre tett kézzel, miközben a lovász elvezette a lovát.Szolid öltözéket viselt, de csak azért, mert apja ellenezte a hivalkodást. Könnyed stílusúruházata még jobban kiemelte káprázatosan életerős megjelenését.

- Hé, húgocskám! - kiáltotta, aztán megfordult, mondott valamit a kísérőinek, akikazonnal nevetésben törtek ki, méltányolva ellenállhatatlan szellemességét. Bement a palotába, majd néhány perc múlva kivágódott a szoba ajtaja, és Henry nagy

léptekkel húga felé közeledett. Mary felugrott, karjait a nyaka köré fonta; a fiú megforgatta a levegőben, és ő

elragadtatottan sikongott. Katharine csend ben figyelte, mennyire hasonlítanak egymásra, ésszívmelen-gető volt látni a ragaszkodást fivér és húg között. Különösen megnyugtató volt, hogyHenry képes ilyen mély érzelmekre, mert remélte, hogy egy napon majd ő lehet odaadóérzelmeinek tárgya. E fiatalember révén remélte visszanyerni elveszett méltóságát, mert az

elmúlt évek megaláztatásai csaknem elviselhetetlenek voltak. Erőfeszítésébe került elnyomniaz érzelmeit, hisz gyűlölte Anglia királyát, aki oly rideg közömbösséggel bánt vele anyja halála

óta, hogy az már csökkentette értékét a világ szemében. De most apja, Aragóniái Ferdinándtöbbé már nem csupán Aragónia királya. Nagy sikereket aratott Európában, és a lánya



megszűnt az a jelentéktelen szereplő lenni, aki egykor volt. Tudta, hogy kizárólag ebből azokból engedik, hogy Mary hercegnő társalkodónője legyen - szerény előrelépés, az igaz, delegalább már nincs teljesen száműzve az udvartól.

Amikor az anyja még élt, ezt a ragyogó fiatal herceget odaígérték neki második férjéül;Katharine szívből remélte, hogy a fiatalember emlékszik arra az ígéretre. A herceg jelenlétében

ezért szorongott, tetszeni akart, ugyanakkor rettegett, hogy épp ideges viselkedésével ront elmindent.

- Alig tudom kivárni a holnapot - mondta Mary.

- Annyira vágysz rá, hogy elhagyj minket? - kérdezte a fivére. - Henry, soha nem akarnálak elhagyni téged! A fiatalember mosolya felszikrázott. Imádta a hízelgést és soha meg nem unta. - És jól tudod - folytatta Mary -, hogy ez most csak formaság. Nem hagylak el még

hosszú évekig. - Remélem is! - kiáltotta Henry. - Akkor egy testvéred sem lenne a közeledben. Már elvesztetted Margaretet. Ó, Henry,

kíváncsi vagyok, milyen lehet Skóciában. Szerinted hiányzunk „Margit királynénak'?

-

Van férje, akivel törődjön, de azt mondják, Skócia zord ország. Én szívesebben vagyokitt, Richmondban.

- Henr y, mi lenne, ha Károly költözne ide? És akkor nem kellene elmennem.

- Ezt szeretnéd, kishúgom?

- Megparancsolnád neki, hogy tegyen így?

-Meg én... megparancsolom a kasztrliai főhercegnek! - Valóban meg kell tenned, mert te képes leszel az egész világnak parancsolni, amikor...

amikor... majd...

Nővér és fivér tekintete néhány másodpercre összekapcsolódott, aztán Henry észbe kapott,hogy Katharine is ott van. Felfordult és így szólt: - A húgom csak locsog-fecseg, nem igaz,

madám

- Valóban, felség. - Katharine mindig mondja, hogy többet kéne imádkoznom és kevesebbet beszélnem. De

nincs hozzá kedvem, Henry. Egyszerűen nincs hozzá kedvem! - Szemtelen teremtés! - mondta Henry. - Na, ide figyelj. A ceremónia után" fogadást

adunk, majd a jelmezbál következik. Megmutatjuk ezeknek a flamandoknak, hogyan kell

táncolni és énekelni. Te és én... néhány barátommal... kisurranunk és maszkot öltünk. Azutánvisszajövünk és táncolunk az udvar előtt. El lesznek ragadtatva tőlünk, és amikor kérdezgetikegymást, kik lehetünk, levesszük az álarcunkat és felfedjük magunkat előttük.

Mary összecsapta a tenyerét és felnézett a mennyezetre. - Ó, Henry, te találod ki a

legszórakoztatóbb dolgokat. Azt szeretném... ó, mennyire szeretném...! - Mondd, mit szeretnél?

A lány csodálattal és ünnepélyesen nézett rá. - Hogy soha ne kelljen elválnom tőled. De hamár hercegnő vagyok és muszáj férjhez mennem, azt szeretném, ha lenne valaki, aki úgy nézneki, mint te, úgy beszélne, mint te, és mindenben olyan lenne, mint te. Hogy ne is lehessen

megkülönböztetni benneteket. Henry felnevetett. Katharine-re nézett, mintha azt mondaná: Mit szólsz a húgomhoz? Nem

nevetséges?

Holott tetszett neki, hogy a lány ilyen Egészében véve elégedett fiatalember volt. Hitte,hogy minden, amit akar, hamarosan az övé lesz. Bármerre fordult, mindenütt csak hízelgésseltalálkozott; és rövid időn belül - nemsokára, mert az öregember köhög és már rendszeresen vért

köp - ő lesz ennek az országnak a királya.



Barátaitól megkapta mindazt a tiszteletet, amire vágyott; és amikor keresztüllovagolt atyjavárosainak utcáin, hangosab- ban köszöntötték, mint bárkit. Tudta, hogy Anglia népe mohónvárja a napot, amikor királyuknak nevezhetik. Minden adottsága megvan hozzá - jó megjelenés,

jó egészség, vonzerő, életkedv... és mindaz a hatalmas vagyon, melyet apja céltudatosan

felhalmozott az évek során.

Mégis, semmi nem okozott neki akkora örömöt, mint kishúga imádata, mert jól ismerte alányt, és tudta, hogy amikor ő kifejezi a szeretetét, a szíve legmélyéről teszi. A kis Mary soha

nem is próbálta eltitkolni a szeretetét vágy az utálatát; de ha ő koldus lenne, őt akkor is szeretné. Megérezte a sóvárgó gyengédséget a másik nő viselkedésé ben is, és érzett némi tiszteletet

is iránta. Örömteli naivok ez azért is, mert bár Mary másnapi kézfogója hivatalos aktusnak számít,

csak meghatalmazás útján történik, így a lány továbbra is az angol udvarban marad. Még nemkell az elválásra gondolniuk.

Mary lesimította a szoknyáit és próbált higgadtnak mutatkozni. Katharine, akit kísérőjéülválasztottak ez alkalomra, egészen elégedett volt vele. Szertelensége ellenére is, gondolta

Katharine, hercegnő és lehet rá számítani, hogy méltósággal viselkedik, ha a helyzetmegkívánja.

A lány gyönyörű volt, és biztosra vehető, hogy Sieur de Bergues, aki a nyolcesztendősfőherceg képviseletében jött, jelenti majd, hogy milyen elbűvölő teremtés. Nem mintha avőlegényt ez nagyon érdek elné. Milyen szerencsés Mary! Évek telhetnek még el, mire Károlyelég idős lesz ahhoz, hogy jogot formálhasson rá.

Mary Katharine-re mosolygott. - Ó, a drága kis Károly! -mondta. - Annyival fiatalabb

nálam. Azt hiszem, nekem kell majd gondot viselnem rá. - Sóhajtott. - Törékenynek látszik.Milyen kár.

- Amikor fiatalabb voltál, te is törékeny voltál, de kinőtted. Valószínűleg ő is ki fogja. - Biztosan így lesz; és olyan magasra nő, mint Henry. -

Kevés férfi nő olyan magasra. A lány elábrándozott, - Tudom. Henry menyasszonya szerencsés lesz, nem igaz? Képzeld

el, hogy Henry menyasszonya vagy, és Anglia leendő királynéja. Katharine, aki sosem szűnt meg ábrándozni erről a lehetőségről, nem felelt; de Mary

hozzáhajolt és hirtelen megcsókolta, mert pontosan tudta, mi jár sógornője fejében. Marymindig szélesre tárta szemét és fülét az udvar pletykái előtt, és kényszerrel vagy erőszakkalelérte a szolgálóinál, hogy minden információt megosszanak vele. Titokban szerencsét kívántKatharine-nek, mert nagyon kedvelte, bár gyakran bosz-szantotta ájtatossága és némiképp

búskomor megjelenése. Ha többet nevetne és kevesebbet imádkozna, gondolta Mary, inkábbHenry kedvére való volna. Bár természetesen a királyi hercegek és hercegnők nem

választhatják meg a házastársaikat, és nem Henryn múlik, hogy elveszi-e őt, hacsak...Abbahagyta az efölötti töprengést. Gyöngéd természetű volt, és bár az apja nem volt barátságtalan hozzá, sosem volt olyan túláradóan szerető sem, amilyennek szerette volna;egyszerűen nem olyan volt a természete. Mégis kimutatta, hogy nem képes ellenállni alányának, és vidámító volt a tudat, hogy ő az egyetlen, aki mosolyt tud varázsolni az ajkára, slágyságot lopni mindig szigorú hangjába. De az üdvari élet olyan unalmas mellette - pedig

Henry mindig mondja, hogy másképp is lehetne. Nővérére, Margitra gondolt, aki úgy hat évvel ezelőtt hasonló ceremónia keretében lépett

frigyre, amikor IV Jakab skót király megbízottja Richmondba jött és feleségül vette őt uranevében. Alig emlékezett már Margitra, kivéve talán arra, hogy gyakran veszekedett Henryvel.

Azért hiányzik nekik; mert olyan, mint ők - tele vitalitással, életszeretettel.

Arthur nem olyan volt; ő inkább a szüleikre hasonlított. Szegény Arthur - olyan beteges fiúvolt, és már nem is igen tud visszaemlékezni rá, hogyan is nézett ki. Ha még élne, Henry nem a



walesi herceg lenne, hanem az egyház oszlopos tagja. Csiklandós kacagásra ingerli, amintCanterbury érsekeként képzeli maga elé Henryt. Talán így a legjobb mindenkinek... Henry az,aki királyságra született.

- Készen állsz? - kérdezte Katharine. -Igen.

- Akkor menjünk, mert már várnak rád.

Mary körülnézett a fogadóteremben, amely egykor anyjáé volt, és amelyet erre azalkalomra aranydrapériákkal díszítettek fel, és arra gondolt: Amikor legközelebb belépek ide,már valakinek a jegyese leszek. Új rangom lesz - Kasztília főhercegnője -, és akkor az ameglehetősen üres tekintetű kisfiú félig-meddig a férjemnek számít majd. Szegény Károly,nekem kell gondoskodnom róla, látom már.

Innen, a távolból gyengédséget érzett iránta, és nem volt annyira kellemetlen a gondolat,

hogy ő lesz a férje. Katharine kézen fogta és bevezette a nagy hallba, melyet selyemfüggönyök borítottak,

dísztárgyak, arany- és ezüsttányérok dekoráltak. Látta apját Sieur de Bergues mellett állni,mellettük pedig a canterburyi ér seket.

Henry is ott volt. Izgatottnak tűnt, mert minden ceremónia elragadtatással tölti el: imádja a

pompát és állandóan panaszolja, hogy oly kevésben van része belőle az angol udvarnál Húgára mosolygott, tekintetük találkozott; a lány azonban gyorsan elkapta bátyjáról a

pillantását, mert sok tekintet szegeződött rá, köztük apjáé is. Milyen betegnek látszik! Bőre egyre- sárgább, szemei egyre beesettebbek; és Mary

szikrányi bűntudatot érzett, amiért várja azt az időt, amikor az udvar vidám hely lesz... tudvántudva, hogy ez csak egy dolgot jelenthet.

Gyengéden apjára mosolygott, és a király, kedvenc lányát nézve egy-két másodpercigképtelen volt uralkodni az arcvonásain.

Mary már a canterburyi érsek előtt áll, aki a gyülekezethez szól. Unalmas öregember! A

lány gondolatai elkalandoznak. Egy régmúlt nap jut az eszébe, mielőtt Margaret Skóciábament, és ők mindannyian Richmondban voltak, és a Towerből jövő bárkákat figyelték.Emlékszik, amikor megérkezett a hír, hogy az anyjuk belehalt a szülésbe. Újszülöttk istestvérük, egy kislány - Katherine - egy napot sem élt. Az élet szomorú tud lenni... néhányember számára. Nem hitte, hogy ez vele is megtörténhet, de ez nem akadályozta meg abban,hogy sajnálja azokat, akik szenvednek.

- Ismételd utánam. - Az érsek hangja szigorúan csengett. Hogy sejtette meg, hogy nemfigyel?

- Én, Mária, általad John, Bergues lordja, ki megbízottja és meghatalmazottja vagy afelséges és hatalmas Károly főhercegnek, ki Isten kegyelméből Spanyolország hercege,Ausztria főhercege, Burgundia hercege...

Rámosolygott Bergues urára, de közben azon töprengett, milyen jelmezt vegyenek fel

Henryvel a bankett.után. Együtt fognak táncolni? Reméli. Senki sem tud olyan könnyedén ésolyan magasra szökelleni, mint Henry. Sieur de Bergues megfogta a kezét és felhúzta a jegygyűrűt az ujjára; aztán megállt és ajkát

az övéhez érintve hitvesi csókkal illette. Ilyen egyszerű volt - ezzel megköttetett az ünnepélyes házassági fogadalom.

A palota ablakaiból láthatta az örömtüzek fényeit, hallhatta a mulatozás hangjait. Azemberek nekivadultak ezen a napon, és mindezt azért, mert kis hercegnőjük átesett együnnepélyes ceremónián, amely megpecsételte a házasságot közte és a kasztíliai főherceg között.

A palota falain belül a vigalom talán még nagyo bb volt. Nem gyakori eset, hogy VII.

Henrik különleges mulatságra ad engedélyt az udvarnépének. Ebből az alkalomból a nemesem- berek és feleségeik elővették legértékesebb ékszereiket. Bolondság volt ezt tenniük, mert a



király észrevehette gazdagságukat és felszólíthatta ravasz minisztereit, Dudleyt és Empsont,találjanak módot rá, hogy ezen javak némelyike átkerülhessen a királyi kincstárba. De nemtörődtek vele. Ki voltak éhezve az örömre, táncolni akartak, jelmezbált, bajvívást és vadászatot,finom ruhákat viselni és elkápráztatni vele a többieket; versengeni akartak egymással; és ez azeste minderre lehetőséget adott.

Maryt körülvette egy csapat udvarhölgy. Mind egyszerre beszéltek, lehetetlen volt hallani,mit mondanak, de ő annyit azért megértett, hogy tüllfátylakba akarnak burkolózni, ami keleti jelleget kölcsönözne nekik, és vannak maszkok, amikkel elrejthetik az arcukat, ígyelvegyülhetnek a táncosok között és felismerhetetlenek maradnak. Ez Henry ötlete volt, és ő

jónak találta. Udvarhölgyei izgatottan zsibongtak, ahogy ott állt közöttük. - Esküszöm, én sosem jönnék

rá! Lady Mary magas a korához képest. Ki gondolná, hogy nem valamelyik társunk... - Siessünk! - kiáltotta Mary - Alig várom, hogy a táncosok között legyek. A hallban a hölgyekkel együtt csatlakozott a maszkot viselő táncosokhoz, akikről tudta,

hogy Henry és a barátai azok. Hallotta a suttogásokat: - De kik lehetnek ezek az álarcos hölgyek és urak?

- Hallottam, hogy távoli helyekről jöttek, hogy lássák az angol udvart. Mary csak nevetett magában, aztán észrevette a magas alakot. Biztos volt benne, tudja,

hogy kit lát, ezért bátran odalépett hozzá és megérintette a karját. - Kérlek, uram - szólította meg -, elmondanád, hogy kerültél ide ma este?

- Nem kérdezhetném én is ugyanezt tőled, mad ám} Megpróbálja elváltoztatni a hangját,gondolta a lány, és meg

kell adni, csodálatosan csinálja. - Tehetnéd, de nem kapnál feleletet. - Akkor egyezzünk meg, hogy fenntartjuk a kíváncsiságunkat a leleplezésig. Táncolnál

velem?

- Örömmel

így hát táncoltak, és ó azt gondolta: sose voltam még ilyen boldog. - Ez a leggyönyörűbb bál, amin valaha részt vettem - mondta.

- Mintha olyan sok alkalommal kellett volna megjelenned! Mary nevetett. - Azt hiszed,

uram, hogy ez az első bálom?

- Hölgyem, olyan gondolatokat sugallsz, amelyek sosem fordultak meg a fejemben.

- Rébuszókban beszélsz, uram

- Akkor hadd áruljam el a tiszta igazságot. Esküszöm, hogy nincs szebb hölgy a bálban,mint az én partnerem.

- És én esküszöm, hogy nincs csinosabb úr, mint az én táncosom.

A fiatalember megszorította a lány kezét. - Akkor kénytelenek vagyunk együtt maradni,hogy bizonyítani tudjuk szavainkat.

Mary felsóhajtott. - Valóban, ez kötelességünk. És így is lett; csak annyi időre váltak el egymástól, ameddig a tánc koreográfiájamegkövetelte, de aztán visszatértek a másikhoz.

Mary meg akarta mondani neki, hogy nagyon szép jelmezt vett föl és a hangját iscsodálatosan sikerült elváltoztatnia - még soha nem tudta így elleplezni magát előtte. De ha eztteszi, elrontaná a mulatságát. Henry azt akarja, hogy meglepetést mutasson, amikor leveszi azálarcát, és ő így is fog tenni. Ez mind része a játéknak.

Milyen csodálatos bátyja van, hogy mellette marad a bál folyamán, hiszen fiatal férfi és -

ahogy hallotta - odavan a nőkért. Talán őmiatta van egy kicsit zavarban, mert még túl fiatalahhoz, hogy álruhában elvegyüljön a táncosok között; ezért elhatározta, mellette marad, hogyvédelmezze. Drága Henrym! Imádott fivérem!



Elbűvölte az ügyessége a táncban. Senki nem szökellt magasabbra, senki nem fordult és pörgött kecsesebben. Ha leveszik az álarcot, majd megmondja neki, hogy milyen büszke rá éshogy mennyire szereti.

Amikor eljött a leleplezés ideje, megállt előtte, szemei csillogtak az örömtől, és ahogylevette az álarcát, a férfi felkiáltott: - Hitemre, ez Mary hercegnő!

Hirtelen mozdulattal lekapta a maszkját. A lány csak ámult, mert az előtte álló férfi nem a bátyja volt. - De - kezdte - én azt hittem. - Kevésbé tetszem felségednek álarc nélkül? - kérdezte az ismeretlen. - Olyan vagy mint...

- Őfelsége, a herceg? Ő esküszik, hogy magasabb nálam egy hüvelykkel... de nem vagyokolyan biztos benne.

- Tagadhatatlan, hogy ti vagytok a két legmagasabb férfi az udvarnál, így nem csoda, hogyeltévesztettem. De úgy táncolsz, ahogy ó táncol... még a hangod is hasonlít egy kicsit az övére.

- Esedezem felséged bocsánatáért, de engedtessék azt mondanom: Charles Brandon

készséggel áll a szolgálatodra, mint ahogy híven szolgálja a fivéredet is.

A lány hirtelen nevetni kezdett, mert rájött, hogy a férfi egész idő alatt tudta, hogy ő a bátyjának hiszi, és mindent megtett, hogy megszemélyesítse' Henryt. Mary mindig képes voltélvezni a tréfát, akkor is, ha ellene irányult.

A fiatalember vele nevetett, miközben ó alaposan szemügyre vette: magas, szőke, jóképű,élettel teli. Valójában már férfi; egy kicsit idősebb, mint Henry, egy kicsit több életta -

pasztalattal bír. - Sose láttam még férfit, aki jobban emlékeztetne a bátyámra - mondta végül a lány. - A

tévedésem tehát megbocsátható. A fiatalember mélyen meghajolt. - Kegyes bók egy kegyes hölgytől - mormolta.

Később Mary arra a megállapításra jutott, hogy ez az éjszaka volt a legfontosabb egészaddigi életében, mert akkor találkozott először Charles Brandonnal.

A mulatság véget ért, Sieur de Bergues a kíséretével visszament Flandriába, és ahercegnőnek vissza kellett térnie a tanulószobába. Igaz, hogy jelentős udvartartása volt sajátudvarhölgyekkel, és a tény, hogy immár a Kasztília főhercegnője címet viselte, még inkábbemelte méltóságát, de azért volt még mit tanulnia: latin- és franciatanulmányait folytatniakellett, és hímzései fölött is görnyedhetett.

Az udvari élet is visszazökkent a rendes kerékvágásba. A királyt felzaklatták a flamandkövetség vendéglátásának költségei, és fösvényebb lett mint valaha. Ingerlékennyé tette rosszegészségi állapota, tudta, hogy nem él már sokáig és nem győzött azon töprengeni, milyen

király lesz ragyogó, életvidám utódjából. Az ifjú Henry hiú, túlságosan rajong a szép ruhákért, amulatságokért; ezek sokba kerülnek, és nem biztos benne, hogy vajon kísérletei, hogy átitassa afiút az arany tiszteletével, nem arra sarkallja-e, arra hogy csecsebecsékre váltsa át inkább.

Nagyon szerette volna megházasítani a fiát; nagy megnyugvással töltötte el, hogy lányai sorsátmegelégedésére intézte el -Margit Skócia királynéja, és ez olyan házasság, ami kedvére való.Mary házassága Spanyolország hercegével még előnyö-sebbnek mondható. Nem, nem a lányaiaggasztják. Hanem a fia. Ami őt illeti, nem vesztette el a reményt, hogy további gyerekeilegyenek, habár annak tudatában van, hogy többé már nincs élete virágjában, így hamarosancselekednie kell. Gondolatai mostanában Miksa császár lánya, Ausztriai Margit körül forognak,

aki Mary vőlegényének, Károlynak a nagynénje. De napról napra kicsit gyengébbnek érzimagát, és mert éles eszű, tudja, hogy udvaroncai egyre többet és többet figyelnek a walesi

her cegre, mint az öreg királyra.



Egyik legnagyobb öröme az, amikor a lányát látja jönni-menni az udvarban. Lopva

figyelte, amik or Mary nem tudta, hogy nézi; és gyakran elcsodálkozott, hogyan tudott ilyenlányt nemzeni. Anyai nagyapjára, IV Edwardra hasonlít - mint minden életben maradtgyermeke. Nagy bánatot okoz neki, hogy hét gyermekéből csak három maradt életben. Demekkora öröm arra gondolni, hogy két lánya királyné és a fia király lesz. Ha visszatekint

ifjúsága napjaira, gratulálhat magának; és ez eszébe juttatja azt a valakit, akinek örök hálávaltartozik. 0 most is az, udvarnál tartózkodik, mert ahányszor csak lehetséges, együtt vannak, ésaz eljegyzési ceremónia óta eltelt hónapokban gyakran keresik egymás társaságát. Ó pedig nemmás, mint az anyja, Richmond és Derby grófnéja.

Anyja félügyeli a fiatal Mary nevelését, és sokat tesz azért, hogy tudatosítsa benne helyzetefontosságát.

Egy márciusi napon, néhány hónappal a kézfogó után Mary a hímzésével foglalatoskodott,oda sem figyelve, mert unta a kézimunkát. A tűnél jobban kedvelte a táncot és a zenét; ésmialatt dolgozott, egy új dalon töprengett, amit lanton vagy klavikordon fog játszani, és amirőlki akarta kérni Henry véleményét. Szeretett együtt lenni Henryvel és annak legjobb barátjával,Charles Brandonnal, akivel osztozott a titkon, hogy összetévesztette a bátyjával. Egyikük sem

mondta el Henrynek; érezték, nem örülne, hogy össze lehet téveszteni őt valakivel, és ráadásula saját húga vétett ilyen szörnyen sértő hibát.

Ültében maga elé bámulva Mary nem vette észre nagyanyja közeledtét, mígnem a grófnémellé ért és kivette a hímzést a kezéből. A lány hirtelen sajnálni kezdte, hogy hímzése csúnya,és nem fog tetszeni nagyanyjának.

- Ez nem jó - mondta az öreg hölgy.

- Félek, hogy nem, asszonyom. -

Gondosabban kell dolgoznod, gyermekem.

- Igen, asszonyom.

Mary nézte a szigorú arcot és arra gondolt, milyen szomorú lehet öregnek lenni, és hogy anagyanyja igazából ősöreg, hiszen már a fia, a király is öregembernek számít.

-

Tetszene apádnak, ha nagyobb szorgalmat tanúsítanál. Mit fog gondolni a férjed egyhitvesről, aki ilyen rosszul bánik a tűvel?

- 0 csak egy kisfiú, asszonyom - felelte Mary -, és minthogy ő a spanyol és flandriaitrónörökös, kétlem, hogy könnyeket hullajtana egy hímzés miatt.

- Túl pökhendi vagy, gyermek. - Nos, asszonyom, nem hiszem, hogy az lennék, mert az a véleményem, hogy Károlyt

inkább érdekli, hogy erős, egészséges testem legyen, hogy ki tudjam hordani a fiait, mint fürgeujjaim a hímzéshez. Lesz ott erre elég asszony.

- Akik mindkét szolgálatot jól el tudják látni. Mary döbbenten nézett. - Én sosem tudnék eltűrni egy hűtlen férjet.

- Ez az, amit megakadályozni nem lehet, de el kell tudni viselni. Gyermekem, sokat kellmég tanulnod. A bátyádra emlékeztetsz. - Ennek örülök.

- Jól van. A Tudoroknak össze kell tartaniuk. - Ne féljen, asszonyom. Én mindig Henry mellett fogok állni. A grófné megpaskolta a lány kezét. - Örömmel tölt el a kettőtök közti szeretet. Mindig

tartsd szem előtt ezt, és ha egy idegen országban élsz majd, ne feledd, hogy Tudor vagy és hű-

séggel tartozol a tieidnek. - Mindig lojális leszek Henryhez. Margaret Beaufort, Richmond és Derby grófnéja kivette a kézimunkát unokája kezéből és

kezdte felfejteni az öltéseket. Nem különösebben érdekelte a hímzés, de nem szerette volna, ha

azok az éles, ragyogó szemek kifürkészik az érzelmeit, melyek könnyen árulóivá válhattak.Aggódott a fiáért - ő érte élt attól a naptól fogva, hogy több mint ötven évvel ezelőtt - már férje



halála után - a világra hozta; tervei voltak vele és élete nagy célja volt, hogy Anglia trónjánlássa. Kevés asszonynak adatik meg, hogy megvalósulni lásson egy ilyen nagyra törő álmot.

Nagy küzdelem volt, és egy időben úgy tűnt, szinte lehetetlen elérni. De fia, az 6 imádott gyermeke most ott ül Anglia trónján -sosem fogja elfelejteni azt a

napot, amikor meghozták a hírt, mi történt a bosworthi csatamezőn.

- Dicsőség az Úrnak! - kiáltotta; és gyakran kérdezte magától, mivel istenfélő asszonyvolt, hogy vajon akkor, vagy más esetekben nem esett-e bálványimádás bűnébe, minthogyasszony még nem imádott úgy fiút, mint ő az ó Henrikjét.

A fia tisztában van ezzel, hiszen elég okos ahhoz, hogy tudja, ki a legjobb barátja; és sem aharcok, sem a dicsőség éveiben nem akadt asszony, aki közelebb állt volna hozzá és drágábblett volna a szívének, mint az anyja.

Aki most retteg, mert látja, ahogy a halál egyre közelebb és közelebb lopózik; árnyékot vetazokra az arcvonásokra, melyek oly hidegek és közömbösek mások számára, de oly drágák ésszépek az ó szemében.

Hogy tudná elviselni az életet tovább, ha imádott fiát elragadná tőle a halál? Milyen céltartaná életben, amikor oly hosszú ideig egyetlen ambíció éltette - hogy őt szolgálja?

Henry azonban, mintha csak szomorú gondolataibán olvasna, rámutatott, hogy igenisszolgálatára lehet továbbra is.

- Anyám - mondta -, a gyerekek mellett kell maradnia, hogy vigyázzon rájuk, hisz még olyfiatalok.

- Kedvesem - kiáltott fel ő akkor riadtan -, a legjobb apa vigyáz rájuk! - Szükségük van a nagyanyjukra. Henrik önfejű. Jól tudom, hogy tizennyolcadik évéhez

közeledik, de még csak egy gyerek. - A király mélyet sóhajtott. - Néha azt gondolom, hogymivel tele van testi energiával, túlságosan kedveli a haszontalan időtöltést. Nem olyan komoly,mint szeretném Margit a férjével van elfoglalva. És Mary...

- Mary olyan, mint a fivére... önfejű és mindent megenged magának. - Erős kézre van szüksége. Próbáltam leszoktatni a könnyelműségről. -

Túlságosan elfogultan szereted, kedvesem. Okos lány, és tudja, hogyan játsszon azérzelmeiddel.

- De, anyám, én soha nem voltam gyöngéd szülő. Néha elnéztem más gyerekeket aszüleikkel, és azt mondtam magamnak: Az enyémek sose rohantak így oda hozzám Azenyémek sose nevettek így velem.

- Te király vagy, és egyetlen gyerek sem kívánhat jobb apát náladnál. - Hallottam, amikor a feleségem mesélt nekik a gyerekkoráról, az apja jókedvéről... és ő is

király volt. -Jó apja vagy a gyerekeidnek, Henrik. De a férfi szomorú volt. Ami jele annak, hogy egyre gyengébbé vált. Visszaemlékezett

bizonyos cselekedetekre az uralkodása során, és most szerette volna, ha nem történtek volnameg. Bűntudatot érzett némely módszer miatt, amivel pénzt sajtolt ki alattvalóiból. Nem minthaez nem ahhoz kellett volna, hogy felépítsen egy birodalmat! - gondolta az anyja. Nem mintha

mindezt a dicsőséget nem az országnak szerezte volna, és sohasem magának! Mennyit költöttvalaha is szép öltözékekre? Kidobott-e valaha is egyetlen koronát haszontalan mulatságokra?

Ezen gondolkodott most, miközben bontogatta az öltéseket Mary szánalmaskézimunkáján. Unokája csendben figyelte, érzékelte, a lelke mélyén meg is értette nagyanyjalevertségét, ám ő maga csupán arra tudott gondolni: amíg apám él, addig ő marad Angliakirálya. Pedig mennyivel kellemesebb elképzelni az ifjú Henryt, csillogó bíborszín bársonybanés hermelinben, mint az öreg Henriket betegségtől sújtottan.

- Mary, gyermekem...

-

Igen, asszonyom?- A király sokat szenved a betegsége miatt. A lány bólintott.



- Ő nagyon szeret téged. Miért nem mégy oda hozzá és mutatsz némi gyengédségetiránta?

Mary szép kék szeme tágra nyílt a meglepetéstől. -Odamenni a királyhoz? - kiáltotta. - Felejtsd el egy percre, hogy ő a király. Csak arra gondolj, hogy ő az apád. Menj oda

hozzá, és miután letérdeltél és megcsókoltad a kezét, öleld át a nyakát és mondd el neki, hogy

mindig nagyon szeretted, és hogy jó apád. Mary megriadt. Ezt vajon komolyan gondolja a nagyanyja? Vagy félrebeszél netalán? Azember nem megy csak úgy oda a királyhoz, hogy átölelje a nyakát! Még kedvenc lánya semtehet ilyet.

- Először kissé meglepődne - folytatta a nagyanyja -, de aztán olyan boldog lenne.Kislányom, apád nagy király; átvette ezt a tönkrement királyságot - amely jog szerint is őt illeti-, átvette a trónbitorló Richárdtól, felvirágoztatta, gazdaggá és erőssé tette. Ez a feladatlekötötte minden energiáját, és kevés ideje maradt nevetni és mókázni. Talán ezért érzed, hogytúl szigorú. De menj oda hozzá és mondd meg neki, mennyire szereted.

Mary eltűnődött a kérésea Számára, aki mindig természetesen viselkedik, nehezére esneszerepet játszani, és igazából nem is szereti túlságosan az apját.

Nagyanyja az ölébe tette a hímzést, felállt, megcsókolta. Aztán kiment, mintha sürgősdolga lenne.

Mary az apja lakosztálya előtt várakozott. - Hölgyem - mondta az apród -, őfelségénél a miniszterei vannak. A lány megkönnyebbülten elfordult. Ismételgette magában, hogy mit fog mondani, de még

az ő fülének is hamisan csengett; örült, hogy elodázhatja a találkozót. A király megkérdezte, ki várakozik az ajtó előtt, és amikor tudatták vele, hogy Mary

hercegnő az, elmosolyodott. Biztosan kérni szeretne valamit, gondolta. Vajon mit? Újabb csecsebecsét? Napról napra

jobban hasonlít a bátyjára. Mégis vágyott rá, hogy lássa a szép kis teremtést; és ha egy új ruhát vagy akár egy ékszert

akar, talán megígéri, hogy teljesíti a kívánságát; de meg kell értetnie vele a mértékletességfontosságát és el kell magyaráznia, hogy mindaz a különleges fényűzés, ami az eljegyzésiceremóniáját kísérte, nem személyes hivalkodás céljából történt, hanem hogy megmutassák akülföldieknek, hogy Anglia gazdag ország. Mert a gazdagság hatalmat jelent.

Visszatért az előtte álló feladathoz. Elhatározta, hogy mindazokat, akiket Londonban

bebörtönöztek negyven shilling alatti adósság miatt, szabadon engedi. Kezdte gyötörni a bűntudat, amikor végiggondolta a kényszerű intézkedéseket, melyeket Dudley és Empsonfoganatosított a nevében, és most, hogy a lelkiismerete háborogni kezdett emiatt, rádöbbent,

hogy a betegsége már egész valóját megfertőzte.

A Richmond körüli mezőkön virágzott a kankalin és a kökény is kirügyezett. A levegőtmadárcsicsergés töltötte be, és mindez azt jelezte, hogy elérkezett az április, és beköszöntött atavasz.

A palotában a régi korszak véget ért, de az új még nem kezdődött el. Az ötvenkét éves öreg király az ágyában feküdt és alattvalóin gondolkodott; szomorúan

töprengett, vajon hányan fognak igazi könnyet ejteni, ha eltávozik. Ötvenkettő. Nem igazán öreg; mégis teljes életet élt, és annyi minden történt, ami miatt

szeretné, ha másképp élt volna.

Nemrégiben elzarándokolt Walshinghambe a Miasszonyunkszentélyhez és CanterburybeSzent Tamás kegyhelyéhez, és ott megfogadta, hogy kórházat épít a szegények számára.



Idő! - gondolta. Időre van szükségem. Időért sóvárgott, ahogy egykor az aranyért; mindenerejével küzdött, hogy elodázza a halált, csak addig, amíg meg tud békélni önmagával.

De a halál nem vár. Mary bement apja lakosztályába, eltervezte, mit fog mondani és tenni. Odamegy az

ágyához és átöleli a nyakát. - Nem felségednek foglak szólítani, hanem atyámnak - mondja

majd neki. - Ó, atyám, mi szeretünk téged... Henry és én. Megértjük, hogy szükséges voltszigorúnak lenned velünk. Mi szeretünk táncolni és játszani, és gyakran elfeledkezünk akötelességeinkről... de jók akarunk lenni. Olyan gyerekek akarunk lenni, akikre büszke lehetsz.

Hamisan hangzik? Mert hamis. Sem ő, sem Henry nem akar másmilyen lenni, mintamilyen.

- Mary hercegnő van itt - mondta egyik apród a másiknak. - Azért jöttem, hogy lássam apámat. - Kisasszony... a papjai vannak bent őfelségénél. Szűzanyám, gondolta a lány, akkor már

túl késő?

Testét Richmondból Westminsterbe vitték, de nem sietve, mert április 21-én halt meg, és

nem mozdították el május 9-ig.A késlekedésnek oka volt. Díszviseletbe öltöztetett viaszmását el kellett készíteni és

koporsóba tenni, melyben országalmával és jogarral a kezében feküdt a temetés során. A sze -

keret, ami a koporsót viszi, fekete-arany gyászlepellel vonták be; és az udvartól távol élőnemesembereknek is időt kellett hagyni, hogy odaérjenek a szertartásra.

Nagyszabású temetést rendeztek. A király hagyott pénzt ar r a, hogy misét mondjanak a lelkiüdvösségéért - ahogy kérte -, míg világ a világ. Életének utolsó napjait megkeserítette, hogy

rádöbbent, nem maradt ideje azokra a jobbító változtatásokra, melyeket tervezett. Az új király előrement Richmondból a Tower Palotába. Nem bánta, hogy így kell lennie,

mert nehezére esett véka alá rejtenie emelkedett hangulatát. Az apja meghalt és jó apa volt, demilyen szigorú! És nem úgy bánt-e a fiával, mintha még gyerek volna?

Szabadság! - gondolta VIII. Henrik, a jövőről álmodozva.

Es Mary, mialatt atyja lelki üdvéért imádkozott, nem tudta elhessegetni a gondolatait arról,milyen változások következnek mindnyájuk életében.

Nagy esemény volt, amikor a halotti menet keresztülhaladt a fővároson. A LondonBridge-nél a polgármester és a városi tanács tagjai fogadták, és kereskedők vegyültektanoncokkal a tömegben, mely a Szent Pál-katedrálishoz követte.

Mint ez a haláleseteknél szokásos, az emberek inkább az erényekre emlékeztek, mint ahiányosságokra. És amikor mindezt számba vették, az összegzés olyan elismerő lett, aminek

kivívásában király csak reménykedhet. - Békét hozott nekünk - mondták az emberek. Mégis, még sosem kiáltották több reménnyel, több lelkesedéssel, hogy „Meghalt a király.

Éljen a király!" mint azokban a tavaszi napokban 1509-ben.

A bánatsújtott Richmond grófné unokái társaságában ült. Karját a lány válla köré fonta, detekintete a fiún pihent.

- Apátok kívánsága, hogy folytassam a neveléseteket, Henrik - kezdte. - Drága unokám, azelőtted álló feladatot nem mindig fogod dicsőségesnek találni. A királyság többet jelent, mintvégiglovagolni az utcákon és hallgatni a tömeg hangos éljenzését.

-

Jól tudom - felelte Henrik, nem olyan távolságtartóan, mint szerette volna, mert mégmindig nagyon tisztélte a nagyanyját.



- így hát én mindig kéznél leszek, hogy tanácsot adjak, és emlékeztetve apád kívánságára, bízom benne, hogy figyelembe veszed.

Henrik megfogta a kezét és megcsókolta. - Mindig emlékezni fog erre - ígérte meg. És Mary, látva a csillogást a szemé ben, tudta, hogy gondolatai már messze a jövőben

járnak. A szabadságot látja kitárulni maga előtt - a dicsőséges, ragyogó szabadságot.

Tizennyolc éves és Anglia királya. Ebben a percben túlságosan mámoros az örömtől ahhoz,hogy bármi másra tudna gondolni.Ó, ábrándozott el Mary, minden csodálatos lesz most, hogy ő a király! Vidám hellyé teszi

Angliát, és az egész ország imádni fog egy ilyen uralkodót. Hideg félelem kúszott fel a gerincén. És hol leszek én? Meddig remélhetem, hogy

Angliában maradhatok? Sza bad-e elfelejtem, hogy a tengeren túl egy vőlegény vár rám? Dene... ne is gondoljunk erre.

Túlságosan Tudor volt ahhoz, hogy ne a percnek éljen

Várható volt, hogy a VII. Henrik királyért tartott gyász nem nyúlik hosszúra, amikor egy

fiatal, csinos férfi várja, hogy feltegyék a fejére a koronát. Országszerte mindenki a remény lázában égett. Soha nem ismert öröm töltötte el a népet

elmúltak a szigorú adóztatás napjai. Henrik egyértelművé tette a szándékait azzal, hogyEmpsont és Dudleyt - a megrögzött szipolyozókat - a Towerbe vettette; kinyilatkoztatta, hogy a

korona sok adósa felmentést nyer. Világossá tette, hogy azt akarja, az aggodalom régi napjaifeledésbe merüljenek, s késedelem nélkül vidám korszak kezdődjék mindenki életében.

Végiglovagolt az utcákon ez a ragyogó ifjú, és gyakran a kasztíliai főhercegnő is elkísérte;a fiú annyira jóképű, a lány annyira kedves... a tömegek harsányan éltették ezeket az elragadó,fiatal embereket.

Még valaki volt, aki együtt lovagolt a királlyal: Henrik végül rászánta magát, hogyfeleségül veszi bátyja özvegyét, és ez olyan házasság volt, amit szívesen vettek az emberek,mert úgy ismerték Katharine-t, mint szelíd és komoly természetű fiatalasszonyt; a tény, hogynéhány évvel idősebb a vőlegényénél, szintén előnyösnek mondható. Ó majd kézben tartja afiút, mondogatták utcaszerte. Mert Henrik könnyelmű és túl vidám, áldja meg az Isten. Jót teszneki, ha lesz majd egy komoly felesége.

így hát a gyász napjainak gyorsan véget vetettek, mert hogyan is tudnának az emberekgyászolni, amikor már a király és királyné koronázását akarják látni?

Június tizenegyedikén - nem egész két hónappal apja halála után - Henrik feleségül vetteKatharine-t, és a pár koronázását huszonnegyedikére tűzték ki

Marynek, aki akkorra három hónappal túl lesz tizenharmadik születésnapján,természetesen kiemelkedő szerepet szántak az ünnepségen

Mekkora öröm volt lovagolni a menetben a Towertől Westminsterig, látni, ahogy Warhamérsek felszenteli imádott fivérét! Henrik nyílt arca boldogan ragyogott, fenségesen nézett ki karmazsinszín

bársonyköpenyében, széles válláról vízesésként zubogott alá a fehér hermelinszegély. Alattaaranyszövet kabátot viselt és még hatalmasabbnak látszott, mint rendesen, mert szikrázott agyémántoktól, smaragdoktól és rubinoktól. Katharine is gyönyörű volt fehérszaténöltözékében, szép haja beborította a vállát.

- Látott valaha ilyen jóképű férfit, mint a király? - bukott elő önkéntelenül a kérdésMaryből.

Ekkor vette csak észre, ki áll mellette. A pompás ruhában, amit az esemény tiszteletére vettfel, feltűnően csinos voU a férfi maga is.

- Soha - mormolta Charles Brandon a lányra mosolyogva. Ő töprengve nézett fel a férfiarcába, elképzelte karmazsin



bársonyban és azt gondolta: egyvalaki van, aki felér Henrikkel, és az Charles Brandon.

És hirtelen nagyon boldog lett, hogy egy olyan világban élhet, amelyben azok ketten is jelen vannak.

A koronázást illó vendéglátással kell ünnepelni, és Henrik biztosította alattvalóit, hogycsak azért, mert gyászolja apját, nem fosztja meg őket ezektől az örömöktől. Előre kell nézniük,nem hátra; és a ragyogó ünnepségek, melyeknek résztvevői lesznek, egyben a jövőszimbólumai is.

A banketten Mary a bátyja és annak felesége mellett ült, márpedig ahol Henrik ott van, ottvan jó barátja, Charles Brandon is. A tánc során, mely a lakomát követte, a lány partnere

gyakran e férfi volt, és Mary sérelmezte, ha Brandon nem ót szórakoztatta - biztos volt benne,

hogy a férfi tudja ezt és igyekszik mellette maradni. Amikor magukra maradtak a hölgyeivel, mindent elkövetett, hogy szóba hozza a férfit,

mert a következő legjobb dolog, mint vele lenni az, ha beszélhet róla. - Charles Brandon - mondta az egyik hölgy -, nos, ő az a férfi, akit tanácsos elkerülni.

- Miért? - méltatlankodott Mary. - Azért, hercegnőm, mert ő az egyik legnagyobb kujon az udvarban. - Kétségtelenül sokan járnak utána. - Ez így van. Milyen jóképű fickó! És mennyire szereti a nőket! Hallottam, beszélnek

titkokról, amiket inkább nem kellett volna az udvarba hoznia.

- A vonzó embereket mindig rágalmazzák. Az asszony felvonta a szemöldökét és sokatmondó tekintettel nézett körül. A hercegnő tudta már, hogy ez mit jelent: fékeznie kell a nyelvét, különben rövidesen

megindul a pletyka az udvarban, hogy Lady Mary, aki már nem gyerek, túlságosan érdeklődikCharles Brandon iránt.

Amikor legközelebb Charlesszal táncolt, így szólt hozzá: -Igaz, hogy nagy kujon vagy ésszoknyavadász?

A férfi nevetett, és ő vele nevetett, mert olyan boldog volt a társaságában, hogy mindenencsak nevetni tudott.

- Hölgyem - felelte az ifjú -, sosem szándékoztam szerzetesi életet élni; habár néhányak

szerint a szerzetesek sem mind olyanok, amilyennek hisszük őket. - És ha őket elérheti a rágalmazó szó - mondta Mary -, mennyire készségesen kikezd

valakit, aki olyan... olyan...

A fiatalember megállt a táncban, néhány másodpercre csupán, de Mary számára hosszúidőnek tűnt, mert ez volt a megvilágosodás pillanata. Elárulta az érzelmeit, nemcsak neki, desaját magának is. Diadalmas érzés lett úrrá rajta, amit azonnal szörnyű zavar követett; mert

hogyan lehetne valaha is az övé, amire annyira vágyik? Szereti Charles Brandont. Jobban, mint bárki mást a világon, és csak az ő társaságában tudfelhőtlenül boldog lenni; de túl a tengeren egy szögletes állú, tejfölösszájú fiú, nagy birodalmakörököse, arra az időre vár, amikor már elég idős lesz ahhoz, hogy érte küldhessea

A bálteremben - ezzel a rászakadt tudással - megértette a tragédiát, ami oly sok királyihercegnőt és herceget sújtott már, és tudta, hogy rá is ez a sors vár.

Margaret Beaufort, Richmond és Derby grófnéja nagyon fáradt volt, mert a koronázásiszertartás, amely olyan gyorsan követte a temetést, kimerítette. Attól au perctől kezdve, hogy fiahalott arcára tekintett, tudta, hogy minden életkedvét elveszítette.



Ha hőn szeretett fia halott, mi értelme az életének? Az unokák? Henrik azt kívánta, viseljengondot rájuk; de ók csak magukkal foglalkoznak. Hosszú ideje tudja ezt. Egyikük sem hasonlítfelelősségteljes apjukra és mennek a saját fejük után, hiába adna bármilyen tanácsot nekik.

Hatvanhat évet megélt, ami szép kor; már csak azért is, mert mindössze tizennégy évesvolt, amikor életet adott imádott fiának és képes volt meghatározó szerepet betölteni tanácsadó-

jaként. Nem volt nagy korkülönbség köztük, és Henrik mindig kissé idősebbnek mutatkozott akoránál Margaret Beaufort most elmondhatta: „Uram, készen állok. Hagyd békével elmenni

szolgád." Kegyes életre tekinthetett vissza. Oxford és Cambridge egyetemei fennállásuk ótaemlékezhetnek nagylelkűségére; és nem csak ők élvezhették jótékonyságát.

Agynak esett, mielőtt a koronázási ünnepségek véget értek. Amikor békésen kileheltelelkét, véget vetve ezzel az ünnepségnek, John Fisher, Rochester püspöke kijelentette: „EgészAngliának oka van siratni halálát"; és ez igaznak bizonyult, mert a hírt országszerte szomorúanfogadták.

Az öreg király és az anyja is halott! Új élet várt az országra. Talán az új király nem volt annyira lesújtva a bánattól, mint nyilatkozta. Talán érezte, hogy

utolsó köteléke is elszakadt. Többé nincsenek útjelző karók előtte. Teljesen szabad, és ez az,amire mindig is vágyott.

És az ifjú hercegnő? Megsiratta a nagyanyját, de az öreg hölgy csupán a múlt egy alakjavolt számára, és az örvendezés és szorongás eme idején Mary csak a jövőre tudott gondolni, éscsak azt kérdezgette magától, vajon lehetséges-e, hogy valaki elhatározza, hogy véghezviszi az

akaratát, hogy semmibe veszi az egész udvart és az egész világot, ha muszáj. Az ember nem tud mélyen gyászolni egy asszonyt, aki addigra leélte az életét, amikor a

sajátja épp felsejlik előtte. Mary szívében és agyában nem volt helye más érzelmeknek, más gondolatoknak. Szenvedélyes természete teljes erejével szerelmes volt. Hiába mondta magának, hogy még

csak tizennégy éves. Nagyanyja ebben az életkorban fiút szült. Mary mostanra asszonnyá érett,egy asszony érzelmeit élte át, és minthogy mindig is önfejű volt, nem hitte, hogy ne vihetnekeresztül az akaratát.

Charles Brandon a férfi, akit férjéül választott. Semmit nem törődött a szertartással, amiegy sosem látott fiúhoz kötötte.

Charleshoz kell férjhez mennem, mondta magának. Majd hozzátette: És hozzá is megyek.



CHARLES FELEMELKEDÉSE

Charles Brandon tisztában volt vele, milyen hatást gyakorolt Mary hercegnőre. Mulattatta

és hízelgett neki, mert bájos teremtés, és ó - aki büszke arra, hogy jártas az ilyen dolgokban -lefogadta volna, hogy a lány rövid időn belül nemcsak az udvar egyik legszebb hölgye lesz, de

az egyik legszenvedélyesebb is.

Épp ezért kellemes, hogy ő a gyermek imádatának tárgya. Ha bárki másról lenne szó, azonnal kihasználná a helyzetet; de a király húgával óvatosan

kell bánnia; a király miatt, de igazából önmaga miatt is. Jól ismeri Henriket, mivel évek óta barátok. Van egy bizonyos prűdség Henrik jellemében,

ami veszélyessé válhat, ha valaki a húgának kezdené csapni a szelet. Henrik élvhajhász, mint barátai többsége; nem riad vissza egy kis flörttől itt-ott, kezdi felfedezni a testi örömöket, és haBrandon nem téved, egyre lelkesebb e téren. De hamar rájött, hogy a királyról lévén szó, mindigaz óvatosság módszerét kell alkalmazni; és ismervén Henrik nagy szeretetét húga iránt, a

legmesszemenőbb óvatossággal kell kezelni az olyan helyzetet, amelyben a kis hölgy is érintett. Kár. Állandóan őrá gondolt; és furcsa módon kritikusabb lett a szeretőivel szemben. Nem

elég üdék és fiatalok. Hogy is lehetnének? Hogyan versenyezhetnének egy szűzzel, aki mégcsak tizennégy éves? Az első dologban legalább annyira biztos volt, mint a másodikban. Ésminthogy így van, olyan mélységesen szerelmes belé, mint nő valaha is lehet; és neki tar -tózkodónak kell maradnia, állandóan szem előtt tartva, kicsoda a lány.

Elbűvölő helyzet, de ellent kell állnia a csábításnak. Ha nem lenne eljegyezve az ifjú Károllyal, akkor esetleg...?

De nem, nem, a király iránta tanúsított barátsága nevetséges gondolatokra ragadtatja. Nagyon szerencsésnek mondhatja magát így is; tőle függ, hogy így is maradjon.

így hát a felismerés percét követő hetekben Charles Brandon gyakran gondolt vissza amúltra, és látta, milyen szerencse juttatta jelen helyzetébe, és hogy semmit nem kockáztathat,amivel veszélyeztetné jó szerencséjét.

Mégis, kinek ártana, ha keresné az elragadó kis hölgy társaságát? Egy érintés, egysokatmondó pillantás oly sokat jelenthet; és még egy kalandor szívét is megérintette e fiatallány szerelme.

A heves természettel megáldott Mary tehát fülig szerelmes lett Charles Brandonba; és aférfi hagyta (bár tetteit nem annyira az érzelmek, mint a számítás és óvatosság vezérelték), hogya lány kedve szerint történjenek a dolgok.

Charles még jól emlékezett a napra, amikor az udvarba érkezett. Nagyon fiatal volt, de nemannyira, hogy ne értette volna meg, mekkora megtiszteltetés érte. Anyja gyakran mesélt neki a bosworthi csatamezőn történtekről.

- Apád - mondta neki - zászlóvivője volt Richmondi Henriknek, s mint hűséges híve veletartott a száműzetésbe is, Bretagne-ba.

Gyönyörű történet, gondolta Charles, és nem győzte elégszer meghallgatni. Miközbenanyja mesélt, ő szinte látta Tudor Henriket, amint hajóra száll Harfleurnél, és mindösszekétszáz emberrel megérkezik Milford Havenbe.

- És egyikük apám volt - szúrta közbe mindig ennél a pontnál. -

Amikor partra szállt, walesiek gyülekeztek a zászlaja alá, hisz ő maga is walesi volt. - És apám volt a zászlóvivője! - kiáltotta a fiatal Charles. -Mondd el, hogyan lovagolt a

csatába, magasra tartott zászlóval.



És anyja elmesélte, hogyan hívta ki viadalra III. Richárd, és a bátor zászlóvivő hogyan esettel a király kezétől.

- így mi mindig a Tudorokkal fogunk tartani - állapította meg Charles. - Mert a bitorlóRichárd ölte meg apámat.

És amikor Richmond grófja VII. Henrik néven Anglia királya lett, nem feledkezett meg

bátor zászlóvivője családjáról. Vannak bizonyos események, melyek mérföldkőnek számítanak az ember életében éssosem feledhetők. Charles számára az első ilyen az volt, amikor hírnök érkezett a királytól.

- Van egy fiad - szólt a király üzenete. - Ha elengeded udvaromba, lesz ott egy hely a

számára. Micsoda ujjongás fogadta az üzenet! - Ez csodás lehetőség - mondták neki -, rajtad áll, mit kezdesz vele. Charles otthon mindig a középpontban állt; rendkívül jó megjelenésű, erős izomzatú,

korához képest magas növésű fiú volt. Nevelői és szolgái azt mondták róla: „Olyan valaki, akitudja, mit akar az élettől, és hogyan szerezze meg."

Tanították lovagi tornára és vívásra, és Charles kitűnt ezekben a sportokban; birkózásban

és rúdugrásban úgyszintén. Úgy tűnt, senki nem ér fel vele. Igaz, a latin, a görög és az irodalom nem volt az erőssége.

Kelletlen diák volt, sajnált, minden percet, amit nem odakinn töltött a szabadban. Tisztán emlékezett az utolsó estére, mielőtt az udvarba utazott. Letérdeltek anyjával és

gyóntatójával és imádkoztak a jövőjéért. Könyörögtek, hogy adassék meg neki a bátorság és aszerénység erénye, szolgálja mindig Istent és a királyt. Gondolatai elkalandoztak, mertelképzelte, mit fog mondani a király, amikor színe elé vezetik őt, Charles Br andont.

Kicsit sértve érezte magát, amikor megérkezvén az udvarba, hetekig nem is látta a királyt,azután is épp csak megpillantotta; furcsának tűnt akkor, hogy Charles Brandon már az udvarnálvan, és a királynak szemlátomást nincs tudomása róla, vagy nem törődik vele.

Ám hamarosan helyet kapott a fiatal yorki herceg kíséretében, és nem telt sok időbe, hogy jelenlétére felfigyeljenek. Örült, hogy a fiatalabb testvér udvartartásába osztották be, bárnagyobb megtiszteltetésnek számított a walesi herceget szolgálni. Arthur sose lett volna a

barátja, mint Henrik, mert testvér létükre igencsak különbözőek voltak. Henrik vagy hat évvelfiatalabb volt Charlesnál, de hamar felfedezték a rokonságot kettejük között. Ót választották kia herceg vívópartneréül, és amikor együtt gyakorolták az íjazást és a rúdugrást, Henrik kiesett,mert Charles mindig megverte.

- Nagyobb és idősebb vagyok nálad - mutatott rá Charles -, ezért természetes, hogylegyőzlek.

Henrik szemei összeszűkültek, miközben visszavágott: -Sehogy sem természetes, hogyegy közember legyőzzön egy herceget.

Charles fiatal volt, de éles eszű. Ezután egyszer -egyszer hagyta győzni Henriket; nemmindig, mert nem akarta, hogy a herceg gyanítsa, hogy mulat a hiúságán; és az esetenkéntigyőzelem jobban tetszett neki, mintha mindig nyert volna. Charles kész diplomatává vált.Elhatározta, hogy ahogy az idő telik, a herceget egyre gyakrabban és gyakrabban engedigyőzni, mert akkor mindig vele akar majd játszani

Fortuna kegyeltje volt, tudta. Minthogy néhány évvel előbb született, mint a herceg, éppenannyival bölcsebb és erősebb is volt ismeretségük kezdetéa Egymás mellett cseperedtek, míg aherceg ugyanolyan magas nem lett, mint ő - szőke óriásokká nőttek, egyforma termetűek,megjelenésükben alig különbözők, mindketten pirospozsgásak és hízásra hajlamosak voltak, solyan tökéletesen összeillettek, hogy Charlesnak mindent el kellett követnie, hogy Henriketnálánál valamivel ügyesebbnek hozza ki játékaik soráa De óvatosan, alig észrevehetően, úgy,

hogy azért ó maradjon a legméltóbb ellenfele; csak egy picit kellett meghajolnia, hogyfeledtesse a herceggel azt az egyhü-velyknyi különbséget. Mindössze annyit kellett tennie,



hogy kedvében jár a hercegnek, és ezzel meg is alapozta a szerencséjét. És valóban kedvezőcsillagzat alatt születhetett, mert amikor a walesi herceg meghalt, már elválaszthatatlan kebel-

barátja volt a rangos cím új birtokosának - a leendő királynak. Nem csoda, hogy Charles Brandon az életet izgalmas kalandnak tekintette.

Emlékezett Anne Browne-nal történt eljegyzésének eseményére. Első perctől kezdvevonzódott Anne-hez, és azonnal feleségül is akarta venni, de Anne-t még túl fiatalnak találták.A lányra gondolt, ahogy az oldalán állt az eljegyzési ceremónián; törékeny alkatára, ahogyhosszú haja a vállára omlik, szelíd szemeire -ahogy félig mohó, félig rémült pillantással néz amellette álló jóképű fiúra; oly könnyű volt leolvasni arcáról az érzelmeit. Azt gondoltamagában, ó a legszerencsésebb lány a világon, mert Charles Brandon eljegyezte.

Természetesen ez nem volt valami ragyogó parti, mert Anne apja, Sir Anthony Brownecsak a calais-i alkormányzó volt, de a Brandon család nem sejthette még abban az időben, hogyCharles barátsága a trónörökössel elősegítheti a karrierjét.

Miután visszatért az udvarba, továbbra is ő volt az a barát, akit a walesi herceg mindigmaga mellett akart tudni. Néha, amikor ő és Henrik kilovagoltak vadászni, lemaradtak a töb -

biektől, kikötötték a lovaikat, elnyúltak a fűben és a jövőről beszélgettek. Henrik azt mondta: - Ha én leszek a király, első dolgom lesz, hogy legyőzzem

Franciaországot. - Én melletted leszek - felelte Charles.

- Együtt megyünk a harcba. Senki nem állhat az utunkba. Jó katona leszel, Charles. - Felséged jobbkeze.

- Igen - értett egyet Henrik. - Ott leszel az oldalamon.

- A zászlóvivőd... ahogy apám a te apádé volt.

Henriknek ez tetszett; hajlamos volt az érzelmességre. Aztán a bálokról beszélgettek,amiket azután adnak majd, ha győztesen visszatérnek Angliába.

- Gyönyörű nők várnak minket - mormolta Henrik , és kis szemei ragyogtak. -

Anglia legszebbje felséged szolgálatára áll majd, a következő legszebb az enyémre. Henrik szerette, ha Charles tervezi meg a maszkabálokat és a mulatságokat, és ó meg is

tette, mert képzelóereje kissé élénkebb volt, mint uráé, bár nem sokkal. Ezért volt olyan jóösszhang közöttük. Charlesnak mindössze azt kellett szem előtt tartania, hogy csupán egyetlenlépéssel legyen ura előtt, és minden rendben volt.

Amikor elmesélte az eljegyzését, Henrik kissé irigykedett, mert ő is szeretett volna nősülni. - De ha én házasodom, a választottam csakis hercegnő, nagy birodalmak örökösnője

lehet.

Ezzel mintha azt sugallta volna, hogy a kis Anne Browne, minden finomsága, minden bájaellenére nem elég jó parti a walesi herceg jó barátja számára.

Charles megpróbálta maga elé képzelni Anne-t a bálokon és fogadásokon. Nehéz voltelgondolni őt aranyos ruhában, skarlátszín bársonyban. Tisztán látta maga előtt egy csendesvidéki házban, az asztalánál, az ágyában. De az udvarnál? Képtelenség.

Akkor döbbent rá, hogy a kedves kis Anne Browne, álmai tárgya, nem megfelelő feleségegy Charles Brandon számára.

Nagyapjánál találkozott először Margaret MortymerreL Mar -garet özvegy volt, érett ésvirágzó, elégedetlen a helyzetével. Sötét, parázsló szemei készségesen megpihentek minden

fiatal, jó külsejű férfin, és amikor először megakadt a szeme az ifjú Brandonon, azonnal vágyébredt benne.

Charles nagyapja vidéken élt, nem messze Londontól, és Margaret nála lelt otthonra; a kétfiatal gyakran találkozott, míg Sir William Brandon fedele alatt éltek.



Margaret néhai férje, mint Charles megtudta, nagyapja fivére volt; ugyanakkor Margarettávoli rokonságban állt Anne Browne-nal is.

Margaret jó összeköttetésekkel rendelkezett, lévén Neville Montacute márki lánya és SirJohn Mortymer özvegye, de barátságuk első heteiben Charlest inkább a hölgy bájai érdekelték,mintsem családi háttere.

Az asszony idősebb volt nála, tapasztalt özvegy, és bár nem volt szűz, a szeretkezésművészetében újoncnak számított. Később azok a forró nyári napok úgy éltek az emlékezetében, mint egy álom, amit legjobb

lett volna elfeledni, de melyektől - úgy érezte - sosem fog teljesen megszabadulni.

Bővérű természete oly módon izgalomban tartotta, hogy kész volt bármibe belemenni, amikielégülésére szolgált.

- Hamarosan visszatérsz az udvarba - mondta az asszony -, hogy fogunk akkor

találkozni?

Charles nem tudta, de biztosította az asszonyt, hogy megtalálja a módját, hogy az ágyábakerüljön

- De mi lesz a jó híremmel? - lamentált Margaret. - Itt könnyű. Mindketten nagyapád

vendégei vagyunk. Hogy tudnál te, egy fiatal férfi, gyakran felkeresni az otthonomban? Hogytudnád ott tölteni az éjszakát? Csak akkor lehetnénk boldogok, ha a férjem lennél.

Charles elmondta, hogy eljegyezte Anne Browne-t és hozzátette: - Ha szabad lennék, nemhaboznék feleségül venni téged. Ó, miért is nem találkoztunk már évekkel ezelőtt?!

Margaret tudta a megoldást: a férfinak érvényteleníteni kellene az eljegyzést, ami nemokozott volna nehézséget, köszönhetően jogász ismeretségeinek.

Margaret erőszakos asszony volt. Nem hagyott neki menekülési lehetőséget. A férfinéha-néha gondolt Anne-re, őziketekintetére és rajongó mosolyára; tudta, hogy keservesenmeg bántaná, márpedig nem akarta volna megbántani Anne-t. Kezdte sejteni, hogy amilyen

módon Anne-t, a szüzet szereti, több annál, mint amit a kihívó özvegy iránt valaha is érezni fog, bár testi vágy az utóbbihoz fűzte inkább.

Tudta, hogy Margaret jó házastárs lenne számára; tudta, hogy sose tudna szabadulni tőle,de azzal vigasztalta magát, hogy Montacute márki lánya jobb parti, mint a calais -i alkor-

mányzóé. Anne gyöngéd szemei folyton kísértették, amíg ő és Margaret házasok voltak, de az első

hónapok során mindent megkapott az élettől, amire vágyott, és csak ritkán gondolt az elhagyott

lányra. Azonban nem maradhatott végleg távol az udvartól, és a herceg megparancsolta, hogy

térjen vissza. Vidám dolog volt visszamenni házasemberként, bizalmába avatni a herceget,kielégíteni fenséges és mohó kíváncsiságát egy nős ember életét illetően.

Ám amikor visszatért az asszonyhoz, valahogy eltűnt a varázs, mert elképzelhetetlen, hogy

valaki, aki olyan életerőtől duzzadó, mint ő, hűséges férj tudna maradni, és azt is fel fedezte,hogy vannak lányok az udvarnál, akiktől ugyanazt megkaphatja, amit Margarettől, és nem iskövetelnek házasságot cserébe.

Töprengeni kezdett, nem hamarkodta-e el kissé a dolgot, főleg amikor újra megpillanthattaAnne-t, aki magasabb lett, de nem kevésbé törékeny, halvány nárciszra emlékeztető. SzegényAnne! Tekintete szomorú volt, bár nem szemrehányó, amikor a pillantásuk találkozott.

Kicsit bántotta a bűntudat, mert félt, hogy összetörte a lány szívét. Újra bizalmas vallomást tett hercegének. Henrik reakciója heves volt, mert szentimentális

természetéből adódóan meghatottan gondolt a kis Anne Browne-ra.

- Érvénytelenítsd a házasságod és vedd el Anne-t.

- De hogyan?

-

Hogyan-hogyan? A házasságokat érvénytelennek lehet nyilvánítani. A tiédet miért nelehetne? Ha Anne-nek megszakad a szíve, te leszel a gyilkosa.



Minél többet gondolt Charles Anne-re, annál inkább el akarta venni feleségül, ésszabadulni akart Margarettől. Egy időre elege lett az erotikus és szenvedélyes asszonyokból,ártatlan szüzet akart. Nem akarta, hogy irányítsák, kész volt rá, hogy ő irányítson.

-

Anne, Anne, hogy tehettem ezt veled? - kérdezte magától. - Félrevezettek. Fiatal voltamés ostoba.

-

Kell, hogy legyen rá mód, hogy véget tudj vetni ennek a házasságnak - mondta Henrik. -Mindig van rá mód, hogy véget lehessen vetni egy nem kívánatos házasságnak.

Charles, elégedetten a kegyes érdeklődés miatt, és hogy ő maga foglalkozik a problémájával, rájött, hogy a hercegnek igaza van. Mindig van rá mód. Margaret első férje anagyapja fivére volt. Lehet, hogy ettől másod- vagy harmadfokon rokonoknak számítanak?Azután Charles eljegyezte Anne Browne-t, aki Margaret rokona. Biztos volt benne, hogy egy

kis segítséggel el lehet intézni, hogy a házasságot érvénytelennek nyilvánítsák a rokonságalapján.

Ezenközben az életét kísérő szerencse máshol is segítségére sietett; Margaret is rájött, hogyneki legalább olyan terhes a frigy, mint a férjének. Olyan férjet akart, aki mindig mellette van,és Charles posztja az udvarnál ezt nem tette lehetővé. Ezért semmit nem tett a házasság

felbontása ellen. Amint szabad lett, Charles felkereste első szerelmét és habozás nélkül elvette. Milyen más volt ez a feleség! Itt nem volt mit megbánnia. Anne gyengéd és kedves volt;

semmiért nem panaszkodott, hálás volt minden csepp szeretetért, amit kapott; és csaknemazonnal állapotos lett.

Mint királyi ura, Charles is szerette a gyerekeket, és a gondolat, ljogy saját gyereke lesz,nagyon boldoggá tette. Sőt, Henriket is érdekelte az érkező gyerek és egyre türelmetlenebbülvárta, hogy ó is megházasodhasson és gyerekei legyenek. Charles néha félt, hogy urát azirigység valahogy ellene fordíthatja; de ez nem következett be, és amikor a kislány megszületett- akit anyja után Anne-nek neveztek, Henrik olyan gazdag ajándékot küldött neki, amilyet csakmegengedhetett magának,. Nem mintha valami nagy adomány' lett volna, mivel apja rövid

pórázon tartotta, de örömöt okozott Charlesnak és Anne-nek, hogy olyan férfi kegyét élvezik,aki egy napon király lesz.

Egy ideig Charles elégedett volt; az életét az udvar és az otthona között élte, ahol Anne éskislánya mindig vártak rá. Volt néhány könnyű szerelmi kalandja az udvarnál, ami teljesenter mészetes, mentegette magát, mivel kötelességének teljesítése sokat tartotta távol a hitvesiágytól; és azzal a gondolattal nyugtatta lelkiismeretét, hogy ha Anne tudna is ezekről,megértené.

Anne nemsokára ismét állapotos lett, és megszületett a kis Mary. Henrik élénk érdeklődéssel kísérte barátja házassági kalandjait és egyre jobban dühítette,

hogy saját kötöttségei nem engedik meg neki, hogy olyan szabadon cselekedjen, mint Brandon.

Anne nem sokkal Mary születése után meghalt; Charles gyászolta, de nem túl mélyen; mertmár úgy érezte, elvehetett volna egy izgalmasabb feleséget is, mert az élet Anne-nel kezdett

eléggé unalmassá válni. Arra gondolt, hogy ez az egyhangú élet nem neki való; mindigkalandokra vágyott. Ismét megkérdezte magától, vajon tényleg a szerencse kegyeltje-e, mert

Anne korai halála megóvta a kényelmetlen felfedezéstől, hogy másodszorra is hibát követett el. Most szabad lett - özvegy. Igaz, hogy van két lánya, de szereti őket, és nem okoznak

nehézséget. Van, aki gondoskodjon az ellátásukról, és ő időről időre meglátogatja őket.Látogatásai fénypontot jelentenek az életükben, és imádják őt.

Az élet nagyon kellemes fordulatot vett. Az öreg király meghalt, és barátja került alegmagasabb pozícióba; Henriknek saját felesége lett, nem kellett tovább irigyelnie Charles nősstátuszát. Barátságuk semmiképp sem lanyhult, sőt, erősebbé vált. A koronázási ünnepségek

idején minden lovagi tornán és bajvíváson Charles Brandon állt közvetlenül a király mellett.Akadt egy riválisa, Sir William Compton személyében, de ez nem jelentett újdonságot, mert



Compton - lévén VII. Henrik gyámfia - Henrik apródja volt yorki herceg korában; rokon-lelkek

voltak és Henrik kedvelte, de ő nem Brandon volt; nem olyan magas, jóképű, nem olyan ügyesa bajvívásban. Compton mindkettőjük céltáblájává vált. - Gyerünk, Compton, most te próbáld!- utasította Henrik. Ők ketten Charlesszal kissé lekezelően bántak vele. Henrik ugyanakkor

nagy vonzalmat tanúsított iránta, és Charles időnként eltöprengett, nem érez-e a herceg

nagyobb gyengédséget az iránt, aki messze mögötte van, mint egy olyan iránt, aki egyenlő vele. Henrik nem feledkezett meg a barátairól, és akikhez ragaszkodott a walesi herceg, azokhoz

most ugyanúgy ragaszkodott a király is. Azonnal kinevezte Comptont királyi kamarásnak, majdröviddel ezután fókamarás lett, később pedig a Sudeley- és Gloucester -kastélyok királyifőkamarása. De ugyanilyen megbecsülésben lett része Charlesnak is. Trónra lépésekor Henrikazonnal megtette barátját a Királyi Testőrség fegyverhordozójának és az észak -walesi

tartomány főkamarásának. Később a Királyi Bíróság marsallja lett, és odaígérte neki a KirályiHáztartás marsalli hivatalának vezetését.

Világossá vált, hogy VIII. Henrik nem tartja meg hivataluk ban azokat a komoly

öregembereket, akiket még apja nevezett ki, hanem körülveszi magát fiatal, vidám férfiakkal.így hát Charles nagy megbecsülésnek és sikeres életnek nézhetett elébe az udvarnál.

Ez volt a helyzet, amikor Charles tudatára ébredt, hogy magára vonta a király fiatalhúgának figyelmét.

Charles tudta, hogy a legnagyobb óvatossággal kell eljárnia. A walesi herceg kiválasztott barátjának lenni kellemes és szórakoztató volt; a király kegyeltjének lenni veszélyes lehet.Uralkodásának azokban a korai napjaiban Henrik gondtalan óriásként két kézzel szórta azajándékokat azoknak, akiket kedvelt, de sok ambiciózus férfi tülekedett a kincsekért, melyeketkönnyelműen osztogatott; és a király bármikor kész volt félresöpörni azokat, akikkel ez. volt aszándéka. És minden könnyedsége mellett szinte azonnal dühroham szikrái tudtak fölvillanniazokban a vidám kék szemekben, és a mosoly homlokráncolás-ba tudott fordulni egy

szemvillanás alatt. Charles minden bálon és banketten Mary hercegnő társaságában bukkant föl. A lány maga

rendezte így. Maryben kevés volt -a Tudorok óvatosságából; ő a yorki Plantagenet ősökre ütött. Épp

úgy, ahogyan anyai nagyapja meggondolatlanul döntött, amikor ellenszegült tanácsadóinak éselvette a gyönyörű Elisabeth Woodvüle-t, semmibe véve a politikát a szerelem kedvéért.

Felgyújtotta a férfi képzeletét és érzékeit; és Charles biztos volt benne, hogy ha nemvigyáz, a lány olyan katasztrófába sodorja, ami ellen nem lesz módja megvédeni magát. Rádöb-

bent, hogy összes szerelmi ügye együt'tvéve sem jelentett akkora veszélyt, mint amiben mostvan. Tudta, hogy kerülnie kellene a lány társaságát. De hogy oldhatná meg a király kedvenc

udvar-noka és a király kedvenc húga, akiket mindig maga mellett akar tudni, hogy netalálkozzanak?

Ahányszor csak Henrik valamilyen szórakozást tervezett -és uralkodásának ezekben akezdeti éveiben állandóan ezeket tervezte - már kiáltott is: - Brandon! Mary! Gyertek ide.

Jelmez bált akarok rendezni.

És ott ültek hárman együtt egy ablakmélyedésben, Mary közöttük, karját az övékbe fonvamintegy gyermeki gesztussal, ami teljesen megtévesztette fivérét.

Charles rádöbbent, milyen közel volt a veszély egy alkalommal, amikor Henrik behívatta

kettejüket és Comptont a hálószobájába. Henrik szemei ragyogtak az örömtől. - Nagy újság van, barátaim - mondta -, és veletek

közlöm először, mielőtt köztudottá válik. A reményeim beteljesednek. A királyné gyermeket

vár.



Mary lelkesen a bátyjához lépett és gyengéden átölelve a nyakát, megcsókolta. Henrikszorosan ölelte, könnyek csillogtak a szemében.

- Drágám, annyira örülök - mondta Mary.

- Isten áldjon meg, kishúgom. Mondtam Katalinnak, hogy te leszel az első - rajtunk kívül-, aki megtudod.

Charles megfogta a király kezét és megcsókolta. Aztán felkiáltott: - Isten áldása legyen awalesi hercegen!

- Felség - mormolta Compton -, nincs hír, aminek jobban örülnék.

- Igen, igen - mondta Henrik. - Boldog nap a mai. Tudjátok, mennyire vágyom egy fiúra.Az örökösöm... az első gyermekem Katalin és én egy fészekaljnyit szeretnénk.

- Ez jó jel - mondta Mary. - Ilyen hamar az esküvő után. Henrik megpaskolta az arcát. -

Úgy beszélsz, mint egy öreg

boszorkány. Mit tudsz te ezekről a dolgokról?

- Amit az udvarodban tanulok - mormolta Mary egy pukedli kíséretében. Henrik hangos nevetésben tört ki. - Hallgassátok csak a húgocskámat! Micsoda szemtelen

kis perszóna, még királyától sem fél.

- Mert biztos á bátyja szeretetében - felelte Compton. Henrik szemei érzelmesencsillogtak, ahogy megölelte

Maryt. - Igen, és ebben igaza van. Szemtelen, és úgy vélem, önfejű is, mégis az én húgom,és nagyon szeretem.

Mary lábujjhegyre állt és megint megcsókolta., - Látjátok - mondta Henrik -, rajtam próbálja ki a fortélyait. Azért van, mert kérni akar

tőlem valamit. Mi lenne az, kishúgom?

Mary Comptonról Brandonra nézett és pillantása néhány másodpercig megállapodott ezutóbbin.

- Nem vesztegetem el a nagylelkűségedet arra, hogy kis szívességeket kérjek - felelte. - Ha

majd kérek valamit, számítok a bőkezűségedre. -

Hallgassátok csak! - kiáltott fel Henrik elragadtatva. - És mit gondoltok? Amikor majdkéri, megígérem neki, he, Compton? Brandon?

- Bizonyára - felelte Compton.

- Charles barátunk hallgat - mondta Henrik. - Ó nem biztos benne.

- Bizonyos vagyok - válaszolta Charles -, ha felségednek hatalmában áll, hogy kérésétteljesítse, meg fogja tenni. De Lady Mary kérheti a Holdat, és akkor a földkerekség legnagyobb

királya sem tudja teljesíteni. - Ha a Holdat akarnám, találnék rá módot, hogy megk apjam - replikázott Mary. - Látod, húgunk nem olyan, mint mi, halandók. - Henrik már unta a beszélgetést. - Külföldi

követek jönnek vendégségbe hamvazószerda előtt, és fogadást adok nekik a Parlament

Westminster termében; ezután jelmezbál lesz. A királyné előtt fogunk táncolni, mert ezt az őtiszteletére adjuk. Ő maga nem fog táncolni. Gondolnunk kell az állapotára. Amikor a fogadásvéget ér, én eltűnök. És ti, Brandon és Compton, kiosontok velem együtt.

- Én is? - kérdezte Mary. - Persze. Kiválasztasz néhány hölgyet. Néhányan török jelmezbe öltözünk... nem

mindenki. Edward Howard és Thomas Parr jó táncosok; ók perzsának fognak öltözni, mígmások orosz kosztümöt viselnek majd. A követek, Katalin és a többi néző azt hiszi majd, hogyutazók vagyunk idegen országokból...

- 0 - kiáltott fel Mary -, ilyenfajta maszkabál lesz! Megmondom, én az etióp királynőszerepét játszom majd: Fátyollal takarom az arcomat, és talán sötétre festem a bőrömet... igen,és fekete leplet fogok viselni.

-

Kitűnő! - kiáltotta a király. - Senki nem fog felismerni. Charles, hívasd ide Howardot ésParrt. Fitzwatert is. És lássuk csak... kit még?



Mary nem figyelt. Charlest nézte, akinek kék szeme a királyéra emlékeztette. A lánymagára gondolt etióp királynőnek öltözve; a tánc során ragaszkodni fog hozzá, hogy a kétlegmagasabb török egyikével táncoljon.

Charles osztozott vele az izgalmában

Milyen messzire mehetnek el ezen az úton? - töprengett.

A teremben hőség volt; a fáklyahordozók, feketére festett arccal, hogy úgy nézzenek ki,mint a mórok, már bevezették a közönséget és megkezdődött a tánc Volt köztük egy, aki maga-

sabbra ugrott és energikusabban táncolt, mint a többiek, ami izgatott tetszésnyilvánítást váltottki minderikiből, aki megpillantotta őt.

A királyné elnézően ült az emelvényen. Amikor a maszkok lekerültek, nagy meglepetésselvette tudomásul, hogy a török, aki oly csodálatosan táncolt, nem más, mint férje, a király.Micsoda egy fiú! Milyen ártatlan! Ő, aki a gyermeküket hordta a méhében, gyengédebbenszerette, mint azt férje felfoghatta volna.

A „külföldiek" most elvegyültek a táncosok között és Etiópia királynője kiválasztott

partneréül egy magas törököt. - Tudod, Charles - mondta -, te túl magas vagy egy törökhöz képest. És Henrik is. - Attól tartok, igen.

- Nem számít. Mindenki boldogan színleli, hogy nem tudja, ki vagy te és ki a király.

Gondolod, Henrik azt hiszi, megtévesztette őket?

- Azt akarja hinni, ezért hiszi. Ha nem így lenne, nem lenne értelme az álarcosbálnak.

- Én olyan vagyok, mint a bátyám, Charles. Én is azt hiszem, amit hinni akarok. De én nemvesztegetném az energiámat arra, hogy álarc mögé bújjak.

- Komolyabb dolgokat választanál?

- Charles, azt mondom neked; nem hiszem, hogy valaha is elmegyek Flandriába, hogyKasztília főhercegnője legyek.

-

Ez nagyon előnyös házasság. - Ez egy utálatos házasság. Ki nem állhatom azt a fiút.

- Egykor azt mondtad, hogy nagyon szereted.

- Az udvarhölgyeim be szokták tenni a képét az ágyamba, hogy az legyen az első, amit

ébredéskor meglátok; ők szokták mondogatni, hogy szeretem, és alig várom a napot, hogy férjés feleség legyünk.

- És nem így van?

- Charles, ne légy ostoba! Hogy lenne így? Mt tudtam én a szerelemről? Sose láttam azt afiút. Láttad a képét? Úgy néz ki, mint egy nyáladzó idióta.

- Miksa és Ferdinánd unokája aligha lehet az.

-

Miért ne lehetne? Az anyja őrült. -

Hölgyem, légy óvatos. Az emberek csodálkoznak, mi okozhatja hevességedet. - Nincs okom hevesnek lenni? Odaadnak feleségül egy gyereknek, aki fiatalabb, mint én

vagyok... egy fiúnak, akiről tudom, hogy utálni fogom! Ha én választhatnám meg, ki legyen aférjem, férfit választanék. Magasat, erősét, kitűnőt a bajvívásban. És angol embert képzelek elférjemnek, Charles. Nem egy idióta külföldit.

- Sajnos a hercegnőket férjhez adják. - Bárcsak ne lennék hercegnő.

- Nem, te büszke vagy. Olyan vagy, mint a fivéred. Élvezetedet leled a rangodban.

- Ez igaz, de vannak dolgok, amiket jobban élveznék. 0, beszélni kellene erről a dologról.

Nekem van saját véleményem. Én tudom, hogy mit akarok. Elmondjam? - Ne, hercegnőm Nem lenne bölcs dolog.



- Mióta lett Charles Brandon ilyen józanul megfontolt?

- Amióta az érzelmei oda kötik, ahova tudja, hogy nem kellene.

- Charles! Bábu vagy, akit zsinóron lehet rángatni, és akinek megmondják: ezt tedd, azttedd? Vagy olyan férfi vagy, akinek van saját akarata? •

- Hölgyem, megkérlek, adj engedélyt, hogy távozhassak mellőled.

-

Charles, gyáva vagy! - Igen, hölgyem; és ha egy kicsit is becsülsz engem, látnod kell, milyen méltatlan vagyok,mert hogyan erezhetnél barátságot egy gyáva iránt?

- Barátság! - A férfi hallotta a remegést a lány hangjában és tudta, hogy közel áll a síráshoz.- Nem vagyok már gyermek, Charles. Legyünk végre őszinték egymáshoz.

A férfi hallgatott, és a lány dobbantott a lábával. - Legyünk őszinték - ismételte meg. A férfi megszorította a csuklóját és észlelte, hogy a lány lélegzete elakad a fájdalomtól.

Még egy perc, gondolta, és felhívja magunkra a többiek figyelmét, aztán megindul a plety-

kálkodás. Közelebb húzta magához és keményen így szólt: - Jól van, legyünk őszinték. Azt képzeled,

hogy szerelmes vagy belém.

-

Képzelem?! - kiáltotta megvetően Mary. - Nem képzelek semmit, én tudom És ha aztfogod mondani, hogy te nem szeretsz engem, akkor hazug is vagy, nem csak gyáva.

- És te, egy büszke Tudor, úgy véled, szerethetsz egy hazugot és gyávát?

- Az ember nem az erényeiért szeret valakit. Tudom, hogy házas voltál... kétszer. Tudom,

hogy elváltál az első feleségedtől. Nem szerethetnélek azért sem, mert erényes férje voltál egymásik asszonynak, igaz? Mit érdekel engem, hány feleséged volt, hány szeretőd vaa1

Mindössze annyit tudok, hogy egy napon majd megparancsolom neked, hogy hagyd el mindet,mert...

- Szerelmem - suttogta gyengéden a férfi -, felhívod a figyelmet magunkra. Nem ez amódja.

- Nem - vágott közbe a lány -, nem ez a módja. Szerelmednek neveztél. -

Kételkedsz benne, hogy szeretlek?

- Nem, nem. Egy olyan szerelemnek, mint az enyém, viszonzást kell nyernie. Charles, mit

fogunk tenni? Hogy tudnék férjhez menni ahhoz a fiúhoz?

- Drága hercegnőm - mondta higgadtan Brandon -, te a király húga vagy. A kasztíliai

főherceg jegyese. A kézfogó megtörtént, és nem fogják felbontani pusztán azért, mert szeretszegy közembert.

- Muszáj, Charles. Visszautasítom, hogy hozzámenjek. Meghalok, ha odaküldenek. A férfi erősen megszorította a kezét, és a lány nevetett. -Milyen erős vagy, Charles. A

gyűrűim az ujjaimba vágnak és ez nagyon fájdalmas, de inkább elviselem a fájdalmat tőled,mint a világ összes gyengédségét bárki mástól. Mit tegyek? Mondd meg, mit tegyek?

-

Először is ne mondj semmit erről az őrült szenvedélyedről senkinek. -

Nem mondtam senkinek, még Guildfordnak sem, bár azt hiszem, ő sejti. 0 olyan régótamellettem van, és olyan jól ismer. Azt mondta: „Az én kis hercegnőm megváltozott az utóbbiidőben. Nem csodálkoznék, ha szerelmes lenne." Aztán elém tette annak a Károlynak a képét.Azt hiszem, emlékeztetni akart, figyelmeztetni akart engem. Ó, Charles, mennyire szeretnékszolgálólány lenni... olyan lány, aki szabadon dönthet; mert szabadon szeretni és férjhez menniahhoz, akihez akar az ember, a legnagyobb adomány az életben.

Gyerek, gondolta a férfi; egy heves, szenvedélyes gyermek. Ez az odaadás, amit irántamost érez, majd szépen elmúlik. Könnyen lehet, hogy néhány hét múlva szenvedélyre lobbanegy másik udvarbeli fiatalember iránt, aki nála fiatalabb, hiszen ő több mint tíz évvel idősebb alánynál.



A lány fiatalságának gondolata megnyugtatta. Elég kellemes érzés, hogy ennyire kedveli akirály húga. Nem bánja. Senki nem venné komolyan ezt a szenvedélyt, és ő biztosan nem hibáz-

tatható érte. Ha megpróbálná elcsábítani, mint arra komoly felhatalmazást kapott tőle, az veszélyes

lenne. Henrik más lányok szüzességét nem féltené, de a saját húgáét biztosan.

Charles tudta, hogy belerángatták egy veszedelmes - bár elragadó - helyzetbe, de hitt benne, hogy elég bölcs ahhoz, hogy elhárítsa a katasztrófát.

A lány szorosan hozzásimult tánc közben. - Charles, mondd meg, mit tegyünk?

Azt suttogta: - Várj. Légy óvatos. Ne beszélj erről senkinek. Ki tudja, mi fog történnivelünk?

A lány ujjongott. Kinyilvánították a szerelmüket. Benne megvan az a fajta hit, amelyképessé teszi arra, hogy elhiggye, lehetséges az is, hogy a hegyek meginduljanak.

Ő már elhatározta: egy napon Charles Brandon felesége lesz.

Amikor Henrik fia megszületett, több ünnepséget rendeztek. A fiú január elsején látott

napvilágot; gyenge gyermek volt, néhány hétig -küzdött az életéért, ám a következő hónaphuszonkettedikén meghalt.

Ez volt az első kedvezőtlen fordulat Henrik életében, az első intő jel, hogy amire nagyonvágyik, nem lesz mindig az övé.

A legmélyebb búskomorságba esett; lezárult életének első szakasza. Uralkodásának elsőkét évét csaknem teljesen a báloknak, bajvívásnak és ünnepségeknek szentelte; de fiának halálaváltozást hozott az érzelmeibe. Többé nem volt ugyanaz a könnyűszívű ifjú.

Át akarta adni magát komolyabb természetű ügyeknek. Apósa, Aragóniái Ferdinándmeggyőzte, hogy csatlakozzon hozzá, II. Gyula pápával és a velenceiekkel Franciaország ellen;és mert Henrik a háborút egy óriási és színpompás bajvívásnak látta, ahol megmutathatjafiatalságát, vagyonát és erejét, sikere biztos tudatában kész volt követni apósa tanácsát ésmegígérte, hogy csapatokat küld Franciaországba.

A háború teljesen lefoglalta a gondolatait; sűrűn bezárkózott az államférfiakkal éstábornokokkal, és mialatt a hadjáratot tervezte, legyőzhetetlen hősnek képzelte magát, aki egynap visszahódítja Franciaországot az angol korona uralma alá.

Türelmetlen volt, mert nem tudott késedelem nélkül sereget állítani és csatába indulni. Úgyképzelte, olyan gyorsan meg lehet szervezni egy háborút, mint egy lovagi tornát. Miniszte-

reinek hosszan kellett győzködniük, hogy ez azért nem egészen ugyanaz, és fokozatosan kezdte belátni, hogy igazuk van.

Az udvar Greenwichben tartózkodott; a király sokat foglalkozott a hódítás gondolatával; ésegy nap, amikor embereivel a kertben sétált, Mary meglátta és odament hozzá.

A hercegnő intett az embereknek, hogy hagyják őket magukra, és mert Henrik mindigengedékenyebb volt a húgával, mint bárki mással, nem bírálta felül a rendelkezését, hanemmegengedte, hogy a lány belekaroljon.

- Ó, Henrik - mondta -, unalmas ez a sok beszéd mindig csak a háborúról! Nem olyanvidám az udvar, mint szokott.

- Államügyek, kedvesem - felelte elnéző mosollyal a bátyja. - Egy király életéhez ez ishozzátartozik, tudhatnád.

- De miért mennél háborúba, amikor itt is maradhatsz, és vidáman élhetnél?

- Te, aki egy király lánya vagy és egy másiknak a húga, megérthetnéd. Nem nyughatok,

míg meg nem koronáznak Reimsben.

-

Annyira utálod a franciákat?



- Természetesen utálom az ellenségeinket. És most jó szövetségeseim vannak Európában.Együtt felmorzsolhatjuk Franciaországot. Meglátod, húgom.

- Henrik, van egy dolog, ami nagy szomorúságot okoz nekem. Könnyíthetnél afájdalmamon, ha akarnál.

- Bánat! Mi az? Azt hittem, nagyon jól telnek a napjaid.

-

Nem akarlak soha elhagyni, Henrik.- Drága húgocskám, mi ez a gyerekes beszéd?

- Nem gyerekes beszéd, ez női beszéd, mert már nő vagyok, Henrik.

- Micsoda! Olyan öreg vagy már?

- Henrik, ha szeretsz, ne bánj velem úgy, mint egy gyerekkel. Tizenhat éves vagyok, és aztkérem tőled, ne küldj el ahhoz a rémes Károlyhoz.

- Ezt hogy érted?

- Nagyon jól tudod. Akaratom ellenére jegyeztek el vele. Arra kérlek, bontsd fel ezt afrigyet.

- Húgom, te megbolondultál. Hogy bonthatnám fel? Miksa császár jó barátja Angliának.

Biztosíthatlak, hogy nem lenne az, ha azt mondanám neki: nem lesz házasság az unokád és ahúgom között, mert neki nem tétszik a fiú.

- Henrik, ez az én életem. Engem fognak elküldeni itthonról... egy idegen országba... hogyférjhez menjek egy fiúhoz, aki úgy néz ki, mint egy idióta... és az anyja őrült, tudjuk. 0 is az.

Nem akarok menni <

- Hallgass, kishúgom. Mi, királyi vérből valók nem választhatjuk meg a vőlegényeinket és

menyasszonyainkat. Mindig emlékeznünk kell az állam iránti kötelességünkre. Bátornak éstürelmesnek kell lennünk, és idővel megkedveljük azokat, akiket választottak számunkra, merttudjuk, hogy kötelességünk ezt tenni.

- Te azt vetted el, akit akartál. - Katalin egy király és egy királynő lánya. Ha nem az lenne, nem vehettem volna el... még

ha akartam volna is ezt a házasságot. Azért sem tehettem volna, mert tudtam, hogy a hercegeklegfőbb kötelessége tekintettel lenni az állam érdekeire.

- Henrik, valaminek történnie kell. Nem megyek ahhoz a fiúhoz. Ó csak egy gyerek... ésezért hálás vagyok Istennek, különben kegyetlenül elszakítanátok az otthonomtól és mindentől,amit szeretek. Most körülbelül tizenkét éves. Amikor tizennégy lesz, azt fogják mondani, elégidős ahhoz, hogy megnősüljön és akkor... akkor... ha nem védesz meg engem...

- Az még két év, húgom Ne gondolj rá. Két év múlva jobban megérted majd, mint most.Belenyugszol a sorsodba. Tudod, egy időben én is visszautasítottam Katalint... aztán, amikorkirály lettem, feleségül vettem.

Mary dobbantott a lábával. - Henrik, kértelek már, hogy ne bánj velem gyerekként.

Ő rámosolygott, engedékenyen, mint mindig, de éle volt a hangjának. - Ne feledd, kivel beszélsz, húgom. - Henrik - mondta hevesen a lány -, nem akarom elhagyni Angliát. Hadd menjek férjhez

itthon. Greenwich... Richmond... ez az a folyó... ez az a király... akit szeretek. Henrik megpaskolta a kezét. - Tudom - mondta -, hogy tál engedékeny vagyok veled,

húgom. A nagy szeretet miatt van, amit irántad érzek. Én se akarom jobban, hogy elhagyjminket, mint ahogy te. De nem tudlak visszatartani, mint ahogy Margitot sem tudtam. .

- Nem bántad, hogy Margit elment.

- Nem kívántam neki, hogy Skóciába menjea Nem szeretem a skótokat. - És ezeket a flamandokat, ezeket a spanyolokat szereted?

- A feleségem spanyol, ne feledd, húgom. Ó, rajta, mosolyogj. Ne bánkódj a holnap miatt,

amikor annyi mindenen mosolyoghatsz ma. Mondok neked valamit. Rendezünk egy vilá-graszóló maszkabált, hogy kellemesen töltsük az időt. Segítesz megszervezni? És



természetesen a te tiszteletedre rendezzük. Mit szólsz hozzá? - Megfordult és kiáltott: -

Brandon! Compton!

És ekkor történt, amikor azok ketten csatlakoztak hozzájuk, hogy észrevette, milyen pillantást vet Mary Brandonra. Túl fiatal volt ahhoz, hogy elrejtse az érzelmeit, és Henrikhirtelen megértette, miért akarja olyan hevesen elkerülni a házasságot Kasztília főhercegével.

Szóval Brandont szemelte ki. Nos, Brandon az egyik legvonzóbb férfi az udvarban... alegvonzóbb, kivéve egyet. Annyira hasonlóak, hogy ha álarcot viselnek, gyakran összetévesztikőket. Néha sportot űznek ebből a hasonlóságból.

Ó, igen, teljesen meg tudja érteni, milyen hatást is tud gyakorolni egy Brandonhoz hasonlóférfiú egy befolyásolható lányra.

Semmiség, gondolta. Múló ábránd. Fiatal lányokkal megtörténik olykor -olykor.

Brandon ebben a pillanatban független. Jó lesz foglalkozni ezzel a dologgal. Ha lesz ideje,átgondolja, mi a teendő. Közben gondoskodnia kell Mary szórakoztatásáról, mert túlságosanoda van a húgocskájáért ahhoz, hogy ölbe tett kézzel nézze a boldogtalanságát.

El kell mennie Flandriába vagy Spanyolországba valamikor, de még nincs itt az ideje.Szem előtt kell tartania, hogy ő egy fiatal lány egy fiatal lány ábrándjaival.

Ugyanakkor kezdenie kell valamit Brandonnal.

Henrik barátsága Charlesszal az év során, ha lehetséges, még jobban elmélyült, és a királykinevezte barátját a wansteadi udvarház és park felügyelőjének és királyi erdőórhek NewForestbe. Fegyverhordozó helyett a Királyi Testőrség lovagja lett, és csak ritkán nélkülöztékegymás társaságát.

Egy téli napon, amikor visszatértek a vadászatból, Henrik így szólt barátjához: - Szeretnékadományozni valamilyen címet neked, Charles, és egy ideje fontolgatom már az ügyet.

- Felséged már eddig is olyan jó volt hozzám... - Örömömre szolgál, ha megbecsülhetem a barátaimat. És neked, aki oly gyakran vagy

királyod társaságában, kell, hogy legyen rangod. Felhívták a figyelmemet, hogy Elizabeth Greyaz egyetlen örököse apjának, John Greynek, Lisle vikomtjának. Javaslom, legyen a lány a tegyámleányod. Aztán már rajtad áll, Charles; vedd el, és rád száll a cím. Lisle vikomtja! Mitgondolsz?

- Köszönöm, felség. Henrik megveregette barátja karját. - Eredj - mondta. -Elmehetsz meglátogatni a lányt.

Többje van, mint a rang, amit felajánlhat neked, Charles. Nagy örökség jár vele. Na menj, aztánamikor visszajössz, arról számolj be nekem, hogy Lisle lordja vagy! Szomorúvá tesz, hogyfeleség nélkül látlak.

Charles ismételten köszönetet mondott a királynak és elhagyta az udvart, azon töprengve,vajon Henrik nem ravaszabb-e, mint képzelte. De talán nem is volt szükség nagy ravaszságra.

Mary a heves szenvedélyességével könnyen el tudja árulni az érzelmeit. Kétségtelenül így jártfő udvarhölgyével, Lady Guild-forddal is, aki gyermekkora óta a nevelőnóje; lehet, hogy LadyGuildford kötelességének érezte, hogy tájékoztassa a királyt?

Ha bizonyítani akarja, hogy nem vádolható a hercegnő érzelmei miatt, gyorsanengedelmeskednie kell a király parancsának. Ha lenne remény, hogy feleségül veheti Maryt,teljes erejével igyekezne, hogy elérje a vágyott kimenetelt - de nincs. Nem, mert ha nem is

lenne eljegyezve Károly herceggel, akkor se engednék meg, hogy hozzámenjen egy egyszerűCharles Brandonhoz; és ha Henrik azt gondolná, hogy ilyen magasra vetette a szemét,kötelességének érezné, hogy lecsapjon rá.

Megérkezett Elizabeth Grey otthonába, ami illő környezet egy gazdag örökösnő számára.Ez az egész az enyém lehet;, gondolta. Ez a ház, a vagyon, a magas rang. Remélem, szép a lány.

A hosszú hallban várt a szolgálókra, hogy jelentsék az érkezését, de amíg föl -alá járkált,Maryre gondolt, a dühére, amikor meghallja, hogy megnősül. Magában mormolta: „Mary,



hercegnőm, reménytelen. Mindkettőnket a Towerbe juttatnál." Ő azt felelné: „Hajlandó lennékelviselni a bebörtönzést, vagy inkább lennék halott, mintsem férjhez menjek Károlyhoz."

Féktelen teremtés; menekül a fegyelem elől, amire apja egész élete során kényszerítette. Afegyelem miatt, ami VII. Henrik gyermekeinek kijutott, csak még mohóbban vágytak aszabadságra. Ugyanez áll Henrikre is, és biztos benne, hogy Margitra is. Önfejű emberek

természetüknél fogva; Tudornak nevezik őket, de semmit nem örököltek Tudor Henrik óva -tosságából. Plantagenet mindegyik - akik megkövetelik az élettől, amit akarnak, és bevetikrettentő akaraterejüket, hogy meg is szerezzék.

Meg kell magyaráznia neki, hogy a király parancsára kell feleségül vennie Elizabeth Greyt.Megutálja őt, megszűnik szeretni; és ez talán meghozza a lelki békéjét és az övét is.

Kis zűrzavar támadt a széles lépcső tetején és éles, parancsoló hangot hallott, amint aztmondja: - Muszáj fogadnom azt a férfit?

- Kisasszony, muszáj. A király parancsa. Aztán jött lefelé a lépcsőn, szoknyáit csaknem megvetően megemelve, kis fejét magasra

tartva, egyenesen előrenézve, ünnepélyes léptekkel, mint egy királynő a palotájában. Brandonmeglepődött, mert nem lehetett több nyolcévesnél.

Megállt előtte és kezét nyújtotta. Ó meghajtotta magas termetét, hosszan, és az arcábanézett. Nem volt egy szépség, és az arckifejezése messze volt az elégedettől. Nevelőnőjenéhány lépéssel mögötte állt.

Charles fölegyenesedett. - Szeretnék négyszemközt beszélni Lady Elizabethszel - mondta.

A gyermek arca egy percig félelemről árulkodott, majd így szólt: - Jól van. - És akísérőihez: - Várjatok a téli szalonban

Egyszerre volt parancsoló és félénk, mint aki felismerte, hogy nagyon gazdag kislány, éshogy a gazdagság hatalmat is jelenthet valamilyen módon, másrészt szerencsétlenséget is.Charles, aki szerette a gyerekeket, megsajnálta őt.

Amikor egyedül maradtak, azt mondta: - Tudod, hogy a király utasított, hogy idejöjjek?

- Tudom - felelte a kislány. Charles megfogta a kezét és odavezette egy karosszékhez, ahol helyet foglalt, mialatt a

férfi odavitt egy zsámolyt és elhelyezte vele szemben, mielőtt leült. - Nem kell félned tőlem - biztosította. - Remélem nem - mondta a gyerek.

- Akkor miért aggódsz a jelenlétem miatt?

- Mert tudom, hogy miért jöttél. A király kiválasztott, hogy legyél a férjem. - És nem tetszem neked?

- Nagyon öreg vagy, és én nem akarok férjet. - Ez azért van, mert te nagyon fiatal vagy és öregnek gondolsz. Az is azért van, hogy nem

akarsz férjet, mert még nagyon fiatal vagy.

-

És mert nagy vagyonom van, azért akarsz engem feleségnek. -

Drága gyermekem, a király parancsolta, hogy jöjjek ide. Nekem se hiányzott ez jobban,mint neked. Mondhatjuk, hogy mindketten a körülmények áldozatai vagyunk?

- Én itt boldog vagyok. Sok ember gondoskodik rólam A papám meghalt. - A kislány ajkamegremegett. - De vannak körülöttem, akik szeretnek engem.

- Ne szomorkodj. Túl fiatal vagy a házassághoz. Nem kell férjhez menned még legalább ötévig.

Elizabeth megkönnyebbült és vidáman felnevetett. - Öt évig?

- kérdezte kétkedőn. - Miért, azután... -.. .én már ősöreg leszek, túl azon a koron, hogy férj legyek?

- fejezte be a mondatot kacagva Charles. - Nem teljesen, hölgyem. De lehet, hogy öt év

elmúltával más lesz a véleményed rólam, mint most. Nem győzte meg, de már biztos nem látja annak a rémnek, mint amitől megijedt.



- A király gyámleányomnak adott - folytatta -, és mint gyámodnak itt kell maradnom egy

ideig, és biztosítanom, hogy jó gondozást kapj. Az a király kívánsága, hogy jegyezzük elegymást. De ne rémülj meg. Biztosíthatlak, hogy ez csak egyszerű formaság, és nem leszünkházasok, amíg legalább tizenhárom éves nem leszel, és addig még öt év van hátra. Gyere,mutasd meg a házat és mutass be a kísérőidnek. Megígérem, hogy néhány napon belül

barátodnak fogsz tekinteni. A kislány felállt és bizonytalanul a kezébe tette a kezét. Azt mondta: - És ha eljön az idő, ésnem akarok férjhez menni hozzád...?

- Akkor nem fogom erőltetni. Elizabeth Grey sokkal boldogabb lett, mint addig bármikor, amikor megtudta, hogy a

király parancsára egyelőre csak gyámleánya lesz Charles Brandonnak, akit Henrik a férjéülkiszemelt.

Amikor felmérte Elizabeth vagyonának mértékét, Charlest elégedettség töltötte el. Henrikvalóban nagylelkűen bánik vele, ha ilyen jutalmat ad a kezébe. Örült, hogy a gyermek még túl

fiatal a házassághoz, mert így lesz ideje felkészíteni rá; és mivel Mary nem lehet az övé, ez akislány nagyon jó megoldás lehet.

Kelletlen kis teremtés, nem könnyű elnyerni a bizalmát, de nagyon sajnálja őt. Szegénygyermek! Az apja elvesztése után hirtelen magára maradt, majd helyzete és vagyona miattfelajánlották egy idegennek!

Tudatosítani kell benne, hogy ó nem kegyetlea De hogyan lehetne meggyőzni erről?

Néhány nappal az érkezése után egy baleset történt, ami megváltoztatta a kislányvéleményét.

Ó és Charles együtt lovagoltak a vidéken néhány kísérő társaságában, amikor egy folyómellett elhaladva kiáltásokat hallottak, és amikor megálltak, egy körülbelül három-négy évesforma gyermeket láttak meg a vízben kapálózni.

Charles elsőként szállt le a lóról, a folyóba gázolt, megragadta a gyermeket és kihozta a partra.

Szép ruháját teljesen tönkretette a víz, és a gyermek olyan csöndes volt, hogy halottnaktűnt.

- Nem halt meg! - kiáltotta Charles. - Vissza kell vinnünk a házba, amilyen gyorsan csaklehet. Add ide a köpenyedet, Elizabeth, beleburkoljuk. Nekem mindenem átázott.

Miután a gyermeket beburkolták a köpenybe, Charles lóra szállt és a gyereket a karjábantartva visszalovagolt vele a házba. Ott ő és Elizabeth ápolták a kislányt, aki szenvedett a meg-

rázkódtatástól és az átfázástól; de ettől eltekintve nem sérült meg és néhány nap múlva rendbe jött.

Amikor kérdezgették, képes volt elmondani, hogy se apja, se anyja nincs. Charlesérdeklődött a faluban, ahol megtudta, hogy a gyerek árva, csak egy nagynénje van, akifészekaljnyi gyereke mellé nem akarja vállalni őt. Nyilvánvalóan ez a lelketlen teremtés nemvolt hálás Charlesnak, hogy megmentette a gyereket.

- Mit fogunk vele kezdeni? - kérdezte Elizabeth. Charles nevetett. - Nem hagyhatom

annyiban, hogy az

erőfeszítésem hiábavaló legyen. Idejöttem, hogy találjak egy gyámleányt. Úgy látszik,kettőt találtam. Nekem is van két lányom. Odaküldöm ezt a gyereket, neveljék fel velük együtt.

Elizabeth összeszedett ruhákat a gyereknek, aki Charles meglehetős szórakozására követteőt, bármerre is ment.

Elizabeth, aki nem volt közvetlen természetű és nem nyerte el a kislány bizalmát, mint

Charles, komolyan figyelt. Tudta, hogy Charles örömet talál a gyermek ragaszkodásában,főleg, mivel ő mentette meg az életét.



Elizabeth azt mondta: - Kedves ember vagy, de azt hiszem, nagyon öntelt is. - Legalább nyertem egy kis elismerést - felelte

nevetve a férfi. Mielőtt visszautazott az udvarba, meggyőzte a lányt, hogy kössön veié házassági

szerződést, melyben biztosította, hogy a szerződést felbontják, ha - idővel, amikor házasulandó

korba jut - nem kívánja érvényesíteni. Magával vitte a megmentett gyermeket és elhelyezte a saját lányai mellett, ahol úgy fognak bánni vele, mint az övéivel

Elégedett volt ezzel a kalanddal. Most, hogy van házassági szerződése, tudta, hogy Henrikmegteszi Lisle vikomtjának; előlegként meglesz a címe, és nem kell házasságra gondolniatovábbi öt évig.

Amikor visszatért az udvarba, Mary kérte, hogy találkozzon vele titokban a greenwichi

palota kertjében. Dühösen fordult hozzá, amikor odaért. - Szóval eljegyezted Elizabeth Greyt!

- A király parancsára. - Illik az, hogy egy férfi azt vegye el, akit kijelölnek neki? Azt gondoltam volna, hogy aki

valamit is ad magára, maga választ. - Még nem vagyok házas.

- De jegyes vagy... a pénz és a rang kedvéért, megértem. - A király öröme kedvéért - vágott vissza Charles.

- És mikor kerül sor az esküvőre?

A férfi megragadta a vállánál és egy kicsit megrázta. -Hercegnőm - mondta -, eljegyeztem

egy nyolcéves kislányt. Öt év fog eltelni, mire sor kerülhet a házasságra. Egy csomó minden

történhet öt év alatt. Amikor megkötöttem ezt a szerződést, biztosra játszottam. A lány hirtelen nevetni kezdett, felemelte az arcát hozzá. A férfi megcsókolta; a lány

szenvedélye magával ragadta, de meg is rémítette. - Ötévnyi kegyelem neked - mondta Mary, amikor végül elengedték egymást. - Körülbelül

kettő nekem. Sok minden történhet öt év alatt... még kettő alatt is. Charles, máris jobb kedvrederültem.

- Drágám, ne hagyd, hogy a hevességed tönkretegyen mindkettőnket. A lány még egyszer megölelte. - Nem, Charles - mondta. - Nem fogok ártani magunknak. De megtalálom a módját... és

neked is keresned kell a megoldást. A férfi később azon töprengett, hogy a helyzete valójában veszélyesebbé vált, amióta

eljegyezte a kis Elizabeth Greyt.

A király dühös volt. Első támadása Franciaország ellen lehangoló kudarccal végződött, ésaz európai kontinens az angolokon nevetett. Igaz, hogy maga Henrik nem kelt át a csatornán, denagyon bosszús volt, mivel katonái viszont szégyent hoztak rá. Az ő serege Dorset márkivezetése alatt Biscaynál szállt partra, hogy támadja a franciákat, mialatt Ferdinánd bevette

Navarrát. Ferdinánd azonban kétséges szövetségesnek bizonyult; megígér te az angoloknak

Guienne-t, Franciaország délnyugati tartományát, ami II. Henrik házassága révén Angliáé lett,és amit a jelenlegi Henrik vissza akart szerezni az angol korona számára. Ferdinánd azonban

nem szándékozott segíteni az angoloknak; mindössze azt akarta, hogy foglalják le a franciasereg egy részét, kössék le a figyelmüket, míg ő saját céljai elérésén fáradozik.Következésképpen az angolok ott táboroztak San Sebastiannál utánpótlás vagy muníció nélkül,

és mert túl szabadon itják a baszk borokat, amit pótszerként találtak az angol sör helyett,



vérhas- járvány tört ki, és Henrik parancsa ellenére, hogy maradjanak állomáshelyükön,felkerekedtek és hazamentek Angliába.

Henriknek úgy tűnt, Isten többé nem tartja kegyeiben Elvesztette a fiát és most az alattvalóisem engedelmeskednek neki. Rájött, hogy Ferdinánd elárulta, és a tény, hogy saját apósa tetteezt vele, nem enyhítette a csapást.

Egyetlen mód van rá, hogy visszanyerje önbecsülését. Ő maga megy Franciaországba. így történt, hogy 1513 májusában elhatározta, saját hadseregét a franciák ellen vezeti.

A nagy menet úton volt Dover felé. Egy tizennégyezer főből álló hadosztály már átkelt acsatornán és várta a király érkezését; és most Henrik készen állt uralkodásának első nagykalandjára.

Eltökélte, hogy ennek dicsőséges eseménynek kell lennie. Ő lovagolt a menet élén,köpenyének és bricseszének anyaga aranybrokát, harisnyanadrágja skarlátszín, nyakábanaranyláncon hatalmas, nagy értékű drágakövekkel kirakott aranysíp volt. Ebbe időről időre

belefújt.

A királyné és hölgyei Doverig kísérték a menetet; köztük volt Mary hercegnő, nehézszívvel, hogy Charles háborúba megy, és bár szerette az indulást megelőző fényesceremóniákat, utálta a gondolatot, hogy az általa oly nagyon szeretett két férfi veszélybekerülhet.

A kihajózás előtti este ők négyen együtt voltak. Henrik és a felesége, ő és Charles; ésirigyelte sógornőjét, aki, mint ő maga is, aggódott, ugyanakkor mélységesen elégedett volt,mert ismét gyermeket várt, és Henrik nagyon gyengéd volt hozzá és mélységesen tisztelte,amiért távolléte idejére elvállalta a régensi feladatokat.

Milyen szerencsés is Katalin! - gondolta Mary, nem kell titkolnia félelmét és szerelmét. Mary letérdelt bátyja elé azon az estén. - Henrik - mondta -, vigyáznod kell magadra,

kerüld a veszélyes helyzeteket. Henrik hangosan nevetett. - Drága húgom, háborúba megyünk. Azt mondod, bújjak el a

katonáim mögé?

- Minek kell ez a háború? - méltatlankodott Mary. - Ejnye, ejnye, micsoda asszonyi beszéd. Háborúknak mindig kell lenniük. Van egy ország,

amit le kell győznünk, ígérem nektek: amikor megkoronáznak, eljöttök, hogy lássátok, céltértem.

Mary suttogott, hangja remegett az érzelmektől: - Vigyázzatok egymásra. Aztán elfordult, állt az ablaknál, bámult kifelé a tengerre. Henrik ravaszkásan figyelte Charlest. - Nos, barátom, Lisle vikomt - szólt a király, jól

megnyomva a címet, hogy emlékeztesse Charlest és Maryt, miért is adományozta -, a húgom

őszintén aggódik értünk. Gondolom, nagyon szeret minket. Aztán kedvesen szelíd feleségéhez fordult, aki nem ad okot neki aggodalomra. Gondotvisel az országra, míg távol lesz, és visszatértekor karjába adja a fiát.

Henrik el volt ragadtatva a hadjárattól. Csatlakozott a seregeihez Thérouanne-nál, aholtalált egy gerendaházat vaskémény-nyel, ami a szálláshelye lesz; és rengeteg sátor állt rendel-kezésére, némelyik közel négy méter hosszú. Úgy látszott, lehet háborút viselni a legnagyobbkényelem mellett, és amikor Miksa császár csatlakozott hozzá, visszafogott feketébe öltözve(második feleségét gyászolta), azt mondta, egyszerű közkatonaként akar Henrik alatt szolgálni.Ez elbűvölte Henriket, és nem találta furcsának, hogy az érett, tapasztalt, öreg harcos ilyen

helyzet be hozza magát. Amilyen tapasztalatlan volt, Henrik isteninek képzelte magát, mert -amennyire csak vissza tudott emlékezni - ezt hallotta mindazoktól, akik körülvették. így hát



Miksa százezer koronát kapott cserébe a szolgálatáért a maga és szárnysegédje részére, éselfogadta a fizetséget (melyet Henrik nyújtott át neki), mint bármelyik katona, aki a

parancsnoksága alatt szolgált. Henrik még nem tudta, hogy a császár el akarja foglalni azikervárosokat, Thérouanne-t és Tournay-t, hogy megkönnyítse a kereskedelmet a hollandok

számára, és azért volt kész eljátszani az alázatos alattvalót, hogy mindezt Henrik költségére

tehesse meg.És amikor a városokat bevették - könnyű győzelem volt, mert a franciák csekély ellenállást

tanúsítottak -, és Henrik Párizsba akart vonulni triumfálni, Miksa meggyőzte, hogy men jen vele

Lille- be lánya, a savoyai hercegnő udvarába, ahol megismerkedhet az unokájával, Károllyal,Mary jegyesével.

Henrik csalódott volt és panaszkodott barátainak - Charles-nak, Comptonnak, Thomas

Boleynnek.

- De hát - zúgolódott - én tovább akarok menni Párizsba, ám úgy látszik a császár nemtanácsolja ezt.

Compton azt sugallta, hogy a franciák nagyobb ellenállást fognak kifejteni Párizsért, mint akét határ menti városért, és ne feledjék, hogy mindjárt itt az ősz, és a császár figyelmeztette őket

a flandriai sár kényelmetlenségeire. Charlest hatalmába kerítette a vágy, hogy lássa a fiút, aki Maryt eljegyezte, és nem nagyon

vágyott rá, hogy folytassák a háborút, mert m4r kezdte észrevenni - Henrikkel ellentétben -,

hogy Miksa nem olyan jó barát, mint azt a király ártatlanul hiszi, és amilyennek látszik. A két,minden hájjal megkent kalandor, Miksa és Ferdinánd egyformák, és minden bizonnyal az atervük, hogy Henrik vagyona által szerzik meg, amit akar nak.

Ezért csatlakozott Comptonhoz, és Henriket némi vonakodás után sikerült meggyőzniük. - Ha minden igaz - mondta Henrik -, Lady Margaret bájos hölgy, és alig várja, hogy

vendégül lásson minket. A dolog ezzel el volt intézve. Felhagynak a háborúval egy időre, és átadják magukat a

lüle-i udvar örömeinek.

A társaság emelkedett hangulatban volt. Hírek érkeztek Angliából, hogy a skótokatlegyőzte Floddennél az angol hadsereg otthon maradt szárnya, és hogy IV Jakab skót királytmegölték.

Henrik ujjongott, bár Jakab a sógora volt, nővére, Margit férje. - Sose bíztam a skótokbari - hangoztatta gyakorta, és kételyei igaznak bizonyultak, mert

mihelyt elhagyta Angliát, a skótok megindultak országa ellea Nos, most megtanulták a leckét.Győzelem külföldön; győzelem otthon; kell ennél jobb alkalom a mulatozásra?

És Ausztriai Margit elhatározta, hogy lesz mulatság. Margit, a kétszeres özvegy, még fiatal volt; unokaöccsének szentelte magát, a tizennégy

esztendős Károly hercegnek, aki csaknem egész gyermekkorát vele töltötte. Mindent meg akarttudni a fiú leendő menyasszonyáról, és egyébként is mindig örömmel vette, ha alkalom adódottegy kis mulatságra.

Amikor apja a vendégeivel belovagolt a palotába, üdvözlésükre sietett; kissé telt alakjátkirályi bársony borította és mosolya barátságos volt; és ott állt mellette unokaöccse, a császárunokája, Károly herceg.

A fiú szeretettel megölelte nagyapját, aztán bemutatták Henriknek. Charles az ura mögött állt és azon töprengett, vajon Henrik is ugyanarra gondol-e, amire ő:

a szegény, ragyogó, kedves Maryt egy ilyen puhány alaknak adják oda?!

A fiú arcképe, melyet Mary ki nem állhatott, a valót mutatta; és a fiú nem sokat változott,amióta lefestették; ott voltak a kidülledt szemek, az erős áll, a száj, amit nem könnyen lehet

összezárni, a ritkás, sárga haj... És látszott rajta, hogy erősen kell koncentrálnia, hogy követnitudja a társalgást.



És ő volt Európa leghatalmasabb trónörököse, a fiú, aki birdalmakat örököl Mksacsászártól és spanyol nagyapjától, Ferdinándtól! Őrült Johanna fia!

Brandont felháborította Mary házasságának a gondolata. Aztán észrevette, hogy háziasszonyuk mosolyog rá. - Lisle uram - mondta kellemes, lágy hangon -, nagy örömömre szolgál udvaromban

láthatni téged. Ő megfogta a felé nyújtott kezet, megcsókolta, és észrevette, hogy az asszony egy kissétovább hagyta kezében az övét, mint az etikett szerint illő volna.

A király számára kijelölt lakosztályban Charles, Compton, Parr és Boleyn segédkeztek azöltözködésénél.

- A hölgy nem nélkülözi a sármol - kommentálta Henrik. -De a fiú! Érthetetlen számomra,hogy képes Miksa ennyire szeretni.

- Ez a fiú úgy, néz ki, mint egy idióta, uram - mondta Compton.

- Úgy néz ki, ember?! Az. Észrevettétek, hogy dadog?

-

Nagyon kedveli a nagynénjét és tiszteli a nagyapját - tette hozzá Thomas Boleyn. - A fiú retteg a jövőjétől, garantálom - mondta Henrik. - Nagynénje szoknyájába

kapaszkodik, örökre gyerek akarna maradni. Felmerült bennetek, hogy Miksa már nem élsokáig? Öregszik. Ferdinánd is öregszik. Aztán ez a fiú lesz az egyik legnagyobb uralkodóEurópában. Lajos sem fiatal már; hallom hogy szenved a köszvénytől és más betegségektől. Deő nem számít, mert Franciaország a miénk lesz. Megnyúlik a dauphin orra, ki lesz ütve anyeregből. Dauphin! Én mondom nektek Francois d'Angouléme nem kerül Franciaországtrónjára. Két uralkodó lesz nyeregben a kontinensen. Az idióta és én. Mondhatom, barátaim,nagy örömömre szolgál ez a tény.

- Felséged azt csinál vele, amit akar - hízelgett Compton. - Mi tagadás, boldoggá tesz, hogy látom, ennek a fiatalem bernek nincs több esze, mint egy

szamárnak. - Sajnálom Mary hercegnőt. - Charles rádöbbent, hogy eddig még meg sem szólalt.

Közbevetésével megszakította Henrik ábrándozását, mert emlékeztette őt a hercegnőszenvedélyes könyörgésére; és minthogy Henrik odavolt Maryért, Károly nyilvánvalóostobasága fölötti örömét elrontotta, hogy Brandon eszébe juttatta, hogy a húgának ehhez afiúhoz kell férjhez mennie.

Ráncolta a homlokát. - A hercegnők sorsa az, hogy államérdekből házasodjanak. - Aztánállát fölszegve hidegen folytatta: — Úgy vélem, Lisle uram, túl sokat foglalkoztat ez a dologtéged.

Ez figyelmeztetésnek hangzott.

Ausztriai Margit kétszeres özvegy lévén nem volt félénk szűz, és elég fiatal volt ahhoz,hogy egyszer-másszor újabb házasságra gondoljon, bár házassági tapasztalatai aligha voltakkellemesek. Amikor hároméves volt, eljegyezték VIII. Károllyal és Amboise- ba küldjék, hogyFranciaország királynéjává neveljék. De Franciaország és Bretagne szövetsége érdekében aházasságot visszamondták, és Margitot visszaküldték Miksához, míg Károly elvette Bretagne-i

Annát. Később hozzáment a spanyol inf ánshoz, csak hogy elveszítse őt és gyermeküket nem

sokkal a házasságkötésük után. Majd ezután ment férjhez a savoyai herceghez, a jelenlegitrónörökös, Francois nagybátyjához.

Úgy tűnik, házasságai kudarcra voltak ítélve, mert a herceg is meghalt, és az asszonymásodszor is megözvegyült.



Ám biztatta magát, hogy ez nem jelenti azt, hogy egy napon ne találna olyan férjet, akivel békében és boldogságban élhetne. Politikai okokból házasodtam, mondta magának; miért nemehetnék férjhez egyszer a magam kedvére?

Mikor ötlött fel benne ez a gondolat? Mikor Anglia királyát fogadta az udvarában ésészrevette, hogy á barátja az egyik legcsinosabb férfi, akit valaha látott? Már alig várta a ta -

lálkozást vele, mert a thérouanne-i táborban lévő ügynöke, Philippe de Brégilles írt nekiCharles Brandonról, „Lord Lisle -szólt az üzenet - érdekelni fogja kegyelmességedet, mert ő akirály jobbkeze; és nyilvánvaló, hogy Henrik hallgat a szavára."

És most, hogy eljött az udvarába, a társaság legérdekesebb tagjának találta őt. Nem volt nehéz elintézni, hogy közvetlenül mellette legyen az asztalnál vagy a táncban;

úgy tett, mintha Mary hercegnőről szeretne érdeklődni - Téged kérdezlek^ Lisle uram - mondta a férfihoz hajolva, miközben a dalnokok

játszottak, és az ételt felszolgálták -, mert látom, hogy a király mennyire szereti a húgát, és úgyérzem, ha ő beszélne róla, elfogult válaszokat kapnék.

- Mary hercegnőt az angol udvar legelragadóbb hölgyének tartják, mégpedig jogosan -

mondta Brandon

-

Ezt nagy örömmel hallom. De mondd csak, gyöngéd és kédves-e? Láttad az ériKárolyomat. Ránézésre gyengének és kissé félénknek tűnhet. Remélem, a hercegnő képes leszfelfedezni kitűnő tulajdonságait, melyek nem derülnek ki első látásra.

- Biztos vagyok benne, hogy a hercegnő türelmes lesz.

- Mondd csak, szeretne már eljönni Károlyhoz?

Charles habozott. - Ő még fiatal... bizonytalan. Szereti az otthonát és a fivérét. - Szegény gyermek! A királyi hercegnők élete nehéz. Saját magam is megtapasztalhattam. - Ez tette kegyelmességedet ily megértővé?

- Próbálok az lenni. Szeretném, ha Károlynak boldog élete lenne. Jó fiú és nagy uralkodóválik belőle. Nem hiszel nékem? Tudod, Lord Lisle, azt hiszem, te olyan ember vagy, aki képesa felszín alá látni. Károly azért lassú beszédű, mert gondolkodik, mielőtt megszólalna.Észrevetted, hogy ha mond valamit, annak értelme van' Ne becsüld alá Károlyt, uram. Ésfigyelmeztethetnéd Anglia királyát, hogy ő se tegye.

- Kívánságod parancs, asszonyom. - Köszönöm, hogy megteszed. És most mesélj nekem Angliáról. Szeretném hallani,

milyen az udvar. Azt hallottam, ragyogó, mióta az ifjú király került hatalomra. A férfi mesélt a lovagi tornákról és rendezvényekről, mialatt az asszony mohón hallgatta. És amikor a király és kísérete aznap éjjel visszavonult Henrik hálószobájába, a király azt

mondta: - Észrevettétek, hogy a főhercegnő teljesen odavan Charles barátunkért?

Comptonnak is feltűnt; kuncogott, Henrik nevetett. - Igen, igen, a mi Charlesunk tagadhatatlanul jóképű fickó. Kicsit más, mint az övéik. A

hölgy észrevette, lefogadom. Nos, Lord Lisle, igazán jó parti lenne számodra, ha feleségülvennéd Ausztriai Margitot. - Tréfálni méltóztatsz, felség? A hölgy a te udvarodról kérdezgetett engem.

- Lehet, hogy engem nézett, de magában azt gondolta: „A király jó és boldog házasságbanél." így hát feléd fordult. Tudod, te egy kissé emlékeztetsz rám.

- Többektől hallottam már, felség, és nagy örömömre szolgál. Félek is, hogy egy kic sit

mindig beképzeltebb leszek, valahányszor megismétlik a fülem hallatára. Henrik szeretettel mosolygott barátjára. - Nos, pedig tagadhatatlan a dolog. Lehetnénk akár

testvérek is, de bizonyára tudnék róla, ha így lenne, és tény, ami tény, apám olyan férfi volt, aki

sosem kóborolt el a hitvesi ágyból. - Mint ahogy helyénvaló és illő is egy ilyen nagy királyhoz -mormolta Charles.

Henrik lebiggyesztette az ajkát; ő országának néhány asszonyát nagyon is csábítónaktalálta, és mert meggyőzte magát, hogy az, amit ő gáláns kalandnak nevez, tulajdonképpen



vele járója egy katona életének, megadta magát a kísértésnek. De nem szerette, ha emlékeztettékerre.

- Igaz - dünnyögte -, apám nagy király volt... bizonyos értelemben. - De a népe nem szerette annyira, mint felségedet - mondta gyorsan Charles, mert

rádöbbent, hogy néhány másodperccel korábban hibát követett el. Henrik arca azonmód

felderült. - Az emberek kedvelik az olyan királyt, aki férfi módjára viselkedik - mondta. - Az tetszik

nekik... különösen a nőknek. Úgyhogy ne csodálkozz, hogy Margit téged is kedvtelve nézeget. Henrik azután témát váltott, de gondterhelt volt. Barátai nem vették nagyon komolyan

Ausztriai Margit érdeklődését Charles Brandon iránt. A hatalmas császár lánya aligha menneférjhez egy angol nemeshez, akinek csak címe van, amit a gyámleánya után kapott, akivelházassági szerződést kötött.

De miért is ne? Egy tollvonással rangra emelhetné a barátját, ami jó partivá tenné őt...legalábbis elfogadhatóvá. Egy grófságot ajándékozzon neki? Vagy egy hercegséget?

Henrik kényelmetlenül érezte magát a fiatal Károly herceget nézve, mert az előnytelenmegjelenéséről szóló jelentések hamar visszajutnak Maryhez; még fel is lázadhat. Nem akar

bajt. Szereti azt a lányt; sok tekintetben hasonlít rá és mindig is ő volt a kedvenc testvére. Őkketten összefogtak Margit, az idősebb nővér ellen, aki mindig kritikusan viszonyult bombasz-

tikus öccséhez. Mary sosem bírálta. Mindig rajongó gyermekként nézett rá, az egyetlenre, akiolyan, amilyennek egy nagy testvérnek lennie kell. Nem, ha Mary könnyeket ontana éskönyörögne neki, az elbátortalanítaná. Szereti vidámnak látni. Jól megjegyezte, milyentekintetet vetett Brandonra. Mtől van a fickónak ekkora vonzereje az asszonyokra? MégAusztriai Margit sem maradt közömbös iránta.

Ha őt magát nem erényes férjnek ismernék, vele is ez lenne. Charlesnak nincs ilyentekintélye. Köztudott, hogy kétszer volt már házas és megint nősülés előtt áll; és csak ő tudja,mennyi nő volt közben is, nem kétséges, hogy meg se tudná számolni. Kár, hogy ElizabethGrey még gyermek. Szeretné már házasnak látni Charlest, mert hiszi, hogy ha az lenne,elmúlnának Mary érzelmei. Amíg a férfi szabad marad, az az ostoba lány bármire képes lehet.

Miért is ne mehetne férjhez Ausztriai Margit egy férfihoz, akiről jól tudják, hogy a királylegjobb barátja és jobbkeze?

Kereste az alkalmat, hogy négyszemközt beszéljen Charlesszal. Ahogy a kertben sétáltak, jelezte, hogy egyedül akar maradni Brandonnal, majd gyengéden

átölelte a vállát és azt mondta neki: - Nem tréfáltam, mikor Margitról beszéltem neked, Charles.Ha rá tudod venni a hölgyet, semmilyen akadályt nem gördítek az utadba.

- Felség?! - Nem látom okát, miért ne házasodhatnátok össze. Úgy képzelem, jót tenne neki, ha

megházasodna. Miksa nem parancsolhat egy ilyen formátumú asszonynak; és ő már házasodott

politikai okokból. Istenemre, alaposan megnézett magának! Úgy vélem, nemigen tagadná mega kezét tőled. - A király hangos nevetésre fakadt. - Tudod, Charles, jól jönne nekünk, ha egyilyen angol f érfi mint te, lenne a császár őfelsége veje.

- Na de, felség... mit szólna a császár egy ilyen házassághoz?

- Hagyd a hölgyre, hogy elnyerje a beleegyezését. Mondom, te bírod az enyémet. Henrik lassította a lépteit, és a többiek csatlakoztak hozzájuk. Charles kábultnak érezte

magát. Akármilyen ambiciózus volt is, ilyen magasra még sosem tekintett.

Lázas izgalomban teltek azok a hetek. Nem volt kétséges, hogy Margit szerelmes belé. Éső? Margit kellemes asszony, szívélyes, barátságos, tájékozott; nagyon vonzotta őt. Bár tudta,

hogy sose szűnne meg Maryre gondolni. Ha egyszerű vidéki úr lenne és Mary a szomszédlánya, egyáltalán nem habozna. Mostanra már házasok lennének. Ha vidéki lány lenne, egy



szolgáló, rég egymáséi lennének, bár szenvedélyessége meg sem közelíti Maryét, ő sokkalkönnyebben féken tudja tartani az érzelmeit, mint a lány a sajátjait. De Mary királyihercegnő,.és őt szeretni a céljai halálát jelentené, s talán önnön halálát is.

Másrészt Margit jó megjelenésű, bájos, szereleméhes. így hát táncoltak és sokat beszélgettek; és ő azt mondta magában: Ha elnyerem a kezét,

olyan királyféleség leszek. Segíteném Németalföld kormányzásában, és teljes szívvel dol-goznék az angol ügyek előmozdításán. - Gondoltál már házasságra? - kérdezte Margittól, miközben táncoltak. - Gyakran.

- És férjhez mennél< újra?

- Kétszer mentem férjhez, és mindkét házasságom szerencsétlen véget ért. Amielgondolkodtat egy asszonyt, hogy újra megtegye-e azt a lépést.

- Talán reménykedővé is teheti. Senki nem folytatja ilyen balszerencsésen. Charles megfogta az asszony kezét és lehúzta az egyik gyűrűjét. - Nézd - mondta -, illik az ujjamra.

Margit nevetett, majd így szólt: - Vissza kell adnod.A férfi azonnal megtette és azt gondolta: ez a válasza. Élvezi ezt a játékos flörtöt, de nem

gondolja komolyan, hogy házasságra lépne velem. A kedve lelohadt kissé, és amikor az asszony ezt észrevette, így szólt: - Lisle uram, nem

engedhetem meg, hogy nálad legyen egy gyűrűm, amit-sokan felismernének... még nem. Charles gyors pillantást vetett rá: - Akkor remélhetek?

- A remény sosem árt - felelte az asszony. - Még ha valakinek nem is teljesülnek a vágyai,megmarad a képzelet öröme.

- Nem könnyű a képzeletben élni - Bizonyos dolgokban szükségszerű a türelem. A férfi aznap éjjel tele volt reménnyel. Henrik tudni akarta, hogy halad az udvarlás, és amikor rniiH dent elmesélt neki, el volt

ragadtatva. - Ha visszatérünk Angliába - mondta -, amit nemsokára meg kell tennünk, címetadományozok neked; akkor úgy térhetsz vissza Németalföldre, és úgy folytathatod az udvarlásta hölgynek, hogy hozzá illő rangod lesz.

- Felség, oly jó vagy hozzám. - Ha majd Németalföld régense leszel, barátom, én foglak kérni, hogy legyél jó hozzám. Mikor Charles legközelebb Margittal volt, mesélt neki a házasságáról Anne Browne-nal és

a két kislányáról. - Szeretném látni őket - mondta Margit, -r Mindig vágytam saját gyerekekre. - Ha megengeded, elküldeném az idősebb lányomat, hogy ragyogó udvarodban

nevelkedhessen.

- Kérlek, küldd el, nagy Örömömre lenne, ha fogadhatnám. Aztán Charles mesélt akislányról, akit a folyóból mentett ki, és az asszony azt mondta: - Szegény kicsike. Küldd el őt is hozzám a lányoddal. ígérem,

magam fogok gondoskodni róla, hogy illő módon nevelkedjenek. Tudod, hamarosanelveszítem Károlyt, és nagyon fog hiányozni.

Ez kötelék lenne köztük. Amíg a lánya és a védence ott lesz az udvarában, az asszony nemfelejtheti el őt. Ebben Charles biztos volt.

Henrik előkészületeket tett, hogy visszatérjenek Angliába. Mielőtt elhagyták Lille-t meg

kellett kötniük a megállapodást, amelyben lefektetik, hogy következő májusban elhozza húgát,Maryt Calais- ba, ahol találkoznak a császárral, Margittal és Károly herceggel; megtartják a

menyegzőt, mert a fiú addigra tizennégy, a hercegnő tizennyolc éves lesz, ezért nem kell tovább



halogatni a dolgot. A császár örökösökre vágyik, és egy korai házasság megoldaná ezt a problémát.

Margit aztán rákérdezett, hogy ha a királynak nem lenne örököse, a korona Maryreszállna-e?

Henrik ezt szinte meg sem hallotta. Még hogy ne lennének örökösei?! Természetesen

lesznek örökösei, Katalin most is épp terhes. Csak mert elvesztették az elsőt, nincs okfeltételezni, hogy ne lenne népes és egészséges családja. Egyik kedvenc ábrándképe az, amint kicsit idősebben mint most, de erősen és energikusan,

látja magát gyerekei körében, akik piros arcú fiúk, kicsattanó életerővel, kitűnők a sportokbanés bálványozzák az apjukat; gyönyörű lánygyerekek, leginkább olyanok mint Mary, átölelik anyakát. Természetesen lesznek gyerekei.

De ellenvetés nélkül elfogadta ezt a feltételt. Sőt, tekintettel arra, ami Skóciában történt,semmi módon nem akarta volna Margit nővérének és a fiának átadni a trónt - akinek az apja

ellensége volt, lerohanta Angliát, hátba támadva ót, mialatt ő, Henrik Franciaországbán harcolt.

Dicsőség Istennek, a fickó elnyerte jutalmát az árulásáért Flodden mezején! Ezután visszatértek Angliába.

Az emberek összegyűltek, hogy üdvözöljék királyukat, aki győztesként jött vissza. Igaz,hogy csak azt a két várost foglalta el, de tervezi, hogy következő évben visszatér, és akkorfelvonul Párizs ellea

A király mellett ott lovagolt Longueville herceg, egy királyi vérből való, magas rangúfrancia nemes, akit foglyul ejtett a spurs-i csatában. A tömegek bámulták a lenézően viselkedőés elegáns személyiséget, akivel a király - úgy tűnt - csaknem egyenrangúként bánt. Henrikmegkedvelte Longueville-t, főleg azért, mert azt hitte, hogy ha ilyen magas rangú nemest tartfogva, az nagyban növeli a presztízsét.

Lesznek bálok és bankettek, hogy megünnepeljék a visszatérését, de a ragyogás dacáranem volt boldog a hazaérkezés.

Katalin, akinek a régensi feladatok - elsősorban is az, hogy megszervezze a beözönlőskótok visszaverését - felemésztették minden energiáját, teljesen kimerült az eseményekhatására és ennek következtében elvetélt. A király ettől méh/ depresszióba zuhant, főként azért,mert emlékezett Margit kívánságára, hogy ha vér szerinti örökös nélkül halna meg, a koronaMaryre szálljon; ezenfelül Katalin győzedelmeskedett Flodden mezejénél, miközben ő csakThérouanne-nal és Tournay-val büszkélkedhetett, és nehezére esett elismerni, hogy a nagyobbdicsőséget kétségtelenül otthon aratták.

Aztán ott van Mary, akivel szembe kell néznie. Az igazat nem lehet eltitkolni előtte.Charles jelen volt, mik or a király közölte húgával, hogy jövő májusban Calais-ba kell mennie.

Mary bátyjáról a szeretett férfira nézett, kemény, szemrehányó tekintettel; ajkai reszkettek,szemei égtek; aztán sarkon fordult, és elfeledkezve a tiszteletről, amivel a királynak tar tozik,

sietve otthagyta őket. Henrik - és Charles - kevésbé lett volna riadt, ha tiltakozva kiabál velük.

A helyzetet óvatosan kell kezelni, gondolta a király. Mary komor volt; sosem szűnt megszemrehányó lenni. Voltak esetek, mikor megtagadta, hogy folytassa az előkészületeket azesküvőjére.

Valószínűleg Brandon az oka, mondta Henrik magában Még mindig reményt táplálBrandon iránt. Ha elkerülne az útból, a lány hajlamosabb lenne az ésszerűségre.

Hivatta Charlest.

- Barátom - mondta -, javaslom, hogy mint követem, térj vissza Németalföldre Késedelemnélkül tedd meg az előkészületeket.

Charles meghajolt. Most, hogy visszajött, most, hogy újra látta, nem kívánt elmenni. Úgyérezte, osztozik a lány vad reményeiben. Nem mert egyedül maradni vele. Talán önhitt lenne



vágyakozásában; és hogy lehetne biztos benne, hogy le tudja beszélni arról, hogy tönkretegyemindkettőjüket?

A lány véleménye szerint mindent fel kell áldozni a szerelemért, de ez csak azért van, merttapasztalatlan kislány. Pátyolgatták egész életében; nem hiszi, hogy a világ valaha is megszűnikkényeztetni őt. Brandon idősebb. Ő mögé lát az udvari ragyogásnak; emlékezett férfiakra,

akiket kisebb vétkekért is a Towerbe küldtek, és csak a vesztőhelyre mehettek ki onnan.Jó, ha elmenekül a tűzvész elől, amit a lány szemmel láthatóan nem fog fel, és amely körül

úgy táncolnak, mint két lepke a gyertyafény körül. - Es Charles - folytatta Henrik -, olyan módon mész vissza, ami emeli a méltóságodat. Lord

Lisle nincs többé. Elizabeth Grey nem a tied. Úgy képzelem, Margit kedvesebben fog mo-

solyogni Suffolk hercegére. Ez valóban nagy tisztesség; de Charles első gondolata az volt: Ha Suffolk hercege eséllyel

pályázhat egy főhercegnő kezére, saját királyi hercegnője kezére miért nem?

De látta a király szemében az elszántságot, és ez arra késztette, hogy Németalföldreutazzon.



A FRANCIA AJÁNLAT

Mary hercegnő előtt ott voltak kiterítve a kincsek, hogy szemlélje meg őket. Gyönyörű

szövetek, bársonyok, aranykelmék, hermelin, mellyel az öltözékeket szegélyezik; azutánnyakékek, diadémok, övek, mindegyik szikrázó, értékes drágakövekkel kirakva. A lány fagyosan bámulta őket. Lady Guildford felemelt egy rubinnal kirakott aranyláncot. - Nézd ezt, hölgyem. Próbáld

föl. Nem különleges? Mary elfordította a fejét. - Kérem, engedd meg, hölgyem. Tessék. Ó, annyira illik hozzád, és mindig szeretted a

szép ékszereket! Mary letépte a láncot a nyakáról és az ágyra hajította, ahova Lady Guildford a többi ékszert

is kirakta.

- Ne nyaggass már!- mondta Mary.

- De a király kéri, hogy mondj véleményt ezekről az ajándékokról.

-

Ajándékok! - kiáltott föl Mary. - Ezek nem ajándékok, azokat csak úgy adják. Ezmegvesztegetés.

Lady Guildford összerezzent, mert a király jött be mosolyogva a szobába, ab ban a biztos

tudatban, hogy az ékszerek örömet okoznak húgának. - Ó! - kiáltotta. - Hát itt van az én kishúgom Körbeveszi magát ékszerekkel, he? És hogy

tetszenek neki?

Mary feléje fordítottá az arcát, és ó megdöbbent, látva sápadtságát. Kék szemeihatalmasnak tűntek. Lehetséges, hogy lefogyott, és azért ilyen?

- Nem tetszenek - vágta rá a lány. Henrik arca. megrándult a csalódottságtól, és Lady Guild-fordnak elakadt a lélegzete a

rémülettől. Dühös lesz, és mint mindenki az udvarban, ő is rettegett a király dühkitöréseitől

De mert olyannyira szeretett húgáról volt szó, Henrik csak elszomorodott. - Pedig olyan nagy gonddal válogattam, azt hittem, tetszeni fognak. A lány feléje fordult, nyaka köré fonta a karjait. - Jól tudod, mivel szereznél örömöt nekem.

Nem kellene drága ékszereket venned. Mindössze annyit kellene tenned, hogy visszamondodezt a házasságot.

- Húgom... kicsi Mary... fel sem fogod, mit kérsz tőlem. - Nem-e? Én vagyok az, akinek férjhez kell mennem, nem igaz? Biztosítalak, jobban

tudom, mint bárki más. Henrik megsimogatta a haját, és Lady Guildford csak bámult, mert biztos volt benne, hogy

egy könnycseppet lát a szemében Megbocsátja a húga merészségét; vele szenved; igaznak kell

lennie, hogy a király senkit nem szeret úgy - még a feleségét sem -, ahogy gyönyörű húgátszereti.

- Mary - mondta gyengéden - Ha felbontanánk ezt a megállapodást, az azt jelentené, hogy barátságunk a császárral megszakad. 0 a szövetségesünk a franciák ellenében. Ha azt írnámneki, hogy nem lesz esküvő, mert a húgomnak nincs gusztusa rá, az még háborút is jelenthetneaz országaink között.

- Ó, Henrik, Henrik, segíts rajtam! Bátyja átölelve tartotta. - Nézd, kicsim, ha tudnék, megtenném, de még neked is be kell

teljesítened a hivatásod. Mi nem választhatjuk meg, kivel házasodunk. M államérdekbőlházasodunk, és sajnos a te sorsod is ez. Ne légy lehangolt, kicsim. El fogod bűvölni a férjedet ésegész udvarát, ahogy a miénket is elbűvölted. Nem kétlem, hogy néhány hónap múlva, amikor

ugyanolyan szeretett és megbecsült leszel odaát is, mint itt, nevetni fogsz a bolondosgyermeken, aki voltál. És nem leszel messze. Meglátogatsz minket, és mi is meglátogatunk



téged. És drágám, amikor idejössz a mi udvarunkba, olyan jelmezbált rendezünk, olyan bankettet, amilyet még soha senkinek a tiszteletére...

A lány kibontakozott az öleléséből, szemei elsötétültek a szenvedélytől. - Bál?! Bankett?! - kiáltotta - Mindössze ezt a balzsamot tudod felkínálni egy összetört

szívre?!

Ezzel kirohant a lakosztályból, otthagyva bátyját zavarban, de - furcsamód nem dühösen,csak szomorúan. Tudta, hogy nem áll módjában segíteni húgán.

Más egyéb is akadályoztatta tervei megvalósulását. Charles Brandon, immár Suffolkhercegeként, kész volt elutazni Németalföldre, hogy betöltse Henrik követének posztját. És ha

egyszer kívül lesz Anglián, könnyebb lesz a szívem, gondolta a király, hisz Mary azért olyanhajthatatlan, mert folyton itt látja őt az udvarban

Mielőtt az újonnan kinevezett herceg útnak indult volna, egy futár érkezett HenrikhezAusztriai Margittól.

Kínos helyzetbe került. A pletyka, hogy férjhez szándékozik menni Charles Brandonhoz,az apja fülébe jutott, és a császár rendkívül dühös. Ezért azt gondolja, tanácsos lenne, ha - mi-

előtt Németalföldre utazik - Brandon feleségül venné Elizabeth Greyt, akivel - úgy tudja - elvan jegyezve; Ez az egyetlen mód arra, hogy apja megbékéljen.

Henrik rosszkedvűen bámult maga elé. Margit nyilvánvalóan megbánta ezt a romantikuskis csacskaságot, és amikor Brandon már nem volt ott mellette, rájött, hogy ez a házasságképtelenség. így azt üzenj most neki és Charlesnak, hogy a kis epizódnak vége.

Hívatta Charlest, megmutatta neki a levelet, és a mód, ahogy barátja tudomásul vette a hírt,már önmagában is aggodalomra adott okot - úgy tűnt, hogy a fickó határozottan megkönnyeb-

bült. - Mi a véleményed az Elizabeth Greyjel kötendő frigyről?

- De még csak kilencéves, felség, fiatal a házassághoz. Henrik nyelt egyet. - Akkor - mondta - késedelem nélkül indulnod kell Flandriába. - Kissé

felderült. - Lehet, hogy ha Margit megint maga mellett tud, kész lesz megszorongatni a császárt. Charles lehajtotta a fejét. Nem akarta, hogy a király olvasson a gondolataiban

Henrik azt mondta: - Akkor ezt megbeszéltük, Charles. Utazz azonnal. Nincs idő búcsúzkodásra... senkitől. Elvárom, hogy holnapig elmenj.

így hát Charles elutazott Flandriába,, és ahogy múltak a napok, Mary hercegnő egyrelehangoltabb lett.

Longueville herceg, aki inkább vendég volt az angol udvarban, mint fogoly, szerét ejtette,hogy írjon urának, XII. Lajosnak.

Nem bánja, hogy fogságban van, írta, mert szórakoztató és érdekes figyelni az ifjú királytaz udvarában. E percben nagy a sürgés-forgás, készülődnek Mary hercegnő esküvőjére az ifjúKároly herceggel. A hercegnő nem lelkes; tény, mint megbízható forrásból hallotta, hogy

könyörög a fivérének, hogy mondja vissza a frigyet. Nem mintha a könyörgés sokat használna, bár Henriket nagyon megviseli húga zaklatása.

Imádja ezt a lányt - írta a herceg -, ahogy szerintem senki mást; és ez nem lep meg engem. Ha kegyes uram látná őt, megértené. Mert tényleg 6 a legtüneményesebb teremtés az udvarban. Aranyszínű, sűrű haja vastag fürtökben omlik a derekáig; egészséges felépítésű, mint a fivére,és nagy, kék szemei vannak -bár e percben meglehetősen bánatosak. Jó alakú és kecses,

jókedvű természetű, noha lehangolt a házasság kilátásától, és kicsit fiatalabbnak néz kitizennyolc éves koránál. Elragadó lány.



Henrik szeret kilovagolni, vadászni a francia herceggel, mert a férfi elegáns és szellemes partner, és Henrik élvezi a társaságát; mellesleg elbűvölő a gondolat, hogy ő ejtette fogságba acsatában.

Egy alkalommal, ahogy lovagoltak vissza Greenwichbe, Longueville azt kérdezteHenriktől: - Felséged megbízik a császárban?

- Megbízni?! - kiáltott föl Henrik. - Persze, hogy megbízom Együtt harcoltunkFlandriában és a parancsnokságom alatt szolgált. - Különös gesztus egy császári felségtől. - Ó, ó egyszerű ember. Azt mondta, ő öreg, én fiatal vagyok; és hogy hiba volna, ha a

fiatal pusztán a kort tisztelné. Van arra más mód is. - És gazdagon megfizették ezen érzelmeket, lefogadom

- Annyit fizettem, mint bármelyik tábornoknak, aki alattam szolgál. - És megnyerte neki a két várost, amit akart? Henrik elvörösödött. - Elfelejti, uram, hogy

a foglyom

- Nem felejtem el - felelte Longueville -, bár a kegyes mód, ahogy bánik velem,megengedné.

- Tiszteletben tartom a rangját. - Akkor felséged talán meghallgatja a véleményemet, mert én bizalmasa vagyok

uramnak, a francia királynak és hasznára lehetek felségednek. -

Hogyan?

- Felséged leleplezte Aragóniái Ferdinánd álnokságát. -Úgy van.

- Meglepné, ha megtudná, hogy a császár és Ferdinánd most készít elő egy államköziszerződést a királyommal, miközben barátjának mondják magukat? »

- Úgy látom - vágott vissza Henrik -, azt gondolja magáról, hogy a francia király követe.Kénytelen vagyok emlékeztetni, hogy nincs ezen a poszton. Ön Anglia királyának a foglya.

Longueville meghajtotta a fejét, de egy kis mosoly bujkált az ajkán. Tudta, hogy sikerült bogarat ültetnie Henrik fülébe.

Minthogy szabadon mozoghatott a palotában, Longueville-nek nem okozott nehézséget,hogy váltson néhány szót Mary hercegnővel, és egy napon bejelentkezett a lakosztályába,kihallgatást kérve.

Lady Guildford hajlott rá, hogy visszautasítsa, de Mary hallotta a franciát beszélni azudvarhölgyével, és hanyagul megkérdezte, mit akar.

Azt kéri, engedje meg, hogy beszélhessen vele, és Mary igent mondott. Lady Guildford aháttérben álldogált, míg ez zajlott.

- Hölgyem - kezdte Longueville -, vannak híreim, melyekről úgy gondolom, hogy tudnodkellene. Mint sejtheted, kapok leveleket Franciaországból, és tudom, mi történik ott. Károlyhercegnek, aki a jegyesed, felajánlottak egy francia hercegnőt, és a nagyapja, Ferdinándténylegesen kijelentette, hogy ha nem hagy el téged és veszi el ót, akkor spanyol domíniumaitKároly öccsére, Ferdinánd hercegre hagyja.

A lány szemei tágra nyíltak és veszítettek kissé á melan-kóliájukból. - Ez igaz? - kérdezte elgondolkodva. - Gondoltam, hogy tudni kívánnád, mert túl büszke hölgy vagy ahhoz, hogy házasságra

gondolj ott, ahol nem akarnak téged. -

Herceg uram - mondta Mary -, köszönöm, és kérlek, tájékoztass engem továbbra is, merthá igaz, amit mondasz, nem kívánok ilyen házasságot.

A férfi elégedetten távozott, és ezután a lány odarohant Lady Guildfordhoz és rázni kezdtea döbbent asszonyt.



- Hallottad? Károlynak felajánlottak egy francia hercegnőt és a nagyapja, Ferdinánd aztakarja, hagyjon el engem Micsoda boldog nap ez!

- Nem kell felizgatnod magad.

- Né izgassam fél magam? Megőrültél?! Persze, hogy felizgatom magam! Ez a legjobb hír

azóta, hogy eljegyeztek azzal az idiótával. Nem megyek hozzá egy fiúhoz, aki nem akar engem.

- Hisztérikusan felnevetett. Aztán azt mondta: - Szegény francia hercegnő!

Henrik próbálta elzárni a fülét a pletykák elől. Túl megalázó volt. Ferdinánd rászedte;lehet, hogy ugyanez várja a császár részéről is?

Nem akarta elhinni. Arra a férfira gondolt, aki alázatosan elé járult, gyászszegélyesöltözékben, egy özvegy, aki a feleségét siratja. „Alattad fogok szolgálni... csupán annyit kellfizetned, mint a tábornokaidnak. Elfoglaljuk ezt a két várost..."

Nem mondta, hogy azokat a városokat ő akarja. És mi haszna van belőlük Angliának? Nevetett a császár Anglia királyán, ahogy Ferdinánd tette, kihasználva a hiúságát?

Henrik abszolút bizonyítékot akart, mielőtt hajlandó lett volna mindezt elhinni.

Charles Brandon visszatért Németalföldről, ahol Margit barátságos volt, de hűvös. Nyilvánvaló, hogy sosem fog fölmerülni a házasság kérdése közöttük.

- Minden tervem zátonyra fut - zúgolódott Henrik.

Mary Suffolk hercegért küldött. - Légy óvatos, hölgyem - figyelmeztette Lady Guildford. -Emlékezz a herceg hírére. Nem

az a férfi, akit egy hölgy nyíltan meghívhat a lakosztályába. - Rám bízhatod - felelte Mary parancsoló hangon - És ha megjön, egyedül akarok maradni

vele.

-De, hölgyem...! - Ez a parancsom.

Bejött és ott állt előtte, és amikor Lady Guildford, aki vonakodva bár, de távozott, a lányátkarolta a nyakát és másodpercekig álltak szorosan átölelve egymást.

A férfi volt az, aki megfogta a karját és lefejtette a válláról, és csak álltak és néztékegymást.

- Charles - kiáltotta Mary -, Margit elutasított téged, és Károly el fog utasítani engem Értvalaha ilyen nagy jószerencse?

ő szomorúan nézett rá, és elkeseredetten rázta a fejét. - Túl könnyen kétségbe esel. - Mondd meg, miért gondolod, hogy reménykedhetnénk -kérdezte Brandon.

-

Tizennyolc éves vagyok és férjhez kell mennem. És ha egy herceg elég jó parti AusztriaiMargitnak, miért nem az Mary hercegnő számára? Ezt fogom kérdezni a bátyámtól.

- Szerinte te messze többet érsz, mint Ausztriai Margit. - Meg kell győznöm, hogy elfogadja az igazunkat. - Kérlek, légy óvatos, mindkettőnk érdekében. A lány hozzásimult: - Ó, Charles, Charles, ki volt valaha is óvatos, ha szerelmes?

- Nekünk muszáj... ha' túl akarjuk élni. A lány szemei csillogtak. - Ne hidd, hogy naphosszat csak ülök és álmodozom. Van egy

tervem.

A férfi riadtan nézett rá. Ő észrevette és nevetésben tört ki. - Hamarosan megtudod, mi az.

Rövidesen kapsz egy parancsot, hogy jelenj meg a Wanstead Manorban Ott majd mindent meg-hallasz róla.



- Mary.

A lány lábujjhegyre állt és megcsókolta az ajkát. - Csókolj meg. Boldogabbá tesz, mint a beszéd. Szűzanyám, olyan kevés időt tölthetünk

egyedül. Guildford mama talál okot, hogy hamarosan bejöjjön és megzavarjon minket. 0, hátvissza jöttél... csodálatosan szabadon... mint én is! Charles, Charles, sose hidd, hogy

megengedem, hogy elszakítsanak tőlem.

Brandon megadta magát. Hogyan másképp tehetett volna? A lány ellenállhatatlan. És aztkérdezte magától: Kit érdekel, ha vége a karrieremnek? Az ilyen percekben, mint ez, úgy érzi,hajlandó mindent feláldozni, amit eddig elért, egyetlen óráért, arnit a lánnyal tölthet.

Nem Charles volt az egyetlen, akit a Wanstead Manorba hívattak. Thomas Wolsey,

Lincoln püspöke is kapott utasítást, hogy jelenjen meg, ahogy Winchester és Durham püspökeiis.

Amikor megérkeztek, ott találták Sir Ralph Verneyt, Chamberlain hercege is megérkezett

már, vele Worcester grófja, aki azt mondta, hogy Mary hercegnő utasítására menjenek Vele anagy fogadóterembe.

Ott már várta őket Mary. Gyönyörű volt aznap, királyi megjelenésű; hermelinnelszegélyezett bíborköpenyt viselt, az emelvényen állt, és a leghivatalosabb módon fogadta őket.Mindenkit egyenként üdvözölt, majd megkérte őket, hogy foglaljanak helyet.

Magas, csengő hangján szólt hozzájuk, beszéde során egy-szer-másszor Charlesra vetette atekintetét, de nem adta jelét, hogy a többieknél jobban érdekli a férfi; azt a benyomást keltette,

hogy mint Suffolk hercegét hívta meg, nem más miatt. - Uraim - mondta -, azért kértem, hogy összegyűljetek, mert olyan dologról akarok szólni,

ami királyi méltóságomat érinti, és mert ismerem lojalitásotokat a korona iránt, támogatá-

sotokat kérem. Tudom, hogy számíthatok rátok. Fülembe jutott, hogy a kasztíliai főherceg éscsaládja folyamatos konspirációt folytat bátyám és birodalma ellen. Ezért úgy döntöttem, hogynem teljesítem a vele kötött szerződést.

Csend volt a gyülekezetben, de volt köztük egy, akinek elégedetten felcsillant a szeme.Wolsey a háború óta jócskán részesült a király kegyében, és látta magát még magasabbraemelkedni. O már régóta kételkedett a császár őszinteségében, de ez a szövetség a kasztíliaifőherceggel megakadályozná tervei megvalósítását. Mary folytatta:

- Kérlek rnindnyájatokat, emeljetek szót ügyem mellett bátyámnál, a királynál, aki bizonyára dühös lesz rám, amiért összehívtalak ide benneteket.

Charles nézte őt és azt gondolta: Csodálatos nő! Nincs még egy ilyen, mint ő. Ki másmerné - mindössze tizennyolc évesen - összehívni bátyja minisztereit és tudatni velük az

akaratát? Ujjongott, mert kezdte hinni, hogy a lány megvalósítja az álmait - és ezzel az övéit is. Amikor Mary visszalovagolt kíséretével Greenwichbe, az emberek kijöttek, hogy

üdvözöljék; csodálták a megjelenéséért, mert a győzelem biztos tudatának fénye csillogott aszemében, és olyan gyönyörű volt.

Nem volt ilyen boldog azóta, hogy rádöbbent a nehézségekre, melyek közte és az olyszenvedélyesen szeretett férfi között állnak, és emelkedett hangulatának egyik oka az volt, amitThomas Wolsey mondott neki búcsúzáskor.

- Hölgyem - mondta -, bízhatsz bennem, hogy minden tó-lem telhetőt megteszek akirálynál, hogy megszabadulj a házasságtól, amely ellenszenves számodra.

Mary felismerte a rokonlelket ebben az emberben. Wolsey az én pártomon van, mondta

magában.



Henrik számára többé nem volt kétséges a császár hitszegése. Követek érkeztek Franciaországból Greenwichbe, látszólag azért, hogy Longuevüle

herceg és a többi fogoly hazatérésének időpontját kitűzzék, akiket Henrik Thérouanne- bólhozott magával; valójában üzenetet hoztak a francia királytól, amely kizárólag Henriknek szólt,

s melynek hallatán az erek kidagadtak a halántékán. Nemcsak Ferdinánd újította megszövetségét Franciaországgal, de Miksa császár is társ volt ebben, és fegyverbarátja, AngliaiHenrik háta mögött - békét kötött a franciákkal. A francia király kívánsága mégis az, hogy

barátságot kössön Angliával; és ha őfelsége színe elé idézné Longueville herceget, őelőterjesztené a francia király javaslatát.

Henrik hívatta hát a herceget és vele együtt azt a miniszterét, akiben nagyon megbízott,Thomas Wolseyt; és amikor a király meghallgatta Longueville herceg mondandóját, szemeicsillogtak az elragadtatástól. Istenemre, gondolta, ezen a módon bosszút állhatok azon a kétgazemberen. Róka Ferdinánd és Hitszegő Császár a hajukat tépik mérgükben, ha meghallják.

Már csak az volt hátra, hogy tájékoztassa a személyt, akit leginkább érint. Henrik hívattahúgát, Mary hercegnőt.

Amikor elé járult, Thomas Wolsey a király mellett állt, és Mary szívélyesen mosolygottmindkettőjükre, mert azt hitte, Wolsey a barátja.

Henrik megölelte. - Hírek, húgom, melyeknek felettébb örülni fogsz. A lány mosolya ragyogóvá vált megkönnyebbülésében. - Megszakítjuk a kapcsolatokat Miksával, így a házasság az unokája és közötted immár

lehetetlenné válik. A lány összecsapta a kezeit. Hála töltötte el a szívét a Gondviselés iránt, Henrik iránt,

Wolsey iránt - és a császár iránt az árulásáért. Imái meghallgatást nyertek. Szabad lett és rövididőn belül rábeszélheti Henriket, hogy hagyja őt menni a maga útján.

- Ezért - folytatta Henrik - ne tekintsd többé magad elkötelezettnek a kasztíliai

főhercegnek. - A legnagyobb örömmel - felelte.

- Ne gondold, hogy nem viseljük szívünkön a jövődet, kedves húgom. Káprázatoselőterjesztésünk van számodra, mert Mon-sieur de Longueville ajánlatot hozott urától. Mtszólnál, ha azt mondanám, hónapokon belül Franciaország királynéja leszel?

- Francia királyné? De nem értem... - Akkor hadd magyarázzam meg. XII. Lajos, Franciaország királya, aki nemrég

megözvegyült, új feleséget keres. Lelkes beszámolókat hallott szépségedről és erényeidről, ésfelajánlja neked kezét és koronáját. Mary elsápadt; kék szemei hirtelen elsötétültek. - Nem! -suttogta.

Henrik odalépett és átölelte. - Drága húgom, meglepődtél. Ez tényleg káprázatos lehetőség.Lajos most a barátunk; megmutatta nekünk, kik az ellenségeink. Nem a puhány kasztíliaifőherceg jár neked az őrült anyjával, hanem a hatalmas francia király. Párizsban fognakmegkoronázni. Mary, fel sem tudod fogni, mekkora tisztesség hever a lábad előtt.

Még mindig nem szólalt meg. Nem tudja elhinni. Ez egy rémálom. Olyan lázasan vágyott aszabadságra, olyan kitartóan imádkozott érte, és egy perc alatt rá kell ébrednie, hogy amitannyira remélt, nem válik valóra.

r- Keményen alkudozik ez a francia király - folytatta nevetve Henrik. - De ne félj.

Gondoskodom róla, hogy elég gazdag hozományt adjak veled, ami még neki is tetszeni fog.



Mary, te leszel az összetartó ereje ennek a szövetségnek, ami - ebben Wolsey is egyetért velem- kiemelkedően fontos országunk számára.

Akkor megszólalt. - Nem akarom. Nem akarom! A kínok kínját álltam ki a kasztíliaifőherceg miatt. Ahhoz megyek férjhez, akihez akarok.

- De édesem - mondta Henrik -, ha megérted mit jelent ez, ugyanannyira akarni fogod ezt a

házasságot, mint mi. Franciaország királynéja! Gondolj bele. - Nem fogok belegondolni. Nem akarom ezt a házasságot. Nem akarlak elhagyni téged ésAngliát.

- Nos, drága húgom, az elválás szomorú dolog, tudjuk jól. De nem leszel messze.Meglátogatlak, és te is meglátogatsz minket. Versenytársak leszünk a fényűzésben, mertamikor eljössz meglátogatni, én fogok gondoskodni a szórakozásodról, olyan bálokról...

- Elég! Elég! Nem bírom elviselni! Megfordult és kirohant a teremből.

Az ágyán feküdt; nem sírt, a dolog túl drámai volt ahhoz, hogy könnyezzen. Mereven magaelé bámult, és elutasította az ételt.

Lady Guildford és azok a hölgyek, akik szerették - és sokan voltak ilyenek, mert indulatosés heves vérmérsékletű tudott lenni, de nagylelkű és jószívű úrnő volt - féltették ót.

Henrik értetlenül állt a dolog előtt. Várt egy kis ellenállást, de nem gondolta volna, hogy. ahúga ennyire ésszerűtlenül viselkedik. Nem látott ilyen helyzeteket alakulni maga körül?Margitnak Skóciába kellett mennie, hogy férjhez menjen égy soha nem látott férfihoz. Sajátapja azért vette el az anyját, hogy a York - és Lancaster -házak egyesüljenek. Nem érti meg, hogyminden gazdagságukért és privilégiumukért cserébe maguknak is teljesíteniük kell akötelességüket?

Bement a lány szobájába és leült az ágya mellé. Gyengéden beszélt hozzá, rámutatva akötelességére. Megóvná ettől a házasságtól, ha tudná, de a hercegek és hercegnők személyesvágyai mindig az államügyek mögé kerülnek.

Maryből kitört az indulat: - Ötvenkét éves és én tizennyolc vagyok! Neki már két feleségevolt, nekem még soha nem volt férjem.

Henrik szeme összeszűkült. - Úgy. Azt hozod fel ellene, hogy már volt két felesége. Hogy jössz te ahhoz, hogy ezért elítéld?

Nem említették Brandon nevét, de a lány megértette a hivatkozást; mert nem volt-eCharlesnak is két felesége és nem volt-e eljegyezve a harmadikkal?

- De vénségesen vén! - kiáltotta. - Csúnya, és nem akarom őt. - Húgom, nyugodj meg. Légy okos. - Utálom! - csattant fel.

-

Hogy utálhatsz valakit, akit sohase láttál? -

Mert ő lesz az oka, hogy elvesznek tőlem mindent, amit szeretek. És ahogy ott feküdt az ágyon, hirtelen elkezdtek folyni a könnyei. Nem sírt hangosan, nem

zokogott, csak csendben feküdt; és a látvány annyira felkavarta Henriket, hogy elfordult, hogyelrejtse saját könnyeit.

Túlságosan elkényeztettem, gondolta. Annyira szeretem. Hiányozni fog és ő is hiányolnifog engem. Istenem, csak ne lenne ilyen nagy a tét. Odaadnám Brandonnak, csak hogy bol -

dognak lássam. Aztán egy másik gondolat ötlött fel benne. - Igazad van, húgocskám - mondta -, a

vőlegényed, mint mondod, öreg ember. Hallom, hogy sokat szenved a köszvénytől. - És ettől duplán legyek boldog, hogy hozzámehetek? - kiáltotta mérgesen Mary.

Henrik az arcát szorosan a lányéhoz szorította, és azt suttogta: - Nos, igen, édesem. Őcsendesen él, korán ágyba vonul; mértékletesen eszik, ez szükséges az egészsége érdekében.



Amikor meglátja fiatal és gyönyörű menyasszonyát, ki tudja, mekkora izgatottság lesz úrrárajta? Lázasan türelmetlen, hogy lásson téged. Hallom, hogy fiatal korában meglehetősenodavolt az asszonyokért.

- Egyáltalán nem tetted vonzóbbá számomra.

- Nem-e? Ez, azért van, mert makacsul elutasítod, hogy felfogd az értelmét annak, amit

mondok. Húgom, ha a francia király felesége leszel, szolgálatot teszel a hazádnak. De nemhiszem, hogy sok időbe telik, hogy a francia király özvegye légy. A lány visszatartotta a lélegzetét. - És aztán...? - kérdezte. - Aztán? Aztán a magad ura leszel, húgom. Mary felült az ágyban és remegő ujjakkal megragadta bátyja köpenyét. - Henrik, ha hozzámegyek a francia királyhoz, hogy kedvedre tegyek, meg fogod

engedni, hogy ha megözvegyülök, ahhoz menjek, akihez szeretnék?

Henrik látta megcsillanni a reményt a tekintetében, és ez igencsak kedvére való volt. Kikell emelni a lehangoltságából, mert ha nem teszi, lesz egy beteg húga, aki egyáltalán nem leszalkalmas semmiféle házasságra.

- Megígérem - mondta.Mary átölelte a nyakát. - Esküdj meg, Henrik. Anglia királya végtelen gyöngédséggel

megsimogatta a haját. - Szavamat adom - biztosította. A bátyjával folytatott beszélgetés után Mary hangulata megváltozott. Felkelt az ágyból;

evett egy kicsit. Igaz, hogy mélabús maradt, de észrevették, hogy beletörődóbbé vált. Elfogadta, hogy mint hercegnőnek kötelességei vannak, melyeket teljesítenie kell. Nem

látta Charlest, akit Henrik elküldött egy időre az udvartól, mert tudta, hogy ha megengedné,hogy együtt maradjanak, az olyan lenne, mint lángot vetni a puskaporba,.

Csak maradna Mary ebben a rezignált állapotban az esküvőig! - teljesen nyugodtnak

érezhetné magát.

Charles távollétének napjait a gyámleányának házában töltötte. Elizabeth rengeteg pletykát hallott róla, és egy időben azt hitte, feleségül veszi Ausztriai

Margitot.

Sose vágyott rá igazán, hogy összeházasodjon vele, de attól a naptól kezdve, hogykimentette azt a kislányt a folyóból, viszolygás nélkül tekintett közös jövőjükre. Kezdte hinni,hogy ha már egyszer férjhez kell mennie, ugyanúgy mehetne Charles Brandonhoz is, mint bárkimáshoz.

De amikor megtudta, hogy úgy ment Flandriába, mint Lord Lisle - és a címet a vele valókapcsolat révén szerezte, és ezt kihasználva szándékozott feleségül venni Margitot, büszkeségefellázadt. így amikor a férfi megérkezett a birtokra, nem sok melegséggel fogadta.

Charles eleinte túlságosan belemerült a saját problémáiba ahhoz, hogy észrevegye ezt. Ugyanazon elképzelés mentén gondolkodott, amit Henrik is felvázolt Mary előtt. Lajosöreg, és lehetséges, hogy nem él sokáig; valójában a házasság egy fiatal, gyönyörű és élettelilánnyal nem segítené hosszú élethez. Lehetséges, hogy némi várakozás után minden magátólmegoldódik?

Elképzelni Maryt Lajos ágyában vérlázító; de meg kell próbálni messzebbre tekinteni. Ahelyzetük rendkívül veszélyes; nem várhatják vágyaik beteljesülését anélkül, hogy előzőlegszembe ne néznének a keserű megpróbáltatással.

Idővel összeházasodunk, gondolta. Csak idő és kitartás kérdése. Egyik nap, amikor együtt lovagoltak, Elizabeth azt mondta neki: - Gondterhelt vagy,

herceg uram, mióta megérkeztél.

Beismerte, hogy sok minden jár a fejében. - Azt hiszem, tudom, hogy mi szomorít. Ó mosolyogva felé fordult.



- Nos, uram - mondta a lány -, most már Suffolk hercege vagy, és nincs szükséged acímre, amit tőlem kaptál. Hasznos volt egy ideig, amíg udvaroltál a flandriai hölgynek. Mostmár, természetesen, mint nemes hercegnek nincs rá szükséged, hogy kapcsolatban maradj egygróf lányával.

Brandon hallgatott, nem igazán figyelt rá, mert nem tudott nem Maryre gondolni - hogy

Franciaországba megy, ott megkoronázzák, és Lajossal fog élni. Elizabeth megérezte a figyelem hiányát. Mérgesen azt mondta: - Ne félj, herceg uram. Nem szándékozom betartatni veled az ígéretedet. Hadd mondjam meg: nem szándékozomférjhez menni hozzád. Semmi nem kényszerít rá.

A férfi megfordult, üres tekintettel nézett rá. Sértődött és dühös, mert érzékeli, hogy mégmindig nem szentel teljes figyelmet annak, amit mond; a lány megsarkantyúzta a lovát és elő-

revágtatott, mert félt, hogy a férfi észreveszi a könnyeket, amelyek kicsordultak a szeméből. Charles a távolodó alak után nézett. Nem követte. Gyerekes dühvel beszélt, de el kell fogadnia a visszautasítását, mert neki, mint Marynek is,

szabadnak kell maradnia, mert akárhogy is, a jószerencse egyszer rájuk köszönt. Alkalmas időben visszatér az udvarba, és amikor a lehetőség engedi, elmondja Henriknek,

hogy Elizabeth Grey szakított vele, és így felszabadult a házassági ígérete alól.

A szertartást Greenwich reprezentációs termeiben rendezték meg. Mary ünnepélyes voltesküvői ruhájában. Oldalán Louis D'Orléans, az a Longueville herceg, aki olyan nagy szerepet

játszott a házasság létrejöttében) és aki ez alkalommal ura, XII. Lajos francia királymegbízottjaként szerepelt.

Ahogy megfogta hideg kezét, ráhúzta ujjára az esküvői gyűrűt és ajkára lehelte a hitvesicsókot, az új királyné azt gondolta: nem fog sokáig tartani. Nem tudnám elviselni. Miféleesküvő az, amit a feleség csak azért tud elviselni, mert reméli, hogy a férje nem sokáig él?Miféle emberré lettem, hogy egy férfi halálát várom, akit sose láttam, de aki már a férjem?

Gépiesen csinálta végig a szertartást, elmormolta a szavakat, melyeknek ismétlését vártáktőle anélkül, hogy a jelentésükön gondolkodott volna, és csak azt tudta, hogy a lefittyedt szájúfiú helyett most odaadták egy öregembernek, és ez csak annyival jobb, hogy az élet rendesmenete szerint ez utóbbi hamarabb hal meg, mint az előbbi.

Franciaország királya kifejezte azon kívánságát, hogy a szertartást életszerűen bonyolítsákle. - Hallván a menyasszony szépségéről - vallotta be Longueville herceg a királynak - alig

várja, hogy megkapja őt. Ezért azt kívánja, hogy a házasságot szimbolikusan persze, deelháljuk.

Erőt próbáló kínszenvedés volt, mikor az udvarhölgyei levették róla királyi öltözékét ésráadták pazar hálóruháját. Vállára omló aranyhajával, meztelen testén a hálóinggel, csu pasz

lábaival nagyon vonzó látványt nyújtott, különösen, hogy olyan természetellenesen szelíd volt.

Félelem és beletörődés tükröződött a szemében. Amint lefeküdt a helyre, amit nászágynak neveztek ki, látta, hogy bátyja bátorítóanmosolyog rá. Mellette állt a királyné. Katalin, aki megértette őt, próbált nem sírni azegyüttérzéstől. És volt ott még valaki. Suffolk, aki azonnal visszatért vidékről, mihelytfelbontatott az Elizabeth Greyjel kötött szerződés; nem volt képes a lányra nézni, de ő sem merta férfira. Longueville herceg közeledett a nászágyhoz. Leült, hosszan nézte a hercegnőt; aztánlevette az egyik piros csizmát, amit viselt, és minden jelenlevő szeme láttára lefeküdt az ágyra,és hozzáérintette a lány meztelen lábához a saját csupasz lábát. .

A házasságot jelképesen elhaltnak nyilvánították, és Mary hercegnő Franciaországkirálynéja lett.



Az egész udvar Lajos király türelmetlenségéről beszélt. És ki hibáztathatta volna?Öregember, nincs sok éve már hátra. Van egy fiatal felesége, híresen szépséges; természetes,hogy azt akarja, késedelem nélkül vele legyen.

Mindennap futárok érkeznek Greenwichbe, ajándékokat hoznak a francia királytól.Ékszerek és csecsebecsék, melyeket mindenki, aki ismerte a királyt, megcsodált, mert nem

pazarló voltáról volt híres; de annyira vágyott rá, hogy megmutassa feleségének az odaadóörömöt, amellyel várja, hogy ez egyszer elfelejtette számolni a költségeket. Mary kifejezte szándékát, hogy franciául tanuljon; természetesen tanulta már ezt a nyelvet,

de nem érezte elég tökéletesnek a tudását. - Fontosnak tartom, hogy ne okozzak csalódást aférjemnek - mondta álszenten. Henrik tudta, hogy csak minden módon keresi az utazáshalogatásának lehetőségét. Nagy érdeklődést tanúsított a nyelvtan iránt, amit franciatanára,John Palsgrave - egy angol, aki Párizsban tanult, és úgy beszél franciául mint egy francia -

állított össze számára. - Muszáj lesz írnia egy tankönyvet a számomra - erősködött Mary -, mert hogy is

tökéletesíthetném a franciatudásomat egy ilyen könyv nélkül?

John Palsgrave keményen dolgozott a feladaton a kedvéért, és ő nagyon nem örült, amikor

a férfi boldogan közölte, hogy rövid időn belül elkészül és egy héten belül átnyújtja a művet.Meg is tette; a címe ez volt: A francia nyelv magyarázata.

A kelengyéjét is él kellett készíteni, és Mary elhatározta, hogy néhány ruháját franciastílusban készítteti, hogy ezzel is kedveskedjen a férjének.

- A varrónőimnek el kell menniük Párizsba, hogy az ottani divatot tanulmányozzák -

vetette fel. - Teljesen biztosnak kell lenniük, hogy nem hibáznak. De bátyja és Wolsey is tisztában volt vele, hogy Mary legfőbb óhaja az utazás halogatása;

az övéké pedig a siettetése. A lány számára a dolog reménytelennek bizonyult, mivel azokketten sokkal erősebbek voltak nála.

- Wolsey maga beszélt a ruhakészítőkkel. Ha nincs elég varrónőjük, találjanak többet...gyorsan. A tizenhat ruhának a hercegnőkelengyéjébe rekordidő alatt el kell elkészülnie mégakkor is, ha néhány francia stílusú lesz, néhány pedig olasz - azért, hogy tessék Lajosnak, akiugyan Franciaország királya, de címzetes uralkodója Milánónak is. És néhány ruhatermészetesen angol divat szerint készüljön, hogy mindenkit emlékeztessen, aki látja akirálynét, melyik nemzetből származik.

Mary mégis csendben állt, míg a káprázatos anyagokat próbálták rajta, egyáltalán nemmutatott érdeklődést a ruhák iránt, és az asszonyok, figyelvén őt, szomorúak voltak, mertemlékeztek, hogy egykor milyen izgatottan válogatta össze a ruháit és ékszereit.

Ami az ékszereket illeti, a kollekciókban már látott darabok épp olyan tündökletesekvoltak, mint azok, amelyek kizárólag a hercegnő számára készültek. A nyakékei rubinokkal ésgyémántokkal ékesítettek; arany karkötők, értékes drágakövekkel kirakva, csillogó övek és

virágutánzat ruhadíszek - rózsa és körömvirág (Mary saját jelképe) és liliom mindenféleelképzelhető kövekkel díszítve. A hordszéke gyönyörű darab, rajta szülei és nagyapja, IVEdward király címerei. És egy csodálatos baldachin, kék, hímzett ernyőjén egy Krisztus alak ülszivárványon, körülötte ráhímezve az új francia királyné jelmondata: Beérem Isten akaratával.

Mary szoborként állt, míg a nyakláncokat a nyaka köré kapcsolták, az öveket a csípője köréfonták, az asszonyok kifésülték szép haját és a díszeket beletűzték.

- 0, hölgyem, nem érdekelnek ezek a gyönyörű dolgok? A világon semmit nem jelentneked, hogy több megbecsüléssel halmoznak el, mint bármelyik asszonyt Angliában?

Mary annyit válaszolt: - Nem, nem érdekel És azt gondolta: Odaadnám az összes ékszert, minden ezüstöt és bársonyt, ha azzal a

férfival hagyhatnám el ma az udvart, akit szeretek.



Azok alatt a mélabús hetek alatt több alkalommal már -már rászánta magát, hogyodamenjen Charleshoz, és azt mondja neki: Menjünk el innen együtt... bárhová. Mit törődünkvele, ha elveszítjük a rangot, a gazdagságot, mindent? Megbizonyosodtam róla, hogy ezekmind semmit nem érnek szerelem nélkül.

Törvényen kívüliek lennének, de mit érdekelné? Mosolygott, amikor elképzelte, hogy

valamilyen egyszerű kunyhóban élnek. Nem kellene éhezniük. Vinne néhány ékszert magával -azokat, melyek a sajátjai - eladnák, és abból élnének életük hátralevő részében, talán szerényen,de ó, milyen boldogan.

Sose látnák többet őket az udvarnál. És ha megtalálnák őket?

Most jött az a látomás, ami meghiúsította, hogy ábrándjait megvalósítsa. Elvinnék őt tőle.Rá a Tower várna... talán mindkettőjükre. Ö talán megmenekülne, mert tudja, hogy Henrik soseengedné, hogy bántódása essen

De mi lenne Charlesszal? Nem tudná elviselni. Elvinnék a Tower Hillre. És látnia kellenegyönyörű fejét, amint a magasba tartja a hóhér véres keze.

így járnak az árulók! Nem, ezt nem!

Folytatnia kell. Ez az egyetlen járható út. És minden reggel, mikor felébredt, az volt az elsőgondolata: Lajos nem élhet sokáig.

A menet a doveri kastélyhoz érkezett. Lakosztálya ablakából Mary átnézett a palaszínűtengeren. Ném látta a szárazföldet, de a vízsávon túl terül el új otthona, és ott várja őt a férfi, akia férje lesz.

Boldog volt, amikor a vihar feltámadt, mert úgy tűnt, hogy az elemek az ő pártján vannak,és minden nap, ami így múlik el, egy nappal közelebb visz a szabadsághoz.

Nem volt vigalom a lakosztályaiban, bár Henrik, aki elkísérte, próbált szervezni valamiünnepségfélét. Hallotta a lantok hangját, de nem kívánt csatlakozni a mulatozókhoz.

Henrik bejött a szobájába, képtelen volt élvezni a táncot, ha Mary ném volt ott. - Ejnye, kishúgom, nem leszel olyan távol. Mosolyogj. Csatlakozz a társasághoz.

- Hagyjál engem, Henrik. Menj, táncolj és énekelj. Nincs értelme, hogy osztozz velem anyomorúságomban.

Bátyja dühösen talpra ugrott. - Ha ilyen ostoba vagy, maradj egyedül! - mondta, ésotthagyta. De hamarosan visszajött.

- Bárcsak velünk maradhatnál. Mary fagyosan nézett rá. - Te vagy a király! - vágott vissza.

- Nehéz megértened, hogy az államügyek minden másnál fontosabbak?! - Nagyon is értem - felelte a lány. - Én nem vagyok fontos. Odadobsz bármelyik kutyának,

aki a legjobban tetszik neked abban a pillanatban. A nyáladzó kasztíliai főhercegnek ma; akéjencségtől megrokkant öregnek holnap. - Túl éles a nyelved, húgom. - Lehetne élesebb is, hogy ki tudjam fejezni, mit tettél velem. Aztán a bátyja karjaiba

vetette magát, mert elszomorította, hogy a férfi ajka fájdalmas grimaszba torzul. Henrik megsimogatta a haját és suttogva vigasztalta: - Nem tart sokáig, kicsim. Nem

tarthat sokáig. - Szűzanyám - mondta ő -, bocsásd meg, hogy a haláláért imádkozom. - Cssss, húgom. - Pedig ez az igazság. Ha gonosz vagyok, akkor a sors tett ilyenné. Ha férjhez mehettem

volna a saját örömömre, nem lennének ilyen gonosz gondolataim. - Ne mondd ki őket.



- Akkor ismételd meg az ígéretedet. - Milyen ígéretet, Mary?

- Hogy ha megözvegyülök, férjhez mehetek ahhoz, akihez akarok. Láthatta, hogy a lány csak akkor tudja elviselni a jelent, ha a messze jövőbe tekint; ezért

megismételte az ígéretét.

Azután otthagyta. A lakosztálya ajtaja előtt meglátott egy fiatal lányt, szinte még gyereket.Megszólította, mert azt gondolta, jobb, ha egy ilyen fiatal valaki van most a húgával, mint egy

idősebb, mert Mary féktelen hangulatban van. - Gyere ide, gyermek - mondta, és a lány odament, illedelmesen pukedlizett; aztán

ráemelte hatalmas, sötét szemeit, és őt kissé mulattatta, hogy félelemnek nyoma sincs bennük. -

A francia királyné kíséretéhez tartozol?

- Igen, uram - hangzott a felelet.

- Menj be hozzá. Ülj le mellé. Vigasztald meg. Mosd meg az arcát illatos vízzel. Monddneki, hogy a király küldött. Úrnőd szomorú, mert el kell hagynia az udvarunkat.

- Igen, uram.

- Várj csak. Mit csinál itt egy ilyen kislány?

- Franciaországba megyék a királynéval, uram. Apámmal vagyok. - Ki az apád?

- Sir Thomas Boleyn, uram.

- És te?

- Anne, uram.

Henrik megpaskolta sötét haját. - Jó kislány vagy - mondta - Menj, és ne feledd, amitmondtam.

A lány kecsesen meghajolt. Henrik mulatott rajta egy percig, de aztán elfeledkezett agyermekről; csak Mary húgával foglalkozott.

Október második napjának kora reggelén a szél lecsendesedett, és felkészültek azátkelésre. A hajók készen álltak; a finom ruhaneműket, a különleges ékszereket behordták.

Henrik megfogta húga kezét és levezette őt a partra. Ott ünnepélyesen megcsókolta. - Drága, szeretett húgom - mondta -, átadlak Isten kegyelmének, a tenger szerencséjének

és francia férjed gondoskodásának. - Henrik - suttogta a lány -, nem felejted, amit ígértél, ugye?

- Nem felejtem el - felelte Henrik. - Légy jókedvű. Esküszöm, nemsokára visszajösszhozzánk.

Katalin várta, hogy búcsút vegyen tőle, és ő gyengéden megcsókolta szelíd sógornőjét. Valahol az összegyűltek közt ott volt Charles; nem mert ránézni a férfira. Félt, hogyha

megtenné, belekapaszkodna és nem szállna be a hajóba.

A királyné flottája még nem jutott messze Dovertől, amikor kitört a vihar. Azudvarhölgyek rettegtek, de Mary nyugodt maradt.

- Ha most végünk lesz - mondta Lady Guildfordnak -, legalább megspórolom azelkövetkező hónapokat.

- Kihívod magad ellen a sorsot - feddte meg első udvarhölgye. - Miért ne, amikor az élet elvesztette a jó ízét. - Ez gonoszság, asszonyom, és istenkísértés. Elfelejted, hogy a sajátodon kívül mások

élete is veszélyben forog?

Ezután a királyné elkomolyodott; letérdelt és imádkozott, hogy biztonságban érjék el a

francia partot.



A vihar vadabbá vált, elszakította a hajókat egymástól úgy, hogy többet Flandria felésodort, ami - ha az események másképp alakultak volna, célállomásuk lenne. Másokat Calaisfelé hajtott, a királyné hajója elkülönülve a többitől, nagy nehézségek árán bevitorlázottBoulogne kikötőjébe. A kikötő bejáratánál partnak rohant, és a fedélzeten lévők veszélybek erültek. A boulogne-iak, akik napok óta várták a királyné hajójának érkezését, megkíséreltek

csónakokat kiküldeni, hogy elhozzák az utasokat a hajóról, de még ezekkel sem sikerült partotérniük. Azután Mary egyik lovagja, egy bizonyos Sir Christopher Garnish engedélyt kért, hogy

kivihesse a partra; és a vízen átgázolva a karjaiban vitte ki őt. így érkezett meg Mary Franciaországba. Kimerülve a megpróbáltatásoktól Mary néhány napig megszállt Boulogne-ban; de

küldöncök siettek Párizsba, hogy értesítsék a királyt érkezéséről. A király el volt ragadtatva ésazonnal elküldte Vendőme és Tremouille hercegeket, hogy üdvözöljék és kísérjékAbbeville- be, ahol ő maga fogja várni. Mary kezdettől fogva megpróbálta ezt elodázni. Nemakarta elhagyni Boulogne-t; túlságosan megviselte a tengeri átkelés; meg kell várnia, amígflottájának maradéka is megérkezik, mert azokon a hajókon van a ruhatára és a testőrsége.

Sajnálta, amikor hamarabb, mint lehetségesnek tartotta, a hiányzó vitorlások ismegérkeztek; ezután már nem volt mentség az indulás késleltetésére.

Útra keltek déli irányban, Mary kilovagolt a városból, íjászai, lovasai, rakománya ésszekerei kíséretében.

Úgy tűnt számára, mintha a végzet hangjait hallaná megkondulni a lovak patáinakdobbanásából, mert minden óra közelebb viszi a férjéhez, aki csak halálával tudja boldoggátenni.

A menet néhány napon belül Abbeville- be ért; ott megpihentek egy nemesemberkastélyában, aki mindent megtett, hogy a királyné kedvében járjon, ahogy azt a királymegparancsolta.

Mindent meg kell tenni, hogy jól érezze magát, mondta Lajos; és elvárta azengedelmességet.

Fényűző lakosztályt bocsátottak a rendelkezésére, a falakat faliszőnyegek és aranyszövetkárpit borította. Amint felkészítették a napi teendőkre, Mary érkezés hangjait hallotta

odalent-ről és nagyon megrémült. Lehetséges, hogy Lajos lovagolt ide, mert már annyiratürelmetlenül várja, hogy lássa feleségét? Már néhány napja Abbeville- ben vannak, ígylehetséges.

Szűzanyám - imádkozott -, segíts. Ne engedd, hogy meglátsszon rajtam az utálat, amit biztosan érezni fogok. Add, hogy elfeledkezzem egy kicsit Charles szépségéről, hogy ne

tudjam összehasonlítani a férjemmel. - Menjetek az ablakhoz, és nézzétek meg, ki érkezik -mondta hölgyeinek; és LadyGuildford, aki rnindenkinél jobban ismerte úrnője érzelmeit, aggódva engedelmeskedett.

Néhány másodpercig állt az ablaknál és Mary, aki hirtelen türelmetlen lett, csatlakozotthozzá.

Elegáns társaság érkezett, és a csoport közepén egy különösen magas férfi ült a lován úgy,mintha az egész életét nyeregben töltötte volna. Nevetett és hirtelen, mint aki észrevette, hogy

figyelik, fölemelte a tekintetét és meglátta kettejüket az ablakban. Gyorsan lekapta a kalapját és meghajolt. Mary nem tudta levenni a szemét az arcáról, mert

olyan szokatlan volt. Eleterőt sugárzott olyan módon, amihez hasonlót csak szerelmén és bátyján látott eddig. Szemei sötétek, mint a kökény, de legszembetűnőbb vonása hosszú orra

volt, ami humoros jelleget adott az arcának. Mary elfordult az ablaktól, mert félt, hogy már így is túl hosszan nézelődött.



- Ez nem a király - mondta Lady Guildfordnak.

- Fogadok, hogy valami nemes herceg - hangzott a válasz -, őt küldték, hogy üdvözöljön,felség.

A kastély úrnője kért engedélyt, hogy belépjen. Meghajolt és égő arcát Maryre emelve azt mondta: — Felség, Valois herceg van lent és

engedélyt kér, hogy feljöhessen felségedhez. - Kérlek, vezesd ide - mondta Mary.

Amikor egyedül maradtak, Lady Guildford így szólt: - Tudod ki ez? Valois herceg egyben

Bretagne hercege és Angouléme grófja. Vagyis ő a dauphin, a trónörökös. - Sokat hallottam róla. Lady Guildford megfogta úrnője kezét. - Drága asszonyom, légy óvatos. Ez a férfi

veszélyes lehet. Figyelni fog téged. Köny-nyen az ellenségeddé válhat. Ne feledd, hogy afrancia korona forog kockán, Ha te örökössel ajándékozod meg Franciaország királyát, ez aférfi többé nem trónörökös. Könnyen elveszítheti a trónt.

Nem volt több idejük, mert nyílt az ajtó, és belépett Francois, a francia korona vélelmezettörököse; ragyogó szemei vidámak, hosszú orra szégyenlős kifejezést kölcsönöz neki, csábos

ajkai mosolyra görbülnek. Odalépett Maryhez és letérdelt. Aztán felemelte tekintetét az arcára és nem volt más a

pillantásában, csak csodálat. A kissé szemtelen szemek bebarangolták a testét a feje búbjától aci pője orráig. A férfi tekintetében gyúló tűz arról árulkodott, hogy a női anatómia avatottismerője, és most nagyon tetszik neki, amit lát.

Fölállt, a lány fölé tornyosulva - mert olyan magas volt, mint Charles, olyan magas, mint

Henrik - és így szólt: - Madame, a szépséged elragadó. A pletyka nem túlzott. Franciaország ki-rálya a legszerencsésebb halandó a világon.

Mary megérzett valamit udvarhölgyének félelméből, de hir telen elevennek érezte magát. Nem tudta, vajon ez a férfi a legádázabb ellensége lesz vagy sem; de azt tudta, hogy a fásultságaelillant.

Francois, a dauphin belépett az életébe, és mint egyetlen asszony, ő sem tudott közömbösmaradni iránta.



A FRANCIA SZÍNTÉR I.

AZ IFJÚ FRANÇOIS

Úgy tizenhat évvel azelőtt, hogy Francois, a francia trón vélelmezett várományosa előszörtalálkozott Tudor Máriával, cognaci otthonában a kastélyt övező kertben tartózkodott, két évvelidősebb nővérével, Marguerite-tal.

Francois-t már négyévesen is körülvette valami különleges légkör. Korához képest magasvolt, mokány, egészséges, csinos, és fizikai tökéletességéhez éles ész is járult. Tudta, hogy ő alegfontosabb személy a kastélyban, mégse gyötörte a környezetében levőket egy elkényeztetett

gyerek hisztériáival. Olyan természetességgel vette tudomásul fontosságának tényét, ahogyelfogadta á napsütést és az esőt. Köszönhetően nővérének, aki maga is csinos volt, és a két évelőny miatt még okosabb is. Nem veszekedtek, mint a legtöbb restvér. Ha azt gondolta,

Francois-nak rendreutasításra van szüksége, Marguerite komolyan-elmagyarázta neki, mibenhibázott, és mert a fiúcska tudta, hogy minden, amit a nővére vagy az anyja tesz, az ő javátszolgálja, komoly figyelemmel meghallgatta.

Cognacban a nyugodt és jól rendezett élet fölött az uralmat a gyerekek jó megjelenésű,energikus, huszonkét éves anyja gyakorolta. Louise, Savoya hercegnője, már két éve özvegy.Világos, gesztenye árnyalatú hajú, kék szemű, világos bőrű; nem olyan magas, amilyennek a

gyerekei ígérkeznek, hanem kicsi és kecses. Házasságképes, de messzire elkerülte az adódólehetőségeket. Minden szenvedélyét és odaadását a gyermekeinek áldozta, és mert egyikük fiúés nem elképzelhetetlen, hogy ragyogó jövő áll előtte, beoltotta lányába, Marguerite- ba is saját

lelkesedését; és a kislány megtanulta, ahogy anyja is, hogy életük középpontjában a fiú áll. A cognaci parkban Marguerite egy fa alatt ült Francois-val és hangosan felolvasott neki,

mialatt a fiú hozzádólt és figyelte az ujját, amivel az olvasott szavakat mutatta. Elégedett volt,mert tudta, hogy ha megunja a könyvet, Marguerite saját, kitalált történeteit fogja mesélni.Ezeknek a történeteknek a hőse, aki mindig nagy veszélyekkel néz szembe, de legyőzi őket,

királyi tartású, nemes férfi, akire valamifajta korona vár - de Marguerite sose mondta meg,

milyen korona - és sötét hajú, de megóvja a nőies szépségtől egy hosszú orr, ami ugyanakkornagyon vonzó, pusztán azért, mert az övé. Ennek a hősnek mindig más neve volt; lehetett Jean,

Louis, Charles... de a fiú tudta, hogy ezek álnevek, és hogy igazából Francois-nak hívják. Kellemes elfoglaltság; feküdni a forró napon, figyelni a szőlőben dolgozó parasztokat, a

pónijára gondolni, amin akkor lovagolhat, amikor csak akar, bár akkor egy szolgálót is magával

kell vinnie, mert az anyja fél elengedni egyedül, de ez azért van, mert még csak négyéves, ám az

ember nem marad örökké négyéves. Bármilyen probléma, bármilyen félelem akad, csak Mar -guerite-hoz, vagy anyjához kell

fordulnia, és ők elsimítják a dolgot, helyre teszik a gondolatait.

Az élet jó, ha egy négyesztendős valaki áll a középpontjában. A parasztok tiszteletetmutatnak iránta. Amikor arra megy kis póniján, éljent kiáltanak Angouléme-re.

- Tudod, apád meghalt - mondta az anyja -, most te vagy Angouléme grófja és ezek azemberek úgy néznek rád, mint urukra.

De mert a fiú okos volt, tudta, mennyire attól a kettőtől függ, akik mellette vannak; ezérthallgatott rájuk és szeretetet adott a szeretetükért cserébe.

Nem volt boldogabb család Franciaországban, mint ók Cognacban. A kastély egyik ablakából Louise figyelte a gyerekeit. Nem volt számára kedvesebb

látvány. Bájos lánya könyvvel az ölében, és imádott fia, ahogy a nővérének hajol. Gyakranmondta magának, hogy az élete e gyermek születésével kezdődött, és hogy amíg tervezni és



szervezkedni tud az érdekében, addig lesz értelme az életének. A gyermekkorának mindentekintetben boldognak kell lennie. Teljesen különböznie kell attól, amit neki kellettelszenvednie. Habár szenvedett-e? Nem igazán, mert ő sosem volt olyan, aki elfogadja avereséget. Mindig hitte, hogy büszke sors adatik neki; és rádöbbent, hogy ha sorsa betel jesedik,

az azért lesz, mert Francois az ő fia.

Most itt, Cognacban, ezen a szép tavaszi napon Amboise-ra gondolt. Ott sétált kislánykénta nevelőnőjével a kastély udvarán. Most is érzi azoknak a kőfalaknak a melegét a hátán; tisztánlátja a tornyokat és a hatalmas támpilléreket, a nagy ablakokat a háta mögött; és a sziklásfennsík alatt, amin a kastély állt, a Loire és az Amasse völgyeit. Fölvitték az udvarba XI. Lajosidősebb lánya, a régens Anna mellé, aki csupán addig uralkodott Franciaországban, amígkisöccse, Károly elég idős nem lett a koronához.

Nem voltak teljesen boldog napok egy olyan büszke lány számára, mint Savoyai Lujza,mert Anna szigorú gyám volt. Nem voltak szép ruhák, ékszerek, kevés öröm jutott. Lujzánakmeg kellett tanulnia egy komoly fiatalasszony leendő kötelmeit, aki hálásan elfogadja a férjet,akit majd kijelölnek számára. Igaz, hogy Lujza nagynénje, Sarolta, XI. Lajos felesége volt, denoha ő volt Franciaország királynéja, nem sok beleszólása volt a dolgokba, és mindenki tudta,

hogy Lajos kaján örömét lelte szegény asszony terrorizálásában, aki ettől csaknem elvesztette a józan eszét.

Ezért aligha valószínű, hogy Lajos szigorú lányának sokat számított volna anyjaunokahúga; de mégis - mint a Savoyai család tagjával, aki a házasság révén rokonságban van akirályi családdal - a gyerekkel törődni kellett.

Milyen hosszúak voltak azok a napok, csendben ülni az amboise-i kastély egyik nagytermében, szerényen dolgozni valakinek a hímzésén, nyitva tartani a fülét, mindent érteni éssemmit se szólni. De Franciaországi Anna nem szegte meg a szavát; Lujza megtanult lanton

játszani, szolid stílusban táncolni; tanulmányozta a kül- és belügyeket, hogy ne legyen teljesenostoba a társalgás során.

A férj, akit Anna kiválasztott számára, Charles d'Angoulême lett, Jean dAngoulême fia, aki

V Károly unokája - ezért a férfi nem minden trónigény nélkül való. Lujza emlékezett, hogy tizenegy éves volt, amikor eljegyezték Charles-lal, aki tizenhat

évvel volt idősebb nála, és nem nagyon tetszett neki, hogy egy gyereket adnak neki

menyasszonynak. A magánügyei kissé komplikáltak voltak. Volt egy szeretője, Jeanne de

Polignac, aki szült neki egy gyereket; és akit cognaci kastélyában helyezett el. Jeanne okos

asszony volt és gondjaiba vette szeretője másik két törvénytelen gyerekét is. Kényelmesháztartás folyt Cognacban, és Charles úgy érezte, hogy egy tizenegy éves feleség csak

bonyolítaná a dolgot. Mégis, Anna, a régens ragaszkodott hozzá, és megtartották a szertartást. Lujza jól emlékezett arra, amikor megérkezett Cognacba; egy kicsit nyugtalan volt,

tetszeni akart a férjének; elhatározta, hogy fiút szül neki. Nem felejtette el, hogy férjerokonságban van a királyi családdal és nem tudott nem örülni egy kicsit annak, hogy a fiatalkirály, VIII. Károly nyomorék, és valószínűleg nem lesz egészséges gyereke.

Cognacban Jeanne de Polignac vezette az udvar tartást, irányította a személyzetet, és velevolt a lánya, Jeanne (Lujza férjével közös gyereke) és a kis Souveraine és Madeleine, akiket

elfogadott sajátjainak, bár nem ő volt az anyjuk. Kényelmes háztartás volt, Jeanne hatékonyan irányította saját teljes megelégedésére, mert

tudta, hogy egy Polignac nem mehet férjhez egy Angoulême grófhoz. Anyai szárnyai alá vette afiatal feleséget és úgy bánt vele mint negyedik lányával; és Lujza éles elméjű, bölcs lévénmegértette férje odaadását az asszony iránt, és hogy őrá még nincs szüksége, ezért elfogadta ahelyzetet.



Később örült ennek a lépésnek, mert a jószívű Jeanne legjobb barátja és bizalmasa lett, éssegítségére volt abban, hogy kényelmesebben élhessen házasságának azokban az első éveiben,mint egyébként tehette volna.

Most, elnézve saját gyerekeit, elgondolkodott mindezen. Jeanne még mindig a kastélybanvan, ugyanolyan odaadó a kis Marguerite-hoz és Fran^ois-hoz, mint saját. Jeanne- jához,

Souveraine- jéhez és Madeleine- jéhez volt. Jeanne ugyanolyan ragyogó házvezető, mint mindigis volt, és Lujza el sem tudta képzelni, hogyan tudták volna nélküle megcsinálni, mert Charlesviszonylag szegény volt és mindig úgy harcolt a megélhetésért, ahogy csak egy rangjabéli férfiképes erre: Ezért kevés szórakozás adódott Cognacban, és sokszor szigorú gazdálkodás váltszükségessé; de mindenki kész és hajlandó volt szolgálni a grófot, mert mind a férfi, mind a nőiszolgálók gyakran emlékeztették magukat arra, hogy uruk szolgálatával Franciaországkirályának dédunokáját szolgálják.

Talán ez volt az oka, hogy Jeanne is boldogan volt a szeretője, amikor.jó házasságot isköthetett volna; bizonyára ez volt az oka annak is, hogy Lujza boldog volt Cognacban; ez voltaz oka, amiért egy fiúról álmodozott, aki majd megszületik egy napon.

Végül is diadalt aratott; áldott állapotba került és imádkozott a fiúért, aki - ebben biztos volt

- tökéletesen beteljesíti a sorsát. De az első terhessége csalódást hozott, mert a gyermek nem avágyott fiú lett, csak egy lány. A gyönyörű és születése napjától egészséges gyermeketMarguerite-nak nevezték el. Lujza ekkor tizenhat éves volt, és csodálatosan könnyen esett túl aszülésen Egy lány és egy csalódás; de legalább kiderült, hogy képes kihor dani egy gyereket.

Marguerite születésével lényegi változás következett be a kastélyban. Jeanne a háttérbehúzódott; a ház úrnője kétségtelenül Lujza lett. Még Jeanne sem vette zokon. Nem, mert egy

újabb kicsit vehetett anyai karjaiba, és ahogy Lujzának mondta: ez a kicsi felülmúlja a többit. -

Sose láttam még gyereket, aki ilyen gyorsan megfigyeli a körülötte történő dolgokat. Még sajátkis Jeanne-om se volt ilyen.

Lujza ujjongott. Hamarosan egy fiának is születnie kell. Türelmetlenül várta a terhesség jeleit; de bizonyos események az udvarban aggodalomra

adtak okot. A fiatal Károly király feleségül vette Bretagne-i Annát. Gyerekkorában a kisMargitot, Miksa lányát szánták neki és Margit el is jött Amboise- ba, hogy úgy nevelkedjék,mint leendő francia királyné. De alkalmasint elhatározták, hogy fontosabb a király számáraBretagne-t a koronához csatolni, mint szövetséget kovácsolni a császárral, így Margitothazaküldték, és Károly eljegyezte Bretagne-i Annát. Ez olyan sértés volt, amit Miksa sokáignem fog elfelejteni.

Ezért most, hogy Károly és Anna házasok, Bretagne-i Anna leghőbb vágya, hogy legyenegy fia.

Amikor Lujza hallotta, hogy a házasságot elhálták, bezárkózott a szobájába, mert félt, hogyelárulja csalódottságát. Férje és a trón között két férfi áll: VIII. Károly, egy nyomorék, aki

valószínűleg képtelen fiút nemzeni, és Louis d'Orléans, Lujza férjének unokatestvére. Amikor tekintetbe vette, hogy Louis D'Orléans elvette XI. Lajos lányát, Francia Johannát,egy szegény nyomorék teremtést, aki képtelen lesz örököst szülni neki, magasba szök tek a

reményei - ha nem is férje miatt, hanem a fiáért, akit majd szülni akar. De ha VIII. Károlynak és Bretagne-i Annának fia születik, az véget vet a reményeinek. Lehet, hogy egyelőre csak egy lánya van, de további ambíciók fűtik. És mekkora

szomorúságot okozott, amikor híre jött, hogy Anna egészséges fiút szült. Hogy nevethet most akirályné, mert tisztában van Lujza reményeivel, és legalább olyan eltökélt, hogymegakadályozza beteljesülésüket, mint amennyire Lujza eltökélt, hogy valóra váltsa őket.

Aztán felfedezte, hogy ismét állapotos. Most már tud mosolyogni, ahogy visszaemlékszik az utazására Amboise-ba, hogy

elzarándokoljon Francois de Paule barlangjába, akit szent emberként tiszteltek és aki egy barlangban lakott a Loire partján. Szokássá vált a terhes királyi hölgyek körében, hogy



meglátogassák őt, könyörögjenek a közbenjárásáért a szenteknél, hogy egészséges fiukszülessen. A szentről az hírlett, hogy száz éve él; visszautasítja az ékszereket, melyeket

szolgálatáért felajánlanak neki, és mindössze élelmet kér, hogy életben tartsa magát. Szentelt gyertyákat adott neki, hogy gyújtsa meg a hálótermében, és Lujzának most is

mosolyoghatnékja támad, ha eszébe jut az a nap.

Mennyire jellemző a fiamra, gondolta. Milyen türelmetlen volt, hogy megszülethessen! Neki aztán nem volt szüksége szentelt gyertyákra. Előbb megérkezett, mint az anyja várta. Kinn volt a szabadban, távolabb a kastélytól - mert Jeanne azt mondta, hogy egy

egészséges fiatal nőnek nem kell feküdnie a terhesség alatt -, amikor a fia hirtelen elhatározta,hogy meg akar születni. Nem volt idő visszamenni a kastélyba, így a kísérői odasegítették egyfához, ott lefeküdt az árnyékába és a szeptemberi ég alatt világra jött a szerelme, élete,Francois- ja, királya, császára.

Es ahogy most figyeli nővérével, Marguerite-tal, hangosan azt mondja:

- És attól a perctől más hely lett a világ, mert ő megjelent benne. Ritkán engedi ki a látóköréből; egészséges külseje örökös elragadtatás forrása a számára;

és elejétől fogva nyilvánvaló, hogy nem közönséges gyermek.

- Szép férfi lesz - nevetett Jeanne de Polignac, magasba emelve a fiút. - Sose láttam ilyentökéletes végtagokat. Nézd, a vonásai máris határozottak. Ez az apja orra.

Micsoda öröm; és még teljesebb lett volna, ha Bretagne-i Anna is nem örvendezett volnaugyanezen okból.

Jeanne azt mondta: - Kétlem, hogy a dauphin is ilyen szép. Kétlem, hogy ilyen hangosanköveteli az ennivalóját.

És Lujza azt felelte, nincs még egy ilyen egész Franciaországban, mint Francois. És aztkérdezte magától, mit nem adna Károly és Anna, aki aligha csattan ki az egészségtől, ha ilyenéleterős gyerekük lenne. De tudta, hogy a parasztok Cognacban és Angouléme-ben

örvendezhetnek ugyan és hülyére ihatják magukat, a tény, hogy Angouléme- ben utód született,nem vált ki nagyobb izgalmat - és mindez csak azért, mert Bretagne-i Anna „produkálta" afrancia trónörököst!

Lujza elégedett mosolyra húzta az ajkát. Francois előrehajolt és becsukta a könyvet nővéreölében. Tudta, hogy most az következik: Mesélj egy történetet, nővérem. Marguerite átöleli és

belekezd egyik történetébe, amely valóban nagyszerű egy ilyen korú gyerektől. Micsoda pár! Nincs hozzájuk hasonló; és ha Marguerite fiú lenne, ugyanolyan gyönyörű lenne, mint a kis

Francois. És milyen örömöt okoz látni, ahogy szeretik egymást! Hirtelen( hangosan felnevetett. Nem tehetett róla; arra gondolt, hogy a sors az ő pártján van

és biztos benne, hogy minden akadály, ami az útjában áll, el fog tűnni. Mert a kis trónörökös, a

nyomorék Károly és a nagyravágyó Anna gyereke hirtelen lázas betegségbe esett és még azimák és a szent közreműködése sem tudta megmenteni őt. Az anyját lesújtotta a bánat, és Lujza

arra gondolt, hogy mihelyt egy kissé magához tér a megrázkódtatásból, eszébe jut az a kisfiú,aki most a fa alatt ül a nővérével, Marguerite-tal, erős, egészséges, és szüntelenül anyja szeretőgondoskodása övezi.

A két asszony között olyan gyűlölet feszül, ami szükségképpen távol tartja őket egymástól.Lujza nem tud elképzelni olyan katasztrófát, hogy elkövetné azt az oktalanságot, hogy azudvar ba menjen. Túlságosan félti az ő Francois- ja biztonságát ahhoz, hogy hivalkodjonkülönleges szépségével és erejével egy bánatsújtott, gyászoló anya előtt.

- Soha nem lesz egészséges fiuk - suttogta a férjének. - És ha nem lesz, hamarosan rajtad a

sor.

- Louis d'Orléans következik előttem - emlékeztette a férje. , - Louis d'Orléans! - kiáltotta

megvetően. - Elvette a nyomorék Johannát! Nem lesz fia, aki követné. Én mondom neked,

először te jössz, aztán Frangois. Már látom is koronával a fején; és azt mondom, senki nem voltés nem is' lesz, aki nagyobb méltósággal viselné.



Charles cinikusan mosolygott. - Ugyan, asszony - mondta -, azt gondoltam, okos nő vagy.És így is van minden más dolog ban. De ha a fiunkról van szó, túl meggondolatlan vagy.Vigyázz, miket beszélsz. Nem lenne jó, ha elhallatszana az udvarig.

Bólintott. Tekintettel kell lennie a drága Francois-ra. Hitte, hogy távol kell tartania azintrikától, Cognac nyugalmában kell felnevelnie, hogy más kevésbé szerencsések ne lássák, és

ne irigykedjenek rá. Elrejtve kell maradnia addig az ideig, amíg készen nem áll függetlennéválni és követelni a jogát. - Ezért könyörgök, légy óvatos - figyelmeztette Charles -, és ne áruld el az érzelmeidet,

amikor Amboise- ban leszünk. - Amboise-ban?!

- Kedvesem, természetes, hogy férfi rokonai utolsó útjára kísérik a dauphint. Milyen nyugtalan lett! El kell utaznia Cognacból Amboise- ba a férjével, tettetni, hogy

gyászol; de nem is ez nyugtalanítja annyira, mint az, hogy itt kell hagynia Francois-t. Most

hálásabb, mint bármikor Jeanne de Polignac jelenlétéért. - Vigyázz a gyerekekre - könyörgöttneki -, és sose veszítsd a fiút szem elől.

Jeanne megfogta Lujza kezét. - Úgy bízhatsz bennem, ahogy magadban bíznál.

Milyen hideg volt az a december! Nem csoda, hogy a kis trónörökös nem tudottkigyógyulni a lázból. Mégis, François totyogott a kastély nagy termein keresztül, kipirultarccal, mit sem törődve a hideggel; és Marguerite a nyomában, készen arra, hogy elkapja, ha

elesne, szintén egészségtől ragyogva. A metsző szelek, amik elsodorják a gyengéket, nemártottak nekik. Az a sorsuk, hogy a világon mindenben különbek legyenek, mondta LujzaJeanne-nak; és mert hitt ebben, könnyebb szívvel hagyta el Cognacot, mint egyébként tettevolna.

De a katasztrófa, ami mindig váratlan irányból csap le, megtörtént. Ő és Charles útnakindultak a kísérőikkel abban a zord időben, és amikor elhagyták Cognacot, még úgy tűnt,Charles jól van. Nem volt öreg, harminchat éves, és nem látszott, hogy a hideg zavarná; deidővel, amikor elérték Châteauneuf -t köhögni kezdett, és minden köhögésnél olyan fájdalmatérzett az oldalában, hogy nem tudta visszatartani a jajgatást. Lehetetlen volt tovább a nyeregbenmaradnia, és felesége meg parancsolta, hogy vigyék egy közeli házba, és egy futár lóhalálábaninduljon Cognacba a létező legjobb orvosért. Mekkora erőt kellett tanúsítania a következő kéthétben; sosem kelt föl Charles betegágya mellől, de az aggodalomnak ebben az időszakábansem mulasztott el küldöncöket küldeni haza, hírekért Francois-ról. Hála Jeanne-nak Françoistovábbra is jó egészségnek örvendett, így teljes szívvel átadhatta magát férje ápolásának.Mialatt az ágy mellett ült, elképzelte, hogy mit jelentene a halála az ő számára. A nem egészenhúszéves nőnek, ha magára maradva kellene kiharcolnia fia helyét a társadalom ban!

Maximálisan bízik a képességeiben, mégis, nem szabad elfeledkeznie róla, hogy ó csak egygyenge asszony, és az erős férfiak összefognának ellene. Charles-nak élnie kell... François

kedvéért. De a metszően hideg újév napján Lujza megözvegyült. És özvegy is maradt a férjhez adásikísérletek ellenére. Senkihez nem akart férjhez menni. Egyszer férjhez ment államérdekből, ésebből a házasságból lett Francois; bármilyen más házasság előnytelen lenne a fia számára. Ezértnem szándékozik férjhez menni. Elég ő magának mostantól.

Es most, figyelve ót az ablakból azt gondolta: És ez így is marad, kis szerelmem, amígFranciaország trónján nem látlak.

Francois felpattant és szaladni kezdett, Marguerite azonnal mellette termett és megfogta akezét. Valami történt, ami felizgatta őket. Lujza otthagyta az ablakot, és kiment az udvarra.

Jeanne de Polignac csatlakozott hozzá lefelé menet. - Lódobogást hallottam - kiáltotta. - Valaki érkezik, és kíváncsi vagyok, ki az.

-

Ezt hallhatták a gyerekek is - felelte Lujza, és együtt mentek ki a kastélyból.



A futár volt, de Lujza szeme először Francois mokány kis alakján állapodott meg, ahogy alovon ülő férfit bámulja. Örömmel nyugtázta, hogy Marguerite mellette áll, soha egy percresem feledve szent kötelességét; visszafogó keze a fiú vállán, nehogy a bátor kis drágaelszaladjon.

Francois megfordult, meglátta anyját és Jeanne-t, és azonnal Lujzához szaladt, átölelte a

térdeit. Ő karjába emelte a fiút. - Tehát az én drágám hallotta a futár érkezését?

- A te drágád hallotta - felelte a fiú. - Látod! Nézd a libériáját. Más, mint a mienk.

Akkor döbbent rá, hogy a küldönc a királyi libériát viseli, és jelt adott az egyik lovásznak,aki odasietett, hogy elvezesse a férfi lovát.

- Kérlek, gyere be a kastélyba - mondta az asszony - Híreket hoztál az udvarból?

- Igen, asszonyom.

Elmondott volna neki ott rögtön mindent, de az asszony nem olyan, aki elfeledkezne arangjáról.

- Gyere - mondta, bár a szíve hevesen vert, mert az a szokás, hogy a futárok arckifejezéseillik az üzenethez, amit hoznak, és ezé nagyon komoly.

A nagy hallban hívatta az egyik szolgálót, hogy bort hozzon futárnak, aki nem tudvántovább magában tartani így szólt: -Asszonyom, a király halott.

-A király... halott?! Önkéntelenül még szorosabban ölelte Francois-t; a kisfiú nem fészkelődött a karjában,

habár az erős szorítás kényelmetlen volt. Mindig enyhe beletörődéssel fogadta a többiek imá -

datát, mivel tudatában volt, hogy minden, amit csinálnak, az ő javát szolgálja. Most már Lujza sem tudta visszafogni kíváncsiságát. - Asszonyom, őfelsége elment, hogy megnézzen egy teniszmérkőzést a királynéval, és a

kastélyból az udvarra menet beütötte a fejét egy kő boltívbe. Megjegyezte ezt akkor, de foly-

tatta az útját a királynéval; ám ahogyott ültek és figyelték a játékot, elkapta egy hirtelen roham.Egy szalmazsákot hoztak, hogy lefeküdjön rá, mert féltek, hogy veszélyes lenne mozdítani,tekintettel a különös betegségére, és ott feküdt egész délután. Éppen éjfél előtt halt meg.

- Meghalt... és még olyan fiatal volt! - mormolta Lujza. -Isten segítse a királynét. Hogy

viseli?

- Lesújtotta a bánat, asszonyom. Bizonyára így van! - gondolta Lujza. Nincs férje. Nincs fia, aki követné őt! Érthető, hogy

az ambiciózus asszonyt lesújtotta a bánat. A férfi néhány lépésnyit hátrált, aztán kijelentette: - VIII. Károly francia király meghalt. Sokáig éljen XII. Lajos király! - Sokáig éljen a király! - kiáltotta Francois a többiekkel együtt. És Lujza elgondolkodott: Kicsi életem, már csak egy valaki áll közted és a francia trón

között. Louis d'Orléans harminchat éves, ennek ellenére már nincs élete virágában; olyan életetélt, hogy nem törődött teste egészségével, és ahogy mondani szokták, meg kell fizetnie az árát.XII. Lajos elvette Johannát, egy nyomorékot. Milyen reményük lehetne még egy trónörö -

kösre?! Nagyon tisztán látta a koronát az ő Francois- ja fején.

XII. Lajos, akit - addig, amíg unokafivére be nem verte a fejét egy boltívbe és ennekkövetkeztében meghalt - Louis d'Orléans néven ismertek, lelkesedéssel fogadta trónralépésének hírét. Mindig is hitte, hogy meg tudja adni a francia nemzetnek mind azt, amire

leginkább szüksége van, és természetesen amióta olyan közel került a trónhoz, gyakran

elképzelte ezt a lehetőséget. Mégis, alig remélte, hogy a korona az övé lesz, mert ki hitte volna,hogy Károly, aki sokkal fiatalabb, ilyen hirtelen távozik az élők sorából.



Milyen szerencse, hogy a kis dauphin nemrégiben meghalt, mert a régensség sose jó dolog,mennyivel biztosabb, ha egy józan, komoly gondolkodású király kész elfoglalni a trónt.

Mihelyt meghallotta a hírt, hívatta két legjobb barátját, hogy megvitassa velük a jövőt.Ezek egyike Georges d'Amboise, Rouen püspöke, a másik de Gié marsall, az ünnepelt katonavolt.

Odaléptek és letérdeltek előtte, de ő elhárította a tiszteletadást. - Gyertek, barátaim - mondta -, mellőzzük a protokollt és foglalkozzunk f ontosabb

ügyekkel. Hellyel kínálta őket. Látták, hogy ez az a perc, amire egész életében vágyott; kár, hogy

akkor következett be, amikor már nincs jó egészségi állapotban. Fájdalmat okoz neki az ülés,mert köszvénnyel bajlódik, sokkal idősebbnek látszik harminchat éves koránál, de nem lehetcsodálni, tekintettel az életvitelére. Lázadó természetű lévén olyan messzire ment, hogy polgár -háborúra bujtogatta az országot; de nem jött ki büntetlenül ezekből a kalandokból, és

börtönbüntetést is el kellett szenvednie. De már megváltozott. A lázadóból király lett, éshiggadtságot tükröz az arca - olyan férfiét, aki végre elérte azt, amire ifjúkora óta vágyott. Bölcslett; nem tagadta meg régi barátait, nem felejtette el azokat, akik együtt szenvedtek vele. Ez az

ok a annak is, hogy ezt a két férfit hívatta a színe elé, hogy legyenek főtanácsadói XII. Lajoskirálynak, mert jó barátainak bizonyultak már Louis d'Orléans-nak is.

Sosem kímélte magát azokban az időkben, amikor erős és egészséges volt, örömét lelte asportokban és megengedett magának minden testi élvezetet; de most más a helyzet. Elég bölcsahhoz, hogy tudja, csak akkor van reménye tovább élni, ha óvatosan él - és még nemszándékozott meghalni. Ezért keveset evett, mindig főtt ételt, és korán nyugovóra tért.Ténylegesen maga mögött hagyta a kicsapongás napjait és még inkább így lett, amióta a koronaaz övé lett.

Barátai, látva fényes, kidülledt szemét, vékony, száraz ajkát, kiugró ádámcsutkáját,nyugtalanok lettek, és ki is mutatták.

Lajos mosolygott. - Tegyétek félre a félelmeiteket - mondta. - Élek, és szándékomban állfenntartani ezt az állapotot. -Hirtelen elmosolyodott. - Lefogadom nagy az ujjongás ma egy

bizonyos kastélyban, Cognacban. - Azt hallottam, Madame dAngouléme úgy véli, a fia máris Franciaország trónörököse -

mondta a püspök. Lajos bólintott. - És el kell fogadnunk a tényt, hogy ha holnap meghalok, ő a következő, aki

jogosult a trónra - hacsak a lehetetlen meg nem történik, mielőtt késő lenne, és fiam születik. 1

- Uram... - kezdte Georges dAm boise, de aztán elhallgatott. - Folytasd - mondta a király, - Most sem kell mérlegelned a szavaidat előttem, ahogy a

múltban sem tetted. Azt akarod mondani, hogy egy fiúban reménykedni annyit jelent, mint alehetetlenben reménykedni?

- És ez - tette hozzá a marsall - nem a te hibád, királyom - Tudom, tudom. A királyné jó feleségem. Végtére is engedelmes, gyengéd és türelmesasszony, és mert XI. Lajos lánya, úgy vélték, kitűnő házasságot kötöttem.

- És így is lenne, uram, ha termékeny volna. - Sajnos! - sóhajtott Lajos. A szegény sánta Johannára gondolt, a sápadt arcára, a vállára,

amely annyival magasabban áll, mint a másik - akinek egyetlen előnye királyi származása.Házasságuk sosem volt gyümölcsöző és soha nem is lesz. Márpedig egy királynak örökösökkellenek. Az utolsó gondolatát hangosan is kimondta: - Egy királynak örökösök kellenek.

Georges dAmboise hezitált, köhintett, azután vakmerően így szólt: - Királyom, ez csakakkor lehetséges, ha találsz magadnak egy új feleséget.

Lajos szeme még jobban kidülledt, mint bármikor. - Már gondoltam rá - mondta -, hogy

kívánatos lenne megtartani Bretagne-t a korona számára. A marsall visszatartotta lélegzetét, de a pap volt az, akinek Lajos a figyelmét szentelte.



- Jelenleg úgyis özvegy - suttogta.

- Már azt is bebizonyította, hogy ki tud hordani gyerekeket - fiúkat. Nem élnek, az igaz, deKároly volt alkalmatlan... mint a nővére, Johanna. Ha nem lennék házas Johannával, haelvehetnem Bretagne-i Annát, szükségképpen megtehetnék mindent az országomért, amit mintkirály tehetek. Bretagne Franciaországé lenne, és trónörökös kerülne a királyi gyermekszobába.

-

Ahhoz előbb el kellene' válni Johannától - szögezte le a marsall. - Ez igaz - felelte a király Georges-ra nézve. - Ha bevonulna egy zárdába - mormolta Georges. - Ha ő maga azt nyilatkozna, hogy

fárasztja a zárdán kívüli élet... és ha Annát meg lehetne győzni arról, hogy nincs semmiszégyenletes a válásban... el lehetne intézni.

Lajos Georges vállára tette a kezét. - Gondolkodj rajta -mondta. - Tudom, barátom, hogy haakarod, megtalálod a megoldást.

Amboise királyi lakosztályában a királyné szembenézett a férjével. Lajos mindig nehéznektalálta, hogy az arcába nézzen, mert félt, hogy leolvashatja róla az iszonyodást, amit iránta ér -zett - és a sajnálatot. Nem volt kegyetlen ember, bár fiatal korában könnyelmű volt. Nagymegrázkódtatás volt számára, amikor hozzáadták feleségül ezt a púpos hátú gnómot; csekély

vigaszt jelentett, hogy Franciaország királyának a lánya, és később gyanította, hogy apja, aravasz XI. Lajos azért adta hozzá, hogy megelőzze örökösök születését a család orléans -i

ágából, nehogy zavart okozzanak. Fájdalmas megpróbáltatás lehetett számára, amikor megláttaegyetlen fiát, a későbbi VIII. Károlyt, egy deformált nyomorékot, nem sokkal jobbat, mint alánya, Johanna.

A feleségének sem volt rá igénye, hogy minden idejét vele töltse, viszont szeretkeznikizárólag sötétben tudott vele. De mindenesetre eredménytelen próbálkozás volt, mert hogytudna kihordani gyereket egy ilyen teremtés? Bebizonyosodott, amit mindenki sejtett, hogy

meddő. Most gyengéd érzelmekkel nézett rá az asszony - mert bármily furcsa, szerette a férjét. Szegény Johanna! Kész szeretni bárkit, aki kedvességet tanúsít iránta. -

Lajos - mondta, és odament hozzá esetlen lépésekkel, megindítóan nézett rá anélkül, hogymegérintette volna, mert tudta, hogy nem ezt várja tőle -, megindult a szóbeszéd.

- A szóbeszéd? - ismételte meg; és mélyen megdöbbent. Már híre ment volna javasoltválásának? Összekapcsolták volna a nevét Bretagne-i Annáéval? Két okból is sajnálatos lenne.Először, mert Johanna megbántódna; és másodszor, mert a büszke Anna számára megrázólenne a házasság gondolata egy másik férfival ilyen hamar, különösen, hogy olyan férfiról vanszó, akinek el kell hagynia a feleségét ahhoz, hogy elvehesse őt.

- Én megértem - folytatta Johanna gyászosan. - Kevés hasznomat veszed. Nem tudok

utódot adni neked, és tudom, hogy Franciaország azt várja tőled... különösen most.

-

Nem kellene ezen szomorkodnod - mondta gyengéden a férfi -

De igen - felelte az asszony. - Te mindig kedves voltál hozzám, Lajos, és tudom, mekkoracsalódást okoztam neked.

- Sok gyermektelen házaspár van Franciaországbaa

- De nem királyok és királynék. Aztán hirtelen sírva fakadt. - Ó, Lajos, Lajos, ne hagyj el engem. Tudom, hogy semmit nem

nyújthatok neked. Nézz rám! Senki soha nem vett volna feleségül, ha nem a király lánya lennék.És neked sincs szükséged rám. A korona saját jogon a tied. Semmi hasznod belőlem. Meg fogszszabadulni tőlem, Lajos. Meg fognak győzni, hogy ez a kötelességed...

Megölelte az asszonyt. - Johanna, nincs mitől félned. Tudod, hogy inkább fiú nélkül halokmeg, semhogy megbántsalak téged.

Az asszony térdre omlott és átölelte a lábát, szomorú látvány volt taszító kuporgása.Szerette volna, ha felemelkedik; utálta magát, mert tudta, hogy Georges d'Amboise már készíti



a ter vet, hogy felbontsák a házasságukat, és már nem sokáig lehet tudatlanságban tartani afeleségét. Akinek a bánata még nagyobb lenne, ha megpróbálná hamis szavakkal vigasztalni.

Savoyai Lujza elindult Párizsba, hogy találkozzon az új királlyal. Jeanne de Polignac

figyelmeztette, hogy legyen óvatos, de Lujza tele volt tervekkel. - Ne feledd, hogy a helyzetem most más, mint Károly halála előtt volt - mondta. - Nem

vagyok-e a jövendőbeli trónörökös anyja?

- Még több okod van rá, hogy óvatosan cselekedj - felelte a gyakorlatias Jeanne.

Lujza nevetett. - Gondolod, hogy valaha is elfelejtem, hogy az ő anyja vagyok, és hogyszüksége van rám?! Ne aggódj, Jeanne. Azon vagyok, hogy elismerjék őt; és a legjobb módjaennek, ha megszerzem a neki járó címet. Ezt majd országszerte kihirdetik, és a király üdvözliőt, mint örökösét. Most, hogy Lajos a király, Frangois-nak kell lennie az orléans-i hercegnek

-ez a cím most már őt illeti. - Csak annyit mondok, Lujza, légy óvatos. - És te, drágám, vigyázz a gyerekekre, amíg távol leszek. -Megölelte a barátnőjét. -

Annyira számítok rád, Jeanne! Soha nem hagynám őket senki más gondjaira. Amikor Frangois és Marguerite lejöttek, hogy elköszönjenek anyjuktól, gyengéden

megölelte a lányát, de a fián csüggött úgy, hogy csaknem meggondolta magát, itt hagyja-e.

- Az én Kincsecském azt fogja csinálni, amit Jeanne és Marguerite mond neki, amíg távol

leszek?

- Igen, drága mama, Kincsecske szót fogad - felelte a fiú.

- Oh, én kis szerelmem. - Könyörögve nézett Jeanne-ra és Marguerite-ra, és bár nem szóltegy szót sem, a szemei elmondták helyette, hogy a kezükbe helyezi a legdrágább kincsét.

Francois a kastély kapujában állt, egyik oldalán Jeanne, másikon Marguerite, Jeanne (azifjabb) Madeleine-nel és Souveraine-nel mögöttük, és a kis csoporttól távolabb néhányan aszemélyzet tagjai közül.

Lujza megfordult, hogy még egyszer visszanézzen. - Hamarosan itthon leszek.

Vigyázzatok, amíg távol vagyok. Néztek utána, amíg ő és kísérői el nem tűntek szem elől. - Szeretnék Párizsba menni - jegyezte meg Frangois.

- Egy napon majd mégy - mondta neki Marguerite. Amikor Párizsba lovagol, bíborszínűruhában lesz, és lesz

nála egy zászló, aranyliliomos. Anyja mondta ezt neki, és a kép tisztán él a fejében. De ezmég nem most van; és addig szórakoznia kell.

Marguerite fogta a kezét és a gyerekszobába mentek, ahol Madeleine és Souveraine játszottak a babáikkal.

Álltak és nézték Madeleine-t, aki az egyik babát öltöztette és beszélt hozzá, mintha igazicsecsemő lenne. - Gyere, Marguerite - mondta Souveraine -, itt van a kis Papiilon. Nézd, hogy

összepiszkította a ruháját! Öltöztesd át és szidd meg, jó? Mondd meg neki, hogy baj lesz , ha

nem vigyáz a ruháira. Marguerite nézte a babát, amit odalöktek neki és keményen így szólt: - Hogy tudnám ezt

megszidni, amiért összepiszkította a ruháját? Hisz Madeleine csinálta! Souveraine - úgy látszott - mindjárt sírva fakad. - Miért nem játszol soha velünk,

Marguerite? - panaszolta. - Mindig kinevetsz minket. Pedig mi idősebbek vagyunk nálad,elfelejtetted?

- Túl öregek vagytok ahhoz, hogy babákkal játsszatok -mondta a hatéves Marguerite -, és

én is.



François érdeklődéssel figyelt. Szeretett volna ő is csatlakozni a játékhoz, csak nemanyjuk, hanem királyuk lenne a babáknak, és ők lennének az alattvalói.

- Milyen butaság! - mondta Madeleine. - Maman azt mondta, hogy én vagyok akisanyuka.

(Mindketten, Madeleine és Souveraine is mamanwk szólították Jeanne-t.)

- En is kisanyuka lennék, ha lenne egy igazi gyerekem -mondta Marguerite. - De nem játszom babákkal.

Szorosan fogta François kezét és elvezette. - Olvasok neked - mondta.

François megengedte, hogy levigye a kertbe, és amikor a fa alatt ültek , Marguerite

kinyitotta a könyvet és olvasni kezdett, de nem olvasott többet néhány mondatnál, amikorFrançois rátette kis kövér kezét a lapra és azt mondta: - Marguerite, azt akarom, hogy legyélkisanyuka és én akarok lenni a kisapuka.

Marguerite becsukta a könyvet és ránézett. - Akarsz játszani Madeleine-nel ésSouveraine-nel? - kérdezte felelősségtudattal.

- Nem - felelte hevesen az öccse. - Ők babákkal játszanak. Azt akarom, hogy nekünkigazi gyerekünk legyen.

Marguerite elgondolkodott. A fiú olyan komolynak tűnt és olyan biztos volt benne, hogy őteljesíteni tudja a kívánságát, hogy leghőbb vágya volt megfelelni ennek a jó véleménynek.

Felállt és megfogta a mellette álló fiú kezét. Támadt egy ötlete. Határozott léptekkel, kézen fogva elindultak a kastélyból kifelé.

Megtiltották nekik, hogy elhagyják a kertet, de ez most különleges okból történik; és csak akapun túli kunyhóig sétálnak.

Francois, mellette tipegve egyfolytában nevetgélt, ami azt jelentette, hogy izgatott és

boldog. Tudta, hogy bízhat Mar -guerite- ban, hogy az életet szórakoztatóvá és kalandossá teszL

A kunyhó előtti kis füves földdarabon egy kisbaba kapálózott. Francois természetesen tudta, hogy mi fog történni. Marguerite, szokásához híven teljesíti

a kívánságát. Kinyitotta a kaput, felemelte a csecsemőt, aki nem volt valami tiszta. - De nem szidjuk meg, mert még kicsi ahhoz, hogy tudná, tisztának kell lennie. Ó lesz a

mi babánk, Francois. Nem fogunk játék babákkal játszani. Francois a nővére körül ugrált. - Vihetem, Marguerite?

- Nem, még nem vagy elég nagy. Én viszem, és ha már megmosdattuk, akkor felveheted.

Bementek a kastélyba anélkül, hogy bárki észrevette volna őket, és felmentek agyerekszobába.

Levetkőztették a gyereket és megmosdatták; aztán Mar guerite összeszedett néhányatFrancois kinőtt ruháiból és felöltöztették azokba.

Nagyszerű játék volt, mert a gyereket meg kellett simogatni, amikor nyafogott; aztánMarguerite-nak úgy tűnt, hogy éhes, ezért megetették édességekkel.

-

Na, most látod,-Francois - mondta -, milyen más igazi apának és anyának lenni, mint babákkal játszani. - Babák! - kiáltotta Francois megvetően. - Ki akar babákkal játszani?!

Miután megmosdatták és megetették a gyereket, úgy találták, ideje ágyba tenni. így hátlefektették Marguerite ágyába, ahol a kislány nyugodtan nevetgélt rájuk, lábacskáivalrugdalózott fektében, mint aki nagyon élvezi a játékot.

Madeleine bejött és felfedezte őket, és mikor látta, hogy igazi kisbabával játszanak,meglepetésében elakadt a lélegzete.

- Menj csak, és játssz Papillonnai - rendelkezett Marguerite. -Ez a mi babánk... az enyémés François-é.

Lehetetlen volt megtartani a titkukat. Madeleine elmondta Souveraine-nek, és Souveraine

elmondta kicsi Jeanne-nak, aki tovább mondta nagy Jeanne-nak.Közben a gyerek eltűnése kiderült, és a szülei kétségbeesetten keresték.



Jeanne de Polignac bejött a gyerekszobába, ahol François és Marguerite, az ágy két oldalánállva figyelték a gyereket, aki elégedetten gőgicsélt rájuk.

- De hát mi történik itt? - kérdezte

- Az öcsém akart egy igazi csecsemőt. Nem akart játék babákkal játszani - magyaráztaMarguerite.

- Ezért elhoztátok a kunyhóból? A mamája már keresi. - Nem lehet az övé! - kiabálta François. - Ó a mi kicsikénk... az enyém és Marguerite-é.Szükségünk van rá, mert nem játszunk babákkal.

Jeanne kiment és nemsokára visszajött a gyerek anyjával. - A fiatal gróf és a nővére játszanak a gyerekkel - magyarázta -, itt akarják tartani a

kastélyban egy rövid időre. Az anya megnyugodott, mikor ezt látta, és el volt ragadtatva a gyerekek érdeklődésétől,

mert lehetőséget látott ebben a kislánya számára. Van éppen elég gyereke, és ha a kislányátfelöltöztetik és megetetik a kastélyban, bolond volna, ha tiltakozna.

- Köszönöm - mondta.

Jeanne kezét a karjára tette. - Láthatja, hogy a kicsinek nem esik bántódása a

gyerekszobában. Marguerite felelősségteljesen hozzátette: - Láthatja, meg is mosdattuk. Hirtelen ötlettől vezérelve François föltérdelt az ágyra és megpuszilta a kisbabát, ahogy az

anyja szokta őt. A dolog eldőlt. A gyerekek ott tarthatják a kisbabát, ameddig akarják. - Hogy hívják? - kérdezte Marguerite. - Elnevezhetnénk mi is, de talán már van neve. - Françoise, kisasszony - mondta a gyerek anyja. François ünnepélyesen lejött az ágyról

és elkezdett ugrálni,

olyan magasra, ahogy csak tudott. Ez a nagy öröm kifejezése volt nála. Ó François; a gyerek Françoise. Tényleg az övé.

Lujza lehangoltan tért vissza Cognacba. Először megbizonyosodott róla, hogy a gyerekek biztonságban és jól vannak, aztán

bezárkózott Jeanne-nal.

- Nem tetszik, amit ott találtam

- A király kedves volt hozzád?

- Hm. Ismerem Lajost. Csupa mézesmázosság, de készül valamire. - Nem adja Francois-nak Orléans-t?

- Nem Nem fogja. Azt hiszem, tudom, mi jár a fejében. Kitérő választ adott. Francois túlfiatal még, mondja. Azt ajánlja, várjak egy kicsit. Francois nem túl fiatal ahhoz, hogy vé -

lelmezett örökös legyen, utaltam rá, ezért nem túl fiatal, hogy viselje a címet. Jeanne, megvagyok rémülve. Tudom, hogy vannak ellenségeim Én csak egy gyenge nő vagyok... és énvagyok az egyetlen, aki meg tudom védeni az én kis királyomat mindazokkal szemben, akik

ellene dolgoznak.

- Nem vagy gyönge asszony - nevetett Jeanne. - Frangois-nak akkor se lenne jobb

protektora, ha az apja élne. - Ide figyelj: Lajos elhatározta, hogy lesz örököse. - Soha nem lesz neki. Johanna képtelen kihordani egy gyereket. Bebizonyította, amikor

még orléans-i hercegnő volt; és nem vált termékennyé pusztán attól, hogy most királyné lett. - Ez a lényeg, Jeanne. Lajosnak nem érdeke, hogy ő maradjon a királyné. Elhatározta,

hogy lesz örököse, és ha ehhez el kell hagynia a feleségét, akkor megteszi.

Jeanne elképedt; ugyanolyan gyorsan felfogta, hogy mit jelent ez Francois-ra nézve, mintLujza.



- Akkor is - erősködött. - Lajos aligha erős férfi. - Elég erős ahhoz, hogy legyen egy fia, ha egészséges felesége lesz. Hallottam a

pletykákat, Jeanne. Mást akar a fiú utódon kívül, és olyan feleséget keres, aki azt is megadhatjaneki... Bretagne-t!

-Nem!

-

De igen.- Bretagne-i Anna sose megy férjhez elvált férfihoz. -

Nem-e, ha az történetesen Franciaország királya? Nem ismered Annát. Én értem őt, ésmegmondom, miért. Eltökélt asszony, ahogy én is az vagyok. És azt is tudod, hogy ha énmegvalósítom az álmomat, ő nem tudja, és ha ő megkapja, amit akar, az elég ahhoz, hogy énelveszítsek mindent, amiben reménykedem Riválisok vagyunk, Jeanne. Ellenségek. És ha ez aválás megtörténik, nekem nem lesz egy nyugodt percem évekig... addig nem, amíg Anna túlöreg nem lesz ahhoz, hogy kihordjon egy fiút - de még fiatal asszony. Csodálkozol, hogynyugtalan vagyok?

Elhallgattak, gondolkodtak, mi mindent jelent ez.

Végül Lujza ismét megszólalt: - Jeanne, biztos vagyok benne, hogy Lajos elválik és elveszi

Annát. Biztos benne, hogy ő szülni fog neki egy fiút. - Anna Károllyal sem volt túl sikeres... három fiú és mind meghalt. - De fiúk, Jeanne. És Károly nyomorék volt... csak egy kicsit jobb, mint a nővére, akit

Lajos most próbál félreállítani. Nem. Biztos vagyok benne, hogy nagy reményeket táplál Anna iránt. Ezért nem adja

Frangois-nak az orléans-i herceg címet. Azt javasolja, helyette legyen Valois hercege. A két asszony maga elé meredt, mintha a jövőt próbálnák kifürkészni

A király eljött Cognacba. Az az ötlete támadt, hogy megnézi a fiút, aki - hacsak nem lesz

fia - követi ót a francia trónon. Nagy sürgés-forgás volt a kastélyban és a környékén. Az útvonal mentén felsorakoztak az

emberek, hogy üdvözöljék az új királyt. Lujza fogadta az uralkodót, egyik oldalán a két legszebb gyerek állt, akiket Lajos valaha

látott. A lány tiszta, intelligens szemeivel egyenesen elbűvölő; ami pedig a fiút illeti, olyanegészséges, amilyenről szülő csak álmodhat.

Lajos a karjába vette és melegen megölelte őket. Mély benyomást tett rá a kislány, deszeme állandóan a fiút fürkészte, akin a félénkség nyomát se fedezte föl, miközben üdvözölteót.

- Van egy kutyám - közölte vele a gyermek. - Igazán? - kérdezte a király. - Igen, és van egy pónim is. Lovagolok a hátukon. A kutyám jó nagy.

A dundi karocskák kinyúltak, amilyen messzire csak tudtak. - És van egy kisbabánk,Marguerite-nak és nekem. Francoise-nak hívják. Nagyon jó kisbaba. Lajos észrevette, hogy a kisfiúnak meg van engedve, hogy uralja a terepet.

Nos, meg tudja érteni az anyai elfogultságot. Odaadnám a fele királyságomat egy ilyen fiúért, gondolta. Francois a kezét bizalmasan a férfiéra tette. - Te király vagy?

Lajos bólintott, hogy igen, az. - Én is az leszek, ha megnövök. - Igazán? - mondta Lajos mosolyogva; és azt gondolta: Nem, ha meg tudóm előzni,

kisember.

- Igen, nagy király leszek - vágta rá Francois. - És két királyném lesz: Marguerite és az

anyukám.



A király Lujzára nézett, akit zavarában már az ájulás környékezett. - Látom - mondta -, a

fiad máris kitűnő ítélőképességgel rendelkezik. Bevezették a lakosztályába és mikor egyedül maradt kísérőivel, nagyon gondterheltnek

tűnt. Nem tudta a fiút kiverni a fejébőL Micsoda vitalitás! Miért nem Savoyai Lujzávalházasították össze a szegény szerencsétlen Johanna helyett?!

Minden alkalommal boldogtalan lett, amikör a felesége eszébe jutott, ezért megpróbáltakiverni a fejéből, és azokra a jövendő napokra gondolni, amikor elveheti Annát. Nagyon sokatgondolt Annára. Van valami abban az asszonyban. Igaz, hogy kicsit sántít és valahogy sápadt,és bizonyára szigorú; de igazi királynő, uralkodásra termett; és ha egyszer végére érnek a kínosügynek, ami megszabadítja attól, aki fölöslegessé vált számára, jó feleség lesz.

Bízik benne, hogy Georges elintézi a dolgot. Mielőtt trónra lépett, azt szokta mondanimindig, amikor valami nehézsége támadt: majd Georges elintézi. Most is azt mondja. Nincssenki más, aki ilyen agyafúrt módon intézne kényes ügyeket, mint ez az egyházi ember.Georges talál megoldást, ami még Anna számára is kielégítő lesz, amiért a házasságát fel kell

bontani. Nem jelez előre egy csomó bajt, mert annyira biztos a lényeget érintő megoldásban. Aszentatya kész beleegyezni a válásba, cserébe bizonyos szívességekért a fia számára. Könnyű

megállapodni egy Borgiával, és VI. Sándor pápa olyan nagyon szereti a fiát, Cesarét, hogy nemlesz lehetetlen jó üzletet kötni. Bízik Georges- ban, hogy elintézi ezt a dolgot.

Közben még az olyan alkalmatlankodó személyekkel is foglalkozni kell, mint SavoyaiLujza. Nem lenne ilyen önelégült ezzel a vidám kis fickóval, akin majomszeretettel csüng, ha óés Anna összeházasodnának és megajándékoznák az országot egy fiúval. Ez kiütné ezt anémiképp hosszú, bár bájos orrú Monsieur Francois-t a nyeregből. Nem mintha tudná a kölyök,mir ől van szó - egyelőre a kutyáival, a pónijával és a játékaival van elfoglalva.

Lajos élvezte a kastélyban tartózkodást és ideje legnagyobb részét a gyerekekkel töltötte.Észrevétlenül bement a gyerekszobába és azt gondolta, milyen elragadó Lujza-két kicsikéje,ahogy a sakktábla fölé hajolnak; melléjük ült és figyelte a kis ujjakat - a fiúé még ducigyerekkéz -, ahogy fiatal koruk ellenére ügyesen tologatják a bábukat. Fölfedezte, hogy van ottegy igazi kisgyerek; szórakoztatta, mikor hallotta, hogy Frangois követelte ki, és nővére,Marguerite pedig azonnal elhagyta a kastélyt és „szerzett" egy csecsemőt zsarnoki öccsekedvéért, mert azt kérte.

Elrontják a fiút, gondolta, mert női felügyeletre van bízva. Ráadásul olyan nőkre, akikmajomszeretettel csüngnek rajta! Rövidesen beszélnie kell Georges-zsal, mert nem szabad elfe-

lejteni, hogy még nem házasok Annával, és amíg a dolgok így maradnak, a fiatal Frangois lehetFranciaország jövendőbeli királya. Nem maradhat egy asszony kötényéhez láncolva, úgy kellnevelk ednie, mint egy férfinak.

Látogatása során szóba hozta ezt a témát Lujzának. - Méltán vagy büszke erre a két gyerekre - mondta. - Lefogadom, egy ilyen fiút szeretnél

minél hamarabb egy kiváló katona gondjaira bízni. Lujza elképedt. - Nincsenek ilyen terveim, uram.

- Olyan fejlett a korához képest, hogy az ember elfelejti, milyen fiatal. Az ilyennekszüksége van rá, hogy korabeli fiúk között nevelkedjen, és szigorú fegyelem alatt. Meg kelltanulnia, hogyan váljon lovaggá - hogy kell forgatni a kardot, hogyan viselkedjen

küzdelemben. Ne felejtsd el, egy nap nagyon fontos pozíciót fog elfoglalni ebben az országban. - Igaz, felség. De azt kívánom, maradjon az enyém a felelősség a neveléséért. Meg kell

tanulnia mindazt, amit egy férfinak tudnia kell, de ennek csak később jön el az ideje. - Túl érzelmes vagy - mondta Lajos mosolyogva. - Legszívesebben örökre magad mellett

tartanád. Beszélek de Gié-vel Frangois-ról. Mint tudod, ő az egyik legkitűnőbb katonaFranciaországban, és biztos vagyok benne, Madame, egyetér tesz velem abban, hogy senki más,

csakis a legjobb lehet elég jó François számára.



Lujza reszketett az aggodalomtól, de a király észrevette, hogy szorosan összezárja az ajkát,és azt mondta magában: Ez az asszony úgy harcol a fiáért, mint tigris a kölykéért. Mindenbenaz vezérli, hogy egy nap a fia lesz Franciaország királya. Sajnos, Madame, csalódnia kell.

Sajnálta őt és gyengéden beszélt hozzá, amikor búcsút vettek. Még egyszer gratulált neki agyerekeihez, de hozzátette, úgy véli, hiba lenne, ha Lujza soha nem akarná kiengedni őket a

féltő gondoskodása alól. De amikor François előtte térdelt, olyan méltóságteljesen, hogy könnyet csalt az anyjaszemébe, Lajos odalépett és karjába vette a gyereket.

- Te már kész felnőtt vagy! - mondta. - Lefogadom, mikor

legközelebb találkozunk, megmutatod nekem, milyen jól tudsz bánni a karddal.

François szeme felcsillant örömében. Egy kard... nekem?

- Nos, egy napon férfi leszel - mondta a király. - Szükséged lesz rá. François el volt ragadtatva. Már most akart egy kardot. A kastély csendesnek tűnt, miután a király távozott. Jeanne de Polignac észrevette Lujza

aggodalmát és próbálta vigasztalni.

Egy biztos - mondta. - Lajos nem hiszi, hogy valaha is lesz fia, különben nem

foglalkoztatná François nevelése. Akkor nem úgy kezelné**nint trónörököst. Ez vigasztaló gondolat volt. - De senkinek nem fogom megengedni, hogy elvegye tőlem

- mondta Lujza harciasan.

Amikor Georges d'Amboise kihallgatásra jelentkezett Lajosnál, diadal sugárzott az érsekkövér testének minden porci-kájából.

- Sándor több mint készséges, uram - kezdte beszámolóját. - Pillanatnyilag a fiával, Cesaréval van elfoglalva, és Cesarénak szüksége van a

segítségedre. Sándor azt üzeni - nagyon diplomatikusan fogalmazott, márpedig a ködösítésnekő nagy mestere -, hogy ha kedvében jársz, engedélyezi a válást.

- Mik a feltételei? - kérdezte Lajos.

- Cesare lecserélné a bíborosi palástot. Hadvezérnek képzeli magát. Nem kétséges, hogy

köze volt az öccse, Gandia hercegének meggyilkolásához. Talán emlékszel még rá, uram, hogya fiatalember holttestét a Tiberisben találták meg, halálra szurkálva. Sándor imádta azt a fiút, demár nem gyászolja. Ott a másik fia, és olyan megrészegülten imádja a gyerekeit, hogy mostminden figyelmével Cesarét és a lányát, Lucreziát tünteti ki. Úgy tűnik, szegény Gandiahalálában már nem is érdekes a számára - vagy legalábbis megbocsátotta Cesarénak, hogy meg-

gyilkolta az öccsét. - A Borgiák felemelkedésében csak az élők segíthetik. Mondd, mit kér Cesarénak?

- Bizonyára emlékszel, uram, hogy amikor Cesare bíboros lett, Sándor dokumentumokat

készíttetett, melyek házasságban születettnek nyilvánították őt. Most újabb dokumentumokatgyártat, amelyek kimondják, hogy Cesare fattyú, és ezért, mivel törvénytelen születésű, nemtöltheti be a bíborosi posztot. Cesare elhagyja az Egyházat és azt tervezi, hogy a francia udvarba

jön. Azt szeretné, ha közbenjárnál, hogy elvehesse Aragóniái Carlottát, és szívesen elfogadnaegy francia hercegséget is. Cserébe szövetséget ajánl: összefogna veled Itália megtáma-dásábaa

- Sándor tudja, hogy kell üzletet kötni. - Igen, uram. De mindig nagyon vágytál Milánóra, és jogot is formálhatsz rá. Cesare a

diszpenzációval érkezne, ami felbontaná a házasságodat; és mindössze annyit kellene tennünk,hogy egy általad választott bíróság megtárgyalná az ügyet.

Lajos eltűnődött. - Hm, ügyes ember vagy, Georges. És mi lenne mindezért a te jutalmad?

Georges mosolygott. - Úgy tudom, hogy Cesare a diszpenzá-cióddal egyidejűleg bíborosi

kalapot hoz nekem.- Borgia tudja, hogyan kell egy üzletet ellenállhatatlanná tenni.



- így van, uram Márpedig a válás létfontosságú számodra, különben hátradőlhetünk ésnézhetjük, ahogy a fiatal Francois elfoglalja Franciaország trónját.

Lajos bólintott. - Ismertetted az ügyet Anna királynéval? Idegesen várt a válaszra. Georges a homlokát ráncolta. - Vonakodik. Úgy érzi, illetlenség lenne ilyen röviddel a férje

halála után ismét férjhez menni.

Lajos öklével a térdére csapott. - Nem szándékozom várni! - Emiatt nem kell félned, királyom. Egyetlen dologra vágyik, Franciaország királyánakanyja lenni. Említettem neki Lujzát és az ő Francois- ját, és az olaj volt a tűzre. Biztos vagyok

benne, hogy Lujza - és az ifjú Francois - aligha megy ki a fejéből. Lujzát a legnagyobbriválisának tartja. Nem tudja elviselni a győzelmének a gondolatát. Nem hiszem, hogy bármi

bajunk lenne Anna királynéval, uram, ha egyszer megszabadulsz Johanna királynétól. - Sajnálom, hogy ezt kell tennem, Georges. Georges megvonta a vállát. - Ez a királyi méltóságok sorsa, uram Biztos vagyok benne,

hogy meg fogja érteni. - Nos, sürgessük meg a dolgot. Előkészítetted a tárgyalást?

- Igen, uram. Te megesküszöl, hogy lehetetlen a házastársi együttélés. A királyné

alkalmatlan arra, hogy feleség és anya legyen. Ez elég jó ok egy király számára, hogy elhagyjaa feleségét.

- Szegény Johanna, félek, hogy rosszul viseli majd.

- Majd felépül.

- Nem teljesen igaz azt állítani, hogy alkalmatlan feleségnek. - Ebben az esetben az, királyom.

- Van, hogy már -már azt kívánom... - Lajos nem fejezte be a mondatot. Természetesen nemteljesen igaz. Vágyott rá, hogy megszabaduljon Johannától; éjszakánként Annával álmodott,aki egyre inkább kívánatossá vált a szemében. Biztos volt benne, hogy az asszony házasságukelső heteiben megfogan. De az is igaz, hogy nem szerette volna megbántani Johannát.

- Nagyon gyorsan lezajlik majd, uram. Az or vosok kérni fogják, hogy megvizsgálhassákJohanna királynét.

- Megvizsgálni?!

- Hogy bizonyítsák az alkalmatlanságát a házasságra. - De ő sosem vetné alá magát egy ilyen megaláztatásnak.

- Úgy is rendben lesz, királyom - mosolygott Georges -, mert akkor ezzel bizonyítja, hogytényleg alkalmatlan, ha nem így lenne - mondják majd -, miért utasítaná el a vizsgálatot?

Lajos hosszan nézte barátját; aztán felállt, az ablakhoz ment és kinézett. Mégis meg kell lennie, gondolta. A királysággal kötelezettségek járnak, melyeknek eleget

kell tenni.

Johanna képtelen elhinni. Lajos mindig olyan kedves volt hozzá annak ellenére, hogyvisszataszítónak találja a küllemét. És ő mélységesen szerette, amiért mindig próbálta azellenkezőjéről meggyőzni. A férje hűtlen volt hozzá; de erre számított is. Ám a kedvességemiatt mindig biztonságban érezte magát. Mindig olyan zseniális, olyan logikusan gondolkodó -

kivéve, ha beteg vagy ideges. Olyankor hajlamos az ingerültségre, de az természetes. És most bizonygatja a vizsgálóbizottság előtt, hogy lehetetlen beteljesíteni a házasságot, és

ezen az alapon kéri a válást. Johanna előző éjjel addig sírt, amíg el nem aludt a kimerültségtől. A szemei bedagadtak, és

most még csúnyább, mint valaha. - Legalább a fivérem, Károly ne halt volna meg - mormolja. - Akkor Lajos nem lenne

király. Nem kellene törődnie azzal, hogy nem adtam neki fiút. És Bretagne -i Anna nem lenne

özvegy, hogy hozzá tudjon menni.



A püspökök jöttek hozzá - egyikük Georges d'Amboise bátyja, akiről tudja, hogy teljesszívvel a királynak dolgozik, és ezt az ügyet is ő intézte el neki. Elhatározták, ebben biztos,hogy azt az ítéletet hozzák meg Lajos számára, amit kért.

Óvatosan közölték vele, hogy alkalmatlannak találják a házasságra. - Ez nem igaz - felelte. - Leszámítva, hogy a hátam görbe, a fejem ferdén áll, a karjaim

hosszúak, a személyem nem figyelemre méltó. - Madame, alávetheti magát egy vizsgálatnak. Az udvari orvosok bármikor készekelvégezni.

Vékony ajkai keserű mosolyra görbültek. - Fogalmazzunk inkább úgy, készek bizonyítékot szolgáltatni vizsgálat nélkül is - felelte.

- Nem, uraim, nem vetem magam alá további méltatlanságnak. Önök - és mások - úgy látszik,

elfelejtik, hogy bármennyire nem vagyok kívánatos, de még mindig egy király leánya vagyok. - Madame, bölcsebb lenne...

- Uraim, hagyják el a lakosztályomat! Miután távoztak, tenyerébe rejtette az arcát, és ide-oda ringatta magát. Ez eddigi élete végét jelenti, jól tudta. Mi mást tehetne, mint hogy bevonul egy zárdába,

ahol kegyes ájtatosságban töltheti a napjait, és elfelejtheti, hogy valaha is megpróbált Lajosfelesége lenni?

Felállt és fogta a lantját. Jól játszott a lanton, és mikor zenélt, a nők és férfiak képesekvoltak szünet nélkül hallgatni. Olyankor elfelejtették, hogy deformált és csúnya; csak a szépmuzsikát hallották, amit játszott. Gyakran talált vigaszt a zenében, és amikor szomorúnak ésmellőzöttnek érezte magát, azzal a gondolattal vigasztalódott: Még mindig itt van nekem alantom.

De a zárdában nem lehef majd lanton játszani. Ledobta a földre és rátaposott a hangszerre; és lenézve arra, amit egykor annyira szeretett,

azt gondolta: Mint ez a lant, az életem is kettétört és véget ért.

Lujza buzgón, mégis nyugtalanul költözött el a családjával Cognacból Chinonba.Mindennap figyelte a kis toronyból az udvarból várható futárokat és mindig felpattant, halódobogást hallott a kastély felé közeledni.

Jeanne vigasztalta, ahogyan csak tudta. Teljesen lehetetlen, szögezte le, hogy a királyelhagyja a feleségét. A pápa sose egyezne bele a válásba. Johannát, egy király lányát nemtehetik ki ilyen bánásmódnak; és Bretagne-i Anna illendőségből sem menne férjhez, amíglegalább egy év el nem telik férje halála után.

- Én ismerem Annát - mondta Lujza. - Életet akar adni Franciaország trónörökösének.Egyetlen módja van rá, hogy ezt megtegye: ha férjhez megy Lajoshoz. Hozzámegy, ha módjalesz rá. Olyan féltékeny rám a fiam miatt, amilyen csak egy asszony lenni tud.

Lajos nagy kísérettel utazott Chinonba és Lujza idegessége fokozódott, amikormegkezdődtek az előkészületek egy vendég, egy igen fontos személyiség fogadására, akihamarosan megérkezik Chinonba. A neve Cesare Borgia.

Miért óhajtja megtisztelni a király a pápa törvénytelen fiát? Lujza aggódva tette felmagának a kérdést.

Francois nem érzékelte a nyugtalanságát. A kastély ablakából, ahol anyja és Margueritefogta közre, figyelte Borgia bevonulását.

A kisfiú nem tudott nyugodtan állni, fel és le ugrált izgalmában. - Odanézz, odanézz! - kiabált folyton, mert még sosem látott ilyen vakító színorgiát. A

pápa fia elhatározta, hogy mély benyomást gyakorol a franciákra világi javaival. A kísérőit karmazsinvörös libériába bújtatta, apródjai a legjobb lovakat lovagolták,

kápráztató színű szaténnal bevont útiládáit ragyogóan felszerszámozott öszvérek cipelték.Harminc nemesember adta a kíséretét, mindnyájan pazar öltözéket viseltek, és mögöttük,



Georges d'Amboise társaságában - aki a kastélyból lovagolt ki elé, hogy üdvözölje - maga

Cesare Borgia lovagolt: nyúlánk, sötét és baljóslatú, akinek katonai felszerelésénmegszámlálhatatlan mennyiségben csillogtak a gyöngyök és a mindenféle színű kövek, és őmaga jobban csillogott, mint bárki, aki előtte jött. Rengeteg ékszert viselt, túlnyomó részbenrubinköveket - micsoda ellentétei ezek sötét tónusú megjelenésének!

Lujza, fia kezét fogva azon gondolkodott, hogy azon ládák egyikében, amiket afelékszerezett öszvérek cipelnek, benne van-e a diszpenzáció, ami lehetővé teszi Lajosszámára, hogy feleségül vegye Bretagne-i Annát.

Hamarosan megtudta.

Kétségbe volt esve. A király megkapta a hozzájárulást a váláshoz, és Anna feladtafenntartásait. Most már házasok.

Lujza ébren feküdt egész éjjel és rájuk gondolt szüntelenül, az igyekezetükre, hogygyerekük legyen. Mindketten annyira akarják. Lehet, hogy nem sikerül nekik?

- Szűzanyám - imádkozott -, hallgass meg kérlek. Az én kis François-m arra született, hogy

király legyen belőle. Könyörgöm tehozzád, add, hogy ne állhasson semmi trónra lépésénekútjába.

Mindazonáltal, gondolta, Anna ugyanilyen hevesen imádkozik a Szűzhöz. De bizonyáramindenki belátja, hogy az én François-m az, aki arra hivatott, hogy Franciaország királyalegyen.

Más okok is voltak az aggodalomra. Lajos egyre jobban és jobban el volt ragadtatvahitvesétől és következetesen teljesítette minden kívánságát. Tudta, hogy olyan felesége van,akinek a hűségében abszolút megbízhat; Bretagne-i Anna nem egy szépség; lehet sánta, lehetsápadt és szigorú; de királyi vér csörgedezik az ereiben és intelligens, olyan királyné, akire egykirály - aki nem annyira fiatal és egészséges maga sem - büszke lehet. Világos, hogy Anna nagy

befolyást fog gyakorolni a király cselekedeteire. Mindenekelőtt nem feledkezik meg Lujzáról és Francois-ról. Habár nem kétséges, hogy

minden este imádkozik, hogy megfoganjon, az ima még nem talált meghallgatásra, ezért olyanhelyen akarja tudni Lujzát, ahol rajta tarthatja a szemét.

Ezért meggyőzte a királyt, hogy amíg meg nem születik a fiuk - nem szívesen bár -, de el

feli ismerni François-t trónörökösnek, és felügyelet alatt kell tartani. Ennek következtében Lujza parancsot kapott az udvarból. Chinonból Blois-ba kell

költözniük. Nem volt mit tenniük. A parancsnak engedelmeskedniük kellett, és Lujza Blois-ba

költöztette a háztartását. De utálta azt a helyet a közelében levő cserzőműhelyek miatt,amelyekből olyan undorító bűz áradt, ami - attól félt, árthat a gyerekeknek. A sziklára épült,

támpillérekkel megtámogatott nagy kastély a föld alatti tömlöcökkel, amelyekben elgondolni isszörnyű cselekmények mentek végbe, nem megfelelő hely a vidám kis François és a szépMarguerite számára.

Úgy érezte, mintha fogoly lenne; és sosem szűnt meg elítélni a király házasságát azzal,akiről tudta, hogy Francois miatti irigysége miatt rivális és ellenség.

Panaszkodó levelet írt Lajosnak, azt rémélve, hogy az üzenet eljut hozzá felesége tudtánkívül. Lehetetlen volt. Anna eltökélte, hogy férjével együtt uralkodik; és Lajos annyiraengedékeny volt, hogy megengedte.

Szóval Louise de Savoy úgy érzi, Blois börtön a számára? Nem baj. Muszáj szorosmegfigyelés alatt tartam egy olyan asszonyt, aki az ésszerűn túl ambiciózus.

De ahogy múltak a hetek, Anna megenyhült Lujza iránt. Ha annyira utálja Blois -t, hadd

menjen Amboise-ba.



Lujza el volt ragadtatva, amikor megkapta az engedélyt, mert Amboise sokkalegészségesebb hely, és soha nem volt még boldogabb, amióta el kellett hagynia Chinont, mintamikor családjával és háztartásával körülvéve belovagolt a kis városba és meglátta a városturaló öreg kastélyt égbemeredő, kúp alakú tornyaival.

Egy királyi kastély, gondolta, illő hely az ő kis királya számára.

De nem sok hét telt el, elégedettsége elillant. Hírek jöttek az udvarból. Megtörtént a csoda. A királyné áldott állapotba került. Megtettminden tőle telhetőt, hogy megvédje magzatát, konzultált szent emberekkel, végigjárt minden

zarándokutat, sok szent helyet felkeresett, hogy biztosítsa egy egészséges gyermek születését.

Lujza életének legaggasztóbb hónapjai érkeztek el. Kikérdezett mindenkit a királynéegészsége felől, aki az udvarból jött, míg Jeanne reszketett érte és kérte, hagyja abba. Hosszúideig térdelt éjjel és reggel, könyörögve a szentekhez és a Szűzhöz a segítségükért. Fel semerült benne, hogy a könyörgés egy meg nem született gyermek haláláért helytelen, mertképtelen volt bármiben gonoszságot látni, ami elősegítheti az ő drágájának jövőjét.

Természetesen François mit sem tudott anyja gyötrelmeiről. Szerette Amboise-t; és amikorkeresztülment a városon, az emberek ünnepelték őt. Marguerite volt az állandó társa, ésáltalában a kis Françoise is velük volt. Bár esett szó egy kardról, még nem kapta meg; és amikormegemlítette, az anyja - aki rendszerint alig várta, hogy teljesítse a kívánságait - a fejét rázta, ésazt mondta, majd később.

Amikor pestis tört ki néhány városban, Lujza sietve elhagyta Amboise-t, és Romorantinbe

ment, egy nyugodt menedék helyre. Amboise-t ugyan nem érte el a járvány, de nagy a jövés-

menés, és François miatt a legkisebb kockázatot sem vállalhatja. Lajos elutazott Itáliába, hogy megkösse a szerződést a pápával, mialatt királynéja

türelmesen várta terhessége végét Blois-ban.

Amikor Lujza egyik nap Jeanne-nal üldögélt és a hímzésükön dolgoztak, Jeanne

megpróbálta jobb belátásra bírniőt. - Nem is emlékeztetsz a régi önmagádra, Louise.

Agyonizgulod magad.

- Ha majd Anna kislányt szül, vagy egy életképtelen fiút, visszanyerem a nyugalmamat.Bár lehetnek még újabb terhességei is. De Lajos most háborúzni megy. Sokáig ott maradhat. Ésha úgy alakul, hogy ez a gyerek, akit most hord...

Jeanne, a fejét csóválta. - Próbálj megnyugodni. Ha bekövetkezne a legrosszabb... -

Megvonta a vállát. - François előtt még mindig nagy jövő állna. Biztos vagyok benne. - Nagy jövő?! Nincs jövő, ami elég nagy lenne számára, csak a királyság. Ő uralkodásra született, a gyönyörű fejétől a drága lábujjáig királyi minden porcikája. Isten

áldja őt, a királyomat, a császáromat.

- Louise, bocsáss meg nekem, mert nagyon szeretem a fiút, de azt hiszem, az iránta valórajongásod az őrületbe kerget téged. - Őrületbe?! Akkor őrült leszek. Ó az életem, a szerelmem. Meghalnék holnap, ha

elveszíteném. És ha megtudnám, hogy valaki elveszi tőle a koronát, haldokolni kezdenék. Nem lehetett szót érteni vele. Olyan asszony volt, akit megrészegített az imádott ja iránt

érzett szerelem és a nagyravágyás. -Lovakat hallok közeledni - mondta Jeanne és felállt.- Megnézem, ki jön. Odament az ablakhoz és kitekintve olyan meglepetten kiáltott föl, hogy Lujza odasietett

mellé. Amikor meglátta a gyaloghintót, döbbenetében elállt a lélegzete. Összetéveszthetetlenvolt a hordszék. Franciaország aranyliliomaival díszítették.

- Ez maga Anna. De mit jelentsen ez?

-

Menj ki és megtudod - mondta neki Jeanne.



Lujza lesietett, hogy üdvözölje a társaságot. Bretagne-i Annát, Franciaország királynéját,aki terhessége észrevehetően előrehaladott szakaszában járt, kisegítették a gyaloghintóból.

Lujza térdet hajtott, aztán Anna intett, hogy álljon fel. A királyné valahogy cinikusan nézett a tüzes kék szemű, erős állú kis asszonyra. - Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy Amboise- ban üdvözölhetjük -mondta Lujza.

-

Pestis tört ki Blois-ban - válaszolta a királyné. - Nem mertem tovább ott maradni. -Madame, ha tudtuk volna... ha előre értesített volna... - Nem volt rá idő, de nincs kétségünk, hogy Madame d'Angouléme-re bármikor

számíthatunk. Lujza éles szeme végigmérte a királyné testét. Fáradtnak látszik. Sápadt. Az utazás

kimeríthette. Szóval pestis van Blois- ban. Mi van, ha valaki a társaságból már elkapta?Királyom, Cézárom! Mi van ha...? Erre gondolnia sem szabad. De ha esetleg maga a királyné iselkapta, akkor esetleg a gyerek...

Félre kell söpörnie e vad gondolatokat, és annak szentelni a figyelmét, hogy a királynékényelmével törődjön Amboise-ban.

Hát nem ironikus?! A királyné itt ad életet annak a mindennél fontosabb gyereknek, épp az

alatt a fedél alatt, ahol Lujza él dédelgetett vélelmezett trónörökösével. Milyen furcsa napok voltak! Anna elfoglalta a lakosztályt, amit sietve előkészítettek neki.

A királyné dilemma előtt állt: szeretett volna színe elé hívni szent embereket, de félt, hogy behurcolhatnák a pestist. Végig akarta járni a zarándokutat; de kimerültnek érezte magát és félt,hogy az utazás árthat a drága magzatnak, akit a szíve alatt hord.

Mindeközben tudatában volt Lujza figyelő szemének - kék, hideg és számító. Gyűlölte az asszonyt; tudta, mi jár a fejében, és valahányszor megakadt a pillantása azon a

féktelen fiún, aki - úgy tűnt -állandóan szalad és hirtelen felugrál a levegőbe túltengőegészségében és jókedvében, elöntötte az irigység.

- Szűzanyám - imádkozott -, adj nekem egy ilyen fiút, mint ez, és egész hátralevő életemet jótékonykodással töltöm.

-

Hogy van ma a királyné? - kérdezte Lujza Anna udvarhölgyétől.

- Kissé fáradt, Madame.

- Az égiek óvják őt.

Amikor a királyné hölgyei beszámoltak neki Madame d'Angouléme féltő aggodalmáról,Anna kegyesen mosolygott, de a lelke mélyén cinikus maradt. Annyira kíván jót nekem, mintén neki, gondolta. Hogy vágyom már a napra, amikor megszületik a fiam!

Kellemes időtöltést jelentett tervezgetni, hogyan fogja behívatni az asszonyt a

hálószobájába, hogy büszkén megmutassa neki a trónörököst, és megköszönje mindazt, amitérte tett, hogy a szülés kényelmes legyen.

Lujza minden éjjel fel-alá járkált a lakosztályában. Jeanne vele volt, készen arra, hogyvigasztalja.

- Nem tarthat már sokáig, Jeanne. Hamarosan meg kell lennie. Ha fiú lesz... - Nyugodj meg, Louise. Itt lehetnek vele a kémei. Ha meghallják, hogy rosszat kívánsz a

gyerekének, felségsértéssel vádolhatnak. - Mennyire szeretne engem és a kis királyomat a blois-i tömlöcben láthatni! Hála legyen a

szenteknek, jó királyunk van a trónon. Ugyan az asszony bábja, de nem egyezne bele, hogymeggyilkoljanak minket.

- Louise, lassan olyan vagy már mint egy háborodott, teljesen kifordultál önmagádból. - Háborodott vagyok, azt mondod?! De hát hogy is tudnék aludni? Hogy is tudnék enni...

amíg ki nem derül, hogy Anna gyózedelmeskedik -e vagy én.



Nagy a szaladgálás a királyné lakosztályában. A fájások megkezdődtek. A királynémegparancsolta a kísérőinek, hogy egyfolytában imádkozzanak, mindvégig.

Lujza csendben ül, várakozón. A feszültség fokozódik: hamarosan. .. hamarosan tudni

fogja.

Aztán a királyi lakosztályból gyermeksírás hallatszik.

Lujza összekulcsolja kezét a gyötrelem önkívületébea -Miért nem mondanak már valamit?- panaszolja. És retteg a perctől, amikor majd közlik vele.

Jeanne hozza a hírt, de ahogy Lujza ránéz hűséges barátnője arcára, már nincs szükségeszavakra. Ritkán látszik ilyen ragyogó boldogság a szeretett arcon.

- Lány?! - kiáltja Lujza. Jeanne a hisztéria határán nevet. - Igen, lány, Louise! - Ó, hála legyen a szenteknek. Dicsőség az én kicsi királyomnak, az én Cézáromnak. - Egy gyöngécske lány... úgy hallom. De lehet, hogy nem igaz. Azt mondják, valami hibája

van és lehet, hogy nem marad életben... A két asszony sírva-nevetve borul egymás karjaiba.



FRANÇOIS VESZÉLYBEN

A gyermeket Claude-nak keresztelték, és amikor Lujza megnézte, megnyugodhatott, hogy

igazak az előzetes híresztelések. A kislány szemlátomást nem egészséges, és ráadásulkancsalnak tűnik. Lujza behozta Francois-t és Marguerite-ot, hogy nézzék meg a gyereket, és Anna

összeszűkült szemmel figyelte őket a bölcsőnél. Sírni tudott volna látva a fiú mokány tagjait,csillogó sötét szemét, az életerőt, amelyet az anyja intelmei alapján fékezni próbált.

- Milyen pici! - Ez a fiú visító hangja volt.

- Mert még csak néhány napos, kedvesem. - Én is ilyen kicsi baba voltam egyszer?

- Te sosem voltál kicsi baba. Te mindig nagy voltál. A fiú kezdett' volna ugrálni, de a nővére visszatartó keze a vállán nyugodott. Elkényeztetett

szörnyeteg! - gondolta Anna. Azt hiszi, övé az egész világ. Ó, bár nekem lehetne egy ilyen kis

vasgyúróm... - Jobban szeretem a mi Frangoise-unkat - jelentette be Frangois. - Ó szép. Lujza megfogta fia kezét, Annához fordult, de mosolyában nem volt bocsánatkérés. Hogy

is várhatnánk el egy ártatlan fi-úcskától, hogy ne mondja ki, amit gondol? És neked is el kellismerned: ez a baba beteg.

Bárcsak hívhatnám az őrséget, gondolta Anna, és elvitethetném ót az egyik tömlöcbe, és otttarthatnám a drága fiacskájával együtt.

Betegnek látszik, gondolta Lujza. Nagyon megviselte a szülés. Vigyáznia kell azegészségére. Az a sok kudarc, amit Károly idején átélt és most ez a gyengécske kis újszülöttLajostól - úgy látszik, üldözi a balszerencse.

Lujza lehajolt Frangois-hoz. - Szeretni fogod a kis hercegnőt, ha elég idős lesz ahhoz, hogy játsszon veled. - Főleg ha valaha is képes lesz rá, gondolta. Nem lepődnék meg, ha romlana azállapota és meghalna.

Odament az ágyhoz. - A fiam imád kisgyerekekkel játszani - mondta, és arckifejezésemegint gyengéd lett. - Madame, látnia kellene a kis Frangoiserzal, azzal a kislánnyal, akit akastélyba hoztak, mert akartak egy babát, akiről nekik kell gondoskodniuk.

Önelégült liba, gondolta Anna. Azt hiszi, mindenki extázis ba esik a fia gyerekes

cselekedeteitől?

- Ötéves, nem igaz? Claude hercegnő valószínűleg szívesebben játszik majd magakorúgyerekekkel

A királyné lehunyta a szemét; ez az elbocsátás jele volt. Leeresztett szemhéján keresztül

figyelte a kis csapat elvonulását. Ha azt hiszi, hogy a fia elveheti Claude-ot, Lujza nagyontéved. Legfeljebb egy külföldi herceghez adná férjhez Claude-ot, és ha a következő gyereke fiúlenne - Madame Louise és imádott Frangois- ja sokkal kevésbé jelentős helyzetben találná ma-

gát, mint ahol most van.

Lajos visszatért a háborúból. Még 6 sem tartotta magát különösebben sikeres hadvezérnek,habár vágyott rá, hogy Milánót visszaszerezze Franciaországnak, de tudta, hogy igazi tehetségea belső kormányzáshoz van. Soha nem volt költekező, de szerette látni, hogy a népe azaddiginál nagyobb kényelemben él, és uralkodása első éveiben Franciaország prosperált.Alattvalói tudatában voltak eme erényének és nagy megbecsülést éreztek iránta. Úgy

emlegették, mint a Nép Atyját.



Zseniális volt, barátságos és okos; kedvelték, akik körülvették; igaz, képes volt percek alattingerültté válni, de mindenki tudta, hogy ilyenkor fájdalomtól szenved, vagy ideges vala-

milyen, az országát fenyegető veszély miatt. Emellett mély tisztelettel adózott feleségének éshajlandó volt megengedni neki, hogy mindenben a maga ízlése szerint járjon el. És mivelBretagne-i Anna erélyes asszony volt, Franciaországot inkább 6 kormányozta, mint Lajos.

Nagy csalódás forrása, hogy csak egy gyerekük született - a kis Claude, aki aprócskatermetű, kis járáshibával, és nyilván sosem lesz erős. Vonakodva mondta Annának, hogy szembe kell nézniük a ténnyel, miszerint Frangois-nak

nagyon komoly esélye van rá, hogy követi ót a trónon. - Ebben az esetben - mondta Anna csípősen - úgy kellene nevelni, mint egy férfit, és

eloldani egy asszony kötényzsinórjáról. Lajos egyetértett vele és elküldött de Gié marsallért, mondván, hogy menjen Amboise-ba

és legyen az Angouléme háztartás kormányzója azzal a speciális feladattal, hogy Francois-t

mindenféle férfias tevékenységre készítse fel. De Gié felismerte a feladat fontosságát, és nagyon eltökélten

indult el. .

Lujza nagy aggodalommal fogadta, bár megértette, hogy Francois már hétéves, nem lehettovább csecsemőként bánni vele. Ami a fiút illeti, amennyiben nem választják el anyjától ésnővérétől, örül, hogy alkalma nyílik megtanulni a lovagi tornát és a vívást.

Egy nappal de Gié érkezése előtt Lujza egyedül volt a fiával és a lányával. Mindkét oldalánegy-egy gyerekével ült és kezeit a karjukra tette.

-

Gyerekeim - mondta -, felnőttetek és észre fogjátok venni, hogy nem élünk tovább úgy,mint eddig. A kastélyban az élet hamarosan megváltozik. Francois- ból férfit akarnak nevelni,mert nem hiszik, hogy az anyja - lévén asszony - képes lehet erre.

- De itt maradsz velünk, drága mama? - kérdezte Mar -guerite aggódva. - Gondolod, hogy megengedném bárkinek, hogy elválasszon bennünket egymástól?

Nem, gyermekem. Mi egyek vagyunk -mi hárman Mi vagyunk a Szentháromság. Emlékezzetekerre örökké.

-

Sosem fogom elfelejtem - mondta Marguerite.

- Isten áldjon, kislányom. Tudom, hogy szereted az öcsédet. - És én szeretem a nővéremet! - kiáltotta Francois.

- Szeretitek egymást; és én szeretlek mindkettőtöket, és ti szerettek engem. Drágáim,nincs a világon még olyan szeretet, mint amilyen minket összeköt. Emlékezzünk erre. És egyna pon, amikor te, fiam, Franciaország királya leszel, tudni fogod, hogy nincs senki más, akiben

jobban bízhatnál, mint az anyádban és a nővéredben — mert mi hárman vagyunk egyek: aSzentháromság.

Frangois-nak tetszett az új élet. De Gié marsall elhatározta, hogy megkedvelteti magátazzal, aki bizonyára Franciaország királya lesz, ugyanakkor lefektetett szabályokat, melyeketnem volt szabad megszegni. Megmagyarázta a fiúnak, hogy ezek szükségesek; ha férfivá akarlenni, sosem szabad szem elől tévesztenie a fegyelmet.

Frangois jó tanítványnak bizonyult. Erős és egészséges lévén szeretett kint lenni aszabadban; élénk eszével, és mert hosszú ideig Tagyogó nővére felügyelete alatt élt, oda volt a

tanulásért. Meglepő módon - jó természetének köszönhetően - nem rontotta el családja imádata.Csaknem olyan odaadóan szerette anyját és nővérét, ahogy azok őt, és ügyelt rá, hogy sose

bántsa meg őket, vagy hogy ne okozzon aggodalmat nekik. De Gié első cselekedete az volt, hogy kicserélte Frangois póniját egy lóra. Lujza kijött az

udvarra, hogy megnézze, ahogy lovagol, és a meghatottság könnyei, melyeket a nagy lovonszálfaegyenesen ülő kis alak látványa csalt a szemébe, csaknem elvakították.



Volt egy zománcozott liliomokkal díszített aranyostora, ami a-számára készült; el voltragadtatva az ajándéktól, és még akkor se tette volna le, amikor nem lovagolt. Frangois egyikvonzó tulajdonsága volt, hogy bár elkényeztették, mégis nagyon tudott örülni a kis dolgoknakis.

Most már szükségessé vált, hogy a kis Frangoise-t visszaküldjék a szüleihez. Nem feladata

egy lovagpalántának, hogy gondozzon egy gyereket, és Marguerite is túl nagy lett az ilyenidőtöltéshez, mert megszaporodtak a tanulnivalói. Búcsút kellett mondaniuk kis védencüknek. Mindkettejüknek rengeteg elfoglaltságuk lett, és az élet Amboise- ban Francois számára

kalandok sorozatának tűnt. Egy nap Lujza az ablaknál állt és figyelte, amint fia lovaglóleckét vesz de Gié felügyelete

alatt. Francois egy új lovat lovagolt, bátran megülte, ostorát forgatva. Figyelte, ahogy ugrat. Nyeregbe termett ez a fiú! Kitűnt mindenben, amibe csak belefogott.

- Komolyan azt hiszem - mondta Jeanne-nak, aki ott volt mellette -, hogy Francois

valójában egy isten, emberi alakban. Aztán elállt a lélegzete a rémülettől. A ló felágaskodott - a zabla a fogai között - és

vaktában vágtatni kezdett neki a mezőnek, míg Francois kapaszkodott, ahogy csak tudott. De

Gié, aki az egyik lovásszal beszélt valamit, nem látta, mi történt, és Lujza néhány másodpercigképtelen volt mozdulni.

Látta az életét romokban; látta, ahogy hozzák összezúzódott testét - az ó gyönyörűségét, azimádottját... holtan. Vele akar halni. Nincs többé célja az életének.

- Szűzanyám, segíts! - imádkozott; és nem mert odanézni az őrülten vágtató állatra a kisalakkal, aki még mindig próbált megmaradni a nyeregben.

Lerohant a nagy lépcsősoron, ki a kastélyból, kiabálva, hogy mindenki meghallja: - A gróflova megbokrosodott! Gyor san! Mindenki! Marsall! Mindenki! Segítség! A gróf veszélybenvan!

Mire kiért a mezőre, ahol Francois lovasleckéje zajlott, de Gié már látta mi történt és a fiúután vágtatva elkapta és megállította az elszabadult lovat. Lujza miközben figyelte, érezte,hogy a lábai olyan erősen remegnek, hogy azt hitte, nem tudják megtartani. Amegkönnyebbülés csaknem elviselhetetlen volt; mert ott volt Francois, nevetve, mintha azegész ügy nem lett volna más, csak egy tréfa; odavezették, ahol az anyja állt és várta.

Egy pillantást vetett rá és még mindig látta az izgalmat az arcán. - Sértetlen, mamanl - kiáltotta megnyugtatóan. - Nézd, nem törtem el! Föltartotta az ostort, hogy az anyja meggyőződhessen róla; és a tény, hogy azt hitte, ó azzal

törődik, hogy ezt épen visszahozza - mutatta, hogy végül is még csak. egy gyerek. Lujza kacagott, de közel állt a síráshoz.

- Illő lenne - mondta a marsall -, hogy Frangois-nak hasonló korú barátai legyenek. Veleegyenrangúként élnének Amboise-ban, mert nem jó, ha egy fiú magasabb rendűnek hiszi magátmásoknál, míg be nem bizonyítja, hogy az.

Ezért javasolja, hogy hívjanak meg Amboise- ba néhány fiút, hogy együtt játsszanak,harcoljanak, ahogy a fiatal fiúk szoktak.

Lujza nem emelt kifogást; tudta, hogy hiábavaló lenne; mindenesetre beleegyezett a

javaslatba, mert amíg megengedik, hogy egy fedél alatt maradjon az ó drágájával, örül, hogymagára vállalhat egy részt a neveléséből.

így hát Amboise- ba jött néhány Frangois korú fiú - mind nemesi származék, mind hajlandóalávetni magát a marsall felügyeletének.

Frangois összebarátkozott velük, játékokat játszottak, tanultak vívni, vadászni, lovagi

tornát és harci játékokat rendeztek együtt. Ok Montmorency, Chabot, Montchenu és Fleurange voltak; együtt ültek egy játék csata után és az igazi háborúról beszéltek és vágyakoztak a napra,



amikor ők maguk is harcba szállhatnak. Habár tudták, hogy egy napon valószínűleg Francoislesz a királyuk, nem engedték, hogy ez befolyásolja a viszonyukat; valójában néha napokraelfeledkeztek erről, és Francois nem emlékeztette őket rá. Kamasz fiúként túlságosan

belevetette magát az élet élvezetébe, semhogy a koronával törődött volna, ami valamiféle bizonytalanságban lebegett felette.

Mélyen és álomtalanul aludt minden éjjel, alaposan elfáradva a tanórái után. Reggel frissenébredt, és barátait is kirángatta az ágyból, ha hajlandóságot mutattak volna még lustálkodni. ' - Gyerünk - kiáltotta -, már felkelt a nap. Fussunk versenyt az istállókig! Felnőtt. Lujza sokszor elragadtatva figyelte, sokszor gyötrődve. Annyira olyan, mint a többi fiú és

mégis más, mert soha egy percig sem felejtette el, hogy része a Szentháromságuknak; és bár -milyen barátságos volt Fleurange-zsal, visszafogott, amikor Montmorencyvel vívott, szeretetenővére és anyja iránt sose halványodott el a legcsekélyebb mértékben sem.

De Gié elszánta magát, hogy - bár szerette volna fenntartani a jó viszonyt Lujzával -

megpróbálja leválasztani róla a fiút. Jobb lenne teljesen magára vállalnia a fiú felügyeletét éshagyni, hogy férfiak társaságában éljen; de gyorsan rájött, hogy a király parancsa nélkül nem

tudja Lujzát elszakítani a fiától. Próbálkozott a meggyőzés módszerével. Egyszer azt mondta neki: - Szomorú, ha egy hölgy - aki oly fiatal és szép mint ön - egyedül

marad.

- Egyedül? Én nem vagyok egyedül. Vannak gyerekeim. - Férj kellene önnek.

- így is elégedett vagyok. - A király elintézné a házasságot Alfonso d'Estével. Jó házasság lenne.

- Elhagyni Franciaországot?! Elhagyni Francois-t?! Nem, Monsieur. Ez az, amit soha

nem tennék. A férfi szomorúan nézett rá. -

Okos asszonyok össze tudják egyeztetni a feleségszerepet az anyasággal. - A gyerekek apjával, igen; Sajnos én elvesztettem a férjemet és nem gondolok másikra.

Később felröppent a hír, miszerint VII. Henrik, Anglia királya, aki jelenleg özvegy,sürgősen feleséget keres, és tetszik neki, amit Louise de Savoy-ról hallott.

- Nem szándékozom Angliába menni - hangzott a válasz. -Ott az otthonom, ahol a

gyerekeim vannak, és az történetesen Amboise. Itt maradok. Micsoda asszony! - gondolta a marsall. És volt idő, amikor csaknem gyengédséget érzett

iránta. Ki venne el feleségül egy asszonyt, kinek érzelmei kizárólagosan foglaltak más számára -

még ha az a más a saját fia is?

Lujza kitartott áz özvegység mellett. Francois termetét tekintve annyira megnőtt, hogy magasabb volt minden társánál; éscsaknem mindig meg tudta verni őket a sportokban. Minden egyes nappal, gondolta Lujza,magasabb és magasabb lesz: szakasztott úgy néz ki, mint egy király.

Anna még egyszer teherbe esett, és következtek az aggodalom hónapjai, míg egy nap hírekérkeztek az udvarból, hogy a királyné gyermeke halva született. És ez a gyerek fiú volt.

Lujza letérdelt és felkiáltott: - Köszönöm, Uram, hogy velem vagy.

És ezután még biztosabbnak látszott, mint valaha, hogy Franciaország következő királya aző fia lesz.

Lajos kétségbeesetten vágyott fiú örökösre.



Az egészsége gyorsan hanyatlott, kimerült a legkisebb megerőltetéstől is. Emellett akirályné legutóbbi szülése, a halott fiú nagyon beteggé tette őt és csekély jele mutatkozott, hogyvalaha is visszanyerné az erejét. A király féltette egy újabb terhességtől.

- Bele kell nyugodnunk - mondta. - Francois fog követni engem a trónon. Nincs mit tenni. Anna összeszorította az ökleit, arcvonásai eltorzultak.

-

És megadjuk Madame Louise-nak azt, amiről azóta álmodik, hogy világra hozta azt afiút?

- Nincs más választásunk. Ő a következő az örökösödési sorban, és azt hiszem, hálásak

lehetünk, hogy ilyen egészséges. Úgy nevelkedik, mint egy király. Nézzünk szembe ezzel aténynyel. El kell fogadnunk őt trónörökösnek.

- Amíg élet lesz- bennem, nem fogok beletörődni. Lajos a vállára tette a kezét. Annyira csodálja őt. Olyan erős lelkű, olyan intelligens; de

utálata Savoyai Lujza iránt már -már az elmeháborodottsággal határos. Mondhatni természetes,hogy Francois anyja ennyire ambiciózus a fiát illetően; mégpedig teljes joggal, hisz a fiú atrónutód.

- Legjobb lenne késedelem nélkül eljegyezni a lányunkkal.

-

Claude-ot... hozzáadni ahhoz a... faragatlanhoz! - Claude a lányunk; legkevesebb, hogy biztosítsuk, hogy Franciaország királynéja legyen. - Úgy döntöttem, mindenképpen szülök egy fiút. - Drága feleségem, nem engedhetem, hogy veszélyeztesd az életedet.

- Kötelességem kihordani egy fiút. - Nem, nem. Nem, hisz van örökösünk, Francois személyében. Elég egészséges ahhoz,

hogy mindenkinek tessék. Az emberek máris érdeklődnek iránta. Minden olyan tulajdonsággal,

rendelkezik, ami legtöbbjüknek rokonszenves. Ez a sorsunk és el kell fogadnunk.

- Nem fogja megkapni az én törékeny Claudenomat. - Ha ő lesz a király, Claude számára jobb partit keresve sem találnál. - Nem? Úgy határoztam, hogy Miksa unokájához fog hozzámenni. A kis Kasztíliai

Károly lesz a mi Claude-unké. Claude férjhez megy Károly főherceghez; és ez olyan, minthalenne fiam. Hol lesz Monsieur Francois akkor... az összes anyai ambícióval együtt?

- Akkor hát így döntöttél? - kérdezte a király szomorúan. - így döntöttem. Francois nem kapja meg Claude-ot.

Lujza hangosan nevetett, amikor ezt meghallotta.

- Azt hiszi, gyászolni fogok?! Azt gondolja, Cézárnak akarom azt a szegény kis férget?!Olyan lenne, mintha összepárosítanánk egy szamarat egy arabs telivérrel. Legyen övé afőherceg. Hadd ígérjék oda neki. Nem ez lesz az első házassági ígérete.

Kissé nyugtalankodott, mert az emberek örülnének ennek a házasságnak. Mert ha egykirály nem a király fia, legjobb, ha elveszi a király lányát. Nem bánta volna, ha a királyfölajánlja a házasságot. Azt mondaná Francpis-nak: - Vedd el azt a szegény kis teremtést. Ez asorsod.

És Francois elvenné, és mert ő Francois, gondoskodna örökösökről Franciaország számára.Mosolyogva gondolt azokra a gyönyörű hölgyekre, akik megtisztelve érzik majd magukat,hogy a szeretői lehetnek.

Csettintett az ujjával, - Cézárnak hercegnő lesz a menyasszonya - szépsége is lesz, ésrangja is.

A király beteg volt, és annak, hogy haldoklik, gyorsan híre ment az egész országban. Lujza ujjongott. Most már semmi nem áll Francois és a trón között.



Nem egészen tizenkét éves, így hát régenst fognak kinevezni mellé. Az agya szüntelenül járt. Valamiképp meg kell győznie, hogy az anyját meg kell tartania maga mellett.

Alig tudta türtőztetni magát. Le-föl járkált a szobájában. Jeanne de Polignac megint intette,rejtse el az ujjongását, mert ha megneszelik az udvarnál, hogy örvendezik a király betegségén,megvádolják boszorkánysággal, de legalábbis felségárulással. Gondolt ennek a

következményeire? Nem szabad elfelejtenie, hogy még Bretagne-i Anna a királyné, aki azellensége. - Nem mernek ártani a király anyjának. Francois szeret engem, ahogy senki mást nem

szeret. Nem engedné meg. - Francois még gyerek. - Francois lesz a király. Lehet, hogy ebben a pillanatban már ő a király. Azt kiáltják majd:

Meghalt a király, éljen a király! Éljen I. Ferenc! - Korai még ünnepelni. Lujza megölelte jó barátnőjét. - Milyen bölcs vagy, hogy figyelmeztetsz. De olyan boldog

vagyok, hogy nem tudom visszatartani az ujjongásomat. Lujza letört, amikor a király meggyógyult.

Párizs utcáin az emberek örvendeztek, hogy a „Nép Atyja" még mindig vélük van. Denagyon gyönge, és látszik, hogy már nem él sokáig.

Lujza kedve megint jobbra fordult. A király betegeskedik. A királyné bet egeskedik.

Valószínűtlennek tűnik, hogy képesek lennének egészséges utódot produkálni, még ha Annaragaszkodik is hozzá, hogy addig próbálkozzanak, amíg csak élet van bennük.

Anna rettenetesen félt, hogy elveszíti a férjét, és elhatározta, hogy zarándokútra megy

szülőföldjére, Bretagne- ba; a királyt orvosai gondoskodására bízta. Lajos bágyadtan feküdt az ágyában, és amikor a királyné távol volt néhány napig, öreg

barátjáért, Georges d'Amboise-ért küldetett. - Georges - mondta -, félek, közeleg a vég. Georges túl bölcs volt ahhoz, hogy tagadja ezt, mert tudta, hogy a király nem méltányolná

az őszintétlenséget. -

Amboise- ban Savoyai Lujza alig várja a percet, hogy a fia trónra lépjen. És ez a percvészesen közeledik, Georges, a királyné és én nem tudjuk megakadályozni. A trónon I. Ferencfog követni engem.

- Uram, javult az állapotod. Az orvosaidtól tudom. Maradt még némi időd. - Felkelhetek a betegágyból, igen. De gondolom, hamarosan ágynak dőlök ismét.

Gondoskodnom kell a lányomról. Franciaország királynéjaként akarom őt látni.

- A házasság François-val megoldás lenne erre, uram. - A királyné ellenzi

Georges ravaszkásan nézett urára. Lajos segélykérőn nézett vissza rá. Tekintete egyetlenkérdést tükrözött: „Georges, ugye elintézed?" Ha valaki, Georges d'Amboise képes megtalálnia módot, hogy a házasság Franciaország vélelmezett trónörököse és a király lánya közöttkésedelem nélkül megköttessék.

Georges elment és átgondolta a dolgot. A királyné Bretagne-ban van. A dologról atávollétében meg kell egyezni. Lajosnak tartania kell hátát, amikor a felesége visszatér, ésmivel Anna utálja, ha nem veszik figyelembe a kívánságait, Lajosnak - ha nem akarja, hogy

nehezteljen rá a királyné - alapos indokot kell találnia.

Georges visszament urához. - A nép akarata - mondta -, hogy Claude hercegnőt François-val

jegyezzék el.

Georges megint elintézte.



A két ellenség nézte a ceremóniát. Anna morcos volt, de tudta, semmit nem tudott volnatenni, hogy ezt kivédje, mert a párizsi nép küldöttséget menesztett a királyhoz, és kérték, hogy ahercegnő menjen férjhez a dauphinhez.

Lujza valójában nem volt elégedetlen, bár elhatározta, hogy eltitkolja ezt a tényt Anna

előtt. De akárhogy igyekezett is, a szeme ragyogott a megelégedettségtől, amikor megpihent atizenkét éves Frangois-n, aki olyan magas, olyan csinos, olyan ragyogó szemű, mindendicsőséges ízében trónörökösnek való. Aztán odafordult a szegény gyengécske, hétesztendősClaude felé, aki - minden jel arra utal - nem fog elég ideig élni ahhoz, hogy beteljesítsék aházasságot.

Lujza jól érezte magát. Nem szenvedett attól az irigységtől, amitől Anna, és nem győzteelégedetten csodálni a fiát. Jó, hogy a királyi családnak legalább ez az ága tudott egy fiút

produkálni, aki minden szempontból méltó utód.

A király bizonyos fokig visszanyerte az egészségét, bár orvosai figyelmeztették, hogyvigyáznia kell magára. Mértékletesen kell étkeznie, csakis főtt ételt, és korán vissza kell

vonulnia, biztosítania kell, hogy semmilyen módon nem erőlteti meg magát. Konzultált Georges d'Amboise-zal és úgy döntöttek, hogy most, miután Francois a király

leendő veje, valamint örököse lett, az udvarban kell élnie a király szeme előtt. De Gié kegyvesztetté vált, mert amikor Lajos súlyos beteg lett, azt feltételezte, hogy király

ura már csaknem halott. Arra törekedett, hogy megnövelje befolyását és a fiatal trónörökösneveléséért minden tekintetben ó legyen felelős.

Lajos megértette a marsall szándékát, és azt gondolta, adott körülmények között nem volt

ésszerűtlen. Mindig veszélyt jelént egy ország számára, ha a királya meghal és az utód mégkiskorú. Ám de Gié megpróbálta korlátozni még Bretagne-i Annát is, aki ezt annyira a szívérevette, hogy ragaszkodott hozzá, hogy megbüntessék.

Lajosnak szembesülnie kellett felesége haragjával, és ezt sose tette szívesen. Mégis,megmentette de Giét a kivégzéstől, de a marsall elvesztette a posztját és száműzték.

Ez volt a másik ok, amiért a nevelőjétől megfosztott Fran -qois-nak az udvarba kellett

mennie.

- Az nem járja - mondta Anna -, hogy bárhol is van a fiú, az anyjának is ott kell lennie.Meg kell tanulnia megállni a saját lábán.

Lajos egyetértett vele, és ennek eredményeképpen Frangois-t Chinonba rendelték. Lujzát lesújtotta a távozása. - Életünkben először válunk el egymástól - jajveszékelt. Jeanne emlékeztette, hogy ez azért van, mert a fiát elfogadták trónörökösnek, ezért az

udvarba kell mennie; és nem ez volt-e, amit mindennél jobban akart?

- De milyen lehangoló nélküle. Semmiben nem lelem örömöm

A fiú azonnal sikert aratott udvari körökben. A király nem győzte csodálni jókedvét ésenergiáját. Emellett elmés is volt, ezért nem csak a sportemberek között talált barátokat.

Bár csak egy nagyra nőtt gyerek volt, de már kialakult körülötte a saját kis tábor a.

- Ez az élet rendje - mondta Lajos megértéssel. - Ahogy az öreg király egyre gyengébbéválik, a férfiak és nők afelé fordulnak, aki majd viselni fogja a koronát.

Anna azonban átvitte a fiúra az anyja iránt érzett utálatát. - Pimasz! Beképzelt! Egészében véve túl biztos önmagában és a jövőjében - szólt a

verdikt.

- Lajos - makacskodott -, fiút kell nemzenünk.



A király kimerült volt. Jobban szerette volna úgy hagyni a dolgokat, ahogy vannak; deAnna kötötte az ebet a karóhoz. O maga is olyan gyenge, mint a férje, és sosem épült fel teljesenhalott fia szüléséből, állandóan nagy keserűséggel gondolt a történtekre. Amikor Annadiadalmasan bejelentette, hogy ter hes, a hír nem jelentett nagy örömöt senkinek, csak neki.Lajos megrémült, mert tudatában volt felesége egészségi állapotának és azon töprengett, vajon

túlél-e még egy olyan megpróbáltatást, mint a legutóbbi. Sokkal idősebb volt nála és mindig azthitte, hogy az asszony vele marad most már végig, és most, hogy ilyen beteges, lehangoltaelvesztésének a gondolata. Azt szerette volna, ha higgadtan elfogadja Francpis-t, mint ő. AmiLujzát illeti, magánkívül volt az aggodalomtól. Beleringatta magát végül egy reménységbe,

biztos volt benne, hogy Anna nem tud fiút produkálni. Igen, képes teherbe esni, és Lujzafelismerte az asszonyban ugyanazt a hajthatatlan lelkierőt, ami benne is munkált. Az ilyenasszonyok makacsul járják a maguk útját; és ha két ilyen harcol egymással, a Sors segítigyőzelemre a kezét fogva - az egyiket.

Maga Francois most már elég idős volt ahhoz, hogy aggodalmat érezzen. Az udvari életnagyon tetszett neki. 0 volt a társaság kedvence; és olyan hálásan fogadta el a rajongásukat,ahogy a nővéréét és az anyjáét is. Nemcsak jóképű és sármos, de ő a dauphin - a legfontosabb

férfi az udvarban a király után -és a király öreg és gyenge. Felfedezte azt is, amiről onnantól kezdve azt hitte, hogy minden örömök legnagyobbika; a

szerelmeskedést. Nem akart semmilyen változást. Trónörökösnek lenni a francia udvarban - csodálatos élet.

Egy ragyogó napon Lujza aggodalmai csodálatosan szertefoszlottak.

A királyné életet adott egy csecsemőnek, a kis Renée hercegnőnek, aki - mivel lány lett -

nem jelentett fenyegetést Francois trónöröklésére. - És nyilván ez volt az utolsó - mondta Lujza Jeanne-nak. -Soha.többé nem tudja

végigcsinálni. Francois élte tovább a saját életét az udvarban, mindenkit elbűvölve maga körül.

Marguerite férjhez ment Alencpn herceghez. Szegény Marguerite, soha kelletleneb bmenyasszonyt, de úgy nőtt föl, hogy teljesíteni kell a kötelességét, és bár úgy szenvedett, hogyfélő volt, belehal a bánatba, végül is átesett az esküvőn.

Francois, akinek mindent bevallott, vele együtt sírt, mert a lány bánatát mindig ismagáénak érezte. Testvére tizenhét, ő maga tizenöt éves volt, és dühös, mert nem állthatalmában segíteni neki.

- Csekély öröm, ha valaki trónörökös, de nem cselekedhet önállóan - sopánkodott.Legszívesebben megölte volna Alencpnt, hogy ne tudja feleségül venni a nővérét.

Marguerite, aki kijelentette, hogy inkább meghal, mintsem együtt éljen azzal, akit férjülválasztottak neki, elfeledkezett a bánatáról, amikor látta, milyen izgatott a fivére.

- Ne, drágám - mondta -, inkább tíz ilyen férfihoz hozzámegyek, mintsem boldogtalanlegyél miattam. Mosolyogj, Francois. Mit számít, kihez megyek férjhez? Egyetlen férfit szere-

tek, amíg meg nem halok, és az te vagy, testvérem

Megölelték, megcsókolták egymást; könnyeik összemosódtak. - Te is tudod, Marguerite, gyöngyök gyöngye, sosem fogok úgy szeretni nőt, ahogy téged

szeretlek.

- Tudom, mert mi egyek vagyunk, drágám. Mi a Szentháromság részei vagyunk, amelyhezmegtiszteltetés tartozni, és amihez érdemtelennek érzem magam.

Francois bizonygatta, hogy ő és az anyjuk a legcsodálatosabb asszonyok, és amikorFranciaország királya lesz, minden erejével azon fog munkálkodni, hogy a legboldogabbakkátegye őket minden nő között. Marguerite elhagyja férjét, az udvarba költözik és mindig együtt

lesznek.



Marguerite megvigasztalódott. - Nem tud reménytelen lenni a világ, amelyben az énimádott fivérem él - mondta.

Az udvar Blois- ban időzött és Francois szerelmes lett.

A templom felé vezető úton látta meg a lányt; tartózkodóan, lesütött szemmel lépdelt és ókövette. Nem akarta, hogy tudja, ő a dauphin; azt akarta, csak maga miatt szeresse és gyanította,hogy sok udvarbeli hölgy a rangja miatt mutat különleges érdeklődést iránta.

Ez a lány más. Nem az udvarból való. Nem tudja, kicsoda, de gyanítja, hogy nem valamielőkelő polgár lánya.

A templom után egy városbeli házig követte; megítélése szerint elég egyszerű lakóház voltés ez csak még jobban elbűvölte; hihetetlennek tűnt, hogy valaki, aki ilyen tisztességes ésennyire kecses, egy ilyen házban éljen.

Napokig figyelte a lányt. A ház körül ólálkodott, és egy napon, amikor a lány templombaindult, megállította a templom kertjénél.

- Kérlek - mondta szerényen -, várj egy percig. Szeretnék beszélni veled.

A lány megfordult és ránézett. Arca fiatal volt és közelről még szebb, mint távolról nézve.François örömmel vette észre, hogy ruhája bár ízléses, egyszerűbb anyagból készült és külön-

bözik azoktól a viseletektől, melyeket az udvar hölgyei hor danak.

- Mi mondanivalód van számomra? - kérdezte a lány

- Hogy gyönyörű vagy és régóta vágyom rá, hogy ezt megmondjam neked.

A lány sóhajtott. - Nos, megmondtad - szólt és megfordult. François megfogta a karját, de a lány a fejét rázta. - Tudom, hogy te vagy a dauphin -

mondta. - Nem illendő, hogy barátkozz velem.

- Honnan tudod, hogy ki vagyok? És azt mondom, nagyon is illendő, mert én szeretnék a barátod lenni.

- Mindig is ismertelek - felelte a lány. - Nem sokat változtál. Bár te nem ismersz meg.

- Kérlek, áruld el, hogy hívnak.

- Françoise. - Françoise! - Megfogta a vállát és az arcát kémlelte. Aztán hangosan, boldogan

felnevetett: - Kicsi Françoise! A mi kis babánk... gyönyörű lány lettél... a legszebb lány Francia-

országban. Françoise lehunyta a szemét. A fiú azt gondolta, újra megtalálta őt; de a lány sokszor látta

lovagolni a királlyal vagy a királyi társasággal. Úgy gondolt rá, mint a Föld legcsinosabb,leggyönyörűbb teremtményére, és amikor látta az asszonyokat forgolódni körülötte, mélyszomorúság fogta el. Szer etett volna kicsi lenni megint - kisbaba, akit a fiú a karjaiban hordoz.

Úgy érezte, élete legnagyobb bánata, hogy François a trónörökös, maga pedig egy egyszerűlány. Ha a fiú pásztor, vagy inas lenne' az udvarban, istenem, milyen boldogok is lehetnének! - Nézz rám, Françoise! - szólította fel a trónörökös, és ó engedelmeskedett. Látta a vágyat

a szemében, ahogy megfogta a kezét, és forró csókokkal halmozta el. De Françoise megrémült; elrántotta a kezét és elszaladt. François csak állt és nézett utána. Kábultan mosolygott. Életében először szerelmes volt.

A fiú izgatottan szaladt Marguerite-hoz, hogy elmesélje neki, újra megtalálta az ő kisFrançoise-ukat.



- Drágám, emlékszel a mi kicsikénkre? - kiáltotta. - Emlék szel a kis Françoise-ra?

Találkoztam vele újra, és olyan gyönyörű... a legszebb lány a világon... kivéve téged. Szerelmesvagyok belé!

Marguerite megértően mosolygott rá. - Örülök, kedvesem, hogy szerelmes vagy. Olyan jóneked. A testi vágy szerelem nélkül szegényes időtöltés. És megtaláltad Françoise-t. Tudom,

hogy itt van, mert az egyik szolgám vette el a nővérét. A szüleivel lakik a városbaa Bájos, hogyszerelmes lettél a mi kicsikénkbe. - Marguerite, mondd meg, mit csináljak! Azt hiszem, egy kicsit fél tőlem. A

templomkertben beszélgettem vele, de elszaladt.

- Legközelebb ne hagyd elszaladni. Mondd el neki, mit érzel. A szeretőd lesz, és jó, ha vanegy szeretőd. Françoise jó lány... és kezeskedem felőle, hogy még szűz. Ah, el vagyokragadtatva ettől a történettől!

- Gondolod, hogy a szeretőm lesz?

Marguerite hangosan felnevetett: - Franciaország bármelyik asszonya megtisztelve éreznémagát, ha a szeretőd lehetne.

- Azért mondod, mert te szeretsz engem.

-

Drágám, fiatal vagy, kedves, okos és csinos. És te vagy Franciaország trónörököse.Kedvesem, máris olyan vagy, mint egy király. Nincs nő, aki ellen tudna állni neked.

De úgy látszik, Françoise az egyetlen nő Franciaországban, aki nem lesz a szeretője.Elkerülte őt, és ő újra meg újra csalódott.

A lány többé nem ment át a templomkerten, és időbe telt, amíg felfedezte, hogy már egymásik templomba jár. Amikor rátalált, megmondta, mennyire megbántódott, de legnagyobbmegrökönyödésére Françoise könyörgött, hogy hagyja békén.

Elbizonytalanodott, és újból Marguerite-hoz fordult, aki maga ment el Françoise-hoz, hogy

kiderítse vonakodása valódi okát. Françoise keserű könnyekben tört ki Marguerite kérdésére. Valójában szereti François-t,

szereti kisgyermekkora óta. Minden kis hírmorzsát összeszedegetett róla, amit csak tudott. Ésmindig szeretni fogja.

- És ő is szeret téged. Milyen boldog leszel - mondta Marguerite.

De Françoise a fejét rázta. - Nem találkozhatok a dauphin-nel. Egy világ választ el minketegymástól és inkább meghalok, mintsem elviseljem a szégyent, hogy egy férfi szeretője legyek,

bárki legyen is az. Marguerite elmagyarázta, hogy ezt gondolni nagy butaság.. Derék dolog az erény, de a

király szeretőjének lenni - és a dauphin egy napon király lesz - nem szégyen, hanem meg-

tiszteltetés!

- Madame - felelte Françoise -, az én szememben bűnnek számít, legyen szó koldusrólvagy hercegről. Marguerite vállat vont és visszament François-hoz.

- A lány rajong érted - mondta -, és mindig szeretni fog. De úgy érzi, bűn az ágyasodnaklennie. El kell rabolnod és lenyugtatnod kedélyét, és tudom, hogy el fog feledkezni a bűnről.Olyan boldogok lesztek, amilyen boldogságot csak kívánni lehet.

François ismét jókedvre derült. Bízott benne, hogy Marguerite ötlete megoldás lesz minden problémájára.

így hát odahozták elé a lányt; arca sápadt volt, teste reszketett. François attól tartott, biztos

bántották, bár megparancsolta, hogy kesztyűs kézzel bánjanak a lánnyal, aki nyilvánvalóanellenkezett.



A lány nézte őt, és François úgy érezte, sosem lesz képes elfelejteni a szemrehányást, amiazokból a barna szemekből sugárzott.

- Nos - mondta -, foglyul ejtettél. - De csak azért, mert annyira szeretlek.

A lány a fejét csóválta. François könnyeket vett észre a szempilláin.

Odament hozzá és durván a karjaiba vonta. A lány kicsi volt, ő pedig olyan erős. Tudta,hogy le tudná győzni. - És nem örülsz, hogy idehozattalak? - méltatlankodott. A lány komolyan válaszolt: - Urám, ha megbántasz engem, azt a lelkiismereted sosem

hagyja elfelejtened.

- Ó, nézd, Françoise. Téged túl egyszerűen neveltek. Az udvarnál az emberek aszerelmeskedést nem nevezik bűnnek.

- Én tudom, mi van a szívemben, François. - Akkor hát utálsz engem?

- Megvallottam nővérednek, hogy szeretlek. -Akkor hát... De a lány eltakarta az arcát.

François két keblére tette a kezét és érezte, hogy remegés fut át a lány testén, de továbbra iselutasítóan állt. Hirtelen ráeszmélt, hogy mit érez: a szemében bűn az, ami az udvarban csakegy semmiség.

- Françoise - mondta -, kicsi Françoise, nem k ell félned tőlem.Ha szeretők leszünk, meg fogod érteni, hogy a világért sem bántanálak meg. Kérlek, Françoise,mosolyogj és légy boldog!

- A hatalmadban vagyok - monda a lány reszketve. A fiú dühös lett és legszívesebben kényszerítette volna, hogy teljesítse az akaratát. Hát nem

ő a dauphin? Nem mondta-e Marguerite, hogy bármelyik nő megtiszteltetésnek venné, ha aszeretője lenne? Bármelyik nő... kivéve Françoise-t - az egyetlent, akit akart.

Megragadta a vállf űzőjét. Leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy lerántsa a válláról. De nem

tette. A kis Françoise-ra gondolt, a védtelen kisdedre, aki most is ugyanolyan védtelen. Szereti őt. Nem úgy, mint az anyját vagy a nővérét, mert senkit sem szeretett még ilyen

mély, tartózkodó érzelemmel. De meg akarja védeni, sosem lenne képes megbántani, és nemtudja elviselni, hogy ilyen rémült és hogy tudja, ő az oka rettegésének.

- Ó, Françoise, ne reszkess! Nem akarlak bántani. Túlsá- . gosan szeretlek. Hazamehetsz

az otthonodba. Ne félj, biztonság ban leszel.

A lány hirtelen letérdelt és megcsókolta a kezét; forró könnyei mélyen megindítottákFrancois-t.

A fejére tette a kezét és úgy érezte, felnőtt... többé már nem fiú, hanem férfi. És bár elvesztette Françoise-t, mert tudta, hogyha újra látná, kísértésbe esne, és nem lenne

képes ellenállni, de boldogabb volt, mintha elcsábította volna. - Sosem foglak elfelejteni, Monsieur le Dauphin - mondta a lány. - Sosem felejtelek el,

királyom. - Én sem foglak elfelejteni, Françoise - válaszolta. A lány távozott és ő - szavához híven - évekig nem látta, bár nem felejtette el és gyakran

érdeklődött hogyléte felől. Amikor elmesélte Marguerite-nak, mi történt, neki is tetszett a megoldás, és azt mondta, a

szokott bölcsességével járt el. Azt hitte, Françoise-nak tetszene, ha elcsábítaná; de úgy látszik,szokatlanul erkölcsös lány; és bár elszalasztottá őt, kifogástalan lovagként cselekedett.

Büszke volt az ő drágájára, mint mindig.



A karácsony az udvarban nélkülözte a szokásos vidámságot. Ennek oka egy megalázóütközet volt az angolokkal, és bár a franciák nem szenvedtek számottevő vereséget a dicsekvőVIII. Henrik seregétől, az eredmény a határ menti városok, Thérouanne és Tournayelvesztésével járt. Anglia királya ejtett néhány foglyot, köztük Longueville herceget. Ezmeglehetősen lehangoló volt. Ráadásul Lajost kínozta a köszvénye, és a királyné is rosszabb

egészségi állapotba került. A szülések óta Anna sokat szenvedett, és hogy erőfeszítései csupán két lányteredményeztek, nagyon melankolikussá tették. Most már elfogadta a tényt, hogy nem tudjamegakadályozni Lujza fiának trónra kerülését, és amikor megtudta, hogy a dauphint eljegyzikaz ő Claude- jával, nyugtalan lett.

- Milyen élete lesz a mi törékeny kislányunknak mellette? -panaszkodott Lajosnak. - Mármost állandóan a hódításaitól hangos az udvar. És a király lányának a jegyese! SzegényClaude-om! Féltem. Bárcsak nekem lett volna igazam, és férjhez menne Károly főherceghez,aki, mindent összevetve, finom úriember. De ennek a François-nak túl sok az energiája.Túlságosan életerős. Borzalmasan el van rontva. És ez a trónörökös! Ez a leendő férje szegénykis Claude-omnak!

Lajos próbálta nyugtatni: - Elragadó fiatal fickó. Claude-ot irigyelni fogja minden asszony.Jó férj lesz.

- Jó és hűséges férj - mondta Anna gúnyosan. - Még fiatal a hűséghez, de ha megérik, jó király lesz, ne félj.

- De félek - ellenkezett Anna. - Féltem az én törékeny kislányomat. Búskomorságba zuhant; és mivel a király korán visszavonult, s a főtt húson kívül

egyébként sem ehetett semmit, a dauphin feladata lett, hogy vidám karácsonyt rendezzen. Ez nem esett nehezére, és az udvarbeli nők és férfiak már kezdték remélni, hogy közel a

nap, amikor I. Ferenc lesz a király az öreg XII. Lajos helyett. Újév után nem sokkal a királyné ágynak esett; nagy fájdalmai voltak és Lajos, aki

összegyűjtötte a legjobb orvosakat a betegágyához, úgy találta, hogy helyettük a papokat kellhívnia.

Amikor egy hideg januári napon Bretagne-i Anna meghalt, Lajos elvesztette lelki békéjét.Félve tisztelte őt: voltak esetek, amikor fortélyhoz kellett folyamodnia, hogy szembeszálljon azakaratával, de szerette és nagyra becsülte. Annyira ellentéte volt szegény Johannának, az elsőfeleségének... Amikor elvette őt, már messze túl volt az ifjúságán, messze túl a jó egészségeri, akicsapongás évein, és szerencsésnek tartotta magát, hogy van egy hűséges felesége, akinek atiszteletére maradéktalanul számíthat.

Keservesen sírt a halálos ágya mellett. -Hamarosan - mondta - ott fekszem majd mellette a sírban.

De az elárvult férj még mindig Franciaország királya volt. Egy nap a minisztereiért küldött. - Lányom és a dauphin esküvőjét haladéktalanul meg kell tartani - mondta. - Annak

ellenére sem odázhatjuk el, hogy gyászoljuk a királynét. Nem hiszem, hogy sokáig leszek mégezen a világon; férjnél akarom látni a lányomat, mielőtt elhagyom a földi létet.

így hát Frangois az esküvőre készülődött, és Lujza, hallván a híreket, készen állt, hogycsatlakozzon a fiához.

- 0, Jeanne - kiáltotta -, micsoda boldogság! Az ellenségem nincs többé, és úgy hallottam,ahogy a király mostanában kinéz, nemsokára követi ót.

Még Jeanne de Polignac is elhitte már, hogy nem áll több akadály az útjukban. A két asszony összeölelkezett. Bretagne-i Anna többé nem szülhet örököst. A trónhoz

vezető út szélesre tárult, és senki sem áll Francois útjában.



Lujza nevetett jókedvében: - Mennyi éven keresztül féltem és milyen gyötrelmeketszenvedtem el! Igen, Jeanne, többé nem kell félnem. Minden erőfeszítése hiábavaló volt, ésmost az én imádottam az udvarban van, és senki sem meri vitatni a jogait. Mennyi ideje lehet

Lajosnak, mit gondolsz? Hallom, hogy Anna halála annyira felizgatta, hogy egy hétig ágybantartották. Nos, Lajosnak eljött az ideje.

Vidáman készülődtek, hogy felutazzanak az udvarba. - De légy óvatos, ne mutasd ki, a lelkesedésed. Emlékezz rá, elvárják tőlünk, hogygyászoljuk a királynét - figyelmeztette barátnőjét Jeanne.

- Lajos túlságosan jól tudja, hogy álltak a dolgok köztünk ahhoz, hogy nagy gyászt várnatőlem. Lajos nem ostoba, Jeanne.

- Mégis, a látszat kedvéért... - Eljátszom a szerepem. Mibe kerül? Minden gondunk elszállt. A korona biztosan

Cézáré.

Frangois a menyasszonya mellett állt, és mindenkit, aki összegyűlt, hogy szemtanúja

legyen a királyi esküvőnek, mellbe vágott a kettejük közötti különbözőség. Frangois magas,ragyog az egészségtől, csinos és délceg. Szegény kis Claude, aki húzza az egyik lábát járásközben, alacsony, és mert serdülőkorban van, egészségtelen módon meghízott. Francois élénk;Claude, akit az anyja nevelt fel, mélyen vallásos. Bizonyos értelemben össze nem illő házaspár,másrészt viszont nagyon is ésszerű e frigy. Érthető, hogy a király, látván, hogy egy másik férfifiáé lesz a koronája, azt akarja, hogy a lánya megossza vele.

Frangois jól játszotta a szerepét, és ha idegenkedve fogadta is el feleségét, senki nem vetteészre; mosolygott rá, fogta a kezét, mindent megtett, amit elvártak tőle, mintha őt hitte volna azország legszebb hölgyének.

Claude imádta ót; és megható volt látni, ahogy ránézett. Mindenki, aki összegyűlt Saint-Germain-en-Laye termeiben a királyi esküvőre azon

töprengett, vajon milyen jövő vár kettejükre. Képes lesz-e Claude örökösöket szülniFranciaország számára? Nem volt kétséges, hogy Frangois képes rá; de kettőn áll a vásár.

Felemás, rosszalló hangulat uralk odott az arannyal-ezüsttel és Franciaországarányliliomaival díszített teremben, hiszen az udvar még gyászban volt - a menyasszony is félig- a nemrég elhunyt királyné miatt.

Lajos nagy megkönnyebbülést érzett az esküvői ceremónia után, és bármennyire gyászoltais Annát, az életet sokkal könnyebbnek találta nélküle.

Nyugalomban élt és felfedezte, hogy jobban érzi magát, mint azelőtt.

A trónörökös egyre fontosabb személy lett az udvarban. Lajos gyakran valamelyikablakból figyelte a fiatalembert a barátaival. Claude soha nem volt velük. Frangoisviselkedésében bizonyos hivalkodást vett észre. Oly sok évig élt a kétségek árnyékában, ésmost, hogy ez elmúlt, szinte mulatságosan kérkedő lett, ami aligha illendő, amíg a király mégél. Elegánsan öltözik, és sok ékszert visel.

Hitelekből él vajon? - töprengett Lajos. Kölcsönt vesz föl előre arra az időre, amíg öröklimindazt; amim van? Ki ne volna kész a jövőbeli királynak minden kérését teljesíteni?

Lajosnak tetszett utódjának egészséges megjelenése, de job ban szerette volna, ha egy kicsit

kevésbé szertelen, kevésbé pompásan öltözik, kevésbé nyilvánvalóan élvezi a helyzetét, éssokkal komolyabb.

Mindarra az előnyre gondolt, amit megszerzett Franciaország számára, és azt mondta a

minisztereinek: - Lehet, hogy hiába dolgoztunk. Ez a nagy gyerek elronthat mindent nekünk.



A miniszterek aZt felelték: - Uram, még nem lépett trónra, még újra megnősülhetsz. És haa feleséged fiatal és egészséges, miért ne adhatnál Franciaországnak örököst?

Lajos elgondolkodott. Információt kapott férfi rokonától, Longueville hercegtől, akit VIII.Henrik fogolyként Angliába vitt. A királynak van egy húga - életvidám, kedves lány. HaFranciaország szövetséget kötne Angliával, miért ne jöhetne létre házasság a két ország között?

A körülmények kedvezőek. Franciaország királya megözvegyült, Anglia királyának férjhezadandó húga van. Angliai Henriket felháborította a császár, akinek az unokája évekkel ezelőtteljegyezte a húgát. Henrik heves vérmérsékletű és elég fiatal, hogy hirtelen cselekedjen. Mostmeg akarja mutatni a császárnak és Aragóniái Ferdinándnak, hogy fityiszt mutat az unokájának.Semmivel nem tehetné ezt hatásosabban, mint a francia szövetséggel.

Minél többet gondolkodott Lajos az ötleten, annál jobban tetszett neki. Egy fiatal lány, éskivételesen gyönyörű. Ha alakítható, hajlítható - és annak kell lennie, hiszen oly fiatal még -

talán meggyőzhetné magát, hogy ő is újra fiatal... a maga mögött hagyott idő ellenére. A gondolat, hogy fia születhet, felvillanyozta. Lajos kikelt az ágyából és kért egy tükröt.

Nem vagyok olyan öreg, hogy leszámoljak az élettel - mondta magának.

Az első feleségére gondolt, Johannár a - szegény nyomorék, csúnya Johanna! Miféleházasság volt az? És Anna? Szerette Annát, mélységesen csodálta és lesújtotta a halála. Deuralkodó természetű asszony volt. Miért ne kezdhetne új életet ezzel a vidám, fiatal külföldilánnyal? Ez egy teljesen másfajta házasság lenne.

Emellett politikailag bölcs döntés. Hívta a minisztereit és a titkárait és néhány nap múlva üzenetet küldött az angol udvarba.

Lujza kétségbe esett; Marguerite megrémült - Francois miatt, mert a fiú egyszerre teljesenmegzavarodott.

A jövő többé nem biztos. A király, aki - úgy tűnt - halálán van, új életre kelt; csaknemmegfiatalodott az új házasság feletti lelkesedésében- És egy fiatal lány jön Angliából, hogymegossza vele a trónt.

Lujza összeszorított ajakkal, fáradt, sápadt arccal bezárkózott Jeanne de Polignac-kal a

lakosztályába, mert nem merte kockáztatni, hogy érzelmeit a falakon kívül is kimutassa, hogy bárki megláthassa.

- Szóval elölről kezdődik. És már azt hittem, vége. Lajos... újraházasodik, és ez a fiatallány, aki mindent egybevetve erős és házasságképes! Jeanne, ha most minden tönkremegy...

Jeanne még egyszer megpróbálta nyugtatni, mint már annyiszor az elmúlt húsz évben. Denem volt könnyű. Lajos ötvenkét éves, még képes gyerekeket nemzeni; és egy fiatal lány jönAngliából.

Francois tudatában volt barátai együttérzésének; de a biztonság kétségessé vált. Ha nemsikerül most megszereznie a trónt, az élete legnagyobb tragédiája lesz, és milyen közel vanahhoz a tragédiához!

A király minden nap fiatalabbnak látszik; néhány hónappal ezelőtt az emberek azt jósolták,meghal, mielőtt az év véget ér.

A sors kegyetlen. Közel tartja a csillogó kincset, és amikor úgy érzi, megérintheti azujjával, elrántja előle!

- Soha nem lesz fia - mondta Francois hevesen. És hogy szeretett volna hinni ebben!



Lajos minden nap ajándékokat küldött az angol udvarba. Alig várta, hogy lássa amenyasszonyát. Mintha újra fiatal férfi lenne, elragadtatással hallgatta a beszámolókat a fiatalnő bá- josságáról és szépségéről.

A szerződéseket aláírták; a házassági ceremónia megtörtént Longueville hercegközreműködésével, aki Lajost képviselte; és Worcester grófja megérkezett Franciaországba,

hogy ott lássa el a képviseleti esküvő teendőit. Ezt a Celestine-templomban rendezték, és bárWorcester gróf mondta Mary menyasszonyi fogadalmát, Lajos csaknem úgy nézett ki, mint egyfiatal vőlegény, aki házastársi esküt tesz.

Marguerite, aki természetes higgadtsága miatt kevésbé volt lesújtva, mint az anyja, azt

suttogta, hogy a menyasszonynak még át kell kelnie a csatornán. A víz viharos hullámzása nagykockázatot jelenthet.

Mennyire kapaszkodtak a törékeny reményekbe! Lehet, hogy hajótörést szenved. Lehet,hogy elpusztul egy viharban.

- Az megölné Lajost - mondta Lujza és szemei reménytől csillogtak. De a rossz időjárás ellenére Mary megérkezett Boulogne- ba, és a király új ruhákat

készíttetett, kevésbé szolidakat, mint amiket rendszerint viselt. Mindenki, aki látta, azt mondta,

fiatalabb mint sok évvel ezelőtt volt. Magához hívatta Francois-t.

- Úgy illik - mondta -, hogy a feleségemet, Franciaország királynéját a legmagasabbrangúak üdvözöljék az országban.

Már elküldtem Vendöme-ot és de la Tremouille-t. Alengon lesz a következő. De neked kelllenned, Francois, aki elkíséri hozzám a feleségemet.

így esett, hogy Francois Abbeville- be lovagolt, hogy üdvözöl je Mary Tudort.



A FRANCIA SZÍNTÉR II.

A VONAKODÓ FELESÉG

Ezüstfehér anyagból készült köntösbe öltözötten, ékszerekkel díszített fejfedőt viselvelovagolt a francia királyné Abbeville irányába. Pompásan felszerszámozott fehér lován ült, úgynézett ki, mint valamilyen tündérmese hőse, és Lady Guildford, aki csecsemőkora óta a gondjátviselte, azt gondolta, mennyire különbözik attól a vidám, nevető lánytól, akit az angol udvarbanmegismert.

Mary Tudor tragikus hősnő lett a körülötte zajló drámában; de a szerepváltás nem ártottmeg a szépségének.

Milyen csillogó, pompás háttér egy ilyen szomorúsághoz! -gondolta Lady Guildford. De el

fogja viselni. Vajon tényleg? Nem inkább egy remény által inspirált kényszermegoldás ez?

Volt valaha fiatal nő ilyen céltudatos, mint Mary Tudor? És nem határozta-e el évekkelezelőtt, hogy az egyetlen férfi, akit boldogan elfogad férjéül, az Charles Brandon lesz?

Az udvarhölgyei - akik harmincan vannak - ellentétet képeznek úrnőjükhöz képest. Mohóntekintenek a francia udvarbeli élej elébe. Csinos teremtések, karmazsin bársonyban ésékszerekkel - vidám, színes ellenpontjai a fehér ruhába öltözött királynénak.

Több száz lovas és íjász lovagol előttük, mert bár barátsággal jönnek, Henrik úgy döntött, jó, ha a franciákkal megismertetik az angol harcosok rátermettségét. Őket követték az angolnemesurak és mellettük a hasonló rangú franciák.

Kellemes élmény volt ez azok számára, akik kijöttek megnézni a menetet, mert sokkalinkább a háborúba menetelő férfiak látványához voltak szokva.

Lady Guildford kis kényelmetlenséget érzett a fiatal férfi láttán, aki erőteljes harci ménjénMary lova mellett léptetett. Ez a férfi attól a perctől nyugtalanítja, hogy meglátta. Nem lehettagadni kétségtelen vonzerejét. Úgy ül a lován, mintha összenőtt volna vele; és ragyogóan illikis hozzá. Elegánsan öltözött; olyan arccal, amely bevési magát az emlékezetbe; lehet, hogy azélénk, jókedvű szeme teszi, vagy a szokatlanul hosszú orra, ami valamiképpen csak növeli asármját.

Mi zajlik az elegáns és elbűvölő külső mögött? Mi mehet végbe egy nyilvánvalóanambiciózus férfi agyában, aki egy lépésre érezte magát a tróntól, és most e különleges, bár vala-

hogy mégis melankolikus lány személyében látja összes reménye meghiúsulását?

Bizonyára utálja őt. Ha így van, akkor jól leplezi az érzelmeit; sötét szemei oly módon pásztázzák a lányt, ami

Lady Guildford véleménye szerint a lehető legilletlenebb. Vakmerő; ez nyilvánvaló. Érdekeslesz látni, meddig merészel elmenni, há a király megérkezik a színre. Francois, erősen kézben tartva a lovát, Maryre mosolygott. - Nem tagadhatom, hogy öröm melletted lovagolni. - Milyen kedves vagy hozzám!

- Bár lenne alkalmam, hogy megmutassam, milyen kedves tudnék lenni hozzád. - Én még csak most tanulom a francia nyelvet beszélni és a francia szokásokat megérteni -

felelte Mary kis éllel. Látta mosolyra görbülni az ajkát. Tudta, hogy fel van készülve a különleges bókokra és

csak annyi figyelmet szán rájuk, amennyit érdemelnek.

- Elárulok egy titkot - mondta a férfi. - Amióta hallottam, hogy egy angol hercegnő lesz akirálynénk, én is sokat foglalkozom az angolokkal.



- Akkor nem idegenként találkozunk - válaszolta Mary.

- Ez boldoggá tesz. Le lennék sújtva, ha nem lehetnék kedves barátja annak, aki bizonyára a világ legkedvesebb hölgye.

- Már beutaztad az egész világot?

- Nem kell utazni a tökéletesség felismeréséhez.

-

A hízelgéshez sem, úgy látszik. - Királyném, lehetetlen lenne hízelegni neked, mert ha olyat mondanék, ami már a túlzásfelső határának tűnne, még mindig nem fejezné ki bájosságodat.

Mary először nevetett, amióta Franciaországba érkezett. - Jó lesz felkészülnöm rá - mondta. - Mondd, mikor találkozom a királlyal?

- Ugy tervezték, hogy Abbeville városában, de lefogadom, olyan türelmetlen, hogy nemvárja meg, amíg megérkezel. Tudod, nem lennék meglepődve, ha hirtelen meglátnánk egycsoport lovast felénk lovagolni, élükön a türelmetlen férjjel, aki nem tud tovább várni, hogymegpillantsa nejét.

- Ha meglátnál egy ilyen csapatot, kérlek, figyelmeztess. - Nem lesz rá szükséged. Hallani fogod, hogy az emberek rekedtre ordítják magukat,

üdvözölve a „nép atyját". - Szeretik a királyt Franciaországban?

- Igencsak szeretik - mondta Francois. - Sok év van mögötte, ami alatt elnyerhette azemberek szeretetét.

Élesen pillantott rá. A hangja keserű. Nem csoda. Bizonyára ambiciózus férfi. Szűzanyám,gondolta Mary, mennyire utálnia kell engem, hisz már maga a jelenlétem fenyegetést jelent areményeire nézve.

Ilyen férfi által gyűlölve lenni ösztönzőleg hat; márpedig minden hízelgése ellenére biztosan gyűlöl.

Különös, hogy amióta az iránta tanúsított érzelmein töpreng, jobban érdekű az élet, mint bármikor azóta, hogy megtudta, nem menekülhet a francia házasság elől.

Végtére is, gondolta, hálás lehetek neki, hogy hozott egy kis lendületet mélabúshangulatomba.

Francois nem utálta őt; távol állt tőle. Túlságosan gáláns ahhoz, hogy utáljon egy asszonyt,aki ilyen gyönyörű; és lelke is van, ezt megérezte; és messze nem boldog az öreg Lajossal kötöttházasság kilátásától. Ez nem meglepő. Milyen más lenne, ha azért érkezett volna

Franciaországba, hogy egy másik királyhoz menjen férjhez. Egy királyhoz, aki korbanhozzáülik. Milyen ironikus a sors, ami odaadja ezt a kedves, életerős lányt a beteg, öregLajosnak, neki pedig a gyengécske Claude-ot juttatja.

Micsoda párt alkotnánk mi ketten! - gondolta Frangois. Az élet egy pajkos öreg kobold, akikedvét leli a csínytevésben és az ugratásban.

Tovább beszélt hozzá, mesélt a francia udvari szokásokról és kérdéseket tett fel azangolokéról. Vidámsága ragadós volt, és Lady Guildford kissé zavarba jött, amikor Maryt újranevetni hallotta. Szerette volna már hallani ezt a hangot, de hogy erre ez a veszélyes fiatal férfiindíttatta, annak jelentősége lehet. Nem mintha Mary számára vonzó lenne a sármja. Voltak

biztos jelei Charles Brandon iránti odaadásának. Hűséges az iránta érzett szerelmében, ami azt jelenti, hogy nincs olyan francia, akármilyen elbűvölő, akármilyen gáláns, aki képes lenneeltéríteni a király iránti kötelességétől.

Francois, megérezve mély melankóliáját, igyekezett hasonlóképpen viselkedni. Jelezte,hogy bár nagy örömére szolgál, hogy a társaságában lehet, nem felejtette el, hogy egy másikférfi felesége.

Lady Guildford az eszébe véste, hogy első adandó alkalommal figyelmeztetnie kell Maryt,

hogy a franciáknál az a szokás, hogy mély érzelmi elkötelezettséget jeleznek akkor is, amikoraz még igen enyhe.



A társaság két kilométerre volt Abbeville-től, amikor - ahogy Frangois megjósolta - egy

csoport lovas közeledett feléjük. Mary érezte, hogy teste megdermed a félelemtől, mert tudta, hogy eljött a perc, amikor

szemtől szembe kerül a férjével. A király! - hallotta a kiáltásokat maga körül, és a lovak azonnal megálltak, mialatt Lajos

barátainak élén lovagolva odajött a feleségéhez. Félelemmel telve vetette rá az első gyors pillantást és meglátott egy arcot, ami nem volt

kellemetlen, bár mohóság sugárzott róla, és ez egy percre megrémítette. Szemei túlságosankidülledtek, szája vékony és cserepes volt, és Mary iszonyodva vette észre a ráncos nyakat.

Csendben bátorságért imádkozott, azért, hogy képes legyen elrejteni az érzelmeit, éskészült leszállni a nyeregből, hogy térdet hajtson Franciaország királya előtt.

- Nem, nem! - kiáltotta a férfi. - Én vagyok az, aki tisztelettel adózom ekkora szépségelőtt. - Leszállt a lováról és odament hozzá, meglehetősen merev léptekkel. A dauphin isleszállt a lóról és figyelmesen állt; Mary tudta, hogy figyeli őket, megjegyez minden érzelmet,ami kiül az arcukra.

Isten segíts, imádkozott Mary, ne hagyd, hogy eláruljanak az érzéseim.

A király a kezébe fogta a kezét; érezte a csókokat a bőrén és megacélozta magát, hogy neremegjen. Azok a kidülledő szemek most az arcát tanulmányozták az ékszerekkel díszítettfőkötő alatt, majd fiatal, mégis telt alakját az ezüstruhában.

- Olyan fiatal vagy - duruzsolta Lajos -, olyan gyönyörű. Akkor hát nem hazudtak nekem. Úgy látszik, megérezte a lány szorongását, mert megszorította a kezét, és azt mondta: -

Légy nyugodt, kis feleségem. Hidd el, nincs miért félned. - Tudom, felség. - Az emberek felsorakoztak az út mentén innen egészen Abbeville-ig - mondta Lajos -,

annyira várják, hogy láthassák királynéjukat. - Az emberek nagyon kedvesek velem - felelte Mary -, amióta csak betettem a lábam

Franciaországba. - Ki tudna másmilyen lenni ahhoz, aki ilyen gyönyörű?

A király - úgy tűnt - hirtelen rádöbbent Frangois jelenlétére. - És Valois hercege, remélem,gondoskodott rólad a nevemben?

- Senki nem törődhetett volna többet a kényelmemmel. Egy percre Lajos rápillantott arra a magas, elegáns alakra és úgy érezte, hajlandó lenne

odaadni a fele királyságát, ha átvehetné fiatalságát és életerejét. És ott állt Francois, túl ravasz,túl okos, mintha a gondolataiban olvasna.

- Rendben van - mondta Lajos élénken. - Úgy hagytam el Abbeville-t ma, hogy azt

mondtam a barátaimnak, vadászni akarok. Ez nem igaz. Az volt a szándékom, hogy vessek egy pillantást a feleségemre, annyira türelmetlen voltam. Ezért lovagoltam erre. De ez nem

hivatalos találkozás, és most itt hagylak benneteket, mert amikor folytatjátok az utatokat, nemakarom, hogy az emberek azt gondolják, a királyt kell üdvözölniük. Az ünneplésüknek egyedültéged kell illetnie.

- Nagyon kedves vagy hozzám - mormolta az asszony.

- Tudnod kell, hogy a jövőben azt tekintem fő feladatomnak, hogy tekintette l legyek a

kényelmedre és az örömödre. Lóra szállt, levette a kalapját és fejet hajtott; úgy tűnt, vonakodott elfordulni, mert akkor

elveszíti szem elől a feleségét. A király és lovasai nagy patadobogás közepette elvágtattak. A dauphin nyeregbe szállt, és a

menet kész volt folytatni az útját. - A király el van bűvölve - dörmögte Francois -, nem is tudta titkolni.

Mary csöndben maradt; lábai annyira reszkettek, hogy félt, kísérői még észreveszik.Szeretett volna felkiáltani: Mennyivel boldogabb lennék, ha közömbösséget mutatott volna!



Nem tudta elfelejteni azokat a dülledt szemeket, melyek az iránta érzett vágytól csillogtak.Mennyi idő maradt az esküvői ceremóniáig, amikor a nászágy baldachinja vet árnyékot kette-

jükre? Egy nap? Két nap? Történhet valami csoda, ami még megmenthetné?

Ebben a percben csaknem azt kívánta, bárcsak Flandriába kellett volna mennie, mert azthallotta, Károly meglehetősen egyszerű teremtés, csak egy fiú, akit képes lett volna irányítani,

aki szégyenlős és tapasztalatlan. De ez az öregember, aki a férje, soha nem lenne szégyenlős;messze nem tapasztalatlan és a szándékai őt illetően megnyilvánultak a pillantásában és gesztu-

saiban, még az alatt a rövid idő alatt is, amíg együtt voltak. Betegnek látszik. Mik azok a ráncok a nyakán? Megrázkódott. Amikor a lovon ül, nem úgy

látszik, mint aki közel van a halálhoz, akármilyen rozzant és beteg is. Szűzanyám, gondolta,

még évekig élhet. Évek, amíg azok a száraz, forró kezek szabadon érinthetik a testét... avágyakozás évei a jóképű és életerős Charles után.

Szerette volna világgá kiáltani tiltakozását; és úgy hitte, hogy ettől csak a mellette lévőmagas alak látványa mentette meg, akinek élénk szemei mindent látnak, és biztos benne, hogy

pontosan tudja, mit érez most. Mit ajánlhatna fel? Együttérzést? Részvétet?

Abbeville városa eléjük tárult; Mary kimerültnek érezte magát, nem a lovaglással járófizikai megerőltetéstől, hanem a lelki izgalomtól.

A dauphin egyre csak mesélt-mesélt, de nem várt választ; mintha teljesen megértette volnaaz érzelmeit - és azt mondta volna, csak azért fecsegek, hogy azt a benyomást keltsem, hogyminden rendben van.

Elmondta, hogy a király az Hotel de la Gruthuse- ben várja, az lesz a rezidenciája mialatt avárosban tartózkodnak. Abbeville lakossága annyira megtisztelőnek tartja, hogy a király és akirályné hivatalos találkozása az ő városukban lesz, hogy feldíszítették az utcákat, és nagyonkészülnek, hogy kifejezzék az egybekelésük felett érzett örömüket.

- Sokat lovagoltál - mondta gyöngéden -, és látom, az út nagyon megerőltető voltszámodra. Nem akarnál inkább gya-loghintón bemenni a városba?

Mary hálás volt a javaslatért. A gyaloghintóban kevésbé érezné kiállítva magát; és az is

igaz, hogy nagyon elfáradt. - Én a hintó mellett fogok lovagolni - mondta Francois mosolyogva. - így nem veszíted el

a... védelmeződet. - Ugyan, Monsieur le Dauphin - felelte Mary -, a francia emberek annyi kedvességet

mutatnak, nem érzem, hogy védelemre lenne szükségem. - Könyörgöm, ne fosszon meg a szerepemtől, mert ritkán találok ilyen kedvemre valót. Megfordult, hogy megálljt parancsoljon; ezután odahozták a hordszéket és Mary beszállt.

Bájos látvány volt, ahogy benne ült, mert a hordszék gyönyörű dar ab volt, aranyliliomokkal

hímzett aranyszövettel borították be. - Nyitva kell hagynunk - jelentette ki Francois. - Az emberek látni akarják akirálynéjukat.

így, a nyitott hordszékben vonult be Mary Abbeville- be, és amikor azok, akik avárosfalakról figyeltek észrevették a menet közeledését, jelt adhattak, mert száz trombita ésharsona zengett fel, hogy örömteli hangjuk betöltse a levegőt. De Mary számára a végítéletharsonáinak hallatszottak.

Látta az izgatott embereket, akik azt kiabálták neki, hogy gyönyörű. Sokáig éljenFranciaország királynéja! Olyan fiatalnak látszott, ahogy ott ült, ezüstszín köntöse kecsesenredőzött rajta, aranyhaja kilátszott az ékszerektől csillogó főkötő alól. Nem egyszerűen egygyönyörű királyné volt. Nemrég háborút vívtak a népével; de annak most vége, és ez a kedves

fiatal lány az előttük álló békés napok jelképe.



Végighaladva a győzelmi árkádok alatt, Mary fogadta az üdvözléseket, kifejezte csodálatátaz élőkép előtt, amit Abbeville népe mutatott be a tiszteletére.

Végül megérkeztek a Szent Wulfran-templomba, ahol a királynét kisegítették ahordszékből, hogy az oltárhoz vezethessék, ahol imádkozott.

Húzta az időt; a pánik arra sarkallta, hogy mindent elkövessen, ami halaszthatja a

találkozást a királlyal, ameddig csak lehetséges. Francois mellette állt. - A király türelmetlen lesz - suttogta. - Várja az érkezésedet az Hotel de la Gruthuse-be.

Lemondóan bólintott, és hagyta, hogy hordszékéhez vezessék; az utazás folytatódott. Norfolk hercege vette át most a dauphin helyét; az ő kötelessége a királyhoz vezetni és

elvégezni a formális bemutatást. Mary nem kedvelte Norfolkot, mert úgy tudta, nem barátjaCharlesnak. Olyan ember, aki annyira büszke a rangjára, hogy sérelmezi, ha valaki mást veleazonos rangra emelnek. Ez Nor folk. Hogy lehet egy férfinak, akinek semmilye nincs - kivévecsinos arcát és az ügyességét a sportokban - olyan címet adni, hogy egyenlő szinten álljonazokkal a férfiakkal, akiknek méltóságát a születés adja meg? Norfolk természetesén tisztábanvan vele, hogy Mary hercegnő rajong Suffolkért, és úgy véli, a fickó is dédelgetett titkos

reményt, hogy feleségül veheti királya húgát. Kaján örömére szolgál Norfolknak, hogy mind ahercegnőt, mind Suffolkot megfosztották ettől a lehetőségtől.

A legnagyobb örömmel vezeti oda ezt a lányt - aki csaknem elfeledkezett a méltóságról - a

királyhoz. Mary a férfi érzéseinek tudatában még lesújtottabb, mint valaha. Szembe kell néznie az

igazsággal, hogy nincs ember, nincs semmi, ami megmenthetné közelgő házasságától.Az Hotel de la Gruthuse nagy fogadótermén át vezette Norfolk a hercegnőt a királyhoz, aki

ott készült fel a fogadására. Lajos mellett a legmagasabb rangú francia nemesurak álltak, közöttük a dauphin. Lajos megölelte feleségét és üdvözölte Franciaországban. Tudatni akarta vele, hogy

mindazok, akik itt egybegyűltek, a neki járó tiszteletüket óhajtják leróni. Aztán bemutatta Alencpn, Albany és Longueville hercegeket, valamint Nápoly hercegét és

de la Roche surjon-t is.

A szertartás következő mozzanata a fogadás volt, melyet bál követett. Az előbbi alatt Lajosmaga mellett tartotta a feleségét, és amikor a bál kezdetét vette, azt mondta, tudja, hogymenynyire szeret táncolni és vágyik rá, hogy lássa őt, amint táncol. Bosszantó tény, hogy őmaga képtelen többre, mint megnyitni a bált és néhány lépést tenni vele. Frangois készen állt,hogy tegye a kötelességét mint trónörökös; és Lajos szomorúan figyelte, ahogy a fiatal pártáncol. Egy kicsit elkülönültek a többiektől -a legelegánsabb pár voltak a bálteremben. Sosenézett még ki Francois királyibb jelenségnek; sose volt még Lajos ilyen irigy arra, akiremagában csak úgy gondolt, a „Nagyfiú".

Amikor a bál véget ért, Maryt a számára előkészített lakosztályba vezették; és mivel, amígténylegesen át nem esik a szertartáson, illetlennek tartották volna, hogy egy fedél alatt aludjék akirállyal, átvezették egy erre a célra emelt galérián keresztül egy házba, amit a számárakészítettek elő, és ami a Rue St. Güies-hez vezető utca sarkán állt.

Itt Lady Guildford segített neki levetkőzni. Amikor a fő-kötőt levette a fejéről, megráztavállára omló aranyfürtjeit és az ezüstszínű köntös a lába elé hullott; olyan fiatal és gyámoltalanvolt. Lady Guildford elfordult, hogy elrejtse érzelmeit.

- Szóval holnap lesz a napja - mondta Mary.

- Nem gondolhattad, hogy hosszan halasztják. - De a holnap... olyan közelinek tűnik! 0, Guildford, mi fog történni a most és a holnap

között?



- Jót fogsz éjszaka aludni, amire szükséged is van. Kimerült leszel, ha már most nem vagyaz. Tudod, hogy előlem semmit nem kell eltitkolnod; és nagyon rosszul alszol, amióta ez azutazás megkezdődött.

- Kimerült akarok lenni. Olyan fáradt akarok lenni, hogy elaludjak, amint lefekszem.

Tudod, akkor nem kell hazudnom és gondolkodnom.

. - Minden tiszteletet megkapsz és mégis... - És mégsem vagyok elégedett. Nem, nem vagyok. Nagyon elégedetlen vagyok,Guildford. Mennyibe kerültek ezek az ékszerek... ezek az ünnepségek... ceremóniák?Rendkívüliek, nem igaz? És mindez a tiszteletemre, hogy örömöt okozzanak nekem. Mégismilyen boldog lennék nélkülük. Amit kértem, olyan kevésbe került volna. Guildford, nevetnemkell.

- Ne, ne, drágám. Nyugodj meg. Itt vagyunk és holnap férjhez mégy a királyhoz. Olyankedvesnek látszik, és máris szeret téged.

- Szereti ezt az ar cot, ezt a testet, mert fiatal, ő pedig öreg. Mégis, mit tud ő rólam,Guildford? Ha a szívembe látna, utálna engem, mert én...

Lady Guildford Mary ajkára tette a kezét.

- Csss! Nem tudhatod, ki hallja.Mary keserűéit felnevetett. - Bűnös vagyok felségsértésben -suttogta. - Franciaország

királya ellen. És akkor? Tömlöcbe vetnek? Tegyék. Inkább lennék az egyik börtönében, mint azágyában.

Eltakarta az arcát. - Ó, Guildford, azt reméltem... Sose hittem, hogy eddig fajul. Hogy tudom elviselni?

Megérted, nem igaz? Charles Angliában van, látod, én meg itt, Franciaországban. - Mások is elviselték ezt előtted, drágám.

- Mások nem szerették Charlest. Ha sose láttam volna, ha sosem ismertem volna... akkortalán könnyebb lenne ezzel szembenézni. De ismerem. Szeretem ót, Guildford, és holnap éjjel...

- Csitt, hölgyem, csitt! -

Csitt! Csitt! - kiáltotta Mary. - Ez minden, amit mondani tudsz? Hát így várjakvigasztalást tőled?! Mit tudsz te a szerelemről? Ha megértenéd, találnál valami megoldást, hogysegíts nekem. Utálok mindent és mindenkit, aki távol tart Charlestól. Hozzá akarok menniholnap. Nem érted? Olyan vak vagy, olyan süket, olyan ostoba, hogy nem tudod felfogni egykicsit sem, mit jelent úgy szeretni, ahogy én szeretem őt... és odaadva lenni ennek azöregembernek?

- Gyere, feküdj le. Minden erődre szükséged lesz holnap. - Erő! - Mary megint felnevetett, vadul, ijesztőn. - Szükség lesz az erőmre, hogy

szembenézzek... azzal. Igazad van, Guildford. - Jöjj, mondd el az imáidat. Aztán aludnod kell.

-

Elmondom az imáimat, Guildford. És tudod, miért imádkozom? Imádkozom egycsodáért, ami megakadályozná, hogy átessem a szertartáson holnap, vagy ha átestem rajta,megakadályozza, hogy vele legyek éjszaka..Ezért fogok imádkozni, Guildford. Most úgylátszik, megrázkódtatás ért... meg is rémültél. Engem fáraszt a tettetés és a ravaszkodás.Guildford, te ostoba, ne tégy úgy, mintha nem tudnád, hogy azért imádkozom, hogy özvegylegyek.

Most Lady Guildfordon volt a sor, hogy eltakarja kezével az arcát, hogy befogja a fülét éshirtelen az a jtóhoz szaladjon megbizonyosodni, nem hallgatózik -e kinn valaki, hogy feltegye

magának kétségbeesve a kérdést, kapott-e asszony valaha ilyen különös és veszélyes feladatot,mint amilyen a hercegnő elkísérése a férjéhez.

A rettegése kijózanította Maryt.

- Nyugodj meg, Guildford - mondta. - Úgy látszik, nekem kell gondoskodnom rólad.Gyere, segíts lefeküdni. Elájulok a fáradtságtól.



- Ez az oka, hogy ilyen vadakat beszélsz. Kimerültél. Nagyon hosszú nap volt. - Ne beszélj lehetetlenségeket. Nem a lovaglástól vagyok fáradt, nem a hordszéktől. A

sorsomtól vagyok fáradt. Nagy különbség, Guildford. Nem a fizikai fáradtság merít ki.Szerelmes vagyok és utálkozom, és mindkettőt olyan szenvedélyesen, hogy az fáraszt ki.Lefekszem.

- És aludj, kedvesem. Mary bebújt az ágyba, és Lady Guildford behúzta a függönyöket körülötte. Ó magaugyanabban a hálószobában aludt. Örült, hogy elbocsátotta a többi kísérőt; veszélyes lennemindannyiuk számára, ha szemtanúi lettek volna a jelenetnek.

Szerencse, hogy ő, aki jól ismeri a hercegnőt, előre látta ezt és ezért küldte el a többieket. Szegény, szomorú kis hercegnő - felbecsülhetetlen ékszerei vannak; fényűző

körülményeket teremtettek a tiszteletére; keveseket becsülnek meg ennyire, mint őt, de kevesenvannak, akik boldogtalanabbak, mint ő ma éjjel. Még egy egyszerű szertartás is egy angoltemplomban, ékszerek nélkül, ragyogó társaság és korona nélkül, a világ legboldogabbasszonyává tenné, ha a megfelelő férfi állna mellette a szertartáson.

De lehetetlent kíván, tűnődött Lady Guildford, ami jellemző rá. Ő tudja, hogy Mary folyton

hitt benne - a körülmények ellenére -, hogy ez a házasság nem jön létre, hogy csoda történikmajd, és a férfi, aki mellette áll és a házassági esküt elmondja^ Charles Brandon lesz.

Mary fenntartotta a sorsába vetett gyerekes hitét; tudta, mit akar; és Lady Guildford biztos benne, hogy ha elérte volna, elégedett lenne. De hogy érhetné el a lehetetlent? Hogy remélhette

egy királyi hercegnő, hogy férjhez mehet a választottjához, aki nem királyi vérből származik?, És mert Mary hitt a lehetetlenben, mert képes nagy boldogság átélésére és olyan

tántoríthatatlanul tudta, mit akar, annál tragikusabb lesz számára a holnapi esküvő. Lady Guildford, mialatt a hercegnő ágya elé beállított heverőn feküdt, ezeken a dolgokon

töprengett. És amikor felkelt, hogy egy pillantást vessen az ő csendesen fekvő Maryjére, látta, hogy

egy könnycsepp gördül le sima arcán. Szegény, szomorú kis hercegnő - gondolta Lady Guildford -, olyan tragikusan szomorú az

esküvője előtti éjszakán.

Mary másnapra lecsillapodott. Arra a lehangoló tudatra ébredt, hogy már nem történhetcsoda, és minthogy hercegnő, tennie kell a kötelességét.

Lady Guildfordot nagyon megnyugtatta a viselkedése. Az éjszaka folyamán rémálmaivoltak, hogy a hercegnő makacsul elutasítja, hogy részt vegyen a szertartásoa Most itt van alány, lehangolt, de beletörődő; és olyan fiatal és szép, hogy a bánat sem hagy nyomot rajta.Csak az látszik, hogy megváltozott a személyisége, és mivel a francia király sosem látta azt a

vidám fiatal lányt, aki a bátyja udvarában élt, nem fog csodálkozni, hogy mennyire más ez ahiggadt fiatal szépség, aki arra készül, hogy esküt tegyen neki. Szomorúsága dacára aligha volt még üyen gyönyörű, mint most az esküvői ruhájában,

mely f rancia divat szerint készült, hermelinnel szegélyezett aranykelméből. Gyémántokatválasztottak díszítésül, és Mary szinte lángolni látszott tüzes szikrázásuktól. Hosszú aranyhajátszabadon hagyták, csaknem a csí' pőjéig omlottak fürtjei, fején csupa drágakőből készültkorona. Kísérői, akik körülvették - maguk is pompás öltözékekben -nem tudták levenni róla aszemüket. Csak a hercegnő maradt egykedvűen közömbös, amikor könyörögtek neki, hogynézze meg magát a tükörbea

- Itt az idő - mondta Lady Guildford nyugtalanul, és nem mert Maryre nézni, nehogymegint látnia kelljen a fellobbanó neheztelést.

De a lány nyugodtan csak ennyit mondott: - Akkor menjünk.



A lakosztályából levonult az ideiglenes galérián, ahol fehér kancája várta, és Norfolkhercege és Dorset márki.

Felült a lovára, Norfolk és Dorset az oldalánál lépdelve kísérte végig az emelvény menténaz Hotel de la Gruthuse kapujáig. Ott leszállt a lováról és a két angol nemes bevezette a

palotába.

A szertartás az Hotel de la Gruthuse nagy előcsarnokában zajlott, egy impozáns teremben,amit kimondottan az eseményre készítettek elő. Falikárpitok borították a falakat és arany-

szövetből készült függönyök, drága bútorokat hoztak be a szertartásra; és kellemes fényszűrődött át a festett üvegablakokon, melyek a város védőszentje, Wulfran hőstetteiből ábrá-

zoltak jeleneteket.

Mary lassan lépkedett a mozaikpadlón oda, ahol Lajos várta őt. Jól nézett ki; enyhe pír voltaz arcán, ami szokatlan volt nála, és a lány első gondolata az volt, hogy évekig fog még élni.

Aztán elszégyellte magát a gondolat miatt, mert a király olyan kedvesen mosolygott, éstudta, hogy nagy gyengédséget érez iránta.

A szertartást vezető de Brie kardinális már várta őket, és két ragyogóan öltözött francianemes haladt a királyi baldachinnal, melyet a királyi pár fölé tartottak. Egyikük Alençon

hercege volt, a másik François, a dauphin. Elmondták az esküt, Lajos felhúzta a gyűrűt az ujjára és megtörtént a hitvesi csók. Most

már a felesége és Franciaország királyríéja. Eljött a mise és az áldozás ideje, de ez utóbbit a király és a királyné nem személyesen

teszik, az ő nevükben ez az ország első nemesének és az első hölgyének - akik a király és Maryután következnek - kötelessége bemutatni.

François áldozott a király nevében. Mary figyelte, ahogy térdelt és enyhe örömet érzett,hogy ott van, mert olyan, mint egy jó barát. Aztán figyelmét a hölgy vonta magára, aki az őnevében áldozott - egy sápadt asszony, aki sántít, és kissé defor -máltnak látszik. Csak nem ő a

dauphin felesége?! Az asszony esetlenül felemelkedett, közben ránézett az új francia király -

néra. Nem kimondott utálat volt, amit Mary az arcáról leolvasott, ahhoz túl enyhének tűnt.Szemrehányás lenne?

Kétségtelen, gondolta Mary, ennek a vidám fiatal férfinak a feleségének lenni okot adhat aszemrehányásra. Nem valószínű, hogy hűséges férj lenne. De ez nem ok arra, hogy a feleségenehezteljen Maryre.

Marynek túl sok személyes baja volt ahhoz, hogy hosszan foglalkoztassa Claude,

Franciaország hercegnője és a dauphin felesége. A harsonák hangja felharsant az Hotel de la Gruthuse termeiben. Az ünnepség véget ért, és

a király készen állt, hogy átkísérje feleségét a bankettre. Gyengéden megfogta a kezét, mintha azt hinné, különleges porcelánból van , ami

összetörhet egy erős szorítástól. Mary mellette ült a főasztalnál, és nagyon visszafogottan vett a

felkínált ételből; a király aggódott, hogy nincs étvágya. Minden jelenlévő előtt világossá vált,hogy a király el van ragadtatva a feleségétől. Évek óta nem látták ilyen fiatalnak és ilyenéletvidámnak.

Hosszú volt a nap, amin át kellett esnie, mert az esküvőt reggel kilenckor rendezték és afrancia etikett szerint a királynénak a bankett után vissza kellett vonulnia a személyeshasználatára berendezett lakosztályába, ahol találkoznia kellett Franciaország hercegnőivel és anemesi hölgyekkel.

Most nyílt alkalma közelebbi ismeretséget kötni Claude-dal és á húgával, Renée-vel.

Renée kedves volt és izgatottá tette a felvonultatott fényűzés, de Claude melankóliája, amiszemrehányásra utalt, zavaró volt.

-

Apám parancsa - mondta most -, hogy derítsem ki, mire van szükséged és teljesítsem akívánságaidat.



- Nincs semmi, amit kérhetnék, de azért köszönöm - felelte Mary.

És abban a pillanatban elfeledkezett saját bajáról, hirtelen elöntötte a sajnálat ez iránt aszegény, egyszerű lány iránt, akit férjhez adtak ahhoz a különlegesen vonzó fiatal férfihoz.

Mosolygott, meg akarta mutatni neki, hogy kész barátkozni vele és kezét a karjára téve aztmondta: - Most én vagyok az anyád. Lehet, hogy barátok lehetünk.

Claude hátrahőkölt, mint akit megütöttek: - Az anyám meghalt. Nincs még egy éve, hogysírba temették. Soha senki nem veheti át a helyét. Elsántikált, foltok ütköztek ki az arcán és a nyakán. Most egy nagyon szép, nyugodt fiatal nő állt meg Mary mellett, aki néhány évvel idősebb

lehetett nála. - Madame Claude még gyászolja az anyját - mondta mély, kellemes hangon. - Én is

próbáltam vigasztalni. Ebben a helyzetben hasztalan.

- Nagyon közel álltak egymáshoz?

- Nagyon. És a hercegnő sok szempontból olyan, mint az anyja. Anna királyné úgytartotta, hogy bűnös dolog élvezni az életet, és a lánya ugyanezt gondolja. Szomorú filozófia ésnem is bölcs* nem gondolja, Madame?

- Egyetértek. - Tudtam, hogy így lesz. Az öcsém mesélte, hogy beszélgettetek az úton Abbevüle felé. - Az öccse?

- A dauphin, Madame. Marguerite de Valois vagyok, Alencon hercegné. Talán emlékszika fivéremre.

Mary mosolygott. - Aki találkozik vele, soha nem felejti el. - Nincs még egy olyah az udvarban, mint ő... de sehol a világon, biztos vagyok benne.

Francois páratlan. - Látom, büszke rá. - Csodálkozik rajta? Madame, bemutathatom az anyámat? Mary belenézett egy csillogó

kék szempárba, egy alacsony, de eleven asszony átható tekintetébe. - D/Angouléme grófné - mutatta be Marguerite.

- Kérem, álljon fel - mondta meleg hangon Mary. - Nagyon örülök, hogy üdvözölhetem.Már megismerkedtem a fiával, a dauphinnel és most D'Alengon hercegnével is.

- Megtisztelő a figyelme - felelte Lujza, és ragyogó mosolya meghazudtolta belsőérzelmeit. Beteggé tette az aggodalom. Ez a lány gyönyörű, túltesz az áradozó híreken, amikethallott róla. Ha asszony valaha is rendelkezett nemi vágyat serkentő hatással Lajos lankadóvágyaira, akkor ez a nó biztosan rendelkezik vele. Tökéletesen formált minden szempontból, ésránézésre látszik, hogy termékeny. Legalábbis Lujza úgy képzelte.

Nézte a távolból az esküvői szertartás alatt, és különlegesnek látszott. De ki ne lenne az,

kérdezte Lujza magában, gyémántokkal borítva, aranyruhában? Még Claude is elfogadhatóannézett ki az esküvője napján. De közelről látni finom, ragyogó bőrét, ami a jó egészség jele, azokat a tiszta szemeket,

csak növelte Lujza aggodalmát. Marguerite, aki teljesen tisztában volt anyja bosszúságával, elmondta neki, hogy a

királynét felélénkítette Francois társasága az utazása során, és Lujza megrészegültenmosolygott az arcába, ahogy mondta: - Ő a király jobbkeze. Olyan elfoglalt, hogy az anyja csaknéhanapján látja egy kicsit. Nem mintha nem hallanám állandóan emlegetni a nevét. Kit lepnemeg ez?

- Biztos vagyok benne - mondta Mary -, hogy mindenben sikeres, amihez hozzáfog. Más hölgyek is várakoztak, hogy bemutassák őket a királynénak, így Marguerite és az

anyja távoztak.



Anyja könyökét fogva Marguerite kivezette Lujzát a nagyteremből egy kisebb szobába. Ott becsukta az ajtót, és azt mondta: - Mama, félek, hogy elárulod az érzelmeidet.

- Ez a lány! - mondta Lujza.

Marguerite jelentőségteljesen átnézett a válla fölött. - Ez a lány! - suttogta most Lujza. - Olyan fiatal, és még szép is. Azt mondják, Lajos alig

várja az éjszakát és az esküvői gyűrű megáldását. Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni, Marguerite,amikor ma éjjel minden reményünk összeomolhat?

- Lajos öreg, mama.

- Új életet kezdhet ma éjjel. - Csak úgy tűnik. A pír az arcán nem az egészségtől van, hanem az izgalomtól. -

Marguerite megfogta az anyja vállát, közelebb húzta magához, és a fülébe súgta: - Az izgalom

megárthat neki. - Meghalhat még ma éjjel... és a veszély máris elmúlik. - Drága mama, nagyon vigyáznunk kell, nemcsak a szavainkra, de a látszatot illetően is.

Ahogy Lajos bele van habarodva, gyanakvóvá teheti a legkisebb mozdulat is. - Ó, Marguerite, te, aki annyit szenvedtél velem, megértheted a ma éjjellel kapcsolatos

érzéseimet. - Tökéletesen megértem, mama, és én is ugyanígy érzek. Imádkoznunk kell és

reménykedni... - És figyelni. Figyelni a lányt, Marguerite, és tudni, hogy amikor mi nem tehetjük, kik

azok, akikben megbízhatunk, hogy teljesítik a kívánságunkat. Egy riasztó gondolat ötlött fel

bennem

- Igen, mama?

- Lajos, ahogy említetted, lehet, hogy nem képes teherbe ejteni... Marguerite szemében riadalom tükröződött. Lujza a fogai közt szűrte át a szavakat: - Nagyon kívánatos ez a lány. Úgy tűnik, csupa

méltóság, de van benne valami par ázsló tűz. - Észrevettem - mondta Marguerite,

- Úgyhogy, ha Lajos csődöt mond, lehetnek mások akik... akik... Marguerite lehunyta a szemét; az arcára kiült a félelem, és Lujza félelme csak nőtt a

tudattól, hogy lánya osztozik érzelmeiben. - Lehet, hogy a kir ály túl öreg ahhoz, hogy örököst riemzzen Franciaországnak, de mi van,

ha a fiatal királyné szeretőt tart, és mi van, ha az elég fiatal lesz... elég férfias...? Egy fattyúörökölné a trónt, és senki nem tudná biztosan, hogy fattyú. Megjelenhet a tizenegyedik órábanés elütheti Frangois-t attól, ami az övé.

- Ez elviselhetetlen, a legnagyobb tragédia lenne, ami megtörténhet. Nem szenvedtem annyit az aggódás összes elmúlt éveiben, mint ebben a pillanatban -

gondolta Lujza.A gyönyörű, fiatal Mary Tudor nagyobb fejfájást okoz neki, mint Bretagne-i Anna valaha

is.

Az esküvői gyűrűt megáldották, és az éjszaka, amitől Mary olyan régen retteg, lassankezdetét vette. Hallgatta az áldás szavait. Szenteltvizet hintettek az ágyra, mialatt atermékenységéért imádkoztak.

Nézte a nagy ágyat, melyet Franciaország liliomaival díszített bársonybaldachin fedett. Aselyemfüggönyök még elhúzva, de a hölgyei már levetkőztették, és meztelen volt az őt borítóköntös alatt.

Arra a másik szertartásra gondolt, amikor egy ágyon feküdt és Longueville herceg levette a

csizmáját, és csupasz lábát hozzáérintette az ő csupasz lábához. Ez most másmilyen lesz.



Lajos neglizsében öregebbnek látszott, mint amilyen az esküvői szertartáson volt. Mostláthatta, milyen ráncos a nyaka. A hálóinge gallérjáig lóg. Van még egy kis szín az arcán, és aszemei ragyognak, ahogy találkoznak az ő pillantásával.

Mennyivel másképp közeledett a nászágyhoz, mint ő. Világosan látszott, hogy egyretürelmetlenebb a szertartás alatt, miközben ő azt szerette volna, ha egész éjszaka tartana. Ő

vágyott arra a percre, melytől a lány annyira rettegett. És most eljött. Együtt voltak az ágyban és azok, akik segédkeztek a szertartás során,egymás után csendben elhagyták a szobát.

Mary feküdt a nászágyban. Túl volt rajta és kevésbé volt rettenetes, mint amilyennek

gondolta. Lajos nem egy szörnyeteg. Kérte, hogy ne féljen tőle; mondta, hogy elbűvölte őt;hogy sose látott még ilyen gyönyörűséget; máris nagyon szereti és örömére fog szolgálni, hakifejezheti mélységes odaadását.

Biztos nagyon öregnek tűriik a szemében; megérti. Ez elkerülhetetlen, hiszen ő olyanfiatal. El tudja képzelni, mennyire szomorú, hogy el kellett hagynia fivére udvarát, eljönni egyidegen országba és idegenek között élni. De megtalálja itt a legjobb barátot, aki valaha is volt az

életében - a férjét. Vigasztaló volt felfedezni, hogy annyira kedves. Ha szelídebb természetű lenne, nagyon

hálás lenne neki és mutatna némi gyengéd érzelmet iránta. De folyton Charles képe rémlett felelőtte. Vágyott Charlesra; képes ő erős szenvedélyre, de csak Charles iránt. Ez a kedvesöregember nem is sejti, milyen szenvedést okoz neki. Ha jó akarna lenni hozzá, egyetlen dolgotkellene tennie: békén hagyni őt, és aztán olyan hamar, ahogy csak lehet, meghalni és özveggyétenni.

De ez olyan valami, amit még ő - aki néha azt hiszi, sok mindent jobban el tud viselni, ha

teljesen becsületes és mindent kimond, ami megfordul a fejében -, még ő sem tudna kimondani.

Engedelmesnek kell lennie; azt kell tettetnie, hogy az ártatlansága miatt jelent megrázkódtatásta házasság elhalása, és nem azért, mert egy másik férfira vágyik.

Örömét lelte a király gyengeségében, ahogy kimerülten feküdt mellette. - Csodálatos vagy - mondta Lajos. - Bárcsak húsz évvel ezelőtt jöttél volna hozzám. Ezzel mentegette a gyengeségét. Pedig nem kellene mentegetőznie. Marynek tetszett a

gyengesége. És a király most elaludt, ő pedig teljesen ébren feküdt és azt mondta magának: - Ha nem

fog sokáig tartani, el tudom viselni.



A KIRÁLYNÉ ÉS A DAUPHIN

Ám másnap reggel, amikor a király felkelt és ó a szolgálóival maradt, Charlesra gondolt és

azon töprengett, a férfi vajon gondol-e rá ezen a napon. Aztán úgy érezte, hogy meggyalázták,és nagy szomorúság töltötte el. Odasúgta Lady Guildfordnak: - Küldd el a többieket. Lady Guildford így tett, és amikor kimentek, karjába vette Maryt és ringatni kezdte, mint

gyerekkorában, amikor vigasz-talásra volt szüksége. - Drága hercegnőm - mormolta. - Meséld el a te Guildfor -dodnak.

- Guildford, megtörtént. - És nagyon boldogtalan vagy? Mary bólintott. - Charles miatt.

- Cssss! - intette Lady Guildford. - És gondolod, hogy ő is sír ebben a percben miattad?

- Nagyon szomorú miattam, Guildford.

- És a király, kedves volt?

- Ő kedves. Ha nem lenne az, kétségkívül megöltem volna. És nagyon öreg. Hamarosanelaludt. De én nem aludtam, Guildford. Csak feküdtem, gondolkodtam.

- És belenyugodtál. Érzem én, drágám. Olyan jól ismerlek. - Nem tart sokáig, Guildford. Ezért.

Aztán hirtelen átölelte Guildford nyakát. Ez volt az első alkalom, hogy szabad folyástengedett könnyeinek.

Belépett a király. Látta a könnyeket; látta az ölelést. Mary talpra ugrott, miközben udvarhölgye felemelkedett és mélyen meghajolt. Lajos mosolygott.

- Hagyj minket magunkra - mondta Lady Guildfordnak, aki távozott. Mary könnyes arccal állt és várta, hogy a férje megkérdezi a könnyek okít, de nem tette.

Meg kell tanulnia, hogy a francia etikett szerint elkerülik, hogy méglássanak valamit, vagy beszéljenek bármiről, ami zavarba ejtő lehet.

- Szerelmem - mondta Lajos, miközben megfogta és megcsókolta a kezét -, azért jöttem,hogy ezt odaadjam neked.

Kivett a zsebéből egy gyűrűt, melybe a legnagyobb rubint foglalták, amit Mary valahalátott.

- Köszönöm - mondta -, nagyon szép. - Próbáljuk fel az ujjadra. - A király fölhúzta a gyűrűt és gyönyörködött a bájos kacsóban. - Nem szereted az ékszereket, kis királyném? - kérdezte. - Gyönyörűek - hangzott a válasz.

- Meg kell tanulnod szeretni az ékszereket. Illenek hozzád. Kezébe fogta Mary arcát, ésgyengéden mégcsípte. - Bált terveznek mára - mondta. - Örömömre szolgál nézni, ahogy táncolsz, mert olyan

könnyed vagy, mint egy virágszirom és olyan szép, mint a tavaszi nap.

A délelőtt eltelt, mire Lady Guildfordnak módja lett meglátogatni úrnőjét. Mary egy pillantást vetett hűséges nevelőnőjére, és megrémült, mert Lady Guildford nem volt a szokásosnyugodt önmaga; szemei vadul villogtak és lángolt az arca. Megölelte Maryt, mintha soseakarná elereszteni.

- Guildford, mi van? - kérdezte riadtan Mary.

-

Elbúcsúzunk, drágám. - Búcsú?!



- Parancsot kaptam, hogy azonnal utazzam Angliába. - De nem teheted. Itt van rád szükségem. - A király nem így gondolja. - Úgy érted, azt mondta, hogy el kell menned?

- Nem a király személyesen. De világosan tudatták velem a kívánságát.

-

Nem értem. - Úgy érzi, túl nagy befolyást gyakorolok rád. Azt akarja, hogy teljesen francia legyél.Látott velem ma reggel, drágaságom. Nem szereti látni, hogy sírsz a karomban.

- Beszélnem kell vele. Nem akarom, hogy elmenj.

- Már döntött. - De mi együtt vagyunk, mióta csak... - Kisbaba korod óta, igen. De már nincs szükséged nevelő-nóre. Királyné vagy és feleség. - Én ezt nem akarom, Guildford! Mondom, hogy nem akarom! Mary az ajtóhoz sietett. - Hová mégy? - Lady Guildford rémülten felkiáltott. Mary megfordult, szemei villogtak:

- Megyek és megmondom a királynak, hogy én választom meg a kísérőimet.

- Drágám, kérlek, légy óvatos. Nem teszel jót egyikünknek sem. Mary nem hallgatott rá, és villogó szemekkel, égő orcával kirohant a szobából. Véletlennek látszott, de nem volt az, hogy Marguerite, Alencpn hercegné az előszobában

tartózkodott, ahol Marynek keresztül kellett mennie a király lakosztálya felé. -Madame - kiáltotta Marguerite ijedten -, valami baj van?

- A kísérőimet eltávolítják - panaszolta Mary. - Lady Guild-fordot, aki egész életembenvelem volt, visszaküldik Angliába.

- Sajnálom. Mary indult volna tovább, de Marguerite így szólt: - Madame, szeretnék segíteni, ha

megengedi.

- Segíteni?

-

Igen. A királyhoz megy, igaz?

- Természetesen a királyhoz megyek.

- Könyörgöm, ne cselekedjen meggondolatlanul.

A király szelídnek látszik, de ha eldöntött valamit, nagyon határozott tud lenni.

- Ha már döntött ebben a dologban, meg kell másítania a döntését. - Madame, bocsásson meg nekem, de kevés tapasztalata van, ami az udvarunkat illeti. A

király már kiadta az utasítást, hogy a kíséretét csökkentsék. Ha megkéri, engedje meg, hogymaradjanak, nem tudja teljesíteni a kérését, mert már kiadta az utasítást. Az ön minden

barátjának bánatot okozna, hogy a király mindjárt a legelső kérését elutasítja - de el kéne uta-

sítania.

-

Én kedvesnek találtam a királyt - vágott vissza Mary és folytatta az útját. A dauphin és Alencpn herceg voltak'Lajosnál, amikor Mary rájuk tört. A három férfi meglepődött, mert úgy látszott, a királyné még nem ismeri a francia

etikettet,, hogy csak úgy bejelentés nélkül bejön. Francois titkon jól szórakozott és elragadtatva nézte; tudta, hogy mindig örömét fogja lelni

a szépségében. Meg kellett volna tanulnia a francia udvar fontos illemszabályait; kétségtelen,hogy a bátyjáéban a kifinomult viselkedés nem bír olyan fontossággal, mint itt.

Lajos odalépett a feleségéhez és megfogta a kezét. - Azt akarom, hogy Lady Guildford maradjon itt velem -mondta Mary.

-

Lady Guildford? - ismételte gyengéden Lajos. - Gyerekkorom óta ő a társalkodónőm. És most elküldték, és azt mondja, a többiek is

visszamennek vele Angliába.



- O, igen - mondta Lajos nyugodtan. - Én itt egyszerűen élek és neked is így kell tenned. Nem lesz szükséged annyi kísérőre és szolgálóra, mint amennyit magaddal hoztál. Úgyr hogyvissza kell menniük a hazájukba.

-De...

Lajosról Francpis-ra nézett, aki felvonta a szemöldökét és alig észrevehetően megrázta a

fejét. El akarta mondani nekik, hogy nem érdeklik a francia illemszabályok. Dühös, elkeseredett,lesújtott, és ezt értésükre akar ta adni.

- Az intézkedések megtörténtek - folytatta Lajos, és bár mosolygott és csaknemgyengéden beszélt, Mary láthatta a céltudatosságot a szemében.

- Engem meg sem kérdeztek - panaszolta.

- Drága kis királyném, nem akartunk zavarni ilyen ügyekkel téged, és az a szokásom,hogy én döntöm el, ki marad az udvaromban.

-Lady Guildford...

A király így szólt Francpis-hoz: - Kéretem a lányomat és a nővéredet. Ők majd törődnek akirálynéval és megmutatják neki, hogy vannak új barátai azok helyett, akik elmennek.

- De én azt akarom...! - Azt akarod, hogy hívják ide ezeket a hölgyeket? Megteszem.

Mary hirtelen esetlennek, gyámoltalannak és reményvesztettnek érezte magát. Belátta,hogy Marguerite dAlencpnnak igaza volt. Ostoba volt, hogy így berohant. Meg kellett volnavárnia, amíg egyedül marad a királlyal, és akkor megpróbálni meggyózni. Most mindentelrontott.

Francois, aki visszatért a király mellé, vetett rá egy pillantást, ami egyszerre volt gyengédés figyelmeztető; és ő hálát érzett iránta, mert azt hitte, segíteni akar neki.

Csaknem azonnal megjelent az inas és bejelentette Claude és Marguerite érkezését. Claudemogorvának tűnt, Marguerite kedvesnek és buzgónak.

- Kedveseim - mondta a király barátságosan -, a királyné kissé boldogtalannak érzi magát,amiért néhány angol barátjának haza kell mennie. Azt akarom, hogy ti ketten viseljétek gondját,és foglaljátok el hölgyei helyét.

- Igenis, felség - mondta Marguerite, míg Claude magában mormolt valamit. - Menjetek a királynéval vissza a lakosztályába és magyarázzátok el neki, hogy mennyire

szándékotokban áll hasznossá tenni magatokat. Mary ostobának és vesztesnek érezte magát, miközben a két hölggyel elhagyta a szobát.

Lajos elragadtatása felesége iránt egyre nőtt, és kárpótlásul angol kísérői elvesztéséértmásnap gyémánt- és, gyöngyékszereket ajándékozott neki.

Mary köszönettel, de belül közömbösen fogadta az ajándékokat. Azonnal írt Henriknek ésWplseynak, elmesélve a barátai elvesztésével ót ért méltatlanságot, és felszólította a két férfit,vessék fel a témát a férjének.

Ám ahogy a napok múltak, kissé megnyugodott, két okból is. Az első, hogy Marguerite a barátja lett, és az igazat megvallva Marguerite sokkal érdekesebb és szórakoztatóbbszemélyiség volt, mint a jó öreg Guildford. Marguerite anyja, Savoyai Lujza is kellemeskísérőnek bizonyult, és minthogy a dauphin is minden alkalmat megragadott, hogy a

társaságában legyen, úgy találta, hogy ez az elbűvölő trió átsegíti a nehéz napokon. A másik ok az volt, hogy az esküvővel járó izgalmak és az azt követő napok és éjszakák

túlságosan megviselték Lajost. A köszvénye rosszabbodott, és ez riasztotta az orvosait. Egyik nap Lajos az ágyához hívatta Maryt, és amikor egyedül maradtak, megfogta a kezét

és sajnálkozva mosolygott rá.



- Drágám - mondta -, leghőbb vágyam, hogy megkoronázva lássalak és ünnepélyesen bevonuljunk Párizsba, de mint látod, ágyhoz vagyok kötve, és az orvosok azt mondják, nemlenne bölcs dolog, ha csak néhány napra is, de elhagynám Abbeville-t.

- Úgy gondolom, hogy az utóbbi napok megszakították a szokott nyugodt életedet és ez

nem tett jót neked. Többet kell pihenned.

-

De, drágám, szeretném tudatni veled, hogy mindannyian mennyire örülünk, hogy itt vagyvelünk, és az csak természetes, hogy vidámak vagyunk. Az a kívánságom, hogy folytatódjanaka bálok és a bankettek.

- De neked többet kell pihenned - mondta Mary. - Én a feleséged vagyok és ragaszkodomhozzá, hogy ezt tedd.

A király meghatódott, hogy ennyire törődik az egészségével, és Mary gyorsan megragadtaaz alkalmat. Felvette az elbűvölő ápolónő szerepét és utasításokat adott a király lakosztályában.

- Délután az ágyadban pihensz, és én ide ülök melléd és beszélgetünk, ha kívánod. Vagycsendben maradok.

Milyen elbűvölő teremtés, olyan fiatal, és mégis hajlandó lemondani a vadászatról vagy a bankettről á férje kedvéért.

Ezt ő mondta neki, megfogta és csókolgatta a kezét; és amikor Mary úgy érezte, hogyhajlandósága mutatkozik a szerel-meskedésre, felemelte az ujját és szigorú arckifejezésselfordult felé.

- Én fogok parancsolni ebben a dologban. Pihenned kell; és nem teheted ki magad semmiizgalomnak.

Lajos átengedte neki az irányítást. Nagyon kellemesnek találta, hogy fekszik az ágyában,ez az elragadó teremtés mellette ül, hallgatja furcsa akcentusát, mely teljesen elbűvölte, mialattnéha végigsimítja forró homlokát édes kenőcsökkel; és bár megengedi neki, hogy a karjátsimogassa, ragaszkodik hozzá, hogy a gyengédség ezen a ponton megálljon.

- Tekintettel kell lennem rá, hogy mi a jó számodra - magyarázta a bájos gyermek. Vigasztaló tudat, hogy olyan fiatal és tapasztalatlan, hogy elfogadja nem kielégítő szerető

voltát; valóban ragaszkodik hozzá, hogy ne tegye ki magát izgalomnak. Minden nap adott neki egy ékszert. Különféle csecsebecsékkel halmozta el és egyenként

adta oda - részben, mert olyan ember volt, aki mindig szerette a legmagasabb ellenértéket kapniazért, amit kifizetett; részben, mert a lány annyi örömöt mutatott egyetlen kis ékszer miatt is,mintha egyszerre húszát kapott volna.

Megállapította, hogy ritkán volt ilyen elégedett életében és a legnagyobb bánata az, hogymost, mikor elvette Mary Tudort, ötvenkét éves és nem huszonkettő.

Nem kívánta megengedni, természetesen, hogy unalmas legyen az élet számára. Elküldteaz angol kísérőit, mert úgy gondolta, nagy befolyással vannak rá, és amikor izgatott, nemakarja, hogy Lady Guildford karjában sírja ki magát, hanem hogy az övében. De ez a kis zavaró

tényező mostanra elült,'hála Marguerite de Valois-nak, aki olyan sziporkázó társaság, amilyencsak lehet valaki.

A dauphinért küldött. Francois azonnal az ágyához jött. Lajosnak nem tetszett Francois;valami sunyiságot vélt felfedezni a Nagyfiú viselkedésében. Túlontúl jókedvű, holott semmioka rá, hogy így érezzen. Ha Mary életet ad egy fiúnak - ami nem lehetetlenség -, az véget vetneFrancois reményeinek; akkor mitől tud olyan derűs lenni?

A fiú határozottan sunyi. Bizonyára szórakoztatja, hogy egy öregember túl izgatott lett agyönyörű fiatal lánnyal kötött házassága miatt, aminek következtében néhány napig az ágyatnyomja.

-

Fiam - mondta -, elhatároztam, hogy néhány nappal elhalasztom az Abbeville- ből valótávozást. Bánt a köszvény, és az orvosaim szerint pihennem kell. Ezért nem tudom kísérni a

királynét úgy, ahogy szeretném, de azt sem akarom, hogy minden bál és bankett elmaradjon.Mint legmagasabb rangú nemesnek, neked kell átvenned a helyemet a királyné oldalán.



- Igenis, felség; - A királyné megérti. Tulajdonképpen a legelragadóbban törődik az egészségemmel. Jelen

leszek a rendezvényeken, de neked kell táncba vezetned a királynét és beszélgetni vele, amikorén kimerülök.

Francois fejet hajtott. Ez olyan kötelesség, amit a legnagyobb örömmel teljesít.

Francois szerelmes. Ez nem szokatlan esemény, de ebben az esetben a helyzet nem

nélkülözött bizonyos pikantériát. Szerelmes volt az aranyhajába és a tökéletes formájú testébe; szerelmes az angol

akcentusába, de ami mindennél nagyobb hatást gyakorolt rá, az a szunnyadó tűz, amitmegérzett benne. Ha ez feléledne, szenvedélyes teremtéssé válhatna, és Frangois vágyott rá,hogy ő legyen az, aki feléleszti a tüzét. A tény, hogy éppen a király felesége, olyan veszélyessétette a kapcsolatot, ami ellenállhatatlanná tette egy olyan temperamentumú férfi számára, mintamilyen Frangois.

Nagyobb csapás még nem sújtotta a reményeit, mint amikor a király megnősült; még azt isérezte - ami ritkaság volt nála -, hogy mélabús. Szüksége volt valami dicsőséges kalandra, hogy

élete új lendületet kapjon. Egy szerelmi kaland önmagában még nem lett volna elég - már oh/sok ilyenben volt része; de egy szerelmi kaland a jelenlegi, királynéval, ami mindkettőjükszámára veszélyt hordoz magában, megadná az életének azt a kis feszültséget, amire mostszüksége van.

Állandóan a királyné mellett volt. A kéz egy kis érintése, egy égő szempillantás, egysimogató szín a hangjában, szavak, melyeknek titkos jelentésük van... bizonyára elég, hogytudassa Maryvel az érzéseit.

Ó úgy tett, mintha nem értené ezeket az utalásokat, ám a férfi biztosra vette, hogy ez

csupán színlelés. Nem olyan ártatlan, mint ahogy mindenkivel el szeretné hitetni. És a tény,hogy nem volt egészen biztos abban, hogy mi zajlik a gyönyörű kék szemek mögött, méginkább növelte elragadtatását.

Dühös volt, ha valaki más felkérte táncolni; nyilvánvalóvá tette, hogy amíg a királyakadályoztatva van, a dauphin feladata és privilégiuma, hogy szórakoztassa a királynét.

Mary tisztában volt a férfi érzelmeivel és hálás volt neki, minthogy ezeket az abbeville -i

napokat a Charles utáni vágyakozása miatt olyan szerencsétlennek érezte; és Frangois kísér lete,

hogy belekeverje őt egy cselszövésbe, érdekessé tette az életet, főként minthogy nem álltszándékában belekeveredni, közben ugyanakkor szórakoztató volt nem engedni, hogy adauphin erre r ájöjjön.

Élvezte, hogy játssza a tágra nyílt szemű ártatlant, miközben a férfi burkolt célzásairöpködnek a feje felett. Soha, egy percig se hitte, hogy a dauphin érzelmei mélyek lennének.Mindkettőjüknek szükségük volt izgalomra; neki, mert kényszerűségből lett feleség; a férfinak

pedig azért, mert tragikus házassága az ő számára ugyancsak tragikus. Látta az erős ambíciót anemtörődöm modor és szellemes frivolitás mögött. Frangois bosszút akar állni Lajoson, amiértújraházasodott, azáltal, hogy szerelmeskedik a feleségével.

Ezért ment bele látszólag a cselszövésbe, ami mulattatta; és kétségbeesetten szüksége voltszórakozásra.

Lujza felkereste Marguerite-ot. Az anya nagyon nyugtalan volt, és kissé Marguerite is. - Marguerite - kiáltotta Lujza -, Frangois állandóan a királynéval van. - A király gyengélkedik és a dauphin feladata törődni vele.

- Jól ismerem a fiamat. Szerelmes abba az angol lányba.

-

O nagyon szép - erősítette meg Marguerite. - Felfogod, mi jöhet ki ebből?



- Vannak ötleteim. - Lajosnak sosem lesz egészséges fia. De ha azok ketten szeretők... igen, Marguerite, van

kétséged, mi lehet az eredménye? Elkerülhetetlen. És ő beadná, hogy Lajosé. - Úgy érted, hogy az unokád és az unokaöcsém elvenné a trónt az apjától?

- Tudtán kívül! Tragédia lenne.

-

Mama, ez a legvadabb képzelődés.

- Bekövetkezhet. Ismerd el, Marguerite. Francois, áldja Isten, olyan férfias, amilyen csak

lehet. Szerelmes a királynéba és mernél kételkedni a királyné érzelmeiben?! Tetteti, hogyközömbös. Drága Marguerite-om, ismersz egyetlen asszonyt is, aki közömbös tud maradniFrancois iránt? Én mondom, a mi drágánk veszélyben van, hogy elveszíti a trónt... nem Lajos-szegény impotens öregember - miatt, hanem a saját cselekedetei miatt.

- A mi Francpis-nk nem ostoba, mama.

- Ragyogó eszű, garantálom A szellemessége felvidítja az udvart. De erősek az érzelmei,ami természetes minden fiatal férfinál. Tegyük föl, a királyné megadja magát... hogy is tehetnemásként?... és mi csak azt halljuk, hogy terhes. Lajos, a vén hülye magán kívül lesz a

boldogságtól és egy éven belül ott lesz a kis dauphin a királyi gyerekszobában. Én mondom,veszélyben vagyunk... a legnagyobb veszélyben.

- Mit javasolsz, mit tegyünk, mama? Mondjuk el ezt Francpis-nak?

- Francpis érzi a veszélyt. Ez biztos. Emlékszel, mindig kereste a veszélyt. Vakmerő - és énráhagyom egyébként -, de a merészség ebben az esetben végzetes lehet a jövőjére nézve.Emlékszem arra, amikor még fiúkorában elszabadult egy bika a mezőn Amboise- baa Ó magafékezte meg... az életét kockázatta és ezt tudta is. Imád kockáztatni. Ez az élet sója a számára.És most is kész megtenni. Látom az arcán. Ismerem a fiamat.

- Mama, beszéljünk vele?

- Bizonytalan vagyok, lányom. Már nem gyerek. Tudom, hogy maga szereti meghozni adöntéseit, és bár udvariasan meghallgatna minket, mint mindig, azzal, hogy rámutatunk akockázatra, csak növeljük a varázsát.

- Erősen figyelnünk kell ezt a dolgot - mormolta Marguerite.

- És te ott vagy a királyné mellett. Találj alkalmat rá, hogy felhívd a figyelmét aveszélyre.

Marguerite elgondolkodott. Már nem is tudta volna tagadni, hogy ugyanúgy aggódik, mintaz anyja.

Mary lovaglásból érkezett, és amikor fölment a lakosztályába, Marguerite jelezte neki,

hogy egyedül szeretne maradni vele, ezért a többi kísérőt elbocsátották. -

Szegény kis sógornőm, nem nagyon boldog - kezdte Marguerite olyan szomorú, hogyannyira másmilyen, mint a bátyám. Nem jól házasodtak. Egyetértesz, Madame?

- Nem egyforma a vérmérsékletük, de hallottam, hogy a különböző típusok gyakranvonzzák egymást.

- Szegény Claude! Attól félek, elkerülhetetlen, hogy egy kicsit féltékeny legyen. - Féltékeny természetű?

- Azt hiszem, mint a legtöbbünk, ha úgy gondolja, van rá oka, akkor féltékeny.

- És van rá oka?

- Miután jelenleg szert tett egy ilyen gyönyörű mostohaanyára, aki csak egy-két évvel

idősebb, mint ő, szükségképpen kihangsúlyozódik a saját esetlensége, különösen ha... - Mar-

guerite habozott, és Mary érdeklődón felvonta a szemöldökét -...ha a férje láthatóan nagyon istudatában van annak, milyen bájos az a mostohaanya. I



- Azt mondod, hogy Claude miattam féltékeny?

Mary meglepettsége tisztán színlelt volt, és úgy gondolta, hogy Marguerite pontosan tudjaezt.

- Francpis olyan nyilvánvalóan vonzódik hozzád.

- Akkor ném vele kellene beszélned? Biztosíthatlak, hogy én semmit nem tettem, amiért

Claude-nak féltékenynek kellene lennie. - Frangois heves és meggondolatlan. - Értem. - Mary őszinte pillantást vetett Marguerite-ra. -Tényleg azt gondolom, hogy ebben

az esetben figyelmeztetned kell.

Marguerite egyik kezét Mary karjára tette. - Ha a király tudná ezt... Mary hűvösen felelte: - Szeretnélek megnyugtatni. Tudomásom szerint nincs ebben az

ügyben semmi, ami a királynak a legcsekélyebb nyugtalanságra okot adhatna. Emlékeztette Marguerite-ot, hogy ő Franciaország királynéja és nem kíván többet beszélni

az ügyről. De titokban jól szórakozott, mert már megtudott egy csomó mindent annak acsaládnak a viszonyairól, Savoyai Lujza egész életében attól a félelemtói szenvedett, hogyLajos fia fogja követni apját a trónon. És most olyan messzire mennek, hogy azt hiszik, hogy ő

Francois szeretője lesz és lehet egy gyereke, akit Lajosénak tüntetne fel. Jelen helyzetében csak nevetni tud ezen. Francois nagyon vágyik a koronára, de az, hogy

szexuális vágyait is beteljesítse, arra készteti, hogy kockáztassa az elsőt a második csillapításaérdekében. És az odaadó anya és nővér rettegve figyelik.

Legszívesebben azt mondta volna nekik: Francois sosem lesz a szeretőm. Egyetlen férfilétezik csak, aki az lehetne, de ő Angliában van.

Ám a körülötte bonyolódó cselszövés tudata felvidította búskomor napjait.

A királyi udvartartás csaknem két hete volt Abbeville- ben, és Lajos a javulás jeleit mutatta.Mary még mindig ápolta őt, aggódóan figyelte az ágya mellett ülve.

Férje megfogta a kezét, és azt mondta: - Az együttműködésünknek köszönhetően kezdekfelépülni.

- Óvatosnak kell lenned, ne erőltesd meg magad túlságosan - mondta gyorsan Mary.

- Ne félj. Azt hiszem, néhány napon belül képesek leszünk elutazni és az első állomásunkBeauvais lesz. Van egy megle petésem a számodra.

Mary tágra nyitott szemmel igyekezett izgatottságot mutatni. Egy rubin? Egy gyémánt?Tudja, rendszerint milyen meglepetéseket tartogat a férje, és már kezd félni tőlük, mert lel-kesedést kell színlelnie, amit igazából nem érez.

- Lovagi tornát rendezünk, hogy megünnepeljük a koronázásodat, és azt gondoltam,örülnél, ha a verseny a szülőhazád és a fogadott hazád között zajlana. A barátságunk jelképelenne. Az emberek emlékeznek, hogy nemrég még igazi háborúban harcoltunk egymás ellen.

Most látszatcsatát folytatunk majd, és meglátjuk ki az ügyesebb a bajvívásban. - Van itt néhány angol férfi, aki megmutathatja, mire képes. - Tudom, de ennek tisztességes versenynek kell lennie. Ezért úgy gondoltam, írok a

bátyádnak és megkérem, küldjön át néhányat a legkiválóbb lovagjai közül, akik kihívják amieinket. Ezt fogom tenni.

Mary egy percig azt hitte, képtelen megszólalni. Azt kérdezte magától: Kit fog Henrikküldeni?

- Látom, a két ország közötti mérkőzés gondolatának jobban örülsz, mint az ékszereknek.Meg vagyok elégedve.

- Nagyon jó vagy hozzám - mormolta Mary.

A király nevetett: - Ne feledd, hogy most már francia asszony vágy. Tudod, hogy minket

kell támogatnod. - Meglátjuk - felelte Mary.



Elindultak Abbeville- ből Beauvais felé, és míg a király mellett lovagolt, fogadva azemberek ünneplését, Mary feltette magának a kérdést: Lehetséges lenne? Elküldi HenrikCharlest?

Lajos azt mondta, kéri, hogy a legügyesebb férfiakat küldje. Ebben az esetben Charlesnakmuszáj jönnie. Anglia dicsősége érdekében neki jönnie kell. Henriknek erre tekintettel kelllennie. Mégis, ismerve az ő érzelmi állapotát, lehet, hogy Henrik nem tartja bölcs dolognak

elküldeni Charlest?

Ritkán nézett ki olyan gyönyörűnek, mint akkor; különös izgalom tükröződött a szemében,ami nem maradt észrevétlen Marguerite előtt.

Szerelmes a királyné? - gondolta. Talán már megtörtént? Ó, Francois, drágám, légy óvatos. Aranyfényű októberi napon lovagoltak be Beauvais- ba; és ahogy elértek a kastélyhoz, ahol

az éjszakát fogják tölteni, Mary izgatottan várta az angol csoport jelentkezését. Bankettet rendeztek a nagy fogadóteremben, és épp elfoglalta a helyét a díszasztalnál,

amikor a hírt hozták a királynak, hogy az angol lovagok megérkeztek.

- Vezessétek be őket azonnal - hangzott Lajos válasza. -Méltó módon kell fogadnunk őket,mert jó fivérem, Anglia királya küldte őket hozzánk.

Az ajtók szélesre tárultak, és az angolok bejöttek, és Mary-nek elakadt a lélegzete, mert akivezette őket - mint ez ter mészetesen nem is lehetett másképp - Charles Brandon volt.

És odajött a díszasztalhoz, szeme a királyon, csak izmai kis rándulása árult a el, hogy

minden gondolata azé a fiatalasszonyé, aki csendben ül ott, arca lángol, szemei csillognak,ahogy senki Franciaországban még soha nem látta csillogni őket.

Találkoznia kell vele. Ki segítene most neki? Ha Lady Guildford itt lehetne! De Lajosgondosan eltávolította minden angol kísérőjét, kivéve a kis Anne Boleynt, aki - úgy vélte - túlfiatal ahhoz, hogy befolyásolni tudná őt.

Senkiben nem mer megbízni. Marguerite a barátja - bizonyos mértékig -, de csak addig,

amíg nem tud ártani a bátyjának . És ha elmondaná Marguerite-nak, hogy a férfi, akit szeret, ittvan Beauvais- ban, és muszáj vele négyszemközt beszélnie, Marguerite azonnal gyanakodnikezdene, hogy Charles átveheti

Francois helyét abban a rémdrámában, amit ő és az anyja elővarázsoltak. Ezért Margueritesosem segítene megrendezni egy találkozást a szerelmével - biztos, hogy Francois kedvéértmég Lajosnak is beárulná.

Az talán természetes, hogy fogadni szeretné a bátyja udvarából érkezett csapatot. Ha eljönnének hozzá, valahogy jelt tudna adni Charlesnak, aki bizonyára megértené, mit

akar.Ezt is tette, amikor Charles vezetésével az angolok bejöttek a lakosztályába.Természetesen a francia kísérői is jelen voltak. Mindazonáltal meg kell tennie, amit csak tud.

Milyen boldog, hogy látja maga előtt térdelni, ahogy a kezét a kezébe fogja és rászorítja azajkát. Megpróbálta kifejezni minden érzelmét iránta, és abból, ahogy a férfi a kezét megszo-

rította, tudta, hogy megértette. - Örömömre szolgál, hogy itt látlak - mondta.

A férfi elmondta, hogy a bátyja szeretetteljes üdvözletét hozza, és vannak levelek,melyeket átadna neki.

- Igen... igen - felelte.

A többieket is fogadnia kellett; mormolt néhány közhelyet nekik. El kellett mondania,

hogy milyen izgatott a lovagi torna miatt és hogy reméli, mindent megtesznek Anglia dicsőségeérdekében.



Ó, Charles, gondolta, maradj mellettem. Megértette. Ott volt mellette. Csendben azt súgta: - Boldog vagy?

- Hogy gondolod? - Mary hangja éles és keserű volt. -

Szebb vagy, mint valaha.

- Találkoznom kell veled, egyedül - mondta. Aztán sietve hozzátette: - Gyere vissza öt

perccel azután, hogy a csoport elment. Elintézem, hogy egyedül legyek, csak a fiatal Boleynlánnyal. Brandon fejet hajtott, és a királyné elfordult, nehogy Nor folk, aki a csoporttal volt, gyanút

fogjon.

Most már türelmetlenül várta, hogy távozzanak, és attól félt, ha sokáig ott ácsorognak, akirály bejön a lakosztályába.

De végre elmentek, és ó elküldte a kísérőit, mondván, hogy szeretne pihenni egy órát, éshogy mindenki gyanúját elaltassa, ott tartotta a kis Anne-t maga mellett.

A férfi visszajött, ahogy megegyeztek; és Mary megparancsolta a kislánynak, üljön le egyzsámolyra a lakosztály ajtajához közel, míg ó behúzta Charlest egy kis mellékszobába. Havalaki bejönne az ajtón, Anne azt mondaná, hogy az úrnője le pihent.

Veszélyes volt, de Mary kész volt kockáztatni. Egy találkozás kettesben Charlesszalmindennél többet ért számára. Mohón megölelték egymást.

- Szerelmem - mondta Charles -, lélekben mindent átéltem veled. - Ó, Charles! - Félig sírt, félig nevetett, mialatt megérintette ujjaival az arcát. - Látod, nem

tudom elhinni. Még bizonygatnom kell magamnak, hogy itt vagy.

A férfi forrón megcsókolta. - Óvatosnak kell lennünk - mondta a hosszú csók után. -Láttad Norfolk fürkésző

tekintetét? Az a fickó utál engem. - Átok legyen Norfolkon. - Egyetértek, drágám, de sokat tud ártani nekünk. - Úgy érted, elmondja Lajosnak, hogy szeretlek?

-

Visszaküldhet engem Angliába. Ez kijózanította Maryt: - Ó, Charles, óvatosnak kell lennünk. - Nem szabadna itt lennem. Bármelyik percben felfedezhetnek.

- A kis Boleyn figyelmeztetni fog.

- Az a gyerek nem tud megvédeni minket. Mary... Mary... mit tegyünk?

- Ha Lajos meghal, és szabad leszek, ahhoz megyek férjhez, akihez csak akarok. És tudod, ki lesz az.

- De a király haláláról beszélni... - Felségárulás és meghalunk miatta. Akkor nem kell több éjszakát töltenem az ágyában. - Csss, Mary. Az... szörnyű volt?

Megrázkódott. - Ébren feküdtem egész éjjel és megköszöntem Istennek és a szenteknek,hogy öreg ember. Mentegetőzött a kifulladásáért, a tehetetlenségéért. Kiáltani szerettem volna,hogy ne mentegetőzz nekem, Lajos. Hálaimát akarok mondani érte Istennek.

- És azóta...?

- Ne kérd, hogy beszéljek róla. De azóta beteg. Sajnos azt mondja, gyorsan javul az

állapota. Újra fog kezdődni. De nem tart már sokáig, Charles. Érzem, hogy nem tart sokáig.Biztos vagyok benne, és azért tudom elviselni, mert bírom Henrik ígéretét, hogy ha ennek végelesz, ahhoz megyek férjhez, akihez akarok.

- Túlságosan felizgatod magad. - Tehetek én róla? Az egyetlen szerelmem itt van a karjaim ban. Ki ne volna izgatott?

- Nem maradhatok. Biztos lehetsz benne, hogy figyelnek minket. Nem bízom Norfolkban.

-

De itt vagy... Franciaországban. Ó, ez a legboldogabb nap, amióta ebbe az országba jöttem. Maradj velem, Charles!



- Maradok, ameddig hatalmamban áll. De, drágám, legyünk óvatosak... a jövőnkérdekében.

- A jövő, Charles. Az éltet. Még egyszer megölelték egymást. Aztán átsurrant a kis szobából a fő lakosztályba, ahol a

kis Boleyn ült, álmodozó, nagy, sötét szemekkel.

A királyi menet most Pikárdián keresztül a főváros felé haladt. Lajos már nem szenvedettannyira és örömét tudta lelni a feleségében. Mary hangulata változó volt. Néha úgy érezte, fel-lázad és volt, amikor azt mondta magának, nem tudja elviselni többé a férje öleléseit; máskor

beletörődő volt, mert utóbb a szegény férfi teljesen kimerültnek látszott. Azután Charles jelenléte a csoportban féktelenül vidámmá tette. Az élet sosem volt unalmas, mert úgy érezte,mintha borotvaélen táncolna, mert a szeretett férfi közelében néha azt hitte, nem tudja fékentartani az érzelmeit.

Akik körülötte voltak észrevették rajta a változást. A szépsége még jobban kivirult. Marguerite alaposan megnézte magának és azt gondolta: Ez egy szerelmes asszony.

És mert elképzelhetetlen volt Marguerite számára, hogy bármelyik asszony közömböstudna maradni Francois iránt, természetesen azt gondolta, hogy Mary a fivérébe szerelmes.

Francois is úgy gondolta, és Lujza is. Mindnyájan egy robbanásveszélyes helyzet szélénérezték magukat, ami katasztrofális mindnyájuk szempontjából, miközben mégis ellenállha-

tatlan Francois számára. Mary egyre inkább kiismerte azt a két asszonyt és megér -tette nyugtalanságuk okát, de

belső kényszert érzett a rosszal-kodásra, ami arra indíttatta, hogy továbbra is félrevezesse őket.Végtére is ők kezdték szőni a mítoszt.

Több volt azért ebben, mint rosszalkodás: a józan ész hangja, mert feltételezhetőenképtelen volt elrejteni a tényt, hogy szerelmes. Azt senki nem gondolta, hogy Lajosba és mégcsak nem is sejthették, hogy Charles Brandonba. Ezért azt kell hinniük, hogy Frangois-ba.

A dauphinnel szembeni magatartása megváltozott; teljesen nyíltan kimutatta, hogy kedvelia társaságát.

Lujza és Marguerite egyre idegesebbé váltak, Francois reménykedőbbé. És Maryt eléggé elszórakoztatta, hogy titokban nevethet a rovásukra.

Lajos nem lett volna nyugodt, amíg Maryt meg nem koronázzák Franciaországkirálynéjává; mint ahogy azt sem akarta, hogy Párizsba ne koronás királynéként vonuljon be,ezért sürgette, hogy legyen meg a szertartás, amilyen hamar csak lehetséges. Továbbra is

csaknem naponta ajándékozott ékszereket neki; és azt mondta, nagyon reméli, hogy visszanyeriaz egészségét, hogy sokkal inkább olyan férje lehessen, amilyet megérdemel.

O erre azt mondta - buzgón bizonygatva -, hogy jobban szereti így, ahogy van, amit a király bájos tapintatnak gondolt. Megbeszélte vele az ünnepségeket, és hozzátette, azt gondolja, hogyaz a magas angol férfi jó partnere lenne a dauphinnek.

- Szívesen megnézném, ahogy összecsapnak - és hozzátette -, hallom, hogy az a férfi a bajnok a bátyád udvarában.

- Azt hiszem, Suffolk hercege csak a második a bátyám utáa Lajos nevetett: - Mégdiplomata is vagy ráadásul, he? Mary észrevette, hogy a franciák gyakran körmönfontak

tudnak enni; ezért is élvezte, hogy Lujzát és Marguerite-ot az orruknál fogva vezetheti.

- Nos, drágám - mondta Lajos -, kénytelen leszek néhány napig St. Dennis-ben hagyni

téged, mert Párizsba kell mennem. Vannak államügyek, melyekre oda kell figyelnem. Akoronázásodat itt rendezzük meg, és akkor diadalmasan vonulhatsz be a fővárosba. Párizs népe

türelmetlenül várja, hogy üdvözölhessen. - Remélem, tetszeni fogok nekik.



- Imádni fognak, ahogy mindnyájan tesszük. Csak azt az egyet sajnálom, hogy most ittkell hagynom téged.

Mary gyöngéden megcsókolta a homlokát. Nem akarta, hogy lássa rajta amegkönnyebbülést, amit - attól félt - az arcáról leolvashatna.

A király előbb Párizsba megy, és néhány napon belül megtartják a koronázást. Francois csatlakozott a királynéhoz, amikor az kilovagolt a kísérőivel. - Ez az egyetlen mód, hogy szót válthassak veled négyszemközt - panaszolta.

- Áltatod magad. Most is figyelnek. Nem tudod, hogy minket mindig figyelnek?

- Milyen pokoli sors ez? Te idejössz, hogy férjhez menj Franciaország királyához, és olyankönnyen lehettem volna én az a király!

- Meggondolatlan vagy.

- A szépséged tesz azzá. - Elfelejted, hogy ebben a pillanatban is fülek nyúlnak, hogy hallják, amit mondasz nekem?

- Egyáltalán nem kell megnyúlniuk. Sejthetik. Mit várnak, mit mondhatnék a világ valaha

látott legszebb asszonyának? - Azt várhatják, hogy hűséges férj legyél, és ne feledd, hogy én a király felesége vagyok. - Túl sokat kérnének tőlem. - Nem hiszem, hogy a királynak tetszene, ha tudná, miket mondasz nekem.

- Nem óhajtok tetszeni a királynak. -

Francois, nagyon meggondolatlan vagy.

- Rá fogsz jönni, hogy sokkal olyanabb is tudok lenni.

- Milyen célból?

- Mikor találkozhatunk egyedül, hogy elmondjam neked?

- Hallgatlak, máris. - Ez többet igényel néhány szónál. Ha eljönnél egy lakosztályba, tudom... - Én... egy lakosztályba! Nem hiszem, hogy jól hallottam. -Álruhában, természetesen.

Mindketten álruhában lennénk. Meg lehet tenni. Mindig szórakoztató inkognitóban lenni. Nem találod?

-

Nincs ilyen tapasztalatom.

- Még olyan sok csodálatos tapasztalat vár rád.

- És felajánlod, hogy a tanárom leszel?

- Én lennék a legboldogabb élő ember, ha az lehetnék. Mary nevetett és visszafogta a lovátúgy, hogy egészen a

kísérői közé került, akik azonnal hátrébb vonultak.

François csalódott volt, de biztos volt benne, hogy elért valamelyes haladást. Csak egyszervolt része ellenkezésben, a szegény, egyszerű kis Françoise esetében. Az egyetlen nő, akivalaha is elutasította őt! De ő egy erkölcsös lány volt; Françoise-ban nem volt tűz.

Milyen más ez a kedves, életvidám lány. Benne erős szenvedély van; és biztos volt benne, hogy szerelmes.

A St. Dennis-katedrálisban a dauphin fogta a királyné kezét, és az oltárhoz vezette. Ahogyott térdelt a párnán, amit ebből a célból helyeztek oda, a katedrális egy csendes sarkából Lajosnézte ót. Nem akarta, hogy az emberek tudják, hogy jelen van, mert ez az ő napja, és nem akartaa figyelmet elterelni róla.

Szemei egy kissé elhomályosodtak, ahogy nézte. A könnyek ebben a korban könnyebbenkibuggyannak, mint ifjúkorban és mélyen megindította a felesége szépsége. Olyan fiatalnak



látszik ragyogó öltözékében azzal a gyönyörű, vállára boruló hajával, amit imád simogatni.Még soha nem volt szebb királynéja Franciaországnak, és sosem szűnt meg bánni, hogy csak

hanyatlása éveiben jött el hozzá. De Brie kardinális kente föl, és Mary szilárdan állt, mint egy szobor, míg a szenteltolajat a

fejére hintették.

Most a jogart a jobb kezébe helyezték, az aranypálcát a balba, a gyűrűt az ujjára húzták. DeBrie a házassági koronát a fejére helyezte; olyan nehéznek tűnt nőies törékenységéhez képest,Lajos reménykedett, hogy nem fájdul meg a feje.

Őfelsége, a francia királyné koronázási szertartása csaknem véget ért, és Mary elindult afőoltár bal oldalán lévő trón felé.

A dauphin kötelessége odavezetni; és az ő ragyogása és a férfi eleganciája láttánmindenkiben felötlött, milyen összeillő pár volnának.

Szegény Francois! Szegény Mary! A sors könnyen egymásnak adhatta volna őket. Hanéhány hónappal ezelőtt meghaltam volna, elmélkedett Lajos, akkor is szükséges lett volna egyangol házasság. Ha szegény Claude-om nem ment volna férjhez Francois-hoz, és ó szabadvolna...

De nem így történt. Az élet nem ilyen egyszerű. És most ez a gyönyörű lány az ó feleségeés szegény idomtalan Claude egybekelt Francois-val.

Lajos megvonta a vállát. Ha az ember öreg, rájön, hogy minden dicsőség és minden bánatelmúlik idővel Idővel, igea Mindig az idő a győztes.

Misét mondtak, és Francois elfoglalta helyét a trón mögött, hogy tartsa a nehéz koronát akirályné feje fölött, megkímélve őt a súlyától.

És végül, a harsonák hangja kíséretében a csoport, a vezető nemesurak és hölgyekvezetésével elhagyta a katedrálist.

A királyi lakosztályban Lajos megölelte a királynét. -

Most már tényleg Franciaország királynéja vagy, drágám -mondta. - És nagy örömömreszolgál, hogy láthattam a koronázásodat.

- Impozáns szertartás volt, és remélem, mindent úgy tettem, ahogy várták tőlem. - Tökéletes nyugalommal helytálltai, ahogy mindig is. Mary egy pillanatra meghatódott,

hogy a férje büszke rá; és

szégyellte magát, amiért olyan sokszor kívánta a halálát. Még mindig így van, de sajnálja,hogy így kell lennie, és indíttatást érez, hogy térdre vesse magát előtte és kérje, értse meg,milyen motiváció van a vágya mögött. Meg szerette volna magyarázni: ez nem a személyednekszól, Lajos, mert te soha mást nem adtál nekem, mint jóságot, ez egyszerűen azért van, merthozzád kényszerítettek, amikor mást szeretek, és nem tudok élni a remény nélkül, hog y egy

napon szabad leszek.Tudja, hogy a férje okos; és gyakran eltöpreng, nem lehet -e, hogy többet megért, mintamennyit neki hinni enged. Észrevette rajta a változást, amióta az angol csoport megérkezett?Mások észrevették - Marguerite például. Marguerite okos, mégis, mint a legtöbb ember, minthavak lenne, főleg, ha az öccséről van szó. Azt hiszi, minden asszonynak szerelmesnek kell lennie

belé, és követnie kell, ha int neki: és valószínűleg intett Marynek. Az élet túl bonyolult; és neki olyan egyszerű vágyai vannak. Tudja, mit akar - olyan kevés

ember van így -, és amikor valaki ennyire biztos a célban, kell, hogy egyenes út vezessen oda. Óolyan biztos benne, mint abban, hogy él; egy nap férjhez megy Charleshoz, mert Lajosnak megkell halnia előbb vagy utóbb, és ha ez bekövetkezik, bírja bátyja ígéretét, hogy azzal házasodik,akivel akar. Ennek tudata segít neki túlélni ezeket a napokat.



Szeretné, ha lehetséges volna elmagyarázni ezt ennek a kedves, fáradt öregembernek; determészetesen nem lehet. Lajos megértő és engedékeny - de nem olyan mértékben, hogyelfogadna egy ilyen helyzetet.

Amikor visszavonultak, a királyné így szólt: - Olyan fáradt vagyok ma este. - Drágám - felelte Lajos, és megsimogatta az aranyhajfürtöket -, kimerítő nap volt ez

számodra. Mary lefeküdt, becsukta a szemét, tettette, hogy alszik. Lajos lehajolt, gyengédenmegcsókolta a homlokát, mielőtt lefeküdt mellé.

Talán megkönnyebbült: mert ő is túl fáradt volt. Csaknem azonnal elaludt. Mary viszontnem. Olyan csendesen lélegzett, ahogy csak tudott, próbálta beleképzelni magát a jövőbe, emlé-

keztette magát, hogy minden elmúló óra közelebb és közelebb hozza azt, amire a szíve vágyik. És reggel Lajos elindult Párizsba. Ott akart lenni, hogy fogadja szeretett királynéját,

amikor ünnepélyesen bevonul fővárosába.

A nagy menet Párizs felé tartott, svájci gárdisták vezették fel, francia és angol

fegyverhordozók és francia főrendek. A nemesek követték őket a királyi vérből való hercegekvezetésével, és úgy tűnt, mindegyik arra törekedett, hogy felülmúlja a többieket felszereléseragyogásával.

Mary a gyaloghintóban utazott; aranyruhában, a fején csillogó koronával, vállára omlóhajával úgy nézett ki, mint egy tündérkirálynő. A gyaloghintó mellett, ragyogóanfelszerszámo-zott lován, ékszerektől csillogva lovagolt a dauphin.

Könnyedén csevegett vele mialatt haladtak, de a társalgás mögött érezhető volt sürgetővágya. Azt mondta neki, hogy soha nem élt még hozzá hasonlatos királyné vagy asszony avilágon; és Mary önelégülten hallgatta, egész idő alatt azon töprengve, vajon találkozik -eCharlesszal a banketten és el tudja-e intézni, hogy mellette üljön.

- Amióta megérkeztél Franciaországba még gyönyörűbb vagy, mint valaha - mondta a

férfi - Kérdezem magamtól, mitől van ez?

Mary szórakozottan mosolygott, és a férfi folytatta: - Azt hiszem, tudom Boldogabb vagy,

mióta itt vagy Franciaországban, mint amikor megérkeztél. - Lehet, hogy így van.

- És ez valamelyikünk miatt... egyikünk miatt van? Mary az őt éltető emberekremosolygott.

- Ha Párizsban leszünk - folytatta Francois -, könnyebb lesz találkoznunk. - Párizsban? - ismételte gépiesen a lány. - Meglátod. - Bizonyára - felelte Mary a dauphin nagy elégedettségére.

Elérkeztek a St. Dennis-kapuhoz, ahol egy nagy élőképet mutattak be, és a menet megállt,hogy megcsodálják; Egy hajót láthattak, amiben tengerészek utaztak és üdvözletet kántáltak agyönyörű királyné tiszteletére.

Ez volt az első élőkép, és meglepetésszerűen a város több pontján is felállítottak ilyeneket,és mindegyik előtt meg kellett állnia a menetnek, mert áldást énekeltek a királynéra. Ezért a

Notre Dame-ig vezető útjukat gyakran megszakították, és amikor elértek a katedrálisba, aholMaryt fogadták, hogy misét mondjanak a tiszteletére, kezdett nagyon elfáradni, mert mármajdnem hat óra volt. De a hosszú nap még korántsem ért véget. Vacsorát adtak a Palais de laCitében, ez a nyilvánosság előtt zajlott, és mindvégig ő állt a figyelem középpontjában. Nemmerte kimutatni, mennyire fáradt. Folyton mosolyognia kellett; és egész idő alatt figyelt, mert

tudta, hogy valahol az őt bámuló tömegben ott van Charles Brandon, és biztosan látni fogja őt a

lovagi tornán, ami néhány napon belül kerül megrendezésre, a koronázási ünnepségekrészeként.



A dauphin mindvégig mellette volt, folyton suttogott neki, várt valami bátorítást, és bizakodott benne, hogy kapni fog.

Lajos a rezidenciáját az Hotel des Tournelles-ben rendezte be, mert mint mondta, a

figyelem középpontjában a királynénak kell állnia. Mary azon töprengett, a férje vajon örül-e,

hogy megszabadult a ceremóniától. A Tournelles-ben pihenhet a lak osztályában, egyszerű,

külön neki készített ételt eszik, és korán lefekszik, hogy amikor majd ő is csatlakozik hozzá,már kész álljon rá - ahogy mondta és remélte -, hogy jó férje legyen. Közben módja lett egy kis pihenésre, és igyekezett elfeledkezni arról, mit hoz számára a

jövő. Ma éjjel legalább egyedül alszik. A Palais de la Cité nagy báltermében Mary elfoglalta a helyét azon a márványemelvényen,

ahonnan az ünnepélyes kihirdetéseket szokták közzétenni. A termet - amely kétszázhuszonkétláb hosszú - gazdagon díszítették kárpitokkal, a falakon körben a francia királyok képmásai,kezdve Faramonddal - a Kerek asztal Lovagjával, akiről azt mondják, hogy az első franciakirály volt és az ötödik században uralkodott - egészen XII. Lajosig.

Mary kísérőit Claude és Marguerite vezették, és ő tudatában volt figyelő szemeiknek,különösen, amikor Francois a közelben tartózkodott. Sajnálta szegény Claude-ot és meg akarta

mondani neki, hogy nem kell félnie, és hogy neki nem áll szándékában Francois szeretőjévélenni. Nem mintha azzal meg tudná akadályozni, hogy oka legyen a szegény teremtésnek aféltékenységre.

Milyen más lenne, ha Charles és én házasok lennénk! - sóhajtott Mary.

Hálás volt jó egészségéért azon a hosszú és kemény napon, és ahogy ott ült a pompásteremben, hirtelen meglátta az angol csoportot a vacsorázók között és velük Charlest.

Az egybegyűltek feje fölött a pillantásuk találkozott, a szerelem és vágyakozás jeleitküldve egymásnak.

Mary már nem volt fáradt; és senki, aki nem volt szemtanúja a nap látványoseseményeinek, nem sejtette volna, hogy ő állt mindennek a középpontjában; vidám volt, friss éssziporkázó.

Sokan, akik figyelték, azt mondták magukban, a királyné szerelmes. És mert a dauphin

soha nem mozdult mellőle, és mert képtelen volt rejtegetni az érzelmeit, suttogni kezdték, hogyfinom kis bonyodalom van készülőben.

- Nézzétek a dauphint és a királynét! - suttogták szerte a teremben.



A KIRÁLY HALÁLA

Egy magas emelvényt emeltek az Hôtel des Tournelles parkjában, és erre egy heverőt

helyeztek, mert a királyt újra bántotta a köszvénye és nem tudott volna egy testhelyzetben ülnihosszú ideig. Mégis muszáj volt jelen lennie ezen az eseményen, mert az angolok kifejezetten

azért jöttek át, hogy összemérjék ügyességüket a bajvívásban a francia bajnokokkal, és Párizsizgatott népe már gyülekezett a Tuilleriák kertje melletti Rue St. Antoine-on, ahol a mérkőzéstrendezték.

A lárma hatalmas volt, az emberek fogadásokat kötöttek arra, hogy ki lesz a győztes. Azangol Suffolk herceg híréről beszéltek, aki magát a dauphint hívta ki.

A harsonák hangja jelezte a királyi pár érkezését, és a király, aki nagyon betegnek látszott,nagy nehézségek árán az emelvényhez lovagolt. Örömmel látták, milyen féltő gondoskodássalveszi körül a fiatal királyné a férjét. A legnagyobb rangú hölgyek kísérték; és micsoda kontrasztvolt mellette a szegény, jelentéktelen Claude. Marguerite, a dauphin'nővére igazi szépség, de a

királyné volt az, a gyönyörű aranyhajával és ragyogó megjelenésével, aki mindenki figyelmétmagára vonta.

Lajos mosolyogva feküdt a heverőjén, meglehetősen gyengének látszott, miközben azemberek éljenzését fogadta. A józanabbakat lehangolta a „nép atyjának" beteg külseje, emlé-

keztek rá, hogy jó királyuk, és Franciaországban az élet jobb lett az uralkodása alatt. Ám afiatalok le nem vették a szemüket Francois-ról, aki mindnyájuk eszményképe volt.

Néhányan a királyné karcsú, mégis telt alakját tanulmányozták. Még korai lett volna a

terhesség jeleit észrevenni rajta, bár lehetséges, hogy áldott állapotban van. Akkor a ragyogóFrançois sose kapja meg a trónt. Izgalmas a helyzet, és az

emberek érdeklődése a királyi család iránt emiatt nagyobb a szokásosnál. Lajos szerette volna lehunyni a szemét. Az emberek kiáltozása, a harsonák hangja

fárasztotta. Mit nem adott volna a csendes lakosztályáért, ahol a függönyök kirekesztik a fényt,és kényelmes ágyában... alhatna.

De muszáj jelen lennie az eseményen és örömmel figyeli királynéja izgalmát. Rájött, hogy még sok mindent meg kell tudnia róla. Valójában nem ismeri az ő Maryjét.

Félénk és szégyenlős volt, amit az ember el is vár egy szűztől, és olyan is maradt. Azt gondolta,

idővel majd felkelti benne a szenvedélyt, mert ő érezte, hogy van benne szenvedély, lappangón,felébresztetlenül. Most mégis észrevett rajta valami változást. Valamiféle elfojtott izgalom fűti,és másképp néz ki, mint az a lány, akit a házasságuk első napjaiban megismert.

Nem kerülte el a figyelmét Francois mohó tekintete, melyet túl gyakran felejt rajta.Lehetséges? Nem lenne meglepve, ha így volna, Maryt se hibáztatná. Ismeri Francois hírét. De

Francois nem lehet ennyir e ostoba. A Nagyfiú lehet szoknyavadász ahol és amikor csaklehetősége van rá, de nem lehet olyan ostoba, hogy szerelmi kalandba bocsátkozzék akirálynéval.

És mégis... történt valami változás. Most az angol csapat belovagol az arénába, bajnokuk vezeti őket, Suffolk hercege és

Dorset márki. Suffolk szép ember -olyan magas, mint Francois, de vállasabb. Kettejüket együttlátni megér egy kis kényelmetlenséget.

A királyné tapsolt és figyelte a lovasokat, akik meghajoltak a lovaikon, ahogy elhaladtak akirályi páholy előtt, eközben sisakjaik lószőrforgói a lovaik fejét érintették.

Pillantása Suffolk hercegén maradt; a király észrevette, hogyan követi szemével körbe azarénán.

Most a franciákon, a kihívott félen a sor, hogy belovagoljanak a dauphin vezetésével.



Ha ilyen fiatal lennék! - gondolta Lajos. Az ember saját fülével hallja a tömeg tapsát éstudja, hogy ez annak szól, aki fiatal, erős, ragyogó, bátor hős. Francois kétségtelenül próbál azlenni, és Lajos sokért nem adná, ha aznap ő lehetne az a férfi a ragyogó vértben.

És a királyné; erőtlenebbül tapsol. Furcsa látni, hogy nem követi a szemével a francialovagokat, mint előbb az angolokat.

Azt reméli, hogy honfitársai nyerik meg a bajnokságot, gondolja Lajos engedékenyen. Eztermészetes. Mégis, ha vonzódik Francois-hoz, jobban kellene csodálnia ebben a szerepben, amit most

alakít, mint eddig bármikor. Hacsak nem óvatos, természetesen. De az ember nem számít óvatosságra Mary esetében. Fiatal és ártatlan, gondolta. Nem érdekli Frangois, és azt akarja, hogy a honfitársai

győzzenek.

A tömeg hangosan tapsolt. El kellett ismerniük, hogy az angolok nagyon ügyesek és mégFrancois sem ér fel teljesen a magas angollal, akivel vív, noha mindent elkövet.

A királyné előredőlve figyel, arca egyre kipirultabb. Az összes csecsebecséket egybevetve, amit tőlem kapott, gondolta Lajos, aki csak ritkán

vette le róla a szemét, egyiknek se örült úgy, mint ennek. Visszatartotta a lélegzetét a bajvívás feletti izgalmában; és egyszer, amikor úgy látszott,

hogy a magas angol kibillen a nyergéből, behunyta a szemét és összerezzent. De minden rend-

ben volt; ez csak egy csel volt és ismét a férfi győzött. Kétségtelen, hogy Suffolk herceg fogja kihívni a dauphint -és amikor ezek ketten

egymásnak támadtak, Mary nagyon nyugtalan lett. A légkör valóban feszült volt, nemcsak a királyi páholyban, hanem a nézők között is, mert

franciák ezrei akarták látni a dauphin győzelmét. Lajos nézte a dauphin anyját és nővérét, látta, hogy előrehajolnak, figyelte a

nyugtalanságukat - ami nem volt nagyobb, mint a királynéé. Lajos ironikusan gondolt azokra az évekre, amiket Lujza végigszenvedett, amikor előző

felesége megígérte, hogy örököst szül Franciaország trónjára. Mennyi aggodalmat szenteltekezek az ambiciózus asszonyok a Nagyfiúnak; és még mindig. Nem tud részt venni még egy

játékban sem anélkül, hogy ne drámaian fognák föl. Hirtelen ijedt moraj zúgott fel. Mary talpra ugrott, és Lujza és Marguerite is kétségbeesve

bámultak az arénára. Lajos szerette volna, ha jobbak a szemei. - Mi történt? -kérdezte panaszosan, és a körülötte

lévők néhány másodpercre elfelejtették, hogy a király szól hozzájuk, olyan feszülten figyelték,mi történik az arénában.

- Frangois! - kiáltotta Lujza. - Fiam... fiam!Francois megsérült a kezén, és ez meghiúsította a franciák reményeit. Suffolk bebizonyította, hogy ő a bajnok és a győzelem az angolokat illeti. Ez az első nap

eredménye a bajvívásban. De még több mérkőzés hátravan. Francois felkötött kézzel jelent meg a tornát követő banketten és szomorúan beismerte,

hogy képtelen megtartani a lándzsáját, így kénytelen visszalépni a versenytől. Beszélgetett a királynéval, miközben a nagyteremben vacsoráztak. - Az angolod kizökkentett az éberségemből - mondta neki.

- Nem ezt vártad tőle?

- Szóval az angolt pártolod?

-

Ne feledd, hogy az utóbbi néhány hetet leszámítva egész életemben köztük éltem.



- Szégyen! Azt hittem, közénk tartozó lettél - hajolt hozzá Francois. - Az én hibám volt.Rád gondoltam ahelyett, hogy az ellenfelemre koncentráltam volna.

- Ismerd be - vágott vissza Mary -, hogy az ellenfeled túl jó hozzád képest. - Nem, ki fogom még hívni és legyőzöm.

- Ugy gondolom, neki ítélik a győzelmet ezen a viadalon.

- Az irántad érzett odaadásom, nem az ó ügyessége szerzi meg neki a győzelmet. - Nem elég jó kifogás! Győzni indultál és találtál egy férfit, aki jobb nálad.

- Nagyon hevesen dicséred. Még féltékeny leszek arra a fér fira. .. Suffolk, igaz?

- Charles Brandon - lassan mondta a nevét, minden betűjét szeretettel ejtve ki -, Suffolk

hercege.

- Valami kalandor, úgy hallottam Tudod, hogy el akarta venni Margit főhercegnőt? Acsászár állította le a kis játékát.

- Nem hiszem, hogy kis játékot játszott volna, ahogy ma sem a bajvívásban. - Elárulok egy titkot - mondta Francois. - Monsieur Suffolkot nem fogják bajnoknak

kihirdetni.

-

Miért vagy olyan biztos benne, Monsieur le Dauphin}- Mert bosszút állok ezért. - Megérintette a kötést a karján.

- Hogyan, amikor nem tudod megtartani a lándzsát? És ha nem tudtad legyőzni, mielőtt

megsérültél, miben reménykedsz most?

-

Madame,; túl magabiztos vagy. Van egy német fickó a szolgálatomban. Még magasabb,mint én vagyok; a legerősebb férfi Franciaországban. Legyőzhetetlen. Kiállítom Monsieur

Suffolk ellen, és ő kiüti az angolt a nyeregből. Meglátod. Több ápolni-való lesz rajta holnap,mint egy vérző kar.

Mary- elfordult. Attól félt, hogy bosszúvágyában Francois bajt fog okozni Charlesnak.

A királyné nem tudott elaludni éjszaka, és nyugtalansága miatt felébredt a király. - Mi bánt, szerelmem? - kérdezte. -

Semmi - felelte Mary.

- Mégsem tudsz aludni. Talán túlságosan is felizgattad magad. Kimerítő nap volt. - És holnap is az lesz. Lajos, azt hallottam, hogy egy német, akit még soha senki nem vert

meg, indul holnap a lovagi tornán. Ez igaz?

- Ó, ismerem azt az embert. A dauphin egyik szolgája, egy nagy, megtermett fickó. Láttamőt, ahogy úgy fordította ki a férfiakat a nyeregből, mintha kukoricászsákok lennének. Igen,igaz, senki nem tudja legyőzni

-

Akkor ő Franciaország bajnoka? -

Szerelmem, ő nem nemesember, ezért nem hívjuk gyakran lovagi tornára. - Akkor nem vívhat holnap.

- Hm - mondta Lajos. - Az angoljaid túl jók. Mindent be kell vetnünk annak a reményében,hogy legyőzzük őket.

- Mégsem lehet. - Milyen heves vagy! ígérem, jó sportot fogsz látni. Tudta, elárulta magát; csöndben kell

maradnia. Charles nem

sérülhet meg, bizonygatta magának. Charles legyőzhetetlen. Henriket is mindig legyőztevolna, ha akarja.

Mégis rémült volt; és amikor elaludt, rémálmai voltak. És még ébredés után is kísértették

ezek a képek.



Francois a királyi társasággal ült az emelvényen - ezúttal mint néző, mert nem tudotttovább versenyezni. Teljes izgalommal várta a percet, amikor a német belovagol az arénába,hogy kihívja Suffolk herceget Franciaország nevében.

Francois kissé komor volt. Ritkán adódik, hogy nem ő az ilyen események hőse. Az angoltúl gyors volt hozzá képest. Igaz, hogy közben Maryre gondolt, látni vágyta a fényt a szemében,

inkább látványosan vívott, mint átgondoltan; és az angol felismerte ezt a lehetőséget éscselekvésképtelenné tette. Szegényes mutatvány a dauphintől! Csalódást okozott mindenkinek - az anyjának, a

nővérének, az embereknek -, de mindenekelőtt saját magának. Marynek? Ebben nem volt biztos.

Ránézett és eközben elfogta Claude pillantását. Anyai szeretettel nézett rá, azt próbáltaelmondani, hogy nem érdekli, bajnok -e vagy sem, az érzései iránta nem változnak. Ragasz-

kodott hozzá, hogy ó maga kösse be a sebét. Lehangoló, hogy olyan valaki imádja, aki unalmas, és hogy bizonytalan a másikban, akit a

szeretőjének szeretné. Nem valami sokat ígérő nap volt ez Frangois számára.

Mary előrehajolt az ülésén. És most ott volt a németi Micsoda egy bika! Micsoda izmok!Legyőzhetetlen. Az angolnak nincs esélye.

A tömeg csendes. A küzdők úgy tartanak egymás felé, mint két óriás, és a sápadtnovemberi napfény megcsillan a fegyverzetükön.

Mindenki meredten figyeli őket, kivéve két embert a királyi páholyban - az egyik a király,a másik a dauphin; egyik sem tudja levenni a szemét a királynéról, aki egyenesen ül, sápadtanés feszülten, kezei összekulcsolva az ölében és szinte együtt lélegzik azzal a két csillogóalakkal, így nincs tudomása róla, hogy mindkettőjük szeme rászegeződik, és hogy most elárultamagát.

Lajos érzelmei vegyesek voltak, és hosszú időnek kellett eltelnie, hogy erőt vegyen rajta a

megindultság. Szomorúság, fájdalom és sajnálkozás kínozta, a királyné miatt és magáért is.Tehát szereti az angolt, és mert heves volt mindenben, amit csinált, nem tudta elrejteni ezt aszerelmet. Ezért változott meg, amióta az angol küldöttség megérkezett az udvarba.

Nyilvánvaló. Miért volt annyira vak, hogy nem vette észre sokkal előbb?

Képek idéződtek fel benne együtt töltött éjszakáikról. Szegény gyermek, gondolta.Bizonyára amilyen heves a szerelemben, olyan heves az utálatban, így nagyon szenvedhetett.

Utál engem? Beteg öregember lehetek a szemében - taszító, gusztustalan. És mindengondolata azé a szőke óriásé!

Tragédia, ami a legtöbb királyi vérből valóval megtörténik; szenvednek, de megtanulnak

beletörődni Emlékszik az első feleségére, Francia Johannára. Ó akkor fiatal férfi volt. De nemtudja összehasonlítani az idegenkedést, amit a felesége iránt érzett, Mary Tudor szenvedésével. Összekulcsolja a kezeit, enyhén előrehajol, kapkodja a levegőt. Szegény kicsikém,

gondolja Lajos. Ha felállnál és kikiabálnád, „Szeretem Suffolkot!," akkor se tudnádvilágosabban elmondani, mi jár a fejedben. Ideje, hogy meghaljak.

És sose szerette még ennyire, mint ebben a percben. Francois arca megmerevedett. O is rájött a titokra. Dühös lett, mert sose látta még a lány

arcát ilyen vágyakozónak, mint amilyen most volt, és amiből megállapíthatta, hogy egy másikférfit szeret. Sose vette komolyan az udvarlását, bolondot csinált belőle, ahogy az öreg Lajosbólis.

Legyőzték a bajvívásban! Legyőzték a szerelemben! És lehet, hogy a királyné terhes egy

gyerekkel, aki elütheti őt a tróntól. Sose voltak még ilyen rosszak a dauphin esélyei.



- Nem engedhetem - fogadkozott magában -, hogy gyereke legyen Suffolktól! Ez márk omoly államügy. Ha a saját fiam fosztana meg a jogaimtól, az egy dolog, de hogy egy angolfattyú legyen az!

Lajossal, az öreg hülyével, akinek csorog a nyála a gyönyörű lányért, meg kell értetni afenyegető veszély jelentőségét.

Közben Suffolkot le kell győzni az arénában. De nem így történt. Suffolk megszállottan küzdött. Életében még soha nem vívott így, mintmost a Tuilleriák kertjében, és még a legelfogultabb bíró is kénytelen volt győztesnek nyilvá -

nítani. A királyné felemelkedett; tapsolt örömében. Nem tudott várni vele, hogy üdvözölje a

bajnokot; és közben egész idő alatt rászegeződött a király szomorú szeme és a dauphin elborulttekintete.

Francois kettesben volt a királlyal a lakosztályában. A dauphin határozottan nyugtalannak tűnt, és a királynak alapos sejtése volt arról, miért

jött be hozzá. Nem könnyű célozni rá - mert nem meri egyenesen kimondani -, mi jár a fejében;mégis meg kell értetnie Lajossal ennek a kényes helyzetnek a veszélyeit.

- És a kezed? - kérdezte a király. - Csaknem meggyógyult, uram.

- Egészséges véred van. - Szerencsétlen dolog, hogy a torna elején történt, felség. Sajnálom, hogy nem

szerezhettem meg az örömet, hogy megverem az angolt.

- Ó, Francois-m, túlságosan jó hozzánk képest, valljuk be.

- Az angol módszer, felség, kevésbé kifinomult, mint a miénk. - De sokkal hatékonyabb. Francois habozott kissé, aztán így szólt: - Az angolok, különösen Suffolk hercege, úgy

látszik, nagyon jól érzik magukat az udvarunkban. - Szükségszerű, hogy szórakoztassuk a vendégeinket.

- Igaz, felség. Mégis azt gondolom, vannak néhányan az udvarban, akik örülnének, ha azangolok visszatérnének a hazájukba.

- A királyné örömét leli benne, ha foglakozhat a honfitársaival. - Sok alkalma volt már rá, hogy megtegye, uram. Ez volt a legmesszebb, ameddig el mert menni. Természetesen igaza van, töprengett Lajos.

A fickónak nem kellene megengedni, hogy itt jöjjön-menjen kedve szerint. Túl nagy kísértést jelent a királyné számára. És nem akarja, hogy bajba kerüljön.

- Az udvar hamarosan St. Germainbe költözik - mondta nyugodt hangon. - Nem várjuk el,

hogy az angolok elkísérjenek minket oda is. Szegény gyermek, gondolta. De jobb lesz így.

Charles visszautazott Angliába, és nem volt alkalmuk négyszemközt találkozni. Mary lehangolt volt, de elkeseredetten próbálta ezt titkolni

Mikor látom újra az én Charlesomat? - kérdezte magában, és nem tudott kielégítő választtalálni.

A dauphin láthatóan jól szórakozott; ismét elhalmozta figyelmességével, melyet - mint

később Mary visszaemlékezett rá - egy ideig szüneteltetett. Charles dicsőségtől övezve térthaza.. Henrik örülhet neki. Elképzelte, ahogy róla beszélgetnek.

Mit nem adnék érte, ha ott ülhetnék közöttük a Greenwich- palotában, ahogy szoktunk. A király bejött hozzá és a kezébe adta a lantját.



- Játsszál nekem - kérte. - Annyira vágyom szép muzsikára, így hát játszotta a dalokat,melyeket Henriknek szokott, és a

király osztozott vele a mélabújában. Aranyfürtjeit gyöngyökkel kirakott szalag fogta össze,de így is a vállára omlottak, violaszínű bársonyköntöse hasítéka alatt aranyrojtokkal szegélye-,

zett, borostyánszín szatén alsószoknyát viselt, fehér nyaka körül igazgyöngy nyaklánc.

Ostobaság, gondolta a király. El kell felejtenie Angliát és az angolját. Ő mostFranciaország királynéja - ez büszke sors, ami bárkit elégedetté tehetne. Ha tudnának gyereketnemzeni, az betöltené az életét.

Egy gyerek? Miért ne? Még nem olyan öreg, és jó napjain csaknem újra fiatalnak érzimagát.

Szerelmes belé; nem látja be, miért ne élhetnének együtt barátságban? Ha lenne egy kisdauphin, és sokat törődne a kisfiúval, talán megszeretné az apját is.-

Odalépett az asszonyához, a vállára tette a kezét. A lant elhallgatott.

- Jólesik néznem téged - mondta. - Megint fiatalnak érzem magam

Mary próbálta visszafogni magát, nehogy végigfusson testén a borzongás, és csaknemsikerült is.

A férje sajnálta őt, de meg kell keményítenie a szívét. Most már az ő felesége; nekiadtaFranciaország koronáját, cserébe kapnia kell egy trónörököst.

Lajos megtagadta, hogy elfogadja a korát. St. Germainben a régi lelkesedéssel vadászott. Akirályné kilovagolt vele, ó pedig mellette volt a banketteken. Részt vett a bőséges étkezések ben,

elhagyta a főtt húst, néha még a mértéket is elvesztette, és amikor visszavonult a királynéval, bizonygatta magának, hogy - lévén fiatal a felesége - ez ót is megfiatalítja.

Franciaország öregembere eltűnt. Tudta, hogy a dauphin az anyjával és a nővérével keserűen figyeli. Magában nevetett rajta,

hogy zavarba ejtette őket. A királyné a leggyönyörűbb lány az udvarban, és ő van olyan férfi, hogy örömét lelje

benne.

Az udvar visszatért a Tuilleriákba, hogy megünnepeljék a karácsonyt és az újévet. A királyné féktelenül jókedvű volt. Ha a király bizonyítani akarja, hogy nem öregember,

hadd tegye. Csatlakoznia kell hozzá a mulatozásokban; és ő majd megmutatja nekik, hogyan is

ünneplik a karácsonyt és az újesztendőt a bátyja udvarában. Az idő keservesen hidegre váltott; magasan állt a hó az utcákon és metsző szél söpört

keresztül a palotán. A királynén nem látszott, hogy zavarná az időjárás. A hangulata egyrevidámabb lett, ahogy teltek a napok.

Ilyennek kell lennie, mondta magának Lajos. Túltette magát a kis fellángoláson az

angollal. Kész élvezni az új méltóságát; dicsőséges dolog Franciaország királynéjának lenni,még ha egy öreg férj jár is vele. Amikor együtt voltak, Lajos igyekezett derűsnek látszani; állandóan bizonyítani próbálta,

hogy visszanyerte egészségét és erejét. Bizonyossággá akarta tenni azt a sunyi töprengést adauphin arcán. Azt akarta, hogy Lujza reményei katasztrofális mélységekbe zuhanjanak.Minden keze ügyébe kerülő eszközt felhasznált, hogy öreg testének a fiatalság látszatát tudjakölcsönözni.

O nyitotta meg a karácsonyi ünnepséget a királynéval az oldalán. Táncolt vele, együttvacsorázott vele, és szellemességével megnevettette.

Ami a királynét illeti, fáradhatatlannak tűnt; előfordult, hogy féktelenül táncolt és rávette akirályt, hogy tartson vele.

Szilveszter estéjén a jókedve a tetőpontjára hágott. A király nem tágított mellőle.



Amikor táncra perdült, kinyújtotta a karját a férje felé, és Frangois, aki mindezt az anyjávalés a nővérével együtt figyelte, még sosem látta az álmait ennyire reménytelennek.

- Boszorkány! - sziszegte Lujza. - Új életet lehelt belé. Tíz évvel fiatalabbnak néz ki, minta házassága előtt. Sose volt így megrészegülve Annától, mint ettől a nőtől, pedig Anna azorránál fogva vezette.

-

Ó, anyám - sóhajtotta Marguerite -, ki gondolta volna, hogy ez lesz? Minden éjszakát azágyában tölt. Még a végén összehoznak valami. - A reményeink... minden tervünk... semmivé lesz - nyögött fel Lujza.

- És pont akkor - mormolta Francois -, amikor úgy tűnt, hogy a korona már a fejemen van!

A „Szentháromság" kétségbe volt esve. A királyné tudta ezt. Gúny csillant a szemében, ahányszor csak tekintete találkozott a

család valamelyik tagjáéval. De a vidámsága mögött valamiféle töprengés és éberség lapult.

A bálteremben túl nagy volt a hőség; odakint a hőmérséklet fagyponton állt. Táncoltak és későn vonultak vissza a lakosztályukba.

A királyné vidáman feküdt királyi ágyában. Ma éjjel nem lesz szerelmeskedés. Túlságosan beteg. Előtte nem tudja olyan ügyesen tettetni magát, mint mások előtt. ' Vigasztalta. - SzegényLajos, túl fáradt vagy. Aludnod kell. Itt leszek melletted... így... és ha kipihented magad, újra jólleszel.

Fölé hajolt, és ő fölnézve kerek, fiatal arcába, vágyott rá, hogy kényeztesse; de igaza volt,túlságosan fáradt.

így hát csendben feküdt, és Mary mellébújt, ujjait a kezébe fűzve. És azt gondolta: Már nem tarthat sokáig. Valami azt súgja. Sajnálta Lajost, de a lelke mélyén mégis ujjongott. Szerette volna a karjaiba vetni magát és

a bocsánatát kérni. Szerette volna azt mondani: A halálodat kívánom, Lajos, és utálom magam

érte; de nem tudom nem ezt kívánni. Sokáig nem tudott elaludni. Folyton a túlfűtött bálteremre gondolt és úgy képzelte, mintha

hallaná a zenét, amint összevegyül a kinti vonító széllel. Arcok villantak föl és tűntek el aképzeletében. Francois, karcsún és kiéhezve... éhes. a testére, félig szeretve, félig utálva őt alovagi torna óta, amelyben Charles legyőzte. Lujza, riadt és ijedt, azok a pillantások, melyekkelvégigméri az egész testét, töprengve-rettegve; és Marguerite olyan ideges, hogy a fivére útja átrónhoz nem lesz-e elzárva. A király... akinek a lelke nagyobb szerelem iránt sóvárog, mint amita teste megenged.

Charlesra gondolt az arénában - a borzalmas pillanatra, amikor azt hitte, a német kiveti a

nyeregből, és talán sérülést is szenved. Meddig még? Meddig még? - kérdezte magától. Nem kellett várnia a válaszra.

Sosem fogja elfelejteni azt az ébredést újév napján, amikor a télies fény beszűrődött ahálószobába és az ágyban fekvő férfi szürke arcára vetődött. Mély részvéttel fölé hajolt és ígyszólt: -Lajos... nagyon rosszul vagy ma reggel?

Nem felelt. Már azt sem tudta, hogy szépséges felesége szól hozzá. Hamarosan kiderült, hogy a nap, amiért Mary imádkozott és epekedett, elérkezett. A kalitka ajtaja kinyílt: hamarosan szabad lesz. Mégis, amikor lenézett arra a fonnyadt arcra, az üres, vak szemekre, csak azt tudta

mormolni: Sajnálom!



VÁRANDÓS A KIRÁLYNÉ?

Mary teljesen fehérbe öltözve egyedül ült az HotelClugnynek abban a szobájában, amely a

királyné fehér szobája néven ismertek. Itt kell maradnia - a szokásoknak megfelelően - hathétig, amíg a férjét gyászolja.

Mary megkönnyebbült, hogy ily módon el tüd zárkózni. A férje meghalt, de tudta, hogymég nincs szabadsága ahhoz, hogy másik házasságot kössön és hogy még sok ellenkezést fogkiváltani a választása, nemcsak Angliában, de Franciaországban is. Addig is az angolok és afranciák perlekednek a hozományán, az ékszerein és minden értékes tartozékon, amelyről úgygondolták, szükséges velük ellátni őt, mielőtt francia királynét csináltak belőle. A harc mégnem ért véget, ezért örül, hogy el van zárva az udvartól és egyedül lehet néhány kísérőjével; hathét alatt átgondolhatja az előtte álló új életet és tervet készíthet, hogy ne lehessen újramegfosztani attól, ami a szíve vágya.

Az HotelClugny a Rue des Mathurins-en épült és egykor a clugnyi szerzetesek otthona volt. A

Les Tournelles-hez képest kicsi, de a saját lakosztályai megfelelőek; komoran berendezettek,csak viaszgyertyákkal megvilágítva, ahogy egy gyászszobához illik. Olyan érzése támadt, hogyel van zárva a világtól; ilyen körülmények között legalább világosan tud gondolkodni.

Elég különös, de képes gyászolni Lajost, mert nem feledte el a gyöngédségét és a sok

kedvességet, és a megkönnyebbülés ellenére kicsit szégyelli magát, amiért kívánta a halálát; ésmialatt ujjongott, hogy megszabadult, kicsit szomorú is lett; és bár Lajos már halott, Marytudja, hogy megpróbáltatásai még nem értek véget.

Ez világossá vált előtte Francpis-val történt találkozása alkalmával. Noha el volt zárva azudvartól, közeli rokonainak megengedték, hogy meglátogassák és természetesen ezek közétartozott Francois is.

Szembenéztek egymással és egyikük sem tudta elrejteni az izgalmat, ami az ünnepélyeskülszín alatt vibrált, melyet a szokás megkövetelt, hogy a világ felé mutassanak. A férfi jövő jeis kétséges még, nem kevésbé mint az övé, mert az, hogy ő , lesz -e Franciaország, királya vagynem, csak néhány hét múlva dől el. Talán most megmondhatná neki.

- Legkedvesebb anyósom - mormolta a férfi. Azt a megszólítást használta, melyetgyakran mondott gyengédséggel, jelezve, hogy nevetségesnek találja, hogy - mivel házastársa anő mostohalánya - egy ilyen szép, fiatal teremtéshez fűzi ez a fajta rokonság. - Szomorú napokezek számodra és türelmetlenül vártam, hogy eljöhessek és elmondhassam, hogy mindenórában gondolok rád.

Mosoly játszott a nő ajkain. - Azt elhiszem - gondolta. -Mert tőlem függ, hogy néhányrövid héten belül Franciaország királyává koronáznak -e, vagy nem. - De csak ennyit mondott:

-Mindig nagyon figyelmes vagy.- Remélem, jó egészségnek örvendsz...? - A férfi szeme kutakodón mérte végig azalakját.

- Kitűnő az egészségem - hangzott a válasz. - Nem gyengélkedsz valamiképp?

- Olyan jól vagyok, ahogy ez várható... az adott körülmények között. Látta felvillanni a riadt fényt a tekintetében és csaknem elnevette magát. Megérdemled,

Francois, gondolta magában. Nem állítottad-e k i azt a hatalmas németet, hogy győzze leCharlest? Megsebesíttetted volna... ha nem lenne sokkal jobb, mint a németed.

- A körülmények... ? - kezdte volna a férfi. - Elfelejted, hogy csak most lettem özvegy? Nyilvánvalóan megkönnyebbült. Hova lett a

régi k ifinomultsága? Cserbenhagyta, olyan ideges. - Attól tartok, a király egészsége rohamosan romlott a halála előtti hetekben.



- Mégis voltak időszakok, amikor olyan vidám volt... csaknem mint egy fiatal ember. Naés éppen a halála előtt...

Francois ökölbe szorította a kezét. Legszívesebben egyenesen rákérdezett volna:Gyermeket vársz? De kellemetlen lenne, és ha néhány hétig még bírja türelemmel, úgyismegtudja.

Úgy vált el tőle, hogy nem lett okosabb ebben a fontos kérdésben.

Lujza és Marguerite megölelték Francois-t, aki egyenesen hozzájuk ment az Hotel deClugnyből. Lujza komolyan nézett az arcába.

- Látszik rajta valami? Francois gyászosan rázta a fejét. - Még ő se tudhatja - vetette oda Marguerite.

- Ha volnának jeléi, neked biztos elmondta volna! - jelentette ki Lujza.

- Túl készségesen is tudatná - helyeselt Marguerite. - Olyan büszke lenne, hogy a franciakirály anyja lesz.

Lujza a kezébe temette az arcát. - Ne mondj ilyet! -Megborzongott. - Ha bekövetkezne, azthiszem, belehalnék a bánatba.

Francois odalépett az anyjához és a vállára tette a kezét. Az asszony a kizárólag nekitartogatott mosolyával nézett rá.

- Drágám, mi mindig együtt maradunk - mondta a fia.

- És míg te a világon vagy, királyom, mindig van miért élnem. De hogy másé legyen az,

ami téged illet! Képes lennék megfojtani azt á kölyköt, amikor megszületik. - Kétlem, hogy megengednék, hogy ott legyél a szülésnél -vágta rá zordan Marguerite.

- Nem kell elkeserednetek - mondta Francois. - Nem hiszem, hogy Lajos képes lett volnará.

Marguerite kemény tekintetet vetett az öccsére. - És mások? - kérdezte. - Szerintem a királyné... erényes. Anya és lánya láthatóan megkönnyebbültek. Legalább Francois nem osztotta meg véle az

ágyát, és hajlottak arra, hogy azt gondolják, hogy Lajos, aki gyengébb volt, mint amilyennek

látszott, talán képtelen volt gyereket nemzeni. - A kérdés az - mondta Marguerite kimérten -, képes-e a királyné teherbe esni?

- Bizonyára - mondta Francois.

- De ha erényes asszony, akkor nem valószínű - folytatta Marguerite.

- Néhány hét múlva megtudjuk - tette hozzá Lujza. - És még ha kiderülne is, hogy a királyné várandós - folytatta Marguerite -, még mindig

nem kell elkeserednünk, mert ugyanolyan esély van rá, hogy lányt szül, mint hogy fiút.

-

Még ti se tudjátok megérteni! - jajdult fel Lujza. - Éveken keresztül gyötrődtem Olyanközelinek láttam a koronát és szenvedtem a csalódástól. És most, amikor megtudom, hogy végevan ennek a borzalmas bizonytalanságnak, akkor kiderülhet, hogy legrosszabb félelmeimvalósággá válhatnak. Túl sok ez már...

- Drága mama - mondta Francois -, hamarosan véget ér a szenvedésünk. Gondoljunk erre! Az anyja átölelte, a vállára hajtotta a fejét és rajongva nézett föl rá. - Tudtam, hogy az én királyom megnyugtat engem - suttogta.

- Bármi történjék - emlékeztette Francois -, mi megmaradunk egymásnak. Ne feledd... a

Szentháromság. -

Igen - mondta Lujza hevesen -, de ennek olyan Szentháromságnak kell lennie, amelyneka csúcsán a király áll.

-

Az az érzésem, hogy így lesz - mondta Marguerite nyugodtan.



Francois rámosolygott. - Osztom a véleményedet, gyöngyöm. Olyan sokszor van úgy,hogy szinte már azt gondolom, én vagyok Franciaország királya. Találnunk kell egy férjet MaryTudor számára... Franciaországban.

- Beszéltél vele erről? - kérdezte Marguerite. - Még túl korai lenne. Utóvégre még gyászolja Lajost. De hallottam, hogy a bátyja már

érdeklődik Kasztíliai Károly felől. Egy ilyen szövetség nem lenne jó Franciaország számára.Továbbá azt jelentené, hogy vissza kell adnunk a hozományát, és kérdésessé válnának azékszerei is. Lajos állandóan adogatta neki a csecsebecséket, és minthogy ezek jog szerint afrancia koronához tartoznak, nem akarnám látni, hogy elhagyják az országot. Ezértgondolkodom egy lehetséges házasságon a számára.

- Természetesen Franciaországban - mondta Lujza. - Ó, csak eljönne már a nap, amikorMary Tudor házasságot köt és nem jelent fenyegetést Francois-ra!

- Két kérő is felmerült a fejemben. Lorraine hercege és Savoy hercege. - Ó, drágám - kiáltotta Lujza -, micsoda király lesz belőled! Milyen boldog nap lesz

Franciaország számára, amikor trónra lépsz! Marguerite fénylő szemmel letérdelt öccse elé és megcsókolta a kezét. A gesztus azt

jelentette, hogy lerótta tiszteletét Franciaország királya előtt. - így kell lennie - mormolta Lujza. Aztán összeszűkült szemmel hozzátette: - És így is

lesz.

Mary teljesen elkeseredett. A gyászszobája falai börtönre emlékeztették és rabnak éreztemagát közöttük.

Hat hétig itt kell maradnia. El tudná viselni, ha nyilvánvalóvá vált volna, hogy elnyeri aszabadságát. De készülnek tervek, hogy megakadályozzák ezt. A becsvágyó királyoknak egyasszony nem jelent többet jól eladható árucikknél. Francois elfeledkezett a nagyvonalúságáról,amikor az ő jövőjét fontolgatta; vajon Henrik is elfeledkezik az ígéretéről?

A félelem volt a társasága. A kis Boleyn Anna, aki fiatal kora ellenére nyitva tartotta a fülétés a szemét, elmondta neki, hogy pletykák forognak francia kísérői között, és fogadásokatkötnek, ki dönt Mary következő házasságáról - Francois vagy Anglia királya.

Henrik tárgyalásokat folytat, hogy újítsák föl az eljegyzést Mary és Kasztíliai Károlyközött, amit felbontottak, amikor Lajos eljegyezte. Francois-nak más tervei vannak vele.

- Nem tudom elviselni! - mormolta Mary a párnájába. - Nem fogom kibírni. Henrik befogja tartani a nekem tett ígéretét.

Olyan mélabússá vált, hogy kísérői aggódni kezdtek az egészsége miatt. Fogfájásra,fejfájásra panaszkodott és egyszer -kétszer nevetésben tört ki, ami zokogásba torkollott.

- A királyné rájött, hogy jó férjet veszített el - mondták a kísérői.

Minden reggel bosszankodva kelt fel amiatt, hogy bebörtönözték az Hotel de Clugnybe,miközben örült is az elzártságnak, mert volt ideje gondolkodni. Örült, hogy megszabadultLajostól, aztán az örömet felváltotta a búskomorság, amikor azt kérdezte magától, meddig fogtartani ez a szabadság.

Marguerite, amikor hallott a királyné egészségi állapotáról, némi aggodalommal telve jöttel meglátogatni. A hangulata, töprengett Marguerite, betudható az állapotának is, és Mar guerite

olyan asszony volt, aki hitt benne, hogy jobb tudni akár a legrosszabbat is, hogy annakmegfelelően lehessen tervezni.

A gyászszobában megölelte a királynét. - Sápadtnak látszol - mondta aggódva.

- Csodálkozol?



- Valójában nem. Nagy megrázkódtatás ért. És noha a király halála nem volt váratlan,amikor ezek a dolgok megtörténnek, mégis megrázóak. Mondd, hogy vagy? Hallom, fáj a fejedés a fogad is.

- Soha azelőtt nem volt ilyen.

- Van valami elképzelésed, mitől lehet ez... leszámítva a király halála miatti szomorúságot?

Mary lesütötte a szemét. Túlságosan szívósak. A jövője iránt érzett riadalom ellenérenevethetnékje támadt. Francois vagy Lujza küldte Marguerite-ot, hogy kérdezősködjön? Nagyaggodalmukban mindhárman elvesztették a kifinomultságukat?

- Azt hiszem, ilyenkor természetes, hogy gyengébb az egészségem. - Vannak másféle jelek is?

- Kicsit rosszul éreztem magam ma reggel. Mary újjászületett, látva az elkeseredett arckifejezést, melyet Marguerite nem tudott

palástolni. Szegény Marguerite! Mindig kedves volt hozzá. Szégyen, hogy ugratja.

Mary gyorsan folytatta: - Azt hiszem, azért volt, mert izgatott lettem Hallom, a bátyám újházasságot tervez a számomra.

- És neked nem tetszik az a házasság?

-

Eljegyeztek Kasztíliai Károllyal, mielőtt Franciaországba jöttem. Akkor Henrik nemkívánta ezt a házasságot, most meg én nem kívánom Különben is: akkor még „csak" Angliahercegnője voltam, most pedig Franciaország királynéja vagyok.

- Lefogadom, hogy megszeretted Franciaországot az itt-tartózkodásod során és nem

szeretnél elmenni. Mary álmodozón nézett maga elé, mire Marguerite folytatta: - A fivérem a te pártodon van.

Boldognak szeretne látni. Nagyon jó házasságot akar neked szerezni, itt, Franciaország ban.

Akkor sose kellene elhagynod minket.

- Szeretem Franciaországot, ez igaz - felelte Mary. - De nem gondolod, hogy illetlenségházasságra gondolnom, amikor...?

- Amikor? - kérdezte riadtan Marguerite. -

Amikor épphogy csak elvesztettem a férjemet?

- A királyi személyek házasságait változatlanul a személyes érzelmeikre való tekintet

nélkül intézik. -

Sajnos - sóhajtotta Mary. - És az öcsém nem kíván rád erőltetni semmit, ami nem szimpatikus számodra. - Jelenleg az a szimpatikus, hogy úgy maradjak, ahogy vagyok. - Ezt megérti, de tesz bizonyos javaslatokat, hogy meg tudd fontolni őket; és ha a bátyád

sürgetne, mondhatod neki, hogy vannak saját elképzeléseid. Mary mosolygott, olyan titokzatosan, hogy az tovább növelte Marguerite kétségbeesését. -

Vannak saját elképzeléseim - mormolta.

- Lorraine hercege, akit az öcsém figyelmedbe ajánlott, időközben eljegyezte Bourbonhercegének lányát; de Charles, Savoy hercege is kitűnő választás lenne. Ó, Mary, kérlek,maradj velünk.

Marguerite szeretetteljes gesztussal kitárta a karjait Mary felé. Vajon azok a gyöngédkezek megpróbálják kitapintani, van-e némi súlygyarapodás a lányos alakon?

Mary viszonozta az ölelést, de továbbra is titokzatos maradt. - Nem tudok dönteni... most még - mondta.

- De a bátyád, úgy hallottam, követeket küld Franciaország ba. Gondolom, az a

kívánsága, hogy visszatérj velük Angliába. -

Egy angol követség! Kíváncsi vagyok, kiket küld. - Azt tudom, hogy Suffolk herceg vezeti őket.

Minden mélabút öröm váltott fel. Ha Henrik Charlest küldi, az azt jelenti, hogy emlékszikaz ígéretére. Henrik ezzel azt üzeni: Most rajtad múlik!



Ez mindent megváltoztat. Charles idejön. A világon semmi nem tehetné boldogabbá. El kell rejtenie az örömét. Marguerite túlságosan éber; és kétszínű, mert miközben

eljátssza, hogy a barátja, valójában az öccse kéme. Nagyon jól tudja, hogy bár Marguerite barátságot színlel és Francois állandóan célozgat rá,

hogy egy közelebbi viszony örömére szolgálna, valójában az ellenségei - olyannyira, hogy

sosem segítenének neki férjhez menni Charles Brandonhoz. Nem olyan együgyű, hogy ne tudná, miért vágyik annyira Francois arra, hogyFr anciaországban menjen férjhez. Meg akarja tartani a hozományát.

De jön Charles! És ezúttal nem fogják becsapni. Odament az ágyához és lefeküdt rá. - Kissé fáradt vagyok - mondta Marguerite-nak. - Azt hiszem, mostantól egy kicsit

gyakrabban kell pihennem...

- Úgy gondolod, hogy esetleg...?

- Csak azt érzem, hogy több pihenésre van szükségem, kedves Marguerite -om.

Köszönöm, hogy meglátogattál. Elfordította az arcát, és Marguerite-nak távoznia kellett, zavarodottan, frusztráltan és

ugyanabban a borzasztó bizonytalanságban, mint amiben a látogatása előtt volt.

Illetlenség, ha egy özvegy ennyire boldog. De nem tehet róla. Ahogy felébred, énekelnitámad kedve: - Charles Franciaország ba jön!

Es ez az utolsó gondolata is esténként elalvás előtt. Mindennap várta a híreket az angol követségről. Azt mondta magának: - Ma lesz a napja,

hogy besétál a lakosztályomba. -Azt is tudja, mit mond majd neki, ha belép: - Charles, Charles,

azonnal cselekednünk kell! Nem habozhatunk! Nincs több esélyünk! Túl régen várok, nem bírom tovább! Vegyél el most, mert a tied vagyok és te az enyém, amíg csak élünk!

Még mindig nem jön. De nincs elkeseredve. Talán Doverben vesztegel. Talán a szelek túlviharosak. Ó, a tenger veszélyei! Riasztóak, félelmetesek. De ő biztonsággal átkel rajta. Ebben

biztos.

- Hamarosan, szerelmem. Hamarosan a karjaidban leszek -suttogta.

És közben a Szentháromság figyeli a terhességre utaló jeleket és megpróbálja megelőzni aházasságát Charles Brandon-nal, tudja, mert az a tervük, hogy kierőszakolják a házasságátSavoyai Károllyal.

- Inkább meghalok mondta magában Mary. Égett a türelmetlenségtől. Alig tudta elviselni a napokat, az élet olyan unalmas és

lehangoló volt a gyászszobában, mialatt Charlesra várt, hogy muszáj volt valami vidámságotlopni az életébe.

Maga mellett tartotta a kis Boleyn Annát. A kis hölgy diszkrét, ebben biztos, ezenfelülangol.

- Hamarosan - mondta Mary a lánynak - Angliába megyünk. Sose megyek itt férjhez. Aztán félelmében, hogy mégis indiszkrét találna lenni, megragadta hosszú, fekete hajánál

fogva a gyereket és figyelmeztette, milyen borzalom éri, ha valaha is elmondja, amit hallott. A komoly fekete szemek rezzenetlenek maradtak, és Mary tudta, hogy megbízhat a

kislányban, aki korát meghazudtolóan okos. Kizárólag Anna segíthetett neki az öltözésnél és ragaszkodott hozzá, hogy angolul

beszéljenek egymás között. És ha Anna meglepődött is az alsószoknyákon, melyeknekviseléséhez Mary ragaszkodott, nem adta jelét.

- Mit szólsz?! - kiáltotta Mary. - Hogy nézek ki?

Anna félrehajtotta a fejét, fekete szeméből helytelenítés áradt.



Máris nagyon kényes az öltözködésére és nagyon divatkövető fiatal hölgy, egészen biztos,hogy mindig azt a díszt készíti elő, ami a legjobban illik bizonyos viseletekhez.

- Túl kövér látszik, Madame - mondta Anna.

Mary nevetett és kézen fogva a lányt körbetáncolta vele a szobát. - Szóval, túl kövérnek látszom? Te is az lennél ennyi alsószoknyától, Anna kisasszony.

És mondok neked valamit: holnap még egy alsószoknyát felveszek. És keress nekem steppeltanyagokat.

- Steppeltet, Madame}

- Jól hallottad. - Azok a fekete szemek kutatóan néztek rá. - Ne is törődj vele, kis Anna.Majd rájössz. Közben egy szót se... senkinek egy szót se az alsószoknyákról és a béleltruhákról. Megértettél?

- Igen, Madame. - A fekete szemek álszemérmesen lesütve, az ajkak mosolyra húzódva. Alánynak van annyi humorérzéke, hogy élvezze a tréfát.

Maryt mindennap meglátogatta az Hotel de Clugnyben Lujza, Marguerite vagy Francois.

A teste napról napra kissé teltebbnek látszott, és ők napról napra nagyobb kétségbeesésseltávoztak.

Mary szemei csillogtak az izgalomtól, ez észrevehető volt. Tudták, hogy valami titkot őrizmagában, ettől van az a nagy boldogság.

- Most már nem kétséges - mondta elkeseredve Lujza. -Lajos állapotosán hagyta itt. Francois a térdét ütögette az öklével. - Megint hónapokig várakozhatunk... aztán a világra

jön. És ha fiú... miért ilyen kegyetlen a sors?! Lujza le-föl járkált a lakosztályában. - Hogy ez megtörténhet! Annyi év után. Most hirtelen... ez. Ki hitte volna, hogy Lajos

még képes rá?! Csak Marguerite tudott vigaszt nyújtani. - Lehet, hogy lány lesz - mondta.

De még így is a bizonytalanság hónapjai vártak rájuk.

Mary becsukta a szoba ajtaját és kézen fogta a kis Annát. Körbe-körbe táncoltak, míg csakel nem fogyott a lélegzetük.

- Anna, láttad az arcát? Úgy értem, Marguerite-ét. Szegény Marguerite! Szégyellemmagam. Olyan jó barátom.

- Sokkal inkább az öccséé, Madame.

- Nos, Anna, ez természetes. Ami Lujzát illeti, azt hiszem, meg tudna ölni. - És meg is tenné, Madame, ha lehetséges lenne, hogy nem fedezik fel a tettet.

-

Tudom jól. Talán ezért élvezem ennyire a kis tréfámat. -

A steppelt anyag kicsúszott, Madame.

- Túlságosan meleg, Anna. Talán kevesebb alsószoknyát húzok holnap. - Nem nézhet ki kisebbnek, Madame.

- Nem, amíg meg nem érik rá az idő - hangzott a felelet. -Hallottál valami pletykát az angolküldöttségről?

- Nem, Madame, csak hogy a király Suffolk herceget jelölte ki vezetőjéül. Mary összecsapta a kezeit. - Az én Charlesom hamarosan itt lesz velem! - Még egyszer elkezdte körbetáncolni a

szobát, karjait kitárta, mintha egy partner felé tenné. Hirtelen megállt. - Gyászolnom kellLajost. Szegény Lajost, aki mindig olyan kedves volt hozzám. De nem tehetek róla, Anna.

Hogy tudnék gyászolni, amikor Charles jön hozzám? És amikor eljön, többé soha nemengedem elmenni.



Anna odaszaladt hozzá és felszedte a steppelt bélést, ami kiesett a szoknyáiból. Mary kikapta a kezéből és feldobta a levegőbe. - Ha megérkezik, a tréfa véget ér. Nem engedhetem, hogy ilyen esetlennek lásson. Aztán nevetett és sírt egy kicsit, mialatt Anna komoly szemekkel figyelte.

Marguerite tágra nyílt szemekkel, sápadt arccal rontott be anyja lakosztályába. - Mi a baj, drágám? - kérdezte Lujza, és Francois, aki ott volt az anyjánál, odasietett a

nővéréhez. - Épp most jövök a királynétól - hebegte Marguerite.

- És megmondta neked... - kezdte Francois. Marguerite a fejét rázta. - Nem tudom elhinni,

és mégis... - Drágám, nem szoktál ilyen zavaros lenni - mormolta öccse. - Nos - vágott közbe türelmetlenül Lujza -, mondd már!

-

Néztem az alakját, és úgy láttam, hogy vastagodott tegnap óta. Ült és hirtelenfelemelkedett; biztos vagyok benne, hogy nem csalt meg a szemem, de úgy látszott, valamimozog a ruhá ja alatt.

- Akkor eléggé előrehaladott - kiáltotta Lujza pánikban. Számolni kezdett az ujjain. -

Októberben házasodtak össze. Akkor történhetett? Lehetetlen. Az öreg Lajos olyan büszke lettvolna, sosem tudta volna titokban tartani.

- Nem gyerek - mondta lassan Marguerite -, határozottan nem gyerek. Olyan volt, minthavalami... csúszna.

Mindhárman egymásra meredtek. Lujza szólalt meg elsőnek: - Lehetetlen. Ugratni próbálminket? Mi célból? Mit remél, mit nyer ezzel?

- Egy kis szórakozást - sugallta Francois és elkezdett nevetni, részben amegkönnyebbüléstől. Mert ha az, ami az eszébe ötlött, valóban igaz, nagyon boldog ember

lehetne.

- Rá fogunk jönni - jelentette ki Lujza.

-

Hogyan? - kérdezte Marguerite.

- Hogyan, drágám? Elmegyek a lakosztályába. Megnézem, mit visel a ruhája alatt. - Nem gondolhatod, mama - ellenkezett Marguerite -, hogy bemész a királyné

lakosztályába és megkéred, hogy mutassa meg, mit visel az öltözéke alatt! Ne feledd, még őFranciaország királynéja!

- Drága lányom, ha a szemed nem csapott be, ahogy az a lány próbál becsapni minket,

akkor én vagyok - ebben a pillanatban - a francia király anyja. És gondolom, a fiam senkineknem engedné meg, hogy bírálja a cselekedeteimet. Nem így van, felség?

- Anyám, ha valaha is elfelejteném, mivel tartozom neked, sose érdemelném meg, hogy a

koronát viseljem. - Akkor élek ezzel a lehetőséggel. Gyere velem, Marguerite. De várj egy kicsit.

Felkészítjük a találkozásunkra. Menj, drágám, és küldj egy inast az Hotel de Clugnybe, mondjameg a királynénak, hogy engedélyt kérünk a látogatásra.

Mary gyengéden megpaskolta a hasát. Meglátogatja Lujza és Marguerite! Amikor az

előbbi jön, mindig biztos lehet egy kis szórakozásbaa Sose szégyellte, hogy rászedi, nem úgy,

mint Marguerite esetében. - Hogy nézek ki, Anna?



- Nagyon... várandósnak, Madame.

- Mit mondanál, gyermekem? Három hónap?

Nevetés buggyant ki Annából: - Úgy tűnik, Madame, hogy egy hatalmas és egészséges fiúthordasz a szíved alatt, és már több mint három hónapja.

- És ha vaskosabbnak tűnök, mint más asszonyok, az természetes, Anna kisasszony. Nem

egy kis királyt viselek -e? Eléggé fönt van? Azt mondják, az a jele annak, hogy fiú. - Ó, igen, Madame. De messze túl kövérnek tűnsz. - Most már így hagyjuk, Anna. így maradok, amíg az angol követség megérkezik. Nézd

meg, ki van az ajtónál. Anna csillogó szemekkel tért vissza. - Madame d'Alencon és az édesanyja, Madame.

Mary az ágyához ment és erőtlenül lehanyatlott rá. - Milyen így, Anna?

- Kitűnő, Madame.

- Kísérd be őket. Aztán menj diszkréten a sarokba és ülj le a hímzéseddel. Nagyonkomolynak kell látszanod. Ne feledd, hogy egy gyászszobában vagy.

Mary észrevehette volna a harcias fényt Lujza szemében, de alig nézett rá.

Erőtlenül mosolygott és kinyújtotta a kezét. - Üdvözöllek - mondta nyugodt hangon. - Olyan jólesik, hogy itt látlak. És Marguerite-ot

is. Üdvözöllek téged is, kedvesem.

- Hallottunk híreket az egészségedről, amiben mi is érdekeltek vagyunk - mondta

Marguerite.

- Az egészségemről? Miattam nem kell aggódnotok. Ez az egész olyan természetes dolog.

- És hogy érzed magad, Madame?

- Egy kicsit fáradtan. Kis rosszullét egyszer -másszor. Erősebb étvágy és néha-néha furcsa

képzelődések. - Remélem, a szolgálóid megfelelően gondodat viselik. - A legnagyobb mértékben. A kis Boleyn valóságos kincs. -

Szeretném - mondta Marguerite -, ha megengednéd, hogy gyakrabban felkereshesselek. - Mostanában boldog vagyok, hogy a kis Boleynnel lehetek. Nincs hangulatom még a ti

sziporkázó társalgásotokhoz sem. Lujza keveset beszélt, de éles tekintetét egy percre sem vette le a királyné hátrahanyatló

alakjáról. Közelebb jött az ágyhoz és két égő folt gyúlt az arcán, miközben azt mondta: - Remélem,

Madame, nem kaptad el a király betegségét, miközben olyan gondosan ápoltad. - A király betegségét?

- A köszvényt! - sziszegte Lujza, mialatt gyors mozdulattal az ágy fölé hajolt ésmegérintette a pontot, ahol a tömés Mary ruhája alatt a legvastagabb volt.

-

Na de, asszonyom! - kezdte Mary felháborodva és felugrott az ágyról. Lujza diadalmasan, a tény tudatában, hogy a király anyjának kitüntetett helyzetében van,nem törődve azzal, hogy bizalmasan cselekszik az özvegy királynéval, felrántotta Mary ruháját,felfedte az alsószoknya rétegeket, de nem elégedett meg ezzel, tovább vizslatott, amíg csakképes lett megragadni a tömést.

Mary sikítva tiltakozott, de most Lujza parancsnokolt. - Új divat, netán Angliából? - kérdezte Marguerite, és nevetés bujkált a hangjában. - Pontosan - felelte Mary. - Talán nem tetszik?

- Terhes nő látszatát kölcsönzi - folytatta Marguerite, mert látta, hogy az anyját szintemegnémítja a döbbenet és a düh.

- így lenne? - válaszolta Mary nyugodtan. - Akkor egyeseknek tetszhet, másoknak nem.

-

A te királyi termeted sokkal bajosabb a természetes állapotában - folytatta Marguerite.Mary sóhajtott és kezét az ajkára szorította. - Úgy érzem, igazad lehet.



A KIRÁLYNÉ DIADALA

Szemben ültek egymással a gyászszobában. A férfi még sosem volt ilyen jóképű és

fesztelen. Az aggodalmak napja leáldozott; mondhatni, már a múlté, eltűnt örökre. Könnyedén ült, lábait elegánsan keresztbe vetve, mosolygó szemmel nézte az asszonyt. - Megtisztelő rám nézve - mondta ó alázatot mímelve -, hogy Franciaország királya

meglátogat. - Hihetetlen - válaszolta -, hogy egy ideje már király vagyok, épp csak nem tudtam róla. - Furcsább dolgok is történtek már. A férfi hirtelen felnevetett. Azután így szólt: - Remélem, élvezted a játékot. - Nagyon jó móka volt - vágta rá habozás nélkül, szokásos őszinteségével Mary. - Anyámnak és a nővéremnek sok idegességet okozott. - Attól tartok, neked is.

-

Úgy tűnik, egy kissé gonoszkodó természet vagy, legkedvesebb anyósom. - Ezért is vonzódtam mindig hozzád, kedves vejem. Bizonyos értelemben hasonlóak

vagyunk.

- A bizonytalanságnak azok a hetei! Mostanra már megkoronáztak volna Reimsben.

- De most majd megtörténik, felség.

- Reszkethetnél, amiért rászedted a királyt és a családját. - így lenne, ha nem tudnám, hogy a király szereti a tréfát -még ha ellene irányul is -,

ahogyan én is. - Mindazonáltal ez több volt mint tréfa. - Most akkor, felség, valóban dühös vagy? De nem, nem hiszem el. Nem tudom elhinni.

Még mindig olyan barátságosan nézel rám. Francois nevetni kezdett, és ő is elnevette magát; a fiatal Annára gondolt, ahogy gondosan

kitömi, és Lujza arcára, amikor megerősödött alakját méregeti. - Jó tréfa volt, felség - mondta két kacaj-csuklás között. -Meg kell hagynod.

- Akkor nem úgy tűnt - mondta a férfi, és próbált komolynak látszani; de nem tudta rendbe

szedni az arcvonásait; és azt gondolta: Miért nem ezt a lányt adták hozzám Claude helyett?Aztán eltöprengett. Hozzáadja Savoyához, és ő meg a férje az udvarnál lesznek. Folytathatnávele a flörtölést, és amikor már ő a király az asszony pedig Savoya hercegné, minden reményemegvolna arra, hogy kibontakozhasson a viszonyuk. Megállapodhat Savoyával, hogy aházasságuk érdekből kötött látszatházasság. Savoyának nem szükséges a férji teendői

elvégezni, Mary Tudor pedig a francia király metresze lehet. Egy király számára nem okozgondot az ilyen ügyek elintézése. Nagyon kellemes jövőt látott maga előtt, hogyan is haragudhatna rá?

- Ha nem lennél ilyen gyönyörű - mondta -, talán meg is büntetnélek valamilyen módon. - Akkor megköszönöm a szenteknek, hogy olyan arcot adtak, ami tetszik Franciaország

királyának... és testet is... bár az nemrég nem annyira tetszett neki. - így hát - folytatta Frangois - ahelyett, hogy küldenem az őreimet, hogy tartóztassanak le

és vigyenek valamilyen sötét tömlöcbe, elmondom, milyen jövőt tervezek számodra. Tudod,hogy sosem fogom megengedni, hogy elhagyd Franciaországot.

Minden vidámság eltűnt a nő arcáról; most először megriadt. - Anglia az otthonom - kezdte. - Most, hogy többé nincs francia férjem, visszatérnék a

szülőhazámba.



- Drága anyósom, találunk férjet, aki tetszeni fog neked. Igazából már gondoltam isvalakire.

- Minden bizonnyal Savoya hercegére?

- Szóval már megakadt a szemed rajta. Jó férjed lenne.

- Ha férjhez megyek, felség, én akarok lenni, aki dönt a társamat illetően. Frangois lassan leengedte keresztbe tett lábát. Felállt és odament a nő székéhez. Ottmegállt és lemosolygott rá.

- Tisztában vagy az irántad való érzéseimmel. - Ó, igen. Megbocsátottad a tréfámat, mert tetszik az arcom és most már az alakom is.

A férfi megfogta a kezét és felhúzta ültéből, szorosan szemben állt vele. - Sokat gondolkodtam a jövőnkről - mondta.

- A miénkról?

- A tiedről és az enyémről. - A tiéd hatalmas küldetés. - Szeretném, ha osztoznál benne. Azt hiszem, jól kijönnénk egymással.

-

Hogy én osztozzam az életeden? És a királynéd? - Szegény kis Claude. Teszi a dolgát a maga engedelmes módján, de nem várja el, hogy az

életem részévé tegyem. - De ő ül majd melletted a trónon.

- Franciaországnak az az asszony az igazi királynéja, akit a király szeret - nem az, akit

feleségül vesz. - Azt kéred, hogy legyek a... szeretőd?! - Ne nézz ilyen rémülten. Elfelejted, hogy most én vagyok a király. Minden a tied lesz,

amit csak kívánsz. Savoya meg fogja érteni a helyzetet és nem lesz nyűg a számodra. - Értem így intézik a dolgokat Franciaországban?

- Az a szándékom, hogy így intézzék a dolgokat Franciaországban. Köré fonta a karjait, de az asszony keresztezte a sajátjait a keble előtt, hogy távol tartsa

magától. Láthatta, hogy tényleg fél tőle. - Frangois - mondta az asszony türelmetlenül -, te mindig a barátom voltál. - És mindig az is leszek, remélem.

- Attól a perctől fogva, hogy megláttalak, bár a jövetelem könnyen jelenthette volnaminden reményed halálát, jó voltál hozzám. Senki többet nem tett nálad, hogy jól és elégedettenérezzem magam az új hazámban.

- Igyekeztem.

- Ezért őszinte leszek hozzád. Megkérlek, hogy segíts nekem. Kedvellek, Frangois. Látod, barátomként beszélek hozzád - nem mint Franciaország királyához. De sose leszek hajlandó a

szeretőd lenni. Ó, nem azért, mintha utálnálak, vagy nem találnálak vonzónak. Az ostobaságlenne. Mindenki tudja, hogy te vagy a legvonzóbb férfi Franciaországban. De, Frangois, mielőttidejöttem, szerelmes voltam, és ez nem változott meg. Örökké egyetlen férfit fogok szeretni.

- Suffolk? - kérdezte Frangois. - Akkor hát tudod. - Elárultad az érzelmeidet a mérkőzésen, amikor a német ellen vívott. Mary összekulcsolta a kezét és könyörögve nézett rá. Frangois elfordult. Ez túl megy

minden határon. Mután eljátszotta vele és családjával a kis tréfáját, azt kéri tőle, segítsen nekititkos házasságot kötni Suffolkkal, aztán a hozományát és az ékszereit kivinnéFranciaországból. Ennek a lánynak hihetetlen az arcátlansága.

Mary megragadta a férfi karját, és könnyek futották el szép szemeit. - Ó, Frangois, te olyan

gáláns vagy, olyan bölcs, meg fogsz érteni. Elmondok mindent, mert olyan vagy, mintha afivérem lennél... a legdrágább, legkedvesebb fivér, aki lánynak valaha adatott. Azt hittem,



megszakad a szívem és meghalok, amikor megmondták, hogy férjhez kell mennem Lajoshoz.De a bátyám azt ígérte, ha megteszem, Lajos halála után ahhoz mehetek, akihez én akarok.Most eljött az idő, és látni akarom, hogy a bátyám megtartja az ígéretét.

Frangois elsétált mellőle az ablakhoz és gondterhelten a függönybe markolt. Anélkül, hogy felé fordult volna, ezt mondta: - El kell mondanom valamit. A bátyádnak

nem áll szándékában megtartani az ígéretét. A kasztíliai főherceggel tárgyal, aki második fér - jedül kiszemelt.

- Ha találkozom a bátyámmal, meg tudom győzni őt.

- Ahogy azt is reméled, hogy meggyőzöl engem?

- Tudom, hogy a szíved mélyén kedves vagy és mindig segítenél egy bajban lévőasszonynak.

- Túl sokat kérsz - mondta Frangois. És tényleg ezt teszi, ő, aki elutasítja az ölelését, vanolyan arcátlan, hogy megkéri, segítsen neki, hogy élvezhesse a riválisáét!

- Tőled... egy királytól... a leghatalmasabb királytól ez nem lenne sok. - Hercegnők házassága nem egy király szeszélyén múlik.

- Még akkor sem, ha a király azt javasolja, legyen egy hercegnő a szeretője, miutánhozzáadja egy szolgálatkész férjhez?

Frangois dünnyögött: - A minisztereim kívánsága, hogy maradj Franciaországban. - De te nem akarod, hogy a minisztereid uralkodjanak Franciaországon, igaz?

Frangois odalépett, hozzá, és higgadtan állt előtte. Amikor lenézett szép, fiatal arcára éslátta rajta a céltudatosságot, aztán amikor az is eszébe jutott, milyen felindult volt a bajvíváskor,meghatódott. Csodálja azokat az asszonyokat, akik tudják, mit akarnak, és teljes erejükkelküzdenek, hogy megszerezzék azt. Hisz benne - és tudja, hogy ez egész életében így lesz -, hogy

a két legcsodálatosabb ember a világon az anyja és a nővére. Ők is mindig tudták, mit akarnak,és mindig volt bátorságuk harcolni érte. Mary Tudor is ilyen. Ezért csodálnia kell ót, miközbenelítéli amiatt, amit arcátlanságnak nevezhetne. Frangois-ra nagy hatással voltak az asszonyok;két nő, az anyja és a nővére nevelte fel; ők voltak a társai a felnőtté válás éveiben.Eszményítette őket, jobban kedvelte a társaságukat, mint a saját neméét, és nem tudta elviselni,hogy csalódást okozzon azoknak, akikhez vonzalom fűzte. Asszonyok hívták elő mindenlovagiasságát, és ahogy kész volt feláldozni vágyát Françoise kedvéért, most kész megtenniMary Tudorért.

Megfogta a kezét és megcsókolta. - Irigylem Suffolkot - mondta.

Az asszony hátrahajtotta a fejét és nevetett, megmutatva tökéletes, fehér fogait és telt,kerek nyakát. - Mit veszítek! -gondolta François lemondóan.

- Te?! - kiáltotta Mary. - Miért irigyelnél bárkit is? Most már Franciaország királya vagy,

ez az, amire mindig is vágytál - és imádni fognak az alattvalóid, különösen a nőneműek. Nekedigazán nincs kit irigyelned. - Egyedül Suffolkot - felelte a férfi.

- François, segítesz nekem? Megengeded, hogy találkozzam Charlesszal, ha idejön? Nemteszel semmit, hogy megakadályozd a házasságunkat? - Felágaskodott, a férfi nyaka köré fontaa karjait. - François, ha tudnád, mennyire szeretem a ve jemet!

Az lemosolygott rá hosszú, mulatságos orra magasából. - De nem annyira, mint Suffolkot?

- kérdezte panaszosan. Az asszony szomorúan megrázta a fejét és megcsókolta az arcát. Aztán letérdelt elé

szemérmesen, megfogta a kezét és megcsókolta. - Egész életemben emlékezni fogok rád - mondta -, mint a valaha létezett egyik legjobb

barátomra.



Mary föl-alá járkált a szobájában. A szomszédságában az angol küldöttség vacsorázott,közöttük Charles. Még nem látta, de tudta, hogy ott van.

A hat hét Lajos halála óta még nem egészen telt el, de Suffolk hercegének, saját fivéreküldöttének megengedhetik, hogy meglátogassa.

Égő türelmetlenségében gyötörte a fiatal Annát és a többi udvarhölgyét. Milyen megviseltvolt már a fehér gyászától! Mennyire vágyott már valami vidámságra. Biztosították afelől, hogy

semmi nem áll jobban neki, mint fehér köntösei, de bizonytalan volt és szeretett volna legjobbformájában mutatkozni szerelme előtt.

Francois, akit január 28.-án Reimsben megkoronáztak, be szándékozott tartani az ígéretét,hogy nem emel akadályt az elé, hogy Suffolk négyszemközt találkozhasson Maryvel; és ez az,amire most vár.

Végtelennek tűnő órák teltek el, mire a férfi végre bejött hozzá; Mary néhány másodpercig behatóan nézte, aztán a karjaiba vetette magát.

- Azt hittem, már sose leszek szabad - mondta.

A férfi megcsókolta, egyszerre gyengéden és szenvedélyesen, de ő megérezte a

nyugtalanságát. - Charles - kérdezte -, te nem is örülsz?

- Akkor örülnék, ha nem állna kettőnk közé semmi. - De most már mindketten szabadok vagyunk. Gondold el, Charles! És Francois a

barátom. Segíteni fog nekünk. Késlekedés nélkül egybekelhetünk. Nem engedem, hogy újraelhagyj!

A férfi a tenyerébe fogta a nő arcát, közben gondterhelten csóválta a fejét. - De ott van még a király is - mondta.

- Henrik? De bírom az ígéretét. - Szervezi a házasságodat, és én nem szerepelek a terveiben. - Akkor meg kell változtatnia a terveit. Elfelejted, hogy a szavát adta! De, drága Charles,

nem lehetsz most boldogtalan! Olyan izgatott voltam... annyira vártam ezt a percet! És most,hogy eljött, nem szándékozom eltűrni, hogy megint tőrbe csal janak.

- Hosszú beszélgetést folytattunk a bátyáddal, mielőtt elhagytam Angliát. - De Henrik tudja, mi fog történni. Nem küldött volna téged ide hozzám, ha nem egyezne

bele a házasságunkba. Nagyon jól tudja, hogy hozzád akarok menni. - El kell mondanom valamit, drágám. Mielőtt eljöttem Angliából, Henrik ünnepélyes

eskümet vette. Mary tragikus tekintettel nézett szerelmesére. - És nem volt mit tenni, fogadalmat kellett tennem. Muszáj volt! -Mire?

-

Hogy nem veszlek rá, hogy házassági ígéretet tegyél nekem, sem arra, hogy megragadjama lehetőséget, amit a jelenlétem kínál. - Henrik rávett, hogy ezt megígérd?! És megtetted?

- Szerelmem, ismered a bátyádat. Mi mást tehettem volna? Nem engedett volna idejönnöm,ha nem teszem meg.

Mary összeszűkült szemmel bámult maga elé. Száját szorosan összezárta. - Még egyszer nem csapnak be - jelentette ki. - Nem tűröm, én mondom. Aztán a férfi nyaka köré fonta a karjait, és csók követett forró csókot. - Nem engedlek el - ismételgette. - Én betartottam a részemet a megállapodásból,

Henriknek is be kell tartania az övét. Charles, ha szeretsz engem, nem engeded meg, hogy egynyomorult eskü elválasszon minket. Szeretsz engem, Charles? Szeretsz tizedannyira, ahogy én

téged? - Végtelenül szeretlek.



- Akkor miért szomorkodsz?

- Azért, kedvesem, mert félek, hogy a szerelmünk tönkretesz minket.

Nem maradhattak sokáig egyedül. Az is nagy engedmény volt, hogy ha rövid időre is, dekettesben lehettek. A férfinak vissza kellett mennie a követségéhez, neki pedig folytatnia kellett

a nevetséges gyászát.

De mielőtt eltávozott, Mary biztosította az eltökéltségéről. O egy Tudor, és keresztülvisziaz akaratát.

Boleyn Annával beszélgetett a gyanúiról. Biztos benne, hogy sok irigye van az őCharlesának .

- Mert nézd - mondta -, jóképű, okos, ügyes mindenben, amit csinál. Ó a bátyám legjobb barátja. Ezért féltékenyek rá -az olyanok, mint Norfolk, el akarják rontani a barátságot Henrikés közte. Mindenfélét suttognak a bátyám fülébe, aki ennek következtében elfelejti, mit ígértnekem. De én nem felejtem el.

Szeretett Annához beszélni, mert a gyermek sosem próbálta vigasztalni. Csupán ült,

hallgatott és egyszer -másszor hozzátette saját, meglepően találó megjegyzéseit. - Ez az oka annak, hogy Henrik kicsikart egy ígéretet Charlestól, mielőtt elhagyta Angliát.

De a bátyám is tett egy ígéretet nekem, amit nem áll szándékomban elfelejteni, efelől biztosítlak. Franciaország királya segíteni fog. így hát ragaszkodom hozzá, hogy Henrik tartsa be az ígéretét. Mert ha nem akarja, hogy Charles az enyém legyen, miért küldte őt ide akövetséggel?

- Azt mondják, azért Suffolk herceget küldte, hogy hazacsalogassa önt Angliába, Madame.

- Úgy, szóval locsi-fecsiznek rólam és Charlesról, igaz?

- Azt mondják, hogy a herceg nagyon ambiciózus férfi, Madame, és ha elhibázta, hogyelnyerje egy főhercegnő kezét, próbálkozik egy királynééval.

Mary durván meghúzta Anna hosszú, fekete haját. - Ne említsd nekem a főhercegnőt!Charles soha nem képzelődött róla.

-

Nem, Madame.

- És értsd meg azt is, kis Boleyn, hogy az én Charlesom sose csalogatna vissza azért, hogya bátyám férjhez adhasson ahhoz a ferde szájú, idióta kasztíliaihoz.

A királyné gyóntatója bejött a szobába és kérte, hogy egyedül beszélhessenek; Mary intettAnnának, hogy menjen ki, a fiatal lány pedig csendben távozott.

A barát angol volt, és az, hogy a saját országából való gyóntatója lehet, szintén Frangois-tólkapott kedvezmény.

-Madame - kezdte -, sürgető ügyről kívánok beszélni veled. - Mondjad! - szólította föl Mary.

-

Egy honfitársunkról van szó, aki itt van a küldöttséggel. Mary összeszűkült szemmelfigyelte. - Melyik férfiról? -

kérdezte. - Suffolk őkegyelmességéről. - És mi van Suffolk őkegyelmességével?

- Felettébb ambiciózus úriember, Madame.

- Igen? Nem látok semmi rosszat az ambícióban. Nem kétlem, hogy benned is vanvalamennyi az ájtatos arckifejezés mögött, amit nekem és a világnak mutatsz.

- Madame, azért jöttem, hogy figyelmeztesselek. - Mire és kire?

- Erre az ambiciózus férfira.

Mary arcát a harag pírja színezte, de a barát nem vett tudomást a veszélyes jelekről.



Lelkesen folytatta: - Azt beszélik, felséged kedveli ezt az embert és figyelmeztettek engem,tudassam veled, miféle ember ő. Óvakodj Suffolktól, Madame. Az ördöggel cimborál.

- Ki mondta ezt neked?

- Köztudott, hogy Sir William Comptonnak van egy fekély a lábán, ami nem tud

begyógyulni. Fivéred, maga a király kevert ki egy kenőcsöt, amivel más fekélyeket sikeresen

gyógyítottak már. De Compton sebének semmi nem használ. És tudod, miért? - Igen - felelte Mary. - Compton túlságosan vidám életvitelt folytatott, és a fekély az első

külső jele a kicsapongásainak. - Felséged tévesen ítéli meg őt. Suffolk varázslatot mondott a férfira a király barátsága

miatti féltékenységből. Suffolk a barátja Wolseynak, aki, mint ismeretes, egyike az ördögszolgálóinak.

- Ok az én barátaim is, atyám De te nem vagy az. Te ostoba, nem gondolod, hogy annyiba

veszem a hazugságaidat, amennyit érdemelnek? Ha egy szemernyi érzés szorult volna a hígagyadba, késedelem nélkül eltűnnél a színem elől, mert olyan beteg leszek a látásodtól, hogytöbbé látni se akarom a buta arcodat. És azt mondom neked: ha bárkinek megismétled ezeket ahazugságokat, amiket nekem mondtál, egyszeriben nem lesz nyelved, hogy igazat se mondhass,

ha egyáltalán tudod, mi az - amit kétlek. - De... asszonyom...!

Mary elindult felé felemelt kézzel, hogy megüti. A barát sietve elhagyta a szobát. Amikor kiment, Mary ledobta magát az ágyára. Mennyi ellenség, gondolta. Nagy hatalmú

férfiak vannak ellenünk. Mi lesz ennek a vége?

De önbizalma csupán egy percre ingott meg.

Másodjára is találkozott Charlesszal. Diadalmasan nézett rá. - Megvan a megoldás! - mondta neki. - Henrik megesketett, hogy nem gyakorolsz

befolyást rám. Nos, te betartod az ígéretedet. Nem befolyásolsz. Az én elhatározásom régebbi.Megígértette veled, hogy nem veszel rá engem jegyességi fogadalomra. Nos, kell ez?Szükségem van bármilyen rábeszélésre? Nem, Charles, te betartottad az ígéretedet. De énragaszkodom ahhoz, amit te fogadtál nekem. És parancsolom, hogy vegyél feleségül!

Charles szomorúan rázta a fejét: - Félek, nem fog menni. - De igen - erősködött Mary. - És azután?

- Ó, ne gondoljunk rá, mi lesz azután. Majd foglalkozom vele, ha szükség lesz rá. TudatomHenrikkel, hogy én eldöntöttem, hogy összeházasodunk, és te engedelmeskedtél nekem. Ó,Charles, miért habozol? Nem akarod, hogy a feleséged legyek?

-Jobban, mint bármit a földön. De békében és nyugalomban akarok élni veled az életünk

hátralevő részébea Azt akarom, hogy lássam a gyerekeinket felnőni. Nem akarok néhány rövidéjszakát, aztán tömlöcöt mindkettőnknek. Mary megfogta a kezét és fölnevetett rá. - Én nem becsülném le azt a néhány rövid éjszakát

- felelte.

Charles érzelmei - úgy tűnt - lángra kaptak az asszonyéitól. Vágyakozva megragadta őt éssokáig szorosan átölelve tartotta.

Később Mary így szólt: - Ha nem veszel feleségül, Charles, bevonulok egy zárdába. Nemhagyom,hogy odadobjanak annak a kasztíliai idiótának. O, drágám, ne félj. Majd énszembenézek Henrikkel. Nem fog ártani nekünk. Túlságosan szeret engem és gyakran mondta,hogy te vagy a legjobb barátja. Mit mondasz, Charles?

- Mikor legyen? - kérdezte a férfi, ajkait szorosan a nő füléhez tapasztva.

- Amilyen hamar csak el lehet intézni. Francois segíteni fog.



- Akkor - mondta Charles - összeházasodunk. És miután megtettük, együtt nézünk szembemindennel, amivel szembe kell nézni.

- ígérem neked, szerelmem - mondta ünnepélyesen Mary -, hogy nem lesz mit megbánnod.Amíg én élek, biztosan nem.

Az Hotel de Clugny kápolnájában esküvői szertartás zajlik a legnagyobb titokban. Csak tíz ember van jelen és egy egyszerű pap, akinek -amikor felkérték - még elképzelésesem volt róla, kiket kell összeadnia.

És ott áll Mary, boldogan, elégedetten, mert ez az a szertartás, amiről annyi éven átálmodott.

A jegygyűrű, a házastársi csók - mennyire különbözik attól a másiktól az Hotel de la

Gruthuse-ben - milyen egyszerű ez, milyen gondosan megtervezett volt az! Mosolyogva gondol az aranyköntösre, amit akkor viselt, és a sok csillogó ékszerre, melyek

azt a célt szolgálták, hogy elrejtsék a keserű levertséget, a búskomorságot, ami akkor a szívételtöltötte.

Most nincsenek ékszerek és a szertartás egyszerűen zajlik; de büszkébben viseli a

lelkesedését, a mindent elsöprő boldogságát, mintha Franciaország és Anglia összes értékeskincsét magán viselné.

És a vőlegénye mellett az egyik résztvevő, hosszú orra alól lemosolyogva a jegyespárra,cinikusan azt mondja magának, hogy bolond volt, amikor átengedte ezt a sugárzó lányt a rivá-

lisának. Mégis örömet okoz neki, hogy bizonyította lovagiasságát és mindig emlékezni fog amenyasszony hálás pillantására.

A szertartás véget ért. Mary Tudor Charles Brandon felesége lett. Anglia királya dühöngeni fog, de legalább Franciaország királyának áldása kíséri őket.



AZ ANGOL SZÍNTÉR II.

A VISSZATÉRÉS

A vidék a legszebb arcát mutatta, amikor Mary és férje visz-szatért Angliába, a tavaszviruló időszakában. Micsoda öröm volt szülőhazájának tájain lovagolni a választott férfival azoldalán.

Charles kitűnő szerető, kitűnő férj, ahogy mindig is tudta, hogy az lesz, egyszerűen azért,mert hosszú idővel ezelőtt eldöntötte, hogy ő az egyetlen, a neki rendelt férfi. Nyugtalanabbvolt, mint ó, különösen amióta átkeltek a tengeren. Aggódott, ha a királlyal történőszembenézésre gondolt.

Ahogy közeledtek Londonhoz, azt mondta neki: - Charles, akármi is fog történni, megérte. O feléje fordult, rámosolygott. A vakmerősége szórakoztatta és elragadtatta, miközben

gyakran megriasztotta; de amikor a mézesheteikre gondolt és felesége céltudatosszenvedéh/essé-gére, becsületesen bevallhatta, hogy megérte, és megint csak ugyanezt tenné.

- Igaz - ismerte el a férfi -, és miután belekóstoltam az üdvösségbe, nem tudnám elviselni,hogy most föladjam.

- Nem is kell - vágott vissza a felesége. - Jól ismerem Henriket. Azt akarja, menjünk visszaaz udvarhoz. Keményen fog beszélni, de nem kell komolyan venni. A szíve mélyén örül, hogyhazajövünk.

Charles nem tagadta ezt. De nem tudott elfeledkezni a nemesekről, akik az ellenségei éskészek feltüzelni a királyt ellene. Ha Wolsey nem állna a pártján, csaknem biztos, hogy a Toweregyik cellája várna rá.

Wolsey valóban a barátja, és ő az, aki figyelmeztette a herceget, hogyan cselekedjen. Akirály, mondta neki Wolsey, rendkívüli módon haragszik mindkettejükre, a húgára és őrá is.Ostoba - mondhatni felségsértő - tett volt megházasodni a király beleegyezése nélkül, és ilyenkevéssel azután, hogy a királyné megözvegyült. Wolsey remegett a király dühének gondo-

latától, de ismerve a nagy szeretetét a húga iránt, valószínűleg ki lehet engesztelni, ha Maryátadja neki francia járandóságát, ami közel huszonnégyezer fontot tesz ki. Aztán ott van még ahozománya, amit Francois visszafizet neki - mint megígérte. Az olyan kétszázezer korona. Hamegkérik a királyt, kegyeskedjen elfogadni ezt a pénzt, a királyné nemesfém és drágakőékszereivel együtt, tanúsíthat némi elnézést.

Mary nevetett, amikor ezt meghallotta. Könnyedén legyintett:

- Legyen az övé minden tulajdonom. Mit törődöm vele? Csak az számít, hogy együt t

vagyunk, Charles.-

Kétlem, hogy megengedhetjük magunknak, hogy az udvarban éljünk. - Úgy tudom, uram, vannak birtokaid Suffolkban.

- Ugyancsak szerénynek fogod találni ahhoz képest, amit megszoktál. - Sosem voltam boldogtalanabb, mint akkor, amikor a leg-fényűzőbben éltem, Charles.

Veled boldog leszek, ha Suffolk ban, akkor Suffolkban. Nem mintha azt hinném, hogy Henrikmegengedné, hogy elhagyjuk az udvart. Nem imádta-e mindig, hogy vele vagyunk? És amikor

lovagi tornát akart szervezni, nem az volt-e az első gondolata: Hol van Mary? Hol van Suffolk?

- Az még azelőtt volt, hogy megbántottuk. - Lehetetlen! Henriket csak az bántja meg, akit nem szeret. Minket imád. Meg fog

bocsátani nekünk.

-

Nagy ára lesz annak. - Ki törődik az árával?



- Huszonnégyezer fonttal? Kétszázezer koronával?

- Na de, Charles, hát nem érek meg annyit?

A férfi ránevetett. Megéri Franciaország és Anglia minden kincsét... az egész világét,mondta neki.

Most, ahogy lovagoltak, Mary visszagondolt rá, ahogy elhagyta Párizst, az udvar nemesei

kíséretében. Maga Ferenc király lovagolt mellette, kicsit szomorúan az elválás miatt -Marylegalábbis így látta.

Hiányozni fog, bizonygatta neki. Nem annyira, mint ameny-nyire ő fogja hiányolni,viszonozta a férfi.

- Tudod, felséges uram - vallotta be a búcsúzáskor -, ha nem lenne a világon egy ilyenminden erénnyel felruházott ideál, mint Charles Brandon, azt hiszem, szerelmes lettem volna

beléd. A franciák királya grimaszt vágott, és amikor búcsúzóul megcsókolta a St. Dennis-nél,

nagyon vonakodva engedte el.

Mary gyengéden megölelte Marguerite-ot; mindig szívesen emlékszik majd a barátságukra, mondta neki.

Lujza is kedves volt, nem mutatott rosszindulatot, mert tökéletesen elégedett volt asorsával. Kék szemei boldogan csillogtak és évekkel fiatalabbnak tűnt, mert az álmai végrevalóra váltak. Még Claude is úgy ölelte meg, mintha barátok lettek volna, de egy kismegkönnyebbülés mintha vegyült volna a búcsúba.

Aztán Calais- ban maga mögött hagyta életének azt a szakaszát. Néhány hétig Calais- ban maradtak, és akkor ébredt tudatára Charles félelmének. Nem

mertek addig átkelni Angliába, míg kézhez nem kapják Henrik hozzájárulását a visszatéréshez,

és Charles mindennap mohón várta az üzenetet a király részéről. Mary nem bánta, hogy Calais- ban maradtak, mert bárhol szívesen volt, amíg Charles ott

volt vele; és nem osztotta az aggályait, mert biztos volt benne, hogy könnyen képes lesz maga

mellé állítani Henriket, ahogy Francois-t is sikerült. És végre megérkezett az üzenet. Henrik fogadja őket; de az ő meghívójával együtt,

gondosan fogalmazva, ott volt Wolsey még részletesebb levele. A király elégedetlen; ki kellengesztelni; a pár nem jöhet házaspárként Angliába, jegyespárnak kell nevezniük magukat. Az

esküvői szertartást Angliában kell megtartani, de közben Henrik fogadja őket. így lovagoltak be Greenwichbe.

Henrik szétvetett lábbal, kezét a háta mögött összekulcsolva állt és nézte az előtte álló párt.Szemei összeszűkülve, kis szája szorosan zárva. Titokban örült, hogy látja őket, de még nemakarta ezt a tudomásukra hozni.

Egy-két lépéssel mögötte, arcán az aggodalom ráncaival Katalin, a felesége állt. Szerette

volna melegebben üdvözölni őket, de nem merte, amíg Henrik nem ad rá jelet, hogy márszabad.

Mary mosolygott a bátyjára, de ő nem nézett rá. Azért, mert még nem vagyunk egyedül, bizonygatta magának. Ha egyedül leszünk, egészen más lesz. Katalinra pillantott. Szegényasz-szony! A megjelenése nem javult az utóbbi hónapokban, látszik rajta a kora; jó néhányévvel idősebb, mint Henrik.

Mary letérdelt és kezet csókolt bátyjának; aztán tisztelettel bókolt Katalin előtt. - Olyan boldogság, hogy itthon vagyok - mondta. Henrik ajkai kicsit lazultak, ahogy

megfogta a kezét, hogy a

palotába vezesse, míg Katalin követte őket Charlesszal. - Henrik - suttogta Mary, ahogy lépkedtek -, milyen jól nézel ki! Még impozánsabb vagy,

mint voltál. El is felejtettem, mennyire nagyszerű látványt nyújtasz. - Hallom, a francia király is szép szál ember.



- Nagyon magas, de vékony, Henrik. - Nem szeretem a vékony férfiakat. - Ezen nem csodálkozom. Már annyira vágytam rá, hogy találkozzam a bátyámmal. Henrik láthatóan meglágyult. - Olyan módon viselkedtél, amit igazán megdöbbentőnek találok.

-

Drága Henrik, honnan is tudhatnád te, akinek sosem kellett elhagynod az otthonodat, azországodat, szeretett testvéredet, megérteni a vágyat, hogy visszatérj mindahhoz, amit imádsz! - Szóval jobban szereted Anglia királyát Franciaország királyánál?

- Nem lehet összehasonlítani. - Azt hallottam, okos fickó az a Ferenc. - Nem elég okos ahhoz, hogy átlásson az én kis trükkömön. 0, Henrik el kell mesélnem,

hogyan becsaptam őket, mindnyájukat. Amint lehetséges, maradjunk magunk, te, Charles megén... és talán még Katalin. Csak akkor mondhatom el, és olyan sokat fogsz nevetni! Azt fogodmondani, hogy én egy méchant vagyok... ahogy a francia király mondaná.

- Most Angliában vagyunk, és elvárjuk, hogy angolul beszélj. - Hogy egy kis gonosz vagyok, Henrik.

A férfi szája már -már kezdett fölfelé kunkorodni. Milyen jó itthon tudni őt! Milyen csinos- még inkább, mint amikor elment - a francia ruháiban, és ahogy viseli azokat. Mellette szegényKatalin egy kicsit unalmas. Ez várható volt, gondolta. Ez egy Tudor lány, a saját vére. Azokmind ilyenek. Nem csoda, hogy úgy ragyog és sziporkázik, mint senki más.

- Henrik, ismerj el valamit! - nézett rá Mary ravaszkásan. - Elfelejted, kivel beszélsz.

- Hogy felejthetném el, hogy a legdrágább bátyámmal beszélek, amikor másra semvágytam hosszú hónapokig?!

- Nos, miről van szó?

- Ugye te is annyira örülsz, hogy itt vagyok, amennyire éa5

- Elégedetlen vagyok... - kezdte Henrik, de a szeme ragyogott. - Nos, nem tagadom -

mondta. - Örülök, hogy visszajöttél az udvarba. Mary mosolygott.

Charles, drágám, gondolta, ez könnyen ment. Tudtam, hogy így lesz.

Henrik harsányan nevetett a komédián, ami a francia királyi családot kétségek közötttartotta. Könnyek csorogtak az arcán. Nem nevetett ennyit, amióta Mary elmentFranciaországba.

- Milyen jó lett volna látni, ahogy jársz-kelsz a kitömött szoknyáiddal. Lefogadom, hogy aza hosszú orrú francia magán kívül volt az idegességtől.

- És az anyja és a nővére is. De aztán lebuktam, Henrik. A kis Boleyn nem elég gondosan

tömött ki. A tömés elcsúszott a helyéről... Henrik a combját csapkodta és forgolódott a székén. Katalin szemérmesen nézte őket; őnem igazán helyesli az ilyen harsány bohóckodást. Ez a szegény Katalin, gondolta futólagMary. Nem szórakoztatja őt úgy, ahogy kéne.

- Bárcsak ott lettem volna! - jelentette ki Henrik.

- Ó, jó is lett volna - sóhajtotta Mary. - De most már itthon vagyunk, és minden úgy jó,ahogy van.

-

Minden? - Henrik összevont szemöldökkel nézett Charles-ra. - Csak nem képzeledBrandon... sem te, Mary, hogy semmibe veszitek az akaratomat és még csak nem is bűnhődtökmeg érte?

Mary a bátyja széke mögé lépett és átkarolta a nyakát.

-

Bűnhődni érte? - kérdezte. - Csak nem fogod bántani a kishúgodat, Henrik? - Nem, húgom - mondta Henrik. - Ne gondold, hogy hízeleghetsz nekem.



- Megígérted nekem, ha férjhez megyek Lajoshoz, én magam választhatom meg akövetkező férjemet.

- És meg is tartottam volna az ígéretemet, ha bíztál volna bennem. Gondoltam, hogy ót

akarod, de kérned kellett volna a beleegyezésemet. De férjhez menni ilyen hirtelen, ahogy te, ez

illetlenség. - Nem Charles hibája. Az enyém. Én ragaszkodtam hozzá, Henrik. -

Akkor Charles nagyobb bolond, mint gondoltam, ha hagy ja magát házasságrakényszeríteni.

- A kényszernek sok módja van, Henrik. Nagyon szeretjük egymást. De ő nem akartmegsérteni téged. Az én hibám. Annyira féltem, hogy elveszítem. Katalin meg fog botránkozni,

amiért bevallom az igazat, de ez olyasmi, amit nem szé-gyellek.

Henrik a felesége felé intett. - Nem kell megbotránkoznod azon, ha egy asszony szereti aférjét, Katalin - mondta.

- Nem arról van szó, hogy egy asszony szeretheti-e a férjét, Henrik, hanem hogy mielőttházasok lennének... nem szokás, hogy egy asszony ragaszkodjon a házassághoz.

Henrik hirtelen felnevetett. Maryre mutatott. - Ez a lány született Tudor. Tudja, mit akar ésazt meg is szerzi.

- Attól félek, ez igaz - értett egyet Mary. - Ó, Henrik, megtörtént. Charles és én házasokvagyunk.

- Nem Angliában házasodtatok össze. - De nem mondhatod, hogy nem vagyunk házasok. Mi van, ha gyereket várok - aminek

mondhatom, jó esélye van. Most megint megbotránkoztatom Katalint. De hiába, énszókimondó vagyok. - Odament Charleshoz és átölelte. Sóhajtott. - Bezárathatsz a Towerbe, ha

akarsz, Henrik, de egy szívességet kérek tőled. Hadd kerüljünk egy cellába, mert én soha nemakarok elszakadni ettől a férfitól, amíg élek.

Nézve őket Henrik arca meglágyult. Olyan szép pár és annyira nagy a szerelem köztük.Henrik egy kis irigységet érzett. Katalin sose tudna olyan feleség lenni, mint amilyen Mary.Mary szenvedélyes asszony és sokkal elevenebbnek látja, amióta visszajött. Fizessék csak kineki azt az óriási összeget. Az elegendő vigaszdíj lesz.

Felnevetett. - Nos, össze kell házasodnotok a jelenlétemben - mondta. - Ez hamarosan

megtörténik, és rendezünk egy ünnepségsorozatot. Charles, kihívlak. Talán belovagolhatnánkaz arénába álarcban, mintha külföldről érkezett lovagok lennénk...

Mary a bátyja karjaiba vetette magát. - Ó, csodálatos dolog itthon lenni! - mondta.

Henrik állandóan húga és sógora társaságában mutatkozott; hasztalannak bizonyult

Norfolk és támogatóinak kísérlete, hogy ellenük hangolják - itthon vannak és ő boldog.Ezenfelül még pénzügyi nyereségre is szert tett általuk, és ha most nem is voltak olyan jómódúak, mint rangjuk szerint illett volna, Henrik titokban örült ennek, mert a húga mégnagyobb elragadtatással fogadja majd az ajándékait, melyeket adományozni szándékozott neki.

Mary az ő imádott húga, akit teljes szívvel, a legjobban szeret a világon; Charles Brandon alegjobb barátja. A bajvívásban Charles a legkiválóbb kihívója, elég ragyogó ahhoz, hogy

elnyerje a nézők tapsait, de sosem teljesen egyenlő a királlyal. Mary nevetése még gyakrabbancsendül fel, mint gyerekkorában. Soha azelőtt nem volt ilyen vidám, soha nem volt ennyireelégedett.

Elvitte őket majálisra a Shooters Hillre, ahol elfogták őket álruhás csavargók, akikrőlkiderült, hogy az udvarhoz tartozó emberek, és akik fenséges pikniket készítettek elő számukra

az erdőben - amolyan Henrik szája íze szerinti szórakozást, ami még szórakoztatóbb, mégfergetegesen vidámabb lett attól, hogy a húga és a sógora is jelen volt.



Iránta érzett szeretetétől indíttatva elhatározta, hogy a lány fogja vízre bocsátani a legutóbbépített hajóját. Akárhová ment, az emberek ünnepelték őt; azt mondták, jobban hasonlít a ki -

rályra, mint azelőtt, és hogy nincs szebb lány Angliában, mint Mary Tudor, az özvegy francia királyné, sem csinosabb férfi, mint angliai VIII. Henrik. Ragyogó egészség és ragyogó jókedv járult természet adta szépségükhöz. Henrik az új

tengerjárón, melyet ezer ember tartott meg, aranyszövet ruhájában, hatalmas aranysíppal anyakában, nagyvonalú vendégséget rendezett; húga, Mary zöld bársonyban, melynek kivágásaalól ámbraszínű szatén alsószoknya villant, vállára omló aranyhajával állt ott és a La PucelleMarié nevet adta a hajónak.

Vidáman teltek a napok. Többé nem kellett félni a király neheztelésétől. Amikor visszatértek Greenwichbe a hajó vízrebocsátása után, Mary észrevette, hogy

Charles erősen gondterhelt, és mert jól ismerte a hangulatait, biztos volt benne, hogy valamizavarja.

Mihelyt egyedül maradtak a lakosztályukban, megkérdezte tőle, hogy mi bántja. - Nincs

értelme, hogy titkolózz előttem, Charles. A férfi nagyot sóhajtott. - Előre tudtam, hogy így lesz -felelte, és folytatta: - Most, hogy a

király ekkora összeget követel tőlünk, sokkal szegényebbek vagyunk, mint a többiek azudvarnál. Azon tűnődöm, hogy az udvari élet túl drága a mi zsebünknek.

Mary mosolygott. - Nos, Charles, ha nem engedhetjük meg magunknak az udvari életet,akkor szükségképpen máshol kell élnünk.

- De te egy király leánya vagy! - Király leánya, igen, másodsorbaa Elsősorban egy vidéki birtokos felesége vagyok,

akinek Suffolkban vannak a birtokai és akinek drága az udvari élet. - Hogyan tetszene neked a vidéki élet?

- A vidék... az udvar... mit törődöm vele? Ha együtt lehetünk, az egyik hely olyan, mint amásik.

- Sose éltél távol az udvartól. -

Akkor érdekes lesz elkezdeni. Azt hiszem, talán élvezném is a vidéki életet. Azt mondják,Suffolk nagyon szép.

- Unalmasnak fogod találni, attól tartok. - Vágyom a nyugodt életre. Nem szándékoztam elmondani neked... amíg nem vagyok

biztos benne, de...

- Mary!

- ...már majdnem biztos. Ó, Charles, azt hittem, teljes a boldogságom, de ha a karombantarthatom a gyerekünket, az lesz a legnagyobb boldogság a földön.

-Ha fiú lesz... - Nem. - Mary megrázta a fejét. - Nem fogok fiúért imádkozni, Charles. Szegény

Katalinra gondolok, aki állandóan fiúért imádkozik, és engem is lehangolnak a csalódásai. Halányunk születik, azzal is teljesen elégedett leszek. A tiéd és az enyém -ez minden, aminek a

gyereknek lennie kell.

A férje a kezébe fogta az arcát. - Rendkívüli asszony vagy te - mondta.

- Szerelmes asszony vagyok. Van abban a dologban valami rendkívüli?

Az ablakfülkében ültek; átkarolták egymást és a jövőről beszélgettek. Talán, ha már biztos

lesz a dolog, javasolta Charles, tanácsos lenne visszavonulni vidékre, ahol nagy kiadások

nélkül élhetnének a westhorpe-i kastélyában. Ott Mary lenne a birtok úrnője, és az emberekimádnák.

- Szeretném, ha a gyerek ott nőne fel - válaszolta az asszony.

- Mit fog szólni Henrik?

-

Megmondom a bátyámnak, hogy nem bírjuk pénzzel az udvari életet. Tudni fogja, miért.



- Szerencsések vagyunk, hogy megmenekültünk a haragjától. Ha arra gondolok, mittettünk... még mindig reszketek.

- Nem megmondtam előre, hogy minden rendben lesz? Ismerem Henriket. Gyakran fogjuk

látni. Ragaszkodik majd hozzá, hogy sűrűn jöjjünk az udvarba, úgyhogy nem fogunk tel jesen

elszakadni innen. Nem lennék meglepődve, ha ő is elutazna Westhorpe-ba, hogy

meglátogasson minket. - Költséges lenne vendégül látni a kíséretével együtt. - Sose félj, Charles. Megértetem Henrikkel, milyen szegények vagyunk. És van még

valami, amit kérni szeretnék tőled, Charles. Van két lányod. - Igen, Anne és Mary. - Az apjukkal kellene élniük. A férfi meglepetten nézett rá. - Most én vagyok az anyjuk - folytatta Mary. - Jó lenne, ha máris terhes lennék, mert nagy

családra vágyom. Igen, Charles, el akarom hagyni az udvart. Unom az álarcosbálokat. Nemakarom megint egyiptominak vagy görögnek álcázni magam. Nem akarok a bálterem

parkettjén állni és hallgatni a meglepett kiáltásokat, amikor levetjük a maszkot. Unom ahízelgést és a fortélyoskodást. Vidéken akarok élni; segíteni szeretnék a szegényeken, a

betegeken, a rászorulókon. Meg akarom nevettetni őket, és megmutatni nekik, hogy a világgyönyörű hely. Ezt akarom, Charles, veled és a sok -sok gyerekkel, akik körülöttem nőnek fel.Mit szólsz hozzá? Nagyon elgondolkodtál.

- Azon tűnődöm, hogy te olyan asszony vagy, aki mindig eléri, amire vágyik.

Mary nevetett: - Ez az igazi élet! - És mi még életünk virágjában vagyunk, hogy élvezzük.

- Nos, Charles, én mindig életem virágjában leszek, amíg velem vagy és szeretsz engem. Aztán megölelte a férjét és nevetett, a gyerekről beszélt, akit hamarosan a karjaiban tarthat.

Biztos volt a boldogságában; az egyetlen, amiben nem volt biztos, a gyerek neme, de ez nem isvolt fontos számára.

- Túl előre szaladnak a gondolataid - intette Charles. - Még abban sem lehetsz biztos, hogyállapotos vagy.

- Ha még nem is, hamarosan az leszek - vágott vissza az asszony. - És amikor leköltözünk

vidékre, ott akarom tudni az összes gyerekemet. A te két lányodat és az én saját kicsikémet. Jónagy családot vállalsz föl, tekintetbe véve, hogy csak két hónapja mentem hozzád.

- Te bármit csinálsz, az mindig nagyszabású. - És a lányok, jönnek Westhorpe-ba?

- Ha ez a kívánságod. Charles aztán elmesélte neki, hogyan mentett ki egy gyereket a folyóból, aki azóta a

lányaival együtt nevelkedik. Mary fénylő szemekkel hallgatta. - Akkor már három lányom van. É pp itt az ideje, hogy a

saját kicsim is megszülessen. Lehetetlen volt nem osztozni vele a lelkesedésében, az életszeretetében



A CSALÁD WESTHORPE -BAN

Henrik elment Suffolkék Bath Place-en levő londoni rezidenciájára, és egyenesen a húga

hálószobájába sietett, ahol párnáján hátradőlve találta őt, kipirulva és diadalmasan, mint akinekmeg se kottyant a megpróbáltatás. Kék szemei ragyogtak, bár a kimerültség karikát vontköréjük és aranyhaja csatakosan simult a vállára.

Henrik odament az ágyához és lenézett rá. - Jól csináltad, húgom. - Ó, Henrik, imádott bátyám, növeli az örömömet, hogy eljöttél meglátogatni. - Természetes, hogy eljöttem Kiérdemled a tiszteletet. Suffolk szerencsés fickó. Mary szólt az asszonyoknak, hogy hozzák be a gyermeket, és ahogy Henrik a karjában

tartotta a kicsit, az arca elsötétedett. -Egészséges fiúnak látszik - mormolta.

Húga olvasott a gondolataiban: Mért van az, hogy mindenki másnak egészséges fia tudszületni, épp csak neki nem?!

Szegény Henrik. Katalin végre életet adott egy egészséges gyermeknek, deszerencsétlenségnek számít, hogy lány lett. Katalin imádja a kis Mária hercegnőt, aki nemrég

jött a világra, és a király is odavan érte, mégis, képtelen eltitkolni a csalódását, hogy mindenerőfeszítésük ellenére nem tud fiuk születni.

- Azt mondják, máris a Tudorokra hasonlít - mondta Mary. - Némelyek azt mondják,mintha téged látnának.

- Igen? - Henrik felhős tekintete mosolygósra változott, ahogy fürkészően nézte a gyermekarcát.

- Mindenesetre - folytatta Mary - elhatároztuk, hogy a nagybátyja után nevezzük el. Hanem emelsz kifogást, bátyám

- Én ugyan nem! - kiáltott föl a király. - Úgy tűnik, az ifjú Henry megismeri a nagybátyját. Nézd! Mosolyog rám.

Nem akarta visszaadni a gyereket a dadának, hanem a karjában tartva le-föl sétálgatott veleszobában. A szomorú kifejezés visszatért az arcára. A gondolatain újabban egyre inkábbeluralkodott fiú utáni vágy.

A Bath Place-i kastély fogadótermében égő fáklyák fénye lágyan megvilágította azillusztris személyiségek arcát, akik a nagy eseményre összegyűltek.

A keresztelőkútnál, melyet abból a célból állítottak föl, hogy megkereszteljékFranciaország özvegy királynéjának és Suffolk hercegének fiát, ott állt a király Wolseyval,

továbbá a király nagynénje, Lady Catherine, Devon grófnője, IV Edward lánya. Ők lettek agyermek keresztszülei. Henrik félig lehunyt szemmel figyelte a szertartást, azt mondogatva magában, hogy örül,

amiért a húga házassága gyümölcsöző; de mit nem adna érte, ha a kis fiúcsecsemő a saját fialenne és nem az unokaöccse?!

Miért nem tud fiam születni? - kérdezte magától keserűen, miközben a gyermeket figyelte,akit Lady Anne Grey tartott, és egy percre a sorsa miatti sérelem úgy szétáradt benne, hogy aTudor-ház piros és fehér rózsái helyett, melyek a keresztelőkádat és a szenteltvíztartótdíszítették, felesége, Katalin sápadt, mentegetőző arca jelent meg lelki szemei előtt, ésfojtogatni kezdte a düh. Mi lehet a baj az asszonnyal, hogy nem tud egészséges fiút szülni?Miért neki kell lennie az áldozatnak? Semmi baj nincs a Tudor -ággal. Hol lehet három olyan

egészséges embert találni, mint ő és a két testvére? Nem, ha valami hibádzik a Katalinnal kötöttházasságban, az nem a Tudor -ágból ered.



Ajkai dühösen megfeszültek, és néhányan, akik figyelték ót, sejtették, mi járhat a fejében. Most k övetkezett a szertartás, és a gyermek szemei csodál-kozóan tágra nyíltak. Nem sírt.

Okos kisfiú. Tisztára Tudor. - A Henry nevet adom e fiúnak - mondta a király, de a tény, hogy a nevét adta a

gyereknek, nem enyhített a bánatán.

Mary, aki teljesen tudatában volt bátyja sérelmének, hirtelen félni kezdett, hogy nem fogjaszeretni a fiút, mert neki nincs saját fia. De ez nem lehet. Henrik sose utálna egy kisgyereket.Ugyanúgy szereti a gyerekeket, mint ő.

Mialatt fűszert és bort kínáltak körbe, a bátyja mellett állt és megköszönte a fiának adottajándékait, melyek közt egy aranykupa, is volt.

- Nagy becsben fogja tartani mindig, az adományozó személye miatt - mondta. - Úgynevelem a fiamat, Henrik, hogy jól szolgáljon téged.

Henrik megfogta és megszorította a kezét. - A gyermek nagyon sok gyönyörű ajándékot kapott -mondta.

- De egyik se hasonlítható a tiedhez. - Milyen szerencsés vagy! - tört ki a királyból hirtelen. - Az elsőszülötted... fiú.

- Te is szerencsével jársz, meglásd. Henrik elhúzta a száját. - Kevés jelét látom eddig a jó szerencsének. Neked van fiad; Margitnak is van, és

nekem... akinek nagyobb szükségem volna rá, mint bármelyiknek közületek, időről időrecsalódnom kell.

- De ott van a gyönyörű kis hercegnőd, Mária. - Csak lány.

- A következő majd fiú lesz. Bátyja arckifejezése megijesztette Maryt, mert sérelemnél többről árulkodott.

Kegyetlenség ült volna ki a vonásaira?

Ebben a percben Mary még jobban vágyott Westhorpe békéje utáa Ott akar lenni az országszívében a férjével, a mostohalányaival és a kisfiával.

Azt gondolta: Ha egy asszonynak sok szeretnivalója van, egyúttal sok vesztenivalója isvan.

Emlékezett rá, hogy amikor Charles a bajvívásban Henrik ellenfele volt, mindig attól félt,hogy legyőzi. Most van egy másik félnivalója is.

Igen, nagyon vágyott a vidék nyugalmára.

A Botesdale városa közelében lévő Westhorpe tágas kastély volt, és Mary az első percbenmegszerette, amint meglátta.

Itt éltek visszavonultan Charlesszal és a kisfiúkkal. Nem ütközött nehézségbe elhagyniuk

az udvart, mert Henrik pénzszűkébe került, és Wolsey elhatározta, hogy behajtja azadósságokat. Házasságuk óta Mary és Charles voltak a király két legnagyobb adósa, ésmegmagyarázták Wolseynak, hogy ahhoz, hogy eleget tudjanak tenni a kötelezettségeiknek,késedelem nélkül el kell kezdeniük takarékoskodni, és erre hivatkozva visszavonultak vidékre.

Minthogy a király országjárásra készült, hogy felkeresse néhány városát, nem kezdteazonnal hiányolni őket, ezért nem is ellenezte a távozásukat.

Mihelyt Mary beköltözött Westhorpe- ba, vidám légkört teremtett maga körül, és Charlestis meglepte, milyen más lett a hely, mint amilyennek annak előtte megismerte.

Attól félt, hogy Mary hamar megunja a nyugalmat, de még sok mindent meg kelletttanulnia a feleségéről. Az asszony mindig is tudta, hogy békében akar élni a férjével és acsaládjával, és nem akarta, hogy bármi is fenyegesse ezt a békességet. Amíg az udvarban élt -

bármennyire is szerette Henriket -mindig félt, hogy a férje valamivel felingerii őt. Az udvarnáltúl sok irigye volt Charlesnak, és akármilyen bátor is Mary, ideges lesz, ha a férjéről van szó.



Szerette volna megkímélni a sérelmektől, és ez jobban megvalósítható távol az udvartól, asuf-folki birtokukon.

Megállapította magában, hogy elragadó a ház. Mihelyt megérkeztek, megismerkedett ahelybeliekkel, mintha földbirtokos asszony lenne, nem is királyné; és őket, akik arraszámítottak, hogy majd elfogódottak lesznek a jelenlétében, azonnal meghódította közvetlen és

könnyed viselkedésével. Mary és Charles nagyon kis személyzetet vitt magával, ami kétlovagból, egy fegyvernökből, negyven férfi és hét női szolgálóból állt - szerény udvartartás egykirályné számára. De ragaszkodott ehhez és kikötötte, hogy a bérek, melyeket Westhorpe-ban

ki kell fizetniük, nem haladhatják meg a háromszázhuszonhét fontot egy évben. - Ennyit engedhetünk meg magunknak, Charles - mondta. - A lehetőségeink szerint kell

éljünk. Nagy lelkesedéssel játszotta a háziasszony szerepét; sok mindent meg kell tanulnia -

magyarázta a háztartás gondnokának -, mert ha valakit királynénak neveltek, annak aneveltetése más területeken bizony hiányosnak mondható.

Ragaszkodott hozzá, hogy a kisfia az ő hálószobájában aludjon, és gyakran ő magagondozta. Elragadtatással töltötte el az új élet - annyira különbözött mindattól, amit eddig

ismert, sokkal meghittebb, sokkal családiasabb volt. - Nem irigylem a királyokat és a királynékat - mondta Charlesnak. - Olyan ritkán látják a

férjüket és a feleségüket, mintha nem is lennének házasok! Az elégedettsége szétáradt az egész gazdaságban, így összességében nagyon boldog

háztartásnak bizonyult az övék. De már tervezte a jövőt is. - A lányaidnak Westhorpe- ba kell jönniük, Charles, ahogy megegyeztünk - mondta. - A

kicsinek is, akit kimentettél a folyóból. Remélem, a kis Henrynek hamarosan lesz egy öccsevagy egy húga. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy nagy családot szeretnék.

- Mary - mondta Charles józanul. - Tudod, hogy Henrik hamarosan visszatér Greenwichbe. Az asszony arca elfelhősödött. - Gondolod, hogy megparancsolja, hogy visszamenjünk?

-

Azt mondta, hogy az udvar már nem ugyanaz, amióta nem vagyunk ott. - Charles látta afélelmet a felesége szemében, ezért gyorsan folytatta: - Ebben a pillanatban nem akarod

elhagyni Westhorpe-ot, de ha elmúlik az újdonság varázsa, unalmas lesz egy ilyen otthon, ahol

nem történik semmi. - Valami mindig történik. Én boldog vagyok itt, és ez a legjobb, ami valakivel történhet.

Sose fogom megunni. Nem akarok az udvarba menni. Félek... - Te? Nem is tudtam, hogy félni is tudsz. Mary megölelte a férjét és magához szorította. - Csak amióta olyan sok vesztenivalóm van. - Miért vesztenéd el, amit kincsként őrzöl?

- A kincsek könnyen el tudnak veszni a bátyám udvarában, Charles. Itt akarok maradni

örökre... mert itt biztonságban érzem magam. A férfi megértette. De nem hitte, hogy teljesíthető lenne a kívánsága.

Boldog nap köszöntött Westhorpe-ra, amikor a kislányok megérkeztek. Mary és Charles azablakból figyelte őket, a három, valamiképpen riadtnak tűnő gyermeket - a legidősebb nem volttöbb hatévesnél.

Mary szívét azonnal megindította a látvány, ahogy a gyermekek leszálltak a pónikról, és alegidősebb megfogta a két kisebb kezét, mintha védelmezni akarná őket minden rájuk váróveszélytől.

- Gyerünk - kiáltotta Mary -, menjünk le hozzájuk! Királyi tartással suhant le lépcsőn azudvarra, mert még

mindig nem szokta meg, hogy lehetséges szertartásosság nélkül cselekedni, amit pedig újéletmódja legélvezetesebb kalandjának tartott.



Odament a kislányokhoz és eléjük térdelve egyszerre ölelte át mind a hármat.

- Drága kislányaim, isten hozott itthon! - kiáltotta. Anne, a legidősebb, aki a szóvivő volta csoportban, már

elpróbálta, mit fog mondani, amikor szembetalálkozik a mostohaanyjával, aki - mint azt

tudta róla - királyné.

Próbált térdre ereszkedni és szigorúan nézett a többiekre, hogy emlékeztesse őket is akötelességükre. - Felség... - kezdte volna.

Mary felkacagott. - Anyának szólíts, ne felségnek - mondta.

- Azt hiszem, egy anyának nehéz felségnek lennie. Nos, melyikőtök Mary és melyikőtök a kis vízi nimfa?

A kisebb gyereket, aki már észrevette Charlest és nem tudta levenni róla a szemét, Anneelőretolta.

- Ő majdnem vízbe fulladt - mondta a középső lány. - De a papám megmentette - tette hozzá Anne. Mary fölemelte a gyereket és megcsókolta. - És mennyire örülök, hogy ezt tette, kis

nimfám! - Nem nimfának hívják - tiltakozott Anne.

- De én így fogom nevezni - felelte Mary, aki el volt ragadtatva a kislánytól, aki olyanrajongással nézte Charlest.

- Nem úgy nézel ki mint egy királynő - jegyezte meg Anne.

- Nincs is koronád. - Régebben volt - közölte vele Mary. - És? Elvesztetted?

Az asszony bólintott és a kislányok szánakozó arckifejezést öltöttek. - De nem sajnálom - folytatta gyorsan Mary -, mert nagyon nehéz és kényelmetlen

viselni. Úgy érzem, boldogabb vagyok nélküle. A három kis arc hitetlenséget tükrözött. - Pedig ez az igazság - mondta Mary. Charleshoz lépett és belekarolt. - Nem így van?

- Azt hiszem, anyátok igazat mond. - És ő tényleg a mamánk? - kérdezte Anne.

- Tényleg az vagyok - felelte Mary.

- Az enyém is? - kérdezte a legkisebb gyerek. - A tied is, kicsi nimfám. És most szeretném, ha megismerkednétek az öcsétekkel. Ó még

pici és nem fogja föl, hogy hirtelen mennyi nővére lett, de idővel majd értékelni fogja. így hát Mary maga köré gyűjtötte új családját Westhorpe- ban, és készen állt rá, hogy

élvezze a boldog napokat.

Nem sokkal ezután előkelő látogatóik érkeztek. A gyerekszobában játszó kislányok láttákmeg először a közeledő társaságot, és leszaladtak a kertbe, hogy szóljanak a szüleiknek.

Mary az elkerített rózsakertben virágot szedett, hogy később csokorba rendezze; Charlesegy fából készült padon ült a halastó partján, ami a kert egyik színfoltja volt, és feleségétcsodálta, aki még mindig ilyen lelkesedéssel végzi ezeket az egyszerű feladatokat. Nem tudta

elhinni, hogy ez így is folytatódik. Mindig úgy érezte, hogy új életének minden percét ki kell él-veznie, mert biztos volt benne, hogy változások lesznek. Nem sokáig fogják békén hagyni őket.

Anne vezette a két kisebbet a rózsakertbe és kiabált: -Drága papa és mama, egy csomóember lovagol az úton!

A kicsi, akinek a Vízi Nimfa nevet adták, de rendszerint csak Nimfának szólították,odafutott Charleshoz, aki felültette a nyakába.



- Egy lovascsapat - mondta Mary nyugodtan. - Kíváncsi vagyok, vajon Westhorpe-ba

jönnek -e?

- Úgy látszik, mintha idetartanának - mondta Anne.

- Akkor talán jobb lenne, ha mennénk és megnéznénk, kik a látogatóink - így Charles.

Mary orrához emelte az egyik rózsát. Nem vágyott látogatókra. A vendégek érkezése azt

jelenti, hogy megszakad a békés napirend és ez volt az utolsó, amit kívánt volna. - Csodálatos illata van ennek a rózsának. - Sorra megsza-goltatta mindenkivel; és mert agyerekek elégedettek voltak, ha

Charlesszal és Maryvel lehettek, készek voltak elfeledkezni a látogatókról, mint ahogy ő is. De nem lehetett figyelmen kívül hagyni az izgatott hangokat; hamarosan egy szolgáló

jelent meg kipirult arccal és ragyogó szemekkel, és kiabálásával felverte a rózsakert békéscsendjét.

- Uram! Asszonyom! A királyné van itt!- A királyné?! - kiáltotta Mary. - És a király?

A szolga döbbenten nézett rá, mintha ez túl sok lenne ahhoz, hogy elviselje. Neki bővenelég volt az is, hogy maga a királyné érkezett.

Mary és Charles a gyerekektől követve átmentek az udvarba, ahol megviselten éselcsigázottan a hosszú utazástól, ott állt Katalin.

Mary megölelte és Charles letérdelt. Katalin mosolygott. - Úgy örülök, hogy itt vagyok -

mondta. - Az utazás olyan fárasztó. - És felfrissülésre és pihenésre van szükséged - mondta Mary. - Örülünk, hogy

megtisztelsz bennünket. Két oldalról közrefogva bevezették a királynét a kastély halijába. - Szóval ez az a hely, ahol rejtőzködtök - jegyezte meg Katalin.

Aztán észrevette a gyerekeket, akik körülvették őket, a Nimfa Charles zekéjébekapaszk odott, a lányai szorosan Mary mögött álltak.

- Mit szólsz, felség, az én nagy családomhoz?

-

A családod? Azt hittem, csak egy fiad van. - Mindig nagy családot akartam - nevetett Mary. - És tudod jól, milyen türelmetlen

vagyok. Nos, máris négy gyerekem van. Ki tudná ügyesebben csinálni ilyen rövid idő alatt?

Bemutatták a gyerekeket a királynénak, aki gyengéden megsimogatta a fejüket. Majdfelsóhajtott és Maryhez fordulva azt mondta: - Épp most voltam zarándokúton a Miasszonyunkwalsinghami szentélyénél.

Mary tudta az okát: Katalin azért imádkozott, hogy ki tudjon hordani egy fiút a királynak. Amikor Katalin kipihente magát a lakosztályban, amit rögtön előkészítettek számára

érkezésekor, látni akarta a gyerekszobát; és ahogy Mary figyelte őt fia bölcsője fölé hajolni,

mélységes sajnálat fogta el sógornője iránt. Soha, amióta ez a nagy boldogság érte, nem volt

ilyen hálás a sorsnak, mint ebben a percben. Milyen könnyen tönkremehet a királyi személyekélete! - Nem hagyom, hogy velem is megtörténjen! - fogadkozott magában hevesen.

Katalin, visszatérve az udvarba, mesélt Henriknek a westhorpe-i háztartásról. Henriknagyon jól szórakozott; harsányan, szívből nevetett.

- Szóval egyszerű vidéki asszonnyá változott, igaz? Meddig éri be azzal a fajta élettel?Ettől függ, mikor fog megkérni, hogy visszatérhessen az udvarba.

Katalin nem volt benne biztos, hogy ez hamarosan bekövetkezik, de ritkán mondott ellent akirálynak; és amikor Henrik hallotta, hogy a westhorpe-i gyerekszobában három kislány és egyegészséges kisfiú él - Mary saját fia -, elkomorodott.

Mindent hallani akart a fiúról és Katalin nem tudta volna megmondani, mi bántaná jobban,ha megtudná, hogy az unokaöccse gyengélkedik, vagy az igazság, hogy egészséges gyerek.



Amikor Katalin azt mondta, a kis Henry olyan lesz mint ő, örült neki, de csaknem azonnalzsémbessé vált, hogy neki nincs fia, aki tovább vihetne a nevét.

- Sokkal-sokkal jobban vagyok a walsinghami zarándokutam óta - mondta Katalin. -

Biztos vagyok benne, hogy hamarosan választ nyerek az imáimra. Persze, gondolta Henrik. Ez az ő jó és áhítatos felesége. Ami pedig őt illeti, nem hallgat-e

rendszeresen misét? Nem olyan hithű-e, mint Isten megkívánja? Hirtelen jókedve kerekedett. - Rendezünk egy vidám álarcosbált - jelentette ki. - Margit

nővérem hamarosan itt lesz. Meg kell mutatnunk neki, hogyan mulatunk mi itt, Angliában, mertazt hiszem, a skótok eléggé morcos népség. És ha viadal is lesz, a bajnokainknak itt kelllenniük. Suffolknak vissza kell jönnie az udvarba és Marynek is üdvözölnie kell a nővérét.

Katalin kicsit szomorúan gondolt vissza a vidéki idillre, amit látogatásával megzavart, éselképzelte, amint a hírnökök megérkeznek a király parancsával.

Elképzelte, milyen lesz, amikor Mary - egy fiú anyja - és Margit - akinek szintén van egyfia - itt lesznek az udvarban. Henrik el lesz ragadtatva, hogy maga mellett tudhatja a test véreit,de ő nagyon irigy lesz rájuk.



FRANCES SZÜLETÉSE

Amikor a király parancsot ad, nincs mit tenni, engedelmeskedni kell.

Mary vonakodva mondott búcsút vidéki békéjének. Ellátta a gyerekek gondozónőit ésnevelőnőit különleges instrukcióival, hogy miképpen gondoskodjanak róluk. Azutánszomorúan útnak indult.

Charles nevetett a lehangoltságán. - Ha majd visszajössz, rá fogsz ébredni, hogy mennyire hiányzik a pompa és a ragyogás

az öreg, unalmas Westhorpe-ban.

- Ennyire kevéssé ismersz?

- De te imádtál táncolni és fáradhatatlanabb voltál mindenkinél. - Igen, amikor azt hittem, hogy a tánc valamiféle teljesítmény. Ha az, többé nem érdekel. - Ne szomorkodj. Hamarosan újra itthon leszünk. - Ott van Margit, akit szórakoztathatnak. És Henrik lemondhatna róla, hogy mi is

menjünk. Ó, Charles, a bajvívásnál óvatosnak kell lenned... - Bárkit legyőzök, aki ellen kiállók, tudod. - Az egyetlen, aki miatt félek, a bátyám. Sose vesd ki a nyeregből, Charles. Sose feledd...

neki kell győznie. Charles nevetett. - Drágám, arra tanítasz, amit már évekkel ezelőtt jól tudtam

Mary hallgatott. - Egy kicsit kezdek félni Henriktől - mondta kis idő múltán. - Kezd

megváltozni. Nagyon szeretem... még mindig. Amikor ifjú volt és én sokkal fiatalabb,tökéletesnek gondoltam. De amióta hatalomra került...

- Ó, a hatalom nem mindig válik hasznára egy férfinak. - És főleg nem a mindenek fölött való hatalom, Charles... -borzongott meg az asszony. -

Néha annyira sajnálom Katalint. Szánalomra méltó volt, ahogy nézte a mi kis Henrynket, és el tudom képzelni, hogy a

bátyám nem kedves hozzá, és hogy őt hibáztatja, amiért nincs fia. - Idővel majd lesz. - De mostanáig sajnos nem lett nekik.

- Nos, ott van nekik Mária. Vagyis Katalin mégiscsak képes egészséges gyerekeket szülni. - Érted most már, miért nem kívánom elhagyni Westhorpe-ot? Ott van minden kincsem,

amikor te is ott vagy, és én biztonságban akarok tudni mindenkit. - Biztonságban! Biztonságban leszünk az udvarban is. Henrik a barátunk. Mary megrázta a fejét. - Egykor Katalinnak is barátja volt. Néha kétségeim vannak, hogy

még most is az-e. És ha eszembe jut, ahogy Henry bölcsője fölé hajol, ha eszembe jut avágyakozó arckifejezése... igenis félek, Charles... téged is féltelek. Ezért, drágám, ha szeretsz,ígérd meg, hogy amíg az udvarban leszünk, óvatos leszel.

A férfi odahajolt hozzá és megérintette a kezét. - Úgy beszélsz, mintha oroszlánketrecbe mennék. - Néha úgy érzem, oda mész. - De te ott leszel, drágám, hogy megvédj engem Nevetett volna, de az asszony komoly

maradt. Igazán csak akkor tudott volna megnyugodni, ha visszafordulnak, és ahelyett, hogy Londonba

lovagolnak, visszamennének Suffolkba.



A látogatás során volt ok a nyugtalanságra. Henrik elhatározta, hogy megmutatja Margitnővérének udvara pompáját, és megbízta Charlest, válasszon ki tizenkét urat, és ő is ezt teszi.Ez lesz a két szemben álló csapat, akik lovagi tornát mutatnak be a hölgyek tiszteletére.

Mary Katalinnal és Margittal ült, és figyelték, amint Charles kilovagol fehér bársonyban,melyet üde színfoltokként rombusz alakú, karmazsinvörös szaténfoltok díszítettek, és a

kosztümön arany levelekből az M és a C betűk formálódtak; a király csa pata ugyanilyenragyogó öltözékben szerepelt, az ő betűik a H és a K voltak.

Charles olyan okosan, mint rendszerint, úgy válogatta össze a csapatát, hogy ragyogóvívókból álljon, épp csak egy árnyalattal kevésbé ügyesekből, mint a királyé. De még így isadódtak pillanatok, amikor úgy érezte, legyőzhetné Henriket, ám Mary figyelmeztetését szemelőtt tartva ellenállt a kísértésnek.

Mary ott ült nővérével és sógornőjével - mindkettő meglehetősen szomorú volt az idő tájt;Margit mert elveszítvén első férjét, Skócia királyát, meggondolatlanul férjhez ment a jóképű,fiatal Angushöz, és kezdte belátni, hogy az ifjú nem megfelelő férj; Katalin azért, mert képtelenvolt fiút szülni, s emiatt kénytelen megtapasztalni férje kegyetlenségét. Csak Mary voltelégedett a helyzetével. De még ó is félt, mert a Henrik személyiségében beállt változás miatt

senki nem volt teljes biztonságban az udvarnál. Milyen boldog volt, amikor végre visszatérhetett Westhorpe- ba, de nem sokkal később az

összejövetelt megismételték, mert Henrik mindenki másénál jobban élvezte fiatalabb húga ésférje társaságát, és nem tetszett neki, hogy visszavonultságban akarnak élni. Visszatértek hát azudvarba újra meg újra. így eshetett, hogy Mary is Londonban volt azon a végzetes május el -

sején. Katalinnal és Margittal, aki már készült visszatérni Skóciába, együtt könyörögtek azokérta boldogtalan tüntetőkért, és kieszközölték számukra a bocsánatot. De nagyon csúnya epizódvolt, és Mary megtapasztalhatta, milyen az, amikor a bátyja úgy isten igazából haragra lobban.

Még sürgetőbben vetődött föl benne, hogy ő, aki olyan sok mindenkit szeret, ezért olysokat veszíthet, mennyire vágyik Westhorpe békés biztonságára.

Henrik vonakodott elengedni, bár Marynek ezúttal jó oka volt a távozásra. Be is számolterről a bátyjának, amikor a kert ben sétáltak, és ismételten engedélyt kért, hogy elhagyhassa ótés az udvart.

- Sok mindent elnéztem neked - zúgolódott Henrik. -Engedetlen voltál, amikor beengedted Brandont az ágyadba. Ritka kegyet gyakoroltam Kerülhettetek volna mindketten aTowerbe. De én megbocsátottam

- Szerető testvérként viselkedtél, mint mindig. - Te viszont csak annyira szeretsz, hogy állandóan el akarsz hagyni minket. - Nem állandóan, csak most. Henrik, abban a bizonyos egészségi állapotban vagyok... - Micsoda?! Gyereket vársz?

- Igen, Henrik, és azt hiszem, nyugodtabban élnék vidéken, amíg megszületik.

Henrik feléje fordult, előreszegte ajkát. - Már van egy egészséges fiad. -

Neked meg van egy egészséges lányod. - Fiúkat akarok!

- Majd lesznek.

- Nem nagyon iparkodnak megszületni. - Túlságosan türelmetlen vagy, Henrik.

- Türelmetlen! Nincs nálam türelmesebb férfi. Neked már van egy fiad, és máris érkezik a

következő. Margitnak ott a fia és a lánya. És nekem... az uralkodónak... akinek örököst kellenehagynom a királyságra... nekem nem adatik meg. Mit gondolsz, miért van ez így?

- Mondtam már, bátyám: türelmetlen vagy. Katalin sok szép fiút fog szülni neked, biztos

vagyok benne.



- Istennek kéne lennem, hogy így legyen. Néha azt gondolom, átok ül a házasságomon,Mary.

- Nem, Henrik. De megértheted, hogy nekem most el kell hagynom az udvart. Friss, vidékilevegőt akarok és nyugodt életet Westhorpe- ban. És a körülményekre való tekintettel el fogszengedni, igaz?

Henrik megvonta a vállát. - Nem szeretem, ha elhagysz minket. De nem szeretnémveszélyeztetni az egészségedet. Mary sietve elhagyta az udvart, mielőtt bátyja meggondolhatta volna magát.

Mary nem maradt Westhorpe- ban, hanem áttette székhelyét férje egy másik vidékikastélyába - Bishops Hatfieldbe -, míg második gyermeke születését várta; és itt jött a világra akis Frances.

Mary csak gyönyörködött a kicsiben és örült, hogy lánya lett. - Minden újszülött pontosan olyan, mint amilyennek a szülei előre elképzelték - mondta

Charlesnak. - Ez a szülés csodája.

-

Én ismerek legalább egy gyereket, aki csalódást okozott a szüleinek, amikor megszületett- emlékeztette Charles.

- Az unokahúgomra, Máriára gondolsz? De Henrik odavan a fiúkért. Talán úgy kellettvolna fogalmaznom az előbb, hogy ez a beteljesült várakozás csodája.

- Különös - mondta Charles -, te a testvére vagy, és bizonyos szempontból hasonlítasz rá,más szempontból meg teljesen különbözőek vagytok.

- Talán szerencsésebb vagyok, mint Henrik. Én tudom, mit akarok, és nem kéreklehetetlent. Én téged akartalak, Charles, és bármelyik gyerekednek örülnék. Henrik fiúkat akar -

de ezt az isteni gondviselés dönti el. Tudod, én bölcs vagyok a vágyaimat illetően. - Olyan könnyen életünket veszíthettük volna mindketten -mondta Charles -, de hála

Henriknek, hogy még a fiú utód iránti vágyakozása közepette is méltányosnak bizonyult. Mary nevetett. - Elfelejted, hogy én mindig megkapom, amit akarok?

- És Henrik?

- Imádkozom, hogy ő is megkapja. - Az asszony hirtelen elkomorult. - Mert ha nem - tette

hozzá -, nagyon dühös lesz, és azt hiszem, Charles, hogy ha Henrik dühös, akkor nagyonkegyetlen tud lenni.

A kis Frances Brandon keresztelőszertartása kevésbé nagyszabású volt, mint Henry bátyjáé, bár kárpitok függtek a Bishops Hatfield-i templomban az alkalom tiszteletére, és azoltárteret is aranyszövettel díszítették. Henrik, a király nem képviseltette magát, de Katalinelküldte két udvarhölgyét, hogy képviseljék őt és Mária hercegnőt.

Egyikük - Boleyn Anna - Mary udvarhölgye is volt, amikor ő még Franciaország királynéjavolt.

Mary örült, hogy újra látja a lányt. Mindig érdekelte Anna. Olyan nyugodt kis teremtés ésmindig olyan elegáns. Nagyon előkelő ifjú hölgy lett belőle, aki sokat profitált franciaországitartózkodásából, és olyan ruhákat visel, melyeket maga tervez és nagyon eredetiek; ellentétetképezett a másik királyi képviselővel, Lady Elizabeth Greyjel, aki jelentéktelennek látszottmellette.

De Mary gondolatai ezen a napon csak a lánya körül forogtak. Csodálatos, hogy van egymásik gyerek is a gyerekszobában. Talán a következő fiú lesz. Ám ha lány lenne, azt se bánná.Máris imádja a kis Francest, és biztos abban, hogy benne is felfedez - mint ahogy a kis

Henryben is - valamit Charlesból.

A kislány nagyon jól viselkedett a fárasztó szertartás alatt. Nyugodtan nézegette a feje fölékifeszített, karmazsinszín szaténból készült, rózsákkal és liliomokkal hímzett baldachint.



Drága, ártatlan kis gyermek, gondolta az anyja. Egy napon majd az udvarba kell menned,mert végtére is, drágaságom, a király unokahúga vagy.

A keresztelés alkalom a jókívánságokra. Találja meg a boldogságát a férjében, ahogy én megtaláltam az enyémben, imádkozott

Mary.



VESZÉLY A KIRÁLYI UDVARBAN

Múltak az évek, és a szerelem Mary és a férje kőzött egyre erősödött. Mindig is hitt benne,

hegy az övék ideális házasság lehet; férje túlságosan cinikus volt ahhoz, hogy elfogadja ezt anézetet, de az asszony leszoktatta a cinizmusáról, és ő igyekezett megfelelni feleségehitvallásának.

Eleinte inkább csak meglepődött rajta, de mostanra elfogadta, hogy számukra a boldogsága természetes állapot.

Mary más volt, mint a többi asszony. Ez a boldogságra való képességéből adódott és abbóla zsenialitásból, hogy ki tudta választani az élet azon adományait, melyek elégedetté tették.

Megszületett a kis Eleanor. Megint kislány. De úgy tűnt, hogy Mary lányt akart. És ahogyegykor mondta Charlesnak, az, hogy időről időre meg kellett mutatniuk magukat az udvarban,csak fokozta a nyugodt vidéki élet utáni vágyukat.

Ritkán szeretnek földesurakat úgy, ahogyan őket szerették. Különös helyzet, mondta

gyakran Charles: adva van egy királyné, aki egyszerű vidéki asszony akar lenni; és adva vanegy hercegi pár, akik keresik az alkalmat, hogy ott hagyhassák az udvart - ahelyett, hogy ott

akarnának élni. Figyelte a feleségét, amikor Kasztíliai Károly Angliába jött. Talán ez volt az egyik

legélvezetesebb látogatásuk az udvarnál. Mary épp úgy viselkedett, mint fiatalon, amikorimádott táncolni és büszkélkedni szépségével. Sok -sok évvel korábban Kasztíliai Károly a

jegyese volt, de másik menyasszonyt választottak neki; és milyen elragadtatást okozott mostMary-nek, hogy megmutathatja a „hercegecskének", rnit veszített! Elhatározta, hogy elbűvöli,és sikerült is neki. Szegény Károly tátott szájjal nézte, minden alkalmat megragadott, hogy mel-

lette lehessen, és szitkot szórt azokra, akik eltanácsolták ettől a házasságtól. Henrik jót mulatott a húga viselkedését. Barátaival nevetve figyelték a szegény kasztíliai

főherceget, akit most valósággal elvarázsolt a lány, aki egykor nem tűnt jó partinak számára. - Istenemre - mondta Henrik -, az a jó a mulatság, ahol Mary is ott van. Sokkal

gyakrabban kellene az udvarba jönnie. Később elkísérték Henriket Franciaországba, nagyszabású találkozójára Ferenccel; és

Ferenc király, miközben le sem tudta venni a szemét a sugárzóan szép asszonyról, akivé azegykor megismert gyönyörű lány vált, ugyanúgy sajnálkozott, mint Károly főherceg.

Itt történt, hogy Henrik azt mondta: Az a jó a mulatság, ahol Mary is ott van. - Gyakrabban kellene az udvarba jönnötök - ismételgette folyton. - Felség - hangzott Charles válasza -, mióta elvettem a húgodat, szegény ember lettem.

Nem győzöm pénzzel az udvari életet, és a feleségemnek és nekem muszáj időről időre

visszavonulnunk vidékre, ahol a legolcsóbban tudunk élni. Henrik összevont szemöldökkel nézett sógorára. Ha azt hiszi, hogy elengedi a tartozásukat,akkor téved.

De később tárgyalt Wolseyval és egy nap behívta magához Maryt és Charlest; és amikorüdvözölte őket, kék szemei ragyogtak az örömtől.

- Elszomorít látnom, hogy ti ketten olyan szegények vagytok, hogy el kell hagynotok

bennünket időnként - mondta. - De ne higgyétek, hogy elnézést fogok kérni, amiért bírságotróttam ki rátok. Elnéző voltam veletek, de nem helyénvaló és illendő, hogy az alattvalóimengedetlenek legyenek, és én egyszerűen megbocsássak nekik.

Mary a bátyjára mosolygott. - Nem, Henrik, nem kérjük, hogy elengedd az adósságunkat.Elfogadjuk, hogy törlesztenünk kell.

- Vagyis elismeritek, hogy adósaim vagytok.



Mary illedelmesen mosolygott. - Én kényszerítettem Charlest, hogy vegyen el, és te úgygondolod, anélkül cselekedtünk, hogy tekintettel lettünk volna irántad való kötelességünkre.

Ezért bírságot róttál ki ránk, ami szegénnyé tett bennünket. Kedves voltál hozzánk, bátyám. ATowerbe küldhettél volna minket. Úgyhogy nem panaszkodunk, amiért időnként vissza kellvonulnunk vidékre.

- Hiányoztok, ha nem vagytok itt - mondta Henrik. - De a tartozásotokat akkor semengedhetem el.

- A legteljesebb rendben van ez így - értett egyet Mary. Ezután a király elbocsátotta őket,de amikor távozóban

voltak, néhány dokumentumot nyomott Charles kezébe. - Nézd át ezeket és mondd el a véleményedet - mondta. Charles meglepődve fejet hajtott,

és Henrik egy kézmozdulattal elküldte őket. - Mi ez? - kérdezte Mary. Charles a papírokra meredt. - Buckinghamnek birtokai voltak Suffolkban - mormolta.

Buckingham! Mary arca eltorzult a rémülettől. Buckingham hercegére gondolt, akitrónkövetelő igényekkel lépett fel, és ezzel feldühítette Henriket. Szegény Buckingham, az

egyik leg befolyásosabb főrend az országban, volt olyan szerencsétlen vagy olyan oktalan, hogymegsértette Wolseyt. Az eredménye az lett, hogy a Towerbe zárták, saját főrendi társainak

bírósága elé állították, akik nem mertek mást tenni, mim hogy engedelmeskedtek a királynak,és a büszke herceget kivezették a Tower dombra, ahol a fejét elválasztották a testétől.

Mary megborzongott, amikor Buckinghamre gondolt, mert az ő halála szimbolikus volt.Kivégeztetésével mutatta meg Henrik, hogy valójában ő a király, akitől az alattvalóinak félniükkell.

- Igen - mondta Charles -, a bátyád nekünk adja a suffolki birtokokat, melyekBuckingham tulajdonában voltak. Érted?

Mary bólintott. - Túl szegények vagyunk ahhoz, hogy az udvarban maradjunk, ő pedig aztkívánja, hogy sokkal gyakrabban legyünk itt. Többé nem hivatkozhatunk a szegénységünkre,Charles.

Hirtelen felnevetett, de ez nem a régi, boldog nevetése volt. Vegyült bele egy cseppnyikeserűség is.

- Akkor most gazdagok vagyunk, miközben inkább szegények lennénk. Átölelte és erősen magához szorította férjét. Látomásai támadtak azon a napon; elképzelte,

hogy a bárd, amely megölte Buckinghamet, árnyékot vet Charles fejére. Mert bárkinek, aki a király közelében él, ennek az árnyékában kell élnie, mondta magában.

A béke elszállt Westhorpe- ból, Mary tudta, hogy így lesz, amikor a király megajándékoztaőket a suffolki birtokokkal. Többé nem lehetett a szegénységükre hivatkozni. Nincs értelme két

ilyen kiemelkedő helyzetben lévő embernek arra panaszkodni, hogy kénytelen visszavonulni.Henrik azt akarja, hogy a közelében legyenek, ezért a közelében kell lenniük. Mindig szomorúan hagyta ott a gyerekeit, egyik rémálma volt, hogy lovagol

Westhorpe- ból London felé, visszapillant, búcsút int a gyerekeknek, akik utánuk néznek, szájukkeskeny vonallá vékonyodik, visszatartják a könnyeiket, melyek azonnal kitörnek belőlük,mihelyt a szüleik eltűnnek a szemük elől.

A szeretet a legnagyobb kaland, amit az élet nyújtani tud, de a szeretet szenvedést is okoz. Ebben az időben nagy volt az aggodalma, mert Anglia hadban állt Franciaországgal, és

Henrik úgy döntött, hogy Suffolk herceg tapasztalatai és ügyessége hasznára volnánakAngliának.

Henrik nem kívánta Franciaországba vezetni az embereit, barátját, Suffolk hercegét

tisztelte meg azzal, hogy megengedte, hogy a helyére lépjen.



Mary most is emlékszik a percre, amikor Henrik elmagyarázta a kívánságait. Ragyogómosollyal nézett rájuk, mindkettőjükre - drága húgára és az ő jó barátjára, akit imádmegtisztelni.

Számítottak erre a hírre és térdre estek és köszönetet mondtak érte. Milyen kevéssé értettemeg! Milyen lehetetlenség elmagyarázni neki! Mary azért megpróbálta.

- Henrik - mondta neki -, én olyan asszony vagyok, aki szereti a férjét maga mellett tudni. Henrik gyöngéden rámosolygott. - Jól ismerlek - mondta. -Elhatároztad, hogy megszerzedmagadnak Suffolkot, és rajta kívül senki más nem kell. És azóta is szerelemben élsz vele, amitetszik nekem. Mvel nagyon tisztelem a házasságot, nem kedvelem a hűtlen feleségeket ésférjeket. És mert szívemen viselem az érdekeidet, adok ennek a te férjednek egy lehetőséget,hogy nagy dicsőséget arasson. Hadd győzedelmeskedjen Franciaországban, és meglátod, nemleszek szűkmarkú a jutalmazásnál.

Lehetetlen azt mondani, hogy nem kérnek a nagy megtiszteltetésből, csak együttszeretnének maradni. Ez sértené Henriket, mert ha ő ad, elvárja a legnagyobb méltánylást, ésegyre inkább veszélyessé válik megsérteni őt.

így hát Charlesnak el kellett mennie a tengerentúlra, és Mary olyan vigasztalhatatlan lett,

hogy megbetegedett, és annyira vágyott a vidéki nyugalomra, a gyerekei társaságára, hogyvégre elnyerte Henrik beleegyezését, hogy elhagyja az udvart.

De még Westhorpe- ban sem csökkent az aggodalma. Mindennap fönn volt a toronyban ésvárta a futárt Londonból, mert utasítást adott, hogy amint van valami hír, értesítsék.

A gyerekek állandóan kérdezték, mikor lesz az apjuk velük, és szomorú dolog voltelmagyarázni nekik, hogy egy idegen országban van és harcol a király háborújában.

Hamarosan visszajön, ígérte nekik; ők pedig gyakran odaszaladtak hozzá és kérdezték: -

Ma megjön?

Hírek érkeztek, hogy Charles és az emberei elfoglaltak több várat, és hogy a király el vanragadtatva az eredményeiktől; de most már egy ideje nem jött hír, és közeledik a tél.

Egy ködös napon, mialatt a gyerekekkel volt, érkezés hangjait hallotta, és nem tudtaelfojtani a lelkesedését, mert állandóan reménykedett, hogy egy nap Charles váratlanul

betoppan Westhorpe- ba, habár ez az, amit férje az ő féktelen optimizmusának nevezett, mivelaligha valószínű, hogy ha a sereg visszatért Angliába, ne kapott volna hírt felőle, mielőttCharlesnak ideje lett volna hazaérni.

Egy futár jött Londonból, és minthogy leolvashatta az arcáról, hogy nem jó hírrel érkezett,visszaküldte a gyerekeket a gyerekszobába, mielőtt meghallgatta.

A hírek riasztóak voltak. A seregek szétszóródtak; Suffolk hercege Calais- ban van, és aküldemények között, melyeket a királynak küldött, volt egy levél, melyet utasítására azonnal afeleségéhez kell vinni.

Legdrágább feleségem! - írta.

Szorult helyzetben vagyok. A pozíciónk tarthatatlan; az időjárás olyan, hogy végzeteslenne a táborban maradnunk. Kértem a király engedélyét, hogy szétszórjam a sereget, de nemkaptam választ a kérésemre, és szükségképpen cselekednem kellett az engedélye nélkül.Feloszlattam a sereget és elindultam hazafelé, mikor utolért a parancsa, hogy tartsam egyben a

csapatomat. Ezt, mint meg fogod érteni, már lehetetlen volt végrehajtanom, és nagyon félek,hogy magamra vontam királyi bátyád neheztelését, amiért látszólag nem engedelmeskedtem a

parancsának. Jól tudod, mi történt Dorsettel. Most hasonló helyzetben találtam magam. Azért jöttem Calais- ba, mert úgy érzem, hogy ha visszamennék Angliába, veszélybe kerülnék...

Mary kiejtette a kezéből a levelet. Emlékezett Dorsetre, aki a hadjárat után betegen tért vissza Angliába, annyi ereje sem

maradt, hogy saját lábán szálljon partra. Emlékszik a bátyja ellene támadt dühére, és hogy ez

csaknem az életébe került.



Most attól fél, hogy Henrik gyűlölete egyenesen Charles ellen fordul. Henrik megváltozott,amióta Dorset mulasztást követett el külföldön; még inkább tudatában van a hatalmának, és ez atudat felkeltette a benne lappangó kegyetlenséget. Mary a régi időkben sose félt a bátyjától; demost... kétségbeesetten félti Charlest.

A kislányok és az egy szem fiú futva jöttek hozzá; kiszöktek a gyerekszobából,

megérezték, hogy valami fontos dolog történik. A kis Eleanor totyogva igyekezett utánuk,aztán anyja szoknyájába kapaszkodott. Anne kezdte: - A papám visszajön? - kérdezte. - Igen - felelte Mary határozottaa - Előbb-utóbb... de még nem most. - Mikor... mikor? - Mind együtt kiáltoztak, és ő próbált mosolyogni rájuk. - Mihelyt lehetséges lesz - felelte. - Először el kell mennem meglátogatni a nagybátyátokat. - A király nagybácsit? - kérdezte Henry. - Igen - válaszolta Mary. - És mikor hazajövök, remélem, hozok híreket a papátokról. - Ne menj el! - kérlelte a kicsi Frances a szoknyájába kapaszkodva. - Ne félj, angyalom - nyugtatgatta Mary. - Hamarosan visszajövök... a papával.

Henrik haragosan nézett a húgára. - Tehát úgy gondoltad, illő, hogy meglátogass minket. - Azt hiszem, Henrik, hogy te is eljöhetnél időnként meglátogatni minket.

- Nekem államügyeket kell intéznem, és azok, akikben megbíznék, nem mindig szolgálnak jól engem.

- Soha király nem még volt megáldva hűségesebb emberekkel. Ha el tudnák intézni, hogy

még az időjárás is neked dolgozzon, megtennék. - Sejtettem Azért jöttél, hogy beszélgess velem erről a te férjedről. - Aki jó barátod és megbízható embered, Henrik. -

A tények másról árulkodnak, Madame.

- Nem vagy igazságos, amikor ezt állítod.

A király szemei összeszűkültek; tekintete elsötétült. - Könyörgök, ne hozd be a vidékimodorodat az udvarba, húgom.

Mary nevetett és a bátyjához lépve átölelte a nyakát és megcsókolta az arcát. - Az összes szidalmad és szigorú szavad ellenére nem leszel más, mint a nagy testvérem,

akit csecsemőkorom óta teljes szívemből szeretek. Könnyű volt meglágyítani a szívét. Újra a kishúgát látta benne. - Mindig túl engedékeny voltam veled. - Hogy lehettél volna másmilyen egy olyannal, aki annyira felnézett rád?

-

Gondolom, kérni akarsz valami jótéteményt, húgom. -

És te, aki a legbölcsebb férfi vagy a birodalomban, tudod is, mi az. -

Nem szeretem, ha nem engedelmeskednek a parancsaimnak.

- De, Henrik, engedelmeskedett volna a parancsodnak, ha megkapta volna.

- Nem várta meg, hogy megérkezzék az üzenetem. Lejáratott Ferenc előtt. - Ugyan, Henrik. Téged nem lehet lejáratni. Drága bátyám, az emberek nem tudtak együtt

maradni. Az időjárás, a körülmények. .. semmi nem nekik kedvezett. - Úgy, szóval elsírta magát neked. És most Calais- ban lapul, fél visszajönni, amíg a

felesége ki nem könyörgi tőlem, hogy bocsássak meg neki. Az istenért, húgom, egy férfihozkellett volna hozzámenned, nem egy gyáva kutyához!



Mary arca vörös színt öltött, és ebben a pillanatban rendkívül hasonlított a bátyjára. -

Akihez férjhez mentem, Anglia legkülönb férfiúja ... egyet kivéve - tette hozzá sietve. DeHenrik nem vette észre az iróniát.

- Szóval Calais- ban húzta meg magát, he?

- Várja a hívásodat, hogy visszatérjen.

- Csinos kis ügymenet, a generálisaim fogják magukat és szétzavarják a seregeimet. - Henrik, te harcoltál Franciaországban. Ismered a nehézségeket...

A király homloka elfelhősödött; eszébe jutott, amikor tapasztalatlanságát kihasználta és bolondot csinált belőle az a minden hájjal megkent Ferdinánd és Miksa császár.

- Szóval - folytatta gyorsan Mary - meg fogod érteni, miért kellett Charlesnak döntésthoznia a segítséged nélkül. Túl korán tette, mint tudjuk; de azért, mert úgy gondolta, így szolgála legjobban téged.

- És most mit akarsz, mit mondjak erre?

- Azt akarom, parancsold meg, hogy írjak neki... hogy hazahívjam. Gondolj arra,mennyire szeretsz vívni vele, mindenkinél jobban.

Ez igaz. Hiányolja Suffolkot. - Te mindig tudod, hogy hízelegj nekem, te boszorkány -morogta.

Mary csak erre várt: újra megölelte és megcsókolta a bátyját, és közben azon töprengett,mennyi ideig lesz még képes hízelgéssel elérni, amit akar, felséges fivérénél.

Henrik valahogy elvesztette a lelkesedését a bajvívás iránt. Gyakran félrevonult aminisztereivel; jókedvén könnyen felülkerekedett a rossz hangulat, és amikor ilyen állapotbakerült, még a kutyái is megérezték és távol tartották magukat tőle. Bölcs udvaroncai ugyanezttették.

Mary és Charles vidéken maradt és nagy örömükre szolgált, hogy nem rendelték fel őket azudvarba. Mary úgy gondolta, hogy Henrikben a változást az okozza, hogy öregszik, és ter -mészetes, hogy nem vonzzák már annyira a fiús játékok.

Egy napon az udvarba hívó idézés érkezett. Henriknek szándékában áll kitüntetniunokaöccsét és névrokonát azzal, hogy címet adományoz neki, és Lincoln grófságát választotta.

Mary nyugtalan lett, amikor meghallotta, lehívta Charlest, hogy egyedül sétáljanak akertben és megbeszéljék ezt az új fejleményt.

- Kilencéves - mondta Charles -, és ideje, hogy valami címe legyen. Örülnünk kell, hogy a bátyád megemlékezik róla.

- Nem örülök Henrik érdeklődésének a fiú iránt - felelte Mary. - Majd föl akarja vinni azudvarba, és ez azt jelenti, hogy elveszítjük. Talán hiba volt Henrynek keresztelni.

-

De, Mary, nem neheztelhetünk, amiért a király kitünteti a fiunkat.

- Kezdek félni Henriktől.

- Túlságosan félted a gyerekeidet, szerelmem. - Szeretném, ha itt tarthatnám őket biztonságban Westhorpe- ban. Tudod, olyan könnyű

mostanában megsérteni Henriket, és ha megsértődik, senki nem tudhatja, mit fog tenni. Biztos

vagyok benne, hogy valamin rágódik, és ettől megváltozott.

- Hadd rágódjon - mosolygott Charles. - Most beszélnünk kell a fiúval, föl kellkészítenünk rá, hogy mi fog történni vele.

Az ifjú Henry el volt ragadtatva a kilátástól, hogy az udvar ba megy, a lányok pedigirigykedtek. Amikor a társaság kilovagolt Westhorpe- ból London felé, a fiú az apja mellett

léptetett, és vidáman csevegtek, mint ez szokásuk volt. Mirjl ahogy figyelte őket,gyönyörködött az egészségükben és jó hangulatukban, mégis, örömébe félelem is vegyült.



Félelme nem szűnt meg, amikor megérkeztek Greenwichbe, mert rájött, hogy a nagyünnepség fő oka nem a fiát ért megtiszteltetés.

Henry Brandon csak egy a fiúk közül, akiket kitüntetnek ez alkalommal; sokkal jelentősebb dolog történik.

A király Elizabeth Blounttól született fiának, Henry Fitzroy-nak adományozza a Richmond

hercege címet, és Mary túlságosan jól értette, hogy ez mit jelent. A király, reményét veszítve, hogy törvényes fia lehet, elhatározta, hogy elismeri a

törvénytelent. Ez azt jelentené, hogy előkészíti Henry Fitzroy trónutódlását?

Ünnepségek lesznek, maszkabálok és táncmulatságok, hogy megünnepeljék ennek afiúnak a felemelkedését, aki - mint a király tudatta a népével - nagyon közel áll a szívéhez.

Érthetetlen, gondolta Mary; de ami a leggaládabb kegyetlenség, hogy Katalinnak ismegparancsolta, hogy vegyen részt ezeken az ünnepségeken Mit kell kiállnia, amikor látja férjefattyat így megtisztelve, és ót, aki képtelen fiút adni neki, arra kényszeríti, hogy ünnepelje? Hovalett gyermekkorom érzelmes Henrikje? - tűnődött Mary. Nyilvánvalóan már nem ugyanaz azember.

Szegény Katalin, mi lesz végül a sorsa? Mi lesz bármelyikünk sorsa - töprengett tovább -,

ha megszűnik kedvelni minket, ahogy már a feleségét sem kedveli?

Belovagoltak az arénába - két óriás, a két legmagasabb férfi az udvarban. Mary a baldachinalatt ült, melyre saját szimbólumait hímezték, a körömvirágot Franciaország aranyliliomaival.Mellette Katalin, az ő baldachinján a gránátalma. Szegény, szomorú Katalin! Hát nem ironikus,hogy az ő emblémája a termékenység arab jelképe?!

De Mary most nem sógornőjén gondolkodott, mert Charles és Henrik a bajnokok, és eljöttaz idő, hogy megvívjanak.

Ismeri a férjét. Imád vívni és megmutatni ügyességét. Minden alkalommal kihívást jelentszámára, ha méltó ellenféllel kerül szembe. És könnyedén tud győzni. Mary tudta ezt ésreszketett.

- Milyen jól vívnak - mondta Katalin és mosolyt erőltetett sápadt ajkára. - Nincs senki

más, aki le tudná győzni a királyt. - És Charlesnak se szabad - mormolta Mary.

Katalin sógornője imára kulcsolt kezére pillantott; megértette, mit érezhet most Mary.Ebben a percben mély együttérzés fűzte össze őket, a két megrémült asszonyt.

Hirtelen kiáltás hallatszott. Katalin és Mary egyszerre ugrottak föl az ülésükről. - A király nem eresztette le a sisakrostéryát...! - sikoltott fel a királyné. Mary rémülten bámult, mert Charles Henrik felé lovagolt, kezében a lándzsa a király

homloka felé mutatott; és Charles, akinek fejfedője megakadályozta, hogy lássa, milyen

sebezhető a király, gyorsan tört előre. - Charles! Állj! - kiáltotta Mary. A nézőközönség ordított, de Brandon azt hitte, a királyt és őt ünneplik, nem értette a

figyelmeztetést. A lándzsa Henrik sisakját érte, centikre védtelen homlokától; a sisak összeroppant, és

Charles csak ekkor döbbent rá, milyen közel volt ahhoz, hogy megölje a királyt. Katalin átölelte Maryt. - Minden rendben - suttogta. - A király sértetlen.

Henrik bejött a bálterembe, karja Charles vállán A harsonák zengtek, a társaság felállt éséljenzett.

Henrik boldog volt. Ez olyan jelenet, amit imád; dráma, ami happy enddel végződik, és

aminek ő a hőse!



Helyet foglalt az asztalánál és felkiáltott: - Ez a fickó csaknem megölte a királyát madélután. Azt mondja, soha többé nem fog vívni velem. Azt hiszem, jobban megviseli a dolog,mint engem.

Milyen nyugodt most; kis szemei kéklőn fénylenek a jókedvtől, de készek bármelyik percben dühtől lángolni; a vékony ajkak mosolyognak, de mindenki kezdi megtanulni, hogy el-

torzulhatnak a hirtelen haragtól. - Nem igaz, sógor? - kérdezte Charlesra mosolyogva. -Tudjuk, hogy ha a lándzsád átdöftevolna ezt a fejet, te lennél a legboldogtalanabb ember ma Angliában. Ismerjük a barátainkat. Ésén mondom, nem rovom föl neked, mert az én hibám volt. Olyan türelmetlen voltam, hogymeginduljak ellened, hogy elfelejtettem leereszteni a rostélyt. Nem vehetem ezért az ő fejét,igaz, barátaim?

Éljenzés és nevetés harsant. Charles összerezzent; csak úgy, mint Mary. A király szemei ragyogtak, mialatt a sült malacot feltálalták az asztalra, utasítást adott,

hogy az egyik dalát énekeljék, jóindulatúan mosolygott a társaságra, amikor megtapsolták azenéjét; de volt három nagyon nyugtalan ember a banketten aznap éjjel, és ezek a hozzá

legközelebb állók személyek voltak - a felesége, a húga és a sógora.



A VÉGSŐ BÚCSÚ

Elterjedt pletyka, nemcsak az udvarban, de országszerte. Még Suffolk falujában is

suttogtak a király „titkos ügyéről". A napok túl rövidnek tűntek Mary számára; szerette volna megragadni és kétszer olyanhosszúra nyújtani őket. Nemrég kissé meggyengült az egészsége, és felfedezte, hogy hajlamosa megfázásra, ami lázzal és nem múló köhögéssel járt. Charles aggódott az egészségéért, ezért,hogy megnyugtassa, színlelte, hogy olyan jól érzi magát, mint mindig.

Gyakran töprengett, mi történik az udvarban. Régóta nem követelték az ő és Charlesmegjelenését. Volt egy új társaság a király körül - ragyogó ifjak, okos, fiatal emberek, akik új

játékokat és szellemes táncmulatságokat eszeltek ki a király szórakoztatására. Az új társaságvezérei, eléggé különös módon, Mary egykori udvarhölgye, Boleyn Anna, a fivére, George ésThomas Wyatt voltak.

Kellemes volt, hogy békén hagyták őket.

Mary egyre jobban és jobban távol érezte magát az udvartól, de azt tudta, hogy Henrik próbál megszabadulni Katalintól, és pletykálták, hogy annyira beleszeretett Boleyn Annába,hogy őt akarja megtenni királynénak.

Mary dühös volt; nagyon szerette Katalint, bár gyakran idegesítette túlzott szelídsége;tudta, hogy ha az udvarban lenne, nem tudná elkerülni a veszekedést a bátyjával - Henrik

újabban nem tűri az ellentmondást. Mégis úgy érezte, hogy el kell mennie az udvarba, mert vigasztalni akarta Kataünt és el

akarta mondani neki, hogy mindig őt fogja támogatni a felkapaszkodott udvarhölggyelszemben.

Ám tekintettel volt gyarapodó családjára, és amikor Charlesra gondolt, tudta, hogymindnyájuk számára biztonságosabb Westhorpe. Saját titka is volt, amit meg kellett őriznie;nem akarta, hogy bármelyikük megtudja, gyakran szenved rejtélyes fájdalmaktól; hogy sokszornem kap levegőt. Figyelmeztette a szolgálólányait, ne tegyék szóvá, hogy a zsebkendői gyakranvérpecsétesek.

Egyik nap Charles kissé lehangoltan jött be hozzá. - Meghívás? - kérdezte félve. A férfi bánatosan bólintott. - A pápai legátus, Campeggio Londonba érkezett, és engem is behívtak az udvarba. - Szóval ilyen messzire ment. Szegény Katalin! Charles megfogta a kezét, és megriadt hogy az asszony reszket

- A bátyád elhatározta, hogy elküldi - mondta.

- Tudom. És elveszi azt a sunyi boszorkányt. Vegye el, Charles. Hogy alacsonyíthatja ígyle magát... a trónját... a nevét azzal, hogy elvesz egy ennyire alatta állót! Charles nevetett és gyengéden megérintette az arcát. - Ezek a Tudorok hajlamosak

elfeledkezni arról, mivel tartoznak a rangjuknak, amikor kedvet kapnak egy alacsonyabbhelyzetű férfihoz vagy asszonyhoz.

- Mi egészen mások vagyunk. - O, nem, szerelmem És úgy látszik, Henrik legalább olyan eltökélt, hogy megkapja azt a

lányt, mint te voltál, amikor hozzám jöttél. - Akkor... Isten segítse Katalint! - fakadt ki Mary. Odasimult Charleshoz. - Légy óvatos!

- Bízhatsz bennem

-

Emlékezz rá, milyen drága vagy mindnyájunknak. - Sosem felejtem el, szerelmem - felelte a férfi. Charles tehát elment Londonba.



Marynek nem volt nyugta; nem tudott aludni; és ha igen, rémülten felriadt, teste hidegverejtékben úszott.

Egyre vékonyabb és sápadtabb lett, egyre elgondolkodóbb, idegesebb, képes voltmegriadni egy-egy hirtelen hangra.

Egyik reggel nagy szorongással ébredt. Ha Henrik azt nyilatkozza, hogy házassága

Katalinnal érvénytelen, bátyjával, Arthurral kötött előző házassága miatt, akkor mi van Charlesházasságával Lady Mortymerrel? Ő még él. Mi van, ha ő maga meghal, és a gyerekeittörvénytelennek nyilvánítják?

Nem tudott megnyugodni. Diszpenzációt kell kérnie a pápától. Biztosítani akarja, hogy agyerekei biztonságban legyenek, ha ő már nem lesz többé, hogy megvédje őket.

A király kontra Anglia királynéja eset halasztást szenvedett, de az nem ütközött akadályba,

hogy Mary hitelesítést kapjon a pápai udvartól Charles Brandonnal kötött házasságáról. Amikor megtudta, hogy sikerült, elöntötte a boldogság; és hirtelen rádöbbent, hogy

életében most először gondolt úgy magára, mint olyasvalakire, aki... meghalhat.

A pillanat nagy jelentőséggel bírt, mert onnantól fogva úgy érezte, hogy minden nap, amita gyerekeivel és a férjével tölt, még drágább a számára, és mindegyiket úgy kell megélnie,mintha az lenne az utolsó.

Vidám volt, és akkor sem esett kétségbe, amikor Suffolk népe fellázadt a herceg ellen.Henrik, aki pénzszűkében volt, adót vetett ki és megparancsolta Charlesnak, hogy hajtsa be a

részére, mire az emberek fellázadtak és Charles életét fenyegették. De Mary tudta, hogy a férjetud bánni az emberekkel. És igaza volt; jó szerencsével és meggyőzéssel leszerelte a felkelést.Ebben segítségükre voltak közvetlen szomszédaik is, akik részesedtek westhorpe-i és másSuffolk megyei földekből. Mary kénytelen volt újra a bátyja elé járulni és méltányosságéltkönyörögni. Kérésére Henrik elhatározta, hogy nem követeli az adókat és megkegyelmezazoknak, akik felkeltek Charles ellent aki az ő képviseletében járt el.

A veszély elmúlt, és Mary elhatározta, hogy a bajok, amik mind a király vágyábólfakadnak, hogy megszabaduljon Katalintól, nem fognak beszivárogni Westhorpe-ba.

De lehetetlen volt távol tartani őket. Ahogy a tengert sem lehet visszafogni... vagy a halált. Halál? Gondolt rá egyszer -másszor. Néha úgy képzelte, mint egy szürke árnyékot a

könyökénél, és a leghőbb vágya volt, hogy senki ne ismerje föl, csak ő maga. Nem akart az udvarba menni, és Henrik szerencsére nem is ragaszkodott hozzá. Most nem

volt szüksége a húgára, hogy szórakoztassa. Volt egy sokkal szórakoztatóbb, sokkal szebb nő aközelében, akit határozott szándéka volt királynévá tenni.

- Nem fogok az udvarba menni - jelentette ki Mary -, hogy elfoglaljam a második helyet azudvarhölgyem mögött. Szinte most is látom, ahogy ül a kis zsámolyán és a jövőbe bámul

azokkal a hatalmas, töprengő boszorkányszemeivel. De valójában nem Boleyn Anna volt az, aki távol tartotta az udvartól, sokkal inkábbhanyatló ereje.

Nem volt képes tovább őrizni a titkát. Frances épp előző nap kérdezte meg tőle: - Anya, beteg vagy?

Akkor történt, amikor a kertben voltak és úgy érezte, elájul. Összeszedte magát. - Nem,

nem, drágám. Csak elszundikáltam. Könnyű becsapni egy gyereket; nem könnyű bolondot csinálni Charlesból. Időnként látta, hogy a homlokát ráncolja, mintha félne valamitől.

- Szerelmem - mondta Charles -, újabb „behívó". -Az udvarba?- Henrik Calais- ba viszi Annát. Ferenc beleegyezését akarja a házasságához.



- És azt kéri, menjünk vele?

- Úgy érzi, szükséges, hogy vele legyünk. Mary lehunyta a szemét. Hogy tudná elviselni az átkelést, a bálokat, a banketteket? A

gondolattól is elszédült. - Nem megyek - mondta.

Charles megragadta a vállait. - Nem csapsz be, egyetlenem - mondta. - Beteg vagy.- Elég jól vagyok, Charles. Csupán az van, hogy öregszem

- Gondolj bele, én mennyivel öregebb vagyok.

- De te olyan vagy, mint egy isten, Charles. Te halhatatlan vagy.

- Ne akard azt sugallni, hogy tovább élhetnék nélküled. Hozzásimult, hogy férje neláthassa a könnyeket a szemében.

- Nem megyek az udvarba, Charles. Nem foglalom el a második helyet Henrik ágyasamögött. Nézd, ha ott lennék, nem tudnám nem kimutatni, hogy utálom azt a nőt. Azt mondják,Henrik minden kívánságát teljesíti.

- Mary - mondta -, kimentelek a bátyádnál. És mialatt távol leszek, muszáj gyógyulnod.Orvost kell hívnod.

Bólintott. Tudta, hogy nem játszhatja tovább a hitegetős játékot.

Forró júniusi nap ragyogott a westhorpe-i rózsakert felett, és ahogy Mary a tó partján ült ésa halakat figyelte, hallotta az udvaron játszó gyerekei kiáltásait.

Milyen boldogságot ismertem meg, gondolta, itt, ebben a házban... ebben a kertben. A

gyerekek lassan felnőnek. Már nem lesz akkora szükségük rám, mint eddig volt. És Charles?Hol van most? Úton Calais felé? Tisztelettel adózik az ágyasnak? Ó, Charles, légy óvatos.

Óvatosnak kell lennie az ő kedvéért... ahogy ő is az, érte. Megtanulta szeretni őt, ahogy őszereti; és ezt a kertet, ezt a házat a szerelmük övezte körül.

Isten óvd mindnyájukat imádkozott És ha az elvesztésem szomorúvá tenné őket tanítsd

Victoria Holt A francia Kiralyné

Documents

Transcript of Victoria Holt A francia Kiralyné