Post on 07-Aug-2018
ELIZABETH RICHARDS - FŐNIX
ELSŐ RÉSZ – LÁNGOLÓ FEKETE VÁROS
#
#
PROLÓGUS
TISZTA RÓZSA KILÉPETT az Arany Cit-adella erkélyére, és
megigazgatta a jobb kezén levő fehérpamutkesztyűt. A nap
most kezdett lebukni a város fölött, és kihun- yó sugaraiban
felragyogtak az aranykő épületek. Milliónyi,a főváros
szegleteiből hozzá kiáltó, esti imábanegyesülő hang éneke
üdvözölte, mely keskeny ajkára általábanmosolyt csalt.
Centrumot ő teremtette, a világról alkototttökéletes elképzelését
valósította meg benne: tisztaság, hit és hata-lom egyesült
egyetlen városban.
De ma este nem.
Hogy is lehetett volna boldog, amikor veszély fenyegetett
mindent, amiért olyan fáradságot nem is-merve törte magát?
Tizenöt évnyi vérontás, megvesztegetés éstöretlen elszántság
kellett ahhoz, hogy felépítse az utópiáját, deaz a kevertvérű és a
fajgyalázó barátnője azzal fenyegetőztek,hogy mindent
tönkretesznek. Rózsa ökölbe szorította a jobbkezét, mert
bosszantotta, hogy a kesztyű nem simul rátökéletesen.
Mindennek hibátlannak kellett lennie. Túlsok forgott kockán,
hogy akár a legcsekélyebb hibát ismegengedje.
A lába előtt, lent a téren munkások építették a színpadot a
pár nap múlva tartandó, televízión isközvetített
népszavazáshoz, amikor az egész ország aszegregációs
törvényeire szavaz majd. Úgy volt, hogy kéthónappal korábban
tartják a népszavazást, de mindazok után,amik a Fekete
Városban történtek – az őrök és a sötétfajza-tok közti
összecsapás, amelyben megöltek egy tizenéves fiút, Buchanan
parancsnokasszony letartóztatása, amiért apolgárokat egy
Arany Köd nevű kábítószerrel mérgezte, és amost már Főnixnek
nevezett kevertvérű fiú sikertelen kivégzése–, az időpont nem
volt alkalmas. A közvélemény még sosem vélekedett ilyen
rosszul a kormányról.
De ennek már pár hete, és az emberek em-lékezete rövid.
Tiszta Rózsa türelmes ember volt, ki tudta várni az idejét, amíg
elérkezett a megfelelő pillanat, hogy lecsap- jon, bár égett a
vágytól, hogy megbüntesse Fekete Városlakóit, amiért dacoltak
vele. Ahol nincs félelem, ott nincs elnyomás!– ezt skandálták.
Először feldühítette, amit hallott, de kiötöltea módját, hogy a
maga hasznára fordítsa a helyzetet. Sok minden volt, de
leginkább agyafúrt.
A pillantása megakadt két fekete hangyán,amik az erkélyt
körbeölelő arany mellvéden araszoltak, ésszürke szeme
bosszúsan megvillant. Minden hatalma el-lenére sem tudta
megakadályozni, hogy a Mindenhatójalegapróbb teremtményei
ne hatoljanak be gondosan megalkotott világába. Akárcsak a
lázadók Fekete Városba.
A mögötte felhangzó léptek hallatán meg-fordult. Az ajtóban
a szolgája, egy Forsyth nevű fiatalember állt,aki egy fehér, a
mellén egy vörös rózsa emblémájávaldíszített köntöst viselt, a
zarándokok egyenruháját, akik a Tisztaság, aRózsa alapította
vallás rendíthetetlen hívei voltak. A szolgameghajolt.
– Készen áll a transzportere, kegyelmesuram – mondta.
Rózsa csak bólintott, és elbocsátotta a férfit,majd ismét a
hangyákra tekintett. Még egy pillanatigfigyelte a rovarokat,
mielőtt fehér kesztyűs keze hüvelykujjávalagyonnyomta őket.
Eleget várt. Eljött a pillanat, hogy a tervét valóra váltsa.
Ideje, hogy emlékeztesse Ash Fishert ésNatalie Buchanant,
miért kell félniük tőle.
1. ASH
EGY GŐZHAJTÁSÚ VILLAMOS zötyögmellettem a síneken, és
a Fekete Városra boruló szürke égre kormotfúj. Kirázok egy
cigarettát a dobozból, a számba dugom, denem gyújtom meg. A
nikotin nem dob úgy fel, mint régebben; valójában semmi sem
adja azt a gyönyörűséget, mint a mellkasom- ban dobogó szív.
Csak azért van nálam cigi, hogy elfoglaljam vele a kezemet,
amikor ideges vagyok. A kezem kitapintja akis csomagot a
kabátzsebemben, és a gyomrom összerándul.
Végigsétálok az Emelkedőn, a városlegszegényebb
negyedén, és befordulok a Salak utcába, a város egymáshoz
préselt salakkő épületei közé ékelt kis sikát-orba. Három fiú
játszik az utcán, elállják az utamat. Ketten fa játék kardokkal
hadonászva úgy tesznek, mintha őrök len-nének. A harmadik fiút
kergetik, aki fekete ruhát visel, amelynek azujján narancssárga
szalagok vannak, s ezek futás közbenlángként lobognak. Egy
pillanat múlva belém villan, hogy ő engemszemélyesít meg.
Elszorul a torkom, míg nézem, ahogy játszik,és az igazi tűzre
gondolok, ami végigfutott a karomon, és leé-gette a húst a
csontjaimról...
A fiú tágra nyílt, barna szemét rám mereszti.
– Főnix! – kiált fel.
A gyerekek odaszaladnak hozzám.
– Láttalak a minap a híradóban – meséli KisFőnix. –
Tényleg eltérítetted az őrök teherautóit?
– Ühüm – válaszolom, és a meg nem gyújtottcigarettát
visszateszem a dobozba.
– És elloptad a gyógyszereket meg az orvosifelszerelést az
őrök főhadiszállásáról? – faggat tovább.
– Aha.
– Tyűha! – kiáltják kórusban.
A két hónappal ezelőtti zendülés óta az őrök kormánya
többször is megtalálta a módját, hogy odavágjon nekünk:
visszatartották a kórházainkba szánt orvosifelszerelést és a
gyógyszereket, vagy nem szállítottak Szint-O- Vért a
sötétfajzatok Légió néven ismert gettójába. Az Ember az
Egységért, a fajaink egyesítéséértkampányoló lázadó csoporttal
együtt dolgoztam, hogy megvédjem a városlakóit. A gyerekek
mögött kinyílik egy ház ajtaja, és egy csinos,középkorú,
hirtelenszőke hajú nő jelenik meg. Régikonyharuhába törölgeti
a kezét. A lázadók néhány gyűlésén már lát-tam, bár sosem
beszéltünk. Azt hiszem, Sallynek hívják.
– Gyertek be most azonnal, fiúk, és hagyjá-tok békén ezt a
fiatalembert – parancsol rájuk.
– Ne már, mamiiii – nyafog Kis Főnix.
– Ne mamizz nekem – tereli be őket a házba.
Félénken rám mosolyog, amikor a gyerekek eltűnnek
odabent.
– Őszintén csodálom, amit tett – mondjaaztán csendesen. –
Szerintem nagy bátorságra vall, hogy szembeszállt Tiszta
Rózsával. Talán végre sokaknak bátorságotad ebben az
országban, hogy ugyanezt tegyék.
– Köszönöm – válaszolom, és zavartan meg-dörzsölöm a
tarkómat.
Halványan elpirul. – Nos, sok szerencsét aholnapi
népszavazáshoz. Én Rózsa Törvénye ellen fo-gok szavazni. Vége
a háborúnak. Ideje, hogy megbocsássunk egymásnak, és
továbblépjünk.
– Nagyra értékelem a támogatását. Viszlátholnap.
A sikátor végén álló kis ház felé indulok, ésgyorsan az
emeletes épület mögé surranok. A hálószobaablak – amint
reméltem is – nyitva van. Bemászom, és vigyázok, nehogy zajt
csapjak, amikor leugrom a földre a túlsóoldalon.
Az apró szoba tele van régi bútorokkal: egy íróasztallal, két
ággyal, két fésülködőasztallal és egy szekrénnyel. Day térfele
példásan rendezett, míg Natalie-énmagazinok, cipők és szennyes
ruha hever a földön. Az éjjeliszekrényen ar-cfesték, meg egy kis
tartó, amiben szívgyógyszer van, amit azőröktől loptam el,
mikor rajtaütöttünk a gyógyszerkészletükön. A rendetlenséget
óvatosan kerülgetve jutok el hozzá, és azágya fölé hajolok. Csak
Natalie arca kukkant ki a kézzel varrt step-pelt takaró alól, arany
fürtjei szétterülnek a párnán.
– Boldog születésnapot, szőke bombázó –suttogom.
A napfény megcsillan aranyos pilláin,amelyek álmosan
megremegnek, majd felnyílnak.
– Éppen rólad álmodtam – mondja.
– Remélem, csupa jót – bújok ki akabátomból.
Megragadja az övemet, és maga mellé húz azágyra; az ágy
fakerete nyikorog kettőnk súlya alatt. Aggó-dom, hogy Sumrina
– Natalie és a nővére, Polly gyámja –meghall minket, de ez a
gondolat hamar elillan a fejemből, amikorNatalie az ajkamra
nyomja az övét. Minden elolvad, csak miketten maradunk, a
szívünk egy ütemre ver. A kezem végigsiklik a testén, a puha
pamut hálóingen, amíg meg nem érintemselymesen sima lábát.
Érzem a vádliján a kis heget, ahol egy sötét-fajzat néhány
hónapja megharapta. Natalie hirtelen abba-hagyja a csókolózást,
és elvörösödve felül, aztán Day ágya felé pil-lant. Hosszan
felsóhajt, amikor rájön, hogy az ágy üres.
– Kínos lett volna – ismeri be.
Nevetek. – Visszafogtam volna magam, ha itt van.
Natalie kétkedőn felvonja a szemöldökét.
– Na jó, lehet, hogy nem.
– És ha már kettesben vagyunk... –Játékosan végigsimít az
ingemen, aztán kezdi kigombolni.
– Ne, Natalie – fogom meg a csuklóját.
Kicsit elhúzza a száját. – Csak gondoltam,mivel úgyis a
születésnapom...
– Tudod, hogy nem tehetem.
– Az orvos szerint szépen gyógyulnak azégési sebeid. Nem
próbálnánk meg legalább? Olyan régennem... – Nem kell
befejeznie a mondatot. Két hónapja voltunk utoljára együtt. –
Szeretlek, Ash. Nem érdekel, hogy nézel ki.
– Akkor azt hiszem, nagy szerencse, hogy olyan nagy kan
vagyok – ugratom.
Mosollyal próbálkozik, de a szemébe kiül acsalódás.
– Kívánlak – simítom meg gyöngéden az ar-cát a
hüvelykujjammal.
– Tényleg? – suttogja.
– Hát persze. Hidd el, szinte másra semgondolok.
– Akkor miért nem...?
Megfeszül a testem. Mert torzszülött vagyok?
– Bocsáss meg, Ash. Nem akartam erőltetnia dolgot –
szabadkozik, amikor megérzi a zavaromat. – Várhatok, nem
érdekes az egész. Megbocsátasz?
Ismét megcsókolom. Ezúttal sürgetőn, mo-hón, hogy
éreztessem vele, mennyit jelent nekem.Igazán kívánom,
istenem, de még mennyire! Ez egy percigsem volt soha kérdés.
Felsóhajt, amikor az agyarammal gyöngédenmegharapdálom az
alsó ajkát.
Elég a félrebeszélésből.
Levetem az ingemet, és a földre hajítom. Le-fekszem, és
magamra húzom Natalie-t, a szívem vadulkalapál. Most látja
először a sebhelyeimet, amióta a félresikerültkivégzésem után
kórházba vittek. Az ujjai kíváncsian derítik fel a bőrömet, az
érintése pehelykönnyű, ahogy a felsőteste-men a megégett bőr
foltjait súrolja. Kicsit összerándulok; a hegek még fájdalmasak.
A hátamon, a nyakamon és a kezemen levősebhelyek már
majdnem eltűntek, és pár hónap múlva a vál-lamon és a karomon
levők sem lesznek már olyan ijesztőek. Bárc-sak teljesen
begyógyulnának; gyűlölöm, hogy arra anapra emlékeztetnek.
De erre hiába várok. Inkább csapkodva éssikoltozva riadok fel
éjjelente, és azt hiszem, ég a testem.
– Miért aggódtál annyira, te buta? – suttogja végül Natalie.
– Tényleg azt hitted, hogy elriaszt néhány heg?
– Nem egészen az a srác vagyok, akibe beleszerettél –
emlékeztetem.
– Igaz – teszi a kezét gyorsan verő szívemre.– Sokkal jobb.
Feláldoztad magad, hogy megments, Ash.Hidd el, ez extra
pontokat szerzett neked a barát frontján.
Elvigyorodom. – Akkor a jövőben már elég,ha csak virágot
veszek neked.
Nevet.
Gyöngéden a két kezem közé fogom az arcát,ő pedig már
nem nevet, a hangulat megváltozott. A tekin-tetem beissza az
arcát, megcsodálom édes kis gödröcskéjét, aszeme kékjét, rózsás
ajka szelíd ívét.
A gyomrom összeszorul, amikor rám tör ez ahirtelen
pánikszerű érzés, hogy el fogom veszíteni.Ugyanaz az érzés, ami
a keresztre feszítésem óta kísért. Tiszta Róz-sa eddig békén
hagyott minket, de vajon meddig lesz így?Megcsókolom, és
elhessegetem a sötét gondolatokat.
– Mihez lenne kedved ma, születésnapos? –suttogom az
ajkához simulva.
– Ehhez.
– Nekem megfelel.
De a tervünk dugába dől, amikor gyors kopo-gás hallatszik.
Alig van időnk magunkra rántani a takarót,amikor Sumrina,
apám és Cékla besereglenek. Cékla idétlenül vigyorog, amikor
meglát, arcán rózsaszín, ráncos heg em-lékeztet kellemetlenül a
robbanásra, ami lerombolta a Határfal egy szakaszát. Sumrina
képtelen leplezni a megdöbbenését azégésnyomaim láttán, és
halkan azt rebegi, „az isten szerelmére!”, mígapa csak fáradtan
rám pillant, és a homlokán elmélyülnek aráncok. A haja olyan
szürke lett, mint a lelkészi köntöse, és ettől akoránál
évtizedekkel idősebbnek látszik. Anyaelvesztése feletti gyásza,
amit a gyilkosság miatti tárgyalásom-elítélésem és a keresztre
feszítésem követett, nyomot hagyott rajta.
– Gondoltam, hogy itt leszel – nyújtja oda azingemet.
– Csak beszélgettünk Natalie-val – sietek megnyugtatni, és
sebtében belebújok az ingembe, miközbenNatalie még jobban
elbújik a takaró alá.
Cékla nevet, aztán gyorsan köhögésselpróbálja palástolni,
miközben én ferdén nézek rá.
– Ha jól csalódom, nem vendégségbe jöttetek – fordulok
hozzá.
– Bocs, tesó, de várnak a Légióban. Történtegy incidens –
válaszolja Cékla, aztán sietve hozzáteszi: –Senki sem halt meg.
De biztosan jobb, ha Roach tájékoztat arészletekről.
Összevonom a szemöldökömet. Komoly dologról lehet szó,
ha a nagynénjére, Roach-ra, az Ember azEgységért vezetőjére
hárítja, hogy elmondja, mi történt.
– Én is kellek? – kérdezi Natalie.
Cékla lesüti a szemét. – Nem, csak Ash.
– Ó! – lombozódik le Natalie.
Megmasszírozom a tarkómat, és Natalie-rasandítok.
– Semmi gond, Ash – nyugtat meg. – Menjcsak, fontos
dologról lehet szó. Találkozunk ma este?
Illedelmes puszit nyomok az arcára, mertnem akarok
agyvérzést okozni apámnak.
– Később összefutunk, szülinapos – kapomfel a kabátomat.
– Ma este megkapod az ajándékodat.
A zsebembe csúsztatom a kezemet, hogy el-lenőrizzem, ott
van-e még a csomag, és az idegességtőlfelkavarodik a gyomrom.
A ma este miatt egyszerre fog el az izgalom ésa szorongás.
Születésnapi meglepetéspartit rendezek neki,amit már hetek óta
szervezek, de ez nem minden. Ma este kéremmeg Natalie kezét.
2. ASH
VÉGIGMEGYÜNK a Sivár utcán, amin ki-alvatlan szemű
ingázók tartanak munkába. Néhányan odab-iccentenek, amikor
elmegyünk mellettük. Az üzletek kirakataira,a falakra és a
lámpaoszlopokra az Ember az Egységértplakátjait ragasztották,
olyan jelszavakkal, mint AHOL NINCSFÉLELEM, OTT NINCS
ELNYOMÁS!, EGYESÜLT, KÖZÖS ORSZÁGés SZAVAZZ
NEMMEL RÓZSA TÖRVÉNYÉRE! A plaká-tokon az én
fényképem van, ahogy mélabúsan a távolbarévedek, és a hátam
mögött füst gomolyog: a hamvaiból újjászü-lető főnix. Roach a
Fekete Főnixről Főnixre kurtította a neve-met, mert úgy
gondolta, lendületesebben hangzik areklámokon.
Cékla váratlanul átvág az úton, én meg agőzhajtású
villamosok között cikázva utána sietek.
– Nem úgy volt, hogy a Légióba megyünk? –kérdezem.
– Igen, de van valami a Kéményben, amitelőbb meg kell
nézned – mondja. – Egy perc az egész.
Átmegyünk az Egyesülés utcán, és aKéménynek nevezett
gyárnegyed felé tartunk, ahol a város leg-szegényebb polgárai, az
ún. munkabakancsok keresik a kenyerüket.Sivár hely, a zajos
salakkő-finomítók mérgező füstöt okádnak az égre, ezzel
táplálva a várost állandóan megülő vastag,fekete felhőt.
Az egyetlen színfoltot az épületek tetejénelhelyezett
gigantikus digitális képernyők jelentik,amelyek megállás nélkül
vetítik az SBN, a kormány kezében levőtévécsatorna híreit. A
monitorok villódznak, és egy vonzó, szőke bemondónő, February
Fields tűnik fel teltté varázsolt piros ajkávalmosolyogva a város
minden pontján.
– És most következzen a kormányunk hir-detménye – közli.
Egy szép fiatal fiú és lány tűnik fel,mindketten szőkék és kék
szeműek. Alattuk a szöveg: EGY HIT, EGY FAJ, EGY NEMZET
A MINDENHATÓJA ALATT. Rózsa már het-ek óta vetítteti
ezeket a hirdetéseket, a holnapi népszavazásfelvezetéseként. A
gyomrom már a gondolatra is összeszorul.Ha elveszítjük a
népszavazást, a népem örökre a Határfalmögé szorul. Csak
semmi nyomás.
A hírműsort hirtelen félbeszakítják, és aképem jelenik meg a
képernyőn.
– És most egy hirdetmény a felszabadítóitok-tól – jelenti be
egy női hang. – Juno Jonesnak, a Fekete Város Hírei vezető
riporterének a hangja, aki egyben az Emberaz Egységért egyik
legmagasabb rangú tagja. Eltorzítottuk ahangját, hogy ne
ismerjék fel.
Az utóbbi időben a lázadók – vissza- vágásképpen Tiszta
Rózsa hirdetéseire, a kormánypropagandacsatornáját feltörve –
a saját kampányfilmjeiket vetítik. A beját-szott filmben a
sötétfajzat gettón sétálok keresztül; egy ler-obbant, betegségtől
gyötört nyomornegyed, ahol mocsok ésszennyvíz borítja az
utcákat. Csontsovány sötétfajzat gyerekek nyújtják felém a
karjukat, én pedig az őröktől a múlt hétenmeglovasított
teherautókról Szint-O-Vért osztogatok szét. A helyszín változik,
most egy zsúfolt kórházban vagyok, aholgyógyszert osztanak a
nővéreknek, akik a Haragvókat, a halálosCl8-as vírussal
megfertőzött sötétfajzatokat ápolják. A hir-detés végén a
jelszavunk: AHOL NINCS FÉLELEM, OTTNINCS ELNYOMÁS!
A képernyőn ismét a szokásoskormánypropaganda.
– Akkor hát minden kész Natalie ma estiünneplésére? –
kérdezi Cékla, miközben felvezet az egyik salakkőgyár mögött
magasodó meredek dombra.
A kezem ismét a zsebemben megbújócsomagra téved. – Azt
hiszem – válaszolom.
– Minden a bárkában van. Csak fel kellállítanom. Odáig lesz
érte.
– Biztos? Tökéletesnek kell lennie.
– Ne parázz, haver!
A domb tetején egy rövidre nyírt hajú, fiatal,kicsi és
törékeny fekete nővel találkozunk, akin atöbbi gyári munkásra
jellemző egyhangú, szürke egyenruha van.
– Bemutatom Freyát, Ash – mondja Cékla. –Nemrég
csatlakozott hozzánk az Ember az EgységértEmber Creek-i
tagozatától.
Az elmúlt két hónapban országszerte tizenötúj csoportot
sikerült szerveznünk, és ezzel több mintötezerre növeltük a
tagságunk létszámát, ami napról napragyarapodik. Tiszta
Rózsa erőihez képest ez azért még csak cseppa tengerben, de
ígéretes kezdetnek tűnik.
– Örülök, hogy megismerhetlek, Főnix –mondja Freya.
– Részemről a szerencse. Fekete Városmessze esik Ember
Creektől – teszem hozzá.
– Szerettem volna az események sűrűjébenlenni.
– És mi a helyzet?
– Gyanús mozgást figyeltem meg asalakkőgyárakban –
meséli. – Először Ember Creekben tűnt fel,és amikor említettem
Roach-nak, azt mondta, hogy ugyanez van ittis. Így aztán
megkért, hogy nézzek utána.
Kérdő tekintetet vetek Céklára. – Miért nemértesültem
erről?
Kipirosodik a füle. – Roach nem akart ezzelzavarni, tesó.
Gondolta, a népszavazással elég gondod, ba- jod van, én viszont
úgy éreztem, tudni szeretnél róla.
– Kösz. Mi ez a „gyanús mozgás”?
Freya a domb lábánál álló gyárra mutat.Minden elég
átlagosnak tűnik: a munkások salakkő briketteket, ezt a lassan
égő fűtőanyagot rakják fel a teherautókra; asalakkővel
gyárakat, vonatokat és villamosokat fűtenek. Aztán
megpillantom őket: három, sötétvörös ruhát viselő férfi lép ki a
gyárból. Mind a hárman két méternél ma-gasabbak, bozontos
szemöldökűek, ezüstös szemük visszaveri afényt. Kopaszra van
borotválva a fejük, csak középen húzódik egy hosszú, keskeny,
prémes taréj.
Hegyifarkasok.
Az egyetlen nép, amit a sötétfajzatok leg-alább annyira
gyűlölnek, mint az őröket, amióta a hegyifar-kasok a kormány
mellé álltak a háborúban. A legmagasabbhegyifarkason
vérvörös frakk-kabát van, és ezüstös hajábaemberi fogakat font.
Parancsokat pattog a másik kettőnek, aztán visszamegy a
gyárba, míg a másik kettő teherautóra száll,és elhajt.
– Minden árut a Hegyifarkas Állambaszállítanak –
magyarázza Freya.
– Mi van ott, amihez ennyi tüzelőanyag kell?– töprengek. –
Csak ez az egy szállítmány egy egész várostfűthet egy éven át.
– Még nem tudom, de már próbáltam be- jutni a főirodába,
hogy letöltsem a szállítmányozásimunkanaplót – válaszolja. –
De nem könnyű. Az irodát fegyveres őrök vigyázzák, de azért
igyekszem.
– Tedd azt! És értesíts a fejleményekről – válaszolom.
Otthagyjuk Freyát, és visszaindulunk a városba. Görcsös
fájdalom lüktet a fejemben, az ujjammalmasszírozom a
halántékomat.
– Jól vagy, haver? – tudakolja Cékla, amikor befordulunk a
Városvégbe, abba az utcába, amipárhuzamosan fut a sötétfajzat
gettót körülkerítő Határfallal.
Bólintok. – Csak nagy a nyomás rajtam aholnap miatt.
– Minden rendben lesz – pillant Cékla azórájára. – Ideje a
bárkához indulnom, és felkészülnöm a maestére.
Ismét görcsbe szorul a gyomrom.
– Ne aggódj, haver, imádni fogja – nyugtatmeg még egyszer.
Cékla átmegy a villamossíneken, én megtovábbmegyek a
Városvégen, és nem sokat izgatom magamazon, hogy
összefutok-e nyomkövetőkkel – az őrök elitkatonai szárnyával,
akik levadásszák és megölik az elcsavargósötétfajzatokat –, bár
tudom, hogy szemmel tartanak. Ha mostmegfordulnék, biztos
meglátnám az egyik visszataszító emberüket,ahogy besiklik egy
sikátorba, és úgy tesz, mintha nem követne.Nem nagy ügy; ha
kell, bármikor le tudom rázni őket.
A keresztre feszítésemkor kitört lázadás ótaaz őrök
kormánya visszahúzódott a városban. Nemmost kell a
hatalmukat fitogtatni – „eltaposni a kisem- bert”, ahogy Roach
fogalmaz –, mivel ez csak a mi malmunkrahajtaná a vizet.
Tiszta Rózsának vannak is emiatt álmatlanéjszakái. Amikor
kiengedtek a kórházból, és váratlanul felker-esett, ennyit el is
árult.
A kormány azonban még jelen van, csak ép-pen titokban
tevékenykedik. Azt híresztelik, hogy a láza-dáshoz köthető
embereknek néha rejtélyesen nyomuk vész.Nincs bizonyíték,
hogy a kormánynak köze van ehhez, ezértnem is tehetünk
semmit. De tudunk róla. Ám ennek ellenérefolytatjuk a titkos
gyűléseinket, a kalózrádiós műsorainkat ab- ban a reményben,
hogy a holnapra szükséges támogatást meg-szerezzük. Őszintén
szólva, fogalmam sincs, hogy végződik a hol-napi nap. Csak
remélni tudom, hogy elég embert sikerültrávennem, hogy Rózsa
Törvénye ellen szavazzanak.
Patadobogás zavarja meg a gondolataimat.Sarkon fordulok.
Két fekete ló vágtat felém, a patájuk nyománfelkavarodik a
macskakövekre telepedő hamu. Egy zárt koc-sit húznak, ami
le-fel ugrál az egyenetlen úttesten. A beton-falhoz simulok,
mielőtt a lovak vontatta kocsi elgázol. A kocsimegáll, egy
perccel később nyílik az ajtaja, és SebastianEden száll ki.
Egy újfajta nyomkövető egyenruhát visel:lapos, fekete
sapka, aminek elején egy rózsaembléma van,testhezálló, rövid
fekete kabát, feszes fekete nadrág éshozzáillő, térden felül érő
bőr lovaglócsizma. Kopaszra nyírt fejévelsokkal komorabb
látványt nyújt, mint pár hónapja a divatos vörös-fekete
egyenruhájában. A mellére rózsa alakú ezüst-medált tűzött, ami a
nyomkövető osztagban betöltött magas tiszt-ségét jelzi. Zöld
szeme megvetően villog, és tudom, hogy azén arcomra is hasonló
kifejezés ül ki. Sebastian Natalie testőre és barátja volt, és pár
hónappal ezelőtt megpróbálta Natalie-tmegerőszakolni. Össze is
verekedtünk emiatt, és ez robbantotta ki alázadást, amiben
Gregory Thompsont megölték, engem pedig végül letartóztattak
és a meggyilkolásáért elítéltek.
– Szállj be – parancsol rám.
Felnevetek. – Na persze, majd meg isteszem!
Megrándul a felső ajka, a tekintete a kocsi belsejére villan.
Árnyszerű alakot látok, és a nyakamon felálla szőr.
– Miközben itt beszélünk, az egyik emberemNatalie háza
előtt áll – mondja Sebastian halkan. – A teérdeked, hogy beszállj
a kocsiba, kölyök.
– Ha egy ujjal is hozzá mersz érni, esküszöm,hogy...
– Mit teszel? – húzza kegyetlen mosolyra aszáját. – Meghal,
mielőtt odaérsz.
Nem lehetek biztos benne, hogy Sebastianigazat mond-e
vagy sem, de nem kockáztathatok. Beszállok a kocsiba.
Megfagy az ereimben a vér, amikormeglátom, ki ül velem
szemben.
Tiszta Rózsa.
Fagyos, szürke szemével tanulmányozza azarcomat.
Képtelen vagyok uralkodni magamon, ésmegborzongok. Van
valami mélyen felkavaró az arcában, amimegnyúltnak és
viaszosnak tetszik. A kocsi kicsit oldalra dől,amikor Sebastian
leül a kocsis mellé. Rózsa megkocogtatja akocsi tetejét, és a
hintó elindul. Igyekszem elnyomni pánifélelmemet.
– Mit akar? – kérdezem.
– Nem is köszön? – kérdi derűsen.
– Jó napot – mondom. – Mit akar?
A nyelvét végighúzza a felső fogsorán, éshosszan fixíroz.
Feszengek ültömben, míg arra várok, hogy megszólaljon.
– Le nem vettem a szemem magáról, Mr.Fisher – mondja
végül. – Bevallom, csodálom a kitartását.Bámulatos
tulajdonság, ha valaki akkor is ilyen állhata-tos, amikor nincs
remény a sikerre.
– Gondolom, meg kellene köszönnöm – válaszolom. – De úgy
sejtem, nem azért jött ilyen messzire, hogy ezt elmondja. Szóval,
mit akar?
– Mindig a lényegre tör, igaz?
– Bámulatos tulajdonságaim egyike – válaszolom.
Előrehajol, mire a bíborvörös bársonytám-lához préselődöm.
– Azt akarom, Mr. Fisher, hogy holnap Róz-sa Törvényére
szavazzon – jelenti ki.
– Viccel! – kacagok fel.
– Nem erősségem a humor.
– Mit nem mond – mormolom. – És mi azördögért tenném
ezt?
– Talán emlékszik, hogy amikor legutóbbtalálkoztunk –
mosolyodik el hogy azt ígértem, apránkéntmegtöröm magát?
– Homályosan emlékszem valami ilyesmire.
– Nos, ideje, hogy be is váltsam az ígérete-met – mondja. –
Ha holnap nem igennel szavaz, akkor elfo-gom Miss Buchanant.
Megáll a szívverésem.
– És hadd fejezzem ki magam teljesen vilá-gosan – folytatja.
– Nem ölöm meg azonnal. Az őreim dara- bokat vágnak majd le
belőle, apránként, amíg ő nem könyörög ahaláláért. Megértette?
Erőtlenül bólintok. – Ne bántsa – suttogom.
– Ez csakis magától függ. – Hidegen rámmosolyog. – Szóval,
melyiket választja?
Az ultimátuma ott lebeg közöttünk.
Natalie vagy a népem?
Lenézek a földre, a lábam elé.
Natalie élete cserébe a népemszabadságáért?
– Gondolja csak végig, Mr. Fisher. Hiszem,hogy helyesen
dönt.
Ismét megkocogtatja a kocsi tetejét, és ahintó rázkódva
megáll. Ajtót nyit, én pedig kiszállok, a hideglevegő meglegyinti
a bőrömet.
– Jó napot – mondja, majd hozzáteszi,mintha most jutna az
eszébe: – És kívánjon a nevemben nagyon boldog születésnapot
Miss Buchanannek. Gondoskodjon róla,hogy ne ez legyen az
utolsó.
3. ASH
TISZTA RÓZSA FENYEGETÉSE cseng afülemben, miközben a
hintó elhajt. Amint befordul a sarkon,lerogyok a járdaszélre, a
testem remeg az átéltek miatti izgalomtól.
Azt akarom, Mr. Fisher, hogy holnap RózsaTörvényére
szavazzon.
Valóban végig tudom ezt csinálni?
Megkínozza Natalie-t. Nem hagyhatom,hogy ezt tegye.
De hogy árulhatnám el a népemet? Tudom,hogy egyedül az
én szavazatomnak nincs annyi ereje, hogy neléptessék életbe a
szegregációs törvényeket, de az emberek elvárják, hogy utat
mutassak nekik. Ha Rózsa Törvényére sza- vazok, azzal mit
sugallok az embereknek? Miért kockáztas-sanak az emberek a
sötétfajzatokért, amikor még a lázadás arcasem teszi meg?
Elveszítjük a népszavazást, és Tiszta Rózsaegy pisztolylövés
nélkül legyőz minket.
Megfordul a fejemben, hogy elmondomRoach-nak, de
azonnal elvetem az ötletet. Biztos azt tanác-solná, hogy Rózsa
Törvénye ellen szavazzak, és ne törődjek aNatalie-t fenyegető
veszéllyel. Neki csak a lázadás számít, a sajátunokaöccsét,
Céklát is feláldozná, ha szükségesnek érezné.Csodálom az ügy
melletti elkötelezettségét, de azt nem, hogy hajlandó embereket
áldozni érte.
Nem tudom, meddig ülök a járdán, deamikor végül felállok,
nem érzem a lábamat. Keresek egy nyilvánostelefonfülkét, és
felhívom Natalie-t.
– Szia – szól bele, amikor felveszi a kagylót.
Lehunyom a szemem, annyiramegkönnyebbülök, hogy
hallom a hangját. – Szia.
– Minden rendben? – kérdezi szórakozottan,miközben a
háttérben Day és az öccse, MJ hangosan vit-atkoznak valamin.
Nem zúdíthatom ezt a nyakába, elvégre aszületésnapja van.
– Ash?
– Minden a legnagyobb rendben – válaszo-lom. – Figyelj csak,
pár perce összefutottam Sebastiannal. Lehet,hogy egy őr áll a
házad előtt, szóval légy óvatos.
– Láttam egyet a közelben ólálkodni, de márelment.
A fülke falának támasztom a homlokomat.Szóval Sebastian
nem hazudott.
– Mit akart? – kérdezi Natalie.
– Sok szerencsét kívánt holnapra – válaszolom.
– Hát persze! – nevet Natalie. – Jól vagy?
– Igen. Semmi, amiért aggódnod kéne.Később találkozunk.
Leteszem a kagylót, és a Légió felé igyek-szem, hogy
kiderítsem, mi az az „incidens”, amirőlRoach be akar számolni
nekem. Nehezek a lépteim; még nem döntöt-tem el, mihez kezdek
holnap.
#
Húsz perccel később az üres raktárt bámu-lom, ahol nem is olyan
régen még a mennyezetig katonai gép-fegyverek és lőszer állt
felhalmozva, amit az Ember az Egységértlopott az őröktől. Úgy
fest, a kormány elhatározta, hogy visszaveszi.
– Éjjel pucolták ki – jegyzi meg mellettemRoach.
Szürke férfiinget visel, amit fekete nad-rágjába gyűr, és
kopott munkabakancsot. Rasztás haja,melyet nemrégiben
festett kékre, karcsú derekáig ér. Logan, azegyik sötétfajzat
miniszter áll mellette. Logan inkábbmutatós, mint szép, a
feltűnő orgonalila szemével és hullámosfekete hajával. Szokott
ingerültséggel vegyes bűntudatával néz rám.Logan a három bíró
egyike, akiket a Bírák Quorumának neveznek, és akik két
hónapja tárgyalták az ügyemet, és ítéltek halálra. Az ilyesmi
feszültté tehet egy munkakapcsolatot.
– Hogy jutottak be az őrök a gettóba úgy,hogy senki sem
vette észre őket? – kérdezem.
Logan és Roach sokatmondó pillantást váltanak.
– Igen? – sürgetem őket.
– Szerintünk belső munka volt – válaszoljaLogan.
– A fenébe – mormolom.
– Gyanús az időzítés, nem gondolod? –kérdezi Roach. –
Holnap lesz a népszavazás, és váratlanulnyoma vész minden
fegyverünknek.
Beletúrok a hajamba. Hogy az ördögbentartsuk életben a
lázadást fegyverek nélkül? Gyanítom, hogy valahogy Tiszta
Rózsát kell a lopás mögött sejteni. Egész időalatt egy kém
dolgozott neki a Légión belül. Az időzítéstúlságosan szerencsés,
hogy véletlen legyen.
– Sigur tud erről?
– Most beszél a többi miniszterrel – válaszolja Logan.
– Nyomozást rendelünk el – teszi hozzáRoach. – De
pillanatnyilag nagyon óvatosnak kell len-nünk. Megölöm az áruló
gazembereket, ha a kezem közé kaparintomőket!
Kilépünk a raktárhelyiségből, és Logan bec-sukja az ajtót.
– Van egyáltalán fegyverünk? – kérdezem,mialatt
végigmegyünk a folyosón.
– Utasítottam a helyetteseket, hogy szedjék össze, amit
tudnak – mondja Roach. – De eddig nem jöttössze sok, csak pár
puska, és elég alkatrész, hogy bombát barkácsoljunk.
– Meg vagyunk lőve, mi? – kérdezemkomoran.
– Hát nem valami fényes a helyzet – értegyet. – Figyelj
csak, maradjon ez egyelőre „jó, ha tudjuk”alapon. Hogy ne
demoralizálja a népet – fűzi hozzá.
Bólintok. A holnapi népszavazás fényébenmás sem kellene,
mint az, hogy a támogatóink azt hallják,nincs mivel
megvédenünk magunkat, ha veszítünk, és azőrök értünk jönnek.
Tiszta Rózsa fenyegetése fut át az agyamon.Mit tegyek?
A Sigur irodájába vezető ajtó kinyílik, ésJuno Jones dugja
ki a fejét. Tűzvörös haját sima lófarokbahúzta hátra,
halványkék szemét salakkő porral rajzoltakörül. Illetlenül
feszes, fekete bőrnadrágot visel és fehér, fo-dros nyakú, fűzős
blúzt.
– Mintha a hangodat hallottam volna –mondja, és beterel az
irodába. – Néhány holnapra szánt reklámfil-met szeretnék
forgatni veled.
#
– Elölről – mondja egy órával később.
Két beszédet veszünk fel, amiket a holnapinépszavazás után
vetítünk le: az egyik egy lelkesítő győzelmiszónoklat, ha minden
a tervek szerint alakul, a másik pedig arra azesetre szól, ha
mégsem megy jól minden. Az én fülembenmindkettőből a
vereség csendül ki, mert tudom, bárhogy is választok holnap,
számomra fontos személy vagy személyek szenvedik meg. A
kérdés csak az, ki vagy kik?
Fészkelődöm a helyemen, próbálok kényelmes helyet találni,
de elviselhetetlenül meleg van a kopott LégióFelszabadítási
Frontja kabátomban. Feketére festették,hogy menjen az
egyenruhámhoz, amit gondosan állítottak össze a lázadók
vezetői, hogy megteremtsék Főnix alakját. AzLFF-kabát a
sötétfajzat lázadást jelképezi, míg a feketenadrág és a bakancs a
régi nyomkövető egyenruhámhoz tartozik.Most azonban nem
sötétfajzatokra vadászom, hanem a „szabad-ságra”, legalábbis az
egyik jelmondatunk szerint.
Kamerásunk és technikusunk, Stuart, egy tüskés hajú,
hórihorgas ember a hangszintekkel babrál,míg Juno kishúga,
Amy hozzám siet, hogy megigazítsa asminkemet. Ettől is rossz a
kedvem. Salakkő porral csíkot festettek azorrnyergemre és a
szemem köré, hogy Juno szavaival élve„főnixesebben” nézzek
ki. Úgy vélte, így könnyebben azonosítanak,amikor a
tömegjeleneteket vesszük fel. Amy dic-séretére legyen mondva, jó
munkát végez, de akkor is utálom.
Elpirul, miközben salakkő púderrel pamac-solja be az
arcomat, a keze könnyű és meleg. Egy évvelfiatalabb nálam, és
halványan emlékszem is rá, hogy láttam aziskolában, amikor
még oda jártunk. Hónapok óta, azaz amiótacsatlakoztunk a
lázadáshoz, nem voltunk iskolában, de aszüleink tanítanak
minket, amikor csak tudnak, nehogy elmar-adjunk a
tananyagban. Amy a vörösesbarna hajával és világos, szeplős
bőrével nagyon hasonlít Junóra. A csuklójáraegy égő fekete
virágot tetováltatott, aminek salakrózsa aneve, és ami a lázadás
jelképe lett. Cékla tervezte meg. A szín aFekete Várost jelzi, az
égő rózsa pedig azt, hogy eltiporjuk az őrök kormányát... vagy
valami ilyesmi. Kikapcsoltam, miközbenCékla elmagyarázta, mi
micsoda.
– Sokkal jobban megy – biztat Amy.
– Csapnivaló vagyok – mondom, ésmegigazítom a
mikrofont. – Ne áruld el a nővérednek, desokkal jobban szeretek
kampányanyagot felvenni Jamesszel és Hil-aryvel a Tűzmadár
rádióban. Ott legalább nem kell sminkelnemmagam.
– Nem árulom el a titkodat – mondjamosolyogva.
Mielőtt folytatnánk a felvételt, Sigur vonul bea szobába,
jégre emlékeztetőén fehér haja lebeg a vállakörül. Laza,
bíborszín köntöst visel, amivel eltakarjatörékeny szárnyait.
Egyik szeme – amire megvakult – tejfehér,míg a másik
narancsosan ragyog.
– Bocsássatok meg, de fontos dolgot kellmegbeszélnem
Ashsel – szakít félbe minket.
Juno igyekszik leplezni a csalódottságát: –Rendben,
fejezzük be mára. Azt hiszem, eleget vettünk fel, hogy valamit
összeüssünk, bár nem garantálom, hogy sokat érünk vele.
– Biztos, hogy szokás szerint remekmű lesz –mondja Sigur.
– Mire is jutnánk nélküled, Juno?
– Csak a hírnév és a dicsőség vonz – válaszolja.
Nehéz megállapítani, hogy viccel vagy sem.Sosem titkolta,
hogy egy nap szeretne televíziós műsorvez-etőként dolgozni az
országos híradóban. De tudom, hogy mégmindig szörnyen érzi
magát a tárgyalásomon játszott szerepe mi-att; az ő filmfelvétele
alapján ítéltek el tévesen Gregory Thompsonmeggyilkolásáért.
Azt hiszem, ezzel akar kompenzálni.
Kimegyek Sigur után a folyosóra, és hálás vagyok, hogy
megmenekültem.
– Miről akartál velem beszélni? – kérdezem,miközben a
salakkő púdert törlőm az arcomról. – Valam-it megtudtál a
betörésről?
– Nem, még az embereket kérdezzük ki. Csak éreztem, hogy
meg kell hogy mentselek.
– Kösz – vigyorodom el.
– Van valami, amit viszont szeretnék meg-mutatni neked –
mondja, miközben egy fémlépcsőn lefelé tar-tunk, és belépünk
egy körkörös terembe, ami a barlangközepén van.
Sigur főhadiszállása a régi Fekete Város-i ál-latkert éjszakai
állatok számára fenntartott részlegében van. Valóban tökéletes:
sötét, biztonságos, készen ide szállítottszemélyzeti irodákkal,
amelyekben dolgozni lehet, a valamikori ál-latketrecekben pedig
alhatnak is. Természetesen anyám rendezte be ilyen otthonosra,
amikor még itt élt, így már nem is olyan,mintha állatkertben
lennénk.
Folyosók szövevényében gyalogolunk, mireelérjük Sigur
magánlakosztályát. A tágas termet vörösrefestették, és fényűző
berendezését azok az antik bútorok teszik ki,amelyeket Sigur a
háború idején az őrök palotáiból mentett ki. A lakosztály nagy
részét a kandalló előtt elrendezett kanapék éskarosszékek
alkotják, a többit egy nagy ágy foglalja el. Azágy jobb oldalán
egy kis éjjeliszekrény áll, rajta ékszerdoboz,egy kerámiaurna és
egy bronz hajkefe, amelynek szőrei közéhosszú, sötét hajszálak
tapadnak. Elönt a bánat, mert tudom, hogy anyám hajszálai.
– Hiányzik – mondom csendesen.
– Nekem is – válaszolja. Az éjjeliszekrényhezmegy, és
felveszi az urnát, amelyben anyám kettősszíve van. A
sötétfajzatoknál hagyomány, hogy a haláluk után elteszik
emlékbe a vértársuk szívét. – Üres nélküle azélet.
El sem tudom képzelni, milyen lehet egy vértársat
elveszíteni. Ismét Tiszta Rózsa jut az es-zembe. Mit tegyek?
Hogy is választhatnék Natalie és a népemközött? Olyan rossz
lenne, ha vesztenénk a népszavazáson? Igaz,a sötétfajzatok a gettó
falai közé szorulnának, de legalább életbenmaradnának. Ha nem
így döntök, Natalie biztosan meghal. Ő a vértársam, Sigur ezt
egészen biztosan megérti. Ha tényleg ebbenhiszek, miért nem
szóltam neki Rózsa ultimátumáról?
Sigur visszateszi az urnát az éjjeliszekrényre,és elővesz egy
fényképet a fiókból. A kezembe adja.
Anyám és a családja van a képen; akkorkészült, amikor
anyám még tízéves volt. Elmosolyodom. Azelmúlt hetekben
Sigur segített, hogy fokozatosan képet al-kothassak a sötétfajzat
családomról; fényképeket keresett ésleveleket, amelyeket a
háború előtt a barátaiknak küldtek. A fényképet egy erdővel
benőtt, keskeny völgyszorosban készítették. A fák közötti
hasadékokon át egy hegy körvonalai látsz-anak, hegyes,
karomszerű csúccsal. Megfordítom a fényké-pet. A hátára ezt
írták: Coombe-ék, Árnyak Erdeje, Borostyán-hegy.
– Ők a nagyszüleim? – kérdezem egy fiatalpárra mutatva,
akik anyám mellett állnak.
– Igen. Paolo és Maria Coombe-nak hívták őket. És ő
Lucinda nénikéd. – Egy fiatalabb sötétfajzatlányra mutat, aki
nagyon hasonlít anyámra, csak kerek az arcaés rövidebb a haja.
– Ki ez? – mutatok egy szigorú arcú férfira,akinek bal
orcáján lila anyajegy van, és aki Paolo mellettáll.
– Nem tudom. Anyád ritkán emlegette acsaládját –
magyarázza, és felvesz egy régi, bőrkötésesnaplót az
éjjeliszekrényről, aztán odaadja nekem. – Deez talán segít.
Anyád naplója. A holmija között találtamelrejtve.
– Elolvastad?
– Nem, mert nem éreztem helyénvalónak – válaszolja. – De
biztosra veszem, hogy nem bánná, ha te viszont belenéznél.
Belelapozok, s anyám nagy, kacskaringóskézírását
tanulmányozom, ami annyira hasonlít az en- yémre. A lapok
közül egy fénykép csúszik ki, és a padlóraesik. Felveszem.
Anyám látható rajta a tízes évei végén,Lucinda néni és két
másik lány társaságában egy lepusztultkisvendéglőben. Az
egyik lányon kapucnis köpeny van, és telt vérvörös ajkával,
bronzos bőrével és a topázkék szemével eg-zotikus szépség. A
másik lány kerekes székének karfáján gub- baszt. A kerekes székes
lány légies szépség, hatalmas, zöld szeme és vékony szálú szőke
haja van. Pincérnői egyenruhát visel, ebbőlgondolom, hogy a
szüleié lehet a vendéglő, mivel általábancsaládtagok szoktak
bennük kiszolgálni. A kép hátoldalán takarosírással ez áll: T4K.
Trákia.
A padlódeszkákon át kiabálás szűrődik fel:Roach és Logan
hangját hallom. Aggodalmasan dugom visszaa fényképeket a
naplóba, és lefelé sietünk a bejárathoz. Amint odaérünk, érzem,
hogy nagy baj történt. Sötétfajzatok vesznek körbe valamit, ami
a padlón fekszik, és parancsokat kiabálva láz-adók futkosnak. A
tömegben megpillantom Roach-ot és Logant.
– Ennek a teremtménynek nem lenne szabaditt lennie! Ki
engedte be? – harsan fel Logan hangja.
– Hívjon valaki orvost! – kiabál Roach.
Freya fekszik a földön, sötét bőre vértől csil-log. Levegőt
próbál venni, a lélegzete sípolva tolul ki aszáján, sötét szeme
vadul és rémülten forog. A mellkasát és ahasát felvágták,
kilátszanak a belei, amiket egy mellette gug-goló férfi – egy
hegyifarkas – tart a helyükön.
Erőteljes testalkatú, a húszas évei végén jár,és bozontos
szemöldöke eltakarja acélszürke szemét, borotvált fején őszes
hajcsík húzódik. Bár guggol, így is látszik,hogy két méternél is
magasabb. Füstszürke frakk-kabátot, fekete bőrnadrágot és
vasalt orrú bakancsot visel. Megértem Logan veszett dühét. Egy
hegyifarkasnak nincs joga itt lenni.
Freyához sietek, és megfogom a kezét. – Mitörtént? –
kérdezem aggodalmasan.
– A salakkőüzemnél találtam rá – mondja ahegyifarkas. –
Az őrök rajtakapták, amikor betört afőirodába.
Nehéz lesz a szívem. Figyelmeztetett, hogy komoly erőkkel
őrzik az irodát.
– És maga mit keresett a gyárban? – szegezia kérdést a
hegyifarkasnak Sigur; láthatóan gyanakszik.
– Nem csak a lány próbált információtszerezni – feleli a
hegyifarkas nyersen. – Fájlokat töltöttem le aszámítógépeikről,
amikor ez az ostoba lány berontott, és kishíján tönkretett
mindent.
Lüktet az agyaram. – Ne merd ostobának nevezni!
Freya eszelős tekintete felém fordul, ésmondani akar
valamit, de csak vér bugyog fel a torkából.Bármit is kellett
volna mondania, semmivé válik utolsó,reszelős lélegzetvételével.
A szeme üveges lesz.
Roach utasítja a lázadókat, hogy vigyék átFreya testét a
halottasházba. Amikor elviszik, a hegyifarkasfeláll, és véres
kezét a nadrágjába törli, mielőtt kezet nyújtSigurnak.
– Rafe Garrick vagyok, az Első PartraszállóFalka vezére –
mutatkozik be.
Sigur nem fogadja el a kezét. – Köszönöm,hogy visszahozta
nekünk Freyát, Mr. Garrick. Logan majdkikíséri...
– Szerintem ezt látnia kellene – szakítja félbeGarrick, és egy
csillogó kék flashdrive-ot vesz elő a zsebéből.
– Mi van rajta? – kérdezem.
– A Hegyifarkas Államban egy új szupergettó vázlatos tervei
– válaszolja Garrick.
– Miért épített Tiszta Rózsa egy új gettót? –kérdezem.
– Mert ha holnap megnyeri a népszavazást, asötétfajzatokat
oda akarja szállítani – mondja. – És amintösszegyűjtött ott
mindenkit, mindegyikükkel végez.
4. ASH
HARMINC PERCCEL KÉSŐBB az összessötétfajzat miniszter és
lázadó összegyűlik a díszteremben, abban azovális helyiségben,
ahol a politikai tanácskozásainkat szoktuk tartani. Logan
kényelmetlenül feszeng a mellettem levőszéken, és fagyos,
orgonalila szemét le sem veszi Garrickről.Két sötétfajzat
miniszter ül mellette. Az első egy Pullo nevűférfi, egy Eloka
sötétfajzat, akinek ébenfekete haja ésragyogó, fekete szeme van,
akárcsak nekem. Mellette Angel ül, egy bíborszemű, sötét hajú
és karmos lábú sötétfajzat, aki finom köröm-cipőbe préselte a
lábát. Időnként hűvös pillantást vetnek rám,és alig bírják
leplezni az irántam érzett megvetésüket.Nem minden sötétfajzat
értékeli, hogy egy kevertvérű részt vesz aszent gyűlésükön.
Garrick a számítógépasztalba épített nagy,érintőképernyős
számítógépbe dugja a flashdrive-ot, ésmindenki elhallgat,
amikor öt hegyifarkas – három férfi és két nő– jelenik meg a
hátsó falon elhelyezett digitális kivetítőn. Azegyik férfit
felismerem: ő az a hegyifarkas, akit a gyárb-an láttam, a vörös
frakk-kabátban és az emberi fogakkalkirakott hajdísszel.
– Fülest kaptam, hogy egy hegyifarkas zsol-doscsapat, akiket
holdkutyák néven ismernek, nagy men-nyiségű salakkövet szállít
el Fekete Városból, az őrök kormányanevében – kezdi Garrick. –
Felébredt bennem a gyanú. Mit művel akormány? Nem lehet
törvényes, ha ezek a gengszterek benne vannak.
– Hasonló aggodalmaink voltak nekünk is –mondja Roach.
– Ezért küldtem oda Freyát, hogy nyomozzaki.
– A falkám holdkutyáknak álcázva beszivár-gott a gyárba, és
sikerült bejutnom a főirodába. – Lenyom egy gombot a
számítógépasztalon, és a hátsó fal digitáliskivetítőjén
megjelenik a salakkő-szállítási napló. –Láthatják, hogy újra
meg újra az Alba-hegység neve merül fel.
– A vulkáné? – kérdezi Logan. – De az akörnyék már
évtizedek óta kihalt, amióta csak az Alba vulkánja kitört.
– Úgy van – hagyja rá Garrick. – Így aztánfeltörtem az őrök
hálózatát, hogy kiderítsem, miért küldenek olyan sok
szállítmányt egy vulkánhoz. És ezt találtam.
A digitális kivetítőn változik a kép, ésegészen közelről
mutatnak egy hegyvidéki terepet az Őrök Szövetségi Államában.
Azonnal észreveszem az ismerős, lapos tete- jéről a vulkánt, ami
harminc éve a kitörésben vesztette el a csúc-sát. A lábánál egy
nagy kiterjedésű, városias település, amitolyan fal kerít el, mint
a Légió-gettót, de az egész ezerszer nagyobbléptékű. A város
fölött nagy betűkkel ez áll: A TIZEDIK.
– Akkora, mint egy kisebb állam! – kiáltot-tam fel.
– Mit gondol, miért hívják a Tizediknek? –kérdezte Garrick.
– Mert ez a Tizedik Állam! – kezdemkapiskálni.
Bólint. – Valójában inkább egy állam az ál-lamban, de a név
jól cseng.
– Ez még nem bizonyítja, hogy a kormány kiakar irtani
minket – mondja Pullo nyersen.
– Egyetértek – csicsereg bele Angel. – Ezcsak egy gettó.
Nem különbözik a Légiótól, csak nagyobb.
Garrickre pillantok. – Honnan olyan biztos benne, hogy
Tiszta Rózsa meg akarja ölni asötétfajzatokat?
– Nem csak őket – mondja, és elővesz több,BIZALMAS
feliratú dokumentumot. – Ezekből a memor-andumokból azt
szűrtem le, hogy Rózsa az összestisztátalant...
– Tisztátalant? – ismételi meg Logan.
– Bárkit, aki Rózsa véleménye szerint nem il-lik bele az Egy
Hit, Egy Faj, Egy Nemzet koncepciójába –magyarázza Garrick.
– Ebbe tartoznak a sötétfajzatok, a básztetek,az istenkáromlók,
a fajgyalázók, a dákok...
– És a hegyifarkasok? – kérdi kihívóan Pullo.
– Bennünket nem említenek adokumentumokban –
válaszolja Garrick. – Gondolom, velünk mástervei vannak.
– Akkor meg miért segít nekünk, ha nemfenyegeti veszély? –
kérdezi Pullo. – Mit nyer azzal, ha beszámolnekünk a
Tizedikről?
Garrick arcán átsuhan a harag. – Csak azért,mert
hegyifarkas vagyok, még nem követemengedelmesen Tiszta
Rózsa minden szavát és tettét. Véletlenül ép-pen a lázadás
mellett állok.
– Kicsit összezavarodtam – vallja be Logan.– Rózsa
Törvénye csak a sötétfajzatok emberektől való különválasztását
szabja meg, akkor hát mivel támasztja alá,hogy ezeket is mind
koncentrációs táborba küldi?
– A sötétfajzatok csak eszközök – mondjaGarrick. – A
kormány kihasználja a fajaink közti feszült-séget, hogy
támogatást szerezzen a szegregációhoz. Amint a törvényt
beiktatják, függelékekkel egészíti ki RózsaTörvényét, amelyben
az összes fajt felsorolja...
– És mivel egy már létező törvényhez adjahozzá, nem kell
ismét szavazást tartania – fejezi be Sigur. –Bárkit a Tizedikbe
küldhet, és ezt teljesen törvényesen teheti.
Felháborodott mormolás a teremben.
– Nem válaszoltál a korábbi kérdésemre –szólalok meg. –
Honnan tudod, hogy Rózsa mindannyiunk halálát tervezi?
– Az információgyűjtés során világossá váltszámomra, hogy
a Tizediket három városra osztják – nyommeg egy gombot, és a
térképen világítani kezd a három város.
Mindegyiket határfallal veszik körül, és utak és vasutak
bonyolult rendszere köti össze őket. Garrick a legnagyobb várost
mutatja, ami könnyen akár ötször nagyobblehet Fekete
Városnál.
– Ezt a várost Primus Egynek hívják. Ez azalaptábor,
ahova az újonnan érkezetteket küldik,mielőtt felmérésen
esnének át, és átszállítanák őket a PrimusKettőbe vagy
Háromba. – A hegytől délre és keletre kétkisebb városra mutat.
– Vizsgálják a rabok egészségét, korát, fizikaierejét és
képességeit. Azokat, akiket munkára alkal-masnak ítélnek,
átküldik a Primus Kettőbe, hogy a gyárakbandolgozzanak.
A kivetítőn a kép a Primus Kettőre úszik.Többtucatnyi
hatalmas gyárépület tornyosul előttünk.
– Mit gyártanak ezekben az üzemekben? –kérdezi Roach.
– Nem volt időm megszerezni az informá-ciót, mert Freya
egyszer csak megjelent az őrökkel anyomában – válaszolja
Garrick.
– Mi lesz azoknak a sorsa, akik nem tudnak agyárakban
dolgozni? – kérdezi Logan.
Garrick a térképen levő utolsó városracsúsztatja a képet,
ami a hegy keleti oldalán terül el. – A PrimusHáromba küldik
őket.
Egy sor fehér épületre közelít rá, melyek tete- jére – akárcsak
az orvosi laboratóriumokéra – zöld keresztetfestettek. Rettegés
lesz úrrá rajtunk.
– Kísérletezni fog rajtunk? – kiáltok fel. –Miért?
– Nem tudom biztosan az okot – válaszoljaGarrick. – De a
laboratóriumok melletti betonépületek krematóriumok, így
bármit is terveznek, nem hiszik, hogy a kísér-leti alanyok túlélik.
A rosszullét kerülget.
– Pontosan olyan, mint a Puszta Földönépült koncentrációs
tábor – jegyzi meg Logan.
– Csakhogy ez sokkal nagyobb – mutat ráGarrick. – A
Tizedikben bármikor egyszerre akár húsz-,harmincmillió rabot
is el tudnak helyezni.
– Nem hagyhatjuk, hogy Rózsa Törvényételfogadják
holnap – jelenti ki Sigur.
Egyetértő bólogatások teremszerte.
– De nem kísérli meg Tiszta Rózsa, hogy an-nak ellenére is
gettóba küldjön minket, hogy veszít anépszavazáson?
– Próbálja csak meg! – kiáltja harciasanRoach. – Egy
istenverte polgárháború törhet ki, ha az ún.tisztátalanokat a
Tizedikbe küldi, amikor az ország fele aszegregáció ellen szavaz.
Végiggondolom, hogy Tiszta Rózsa eljöttegészen Fekete
Városig, hogy megfenyegessen, és rávegyen,hogy a törvényét
támogassam, és erős a gyanúm, hogy Roach-nak igaza van. Ha
egy mód van rá, Rózsa szeretné elkerülni apolgárháborút.
– Akkor ne adjunk esélyt ennek a gazem- bernek! – üvölti
Roach. – Megnyerjük holnap a népszavazást,igaz?
– Igaz! – visszhangozzák a lázadók.
A teremben kitör a káosz, ahogy az emberek az új
fejleményeket vitatják, de olyan zsibbadt vagyok, hogy nem is
hallom őket. Ismét a térképre pillantok. Ezaz egész sokkal
nagyobb horderejű, mint a népemet kisza- badítani a gettókból: a
fajunk és sok más faj életben maradásáról van szó. Mit tegyek
hát holnap? Két lehetőség között választhat-ok: kinek az élete ér
többet? Natalie-é vagy az övék?
Őszintén szólva, nem tudom, hogy válaszol- jak erre a
kérdésre.
5. NATALIE
HUNYD BE A SZEMED – parancsol rámDay, ahogy a
csatornához közeledünk.
A nap most kezd lemenni Fekete Város felett,és lágy
barackrózsaszín fénybe vonja az épületeket.Polly, Day és MJ,
Day öccse, valamint kettejük szülei, Michaelés Sumrina
tartanak velem. Michael MJ kezét fogja, hogy járás közben
támogassa. Különös látványt nyújtanak,ahogy egymás mellett
mennek, mert MJ kiköpött az apja, ugyanaza sötét bőr, kifejező,
nagy szem és készséges mosoly, csak MJ hátaa kyphosisa miatt
görbe. Megható, hogy a nővérem is velünk tart; tudom,
mennyire utál kilépni az utcára, amiótaTiszta Rózsa
megkínozta és elcsúfította.
Eltűnődöm, vajon ilyen kegyetlen lett volnaakkor is, ha
tudja, hogy Polly a lánya. Polly arcán ahasonlóságot keresem.
Ugyanaz a feltűnő, fémesszürke szem, de eztleszámítva a
nővérem egyáltalán nem hasonlít rá. Polly halványan rám
mosolyog. Az arcán cikcakkban húzódóhegek dacára is
lélegzetelállítóan gyönyörű. Jó boldognak látni. Az elmúlt két
hónap Day családjánál jót tettmindkettőnknek. Nehéz volt
anya nélkül, de Sumrina és Michael mindentmegtettek, hogy
családtagoknak érezzük magunkat.
– Hova megyünk? – kérdezem ugratva,miközben a csatorna
melletti ismerős szakaszon haladunk, valaholarrafelé, ahol
Ashsel megismerkedtem. Megdobban aszívem, amikor arra a híd
alatti véletlen találkozásra gondolok. Tudom,hogy
meglepetéspartit szerveztek Cékla bárkájára– a múlt héten
Michael elszólta magát –, de belemegyek a játékba, és erősen
összeszorítom a szememet, mialatt Day azuszály felé vezet.
– Itt is vagyunk – szólal meg Day.
Tétován kinyújtom a kezem, hogy felsegíthessenek a bárka
fedélzetére. Egy hűs, határozott kéz fog meg. A szívemen mintha
áram futna végig. Ash. Átemel a hajóra, énmeg kuncogva dőlök
neki.
– Ne kukucskálj – figyelmeztet.
Lágyan megcsókol, amitől kellemes izgalom jár át.
– Most már nézhetek? – kérdezem, amikor bevezet a
kabinba.
– Tessék csak – válaszolja.
Kinyitom a szemem, és boldogan sikkantok fel. Cékla színes
papírláncokkal és szalagokkal díszítette fel akabint, és egy
kézzel festett transzparens lóg az ablak előtta felirattal:
BOLDOG TIZENHETEDIK SZÜLETÉSNAPOT! Mindenki
összegyűlt: Ash apja és a volt szobalányom,Martha, Cékla,
Roach, Sigur, Amy és Stuart. Amy hozzámfut, és erősen
megölel. Mióta beállt a lázadók közé, nagyonközel kerültünk
egymáshoz. Még a salakrózsa-tetoválásunkatis egyszerre
csináltattuk.
– Juno késik – mondja Amy. – Behívták atévéállomásra,
valami szenzációs hír miatt, bla-bla-bla.Tudod, hogy van ez a
riportereknél.
Elhelyezkedünk a hosszú padokon. Ash ésDay közé
préselem be magam, és kicsit összerándulok,amikor leülök.
– Fáj még a lábad? – kérdezi Ash.
– Egy kicsit. – Felemelem a lila tüll-szoknyámat, és
megmutatom a csúnya harapásnyomot,ahonnan a sötétfajzat
fiú pár hónapja egy jó darabot kitépett. A sebmég most sem
gyógyult be teljesen, duzzadt és fájdalmaskörülötte a bőr.
Megvakarom a pörköt.
– Ne nyúlj hozzá, különben hegesen gyógyul– dorgál meg
Day.
– Bocs, mami – engedem le a szoknyámat.
– Kezdődjön a buli! – kiáltja Cékla, ésösszecsapja a kezét.
Igyekezett ma este csinosan felöltözni, tisztainget és fekete
nadrágot vett fel, csak a térdén van egy sza-kadás. Még
rendszerint bozontos, barna haját is meg-fésülte. – Kinek van
kedve Szerencse asszonyság Kerekét játszani?
A javaslatát élénk éljenzés fogadja, még Ashapjától is, aki
bánatosan elmosolyodik. Bár lelkész, szeretszerencsejátékot
játszani. Cékla egy tizenkét küllős kerekettesz az asztal
közepére, majd egy edényt minden küllő végére. MJ egy babot
dob kilenc edénybe, és pénzt a maradék háromba. Cékla ráteszi
az edényekre a fedelet, hogy senki se lássa,mi van bennük, aztán
megpörgeti a kereket.
– A születésnapos választ először – mondja Ash, és puszit
nyom az arcomra.
Felnézek rá, és összeszorul a szívem. Izzótekintetén
töprengés fut át. Lesüti hosszú pilláját,mintha el akarná rejteni
előlem. Nincs sok időm elemezgetni, mert is-mét a játékra kell
figyelnem.
Amint körbeforog a kerék, gyorsan leemelema fedelet az
egyik dobozról. Egy fénylő pénzérméttalálok. Igen! Mindenki
odáig van.
– A Szerencse Istennője láthatóan a teoldaladon áll ma este
– súgja a fülembe Ash, és odaadja a pénzt.
Lehetetlen összpontosítanom, amikor ilyenközel van
hozzám, hűs lehelete édesen, mámorítóanlegyezi a bőrömet.
Vágy ébred bennem, mint egy télen kibomló virág. Eszembe
jutnak a ma reggeli együttlétünk pillanatai,és kipirosodott
arcomra szorítom a kezemet, hogy lehűtsema bőröm.
Tíz kört játszunk, és Day nyeri a legtöbbpénzt.
– Nem ér! – mérgelődik MJ. – Day csal!
– Veszíteni tudni kell, fiam – borzolja megMJ haját Michael.
Day az öccsének adja a nyereményét.
Ashre pillantok, aki szótlanul ül mellettem.Bár közvetlenül
mellettem van, mintha fényévekre lenne.
– Mi jár a fejedben? – kérdezem.
Ash kényszeredetten elmosolyodik.
– Minden rendben? – kérdezem hirtelenaggodalommal
eltelve.
– Persze.
– Hazudsz.
– Ne beszéljünk róla ma este. Holnap majdelmondom.
– Most mondd el! – követelem. Gyűlölöm atitkokat.
Ash elhúz a játék közeléből, és amikornégyszemközt
maradunk, elmeséli, hogy betörtek a Lé-gióba, és elmondja, amit
a Tizedikről megtudott. A hír megráz,nekidőlök. Fekete ingén át
hallom a szíve egyenletes dobogását. Ezek- ben az őrült időkben ez
az egyetlen hang, ami megnyugtat.
– Hogy sikerült az őröknek az orrunk előttegy teljesen új
államot felépíteniük? – kérdezem.
– A vulkán miatt évek óta senki nem járarrafelé –
magyarázza.
Görcsösen belekapaszkodom Ash fekete in-gébe. – Nem
hagyhatjuk, hogy ez bekövetkezzen. Minde-gy, hogyan, de meg
kell állítanunk Tiszta Rózsát.
Ash teste megfeszül. Felnézek rá, de csak újra csókot nyom a
homlokomra. Visszamegyünk játszani, demár nincs hozzá
kedvünk. Day megérzi a hangulatváltozást.
– Ajándékbontás! – kiáltja Sumrina.
Mindenki az asztal köré gyűlik, és vidámanátadják az
ajándékaikat. Mosolygok, pedig más sem járaz eszemben, mint a
Tizedik.
Polly bátortalanul átnyújt egy borítékot.Kinyitom, és egy
fényképet találok benne, amin Pollyvalkisgyerekként állunk, a
háttérben anya és apa feszítenek kicsit eről-tetetten. Még akkor
készült, amikor mind boldogok voltunk együtt, mielőtt apám
meghalt, és anyámat bebörtönözték. Bár vol-tak köztünk
nézeteltérések, mindketten nagyonhiányoznak. Magamhoz
szorítom Pollyt.
– Nagyon boldoggá tettél! És tökéletesen illik az MJ-től
kapott új fényképkeretembe. Köszönömmindenkinek –
hálálkodom.
Ash megfogja a kezemet. – Kint szeretnémátadni az
ajándékomat.
#
A fedélzeten hűvös, csípős az idő, az égencsillagok ragyognak.
Gyönyörű este. Tökéletes. Ash egy kis lépc-sőn felvisz az uszály
lapos tetejére. Eláll a lélegzetem. A tetőtüveglámpásokkal
világították ki, amelyek ezernyi színes fény-foltot vetítenek a
lakkozott fára. A lámpások között fehér orch-ideákat, a kedvenc
virágaimat szórták szét. Édes illat lebegkörülöttünk. Szóval
ezért kellett korábban lehunynom aszememet?
– Gyönyörű! – sóhajtok fel.
Ash felvesz egy virágot, és odaadja. – Te vagy gyönyörű.
Hirtelen zavartan kuncogok. Egyáltalán nemérzem magam
csinosnak, de szeretem, hogy ő annak lát. A nadrágzsebében
kutat, és elővesz egy barna papírbacsomagolt, piros szalaggal
átkötött kis csomagot.
– Nem volt sok pénzem – szabadkozik,amikor átnyújtja.
– Semmi gond. Tudod, hogy nem érdekel azilyesmi.
Kibontom a szalagot, aztán kinyitom adobozt, és egy
lélegzetelállító medált találok benne. A hagyományos csomós
minta, amit tekervényesen véstek bele azaranyba, a szélén
valami sötétfajzat írás. Nagyon régi, ésláthatóan értékes.
– Nagyon örülök neki! – kiáltok fel.
– Édesanyámé volt – magyarázza Ash.
Megpróbálom visszaadni. – Túl különleges!Nem fogadhatom
el.
– Ő is azt szeretné, ha a tiéd lenne – mondja.– Szeretném, ha
elfogadnád.
– Köszönöm – suttogom. Kedves gesztusameghat.
Az ujja a bőrömhöz ér, amikor felteszi a lán-cot, és a
gyönyörűségtől megborzongok. Megfordu-lok, és megcsókolom,
beletúrok selymes, hullámos hajába, ami azujjam köré
göndörödik. Lágyan felnyög, átfogja aderekamat, és magához
von.
– Menjünk innen – suttogom, amikorösszeér a szánk.
– A születésnapodra jöttünk – válaszolja.
– És?
– Nem lett volna szabad elárulnom –húzódik el tőlem
sóhajtva. – De Day tortát sütött neked, ésszerintem megöl, ha
nem eszel belőle.
Lebiggyesztem az alsó ajkamat, mire Ashfelnevet.
– Akkor vissza kellene mennünk a töb- biekhez – jegyzem meg
vonakodva.
– Még nem – mondja csendesen, és újabbdobozt vesz elő a
zsebéből. Ez kisebb, mint az első, ésgyönyörű, kézzel készített
selyempapírba csomagolták.
– Még egy ajándék? – veszem el. – Nem kel-lett volna...
– Remélem, tetszik – dörgöli a tarkóját.
Aggodalmasan figyeli, ahogy kibontom acsomagot.
Szétnyitom a selyempapírt, és valamimegcsillan.
Nagyot dobban a szívem.
Egy kék briliánsgyűrűt tartok a kezemben.
Felkapom a fejem, kérdő tekintetemrászegezem.
– Tudom, hogy fiatalok vagyunk – mondjalágyan. – De
szeretlek, felébresztett szívem mindendobbanásával.
Visszafojtott lélegzettel várom, hogy kimondja.
– Natalie Buchanan, leszel a feleségem?
– Igen, igen! Hozzád megyek feleségül! –sikkantok
boldogan.
Az ujjamra húzza a gyűrűt, én meg átkaro-lom a nyakát, és
újra meg újra megcsókolom. Szétárad ben-nem a boldogság, a
szívem akkorára dagad, hogy a végén már azthiszem, mindjárt
felrobban.
– Szeretlek – motyogom két csók között.
– Én is, szőke mindenem – mondja.
Boldogan kacagok, amikor körbeforgat, ahűvös levegő
simogatja a bőrömet. Végül letesz, és ismétmegcsókol, ezúttal
lágyan, lassan, amivel megnyit köztünk valamit, amin át
mindent érzek, amit ő is: a szerelmét, azörömét, a boldogságát.
Volt már köztünk lélekcsere, de ilyen inten-zív még sosem.
Könnyek csorognak az arcomon. Végülszétválunk.
– Remélem, a boldogság könnyei! – ugrat, ésletörli őket.
Bólintok.
Lesietünk, hogy elmondjuk a jó hírt. Amikor belépünk a
kabinba, mindenki hallgat, és várakozásteljesarccal néz. Ash
szégyenlősen mosolyog rám. Biztos mindtudták!
– Igen? Ne titkolózzatok tovább! – fakad kiDay, amikor
senki sem szólal meg.
Megmutatom a gyűrűt, mire éljenzésbentörnek ki.
A nők mind körém sereglenek, hogy megc-sodálják a gyűrűt,
még Polly is, aki párszor el is mosolyodik,míg a férfiak Ash hátát
veregetik, és olyasmiket mondanak: „Ügyes voltál” és „Hogy
sikerült egy ilyen lányt megcsípned?” Céklamindenkinek
teletölti a poharát, aztán magasba emeli asajátját.
– Ashre és Natalie-ra! Hosszú, boldog életetkívánok nektek!
– kiáltja.
– Ashre és Natalie-ra! – visszhangozzák atöbbiek.
Ashre pillantok, és egy másodpercig aggodal-mat látok a
tekintetében, de aztán gyorsan lesüti aszemét, és a legszélesebb,
legszebb mosolyt villantja rám, amit csak életemben láttam.
Visszamosolygok, de akaratlanul is elfog akíváncsiság, miért
látszott olyan nyugtalannak. Máris meggon-dolta volna magát?
Á, biztos csak üldözési mániám van! Elhesse-getem a gondolatot,
és igyekszem élvezni a pillanatot. Majdkésőbb kifaggatom.
A buli most már beindult. Mindenki feldo- bott, táncol és
énekel, még Sigur is, akinek – mint mostkiderül – fantasztikus
hangja van. Pollyt és MJ-t egy hagyományossötétfajzat dalra
tanítja, Ash apja, Harold pedig odajönhozzám, és megölel. Ősz
szakálla a bőrömet szúrja, de nem bánom.
– Úgy örülök, hogy a család tagja leszel –mondja. – Még
sosem láttam Asht ilyen boldognak.
– Ígérem, hogy a gondját viselem majd.
– Tudom, hogy így lesz.
– Nem aggódsz, hogy elsietjük a dolgot? –kérdezem
csendesen.
Szelíden elmosolyodik. – Aggódtam, de Ashmeggyőzött,
hogy kész elkötelezni magát, és amikor afiam elhatároz valamit,
arról nem lehet lebeszélni.
Könnyedén felkacagok. – Ashre vall!
– Ha kétségeid lennének...
– De nincsenek – válaszolom, és ez igaz is.Fenntartások
nélkül megyek hozzá Ashhez. Azok után,hogy két hónappal
ezelőtt majdnem elvesztettem, megtanultam,hogy két kézzel
kell megragadni a boldogságot, és nem várnia jövőt, ami talán
sosem érkezik el.
Harold még egyszer megölel, és a szükséges-nél hosszabban
szorítom magamhoz, de megérti. Az apámhalott, az anyám
életfogytig börtönben ül, tehát gyakorlatilagárva vagyok.
Amikor majd hozzámegyek Ashhez, Haroldaz apám lesz.
Nagyon megnyugtató gondolat.
Összegyűlünk az asztal körül, amikor Day ki-hozza a ferde
csokoládétortát: trutymós cukormázzal kente be, ami máris kezd
lefolyni. A tetején nagy, düledező betűkkel ezáll: BOLDOG
SZÜLETÉSNAPOT, NA. A T betűre már nemmaradt helye.
Imádom! Jó tudni, hogy Day nem minden- ben tökéletes.
– Remekmű – jelentem ki.
Day barna szemét forgatja: – Most sütöttemutoljára,
ajánlom, hogy élvezd!
– Kívánj valamit – biztat Harold.
Elfújom a gyertyákat, és azt kívánom, hogy holnap jó
eredménnyel záruljon a népszavazás.
Day egy-egy tortaszeletet vág mindenkinek,én meg
kisurranok a mosdóba, hogy egy pillanatraegyedül lehessek.
Vizet locsolok az arcomra, és belenézek amosdó feletti kis
tükörbe. Kipirult az arcom, göndör hajamkicsit kócos lett attól,
hogy Ash körbeforgatott, de boldognak lát-szom. Mosolygok. Már
éppen elfordulnék, amikor megdermedek. A bal szemem sarka
olyan furcsa. Csak a képzeletem játszik velem, vagy egy kicsit
sárga? Biztos a rossz megvilágítás teszi.
Amikor visszaérek a többiek közé, máregészen más a
hangulat, és látom is, miért. MegérkezettJuno, hosszú, vörös
haja gubancos, az arca rózsás, mintha amunkahelyétől idáig
futott volna.
– A tévécsatorna egy órája kapta a hírt.Nemsokára
országszerte minden állomás közvetíti ma- jd... – mondja, aztán
elhallgat, amikor meglát.
– Mi történt? – kérdezem.
Sumrina odajön hozzám, és megfogja akezemet.
– Anyádról van szó – mondja.
– Jól van? – kérdezem nyugtalanul.
– Két órája megszökött a börtönből – vilá-gosít fel Juno. –
Azóta menekül.
6. ASH
JUNO ELMOND MINDENT, amit csak tud. A börtönben
robbanás történt, amitől hat őr meghalt, ésösszeomlott az épület
nyugati szárnya. A robbantást csak figyelemelterelésnek
szánták, hogy az őröket lefoglalják, amígBuchanan
parancsnokasszonyt kiszabadítják a keletiszárnyban levő
cellájából. Pár órába telt, mire az őröknek feltűnt, hogy
megszökött, de addigra már késő volt.
Natalie remegő kézzel kapaszkodik akezembe, az ajka
elfehéredik.
– Tudják, ki segített neki a szökésben? –kérdezi.
– Nem, de hozzáértő lehetett – válaszoljaJuno. –
Valószínűleg egy volt katona.
– Mit gondolsz, hova mehetett? – kérdeziDay.
– Szent ég, csak nem gondoljátok, hogy ide jönne vissza? –
kérdezi Sumrina aggodalmas tekintettel.
– Nem tenne ilyen kockázatos dolgot – véliNatalie.
– Anya jól lesz? – kérdezi csendesen Polly.
– Ismered anyát, igazi túlélő – nyugtatjaNatalie. – Jól
meglesz. Csak... – Az utolsó szó a torkánakad. Könnyek szöknek
a szemébe.
Apámra pillantok. Bólint, mint aki érti, mitakarok.
– Ideje befejezni mára – mondja.
Michael és Sumrina a Salak utcai házukba viszik Pollyt,
Natalie pedig hazajön velem a Repkény tem-plomba. Apa van
olyan kedves, hogy a bárkán marad Roach-csal és Céklával, hogy
egy kicsit kettesben legyünk.
Felkapaszkodunk
a
csigalépcsőn
a
templom
harangtornyában levő hálószobámba. A holdfény megcsillan a
hatszögű terem közepén lógó rézharangon.Natalie lerogy az
ágyra, én meg felteszem az ablakokra afatáblákat, hogy ne
áradjon be az éjszakai hűvösség. Aztánmozdulatlanná
dermedek. Odalent két őr üldögél a sírkövek-en; biztos követtek
minket. Elkapják a tekintetemet; az egyik in-teget, és tetszelegve
vigyorog. Gyorsan felteszem a fatáblát az ab-lakra, és leülök
Natalie mellé az ágyra. Nem szólok azőrökről, nem akarom
nyugtalanítani.
– Minden rendben lesz anyáddal – biztatom.
Megtörli a szemét, és bólint.
– Bárcsak megkeresett volna!
– Túlságosan veszélyes lett volna – mondomóvatosan.
– Tudom, de akkor is fáj, hogy Pollyval nemszerepeltünk a
terveiben. – Felsóhajt, és az eljegyzésigyűrűjét forgatja. –
Bocsáss meg. Különleges estének szántad, deén elrontom.
Felemelem az állát. – Jóban-rosszban,emlékszel?
Elmosolyodik. – Annyira szeretlek, Ash!Nem is tudom, hová
lennék nélküled.
Összefacsarodik a szívem, amikor a holnapragondolok. Mit
tegyek? A helyes választás az lenne, ha nem-mel szavaznék, de
akkor elragadják Natalie-t. Azt meg nemhagyhatom. Akkor
meg mi legyen? Kint ülnek az őrök, nem me-nekülhetünk el, tehát
nem rejthetem el Natalie-t, és nem is csem-pészhetem ki ma éjjel a
városból úgy, hogy ne tudjanak róla. Ráadá-sul kétlem, hogy
csak ez a két őr tart szemmel minket; TisztaRózsa erről biztos
gondoskodott. Nem tehetek mást, mint aközelemben tartom.
Natalie félénken rám mosolyog. – Hátakkor... kettesben
vagyunk.
Elvigyorodom. – Úgy bizony.
– Senki sem nyitja ránk az ajtót.
– De nem ám.
Várakozásteljesen néz fel rám, és egy pillanatalatt
szertefoszlik minden aggodalmam, ami aholnapot illeti. Csak mi
ketten vagyunk és a mostani pillanat.Kezembe fogom az arcát,
és gyöngéden megcsókolom. A szívverése amellkasomban ver
visszhangot; izgatott és feszült, akárcsak azenyém.
Lefekszünk, és szőke fürtjei szétterülnek apárnán.
Várakozásteljes izgalom szikrázik közöttünk. Végre eljött a
várva várt perc. A tekintetem bejárja az ar-cát, testét, a
látómezőm széle sziporkázni kezd. A Látás. A sötétfajzatok a
Látás segítségével jelölik meg a zsákmány-ukat, hogy elriasszák a
többi sötétfajzatot. Magamhoz vonom ebbeaz igéző sötétségbe,
és csak egyet mondok: Hozzám tartozol.
Végigsimítom kipirult arcát és ajkát,megérintem a nyakát,
és a kezem megáll az aranyfüggőnél, ami a vörös fűzős ruha
kivágásából kandikál ki. A csipkés felsőrésztselyemszalag
cikcakkja fogja össze, amit egy egyszerű mas-nival kötött meg.
Játékosan meghúzom a szalagot, és a szét-nyíló felsőből kivillan
rózsásan fehér és makulátlan bőre, amit csak egy vékony, piros
heg, a gyerekkori szívátültetés nyoma törmeg. Mintha tűz
emésztene belülről. Szaggatottan felsóhajtok,és alig bírok
uralkodni a szomjamon.
Natalie kék szeme csillog, ahogy egy hosszúpillanatig fogva
tartja a tekintetemet. Tudja, milyen hatással van rám. Végül a
hajamba túr, és magához húz. A csók olyan,mintha
villámcsapás érne: felpörgeti a szívverése-met. Mintha dobverés
szólna a mellkasomban. Alig veszem észre,hogy kigombolja az
ingemet. Szétfoszlott a ma reggeli bizonytalanságom. A hátamat
simogatja, a karomat, a mellkasomat, a kezea hasamról a
nadrágom övcsatjára vándorol. A méregzac-skómat elönti a
méreg.
Szétnyílik a szája, a csókunk szen- vedélyesebbé válik. Halkan
felnyögök. A testem remeg a felgyűlt vágytól,a bőröm tüzel.
Felsiklik a kezem a lábán, s ezzel a mozdulat-tal felemelem a
tüllszoknyáját is. Fölé gördülök, és nagy önuralommal egy
pillanatig visszafogom magam, hogy magamba szívjam Natalie
látványát. Szeretném az utolsó cseppigkiélvezni az
együttlétünket, mert holnaptól mindenmegváltozik. Soha többé
nem néz így rám, ilyen tiszta szerelemmel, bizalommal, vággyal.
Így vagy úgy, de holnaptól megmutatom azigaz valómat: az
árulóét.
– Szeretlek – mondom rekedten.
Én is szeretlek – vágja rá. – Teljes szívemből.
Megcsókolom, és már képtelen vagyok egy másodpercet is
várni. Halkan felsikolt, aztán felsóhajt, ésminden úgy van,
ahogy emlékszem. Földöntúli boldogság.
#
Egy napcsík szűrődik be az ablakok előttifatáblák közt. Erre
ébredek. Fáradt kezemet végighúzom az ar-comon, és próbálok
visszakúszni az élők világába. Bal kezemlelóg az ágyról, és
hozzáér Natalie széttépett, elhajítottruhájának csipkés
anyagához. Elmosolyodom. Vennem kellneki egy új ruhát.
A matrac kicsit bemélyed, amikor Natalie át-fordul a másik
oldalára, hogy rám nézhessen. A fehér lepedőa teste köré
tekeredett. Kócos, göndör haj veszi körülkipirult arcát, kék
szeme olyan színben csillog, mint azeljegyzési gyűrű az ujján.
A füle mögé simítom a haját. – A múlt éjsza-ka... nem találok
rá szavakat.
Félénken az ajkába harap.
– Éhes vagy? – kérdezem.
– Majd’ éhen halok – válaszolja. – Mellesleghány óra?
Az éjjeliszekrényen álló órára pillantok,aztán rémülten
pattanok ki az ágyból.
– Kapj magadra valamit... elkésünk!
Húsz perccel később átfurakodunk a városfőterén összegyűlt
tömegen, ahol a mai nyilvános szavazásrafelállították az egyik
szavazóhelyiséget. El sem hiszem, hogy elkéstünk. Hogy mind
közül éppen ma aludjunk tovább! A hátammögé pislantok. Két
őr követ minket tisztes távolságból, a vál-lukon puska lóg. A
templomtól idáig követtek minket. Natalie is visszanéz rájuk, és
a homlokát ráncolja.
– Nem is titkolják, mi? – mormolja. – Hameg akarnak
félemlíteni minket, nem fognak sikerrel járni.
Dehogynem.
Erősebben szorítom a kezét, a fejembenegyik gondolat a
másikat kergeti, hogy hogyan tudnámmegvédeni, ha arra
kerülne a sor. Még nem döntöttem el, hogy-an fogok szavazni. Az
őreim darabokat vágnak majd le belőle,apránként. Ismét
visszanézek. Valószínűleg el tudnám intézniezt a kettőt, de a
téren őrjáratozó százakat nem. Mit tegyek?Lassan kifutok az
időből, hogy döntést hozzak.
– Főnix!
A három fiú szalad oda hozzám, akiket aminap az utcán
láttam játszani, a nyomukban az anyjuk,Sally siet. Kis Főnix a
kabátujjamat rángatja. Roach kérésére aFőnix-egyenruhámat
vettem fel – LFF-kabát, fekete nadrág és bakancs –, bár a
sminket illetően nem engedtem. Natalie-n azegyik nadrágom
van és egy ingem, amit derékban övvel fogottössze.
– Jó szerencsét mára – mondja Kis Főnix.
Görcsbe rándul a gyomrom.
– Hagyjátok békén, fiúk – mondja Sally, éseltereli őket.
Ezúttal nem int búcsút.
Mindenki feszült, de nem csodálkozom: marendkívüli nap
van. A teret körbefogó épületek tetején hatal-mas digitális
kivetítőkön lehet követni az Őrök Szövetségi Államában, a más
hatalmas államokban folyó szavazást.Minden kivetítő alján egy
grafikán látszanak az eddigi eredmények.
Ritkán szoktak ilyen nyilvános szavazásttartani. Általában
titkos szokott lenni, de Tiszta Rózsa most ra-gaszkodott ehhez;
azt állította, nem akarja, hogy az Ember azEgységért
„trükkökkel próbálkozzon”, és a maga javárafordítsa a
szavazást. Valószínűleg ez csak az egyik ok.Úgy sejtem, azt
szeretné, ha az egész nemzet látná, amint aszegregációs törvénye
mellett szavazok.
A szavazótribünt az árulók kivégzésére szol-gáló három
fakereszt mellett állították fel. A középsőnmég ott vannak a
kínzásom és a kudarcba fulladt kivégzésemnyomai, az akácfát
korom feketíti, a macskaköves teret örökre a vérem szennyezi.
Elfordítom a tekintetemet.
A nyilvános szavazás egyik előnye, hogy a Lé-gió őrei is
figyelhetnek a Határfalról, és visszajelezhet-nek a többi
sötétfajzatnak, akik nem szavazhatnak maguk, ahogy a
básztetek vagy a hegyifarkasok sem, mivelszó szoros értelemben
véve nem polgárai az Őrök Szövetségi Ál-lamának. Én is csak
azért szavazhatok, mert félig ember vagyok,és van
állampolgársági igazolványom. El tudomképzelni őket; egész
családok bújnak össze, hogy hallhassák asorsukat. Számítanak
rám. Bíznak bennem.
A Falon áll Sigur és Garrick is. Sigur seb-helyes arcát
aranymaszk takarja, és védi a ködös napsütéskegyetlen
sugaraitól. Eszembe jut, amikor először lát-tam ott állni az
unokahúga kivégzésén Evangeline mellett. Evangeline. Vágy és
szomorúság kavarog bennem, amikor vissza-emlékezem rá, arra a
lányra, aki úgy volt, hogy a vértársam lesz. Amióta újabb
kevertvérűket keresve elhagyta Fekete Várost, nem hallok felőle.
Fogalmam sincs, életben van-e még, bár ha valaki egyedül is
elboldogul, akkor az Evangeline.
Végre elérjük a színpadot, ahol a kétségbee-sett Day vár
minket.
– Már majdnem elindultam értetek –mondja. – Miért
késtetek el ennyire?
– Elaludtunk – válaszolja Natalie.
– Lehet, hogy jobb okkal kell előállnotok – véli Day. – Roach
a fejedet követeli. Úgy volt, hogy már órák óta embereket
fogadsz, és üdvözlőd őket.
– Tudom – válaszolom. Roach azt szerette volna, ha segítek
az Ember az Egységért számára az utolsópercekben is
támogatást szerezni, mielőtt Fekete Város- ban is elkezdődik a
szavazás.
– Hol van Polly? – kérdezi a téren körül-nézve Natalie.
– MJ-re vigyáz. Annyira fájt a háta, hogy nem jött ki –
magyarázza Day. – Egyébként sem hiszem,hogy Polly elviselné
ezt a tömeget. Rossz napja van...
Natalie megértőén bólint.
– Hát itt vagy, tesó! – verekszi át magát atömegen Cékla,
nyomában a tüzet okádó Roach-csal.
– Megmondtuk, hogy órákkal ezelőtt itt légy – fordul
hozzám Roach. – Mit gondolsz, hogy fest,hogy Főnix még arra
sem veszi a fáradságot, hogy idetolja anyomorult képét?
– Őszintén sajnálom – szabadkozom.
Hamarosan apám, Sumrina, Michael és Amy is csatlakoznak
hozzánk. Juno a színpadon áll Stuarttal, és aFekete Városban
folyó nyilvános szavazást filmezik. A megjelenése a nála
megszokott: feszes fekete bőrnadrág, fűzősfehér blúz,
halványkék szeme erősen körülrajzolva asalakkő szemceruzával.
Stuart már nem szánt ennyi időt a külsejére:egy kifakult,
foltvarrott frakk-kabátban és barnahasítottbőr nadrágban van,
barna haja tüskésen meredezik, mint mindig.Tévéstábokat
küldtek ki városszerte a szavazóhely-iségekhez, de a város főterén
levőre irányul – miattam – a legnagyobbfigyelem.
A pódium tetején két nagy üvegláda áll: ma- jdnem két méter
magasak és szélesek, elöl fém bedobónyílás,amin át az emberek
becsúsztathatják a szavazatukat. Mindegyik szavazólapba
mikrocsipet ültettek, ami tartalmazza azállampolgársági
azonosító számunkat, hogy a csalást mega-kadályozzák. A
szavazóládákhoz kapcsolt számítógépfeljegyzi ezt az
információt, amikor a lapot a ládába dobjuk,és a szavazatunk
azonnal megjelenik a színpad mögötti kiv-etítőn. A jobb oldali
láda feletti táblán ez áll: IGEN, a bal oldalinNEM.
– Hogy megy? – kérdezem a többiektől.
– Nem is rosszul – válaszol Amy. – Vesztettünk az
Ültetvényes Államban, de nem olyan sokkal.
Az Ültetvényes Állam mindig is az egyik legnehezebben
meggyőzhető állam volt, mert a kormánnyalkötött szerződések
révén adják el a termésüket, így a hír, hogy szoros volt a verseny,
egészen biztató.
– Az igazi meglepetés a Domínium Állam –folytatja Amy, és
a Fekete Városi-Iskola feletti digitális kiv-etítőre mutat.
A Domínium Államban levő Centrumbanszavaznak most, és
a kivetítő szerint nyolcmillió-négyszázhetvenhatezer-nyolcszáz-
ketten szavaztak igennel, és hatmillió-kilencvennyolcezer-száz-
ötvenhatan nemmel. Leesik az állam: azt hit-tem, hogy Centrum
teljes egészében igennel szavaz majd, mivelez a főváros, és Tiszta
Rózsa hazai pályája.
– Nagyszerű számok! – lelkesedik Natalie.
Cékla elvigyorodik. – Igen. És képzeld csak el, milyen lesz
azokban a városokban, ahol gyűlölik azőröket!
Nem csoda, hogy Tiszta Rózsa felkeresetttegnap. Biztos
tudta, hogy szoros lesz a verseny. Belém vil-lan a gondolat: még
akár meg is nyerhetjük! Mindig is ebben re-ménykedtem, de a
számokat nézve a remény hirtelen valósággá válik. Nem kell
mást tennem, mint nemmel szavazni RózsaTörvényére, és a
népem máris megmenekül attól, hogy aTizedikbe kerüljön.
De akkor Natalie meghal.
Görcsbe rándul a gyomrom.
Natalie vagy húszmillió ember?
Kit válasszak?
– Ne csinálj jelenetet, tesó – fordul odahozzám váratlanul
Cékla, és a hátam mögé pillant.
Megfordulok, mert nem tudom, mire céloz,és az agyaraimat
elönti a méreg, amikor Sebastian Edenhideg, zöld tekintetét
látom. Védelmezőn lépek közelebb Natalie-hoz.
– Bevallom, nem hittem, hogy idetolod aképed – mondja, és
célzatosan rólam Natalie-ra siklik a tekintete.
– Micsoda? Hogy elmulasszam, hogy atévében élőben
alázzam meg Tiszta Rózsát? – kérdezem.
– Óvatosabb lennék a helyedben, öcsi – válaszolja fagyosan.
– Ne feledd, mi forog kockán!
– Nem felejtettem el – válaszolom.
Kegyetlen mosolyra húzódik a szája. – Add átüdvözletem
Pollynak – mondja még Natalie-nak, mielőttfelmegy a
színpadra.
– Micsoda görény – mormolja Natalie, aztánDay-jel kezd
beszélgetni.
– Mire célzott? – súgja oda Cékla, amikorNatalie már nem
figyel ránk.
– Semmire. Ne izgasd magad – válaszolom.
Összeszorítja a száját. Nem hisz nekem.Cékla majdnem
olyan jól ismer, mint Natalie, ezért pontosantudja, mikor
hazudok. De dicséretére legyen mondva,nem erőlteti a dolgot.
A digitális képernyőkön a kamerák ismét azSBN stúdióját
mutatják. February Fields, a ragyogóműsorvezető ránk
mosolyog ajakfényes szájával.
– Beérkeztek az utolsó szavazatok is aDomínium Államból.
– Mind elhallgatunk, és a képernyőremeredünk. – Az Állam
Rózsa Törvényére szavazott.
– Kettő-nulla – mormolom.
– Ne görcsölj rajta, haver. – Cékla a vállamrateszi a kezét,
amitől fájdalom sugárzik ki a sebhelyeimből.– Mi következünk,
és ismét a magunk javára fordítjuk aszavazást.
Begörcsölnek a nyakizmaim. Rögtön itt azidő, hogy
döntsek. Felnézek Sigurra, aki még mindig aHatárfal tetejéről
figyeli az eseményeket. A maszk miatt nemlátom az arcát, de a
testbeszéde merevségről árulkodik.
Natalie vagy a népem?
A kamera ismét Fekete Város főterétmutatja.
– Fekete Folyó Állam következik – jelenti beFebruary
Fields. – Elsőnek Fekete Város szavaz.
A szívem a torkomban dobog. Eljött az idő.
Szokás szerint elsőként az állam fővárosaszavaz, főként
azért, hogy az állam kevésbé jelentős városaitudják, mire kell
szavazniuk. Kimondatlan szabály ez a városok között, mert ezzel
az állam egységét és erejét demonstrálják, bár a kevésbé fontos
városok nem mindig hallgatnak a fővárosra.
A tévékamerák Sebastian felé fordulnak, akikimérten áll az
üvegládák mellett a színpadon. Mögötte őrök állnak vigyázzban,
a fegyverük kibiztosítva, megtöltve. A célzásegyértelmű:
szavazzatok igennel.
Sebastian int a kezével, hogy jöhetnek az elsőszavazók.
Általában a Parancsnok szavaz elsőként, demivel Fekete Folyó
Államnak most nincs parancsnoka – egyik politikus sem
mutatkozott hajlandónak, hogy ajkáhozemelje a méregpoharat
–, a polgárok kezdik a szavazást.
– Most mi jövünk – mondja Cékla, amikorSally felmegy a
dobogóra. Fekete, turnűrös ruhájának széle aföldet söpri, és
felveri a macskaköveket borító hamut.
Kicsit enyhül bennem a feszültség, mert tu-dom, hogy rá
számíthatunk.
Juno élőben kommentálja az eseményeket akamera előtt. –
Az első bátor polgár, egy fekete jelenség lépfel a pódiumra. Ez a
szín egyet jelent a reménnyel ebben a város- ban – utal a
Főnix-egyenruhámra. – Több hónapikampányolás után a
következő néhány percen múlik minden...
Sally arca jelenik meg a digitális kivetítőkön,ahogy a
szavazatgyűjtő ládákhoz megy. Sebastianrapillant, aki a NEM
láda mellett áll, a keze a kardmarkolatán.Sally az IGEN ládához
siet, beejti a szavazatát, aztán gyorsan vissza-tér a tömegbe, és
elvonszolja a város főteréről a fiait.
– Azt hittem, nyugodtak lehetünk a sza- vazata felől –
suttogja Natalie. – Szerintem nem tudjuk már, hogy kiben
bízhatunk.
Hátranézek. A két őr, akik idáig követtek minket, még a
közelben állnak, és engem figyelnek.
A következő néhány tucat szavazás hason-lóképpen folyik: az
emberek láthatóan remegve dobják be a sza- vazatukat az IGEN
ládába. Felnézek a kivetítőre: negyvennyolcIGEN, nulla NEM.
– A fenébe – mormolja Cékla a bajsza alatt.
– Még ne add fel – biztatja Natalie.
A Tűzmadár rádiótól James és Hilary Madden
kapaszkodnak fel a pódiumra vezető lépcsőn.
Mély levegőt veszek. Natalie bátorítóan meg-szorítja a
kezemet.
Összehajtogatják a szavazólapjukat, és Se- bastian felé
indulnak. James rám pillant, a tekintetefagyos. Abban a
pillanatban tudom, hogy elvesztettük őket.Jobbra fordulnak, és
az IGEN ládába dobják a szavazólapjukat.
Cékla hangosan káromkodik. – Árulók! Le-fogadom, hogy ők
lopták el a fegyvereinket! Fel kéne lógatniőket!
Nagyot nyelek, hogy elmúljon a gombóc atorkomból. Engem
is fel akar majd akasztani? Szerintem egyéb-ként Cékla nem is lő
annyira mellé. James és Hilary, mint az Em- ber az Egységért
befolyásos alakjai könnyedén bejutnak aLégió-gettó területén
mindenhova, így a fegyverraktárba is. Da-cosan, magasra emelt
fejjel vonulnak le a lépcsőn.
Cékla leköpi Jamest, amikor elmegy mel-lette. James
megfordul, és az öklével behúz Céklának;csak egy hajszál
választja el, hogy el is találja. Minden nagyongyorsan történik:
James és Cékla összeakaszkodnak, vadulcsépelik egymást. Day
és Hilary megpróbálják szétválasztani őket,de a földre
zuhannak, ahogy egyre többen keverednek bele a csetepatéba.
Kettő helyett már húszan ütik egymást.Öklök emelkednek a
magasba, egymást lökdösik és taszigálják azemberek. James és
Hilary meglép a zűrzavar leple alatt.Eszembe jut, ami két
hónapja történt a lázadás idején. Nemengedhetem, hogy még
egyszer megtörténjen! Felrohanok a szín-padra, és kikapom Juno
kezéből a mikrofont.
– ELÉG! – ordítom torkom szakadtából.
A hangom a téren visszhangzik. Haláloscsend lesz. Hála az
égnek, a verekedés azonnal abbamarad.
Több ezer arc bámul fel rám, és eszembe jut-tatja a napot,
amikor keresztre feszítettek. Hirtelenkiszárad a szám, és szinte
érzem az égő akác füstjét. Ne most...Megnyalom cserepes
ajkamat, és beszélni kezdek.
– Szavazni jöttünk, nem verekedni – kez-dem. – Nem a
vérontás a megoldás, mert azzal csak aláás-suk, amit ma
szeretnénk elérni. Lehet, hogy a kormány úgy gondolja,
elfogadható, ha a fegyvereivel és a katonáivalmegfélemlít
minket – oldalpillantást vetek Sebastianra,aki dühösen mered
rám –, de mi nem így szoktuk csinálni. Nema félelem fog
irányítani minket.
Egy magányos hang jut el hozzám a tömegfölött: – Ahol
nincs félelem, ott nincs elnyomás!
A jelmondatot egyik a másiknak adja, ahogy a keresztre
feszítésem napján is. Hamarosan az egész város kántálja: –
AHOL NINCS FÉLELEM, OTT NINCSELNYOMÁS!
Boldogságot kellene éreznem. Pontosan eztszerették volna a
lázadók, de én alig kapok levegőt. Rózsa ép-pen ezt szerette volna
elkerülni. Rendíthetetlenül a támogatásom-ról kellene
biztosítanom. Ha nem... Natalie-ról a kétőrre pillantok, akik
tőle pár lépésre állnak. Fel fogják tranc-sírozni. Még van esélyem
mindezt helyrehozni.
Előveszem a szavazólapomat. Még sosem volt ilyen súlyos
egy papírlap a kezemben.
Lehunyom a szemem.
Szavazz igennel, és mentsd meg Natalie-t.
Szavazz nemmel, és ments meg húszmillióembert.
Kalapál a szívem. A nemzet minden polgáraengem figyel;
arra várnak, hogy lássák, mit teszek. TisztaRózsa is köztük van.
Natalie.
Húszmillió ember.
A lány, akit szeretek.
Húszmillió ember.
Sosem volt választási lehetőségem.
A szavazóládába dobom a lapomat.
– Ash Fisher nemmel szavazott Rózsa Tör- vényére – jelenti
Juno a kamerának.
Lenézek a tömegben álló Natalie-ra, és aszívem millió
darabra hullik. Úgy sajnálom!
A lázadók éljenzésben törnek ki, de alig hal-lom őket, ahogy
levágtatok a lépcsőn, és megragadom a kezét.
– El kell hagynunk a várost – hadarom.
Felvonja a szemöldökét. – Micsoda? Most?
A két őr még mindig mögötte áll.
– Igen, most. Menjünk – sürgetem.
Fogalmam sincs, hogy megyek el vele az őrök előtt, de
valahogy biztonságba kell helyeznem.
A lépcső előtt sorban állókra néz.
– Mi ütött beléd? Még javában folyik aszavazás!
– Nem érdekel – sürgetem. – El kellmennünk.
– Nem hagyhatom itt Pollyt, azonkívül mégszavaznom kell.
Csalódottan sóhajtok fel. Természetesen iga-za van. Nem
gondoltam végig.
Fehér homlokán ránc jelenik meg. – Me-gijesztesz, Ash. Mi
folyik itt?
A tömeget fürkészem a háta mögött. Az őrök nyomtalanul
eltűntek. Hova mentek? Lehet, hogy TisztaRózsa azt
parancsolta, hogy ne innen ragadják el,hiszen filmeznek minket?
Gondolom, a kamera közelében biztonság- ban vagyunk.
– Semmi – vezetem közelebb a színpadhoz,hogy benne
legyünk a képben. – Minden rendben van.Csak idegesít ez a sok
őr.
Egy pillanatig az arcomat fürkészi, láthatóannyugtalan.
Arcon csókolom.
– Minden rendben – nyugtatom meg mégegyszer.
– Ideje szavaznom – mondja, és kihúzza akezét az enyémből.
Az őröket lesem, míg Natalie felmegy a lépc-sőn, és nem vesz
tudomást Sebastian fagyos tekintetéről. A NEM ládába dobja a
szavazatát, aztán visszajön hozzám. A sorlassan araszol, és
Fekete Város polgárai egyenként lépnek fel aszínpadra. Már nem
látszanak olyan rémültnek, mint korábban.Néhányan még
Sebastian szemébe is mernek nézni, amikor aszavazólapjukat a
NEM-mel jelölt ládába dobják. A számok aránya hamarosan
megváltozik, már több a NEM, mint azIGEN. Cékla rám
vigyorog. Sigurra pillantok, aki még mindigfent áll a falon. Alig
észrevehető, helyeslő fej biccentés a válasza.
A Fekete Folyó Állam kisebb városaiból islassan kezdenek
beérkezni a szavazatok, és csak úgy ömlenek a NEM-ek. Az
Állam keleti partján álló helyes kiskikötőváros, Ember Creek
szavaz utoljára. A szavazatszedő állomást afestői korzón
állították fel, horgászfelszereléseket árusító bódék között. Több
százan zsúfolódtak össze a korzón, és vala-mennyien vad, elszánt
arccal fordulnak a kamera felé. A kamera is-mét February
Fieldset mutatja, de előtte még mindenkihallja, hogy Ember
Creekben a polgárok torkuk szakadtából or-dítják: AHOL NINCS
FÉLELEM, OTT NINCS ELNYOMÁS!
Nem telik bele sok idő, és be is fejeződik aszavazás, mivel a
Fekete Folyó Állam – miután sok millióanhaltak meg a
háborúban – az egyik leggyérebben lakottterület az országban.
A digitális képernyőkre bámulok, és aligakarok hinni az
eredményeknek. February Fields jelenik mega képen, a mosolya
kényszeredett és bizonytalan.
– A Fekete Folyó Állam végső eredménye –mondja. – Az
állam nemmel szavazott.
A főtéren éljenzés és örömkiáltások harsan-nak. Mindenki
ünnepel, csak én nem.
– És most a tartományok szavaznak – jelenti be February
Fields.
Ettől gyorsan kijózanodik mindenki. Lehet,hogy Fekete
Folyó Államban győztünk, de ha egyetlen ál-lam sem követ
minket, akkor mindaz, amit ma elértünk,hiábavaló volt. A
következő órákban félelemmel eltelvenézzük, ahogy az utolsó
államokból is beérkeznek a szavazatok:
Tartományok: NEM.
Puszta Föld: IGEN.
Smaragd Állam: NEM.
Hegyifarkas Állam: IGEN.
Aranyhomok: NEM.
– Hát nem izgalmas? – February Fieldskislányos hangja
kicsit erőltetett. – Az eredmény döntetlen.Négy állam Rózsa
Törvénye mellett szavazott, négy pedig el-lene. És végül most
következik Réz Állam!
Minden ezen az utolsó szavazatösszesítésenmúlik.
A kivetítőkön Vincent parancsnokasszony,egy vékony
testalkatú, ötvenes éveiben járó fekete nőtűnik fel, aki az arca
szigorú szögleteit hangsúlyozó puritánfrizurát vágatott. A mi
Határfalunkhoz hasonló fal előtt áll, csak azövék acélból és
rézből épült, nem betonból.
Tehetetlenül
nézem,
ahogy
Vincent
asszony
a
szavazóállomáshoz sétál, amit ugyanúgy állítottak fel, mint a
miénket. Egy pillanatra megáll, hogy a sajtófényképet készítsen
róla, mielőtt az IGEN feliratú ládához lép.Olyan, mint egy
balesetet nézni: tudjuk, hogy bekövetkezik,mégsem tudjuk
elfordítani a tekintetünket.
Aztán olyasmit tesz, amire senki sem számít.
Hirtelen balra kanyarodik, és a NEM feliratúládába
csúsztatja a szavazólapját.
Jelentőségteljes csend támad, miközben atéren mindenki
hitetlenkedve bámul a kivetítőre.
Vincent parancsnokasszony a kamerába néz,és a nemzethez
fordul.
– Réz Állam polgárai, arra biztatlak benneteket...
Az élő közvetítés megszakad, a képernyők elsötétülnek.
7. NATALIE
A VÁROSBAN HATALMAS felzúduláshallatszik, mindenki azt
kérdezi, mi történt.
– Mi baj a közvetítéssel? – kérdezi Roach isJunótól, aki még
mindig a színpadon filmez.
– Zavarják az adásunkat. Semmit sem tu-dunk közvetíteni –
válaszolja Juno.
Hirtelen számítógépes grafika tűnik fel aképernyőkön.
Technikai probléma merült fel, azonnal folytatjuk az adást!
– Még hogy technikai probléma – morogjaJuno.
– El sem hiszem, hogy Vincent paranc-snokasszony Rózsa
ellen szavazott – hüledezik Day.
– Mindig is szembe mert szállni vele – vélek-edem. – Vincent
parancsnokasszony mindenkivel törődik,nem csak az őrökkel.
Anyám szerint ez gyöngévé tette.
– Ha a másik oldalra áll, akkor ez nagyon jóaz ügyünknek! –
lelkesedik Cékla. – Ő üzemelteti a hadian- yaggyárakat, és
fegyverek nélkül Rózsának sincs hatalma!
De mielőtt jobban belemerülhetnénk atémába, a kivetítők
ismét megelevenednek, és February Fieldsarca tölti be a
képernyőt. Mosolyog, de tengerzöld szemehideg marad.
– Bocsánat a kis technikai gikszerért, pol-gárok. Az élő adás
velejárói – teszi hozzá, mintha csak valamiártalmatlan hibáról
lenne szó. – Köszönöm, Vincent paranc-snokasszony, a lelkesítő
beszédet. És most térjünk vissza a Réz Ál-lamban folyó
szavazáshoz.
Vincent parancsnokasszonyt sehol sem látni,és a képzeletem
játszik velem, vagy tényleg máshová állítot-ták fel a
tévékamerákat? Egy fiatalember siet fel a pó-diumra, a tekintetét
valamire szegezi, ami a képen kívül esik. Be-dobja a szavazatát az
IGEN ládába. Cékla hangosan káromkodik.Egy idősebb nő
következik. Ő is olyasmire szegezi a tekin-tetét, amit nem
láthatunk. Összehúzott szemmel nézem amonitort, amikor a
sarokban egy sötét folt jelenik meg; az előbbmég nem volt ott. A
tévékamera kissé balra mozdul, és a folt is-mét eltűnik, de előtte
még sikerül rájönnöm, mi az.
Vér.
Felsikoltok. – Ash...
Ő is látta.
– Csak nem gondolod... ? – Képtelen vagyok kimondani,
olyan szörnyű.
– De igen – bólint. – Lelőtték.
#
Elvesztettük Réz Államot. Vége. Vesztettünk.
– És ezzel meg is vagyunk, polgárok! – közli vidáman
February Fields, amikor vége az egésznek. –Beérkeztek az
eredmények, és a nemzet Rózsa Törvényemellett szavazott, öt a
négy arányban!
A kivetítőkön az államok fővárosaitmutatják, ahol az
emberek éljeneznek és vadul tapsolnak.Győzelmi buli folyik
Rózsa centrumbeli palotája előtt, rafináltdíszítmények előtt
csillogó ruhás táncosok tartanak előadást afőtéren. Hetek óta
próbálhatták ezt a csoportképet.Észreveszem, hogy az SBN
híradó kihagyja Réz Államot a győzelmi ün-nepségek e kis
összeállításából.
Felhangzik a nemzeti himnusz, és aközvetítés egy zord arcú,
szőke fiúval és lánnyal, valamint a felirattalzárul: EGY HIT,
EGY FAJ, EGY NEMZET A MINDENHATÓJA ALATT.
Sigur és Garrick elhagyják a Határfalat, és visszatérnek a
másik oldalon levő gettóba. Egy pillanattalkésőbb iszonyatos
hangot hallunk: több ezer sötétfajzat gyászosfeljajdulását. Ash
lehunyja a szemét, az arcára fájdalmas kife- jezés ül ki.
– Megtettél értük mindent, amit csak lehet-ett – suttogom.
– Nem volt elég – mondja csendesen.
– Mit teszünk most? – kérdezem.
– Nem maradt más, mint felkészülni a har-cra, hogy
megvédjük a gettót – mondja Roach. – Amíglehet,
feltartóztatjuk az őröket, de nehéz lesz afegyverkészletünk
nélkül.
Egymásra nézünk, és ugyanarra gondolunk:hogy védjük
meg a sötétfajzatokat Tiszta Rózsa erőinek iszonyatos
támadásával szemben? Erre nem készültünk fel. Tegnapig még
azt hittük, hogy Rózsa Törvénye csak fajimegkülönböztetést
alkalmaz a sötétfajzatokkal szemben, és nemtudtuk, hogy a
Tizedikbe szállítja őket, és több milliómásikat, hogy ott előbb
rabszolgává alacsonyítsák, aztán kiirtsák őket.
– Harcolunk, vagy próbálkozás közbenmeghalunk, igaz? –
mormolja Cékla.
Roach és a többi felnőtt odamegy Junóhoz,hogy beszéljenek
vele, én pedig megölelem Asht, és igyekszemmegőrizni a
nyugalmamat, miközben rám szakad a valóság, hogy mindez
mivel jár. Kevertvérűként Asht is a Tizedikbedeportálják a
többi sötétfajzattal együtt. Csak idő kérdése,hogy az őrök
megkezdjék az emberek elszállítását. Mennyiidőnk lehet? Egy
hónap? Egy hét? Egy nap?
– Hiába volt az egész – suttogja maga elé Ash.
– Dehogy – bátorítom. – Kiálltunk amellett,ami helyes.
Ash végigsimítja az arcomat, a szemében végtelen bánat ül.
– Úgy sajnálom – súgja.
Összevonom a szemöldökömet. – Mindentmegtettél, amit
tudtál.
Sebastian gúnyosan vigyorogva jön odahozzánk. El sem
hiszem, hogy egyszer megcsókoltam azt amérget okádó száját.
Ashre szegezi a tekintetét.
– Szóval nemmel szavaztál? – ingatja a fejét.– Bevallom, azt
hittem, ennél fontosabb neked Natalie. Deúgy látszik, tévedtem.
Hogy érti ezt Sebastian?
Ash védelmezőn közelebb lép hozzám. – Hahozzáérsz, én...
– Mit teszel? – rántja fel a szemöldökétSebastian.
Ash nem szól semmit.
– Nem is gondoltam másként – mondja Se- bastian, aztán
hozzám fordul. – Csak tudd, hogy meg lehet-ett volna
akadályozni.
A távozó Sebastian után bámulok, és forog velem a világ.
– Mi volt ez az egész, tesó? – kérdezi Cékla.
Ash aggodalmas pillantást vet rám, és görc-sbe rándul a
gyomrom, amikor felrémlik előttem, miért viselkedett olyan
furcsán mostanában.
– Nyomást gyakoroltak rád, igaz? –kérdezem tőle.
Ash a tarkóját dörgöli.
Céklának tátva marad a szája. – Haver?
– Rózsa azt mondta, ha nem szavazok a tör- vénye mellett... –
Rám néz. Fekete szeméből süt aszégyenkezés.
Összefacsarodik a szívem. Ki sem kellmondania.
– Úgy röstellem, Natalie – mondjakapkodva. – Mit tehettem
volna? Annyian bíznak bennem, meg kelletttennem! Én...
Gyöngéden megcsókolom. – Minden rend- ben, megértem.
Az életem nem ér többet, mint több millióemberé. Ha
felcserélődtek volna a szerepek, én is ugy-anezt tettem volna. A
végtelen szerelmét bizonyítja az is, hogy egyáltalán megfordult a
fejében, hogy Rózsa Törvényére igennel sza- vazzon, csak hogy
megvédjen.
– Miért nem árultad el, mi folyik? –kérdezem szelíden. –
Megmondtam volna, hogy nemmel szavazz.Nem félek Tiszta
Rózsától. – Ez persze hazugság, de nemakarom, hogy Ash tudja,
mennyire félek ebben a pillanatban. Mittalált ki nekem Rózsa?
Ash magához húz, és szorosan átölel. – Nemhagyom, hogy
bántson. Inkább meghalok, de nem engedemmeg.
A válla fölött a Határfal előtti háromkeresztre pillantok.
Nem kételkedem a szavaiban. Tudom, hogy meghalna a
védelmemben, hiszen már egyszer megtette.
A családjaink odajönnek hozzánk.
– Sötétedés előtt haza kellene érnünk –mondja Sumrina.
Cékla és Roach a Légióba tartanak, hogy Sigurral
tanácskozzanak a védelemről, Amy rosszked- vűen segít Junónak
és Stuartnak összecsomagolni a színpadonlevő felszerelést.
Ash a Határfalra pillant.
– Kísérd el Céklát – javasolom.
– Nem akarlak magadra hagyni – válaszolja.– Velem jössz?
Ott nagyobb biztonságban lehetsz.
– Ha az őrök el akarnak kapni, meg is teszik,mindegy, hol
vagyok. Egyébként is szeretném megnézni,Polly jól van-e.
Ha a nővéremnek rossz napja van, ahogy Day mondta,
akkor szüksége van rám.
Ash pillantása ismét a gettó felé kalandozik.
– Minden rendben – biztatom. – Menj csak.Tudom, hogy sok
mindent kell megbeszélnetek.
– Roach majd elintézi – mondja Ash. – Nemmozdulok
mellőled.
Elmosolyodom. Titkon örülök, hogy velemmarad.
A főtér jóformán kiürült, hiszen az emberek többsége
hazasietett, amikor világossá vált, hogy a sza- vazás nem a mi
javunkra dőlt el. Városszerte bezárt ajtók éscsukott spaletták
mögött várják, mi lesz az őrök kormányának megtorlása, hogy
nyilvánosan szembeszálltunk TisztaRózsával.
Az utcákon őrök nyüzsögnek, és erősenkétlem, elmennek-e
innen még egyszer. Útakadályokat állítanak fel, ami elég ijesztő.
Nyilvánvalóan nem akarják, hogy az em- berek elhagyják a
várost. Mit terveznek a számunkra? Ashszorosan mellettem jön,
Harold és Michael kétfelől védelmeznek minket, ahogy visszafelé
sietünk az Emelkedőhöz. A hátsó sikát-orokon osonunk, hogy
elkerüljük az őröket. De még így is idegesencikázik a tekintetem,
és aggódom, nem bukkan-e fel egy őr a fél-homályból, hogy
elkapjon.
Vadul ver a szívem, amikor jobbra valamimegvillan a
látómezőmben: egy aranybarna farok tűnik el egy háztetőn. Egy
macska. Kezd rámtörni a frász. Minél hama-rabb hazaérek, annál
jobb.
Az Emelkedő kísértetiesen csendes, amikorodaérünk. A
toronyházakban és a salakkő kunyhókban behúzták a
függönyöket, sehol sem látni fényt. A gyerekek sem játszanak a
macskaköves utcákon. Úgy érzem, minthatilosban járnék a
saját otthonomban. Elérjük a Repkény tem-plomot, ahol Ash és
az apja laknak. Harold elköszön, és nem fag-gatja Asht, amikor
mellettem marad.
Befordulunk a Salak utcába, és a hőség majd-nem ledönt a
lábamról. Férfiak, nők és gyerekek futkosnak ki-be a házakba,
nehéz edényekben vizet cipelnek, amiidőnként kilöttyen.
Fanyar füst száll a levegőben. Az utca végében húsz kormos arcú
férfi locsolja a vízzel a tűzfészket. A házunkat.
– MJ! – sikoltja Day, és végigrohan asikátoron.
Összeszorul a gyomrom. – Polly!
Ashhez fordulok, de dermedten áll, éshipnotizáltan mered a
lángokra. Megragadom a kezét, és kizökken-tem a rögeszmés
félelméből. Végigrohanunk az utcán, és ügyetsem vetünk a
perzselő hőségre. Ash számára valóságospokoljárás lehet, de
nem marad el mellőlem. A házhoz érünk.Lángok csapnak ki az
ablakokon és nyaldossák a tetőt. Ha hama-rosan nem oltjuk el a
tüzet, az egész utca lángra kaphat, de ez mostnem izgat.
– MJ! – kiabálja Michael, és a tömegben afiát keresi.
Elkapom az egyik vizet cipelő férfi karját. –Nem látott egy
tizenéves lányt és egy kisfiút kijönni aházból?
Megrázza a fejét. Anélkül, hogy végiggondol-nám, mekkora
kockázatot vállalok, elfutok a férfiak mellett,és berontok a
házba; nem törődöm a könyörgésükkel, hogy maradjak kint. Ash
egy kicsit marad csak el mögöttem, a karjávaltakarja el a száját
és az orrát. Ég a konyha. A virágos tapétamár szinte teljesen
megsemmisült, és látszanak a salakkő téglák,amelyek
parázsként izzanak.
– Polly! MJ! – ordítom, és azonnal ful-dokolni kezdek a forró
füstben.
Nincsenek a konyhában, ezért beljebb igyek-szem a házba, és
én is a karomat az arcom elé tartva védekezem a hőség ellen. Ash
elkapja a Michael és Sumrina hálószobájábanyíló ajtó kilincsét,
aztán felüvölt fájdalmában, amikor sisteregnikezd a tenyerén a
bőr.
– Nem mehetünk be oda! – kiabálja. – Valóságos pokol lehet
odabent!
MJ szobájába sietünk. Gomolyog a füst, aligkapok levegőt.
– MJ? – kérdem köhögve.
Semmi válasz.
A következő Polly szobája. Semmi.
Már csak egy szoba maradt: az, amiben Day- jel laktam. Az
ajtóról leég a festék, a fa megvetemedett ahőségtől. Jaj, istenem,
add, hogy életben legyenek! A vállammal belököm az ajtót; olyan
erővel szaladok neki, hogy a fogaimösszekoccannak. Az ajtó meg
sem mozdul. Ash is segít, ketten feszülünk neki, és ezúttal enged,
én pedig bukdácsolva beesem a szobába.Sűrű a füst odabent.
Ashsel kétségbeesetten keressük MJ-t és anővéremet.
– Nincsenek itt! Kijutottak volna? – kiabálok oda Ashnek.
Szörnyű gondolatom támad. Michael és Sumrina szobájában
lennének? Könnyek szöknek a szemembe, ésmegfordulok, hogy
bemenjek a szobájukba, amikor halk nyögésre leszek figyelmes.
Az ágyam melletti szekrényből hallatszik. Azégő fa ropogása
majdnem elnyomja. A szekrényajtót székkeltámasztották meg.
Félrelököm, és felrántom az ajtót. MJ esik ki.Elkapom, mielőtt a
padlóra zuhanna.
Él, de alig van eszméleténél.
– MJ... MJ! Ébredj fel! – Meglegyintem azarcát, hogy
magához térjen.
Zavart tekintettel néz fel rám.
– Hol van Polly? Itt van?
Megrázza a fejét. – Elment – mondja, aztánismét elveszti az
eszméletét.
Polly nincs itt. Megkönnyebbülésemethamar felváltja az
aggodalom. Hol lehet? Ash a vállára dobjaMJ-t. Felkapom a
szívgyógyszeremet az éjjeliszekrényemről, azsebembe dugom, és
kirohanunk a szobából. A folyosó lángol, ahőség a bőrömet
perzseli, a szememet és a tüdőmet kaparja. Visszafojtom a
lélegzetemet, míg végigfutunk a folyosón. Alig bírunk elkerülni
egy csomó lángra kapott könyvet, amelyek aföldre zuhannak.
Lángok nyaldossák a falakat, felkúsznak amennyezetre, a
fejünk feletti fagerendák ropognak és hasad-oznak. Iszonyatos
reccsenés hallatszik, és Ash megtaszít.Kirepülök a bejárati ajtón
az utcára, miközben mögöttünk beszakad atető.
A hűvös levegő arcon legyint, és nagy korty-okban nyelem,
mielőtt a földre rogynék. Michael elveszi afiát Ashtől, aki
mellettem térdel a macskaköveken, és kor-mot köhög fel. Valaki
egy edényben vizet nyújt oda. Hagyom, hogy előbb Ash igyon,
aztán felszürcsölöm a maradékot. Úgy érzem, mintha égne a
torkom, a lángok megperzselték volna.
– Hogy vagy? – kérdem rekedten.
Bólint, hogy megvan, de remeg a teste.
Day rohan oda hozzám, miutángondoskodott MJ-ről.
– Polly? – kérdezi.
– Nincs itt – válaszolom. – Nem tudom,hova ment.
– Natalie! – sikolt fel Day, és a házra mutat.Egy percbe
telik, hogy rájöjjek, mit látok a füstönkeresztül, és akkor végre
látom.
A ház falára egy ragyogó vörös rózsátfestettek.
8. NATALIE
POLLY! POLLY! – kiabálom.
Ash visszatart, én meg rúgom, csépelem,mintha
megvadultam volna. Tudom, hogy a rózsanekem küldött
üzenet. Tiszta Rózsa elfogta Pollyt. Sebastianszavai csengenek a
fülemben: Csak tudd, hogy meg lehetett volna akadályozni. Csak
tudd, hogy meg lehetett volna akadályozni.Nem engem akartak
megölni. Addig csuklom, míg fájni nem kezda mellkasom.
– Miért nem hagy minket békén Rózsa? –kérdezem.
– Mert fenyegetésnek tekint minket – válaszolja Ash.
– De Polly nem fenyegetett senkit! MJ sem!– mondom. –
Miért ők szenvednek olyasmi miatt, amit tecsináltál?
Ash fájdalmasan összerezzen.
Amint kimondom, már meg is bánom, amitmondtam.
– Nem gondoltam komolyan – védekezem.
– Attól még igazad van.
Elhúzódom Ashtől, a testem remeg, olyandühöt érzek az
őrökkel szemben. Elvitték a nővéremet, meg-próbálták megölni
MJ-t. Kit bántanak még, hogy megfizessenek nekünk? Hirtelen
egy név jut az eszembe.
– Harold!
Jobban nem is büntethetnék Asht, mint hamegölik az apját.
Átnyomakodunk a tüzet oltó tömegen, és vé-gigrohanunk az
utcákon, míg a Repkény templomhoz nemérünk.
Berontunk a bejáraton.
– Apa! – ordítja Ash.
Harold rohan elő a konyhából, és elsápad,amikor meglát
minket.
– Ó, egek! Mi történt?
Elmeséljük a tüzet, Pollyt és MJ-t, és a házrafestett rózsát.
Amikor a történet végére érünk, erőmet vesztve egy
konyhaszékre rogyok. Ash óvatosan dörzsölia hátamat.
Felemelem a fejemet, és könnyes szemmelfelnézek rá. Most
látom csak, milyen sovány, élesen kiütközőarccsontja alatt mély
árnyékok vannak, az elmúlt két hónapbanránehezedő nyomás
lebírja. Vajon mikor evett utoljára?
– Igazán sajnálom, amit korábban mondtam,hogy mindez a
te hibád – mentegetőzöm. – Nem így van.
– De igen, bizonyos szempontból miattamtörtént – süti le a
szemét. – Rózsa azt mondta, hogy elviszi„Miss Buchanant”.
Meg sem fordult a fejemben, hogy ez anővéred lehet.
– Elmondta Tiszta Rózsa, hogy mit tervez vele? – kérdezem
csendesen.
– Nem – válaszolja, de nem néz rám.
Hazudik, de talán jobb is, ha nem tudom.
Harold hoz Ashnek egy zacskó Szint-O-Vérta hűtőből,
nekem meg gyógyteát főz. A csésze aljáraleszálló tealeveleket
nézem, és Pollyra gondolok. Mennyire félhet!Ismét felzokogok.
Ash a karjában ringat, míg Harold elmegy Day-ért és a
családjáért. Becsukódik mögötte az ajtó.Egyedül maradunk.
– Rossz ember vagyok, Ash? – kérdezem.
– Miért gondolod?
– Mert az egész családomat elvették tőlem – válaszolom. –
Az apámat megölték, Pollyt elrabolták, ésfogalmam sincs, hol az
anyám. Ez már túl sok...
Megfogja az államat, és felemeli a fejemet,hogy a szemébe
nézzek. – Legyőzzük a nehézségeket. – Lágy-an megcsókol, hogy
elmulassza a fájdalmat. Egy darabig segít is,mintha egy gát
feltartóztatná az áradatot, de amint el-húzódik, minden visszatér,
és rosszabb, mint azelőtt.
– Bárcsak itt lenne az anyám – suttogom. –Tudná, mit
tegyünk.
Ash szorosabban ölel, de nem szól semmit.
Harminc perccel később Harold visszatér atöbbiekkel. Segít
Michaelnek egy összeeszkábált hordágyon becipelni MJ-t a
templomba, Day pedig azt a néhány meg-pörkölt holmit hozza,
amit sikerült a romok közül kimenteniük. Azegész életünk elfér
egyetlen szatyorban. Egy pillanatra eszembe jutnak a
születésnapi ajándékok, amiket tegnapkaptam. A házzal együtt
azok is elégtek. Megérintem a nyakambanlógó medált, és örülök,
hogy egy percre sem vettem le. Kormos, deép.
Beviszik MJ-t Harold hálószobájába, éskényelembe
helyezik, aztán a többiek megbeszélik, ki holalszik most, hogy
hajléktalanok lettünk. Elhelyezkedünk, mígSumrina a kis
konyhában tesz-vesz, égszínkék ruhája aszékünket éri
sürgés-forgás közben. Talált egy régi köténytaz egyik szekrény
mélyén, azt köti vaskos derekára. Felgyűrte aruhaujját, selymes
fekete haját kontyba tekerte, és nekilát vac-sorát főzni, jóllehet
Harold tiltakozik. Sumrinának láthatóanszüksége van valamire,
ami eltereli a figyelmét.
Michael befejezi odalent az ágyak felállítását,és visszajön a
konyhába. A kis helyiség nem olyan ot-thonos, mint a konyhánk.
Nincs virágos tapéta, se a sütőben sülőkenyér illata, se az
asszonykéz nyoma, de ez nem meglepő,hiszen Ash és Harold
laknak itt, és Ashnek amúgy sincs konyháraszüksége, mivel nem
eszik emberi ételt.
Day ül le mellém. – Megtaláljuk, Nat.
Reszketegen beszívom a levegőt.
– De legalább él, már ebbe is belekapaszkodhatunk –
mondja.
Nem válaszolok. Semmi garancia sincs, hogy a nővérem még
életben van.
Az éjszaka lassan beszűrődik az ablakokon,és városszerte
megszólalnak a légoltalmi szirénák, hogy jelezzék, megkezdődött
a kijárási tilalom. Harold gyertyákat gyújt,Day felhívja Céklát,
hogy elmondja, mi történt. Amint Céklamegjelenik, szónoklatba
kezd, hogy azért, amit tettek, az országban végez minden egyes
őrrel. E pillanatban jó ötletnek is hangzik. Énis azt szeretném,
ha szenvednének.
– Már értesítettem az Ember az Egységértaktivistáit, hogy
keressék – közli végül. – Miközben itt ülünk,csapatokat
küldenek ki a keresésére.
– Szeretnék velük tartani – ajánlkozom.
– Én is – csatlakozik Ash.
– Szó sem lehet róla – utasít vissza határo-zottan Cékla. –
Őrök nyüzsögnek mindenütt, és kijárási tila-lom van. Más sem
hiányzik, mint hogy mindkettőtöket letartóz-tassanak. Majd mi
elintézzük.
Csalódottan sóhajtok fel. De igaza van.
Mialatt Sumrina feltálalja a vacsorát,mindenkinek van
ötlete, hol keressük Pollyt. Nem kapcsoló-dom bele a
beszélgetésbe, mert a lelkem mélyéntisztában vagyok vele, hogy
Polly nincs Fekete Városban; kétlem, hogy Tiszta Rózsa
megkockáztatná, hogy ennyire a közelbentartsa. Valószínűleg
mostanra már egy Centrum felé tartó transz-porteren ül. A
mellkasomban borzalmas, kínzó fájdalomrobban szét. Eltolom a
tányéromat, elment az étvágyam.
– Hogy van Sigur és a többi sötétfajzat? –kérdezi Harold
Céklát.
– Nem valami jól – válaszolja Cékla. – Ki-abálás, sírás volt.
Roach még velük van, próbálja kiötleni, mittegyenek. Abban
reménykedtek, hogy látják...
Bumm!
Palalemezek reccsennek, ahogy valami nehézzuhan a
templom tetejére. Mind összerezzenünk. A robajt kaparászás és
csoszogás követi, amikor az állat – vagy em- ber – lecsúszik a
tetőn. Kis csend, majd újabb puffanás,amikor a test leér a
murvával felszórt járdára.
– Mi a fene...? – kiált fel Ash, és amikorfeláll, hátrarúgja a
székét.
Felkapok egy kést, és a nyomába eredek,ahogy kimegy a
templomból.
Felrántja az ajtót, és kiszól: – Ki van ott?Gyere elő!
Egy kamasz fiú lép ki a sötétségből, arany karperecéin
megcsillan a fény, amikor felemeli a kezét.Bőrmellényben és
nadrágban van, aminek a színe illik sötétvörös hajához.
Felsikoltok, mert azonnal ráismerek. Nehézlenne elfelejteni egy
hosszú farkú fiút, akinek arcán, nyakán és acombja külső
oldalán egy gepárd pettyei vannak. Az a básztet fiú, akit két
hónapja mentettem ki az őrök főhadis-zállásán a
laboratóriumból.
Lusta mosoly játszik érzéki ajkán, amikor azajtófélfának
dől.
– Szia, Natalie – köszön. – Lefogadom, nemgondoltad, hogy
ilyen hamar viszontlátsz.
Leeresztem a késemet.
– Hát te...? – kérdezi Ash.
– Elijah Theroux vagyok – válaszolja, éstopázkék szeme
ismét felém fordul. – Natalie-val régről is-merjük egymást, igaz,
szépségem?
Pirulok szégyenemben, mert eszembe jut,hogy találtam rá
dr. Craven laboratóriumában: láncra verve,meztelenül, sebektől
borítva. A tudós lefejte Elijah mérgét, hogy felhasználja az
Arany Ködhöz.
– Mit keresel itt? – kérdezem.
– Ajánlatom van számotokra – tanul-mányozza fesztelenül a
körmeit. – Mit adnátok egy olyan hatalmasfegyverért, amivel
legyőzhetnétek az őröket, és véget vethet-nétek a fajaitok közti
háborúnak?
– Jóformán... hm... bármit – válaszolom.
– Helyes – vigyorog gúnyosan. – Mert véle-tlenül tudok
egyről. Csak szükségem van a segítségetekre,hogy megszerezzük.
9. ASH
HARMINC PERCCEL KÉSŐBB mármind a templomhajóban
ülünk. A padokat úgy toltuk szét, hogy négyzetet alkossanak, és
a konyhaasztalt beállítottuk középre. Day tőlem balra, a padon
ülő Cékla ölében kucorog, Natalie pedigköztem és Amy között
ül. A Jones lányok pár perce érkeztek Stu-arttal, aki most
apámmal beszélget a frissen vásárolt kameralencséjéről. A
jobbra tőlem levő padban ülnek. Day egészcsaládja lefeküdt, és
már csak a többiekre várunk, hogy megérkezzenek, mielőtt
megkezdjük a gyűlést.
Natalie a vállamra hajtja a fejét, és elmerül agondolataiban.
Tudom, hogy Pollyra gondol; nekem is ő jár afejemben.
Sejtelmem sincs, mihez kezdjek. Hajnalban,amint vége a
kijárási tilalomnak, nekifogunk, hogy felku-tassuk, de egyáltalán
hol kezdjük keresni?
Bár mindenki Polly miatt aggódik, a fegyver,amivel
megdönthetjük az őrök kormányát, nagy izgalmat keltett.
Elijah jön-megy a templomban, és le- biggyeszti a száját, amikor
végighúzza az ujját a padon, és poros lesz. Amy kuncog, amikor
Elijah farka megérinti a lábát, ahogy elmegy mellette, és rákeni a
szagát, hogy megjelölje a területét. Az orro-mat ráncolom, mert
innen érzem a kellemetlen pézsmaillatot. Azemberek azonban
nem érzik. Elijah felsóhajt, aztán felül elénk az asztalra.
– Még sosem láttam básztetet – jegyzi megfélénken Amy. –
Hova valósi vagy?
– A Smaragd Állam-beli Viridisbe – válaszolja Elijah. –
Apám az ottani konzul, ezért a követségenlakom a családommal
és a szenátus többi tagjával. – Amy felé hajol,az ajkán szemtelen
mosoly játszik. – Híres vagyok a népemkörében, tudod?
Amy elpirul.
– Talán egy nap elviszlek oda – folytatja. –Nem sok ember
keresi fel a városunkat. Olyan csinos, mintte, egy sem.
Amy céklavörös lesz. Juno az asztal másik feléről dühösen
mered Elijah-ra. Foggal-körömmel védi ahúgát.
Kopognak, és kapucnis köpenyben Roach,Sigur, Logan és
Garrick lépnek be a templomba. Apám gy-orsan bemutatja nekik
Elijah-t. A két sötétfajzat összevontszemöldökkel méregeti a
básztetet, amikor közelebb jönnek, ésmegértem az érzéseiket.
Én is érzem a bensőmben kavargó, pezsgőgyűlöletet, ami olyan,
mintha kígyók tekergőznének a gyomrom- ban. Velünk született
ösztönünk azt súgja, ne bízzunk meg a básztetekben, mivel a
sötétfajzatok természetes ellenségei.
– Honnan ismeritek egymást Natalie-val,Elijah? – kérdezi
Day, és feltolja a szemüvegét az orrára.
Elijah feszültté válik.
– Elijah-t az őrök főhadiszállásán tartották fogva – meséli
Natalie. – Segítettem, hogy megszökhessen.
– Megmentette az életemet – mondjacsendesen Elijah. –
Örök lekötelezettje maradok.
Miért nem említette ezt Natalie soha?
– Sokkal jobban nézel ki – jegyzi megNatalie.
– Kösz. Anyám jól a gondomat viselte oda-haza, Viridisben.
– Valami sötét érzés suhan át a tekintetén. – Addig
legalábbis, míg el nem tűnt.
– Ó, istenem, mi történt? – Natalie megfogjaa kezét. A
látványtól felébred bennem a féltékenység.
– Anyám elment az Oráért, ez a fegyver neve– meséli Elijah.
– Úgy beszéltük meg, hogy mindennap hív,hogy tudassa velem,
nem esett baja, de három napja hívottutoljára. Azt hiszem, az
őrök fogságába esett. – Egyenesen rám néz.
– Ezért vagyok most itt. Nemcsak azért vanszükségem a
segítségetekre, hogy megtaláljam a fegyvert,hanem anyámat is
meg kell találnunk.
Natalie elkapja a pillantásomat. Mindkettennemrégiben
vesztettük el az édesanyánkat: az enyémetmeggyilkolták, az övé
a törvény elől menekül, ezért megértjük, minmegy most
keresztül Elijah.
– Miből gondolod, hogy segíthetek azelőkerítésében? –
kérdezem.
– Hallottál már a Négy Királyságról? –kérdezi.
– Én igen – szólal meg Sigur. – Egy lázadócsoport volt, akik
meg akarták dönteni az őrök kormányát, ésegy demokratikus
rendszert szerettek volna a helyén látni, amimind a négy fajt
képviselte volna. Igen radikális módszereketalkalmaztak. Még
az én mércém szerint is. – Rám pillant. –Lucinda nénéd is a tagja
volt.
– Valóban? – csodálkozom el.
– Igen, ahogy anyám is – teszi hozzá Elijah.
– Azt hittem, a csoport feloszlott a Fekete Város vízművénél
történt incidens után – jegyzi meg Sigur.
– Így is történt – erősíti meg Elijah –, demásfél hete az
anyám ezt a levelet kapta.
Elővesz egy összehajtogatott papírlapot azsebéből, és leteszi
elénk az asztalra. Egy levél, amit összetéptek,aztán úgy-ahogv
ismét összeragasztottak. Helyenként foltos,némelyik szó
elmosódott.
#
#
– Amint megkapta a levelet, anyám bec-somagolt egy
hátizsákba, és elutazott Viridisből – folytatjaElijah. – Nem
árulta el, hova megy; azt mondta, veszélybesodorna azzal, ha
tudnám.
– Mik ezek a foltok? – veszi fel Day a levelet.
– Orvosi hulladék – mondja Elijah, mire Day azonnal
eldobja a levelet, és sietve a nadrágjába törlia kezét. – Az anyám
egy laboratóriumban dolgozik; genetikus.Miután elolvasta,
összetépte a levelet, és a darabkákat a hul-ladéktárolóba dobta.
Amit tudtam, kimentettem, miután elment.
– Még mindig nem igazán értem, miben tud-nék segíteni –
mondom.
– Nézd, ki írta – nógat.
– Luci. És?
– A nagynénéd, Lucinda Coombe. – Aranyszínű szemében
remény ébred. – Azt hittem, tudod, hovament, hogy anyámmal
találkozzon.
Megrázom a fejemet. Teljesen összezavar-odtam. – Nem
érkezhetett a nagynénémtől. A háború alattPuszta Földön halt
meg. – Sigurra pillantok. – Nem?
– Lehet, hogy életben maradt – mondja.
Hát ez újdonság! – Miért nem keresett megminket, ha még
él?
Sigur az apámra néz.
– Mi az? – kérdezem.
– Lucinda mindkettőnkre haragszik – ismeri be Sigur.
– Miért?
– A háború kezdetén Lucinda felkeresett, éselmesélte a
tervét, hogy egy halált okozó vírust engednea város
vízvezetékrendszerébe. A segítségemet kérte– magyarázza Sigur.
– Magától értetődik, hogy nemet mondtam. A háborút az
őrökkel, és nem a munkabakancsokkal vívtuk.
Logan összerezzen, és átfut rajtam, vajonnem tiltakozott-e
ez ellen a döntés ellen.
– Felkerestem Natalie apját, Buchanantábornokot, és
elmeséltem Lucinda tervét – folytatja Sigur.– Megállította a
támadást, de Lucinda vértársa, Niallmeghalt. Miután
kihallgatták Lucindát, elküldték PusztaFöldre, hogy a többi
sötétfajzattal együtt elpusztuljon.
Hatalmába kerít a harag, hogy Sigur így elárulta a
nagynénémet, ugyanakkor tudom, hogy helyesen cselekedett. A
munkabakancsok nem az ellenségeink; aháború alatt
ugyanannyit szenvedtek Tiszta Rózsa miatt,mint mi. Elég csak
megkérdezni Céklát, Junót és Amyt, akik akkor árvultak el,
amikor a légitámadások alatt meghaltak aszüleik. Viszont az
sem csoda, hogy Lucinda annyira gyűlöliSigurt.
– És te? – fordulok apámhoz. – Mit tettél,amitől olyan
dühös lett Lucinda, hogy azóta sem keresi velünk a kapcsolatot?
– Bonyolult.
– Azért mondd el, hátha megértem.
Felsóhajt. – Nem voltam mindig lelkész,fiam. Amikor
anyáddal megismerkedtem, őr voltam.
– Micsoda? – hadarom. – Te, őr?
Apa miért nem mesélte el ezt soha? Ha bele-gondolok, sosem
beszélt a szüleiről. Azt hittem, meghaltak. Ezlenne az oka?
Szégyelli őket? Vagy ők szégyellnek engem?
– Lucinda sosem bocsátotta meg anyádnak,hogy hozzám
jött feleségül, ezért megszakadt köztük akapcsolat – mondja
apám.
Beletúrok a hajamba. Nehéz egyszerre ennyitmegemészteni.
– Sok minden tisztázódik, de inkább afegyverről szeretnék
hallani – szól közbe Roach. – Pontosan mi isaz Ora?
Mind Elijah-ra pillantunk.
– Biológiai fegyverré átalakított sárgahimlő– válaszolja, és
döbbent felkiáltások hallatszanak a terem- ben. A sárgahimlő a
világ egyik leghalálosabb vírusa. – Majdnemteljesen biztos
vagyok benne, hogy erről van szó. Csak azután találtam meg a
levelet, hogy anyám elment, ezért nemkérdezhettem meg róla.
– Akkor honnan tudod, hogy sárgahimlő? –ráncolom a
homlokomat.
– Szerettem volna többet megtudni azOráról, ezért
meghackeltem az anyám laboratóriumiszámítógépét, hogy ott
keressek válaszokat – mondja. – Találtamrégi kutatási
dokumentumokat abból az időből, amikormég a Négy
Királysággal kapcsolatban dolgozott. Nemkifejezetten az Oráról
szóltak, de arra jutottam, hogy ez valószínűleg fedőnév.
– Vagy becenév? Mint ahogy a Cl8-as vírusHaragvóként is
ismert? – veti fel Day.
Elijah bólint. – Felfedeztem, hogy anyám asárgahimlőt
kutatta, és azon belül is azt, hogy lehet egy olyan vírustörzset
előállítani, amelynek egyetlen célpontja a V-gén...
– Mint a nyomkövetők! – kiált fel Day.
A V-gén segítségével az emberek megérzik asötétfajzatokat,
és ez a gén igen ritka: csak a lakosság hatszázaléka rendelkezik
vele, és ők is az őrök leszármazottai, mintpéldául Natalie és –
mint kiderült – én is.
#
– És úgy hiszed, anyádnak sikerültelőállítania ezt az új
vírustörzset? – kérdezi Logan.
Elijah bólint. – De a vízműnél történt incid-ens és Lucinda
letartóztatása után anyám Viridisbe me-nekült, hogy a básztetek
között találjon menedéket, ezért úgy hiszem,soha nem fejezték
be a kutatást.
– De most, hogy Lucinda visszatért, re-ménykednek, hogy
befejezik, amit elkezdtek? – kérdezi Sigur.
– Igen, szerintem erről lehet szó – mondjaElijah. – Minden
összevág: olyan fegyver, ami elpusztíthatja azőröket, de kis
veszteséggel jár, mivel csak a V-génnelrendelkezőket sújtja. És
mi másért lenne szüksége Lucindának azanyám szakértelmére,
ha nem ezért?
Cékla a levelet tanulmányozza. – Azt írja,hogy el kell
hozniuk a tartályt. Hogy lehet, hogy anyádnem tartott a
laboratóriumában egy sárgahimlőmintát?
Day égnek emeli barna szemét. – Hát sosemfigyeltél oda az
iskolában? A sárgahimlő rendkívül fertőző.Különleges
intézményre van szükség, lehetőleg a föld al-att, mindenkitől
távol, hogy ott tárolják.
Cékla fülcimpája kivörösödik, és Day puszitnyom az arcára.
– Képzeljétek csak el, mit tehetnénk azzal afegyverrel –
mondja Roach. – Egyetlen csapással megt-izedelhetnénk Rózsa
haderejét, és magunkat vagy amunkabakancsokat nem
sodornánk veszélybe. Megtörnénk az őröket.
– Ne ugorjunk ennyire előre. Előbb meg kellszereznünk –
figyelmezteti Juno.
– Ami azt illeti, előbb meg kell mentenünk anyámat és
Lucindát – szólal meg Elijah. – Egyedül ők tudják, hol a
laboratórium. A levélből az is kiderül, hogy anyám szakértelme
kell ahhoz, hogy befejezzék a kutatást.
– Akkor ezt tesszük – jelenti ki Sigur.
Mindenki izgatottan, friss reménytől eltelve beszélgetni
kezd. Csak annyi időre kell feltartóztatnunk az őröket, amíg
megmentjük a nagynénémet és Elijah anyját,és megszerezzük az
Orát. Nehéz lesz, de meg lehet csinálni.
– Komolyan fontolóra vesszük, hogy em- bereket fertőzzünk
meg sárgahimlővel? – teszi fel a kérdéstNatalie. – Semmivel sem
leszünk jobbak az őröknél, akik a Haragvóvalfertőzték meg a
sötétfajzatokat.
– Ez más – közli Cékla.
– Amennyiben? – szegi fel az állát Natalie.
– Először is, megérdemlik – sorolja Cékla. –Különben ez
mennyivel rosszabb, mint embereket rob- bantani fel vagy lelőni
őket? Az eredmény ugyanaz: meghalnak. A különbség annyi,
hogy közülünk kevesebben halnak meg, ha bevetjük az Orát.
Natalie Sigurra néz.
– A népem fontosabb – mondja Sigur. – Ez afegyver
megmenthet minket.
– Ash? – néz rám Natalie.
– Egyetértek a többiekkel – ismerem el. – Ésez nem
ugyanaz, mint a Haragvó. Azt az összessötétfajzat
elpusztítására kísérletezték ki. Az Ora csak azt a kis százalékot
érinti, akikben V-gén van.
– Mint benned és bennem – mondja.
– Hajlandó vagyok vállalni a kockázatot. Ki-fogytunk a
lehetőségekből.
– Óvatosan vetjük be – szól közbe Roach. –Csak stratégiai
célpontoknál, hogy minél kisebb legyen az ál-dozatok száma.
Natalie nem szól semmit; tisztában van vele,hogy
leszavaztuk.
– Csak kíváncsi vagyok – fordul Juno Elijah-hoz –, hogy a
básztetek miért nem tartják meg maguknak afegyvert? Miért
osztják meg velünk? Nem vagyunk éppenszövetségesek.
Elijah a fejét vakarja. – Először is nem tud- juk, hol van, és
szükségünk van rátok, hogy visszaszerezzük.
– Másodszor?
– A szenátus nem tud megegyezésre jutni,mihez kezdjünk az
Orával – néz rám. – A fél szenátus rettegtőle, hogy bevesse, mert
tudják, hogy ha megtesszük, olyan háborútindítunk el az őrök és
köztünk, amit nem nyerhetünk meg. A töb- biek viszont harcolni
akarnak, de támogatásra van szükségük.
– Csatlakozni akartok a lázadáshoz?
Bólint. – De előbb magunk mellé kellállítanunk a többi
szenátort is. Reméltem, hogy Natalie-valelkísértek Viridisbe, és
meggyőzitek őket, hogy ez a helyes megoldás.
Roach-ra pillantok.
– Minden szövetségesre szükségünk van –mondja.
Sigur és Cékla is helybenhagyóan bólint.Natalie-ra nézek.
– Mi a véleményed? – kérdezem.
Alig észrevehetően bólint. – Rendben van.
Kezet nyújtok Elijah-nak. – Megegyeztünk.
Kezet rázunk.
– Ezt meg kell ünnepelnünk – mondja apa.Bemegy a
konyhába, és egy üveg Ragyogással jön vis-sza; tudom, hogy a
müzlisdobozok mögött rejtegeti. – Az új barátokra!
– Az új barátokra! – visszhangozzuk, ésfelemeljük a
poharainkat.
A folyadék vibrálni kezd.
Nincs időm eltűnődni, mi ez, amikor halk,ijesztő dübörgés
hallatszik a fejünk felett, és mindenkimegdermed.
– Mi ez? – kérdezi Natalie.
– Csak egy módon deríthetjük ki – állok fel.
Kirohanunk, hogy lássuk, mi történik. Azutcákat már
elözönlötték a polgárok, arcukat, amelyrekiült a félelem, az
éjszakai égbolt felé fordítják. Természetel-lenes árnyékok úsznak
a csillagóceánon, mintha cápák fodroznák azeget, és eltakarják a
holdfényt.
Rombolóhajók.
Egy flottányi léghajó, mindegyik két-száznegyven méter
hosszan lebeg át a város fölött.
Megfagy az ereimben a vér.
Ebben a pillanatban a városszerte elhelyezettdigitális
kivetítők életre kelnek, és Tiszta Rózsa jel-enik meg a
monitorokon. Visszafojtjuk a lélegzetünket.Még sosem
tapasztaltam, hogy a város így elcsendesült volna.
– Fekete Város polgárai! Mostanra már bizonyára
észrevettétek a fejetek felett lebegőléghajóimat.
Natalie aggodalmasan pillant rám.
– Mai árulásotok nem kerülte el a figyelm-emet – folytatja
Rózsa. – A kormány válaszlépésként tör- vénymódosítást csatolt
a szegregációs törvényünkhöz. Mindenki, akinemmel szavazott
a népszavazáson, mostantól fajgyalázónak tekintendő, ahogy a
gyermekei is, és a sötétfajzatokkal együttkülönválasztjuk őket.
Hetvenkét órátok marad, hogy átadjátok afajgyalázókat és a
sötétfajzatokat az őreimnek. Ha nem tesz-itek, ugyanarra a
sorsra juttok, mint az Ember Creek-iek.
Ember Creek? Nem az a város, ahol az em- berek a szavazás
során azt ordították: „Ahol nincs félelem, ottnincs elnyomás!”?
A gyanúm beigazolódik, amikor a képenmegjelenik a ma
délelőtt látott kikötő, csakhogy most mindenlángokban áll.
Odalett a móló. Elpusztították a piaci bódékat, a házakat és a
hajókat. A vérvörös vízen több száz holttesthánykolódik, a
bőrük feketére perzselve. Férfiak, nők,gyerekek; Rózsa haragja
senkit nem kímélt.
Natalie a kezembe kapaszkodik.
A borzalmas képre meredek, és tudom, hogy életem végéig
kísérteni fog. Ez a rengeteg ember... mindelégett. Akárcsak én.
– Én tettem – suttogom. – Az én hibám,hogy meghaltak.
A képernyő alján visszaszámlálás jelenik meg: tudatják
velünk, hogy hetvenkét óránk van teljesítenia parancsot. Az óra
kezd visszaszámolni: 11:59:59, 11:59:5B,11:59:51...
– Soha nem tesszük meg, sosem teljesítjük akövetelésedet! –
üvölti Cékla a képernyőnek, mintha Rózsahallhatná.
A kamera lassan ráközelít Tiszta Rózsa ar-cára, amíg be nem
tölti a képernyőt.
– Üzenek még valamit annak a fiúnak, akiFőnixnek nevezi
magát...
Görcsösebben szorítom Natalie kezét.
– Az elmúlt hónapokban túlságosan el-nézően bántam a
lázadókkal, ezzel lehetővé tettem, hogy sokasodjanak és
terjeszkedjenek, mint az élősdiek – jelenti ki.– Ideje, hogy
megszabaduljak ettől a fertőzéstől. Az őrök kormánya ezennel
hivatalosan is háborút üzen a terroristaszervezetüknek. Azt,
akiről megtudjuk, hogy részt vesz amozgalmukban, kivégzik.
Céklára pillantok. Az arckifejezése tükröziaggodalmas
pillantásomat.
– Ja, és még valami – folytatja Rózsa.
A hirtelen szemcséssé váló kép egy sötét hajúlányt mutat,
akit egy fémszékhez kötöttek. A fejét lehajtja,meztelenre
vetkőztették. A vér tócsába gyűlik a lábánál.
– Ha a lázadók megpróbálnak bármi módonközbeavatkozni,
ha ismét szembe mer velem szállni, akkor beváltom az ígéretemet
– mondja Rózsa. – Darabokat vágunk majd le belőle, apránként.
A lány felnéz a kamerába, és Natalie felsikolt.
Polly az.
10. ASH
HAJNALODIK A VÁROS FELETT;párás, sárga napfény vetül a
gettóra. Rózsa tegnap esti bejelentése után alázadók a Légióban
kerestek menedéket, ami groteszk módon – aHatárfal miatt – az
egyetlen biztonságos hely számunkra a városban. Alig van időm
egy hátizsákba hajigálni a ruháimat és másholmimat, mielőtt
odamegyünk.
Felkapom a kék vászonzsákot, és kiveszek egy díszes
faládikát, amit az egyik ingembe csavartam. A ládában vannak
anyám emléktárgyai: néhány régi fénykép,egy tincs ősz haj, a
Légió Felszabadítási Frontjának prospek-tusa, amin egy Fekete
Városban tartott gyűlést reklámoznak, és anapló, amit Sigurtól
kaptam.
Átlapozom a naplót; némi vigaszt merítek abból, hogy
anyám szavait olvasom. Amikor lapozok, kétfénykép csúszik ki
a lapok közül: az egyiken a család látható egy erdei völgyben, a
másikon anyám tiniként Lucinda nénivel éskét lánnyal; egy
vendéglőben kapták le őket, Trákiában. El isfelejtettem, hogy
ide tettem a képeket. Felemelem a földről, éselmélyülten nézem
őket. Elszorul a szívem, amikor anyám arca boldogan mosolyog
rám.
Visszateszem a képeket a naplóba, ésodamegyek az
ablakhoz. Őrök és hegyifarkas falkák szálltak le egész éjjel a
léghajókról, hogy biztosítsák a várost. Úgy látszik, Garricknek
igaza volt: Tiszta Rózsának valóban van egy másik terve a
hegyifarkasok számára, és most már az is világos, hogy mi:
kopóknak használja őket, hogy levadássza atisztátalanokat. A
hálószobámból – valójában Evangelineszobájából – legalább
húsz őrt és hegyifarkast látok csak a főtéren,ahogy járőröznek.
Változatlanul folyik a visszaszámlálás minde-gyik digitális
kijelzőn, de mellette még azoknak a nevétsorolják fel, akiket
elkülönítésre kijelöltek. Sötétfajzatok szere-pelnek köztük és
bárki, aki tegnap nemmel szavazott, valamintNatalie, apa,
Cékla, Roach, Amy, Sumrina, Michael, Juno,Stuart. Mindenki,
akit csak ismerek, rajta van a listán.
Ebben a pillanatban Polly jelenik meg a ké-pernyőkön. Órák
óta, minden egész órában ezt teszik, amiótacsak Tiszta Rózsa
beszédet intézett a városhoz. Amennyire megtudjuk állapítani, a
tegnap esti vetítések és a mostani óránkéntiközlések csak itt,
Fekete Városban láthatók, ami végül isérthető. Tiszta Rózsa
nem akarja, hogy az egész ország tudja, mifolyik itt. Polly még
most is a széken ül, odakötözve, remegve,félve. Egy csupa
acélból készült sötét kis szobában van. Arragondolok, hogy
talán egy cellában van valahol; lehet, hogy egy olyanban,
amiben én is voltam az őrök főhadiszállásán?Hasonlónak tűnik.
Egy pillanatig remény ébred bennem, hogy Polly talán még most
is a városban van, bár valószínűtlennek lát-szik, hogy Rózsa ezt
megkockáztatná. Olyan helyen kell tartania,ahol biztonságban
van, és ahol nem érhetem el.
Dühös hangok szűrődnek fel hozzánk az alat-tunk levő
tanácsteremből a padlódeszkák résein át:lázadók és sötétfajzat
miniszterek vitatkoznak azon, mit tegyünk.Egész éjjel folyt a
vita. Szeretném elmondani nekik, hogy sem-mit sem tehetünk.
Vesztettünk. Már csak egyetlen reményünk maradt: a
menekülés.
Natalie-ra pillantok, aki a széles ágybanösszekucorodva
alszik. Ha majd felébred, elmondom a terve-met, hogyan
menekülhetnénk el az Északi Területekre. Veszélyes átkelni a
határon, de azt hiszem, megéri, hogy kockáz-tassunk. Az ott
lakók állítólag jobban elviselik a sötétfajza-tokat. Természetesen
rá kell beszélnem a családjainkat, hogy jöjjenek velünk. Nehéz
lesz együtt menekülni, de majd valahogy szerét ejtem.
– Polly! – Natalie a saját sikoltására ébred.
Odafutok hozzá, és a karomba kapom.
– Minden rendben, itt vagyok veled –nyugtatom.
Az ölembe hajtja a fejét, én pedig aranyszínűhaját
simogatom. Bárcsak ennél többet is tehet-nék, hogy elmulasszam
a fájdalmát.
– Azt hiszem, el kellene menekülnünk – jegyzem meg
csendesen, és beszámolok a tervemről.
Natalie felül. – Nem tehetjük.
– Tudom, hogy nehéz, de...
– Polly nélkül nem mehetünk el – rázza a fe- jét. – Ha el akarsz
menni a többiekkel, megértem. De én sehovasem megyek a
testvérem nélkül.
A tarkómat dörzsölöm. Semmi értelme eről-tetni. Nem fogja
meggondolni magát, én meg semmiképpensem hagyom el
nélküle a várost.
Felöltözünk, és pár perccel későbblemegyünk. Mindenki a
gyűlésteremben verődött össze. Az összessötétfajzat miniszter
ott van, vitatkozik, míg Logan és Sigur csak szótlanul figyelik
őket. A hátsó falra szerelt digitális képernyőa visszaszámlálást
mutatja: tudatják velünk, mennyi időnk maradt addig, amikor
tűz emészti el a várost: 63:42:11, 63:42:10,63:42:09...
A számítógépes asztalhoz ülök Natalie és Amy közé, aki
halványan és aggodalmasan rám mosolyog. Velünk szemben
Day, Cékla és Garrick ül, Elijah azonban le-fel járkál mögöttük.
Tudom, hogy apám és Day családtagjai mégalszanak, mert
idejövet elmentem a szobáik előtt. Roachtelefonál.
– Hol van Juno és Stuart? – kérdezem.
– Bementek a városba. Könyörögtem Jun-ónak, hogy ne
tegye, de... – Amy az ajkába harap. –Ismered a nővéremet.
Mindig a dolgok sűrűjében szeret lenni.
Roach leteszi a kagylót. – Most beszéltemBolhával. A többi
városban nincsenek léghajók. Csak felettünk.
– Pollyról van újabb hír? – kérdezi Natalie.
– Egyelőre nincs – válaszolja Roach.
Natalie homloka elfelhősödik; kétszemöldöke között apró
ránc jelenik meg. Garrick odajön hozzá, éskarmos kezét a vállára
teszi. Közelről a körmei olyanok, mint acápafogak, a szélük
fűrészfogas. Nem szeretném, ha belémmélyednének.
– Sajnálom, ami a nővéreddel történt –mondja nyersen. –
Bizonyára nagyon aggódsz miatta. És anyádmiatt? – kérdezi.
Cinkosan közelebb hajol hozzá. – Azt a hírthallottam, hogy a
parancsnokasszonyt Réz Államban látták.
– Nem tudok róla – válaszolja Natalie. –Nem fenyeget az a
veszély, hogy megkeressen.
– Hát persze, hogy nem – siet bizonygatniGarrick. – Nem
lenne biztonságos. De biztosra veszem, hogy ha kapcsolatba
tudna kerülni veled, tudatná, hogy jól van.
– Ezt azért kétlem – mormolja Natalie.
Garrick megszorítja a vállát, és keres egy sza- bad széket az
ovális terem végében.
– Akkor hát mi a terv? – teszem fel a kérdésta terem
egészének címezve.
– Meg kell védenünk a gettót! – vágja ráPullo, egy
kegyetlennek tűnő Eloka sötétfajzat.
– Nem! – tiltakozik Angel, a Shu’zin sötétfa- jzat nő. – Itt
bizonyosan meghalunk. Nincs élelmünk, a városlakók a
halálunkat akarják, és még ha sikerül ismegvédenünk a gettót,
Rózsa biztosan felperzseli.
– És mi lesz az Orával? – kérdezi Cékla. –Megkeressük, nem?
– És anyámat is – teszi hozzá Elijah, ésrémült pillantást vet
rám. – Meg kell találnunk!
– Amint lehet, kiküldünk egy csapatot, hogy keresse meg az
Orát és Elijah anyját – mondja Sigur, ésRoach bólint. – De
addig is ki kell ötlenünk egy másik tervetarra vonatkozóan,
hogyan védjük meg magunkat. Három na-punk van csak addig,
míg az őrök bombázni kezdik a várost.
– Lehet, hogy Angelnek igaza van – vélekedik Logan. – A
Tizedik lehet számunkra a legjobb választás,amíg el nem
hozzátok az Orát, és a megmentésünkre nemsiettek. Legalább a
fiatalokat elküldik a Primus Kettőben levőgyárakba.
– De mi lesz a többiekkel? – füstölög Pullo. –Nem hagyom,
hogy a Primus Háromba küldjenek, hogy valakinek a kísérleti
állata legyek!
– Megpróbálkozhatunk a szökéssel is – vetifel Natalie. –
Ashnek van egy terve, amivel mindenkit átlehetne menekíteni a
határon az Északi Területekre.
– Inkább csak ötlet volt, mint tényleges terv – ismerem el. –
Még azt sem találtam ki, hogyan vigyünk kimindenkit a
városból.
Egy transzporter repül el a gettó felett, afalak
beleremegnek. Visszafojtjuk a lélegzetünket,amíg el nem megy.
Nem próbál meg leszállni.
– Hogy lehet, hogy az őrök még nem jöttek el, hogy
összeszedjenek minket? – kérdezi Day.
– Csak arra tudok gondolni, hogy Tiszta Róz-sa rájuk
parancsolt, addig ne tereljenek össze minket,amíg le nem telik a
határidő – válaszolja Sigur. – Szeretné, haFekete Város lakói
kudarcot vallanának, és ezzel ürügyet szol-gáltatnának neki,
hogy porrá égesse a várost.
– Akkor miért adott nekünk három napot,hogy mindenkit
átadjunk? – kérdezi Day. – Miért nem dobránk tűzbombát,
ahogy Ember Creekben tette, ha ez aszándéka?
– Szüksége van a rabokra, hogy a gyáraibandolgozzanak, és
kísérletezzenek rajtuk a Tizedikben –mondja Garrick a terem
végéből. – Ember Creekkel példát statuált,hogy Fekete Város
lakói megrémüljenek, és azt tegyék, amitakar.
– Bevált a taktikája – mormolom.
A Sötétfajzat Gyűlésterem tölgyfa ajtajándörömbölnek,
majd az ajtó feltárul, és Juno meg Stuart ro-hannak be.
Kifulladtak, a hajuk és a ruházatuk zilált,Juno a bal karját
fogja. Stuart a kameráját hozza, amit rögtönrá is kapcsol a
terem végében levő digitális monitorra.
– Őrültekháza van kint! – kiáltja Juno.
Amy a testvéréhez siet. – Megsérültél?
– Csak megrándult a karom – mondja Juno.– De ezt
látnotok kell, gyerekek!
Stuart lenyomja a kamerán a LEJÁTSZÁSgombot, és
elcsendesülünk, miközben a videofelvételtnézzük. Az első
felvételeken több száz ember követeli afőtéren, hogy Sigur
küldje el a sötétfajzatokat, miközben a Légiószámtalan őre a
falakon kész az életét adni a népe – az énnépem – védelmében.
– Sosem hittem, hogy egyszer ezt mondom –szólal meg
Roach –, de végtelenül boldog vagyok, hogy itt ez az istenverte
fal!
Stuart előretekeri a szalagot, és ott állítjameg, ahol az őrök
újabb géppuskaállásokkal és tankokkalellátott úttorlaszokat
állítanak fel a város körül. Az utakon senkisem hagyhatja el a
várost. A következő felvételen a vasútállomáslátható, ahol
családokat terelnek fel egy páncélvonatra.
– Várjatok csak, azokat az embereketevakuálják? –
kérdezem.
Juno bólint. – A ma délelőtti legfrissebb fe- jlemény. Azok,
akik három vagy annál több tisztátalant ad-nak át az őröknek,
jegyet kapnak, amivel elhagyhatják a várost.– Egy véráztatta
vonatjegyet dob az asztalra, rajta nyomtatott vörös betűkkel ez
áll: EVAKUÁCIÓS ENGEDÉLY. – Egy halottpasiról szedtem
le, akit néhány hegyifarkas összemarcangolt.Gondolom,
feldühítette őket.
Garrick szája kicsit megrándul.
– Néhányan megpróbáltak elkapni engem ésStut, de
visszavertük őket – folytatja Juno.
Megfordítom a jegyet. Ezüstös rózsa formájú vízjel van
rajta, amivel a hitelességét bizonyítják.Hetekbe telhetett, hogy
kinyomtassák őket. Fojtogat a harag. TisztaRózsa mindvégig
így tervezte; sejtette, hogy ellene szavazok. A malmára
hajtottam a vizet!
– Az egész országnak látnia kell, mi folyik itt– heveskedik
Roach. – Figyelmeztetnünk kell őket, mielőtta léghajók a
városaik fölé repülnek.
– Meg tudjátok hackelni az SBN hírcsat-ornát, hogy ezt
leadjátok? – kérdezi Sigur.
Juno a fejét rázza. – Már próbáltuk.
– A kormány zavarja a városból küldött éside beérkező
jeleket – magyarázza Stuart. – Semmit semadhatunk le, csak a
város határain belül.
A felvételen egy fiatal pár hajol egy vértóc-sában fekvő apró
alak fölé. A teremben mindenki elhallgat,amikor a síró anya a
kamerába néz.
– Miért nem segítesz nekünk, Főnix? –zokog az asszony a
kamerába. – Támogattunk, és így viszonzod?Magunkra hagytál
minket!
Juno elnémítja a képernyőt, de hiába: az as-szony szavai a
fülemben csengenek.
Roach az asztalra csap a tenyerével. – Odak-int a helyünk!
Harcolnunk kell!
– És mi lesz Pollyval? – kérdezi Natalie. –Ha
közbeavatkozunk, megölik!
– És mi van azzal a sok emberrel, akik teg-nap támogattak
minket? – kérdez vissza Roach. – Őket ölik meg, ha most nem
cselekszünk! Kötelességünk megvédeni őket!
– Nem várhatunk, amíg megtudjuk, hol vanPolly? – kérdezi
Natalie.
– Minden elvesztegetett pillanattal egyretöbb embert
fognak el – bizonygatja Roach. – A testvéredélete többet ér,
mint az övék?
Natalie lesüti szőke pilláját. – Tegyétek, amitkell – mondja
csendesen, és felkel a helyéről. – Ha szüksé-getek lesz rám, fent
leszek.
Kimegy. Day és Amy utánasietnek.
Elijah feláll. – Bocsánat, de telefonálnomkell.
– Telefonálhatsz az irodámból – ajánlja felSigur.
– Köszönöm – válaszolja Elijah, és kimegy.
A többiek a támadást tervezik, én meg az ab-lakhoz megyek,
és felnézek az égre.
Egy rabokat szállító transzporter repül át a város felett
összegyűlt hamufelhőn, és fekete hó hullik. A légi jármű
páncélozott konvertiplán, csaknem harmincméter hosszú, elég
nagy, hogy alkalmanként akár ötven utastszállítson. A hajó
oldalán nagy, élénkvörös betűkkel a neve és aszáma áll. Ezt
Marianne 705-nek hívják. A közelben levőmásik, a Roselyn 401
felszáll egy rombolóhajóhoz, ami a Park fölött lebeg. Ha jól
sejtem, a név a rombolóhajóra vonatkozik,amelyhez tartozik, a
szám pedig a flotta többi hajójától külön- bözteti meg.
A hatalmas digitális képernyők városszerte villódzni
kezdenek, és megjelenik Polly arca. Halálra váltan mered a
kamerába. Bűntudattól gyötörve szakítom ela tekintetemet
róla, mert tudom, hogy Tiszta Rózsa paranc-sával dacolva
halálra ítéljük Pollyt. Istenem, vajonhelyesen cselekszünk-e?
Cékla elkapja a pillantásomat, amikor vis-szamegyek a
számítógépes asztalhoz, és a tekintetébenegyüttérzést látok.
Neki sem könnyű; az elmúlt két hónapban,amióta Polly
beköltözött Day családjához, nagyon össze- barátkozott vele.
Próbálok odafigyelni a többiekre, akik atranszporterek elleni
támadás tervét vitatják meg, de nem tudok összpontosítani. A
tekintetem az elnémított videofelvételre sik-lik, amit Stuart
készített ma reggel, és ami még most is a di-gitális képernyőn
megy. Családokat szakítanak szét, embereketölnek meg. A
magasztosabb cél érdekében teszitek. Polly életénél több forog
kockán. Mégis keserű pirulát kell lenyelnem,amikor óránként
látnom kell rettegő arcát a városbanmindenütt magasodó
kivetítőkön.
Hirtelen eszembe villan valami, amit Stuartmondott: A
kormány valamilyen módon zavar minden jelet, ami a városból
kimegy vagy ide érkezik...
Úgy egyenesedem ki ültömben, mint akibe villám csapott.
Mindenkit megijesztek.
– Ha a kormány zavarja a Fekete Városbaérkező, illetve
innen leadott adásokat, akkor hogy mutath-atják élőben Pollyt?
– teszem fel a kérdést.
Egy pillanatig döbbent csend van, aztánStuart
elvigyorodik.
– Valahonnan a városból érkezik aközvetítés! – kiáltja.
– Honnan? – kérdezi Cékla.
– Az őrök főhadiszállásáról? – veti fel Juno.
– Nem, oda már korábban betörtünk – válaszolom. – Olyan
hely, ahova tudják, hogy nem hatolhatunk be.
Egymást kergetik a gondolataim. Ha Pollyt a városban
tartanám, de nem akarnám, hogy bárki ishozzáférjen, hol
rejthetném el legjobban? Belém hasít a válasz. Az ablakra nézek.
– Egy rombolóhajón van – jelentem ki.
11. NATALIE
SIGUR IRODÁJÁBAN, a kőkandalló mel-lett egy bőrfotelben
kucorgok, és a kandallóban táncoló sárgalángokba bámulok.
Amy és Day keresztbe tett lábbal ül előttemaz antik szőnyegen,
és aggodalmasan figyel. Láthatóan egyikük sem tudja, mit
mondjon, de mit is mondhatnának? Gyakor-latilag most írtam
alá a nővérem halálos ítéletét. Pislogok, alángok elmosódnak
könnyes szemem előtt.
– A mentőcsapat talán ráakad – re-ménykedik Day.
Fájdalom feszíti a mellkasomat. Próbálom azöklömmel
kimasszírozni, de nem sikerül. Szánalmasanfelnyögök, aztán
összeomlok, és végre elerednek a könnyeim.Day odasiet, és
átölel.
Belekapaszkodom, és gyűlölöm magamat,amiért elárultam
Pollyt, gyűlölöm Tiszta Rózsát, amiért szét-szakította a
családomat. Újra. Hogy teheti ezt a sajátlányával? Vajon
megmentené, ha tudná az igazságot? Kitudja, miért, de kétlem.
Nyílik az ajtó.
– Bocs – mentegetőzik Elijah, amikor meglátminket. –
Telefonálni szerettem volna. De majdkésőbb.
Megtörlöm a szememet. – Nem, semmigond. Gyere csak be.
Elijah tétovázik, aztán Sigur asztaláhozmegy. Igyekszem
nem fülelni, mit beszél fojtott hangon azapjával.
– Van hír anyádról? – kérdezem, amikorleteszi a kagylót.
A fejét rázza.
– Apád biztos nagyon aggódik miatta – mon-dom. – Meglep,
hogy anyád nem árulta el neki, hova megy.
– Már nem élnek együtt – válaszolja Elijah. – Anyám gyűlöli
apámat. Ritkán beszélnek.
Az ajkamba harapok. Jól beletrafáltál, Natalie.
– Nálad van Lucinda levele? – kérdezem.
Előveszi a zsebéből.
– Gyerünk, próbáljuk meg kideríteni, hol le-het édesanyád –
javasolom, mert kétségbeesetten vágyom rá,hogy valamivel
eltereljem a figyelmemet arról, hogy a Polly miatti
lelkifurdalásom lassan felemészt.
Enciklopédiákat, atlaszokat és régi tenger-észeti térképeket
veszünk le halomszám a polcokról, aztán vis-szacipeljük őket a
kandalló előtti szőnyegre, majd körbeüljük őket. Elijah leteszi a
levelet közénk. Day orráról folyton lecsúszik a szemüvege
olvasás közben.
– Szóval Lucinda elment az ikrekhez –mondja. – Kik azok?
Elijah vállat von. – Anya sosem említette,hogy ismerne
bármilyen ikreket.
– A város, ahova mentek, mindenesetre T-velkezdődik, és
R-re végződik – szögezi le Day. – És ha azt vesszük, hogy csak
pár betű lett foltos, egy öt-, talán hatbetűshelységnevet kell
keresnünk.
– Helyes. Akkor most mindenki nézze át akönyveket, hogy
talál-e olyasmit, ami erre illik – adom ki azutasítást.
Elijah felveszi az egyik könyvet. Biztoscsinálta már
korábban is, de mivel nincs semmiféle tám-pontunk, nem marad
más lehetőség. Lehet, hogy Elijah elsiklott valami felett.
Felveszek egy régi atlaszt, és lapozni kezdema megsárgult,
dohos oldalakat; az apró betűs részt nézem,hátha említenek egy
várost, ami illik a Lucinda levelében említett városnévhez.
Ahogy leteszek egy-egy átnézett kötetet, úgy nő bennem az
elkeseredés. A vágy, hogy megmentsemPollyt, összekuszálódik a
kívánsággal, hogy segítsek Elijah-nak. Két-ségbeesetten vágom
az utolsó könyvet a szoba másik sarkába, és atenyerembe
temetem az arcomat, hogy mély levegőt véveösszeszedjem
magam.
– Jól vagy? – kérdezi Elijah.
Bólintok, aztán kontyba tekerem a hajamat.– Nem találtam
semmit, ami illene ide. Csak Maize, Marcury,Majesty,
Monnsfélsziget, és Molten Laké.
– Nálam ugyanaz a helyzet – mondja Elijah,és a halomra
dobja a könyvet.
– Nálam is – csatlakozik Day.
– Én találtam egy Mountain Shade nevűhelyet az egyik
régebbi térképen – mondja Amy. – De szer-intem már nem
létezik, mert a várost elpusztította az Albahegység kitörése.
Elijah arca elfacsarodik. Oda az utolsó re-ménye is.
– Nagyon sajnálom – fogom meg a kezét.
Nyílik a dolgozószoba ajtaja, és Ash megCékla lépnek be.
Mindketten lihegnek az izgalomtól.
– Hát itt vagy! – kiált fel Ash.
Ragyogó fekete szemét a kezemre szegezi,ami még most is
Elijah kezére kulcsolódik. Eleresztem.
– Mi történt? – kérdezem.
– Kiokoskodtuk, hol lehet Polly – mondja Ash.
Felállok, a szívem a torkomban dobog. –Micsoda? Hol?
– Az egyik rombolóhajón a Park fölött – válaszolja Cékla. –
Ash és Stuart derítették ki.
– Sikerült a jelet a Roselyn léghajóig követ-nie – teszi hozzá
Ash.
Ashhez futok, átkarolom a nyakát, ésszenvedélyesen
megcsókolom. Iszonyatosan nagy kő gördülle a szívemről:
megmenthetjük Pollyt!
Ash elhúzódik tőlem. – Nem lesz könnyűkimenteni.
– De megpróbáljuk, igaz?
Bólint. – A többiek már tervezik amentőakciót.
Cékla a lábával megböki a földön heverőkupacot. – Mit
csináltok, gyerekek?
– Megpróbáljuk kideríteni, hova mehetettLucinda és Elijah
anyja – válaszolja Day.
– De nem találunk olyan várost, ami illik alevélben említett
névhez – teszi hozzá Amy. – Pedig mindent átnéztünk.
– Lehet, hogy fedőnév – véli Cékla.
– Ó! – kiált fel Day, és felugrik. – Ó! – kiáltjaújra.
– Mit mondtam? – kíváncsiskodik Cékla.
– Csitt, gondolkodom – fojtja bele a szótDay, és le-fel járkál
a kandalló előtt. Aztán pattint az ujjával. –Megvan! A város
becenevéről van szó!
Amy és Elijah értetlenül néznek össze.
– Ugyan már, gyerekek – vigyorodik el Day.– Centrumot
más néven Aranyozott Városnak hívják...
– Viridist a Függőleges Városnak! – kiáltjaközbe Elijah.
– És Trákiát a Tükörvá rosnak! – ül le Day önelégült képpel.
– Honnan tudod mindezt? – kérdezilenyűgözve Cékla.
– Néhányan odafigyeltek földrajzórán.
– Ja, persze – morogja Cékla.
Ash a homlokát ráncolja. – Azt mondtad,hogy Trákia a
Tükörváros?
– Igen – vágja rá Day.
Ash kiszalad a szobából, és percekkel későbbegy bőrkötéses
naplóval tér vissza. Előhúz belőle egy fényké-pet, és megmutatja
nekünk. Két sötétfajzat lány van rajta – felte-hetően Ash anyja
és nagynénje –, egy fiatal felszolgálólány mellett, aki kerekes
székben ül, és a negyedik a képen egy méz-színű szemű lány, aki
zöld kapucnis köntöst visel.
– Ezt a képet egy trákiai vendéglőbenkészítették – mondja
Ash.
– Hiszen ez az anyám! – kiált fel Elijah, és azöld köntösű
lányra mutat.
– Nézzétek, mi van a kép hátán – javasolja Ash.
Elijah megfordítja a képet. – T4K, Trákia...T4K? A Négy
Királyság!
Day a fényképet nézi. – Hú! Azt hittem, aNégy Királyság a
négy faj egyesítését szorgalmazta, de ezen aképen nincs
hegyifarkas.
– Lehet, hogy ő készítette a képet – veti fel Ash.
Elveszem tőle a képet. – Gondolod, hogy anyád ide utazott,
hogy találkozzon Lucindával?
– Nagyon is lehetséges. – Elijah szája füligér.
– Kiindulópontnak nem sok – ismeri el Ash.– Még csak a
vendéglő nevét sem tudom.
– Annál több, mint amit tegnap tudtam –nézi Elijah a fiatal
felszolgálólányt a kerekes székben. – Ez alány talán tudja, hova
ment anyám és Lucinda az Oráért.
– Akkor hát van egy tervünk – szögezi le Ash. – Elmegyünk
Trákiába, és megkeressük a csaposlányt?
Egyetértőén bólintunk.
Ashre nézek, ő pedig válaszul rám mosolyog;mindketten
ugyanarra gondolunk. Ha megtaláljuk Lucindát, és rá tudjuk
venni, hogy adja nekünk az Orát, még talánannak is
megtaláljuk a módját, hogy buktassuk megTiszta Rózsát.
Lassan belátom, hogy fel kell használnunk afegyvert az őrök
ellen, miután elrabolták a nővéremet, lebom- bázták Ember
Creeket, és mindenkit megfenyegettek Fekete Városban.
De előbb ennél sürgősebb dolgunk is van.
Meg kell mentenem Pollyt.
12. NATALIE
FELPILLANTOK AZ ÉGEN lebegőléghajóra, ami két napja a
nővérem börtöne. Roselyn. Ahhoz képest,hogy micsoda, nagyon
szép neve van. Roach múlt éjjel felderítést végzett, és kidolgozta,
hogy akkor tudunk feljutni a rombolóhajóra,ha az Egység
utcában parkoló egyik transzporterre felszál-lunk. Ash megölel, és
puszit nyom a fejem búbjára, miközben ig- yekszem úrrá lenni az
idegességemen. Pollynak most arra van szük-sége, hogy bátor
legyek.
Az Egyesülés utca közelében egy kis sikátorb-an bújunk meg.
A városban teljes a zűrzavar. Emberek sikoltoznak, összevissza
futkosnak, percenként lövések dördülnek, éstöbb hegyifarkas
falkát is látunk, amint a következő ál-dozataikra vadászva
cserkészik be az utcákat.
– Na jó, vegyük át még egyszer a tervet – jav-asolja Ash.
Újra átveszi a tervet Elijah-val és Stuarttal,míg Harold rám
segíti a köntösömet, mivel annyira remeg akezem, hogy nem
tudom az övét megkötni.
Elijah fásultan felsóhajt.
– Bocs, untatlak? – kérdezi Ash.
Kicsit – vonja meg a vállát Elijah.
Ash dühösen mered rá, és szóra nyitja aszáját, de
figyelmeztető pillantást vetek rá. Elijahhatalmas szívességet
tesz azzal, hogy ma segít nekünk, és nemakarom felbosszantani,
mivel kulcsszerepet játszik a tervünkben. Ash enged, és inkább
csak káromkodik a bajsza alatt.
Harold kötéllel összeköti a kezünket, de acsomókat olyan
lazára hagyja, hogy ha a szükség úgy hozza,kiszabadulhassunk.
Aztán következik az, aminek nem igazánörülök: durva
vászonzsákokat húz a fejünkre. Rögtön úgy érzem, megfulladok,
és szeretném a csuklyát letépni, de valahogy sikerül féken
tartanom magamat. Két kis lyukat vágtak acsuklyába, így
annyit látok, ami pontosan előttem van, ez is jobb a semminél.
– Ez a zsák büdös halszagú – panaszkodik Elijah, a hangja
tompán szűrődik ki.
– Azt hittem, a macskák szeretik a halat – jegyzi meg Stuart.
Kezdek idegeskedni, a kezem ökölbe szorul.
– Essünk túl rajta – motyogom a zsákon át.
Harold az Egyesülés utcára vezet minket, és beterel a
Roselyn 401 nevű börtön transzporter előttaz emberek
szakadatlan folyamába. A hajó nyitott, le-hajtott végében
fémpadok hosszú sorait látom, a padok alattlábbilincsek. A
léghajó elején csak egyetlen ablak van, hogy a pilóta lássa, hova
megy. A pilótát egy rács választja el a rabok-tól, ami a védelmére
szolgál.
Négy őr vár a nyílásfedélnél: ők ültetik le arabokat, és
osztják ki az evakuációs engedélyeket azárulóknak, akik a
rabokat hozták. Az egyik őr, egy ötveneséveiben levő, vékony
férfi, aki tüskésre nyíratta ősz haját, int akezével.
– A következőt – mondja.
Egy férfi két sötét bőrű lányt taszigál a repülőfelé. Talán
hét- és tízévesek lehetnek. Düh fojtogat, merteszembe jut, mit
tehetett a férfi, hogy megkaparintsa ezeket akislányokat.
Meghaltak vajon a szüleik? A fiatalabb meg- botlik, mire a férfi
durván felrántja. A kislány elsírja magát. Egy pofontól elhallgat,
és minden önuralmamra szükségem van,hogy ne rohanjak oda a
férfihoz, és ne húzzak be neki.
– Név? – kérdezi az ősz hajú.
– Greer, Adrian – feleli a férfi. – A napfolyamán hoztam már
egy kiskölyköt, a nevem ott kell, hogy álljonmellette.
Az őr végigfutja a listát, aztán a fejét rázza.
– A fenébe is, képtelenség! Három órájasincs, hogy
idehoztam! Adja ide az evakuációsengedélyemet! – üvölti
kivörösödött képpel a férfi.
– Ha nem fogja be, átadom a hegyifar-kasoknak – fenyegeti
meg az ősz hajú őr a férfit.
A férfi elviharzik; két őr kíséri, hogy neokozzon bajt.
– Következő – mondja az ősz hajú unottan.
Egy lépést araszolunk előre, és akkor pillan-tom meg.
Sebastian.
Nem vettem észre hamarabb, mert acsuklyám miatt nem
látok ki oldalra. Kézi számítógép van nála, ésfeljegyzi a rabokat,
amint felszállnak a transzporterre, minthaleltárt venne fel.
– Harold... – szólalok meg.
– Láttam – mormolja.
– Rád ismer?
– Csak egyszer látott szakáll nélkül, ezértnem valószínű –
mondja Harold.
Próbálok úrrá lenni az idegességemen. Miértis ismerne rá
Sebastian Haroldra, aki nem munkabakancsegyenruhát visel, és
hosszú, ősz szakállat növesztett. Az emberek tovább
vánszorognak a repülő felé.
– Következő – mondja az ősz hajú férfi.
– Sok szerencsét – suttogja Harold, amikorelőrébb lépünk.
Már nem látom Sebastiant, de tudom, hogy tőlem balra áll.
A karomon feláll a szőr attól, hogy ott érzema közelemben.
Még az erős arcvizét is érzem, az illat a Cen-trumban együtt
töltött időnk emlékét idézi fel, amikor órákigcsókolóztunk az
ágyamon. Elhessegetem ezt az undorítógondolatot.
– Név – mondja az őr.
– H... James – helyesbít gyorsan Harold, ésköhögéssel
próbálja palástolni a melléfogását. – JamesMadden.
Nem merem elfordítani a fejemet, hogy lás-sam, hogyan
reagál Sebastian Harold elszólására.
– Hányat küld a transzporttal? – kérdezi azőr.
– Hármat – válaszolja Harold, és megadja ahamis
neveinket.
Az őr ellenőrzi a listát, és helyeslőén bólint.Odaadja
Haroldnak az evakuációs engedélyt. – Jómutatást a vonaton.
Harold köszönetét motyog, és távozni készül.
– Várjon – szólal meg Sebastian.
Kihagy a szívem.
– Miben segíthetek, uram? – kérdezi Harold.
– Nem találkoztunk már? – firtatjaSebastian.
Páni rémület vesz erőt rajtam, az ösztöneimazt sikoltják,
hogy fussak, ahogy bírok. Ha Sebastiankideríti, kik vagyunk,
megöl minket. Ebben egészen biztos vagyok.
– Nem, nem... kizárt – mondja Harold. – A Chantilly Lane-i
piacon dolgozom. Talán vásárolt nálam?
Sebastian hallgat. – Hadd nézzem a rabokat– mondja végül.
– Vegye le a csuklyájukat.
Nem, nem, nem, nem!
– Arra igazán nincs semmi szükség – mondjaszaporán
Harold.
Az őr letépi Stuart csuklyáját. Stuart szemeijedten cikázik
az őr és Harold között. Megkönnyebbülök,hogy Amy kiválóan
elvarázsolt minket a sminkkészletével, és ha-mis vágásokat,
véraláfutásokat festett ránk. Okos előrelátás, Amy!
– Kicsit összeverte őket, mi? – jegyzi megtréfásan az ősz
hajú őr Haroldnak; feltételezi, hogy ezértnem akarta az előbb
levenni a csuklyáinkat.
– Hát, izé, valahogy meg kellett fékeznemőket – mondja
Harold.
Az ősz hajú őr odanyúl, és kezdi lehúzni acsuklyámat.
Ezernyi menekülési terv kavarog a fejemben,ahogy a csuklya
egyre jobban lecsúszik az arcomról.
– Ne! Az meg is haraphatja – hadarjaHarold.
A csuklya mind feljebb csúszik, már eléri azállamat, számat,
Sebastian mindjárt fel...
– Adjátok ide a francos evakuációsengedélyemet! – üvölti az
előbbi férfi, ahogy felénk fut, a nyomában kétőrrel.
A csuklya visszaesik a fejemre.
Az ősz hajú őr és Sebastian megfékezik adühöngőt,
miközben az egyik őr felkísér hármunkat atranszporterre.
Harold ott marad, és nézi, ahogy elvezetnek minket. A szívem
még most is pörölyként ver. Olyan forróság van a zsúfolt
repülőn, mint egy kemencében, és azonnalcsorogni kezd a
hátamon az izzadság, amikor leülök a fém-padra. A lábunkat
odabéklyózzák, nehogy megpróbáljunk elme-nekülni. Az őr
elsétál.
– Hajszálon múlt – hallom Elijah tompánszűrődő hangját.
– Túlságosan is – motyogom a csuklyán át.
Az előbb látott két kislány velem szemben ül,a kisebbik
megint sír. A testvére igyekszik megvi-gasztalni, és fáj a szívem,
amikor Pollyra gondolok, és arra, hogy próbál ő is vigasztalni,
amikor felzaklatott valami. Megfogadom,hogy megmentem
őket, ha módom nyílik rá.
Egy pillanattal később felcsukódik a gépleereszthető ajtaja,
és beindítják a motorokat. Az emberek sírnak és jajgatnak,
néhányan még hangosan imádkoznak is,amikor a transzporter
felemelkedik a földről. Most látják utoljáraFekete Várost. Az úti
céljuk végső nyughelyük lesz.
Két üléssel arrébb egy összetapadt hajú,sovány, szőke nő ül,
akinek a Köd-fogyasztókra jellemzőenfeketék az erei.
Hisztérikus rohama van, a sikolyai betöltik akabint.
– Nem szabadna itt lennem! Tévedtek! – ja- jong, bár a pilóta
oda sem figyel rá.
Csak pár percig tart a zötyögős utazás a rom- bolóhajóig, de ez
is elég, hogy több utas hányni kezdjen. Borz-almas a bűz, és az
utolsó pillanatban tépem le a csuklyámat,hogy egy
másodperccel később Elijah lábához hányjak.Elijah is lekapja a
csuklyáját.
– Bocs – hadarom. Mint a básztet konzul fia,inkább azt
szokta meg, hogy a lányok rózsaszirmokatdobnak a lába elé, és
nem, hogy odahányjanak.
Finoman megfogja a kezemet, amivel meg-lep. Olyan forró a
keze, mint az enyém, ha szabad tűz fölöttmelengetem. A
csuklóján levő arany karperecek csillognak;erre koncentrálok,
mert megnyugtatónak érzem.
– Idefent ritkább a levegő – mondja. – Ettőlmindenki
rosszul lesz. – A lábára fröccsent undokságotnézi. – Sárgarépát
ettél reggelire?
Felnevetek. Kicsit hisztérikusan, mint a kétüléssel arrébb
tomboló őrült nő, de pontosan erre van mostszükségem, hogy
megnyugodjanak az idegeim. Kezdem azthinni, hogy Elijah
éppen az, akire válság idején szükségem van.
Kibontjuk egymás kötelékeit, aztán segítünk Stuartnak is, és
közben a csuklyát is levesszük a fejéről. Stu-arttal kibújunk a
köntösünkből, és láthatóvá válik az őrök egy-enruhája, amit
előző este Roach és Cékla szereztek. A kétkislány csodálkozva,
kimeredt szemmel figyel minket. Letöröljük az arcunkról a
festéket, és hátrafogom a hajamat, hogy idősebbnek és
komolyabbnak nézzenek. A köntösöket és acsuklyákat az ülés
alá dugom, de egyet elrejtek a zsebemben,hogy Pollyt álcázni
tudjam.
– Ha lennél olyan szíves, Elijah – kérem, ésfelemelem a
láncot, amivel a lábamat a földhözrögzítették.
A kardfogával ráharap a láncra. Néhány próbálkozás után
elpattan a láncszem, és kiszabadul a lábam.Megismétli Stuartnál
is. Most már egyre több rab bámul minket.Egy tizennyolc körüli
fiú, akinek bozontos, barna haja, alabástrom-fehér bőre és
világító zöld szeme van, felém hajol, és meg-mutatja a
salakrózsatetoválást a csuklóján. Én is meg-mutatom az
enyémet.
– Mit kerestek itt? – kérdezi.
– Mentőakció – válaszolom.
– Minket is meg fogtok menteni? –tudakolja.
Bólintok, mert képtelen vagyok hangosanhazudni.
A pilótafülkéből ránk vetülő fénycsík eltűnik,amikor
beúszunk a rombolóhajóba. A kabinbanteljes a sötétség. Most
már mindenki sikoltozik, a béklyókat rázzák. A transzporter
megremeg, amikor a hajón dokkol. Hideglevegő tör be, és fény
árad a kabinba, amikor kinyitják a hátsóajtót.
A léghajó fő ballonjának rakodóperonján vagyunk. Tudtam,
hogy a rombolóhajók igen nagyok, de most,hogy egy ilyen hajón
vagyunk, lenyűgöz a mérete. Hogy találjuk ittmeg Pollyt?
Egy hátrasimított hajú, fiatal őr lép a kabin- ba, és megáll,
amikor észrevesz engem és Stuartot. A mellére tűzött táblán a
neve áll: VICTOR. Zúg a vérem a fülemben. A körülöttünk ülő
rabok szótlanul figyelik az eseményeket, desenki sem mond
olyasmit, amivel elárulna minket.
– Mit kerestek itt? – kérdezi Victor. – Ezeltér a
szabályzattól.
– Ezt a lényt kísérjük – mutatok Elijah-ra. –Megtámadta az
egyik őrt, ezért azt a parancsot kaptuk, hogy hozzuk fel a
rabokkal.
Elijah teátrálisan Stuart képébe bömböl, és akardfogait
csattogtatja.
– Leülni! – ordít rá Stuart, és arcon vágja.
Elijah arany szemében őszinte harag villan,de benne van a
játékban, és engedelmesen leül.
– Sebastian nem értesített erről –panaszkodik Victor.
– Elfoglalt ember – válaszolom. – Biztoselfelejtette.
Victor átgondolja. – Kit harapott meg a mac-ska? Kérlek,
mondd, hogy Holdent!
Nevetek, mintha érteném a viccet. – Nem,egy Wadsworth
nevű újoncot.
Victor csalódottnak látszik, de úgy fest, bevette a
történetünket. Kezdi kiszabadítani a rabokat. Amikor a
hisztérikus nőhöz ér, az locsogni kezd.
– Tévedtek! Én szeretem Tiszta Rózsát! A szegregációra
szavaztam! – hajtogatja. – Kérem, engedjenel. Nem olyan
vagyok, mint ezek a fajgyalázók!
– Mind ezt mondják – válaszolja Victor, ésleveszi a láncot.
A hisztérikus nő talpra ugrik, és Victor annyiidőre megriad,
hogy a nő el tud mellette nyomakodni, éskirohan a lenyitott
pallón. Sikerül pár métert megtennie, mire Victor lövése eltalálja
a két lapockája között. A nő a földre zuhan, a vére a padlóra
fröccsen. Victor kényelmesen odamegy hozzá, és a lábával a
hátára fordítja. A nő még él, de vér bugyog kia száján, miközben
némán az életéért könyörög. Victor a pero-non levő csapóajtóhoz
vonszolja. Döbbenten bámulom, ahogy kinyitja a zsilipkamrát,
és kitaszítja a nőt a levegőbe.
Visszajön a rabokat szállító transzporterbe.
– Van még valakinek kedve elfutni? Ha igen,tudjátok, hol
az ajtó. – Vár egy percet, de senki sem moz-dul. – Álljatok fel –
parancsol rájuk.
A rabok felállnak, és a látottak borzalmátólmagukba
roskadva engedelmesen kicsoszognak a járműből. Számtalan
felfegyverzett őr jár-kel a peronon, ésfelügyeli a forgalmat.
Megállás nélkül érkeznek és indulnak atranszporterek, hogy
kitegyék a rabokat. Mindegyiket Roselynneknevezik, de
mindnek más a száma. Most látom csak,hogy a Roselyn 403
rabokat vesz fel. Mindegyik rab csinos lány vagy fiú. Victor
észreveszi, hogy őket figyelem.
– Külön rendelésre Centrumba – kacsintrám.
Felkavarodik a gyomrom, amikor rájövök,mire céloz.
Az őrök szép kis mellékest kereshetnek azzal,hogy eladják a
gyerekeket a legtöbbet ígérőknek.
Kikísér minket a peronról, és egy hosszúfolyosóra jutunk,
ami a börtönfedélzetre vezet.
– Nem láttalak még errefelé – jegyzi meg Victor, ahogy
végigmegyünk a folyosón. Tetőtől talpig végigmér. –
Emlékeznék egy ilyen csinos lányra.
Mosolygok, pedig belül elborzadok tőle. –Most helyeztek ide.
– Ha szükséged van valakire, hogy körbevezessen, szívesen
segítek – ajánlkozik Victor. – Esetleg megi-hatnánk valamit?
– Esetleg – motyogom.
– Majd később beszélünk – mosolyog rám,és a csoport élére
sétál.
Hátramaradok Stuarttal és Elijah-val. Ahogy a
börtönfedélzet felé közeledünk, egyrelanyhul az ellenőrzés. A
legtöbb őr a kirakodóperonnál nyüzsög, amia hajó egyetlen
kijárata. Bizonyos szempontból ez szerenc-sés: könnyebb lesz
körülnézni, amikor Pollyt kezdjük keresni.De hátrányos, amikor
majd menekülni akarunk.
– Amint elérjük a börtönfedélzetet, a hajó or-rába kell
sietnünk – súgja oda Stuart. – Onnan fogtuk a jelet.
Lesietünk egy lépcsőn, és máris a börtönfed-élzeten vagyunk.
A hajónak ez a része sötét és nyirkos, és csak néhány sárga lámpa
világítja meg felülről.
A menekülésre kínálkozó lehetőséget lessük.Pár perc múlva
el is érkezik, amikor Victor befordul egy balkéz felőli folyosóra,
és egy pillanatra szem elől veszít minket.
– Most – adom ki a parancsot.
Berohanunk egy másik folyosóra, ami a hajóorrába vezet, és
a következő pillanatban éppen szünetet tartóőrök csoportjába
botlunk, akik az ezüstös falaknak dőlve be-szélgetnek. Pánikba
esem. Viselkedj normálisan. Odabiccentek,amikor elmegyünk
mellettük, és magamban azért fohászkodom,hogy ne vegyék
észre, mennyire reszket a kezem. Tovább be-szélgetnek, és ügyet
sem vetnek ránk. Megkönnyebbülten sóhaj-tok fel.
– A jel valahonnan innen jött – mondja Stu-art, és benyit egy
nehéz fémajtón.
Egy kis irányítószobában vagyunk:mindenütt digitális
képernyők, egy számítógépes irányítópult,egy kulcstartó tábla
és irattartó szekrények zsúfolódnak össze. Azegyik képernyőn
Polly látszik, ahogy egy székhez kötve ül.
– Melyik cellában van? – kiáltok fel.
Stuart a pulthoz siet. Az ujjai villámgyorsanrepkednek a
billentyűk felett, fájlokat nyit meg, adatok között keresgél,
Elijah pedig az ajtóban áll, és azt figyeli, nem jönnek-e őrök.
– Látsz valamit? – kérdezem egyreidegesebben.
Stuart átnéz egy újabb fájlt.
– Igen! Itt! – bök az ujjával egy billentyűre. – A
kettő-tízesben őrzik. A folyosó végén.
Sarkon fordulok, és már futnék is, de Elijahelkapja a
karomat.
– Várj! Előbb fel kell vennünk az élő adást –mondja.
– Igen, igen... hát persze, bocs – mondom.
Stuartnak fel kell vennie hatvan másodpercetaz élő adásból,
amiről majd törli a zörejeket, és újra leadja,hogy senki se sejtse,
hogy Polly eltűnt, amikor majd a következőórában közvetítik,
és ez – antik órámra pillantok – öt percmúlva esedékes!
– Siess! – sürgetem.
A lábammal topogok, ökölbe szorul a kezem,igyekszem
bármivel megakadályozni, hogy ne rohanjak végig a folyosón
Pollyhoz.
Stuart abbahagyja a billentyűk nyomog-atását, és
hamuszürke arccal néz fel rám.
– Mi az? – kérdezem.
– Nem tudod meghackelni a betöltést? –kérdezi Elijah.
– Nem számít. Felkapjuk, és már itt sem vagyunk –
mondom.
Stuart a fejét rázza. – Nem erről van szó.Betörtem az
adásba...
– Akkor mi a baj? – kérdezem a félelmem-mel harcolva.
– A felvétel, amin Polly van... – Megnyalja aszáját. – Már
előre felvették.
Mintha kihúznák a lábam alól a talajt,amikor megértem,
mit akar mondani. A falon lógó tábláról leka-pom a kulcsot, és
kirohanok a szobából. A szívem őrültenkalapál. Nem akarom
elhinni.
– Várj, Natalie! – kiált utánam Elijah.
Megkeresem a 210-es Cellát, és kinyitom azajtót.
Vörös.
A padló, a mennyezet és a falak.
Vörös, mint egy égő falra festett rózsa.
És a közepén egy összegömbölyödő, halálbamerevedett kis
test.
Térdre rogyok.
Valahol a lelkem mélyén tisztában vagyok vele, hogy a
nővérem már legalább egy napja halott.
13. NATALIE
ALIG VAGYOK A TUDATÁBAN, hogy atöbbiek is bejönnek a
cellába. Gyöngéden felemelem Polly testét,és a karomban
ringatom. A hideg átszivárog a bőréről azereimbe, és
megfagyasztja a véremet. Máskor fényesfekete haja mereven
összetapadt a vértől, és az ujjaimmal fésülömki, mert tudom,
mennyire nem szeretné, ha így látnánk.
Sápadt kezében szorongat valamit. Óvatosanszétfeszítem az
ujjait. Egy rózsát mintázó kis ezüstmedálhullik a földre.
Egyetlen embert ismerek csak Fekete Város- ban, akinek ilyen
medálja van. Sebastiant. Polly véraláfutásoscombjára pillantok,
és epe kúszik fel a számba. Tudom, mit tettSebastian. Egyszer
velem is majdnem megtette. Összerezzenek,mintha mélyen kést
döftek volna belém, amitől vérezni kezd, ki-fordul a belsőm.
Elviselhetetlen a fájdalom.
Stuart az ajtóban áll, és maga elé néz. Elijahleül mellém, és
megfogja a kezemet. A melege lassanfelolvasztja az ereimben a
jeget, és visszaránt a kegyetlen valóságba.
– Indulnunk kell – mondja.
Elszorul a torkom, amikor arra gondolok,hogy itt kell
hagynom Pollyt.
– Magunkkal kell vinnünk – suttogom.
– Nem lehet. Felfigyelnének rá – válaszoljalágyan.
Természetesen igaza van.
– De itt teljesen egyedül lesz – vetem ellen.
– Valójában már nincs itt – mondja.
Nem tudom, hiszek-e a mennyországban, dea gondolat,
hogy elvesztett szeretteink veszik körül, va-lahogy megkönnyíti,
hogy elengedjem. Lefektetem, a haját szépenelrendezem akörül,
ami az arcából maradt. Ígéretet súgok anővérem fülébe.
– Mehetünk? – kérdezi Elijah.
Megpróbálok felállni, de a gyász súlya vissz-anyom. Elijah
erős karja a derekam köré kulcsolódik, és valamit könnyít a
terhemen. Talpra segít. Kimegyünk a foly-osóra, becsukjuk az
ajtót. Rázárjuk a nővéremre akoporsófedelet.
– Mit tegyünk most? – kérdezi Stuart.
– Kiszabadítjuk
azokat
a
gyerekeket,
akiket
a
transzporteren láttunk – jelentem ki.
Végigmegyek a folyosón, és meg semhallgatom a
tiltakozásukat. Pokol tombol bennem, amit aharag fűt, és most
senki sem állíthat meg. Tiszta Rózsa megöltea testvéremet, és
ezért megfizetek neki, egyik lázadással amásik után, amíg
Centrum égő romhalmazként terül majd el alába előtt. Ezt az
ígéretet tettem Pollynak.
Elérünk ahhoz a folyosóhoz, amire Victorfordult be.
– Maradjatok itt, de meg ne lássanak. Egy perc, és itt vagyok
– mondom.
Befordulok a sarkon. A közös cellában rabok állnak
egymáshoz préselődve, a rácson kidugják akarjukat, és vízért
könyörögnek. A börtönfedélzeten nincslégkondicionálás, a hőség
elviselhetetlen. Sokan imbolyognak, nem sok választja el őket az
ájulástól.
Határozott léptekkel közeledem az egyik fegyveres őrhöz,
aki a cella ajtaja mellett áll. Tagbaszakadt,kecskeszakállú férfi.
Nem érzek félelmet. Nem maradt hely ben-nem más érzésnek,
mint az eszeveszett haragnak.
– Centrumból különleges parancs érkezett –közlöm vele.
Elvigyorodik, és a cellaajtót kinyitva bekísér.
– Milyet keresel? – kérdezi. – Mit szólnál egy csinos
vöröshöz?
Tizennégy év körüli kamaszlány néz fel rámsugárzó kék
szemével.
– Igen, ő megfelel – válaszolom, és a tekin-tetem a tágas cellát
fürkészi: a két kislányt keresem, akikkelegyütt utaztunk a
transzporteren. A sarokban bújtak össze, ésaz a kamasz fiú
vigyáz rájuk, akinek kócos barna üstöké észöld szeme van. – És
azt a hármat is viszem.
– Tényleg? A fenébe, ezek a centrumbeliek szeretik a
pipihúst, mi? – pillant az őr a fiatalabbik lányra. – Nem lehet
több hétévesnél.
– Amíg fizetnek, nem rám tartozik, igaz? – jegyzem meg.
Bólint, és lustán vakargatja a szakállát. –Mondd meg
Patricknek, hogy még tartozik nekünk azért asötétfajzat
ikerpárért. Nem az én hibám, hogy az egyik meghalt.
– Hogyne, megmondom. – Patrick? Ő in-tézheti ezeket az
ügyleteket Centrumban. Az agyamba vésem anevét, hogy
felkutassam, és megfizessek neki ezért.
Igyekszem még több gyereket kikeresni.Hogy válasszam ki,
melyik éljen, és melyik nem? Ösztönösenazokat emelem ki a
tömegből, akik szülő nélkül vannak, mert ők a legsebezhetőbbek.
Összeszedek még öt másik lányt és háromfiút. Többet is vinnék,
de az már gyanút ébresztene.
– Ennyire van rendelésem – mondom azőrnek, ő pedig
kikísér minket a cellából.
A barna, torzonborz hajú, zöld szemű fiúhálás pillantást vet
rám.
Az őrhöz fordulok. – És adj, légy szíves, egy kis vizet az
embereknek. Ezek a gyerekek félholtak. Jó,ha sikerül eljuttatni
őket Centrumba. Patrick nem a holttestekértfizet.
– Persze, rendben – helyesel a kecskesza-kállú őr.
Nem sok, de mégis valami. Befordulok agyerekekkel a
sarkon, és Elijah meg Stuart ott várnak.
– Olyan sokan vannak – jegyzi meg Stuart.
– Nem hagyhattam ott őket – válaszolom. –Gyertek,
mennünk kell.
Stuart zárja a sort, én megyek elöl, és Elijahkarját fogom,
mintha rabot kísérnék. A zöld szemű fiú, akielárulta, hogy
Nicknek hívják, megnyugtatóan beszél a kétkislányhoz,
Bree-hez és Biancához, hogy nyugodtak maradjanak.
– Most játsszunk valamit – mondja.
– Mit? – kérdezi Bree.
– Rab-játéknak hívják. Úgy teszünk, minthamind rabok
lennénk, és ők a barátaink, akik segítenek nekünk innen kijutni.
A játék lényege, hogy úgy kell fellopakodniegy repülőre, hogy
senki se kapjon el minket. Meg tudjátok csinálni?
Bree a nővérére néz, aztán bólint. – Nagyonügyesen játszom
– mondja.
– Remek – válaszolja Nick.
Bianca Elijah farkát simogatja, de Elijah-t ezláthatóan nem
érdekli. Jobban aggódik értem, folyton rámnéz. Bárcsak
abbahagyná! Nincs szükségem az együt-térzésére, mert nem
akarom, hogy emlékeztessenek arra, miértszakad szét a belsőm.
A folyosókon több őr mellett is elmegyünk,de egyik sem állít
meg minket. Biztos megszokott látvány, hogy gyerekeket
kísérnek a felszállóhelyre, hogy innen Cen-trumba szállítsák őket.
Az egyik őr, egy keskeny arcú, szőke lófarkasnő azonban lassít,
amikor elmegy mellettünk. A tekintetébenfelismerés villan,
amikor rám néz.
Lehajtom a fejemet, és továbbmegyek, de afülemben dobol
a vér.
– Natalie Buchanan? – szól utánam a nő.
Majdnem megfordulok. Újoncok öreg hibája.Minden
idegszálam azt sikoltja, eredjek futásnak,eluralkodik rajtam a
harc vagy megfutamodás vágya, mégis siker-ül valahogy
megőriznem a hidegvéremet, és egyenletestempóban
továbbmenni. Leheletnyit Elijah feléfordítom az arcomat.
– Követ minket? – súgom neki.
Alig észrevehető bólintás a válasz.
A nő nem biztos benne, hogy én vagyok-e,máskülönben már
riasztotta volna a többieket. De a dokkig raj-tunk tartja a szemét.
A börtönhajóként szolgáló transzportért ker-esem, amelyik
Centrumba igyekszik, és meg is találom arombolhajó
dokkolóperonjának végén. Victor a sorbanálló gyerekeket tereli
fel rá.
A szőke nő odamegy az idősebb kollégáihoz,de közben egyre
csak gyanakvó pillantásokat vet rám. Hátatfordítok neki, hogy
ne lássák tisztán az arcomat.
– Most rögtön el kell tűnnünk – motyogomoda Elijah-nak.
Victor int, és a transzporter hátsó ajtaja las-san kezd
felcsukódni. Nem!
– Várj! – kiáltok oda neki.
A gyerekeket átkísérem a hangáron a repülőfelé.
Bree megragadja Nick kezét.
– Ne feledd, ez csak egy játék – suttogjaNick. – Nem
kaphatnak el minket, különben veszítünk,megértetted?
A kislány bólint.
A hátsó ajtó becsukódása előtt érünk arepülőhöz.
– Fú, majdnem lekéstük! Patrick a fejemet vette volna, ha
lekésem a transzportot – mondom.
Victor a velünk levő gyerekekre pillant. –Nem számítottam
több utasra.
– Akkor hívtak minket, amikor lent voltunk a
börtönfedélzeten – világosítom fel.
Victor bosszúsan horkan fel. – Folyton eztcsinálják.
Rendben, vidd fel őket.
Stuart gyorsan feltereli a gyerekeket atranszporterre.
A hátam mögé pillantok. A nő és a kollégáifelénk
igyekeznek. A szívem vadul kalapál.
– Mit gondolsz, mennyit kapunk a mac-skáért? – kérdezi
tőlem Victor, amikor Elijah Stuart utánmászik.
– Eleget – válaszolom homályosan. – Cen-trumba kísérem.
Nem akarjuk, hogy felfalja a rakományt,igaz?
Victor nevet.
A szőke őr és a kollégái már csak hét méterre vannak.
– Állítsák meg azt a lányt! – kiabálja a szőke.
Victor megfordul a kiabálásra, de megraga-dom a karját,
hogy megint rám figyeljen.
– Szóval mikor ülünk le egy italra? Holnapszabad vagyok –
ajánlom, és titkon a háta mögé kémlelek. A két őr futni kezd
felénk. – Értem jössz kilencre?
– Hát persze – vigyorodik el.
– Remek! Akkor viszlát. – Gyorsan fellépek arepülőre. A
csapóajtó kezd lassan felcsukódni.
– Várj csak – mondja Victor.
Megfordulok, és a legigézőbb mosolyommalnézek rá.
A másik két őr már csak négy méterre van, ésegyre
közelednek.
– Mondd meg Patricknek, hogy ne küldjönújabb különleges
rendelést, csak rajtam keresztül – mondja Victor.
– Rendben, megmondom neki – válaszolom.
Sietve leülök a helyemre, Elijah és Stuartközé.
– Felismertek – mondom nekik.
– Állj! – kiabálja a szőke nő.
Beindul a motor. A csapóajtó majdnem bezáródott. Gyerünk!
Gyerünk!
A felcsukódó ajtónál maradt résen át látom,hogy Victor a
lófarkas nővel beszél, aztán rémült pillantást vet a
transzporterre. – Vár...
Az ajtó becsukódik, és a repülő felemelkedik. A rombolóhajó
tehernyílása felé halad, a nyíláson túl az ég ésa felhők már csak
karnyújtásnyira vannak...
Egy hang szólal meg recsegve a pilótarádiójában.
– Forduljon vissza! – hallatszik Victorhangja az éterben. –
Lázadó a fedélzeten!
A pilótának nem marad ideje, hogy felfogja aparancsot,
mert Elijah felugrik, és kitépi a rakteret apilótafülkétől
elválasztó rácsos ajtót. Megdöbbent az ereje. A karját a pilóta
nyaka köré fonja.
– Repüljön tovább – förmed rá Elijah, éskivillantja
kardfogát.
Alig egy méterre vagyunk a rakodónyílástól.
– Azonnal forduljon vissza! Ez parancs,pilóta! – követeli
Victor hangja a rádióban.
Szürke ég tölti be a pilótafülke ablakát.
Stuart megszorítja a kezemet, és a bajsza al-att imát mormol.
Nappali fény tölti be a rakteret. Kijutottunk.
Egyre közelebb vagyunk.
Kijutottunk!
Felugrom a helyemről, és odasietek Elijah-hoz. Kiszakítom a
rádiót a helyéről, hogy ne tudjanak kommunikálni.
– Szálljon le az Egyesülés utcában! –utasítom.
A pilóta a leszállóhely felé kormányozza a gé-pet. Fekete
Város füstölgő háztetői felett repülünk. A tá- volban egy jól
kivehető fehér márványépületet látok: azőrök főhadiszállását.
Mindjárt az Egyesülés utcában vagyunk.Csak pár percnyi
előnyünk van Victorral szemben, tehát siet-nünk kell. Remélem,
Roach lent vár ránk, ahogy ígérte.
– Tudni fogják, hogy megpróbáltad meg-menteni Pollyt –
emlékeztet Elijah.
Bólintok; értem, mire céloz. A tánc, amitRózsával jártunk,
véget ért. Többé már nem zsarolhat sem en-gem, sem Asht, ami
azt jelenti, hogy semmi sem akadályoz megminket, hogy
harcoljunk ellene. Nem lesz más választása,mint megölni
minket, mégpedig nagyon gyorsan.
A tanszporter leszáll, a csapóajtó kinyílik, ésott áll Roach,
Garrick és a lázadó csapat: mind fegyvertszegeznek ránk. Ash
kicsit hátrébb áll, a szeme villog a sikátorhomályában.
– Nem akármilyen fogadóbizottság – jegyzimeg Elijah.
Roach leereszti a fegyverét, és Ash elnyo-makodik mellette,
hogy felléphessen a transzporterre. A karjábafog, és minden
erőmre szükségem van, hogy ne omoljak össze ott helyben.
Aztán hirtelen elhúzódik.
– Vérszagod van – mondja. – Megsérültél?
– Nem – mormolom, de ez nem teljesen igaz.Belül
haldoklom.
Garrick jön fel a repülőre, a feje súrolja amennyezetet.
A transzportban levő gyerekek arcát fürkészi.
– Hol van Polly? – kérdezi.
Elszorul a torkom, képtelen vagyok a sza- vakat kiejteni.
– Polly meghalt – mondja ki helyettemElijah.
Ash felhördül. – Rettenetesen sajnálom,Nata...
– Mi a csuda? – lép be Roach a transzport-erbe. – Kik ezek a
gyerekek?
– Velünk jönnek – jelentem ki.
– Nem hiszem – válaszolja Roach.
– Nincs idő vitatkozni. Bármelyik pillanat- ban őrök
áraszthatják el ezt a helyet – sürgetem.
Gyorsan letereljük a gyerekeket atranszporterről.
Mögöttünk pisztolylövés hallatszik. Roach végzett a pilótával.
Már túl vagyok azon a ponton, hogy felzak-latna. Csoportokra
szakadunk, és más-más irányba indulunk,hogy az őrök ne
találjanak rá könnyen mindannyiunkra. Ab- ban maradunk, hogy
a Légióban találkozunk.
Pár perccel később mennydörgésszerű morajhallatszik, ami
újabb transzporterek érkezését jelzi, de Ash-sel addigra már a
városi utcák labirintusának mélyén járunk.Elérjük Városvéget,
és a Légió őrei átsegítenek minket a falon.
Amikor Sigur a gyűlésteremben fogad bennünket,
megkönnyebbülten látom, hogy Elijah ésStuart már visszaért.
Day is itt van a szüleivel, és szorongva várnak minket.
Odaszaladnak hozzám; mindhárman sírnak.
– Hallottuk, mi történt... – zokogja Day.
A következő félórában a többiek ismegérkeznek egymás
után; van, akin horzsolásokat és véralá-futásokat fedezek fel.
Juno Céklának segít bekötözni a sebesül-teket, Sumrina pedig
szobákat keres a megmentett gyerekeknek.Nick hálásan pillant
rám, amikor felvezetik a szálláshelyére.
Amikor mindenki visszajön, a sötétfajzatminiszterek is
megérkeznek a tájékoztatóra. Nem telik sok időbe, hogy a
megbeszélés káoszba torkolljon, miközben asötétfajzat
miniszterek és a lázadók a Polly meg-mentésére indított küldetés
kudarca után a következő lépést vitatják meg.
– A megadás szóba sem jöhet – jelenti ki Sig-ur. – Az egyetlen
választási lehetőségünk a menekülés.
– De hogy kerüljük meg az úttorlaszokat? –kérdezi Garrick.
– Nagyon őrzik őket.
Day jelentkezik, mint az iskolában. – És milesz az
emberekkel? Nem hagyhatjuk itt őket, csak úgy meghalni!
– Figyelemelterelésre van szükség – jelenti kiElijah. –
Elvonjuk valamivel az őrök figyelmét, mígmindenki meglép.
– Annak aztán jókora elterelésnek kell len-nie, haver! – kiált
fel Cékla.
Nem bírom tovább hallgatni. Már semmisem számít. Polly
meghalt. A jobbra levő digitális képernyőn a visszaszámlálás
rendületlenül folyik, és tudatja velünk, hogy már csak
harminckét óránk van addig, míg Fekete Várost a földdel teszik
egyenlővé. Hirtelen egy ötletem támad.
– Tudom, hogy evakuálhatunk mindenkit – jelentem ki.
– Hogyan? – kérdezi Sigur.
– Azt tesszük, amit Elijah javasolt: elvonjuk a figyelmüket –
nézek rezzenetlenül farkasszemet velük. –Ma éjjel felgyújtjuk
Fekete Várost.
MÁSODIK RÉSZ – MENEKÜLÉS
#
#
14. ASCH
NATALIE KIBÁMUL AZ ABLAKON,míg mi megpróbáljuk
megemészteni, amit most mondott. Felgyújtani a várost? Tényleg
meg tudjuk tenni?
Sigur mélyről jövően, öblösen felnevet.
– Szerintem zseniális ötlet! – jelenti ki.
– És hova mennénk? – kérdezi Logan.
– Északra – vágom rá. – Megpróbálunk átkelni a határon az
Északi Területekre.
– De mi lesz a lázadással, tesó? – kérdeziCékla. – Még ha
sikerül is mindenkit kijuttatni Fekete Város- ból, az sem oldja meg
Tiszta Rózsa problémáját. Nem hagyhatjuk elaz országot. Az
embereknek szükségük van ránk. Tovább kellharcolnunk.
Natalie-ra pillantok, és elképzelem, milyenlenne az életünk
északon. Összeházasodhatnánk, vidékreköltözhetnénk, békés,
nyugodt életet élhetnénk. De tudom, hogy ezek csak ábrándok.
Mindig is csak egyetlen út állt nyitva előttem.
– Én nem megyek – válaszolom. – Megakarom keresni az
Orát, és el akarom intézni Tiszta Rózsát.Bárki csatlakozhat
hozzám, aki harcolni akar.
Natalie futólag megszorítja a kezemet, hogy éreztesse,
támogat ebben, aztán feláll, és kimegy. Gon-dolom, egyedül akar
maradni, hogy gyászolhasson.
– Nem teszünk ki halálos veszélynek ártatlanembereket, ha
felgyújtjuk a várost? – kérdezi Day.
– Nem, ha óvatosak vagyunk. – Roach feláll,és megnyom
néhány gombot a számítógépasztalon. A túlsó falon levő digitális
kivetítőn megjelenik Fekete Város térképe. –Stratégiai
pontokon, itt meg itt bombákat helyezhetünk el.
– Kiemeli a Chantilly Lane-i piacot, azEgyesülés utcát és a
Parkot. – Hatalmas kárt okozunk, de mivelezek a területek nem
lakónegyedek, az emberi életre nézve minim-ális a veszély.
– A tűz nem terjed át a lakott területekre? –kérdezi Garrick.
– Dehogynem, végül biztosan átterjed, de azembereknek
elég idejük marad, hogy elfussanak – válaszolja Roach.
– Az első célpontok a salakkőgyárak legyenek – javasolom.
– Az lekötné az őröket.
Kockázatos vállalkozás, de a tavalyi légit-ámadások során
Tiszta Rózsa megkímélte a gyárakat, mertszüksége van a
hadianyaggyártáshoz a salakkőre, így azt re-mélem, most is
hasonló parancsot ad ki, és meg akarja majd védeni őket.
Izgatott mormolás kezdődik, ahogy az em- berek kezdik
összeállítani a tervet. Sigurra pillantok, őpedig bólint, mert
megérti, hogy Natalie-val kell lennem.
A szobánkban találom. Összegömbölyödöttaz ágyunkon, a
karjával átfogja magát. Lefekszem mellé, ésösszebújunk,
mintha két kanál lennénk. Így maradunk –szótlanul – egy órán
át. Csak kíntól gyötört szíve dobbanásai do- bolnak a fülemben.
Végül megfordul, és a mellemhez simulva sír.
– Megerőszakolta Pollyt – suttogja. – Se- bastian. Ő volt...
Erősebben szorítom magamhoz, és lassanfelfogom, milyen
szörnyűségről beszél. Nem egyszerűen csak végeztek Pollyval,
hanem előtte minden lehetséges módonszenvedést okoztak neki.
Az agyaramat elárasztja a méreg. Szeretnémletépni Sebastian
fejét, aztán darabokra szaggatni. Gondosko-dom róla, hogy
megfizessen azért, amit tett.
Miután Natalie elsírta minden könnyét, fel-néz rám. –
Megígérsz nekem valamit, Ash?
Bólintok. – Bármit.
– Azt kérem, hogy amikor Tiszta Rózsa előttállunk, én
ölhessem meg.
#
Aznap este Natalie mellett ülök a Légiófőhadiszállásának
tetején, fogjuk egymás kezét, és nézzük,ahogy a nap lemegy a
város felett. Mire a nap ismét felkel, a városelpusztul. Natalie
felnéz az egyik rombolóhajóra, ami a városfelett lebeg, és utolsó
búcsút vesz a nővérétől, a sok családtag és barát közül az elsőtől,
akiktől ma éjjel el kell majd válnunk.
Az őrök már nem játsszák be a Pollyrólkészített felvételt,
mert tudják, hogy vége a komédiának, de ed-dig más jelét nem
tapasztaltuk, hogy változtatnának a straté-giájukon, és továbbra
is a visszaszámlálás folyik a városszerte el-helyezett kivetítőkön.
Rózsa még most is abban a hiszemben van,hogy ura a
helyzetnek.
Az éjszaka sötétkékje lassan felkúszik a vér- vörös égboltra,
majd végül a sötétség leple borul Fekete Városra.
– Itt az idő – szólalok meg.
A gyűlésteremben verődünk össze, és újraátvesszük a tervet.
Ötven csapat, apával és Logannel, Michaellelés Sumrinával,
Pulióval és Angellel, valamint az összesLégió-őrrel az élükön
kivezeti a gettóból a csoportokat, és elindul-nak az északi határ
felé. Mi, többiek a város elleni támadást vezetjük.
– Rendben. A lázadócsapat tudja a dolgát? –kérdezi Roach.
Szürke overallban van, hosszú, kék rasztafürtjeit hátul
összefogta. – Garrick?
– Elkötöm az őrök egyik teherautóját, és vis-szamegyek a
Hegyifarkas Államba, hogy támogatástszerezzek a
hegyifarkasok között – sorolja. – Aztán aDomínium állambeli
Centrumban a találkozóhelyre megyek, hogy a végső támadásra
felkészüljünk.
– Helyes – dicséri meg Roach. – Sigur?
– A Tüzes Zúgókhoz megyek, és segítek ott asötétfajzatok
evakuálásában – válaszolja Sigur. – Ha ezzel végeztem,
megküldöm a többi gettónak a tervünket,miszerint északra
megyünk, végül csatlakozom hozzátok.
– Kitűnő! – helyesel Roach. – Míg ti ezzelfoglalkoztok, az
Ember az Egységért támadásokat indít azőrök kormánya ellen,
hogy
elterelje
a
figyelmüket.
Gyárak,
farmok,
üzemanyagtelepek, utak ellen intézünk támadásokat, vagyis
alapvetően olyan helyek ellen, amik sza- botálják az
infrastruktúrájukat, és pokollá teszik azéletüket.
Cékla rám vigyorog, az arcán kidudorodik aheg. Már alig
várja az egészet.
– Tudod a dolgodat, Főnix? – fordul hozzámRoach.
– Igen. Natalie, Elijah és én megmentjük Lucindát és
Yolandát. Ha sikerül rájuk akadnunk, el-hozzuk az Orát. Aztán
Viridisbe megyünk, hogy rábeszéljük a básztet szenátust a
lázadáshoz való csatlakozásra, majd mi is atalálkozóhelyre
megyünk.
– Mindenképpen el kell hoznod azt afegyvert, Ash – int
Roach. – Nem tudjuk sokáig feltartóztatni azőröket. Számítunk
rád.
– Nem hagylak cserben. – Remélem, meg tu-dom tartani az
ígéretemet.
– Helyes, akkor mindenki készüljön. Egy óramúlva
indulunk – adja ki a parancsot.
Sigur Elijah-val együtt hagyja el a tanácster-met, és elfog a
kíváncsiság, vajon mire készülnek, de időmsincs belegondolni,
mert Roach lép oda hozzám és Natalie-hoz.Garrick a közelben
áll, és a lőszeresdobozokat számolja. A rak-tárkészletünk ellopása
után sikerült fegyvereket és lőszertszereznünk, de nem sokat.
– Mindenetek megvan, amire holnap szüksé-getek lesz,
gyerekek? – kérdezi tőlem halkan.
Bólintok. Az első akadályt a Fekete Városból való kijutás
jelenti majd, de erre van tervünk. Kockáza-tos, de egy kis
szerencsével beválhat. A tervről csak acsaládjaink, Roach és
Amy tudnak. Azután, ami a TűzmadárbólJamesszel és
Hilaryvel történt, nem kockáztathatjuk meg,hogy sok
mindenkinek szóljunk.
Amikor Roach elmegy, Garrick lép odahozzánk.
– Szeretnék veletek tartani, és segíteni a bombák
telepítésében – javasolja.
– Elboldogulunk, már mindent kidolgoztunk – hárítom el.
– De szeretnék a hasznotokra lenni – er-ősködik. – Mellesleg,
ha hegyifarkasokba botlotok az utcán, sze-mernyi esélyetek sem
lesz velük szemben.
Nem mond butaságot. – Kösz.
Amint elhelyeztük a bombákat, mindenkimehet, amerre
eredetileg akart, és a korábbi elképzeléseiszerint menekülhet el.
Garrick nem tudja, hogyan akarjuk elhagynia várost, és hogy
Trákiába akarunk menni, és ezen nem isóhajtok változtatni.
Bízom benne, de ha ma este elfogják, nemszeretném, ha
elmondaná a menekülési tervünket azőröknek.
Nick nevet, amikor Amy salakkő púderrelsminkeli. A szemét
úgy festi ki, ahogy pár napja az enyémet,hogy Főnixre
hasonlítson. Az LFF-kabátomat viseli, feketenadrágot és
bakancsot vett fel, kócos haját salakkővelfeketére festették.
Zöld szemét leszámítva a megszólalásighasonlít rám. Egyébként
ez volt a cél. Ő a titkos balekfogóm.
A párja Amy, aki Natalie egyik felsőjét,levágott szárú
bőrnadrágot és térdig érő csizmát visel, vörösbarna haját
többé-kevésbé szőkére festette és begöndörítette. Az álcája nem
olyan meggyőző, mint Nické, de nemtörekedtünk a
tökéletességre, csak a hasonlóságra, hogy azőrök figyelmét
eltereljük rólam és Natalie-ról.
Roach ötlete volt, én pedig maximálisan elle-neztem, s velem
együtt Natalie és Juno is, de Amy és Nick leszavaztak minket.
Segíteni akarnak, és elég idősek, hogy maguk döntsenek. Juno
tekintete újra meg újra Amyre siklik, kék szemében aggodalom
és büszkeség keveredik. A Jones nővérek sosem féltek kiállni az
őrökkel szemben, de még most sem lehetkönnyű Juno számára.
Mindenesetre velük tart, így valaki vigyázmajd a fiatalokra.
Nick felém fordul. Láthatóan elégedett azátalakulásával. –
Mit szólsz hozzá, Ash?
– Visszataszítóan festesz – ugratom.
– Az én arcomból ennyi telik – vág vissza.
– Biztos, hogy ezt akarod csinálni? –kérdezem, és nem
veszek tudomást Roach fagyos tekintetéről.
– Hát persze! Nézd, mindenki kiveszi ebből arészét, plusz az
adósotok vagyok azok után, hogy Natalie ki-mentett arról a
rombolóhajóról – suhan át egy árnyék a tek-intetén, de egy
pislogással elűzi. – Mellesleg, bírom asminket.
– Oké, az utolsó öt perc, visszaszámlálás in-dul – kiáltja
Roach. – Búcsúzzatok el.
Sigur a gettóban van a Légió őreivel: asötétfajzatokat
osztják szét csoportokba. A nap folyamánmár sort kerítettünk a
búcsúzkodásra, mivel tudtuk, hogy most nemlesz rá ideje.
Könnyed hangnemben társalogtunk, bármindketten tudtuk,
hogy talán most látjuk egymást utoljára.
Ebben a pillanatban Elijah lép be, ésmegérzem a róla áradó
beteg, fertőzött vér szagát. Azonnal nyilván- való, mire kérte Sigur.
Lefogadom, hogy üres a kórterem, ahol aharagvókat ápolták. Ez
volt a leghumánusabb megoldás. Nem vi-hettük őket magunkkal,
és mivel a megszokott mérgek nem hatnak asötétfajzatokra, a
básztet méreg bizonyosan végez velük.Legalább gyors volt a
haláluk: kétlem, hogy sok fájdalmat éreztek,és Elijah-t sem
fenyegeti a veszély, hogy megfertőzték, ugy-anis természetes
immunitása van a Haragvó-vírussal szem- ben, mivel a mérgében
jelen van a C18-vírus.
– Sigur üzeni, hogy Martha megérkezett –mondja Elijah. –
Kint van vele. Harold csapatával indul útnak.
Natalie megkönnyebbülten sóhajt fel. Tu-dom, mennyire
szereti a régi sötétfajzat cselédjét. Az elmúltkét hónapban
Martha az Ember az Egységért tagjainállakott.
Ellenőrizzük az ellátmányunkat, aztán ideje búcsúzni. Cékla
csoportja indul elsőként, mivel ők helyezik ela
salakkőgyárakban a bombákat.
– Viszontlátásra Centrumban, tesó – köszönel Cékla.
– Vigyázz, nehogy megint felrobbanj! –tréfálkozom arra az
esetre utalva, amikor felrobbantotta aHatárfalat.
– Nem ígérhetek semmit! – nevet.
Roach csak kimérten odabiccent, a gon-dolatai már a rá váró
küldetés körül forognak. Day megöleli acsaládtagjait, és
igyekszik visszafojtani a könnyeit. MJ belec-simpaszkodik. A
felgyújtott házban szerzett égési sérüléseiszépen gyógyulnak, és
sok fájdalomcsillapítót kapott a hátára is,amit magával vihet,
így feltehetően nem lesz vele gond.
– Bátor fiú légy, rendben? – mondja Day.
MJ szipogva bólint.
Sumrina halkan felsikolt, és a könnyeitnyeldesi. – Vigyázz
magadra, legdrágább kislányom! Nagyonszeretlek.
– Én is szeretlek benneteket, mama és papa– válaszolja Day,
és még egyszer megöleli őket.
Day megtörli a szemét, aztán odajönhozzánk. Félszegen
rázunk kezet – Day-jel sosem melegedtünk össze igazán –, aztán
Day gyorsan megöleli Natalie-t, majdfelkapja a hátitáskáját, és
kirohan a teremből.
Natalie reszketve sóhajt fel. Puszit nyomok ahomlokára.
– Minden rendben lesz vele – biztatom. –Cékla majd vigyáz
rá.
Juno csoportja a következő, ők a Parkbanhelyeznek el
bombát; a városnak ebben a részében laktak régen a gazdagok,
így Natalie családja is, mielőtt még a tavalyilégitámadások
során lebombázták. Nick, Juno és Stuart gy-orsan elbúcsúznak,
de Amy átöleli Natalie-t. Furcsa őket együttlátni, annyira
egyformák.
– Sok szerencsét! Jaj, istenem, ez most balszerencsét hoz?
Mondjam inkább, hogy „kéz- és lábtörést”? –hadarja Amy.
– Azt hiszem, ez csak a színházra áll – véliNatalie.
– Fú! Szóval akkor sok szerencsét! Centrum- ban találkozunk.
– Cinkosan közelebb hajol hozzánk, éshalkan odasúgja: –
Emlékeztek, hogyan sminkeljétek kimagatokat?
– Persze – mondja Natalie kedvesen. A smink része a
menekülési tervünknek.
Amy megöleli Elijah-t, aztán félszegen felémfordul: – Szia,
Ash.
Gyorsan megpuszilom, mire elpirul. Junóhozsiet, és együtt
távoznak.
Ellenőrzőm a kék vászonzsákom mellettiszürke hátizsákot,
amit a lábamhoz tettem. Ebben van a rob- banóanyag, amit a
Chantilly Lane-i piacon kell elhelyeznünk.Roach sebtében
elmagyarázta, hogy robbantsuk fel a bom- bákat. Elég
egyszerűnek tűnik: Roach szavaival élve„nyomd meg a
kapcsolót, és fuss, ahogy bírsz”.
Garrick jön oda nagy léptekkel, és felkapja ahátizsákot. –
Én majd viszem ezt.
– Szükségtelen, én is...
– Senkinek sem hiányzom, ha leszáll a rob- banástól a fejem –
szakít félbe. Fémesen szürkés szememegvillan.
Nem vitatkozom. – Kösz.
Natalie és Elijah az utolsó simításokat vég-zik, én pedig
megkeresem apát. A terem végében az ab-laknál áll, a többiektől
félrehúzódva.
– Nem hittem, hogy ilyen hamar megint búc-súzkodnunk kell
– mondja, a legutóbbi búcsúnkra célozva,amire a
börtöncellámban került sor, a kivégzésemelőtt.
– Kész haszon, hogy most legalább nemfognak keresztre
feszíteni – jegyzem meg. – Mégis jobb most,mint legutóbb.
Nevet, de elcsuklik a hangja. Magához húz,én meg átölelem,
és addig tartom szorosan, amíg csak lehet.
– Minden rendben lesz – suttogom.
– Tudom – enged el. – Nagyon büszke vagy-ok rád, fiam.
– Szeretlek, apa – mosolyodom el.
Megborzolja a hajamat. – Húzzatok el innen.
Odamegyek Natalie-hoz, Elijah-hoz és Gar-rickhez, akik már
az ajtónál állnak, és a vállamra vetem a kék zsákomat. Ebben
tartom az álruhákat, a sminket, és a doboztanyám
emléktárgyaival. Natalie és Elijah egy-egy válltáskában hozzák
a kellékeket.
Egy utolsó pillantást vetek a barátaimra és acsaládomra, és
némán még egy utolsó istenhozzádot mon-dok. Ígéreteink ellenére
is úgy érzem, hogy soha többé nem látom viszont őket. Amikor
elmegyünk az ablak előtt, felkukucskálok acsillagos eget
eltakaró sötét rombolóhajóra. Azt hiszem,nem élem túl ezt a
háborút. Lehet, hogy hamvaimból újjászü-lettem, mint a főnix,
de a mitikus madárhoz hasonlóan tudom,hogy a végzetem a
tűzhalál.
15. ASH
A CHANTILLY LANE-I PIACON haláloscsend honol, amikor a
sötét, keskeny sikátorokban, a piaci bódék között kanyargunk.
Még a bódék előtti színes zászlók is mozdu-latlanok, mintha maga
a város is visszafojtott lélegzettel várna. Úgy hatméterenként
Garrick becsúsztat egy-egy bombát a pultok alá; olyan bódékat
választ, ahol a leggyúlékonyabb árut tartják.
– Mennyi időnk van? – kérdezi Natalie.
Ránézek a piacot körülvevő épületeken el-helyezett digitális
monitorokra. A visszaszámlálás ragyogósárga számain
24:10:00 látható.
– Tíz perc múlva felrobbannak a gyárak – válaszolom. –
Igyekezzünk.
Elérjük Mollie McGee kocsmáját, az őrök egyik kedvenc
italozóhelyét, és Garrick betöri az ajtót. A pult mögül kikapjuk a
Ragyogással teli üvegeket, és kilocsoljuk apadlóra, aztán
kimegyünk, és a gyúlékony folyadékkal leloc-soljuk a zászlókat és
a standokat is. A Ragyogástól átterjednek majd a lángok a többi
standra, és a környéken maximális lesz apusztítás. Az utolsó
bombát a kocsma elé teszem, és ismét amonitorra pillantok.
– Öt másodperc az első csapásig – szólalok meg.
Nézzük, ahogy múlnak a másodpercek:
A robbanás végigmorajlik a városon, és a re-megés végigfut a
testünkön. A távolban egy harmincméterestűz- és füstcsóva tör
az égre, és bevilágítja a várost. Ez csak egyet jelent: a
salakkőgyárakban tűzvész ütött ki. Céklasikerrel járt.
Alig van időnk magunkhoz térni alökéshullám okozta
megrázkódtatásból, amikor a digitális kiv-etítők városszerte
villódzni kezdenek, és élő adásban közvetítik,amint Amy és Nick
átrohan a Parkon. Háttal vannak a kamer-ának, így nem lehet
látni az arcukat, de mindenki azt feltételezimajd, hogy én
vagyok és Natalie. Azért tudjuk eztközvetíteni, mert a
városhatárokon belül vagyunk, ahogy ők is itt voltak, amikor
„élőben” közvetítették a képeket Pollyról,hiszen itt nem tudják
az őrök gátolni a jelet: csak a kintről érkezőés oda küldött jeleket
tudják blokkolni.
Nick és Amy robbanóanyagot tesznek Natalierégi otthona,
egy szederrel benőtt, elhagyatott fehér villaelé, majd az utca
közepén levő csatornafedélhez rohannak, éséppen akkor
ugranak be a csatornába, amikor a bombafelrobban, és a várost
újabb lökéshullám rázza meg. Gyorsegymásutánban
robbanások hallatszanak, amikor a Parkbanelrejtett bombák is
felrobbannak. Az üres házak régi, szárazfaanyaga tökéletes
gyűjtóst biztosít, és a városrész hamarosandühöngő tűzvész
helyszínévé változik.
Szinte ugyanabban a pillanatban egy másik robbanás
hallatszik nyugatról – ezúttal egy erőmű felőla digitális
kivetítők és az utcai lámpák egyenként alsz-anak el. A városon
hullámként terjed szét a sötétség.
Egy pillanatig csend van, aztán elszabadul apokol.
Légoltalmi szirénák süvítenek fel, emberek sikoltoznak, léptek
visszhangoznak, ahogy a lakosok fedezéketkeresnek. Minden a
terv szerint halad. Tudom, hogy e pillanat- ban apa és Logan az éj
leple alatt az első csapatot vezetik ki agettóból. Némán
fohászkodom mindnyájuk biztonságáért.Minden lehetőt
megtettünk, most már a gondviselésen mú-lik, hogy kijutunk-e
élve Fekete Városból.
– Rajtunk a sor – mondom. – Készen álltok?
Garrick, Natalie és Elijah bólintanak. A bombáink
időzítettek, így amint bekapcsolom az elsőt,mindössze három
percünk marad kijutni a piacról, mielőtt azelső bomba
felrobban, és láncreakcióként beindítja a töb- bit is.
Felnézek az égre. Az egyik rombolóhajóbólkiszállnak az első
transzporterek. Néhány a salakkőgyárak felérepül, mások a
Park felé, ahol felrobbantak a bombák. Nem várhatok.
Megpöccintem a kapcsolót.
Megkezdődik a három perc visszaszámlálása.
Átrohanunk a piacon, majd a sikátorok labirintusán. Én
futok elöl, nekem a legélesebb a szemem asötétben.
Két perc.
Befordulok egy sarkon, és azonnal rájövök,hogy rossz
irányba fordultam, amikor egy téglafal álljaaz utunkat. A
fenébe!
– Erre, Ash! – mondja Natalie, és végigvezetminket egy
másik sikátoron.
A piaci standok körül a színpompászászlódísz meglibben,
amikor elfutunk mellette. Elhagyjuk ahalárusokat, az
ékszerboltokat, végül elérjük a piac külsőperemén levő
ruhaboltokat.
Egy perc.
Keresztúthoz érünk.
– Merre? – kiáltja Elijah.
– Nem tudom – bizonytalanodik el Natalie.– Itt mindig
eltévedek.
Nincs vesztegetni való időnk. Az ösztöneimrehallgatok, és a
jobbra levő átjárót választom.
Harminc másodperc.
Egy keskeny sikátoron futunk végig, ésNatalie megbotlik
egy kiálló macskakőben. Majdnem felbukik.Garrick durván
felrántja a földről.
Tíz másodperc.
– Ott! Nézzétek! – kiáltja Elijah.
Fénycsík két bódé között.
Arrafelé szaladunk.
Öt másodperc.
Nem fog sikerülni.
Három. Kettő. Egy.
Abban a pillanatban vágódunk ki a piacról,amikor
felrobban az első bomba.
A légnyomás ledönt minket a lábunkról, éshárom méterrel
arrébb, mint ahonnan indultunk, a földrezuhanunk. Cseng a
fülem, minden csontom és porcikám fáj.Tompán szűrődnek el
hozzám a hangok, mintha víz alatt úsznék. A hátamon fekszem,
és konfetti szállingózik rám. Az újabb rob- banástól színes zászlók
és égő foszlányok repülnek fel. Mozdulniszeretnék, de a testem
nem engedelmeskedik.
A fejemben támadt ködön át a macskakövek-en csattogó,
masírozó lépteket hallok. Egyre hangosab- bak. Az őrök
közelednek! A fejemben egy hang sikolt,hogy keljek fel, de a
lábam még most sem engedelmeskedik.Minden fátyolos, nem
tudok koncentrálni. Kelj fel, Ash. Kelj fel, Ash. Kelj fel...
– Ash!
Natalie hangjára a környezetem ismétkiélesedik. Nagy
keservesen felegyenesedem, és látom, hogy Garrick a vállára
dobta alig öt méterre tőlem. Egy másodperctöredékéig azt
hiszem, megpróbálja elvinni a közeledő őrök elől, de aztán
észreveszem, hogy Natalie Garrick hátátpüföli az öklével, a
szeméből pedig süt a félelem. Majd’ kiugrik aszívem. Garrick el
akarja rabolni!
– Engedj el! – sikoltja Natalie.
Rávetem magam Garrickre. Felkiált, amikoraz agyaramat a
lábába mélyesztem, és hatalmas adag Ködötfecskendezek bele.
Meglepetten ejti el Natalie-t. Elijah talprasegíti Natalie-t,
Garrick pedig hátrafelé botladozik: egy lépés,kettő, majd a
macskaköves utcára rogyik, és úgy vigyorog,mint akinek elment
az esze, miközben a Köd az ereiben kering.
– Ide, ide! – kiáltja Sebastian az embereinek. A mellettünk
levő utcában vannak!
– El kell érnünk a védett házat – suttogom.
Felkapjuk a hátizsákjainkat, és kitántorgunk a Chantilly
Laneről. Az őrök éppen akkor közelednek apiac felé.
Végigsietünk egy átjárón, és igyekszünk oly-an messzire jutni,
amennyire csak tudunk.
Az utcákat kezdik ellepni az emberek, akik azotthonaikból
menekülnek; páni rémületükben ruhát, en-nivalót, háziállatokat,
gyerekeket cipelnek, egyesek még a családiereklyéiket is.
– Húzzátok fel a csuklyátokat – szólok oda atöbbieknek.
Beleolvadunk a tömegbe, és elbújunk köztük a mellettünk
elrohanó őrök elől. Mindenki fut, amerre lát,és fogalmuk sincs,
merre meneküljenek. Miután a gyárak, aPark és a Chantilly
Lane is lángokban áll, a többség az Emelkedőfelé igyekszik,
hogy ott keressen menedéket.
Húsz percig gyalogolunk, míg elérjük a Városvéget, ahol a
védett ház van. Hálát adok az égnek, hogy nem meséltem el
Garricknek – annak az átkozott árulónak! –a tervünket.
Eszembe jut, amikor először láttam: Freyáthozta be a gettóba.
Freya hasát felszakították, és akkor azt hit-tem, az őr tette a
kardjával, de most már gyanítom, hogy ahegyifarkas volt az
elkövető. Vajon Freya ezt akarta elmondani,mielőtt meghalt?
Számtalan ház mellett megyünk el, és egyrecsak azt a
bizonyosat keresem, csakhogy mind egy-formának látszik a
salaktégla falaival és piros ajtóival.
– Melyik az? – türelmetlenkedik Elijah.
Gyorsan megnézem az ajtók jobb felsősarkát, míg meg nem
találom, amit keresek: a fába vésett kis égőrózsát.
– Ez az – mondom.
Belépünk a védett házba, és bevágjuk ma-gunk mögött az
ajtót. Kicsi és szűkös ház, mindent por borít,a régi bútorokat
huzattal takarták le. A tulajdonos egy évehalt meg, és azóta az
Ember az Egységért használja. Felsietünk apadlásra, ahogy
Roach meghagyta. Hálózsákokat, egy pet-róleumlámpát és
néhány konzervet találunk. Nekem nemhagytak Szint-O-Vért,
de erre nem is számítottam, hiszen már jóideje, hogy ezek a
holmik és az élelem a padláson van. Korog agyomrom.
Igyekszem visszaemlékezni, mikor ettemutoljára. Régen volt.
A padláson egy kis kerek ablak van, ahonnannagyszerűen
belátni a várost. A három kerületben, ahol bombát helyeztünk
el, tűzvész tombol. A tüzek szerencsére mégnem terjedtek
tovább, de idővel minket is elérnek majd.Maradunk, amíg lehet,
aztán indulunk az állomásra, ami a városszélén van.
Elijah leül az egyik hálózsákra, és tisztogatnikezdi magát:
lenyalja a port és a vért a karjairól, én megközben le-fel
járkálok.
– A fenébe, nem hiszem el, hogy Garrick egész idő alatt
átvert minket! – füstölgők.
– Mit gondolsz, ki a megbízója? – kérdeziNatalie.
– Tiszta Rózsára fogadnék – válaszolom.
Elijah abbahagyja a tisztálkodást. – Akkormiért beszélt
nekünk a Tizedikről?
– Hogy elnyerje a bizalmunkat, és besziváro-gjon a lázadók
főhadiszállására. – Beleöklözök a falba,amitől csak megfájdul a
kezem. – A fenébe! Mindent tud! Tudja, hovamennek a
sötétfajzatok, és hogy az Orát keressük.
– Azt legalább nem tudja, hogy Trákiába tar-tunk – mondja
Natalie. – Ez is valami.
Beletúrok a hajamba, és próbálok kitalálni valamit, hogy
tudnám a többieket figyelmeztetni, de semmisem jut eszembe.
– De miért próbálta meg elrabolni Natalie-t?– kérdezi tőlem
Elijah. – Nem lett volna több értelme, hamindkettőnket megöl?
Egymásra nézünk, és megpróbáljuk megfe- jteni ezt a rejtélyt,
de nem jutunk semmire. Garrick számára ezlett volna a legjobb
alkalom, hogy megöljön, vajon miért nemtette meg?
– És most mihez kezdünk? – kérdezi Natalie.
– Terv szerint folytatjuk – vélekedem. – Gar-rick nem tudja,
hogy akarunk elmenekülni a városból. Most biztos azt feltételezi,
hogy már úton vagyunk kifelé.
– Remélem, súlyos Köd-utazásban van része– mondja
Natalie, de megrándul az arca, amikor leül.
– Megsérültél? – kérdezem.
– Csak a lábamon fáj a régi harapásnyom – válaszolja. –
Nincs miért aggódnod.
Kinyitja az egyik leveskonzervet, ésmegmelegíti a
petróleumlámpán, aztán vacsorához ülünk.Nem veszem le a
szemem az ablakról, és figyelem, nehogy atűz felénk terjedjen.
Elijah a száját húzza a leves láttán, amikorNatalie odaadja neki.
– Jól van, akkor maradj éhes, engem nemizgat – förmed rá
Natalie.
Elijah gyorsan elveszi a levest, és felhörpinti.Mit képzel, hol
van? Az Arany Citadellában? A básztetkonzul fiaként bizonyára
a legfinomabb ételekhez szokott hozzá.Irigykedve figyelem
őket, ahogy esznek, a gyomrom fáj azéhségtől.
Újabb robbanás morajlik végig a városon. Valami megint a
lángok martaléka lett.
– Mit gondolsz, a többiek rendben kijutot-tak? – kérdezi
Natalie.
Bólintok, pedig fogalmam sincs. A mellkaso-mat fájdalom
szorítja össze, amikor apára és Sigurra gon-dolok, Nickről és
Amyről nem is beszélve.
Natalie és Elijah befejezik szegényes vac-sorájukat, én meg
harmadjára ellenőrzőm a hátizsákomtartalmát, hogy minden
megvan-e a holnapi menekülési tervünkhöz:a parókák,
kontaktlencsék, álfogsorok, smink, ruhák,evakuációs
engedélyek. Le a kalappal Amy előtt, hogy az
elmaszkírozásunkhoz ennyi mindentösszeütött ilyen rövid idő
alatt. A tárgyak nagy részét a Fekete Város-iIskola
kelléktárából lopta, és Juno munkahelyén asminkesektől.
Aggaszt, hogy csak két evakuációsengedélyünk van: a véres irat,
amit Juno egy halott pasastól szerzett, és az,amihez apa jutott
hozzá a Polly megmentésére szervezett akciósorán. Szereznünk
kell még egy harmadikat is, ami eggyel növeliazoknak a
problémáknak a számát, amikkel holnap kellszembesülnünk, és
amik rosszul sülhetnek el, és szörnyű ered-ményhez vezethetnek.
Jelen pillanatban a tervünk alapja az, hogy az őrök azt
hiszik, Natalie-val már elhagytuk a várost.Mivel azonban
Garrick odakint van valahol, tovább zsugoro-dott az esélyünk,
hogy el tudjunk menekülni. Imádkozom,hogy Nick és Amy
rendben kijussanak. Miattuk és magunk mi-att is fontos, hogy így
legyen.
– Mit gondoltok, az őrök elfogadják még azevakuációs
engedélyeket? – kérdezi Elijah.
– Szerintem igen – válaszolja Natalie. – HaTiszta Rózsa
evakuálja azokat, akik hűségesek maradtak hozzá, akkor ez
országszerte arra biztatja az embereket, hogy őt támogassák, ne
pedig hozzánk csatlakozzanak.
– Remélem, igazad van – dörmögi. – MuszájTrákiába
jutnom! Anyámnak szüksége van asegítségemre.
– Oda fogunk jutni – érinti meg Natalie akarját, hogy
megnyugtassa, és belém mar a féltékenység.
Amikor Natalie befejezte az evést, bebújik ahálózsákjába, és
azonnal elalszik. A bőre fénylik az izzad-ságtól, mintha lázas
lenne, és átfut a fejemen, hogy esetleg valami betegség kerülgeti.
– Natalie mellett voltál, amikor rátalált Pol-lyra? – kérdezem
halkan Elijah-tól.
Bólint.
– Gyorsan meghalt? – Egész nap ebbe akevéske reménybe
kapaszkodtam.
– A kezén és a karján levő, védekezés közbenszerzett
sérülésekből ítélve kétlem. Nem kapkodták el– teszi hozzá. – Az
őrök szeretik, ha a rabok szenvednek.
Nekem háttal lefekszik. Emlékszem, Nataliemit mondott:
Elijah-t az őrök főhadiszállásán tartották fo-gva. Most értem
csak meg, hogy ez a küldetés nemcsak azanyja megkereséséről és
az Ora megszerzéséről szól, hanem a bosszúról is.
16. NATALIE
A VONATBÓL SŰRŰ, fekete korom- ésfüstfelhő gomolyog ki,
és a peront gyilkos ködbe burkolja, amibeneltűnik az emberek
lába. Az a benyomásom, mintha több száztestetlen szellem
kóborolna az állomáson, és próbálna megfelszállni a Centrumba
induló tíz-tizenötösre, ami majd elviszminket ebből a városból.
Körülöttünk szirénák sivítanak, ahogy a város tovább ég.
Fullasztó pernye száll le ránk a feketehamuviharban, és eltakar
mindent a szemünk elől. Ebben a helyzetbenmégis örülnünk kell
neki, hiszen ma reggel észrevétlenül sikerültelvergődnünk az
állomásra.
A szülők könnyes szemmel búcsúzkodnak agyermekeiktől,
akiket felkísérnek a vonatra. Egy piros ruháskislány nem
hajlandó elengedni az anyja kezét, és az apjakénytelen szó
szerint lefeszegetni a gyerek ujjait, és felvinnia vonatra. Az
arcára kiül a bánat, amikor visszajön afeleségéhez.
– Rendben lesz – nyugtatja az asszonyt. –Centrumban
nagyobb a biztonság.
Már, ha egyáltalán odaér. A gőzmozdony húzta kocsikat
vastag, ezüstös acélpáncél fedi, az ablakokonrács, hogy
megvédjék az utasokat a banditáktól és aharagvótámadásoktól,
miközben a vonat áthalad a vad és halálosPuszta Földön.
A vonat gyenge pontjai a vagonok tetejénlevő, vészkijáratul
szolgáló csapóajtók, de ezeket több rétegakácfa lemezzel védik,
amire a sötétfajzatok rendkívül allergiásak,ezért szerintem nem
lesz bajunk útközben. Utaztam már ezen azútvonalon, amikor
pár hónapja Centrumból Fekete Városbaköltöztünk, de az egy
kormánytisztviselőknek fenntartott vonat volt, és a
biztonságunkról sokkal jobban gondoskod-tak. E percben jobban
aggódom az őrök miatt, akik le-fel járkálnak a peronon, az
utasok evakuációs engedélyeit és azt el-lenőrzik, hogy ne
szerepeljenek a Tiszta Rózsa által KörözöttSzemélyek listáján.
Mint mi is.
A vonat gőzt fúj, ami felkavarja a hamu-havat, és látható
lesz egy feltűnő fekete egyenruhát és lapossapkát viselő alak, aki
határozott léptekkel közeledik a peronon, anyomában őrökkel.
Sebastian! A fejét simára borotválták, éslátható a bal füle felett
a rózsatetoválás, a zarándokok, a tisztasághite hű követőinek
jele. Apró szakadás van a fekete kabátján; itt volt az ezüst rózsa
medálja, mielőtt Polly letépte. Gyorsan hátatfordítok neki,
amikor elmegy mellettünk, bár tudom, hogy nem láthatott meg
a vaslépcső alatti sötétségben. Ki kell jut-nunk innen, mielőtt
észrevesz minket, de sehova sem mehetünk,amíg meg nem
szerezzük a harmadik evakuációs engedélyt.
– Mit keres itt? – súgja oda Ash.
– Lehet, hogy ráakadtak Nickre és Amyre? –kérdezi Elijah.
Az ajkamba harapok, annyira aggódom értük és magunkért
is. Nem bírnám elviselni, ha miattam bajaesne Amynek. Abban
a pillanatban emlékképek árasztanak el:Polly holttestét látom
magam előtt, de elhessegetem a bánatommalegyütt. Most nem
gondolhatok a nővéremre, mert ha engedek a bánatnak,
bemászom egy gödörbe, és többé nem ker-ülök elő onnan.
Szívfájdalom helyett egy másik, célravez-etőbb érzéssel töltöm
meg az űrt: a haraggal. Ez hajt majd addig anapig, amikor
Tiszta Rózsa szemébe nézek, és kést döfök amellébe.
A szemem sarkából Sebastiant keresem.Tőlünk távolabb áll
a peronon, és egy hegyifarkas falkára vigyáz,akik ládákat, antik
bútorokat és festményeket rakodnak be a vonatba. Az őrök
főhadiszállásáról valók! Hiszen ezek anyámholmijai! Bár azt
hiszem, hogy most, hogy szökésben van, ésSebastian vette át a
város vezetését, ez is az övé lett. Felkavarodik a gyomrom a
gondolatra, hogy Sebastiant jobban érdekli a vagyon kimentése,
mint az emberek élete, de nem lep meg.Halkan beszélget egy
sötétvörös frakk-kabátos hegyifarkas férfival,akinek emberi
fogakat fontak a sörényébe. A férfi nyakán jóllátszik a félhold
alakú tetoválás. Biztos ő a holdkutyák vezére,akiről Ash mesélt.
E pillanatban öt magas alak tűnik fel a peronmásik végén, a
füst kavarog körülöttük. Elfojtok egy kiáltást.Garrick és a
hegyifarkas falkája négy másik tagja, két férfiés két nő.
Majdnem egyformák: szürke ruha, ezüstösszem, cápauszonyra
emlékeztető hajviselet, ami a koponyájuk közepén húzódik. A
többiek azonban alacsonyabbak Garricknél,és az egyik nő olyan
élénk rózsaszínre festette a haját, mint am-ilyen a rúzsa.
A peronon levők gyorsan kitérnek az útjuk- ból, ahogy
Sebastian és a holdkutyák felé mennek.
– Na végre, itt vagy – förmed Sebastian Gar-rickre. – Már
vártalak. Megtaláltad őket?
– Nem – válaszolja Garrick. – Elhagyták a várost.
A vörös kabátos holdkutya gúnyosanfelkacag.
– Mondani akarsz valamit, Jared? – morogjaGarrick.
A férfi dühösen Garrickre mered, de nemszól semmit.
Kezdem azt hinni, hogy Garrick magas tiszt-séget tölt be a
társadalmukban, ha így mer beszélni a hold-kutya falka
vezérével. A két falka között érezhető afeszültség: Garrick
szürke ruhás Első Partraszálló Falkája azegyik oldalon áll, a
vörös ruhás holdkutyák a másikon.
– Megtaláljuk őket – bizonygatja a rózsaszínhajú nő
Sebastiannak.
– Jól is teszitek, különben a Tizedikbe ker-ültök a többi
állattal együtt – válaszolja Sebastian.
Garrick dühösen morog.
– Tedd magad hasznossá, kutya, és rakoddfel ezt a holmit a
vonatra – folytatja zavartalanul Sebastian. –Nem
ácsoroghatunk itt egész nap.
Garrick keze ökölbe szorul, de alig észreve-hetően bólint. A
falkája segít a holdkutyáknak berakodni a bútort a vonatba,
Sebastian pedig elmegy. Vadul kalapál aszívem. Hogy jutunk fel
a vonatra, ha Garrick még itt van?
Az órámra pillantok. Tíz óra öt percet mutat. Az Ember az
Egységért aktivistáinak, akikre várunk, máröt perce itt kellene
lenniük. Mi akadályozza őket? Azonkívül,hogy még egy
evakuációs engedélyt kellene szerezniük nekünk, a szüleinket
kellene eljátszaniuk, hogy segítsenek feljutnia városból evakuált
gyerekeket szállító vonatra. Feltűnő lenne,ha három gyerek
magában próbálna meg felszállni. Ez a csel Ash ötlete volt. A
nyílt színen kell elvegyülnünk, javasolta. Meg sem fordulna a
fejükben, hogy olyan pimaszok leszünk,hogy a többi evakuálttal
együtt szállunk fel a vonatra.
Meghúzkodom a kabátom alját; rövid rám.Mind a hárman
álruhát viselünk. Én fiúnak öltöztem: szürkenadrág,
munkásing, foltvarrott gyapjúkabát van ra- jtam. A hajamat
sapka alá gyűrtem, a mellemet leszorítottamegy pólyával.
Meglepően hasonlítok egy kamasz fiúra, aminem tesz jót az
önbizalmamnak. A gyémánt eljegyzésigyűrűmet annak a
medálnak a láncára fűztem, amit Ashtőlkaptam a
születésnapomra. A láncot az ingem gallérjaalá rejtettem.
Elijah-n a hosszú fekete-frakk kabát alatt bőrnadrág van,
ablaküveges szemüveget, a fején sapkát visel. A farkát a kabátja
alá kunkorította, kardfogát teljesen vissza-húzta, és alapozóval
tüntette el jellegzetes barna pettyeit, hogy úgy-ahogy embernek
menjen el.
De hármunk közül a legmegdöbbentőbbátalakuláson Ash
ment át. Színházi sminkkel napbarnított ésegészséges bőrt
varázsoltunk neki, álfogsorral takarja el azagyarát, és kék
kontaktlencsét visel, hogy leplezze szikrázószemét. Az álruhát
Amy és Roach egy, az iskolai kelléktárbantalált szőke parókával
tették teljessé. Ash... embernek látszik.
Ismét az órámra pillantok. Tíz óra kilencperc.
– Garrick még ott van? – kérdezi Ash.
Kikukkantok a peronra. Garrick az utolsószéket teszi fel a
vonatra, aztán szól a falkájának, hogy indulhatnak.
– Indul – mondom megkönnyebbülten.
Garrick pár lépést tesz a peronon, aztán meg-torpan. A
levegőbe tartja az orrát, és beleszimatol,aztán amikor szimatot
fog, megfordul. Ezüst szemét arra fordítja,ahol mi állunk.
Villámgyorsan a vaslépcsőhöz simulok.
Ash rémülten villantja rám a tekintetét. –Meglátott?
– Nem hiszem – válaszolom. – Egyébként isálruhát viselek.
De az semmit sem ér, ha érzi a szagunkat.Hála az égnek, hogy
olyan sokan vannak körülöttünk; a tömegtalán elfedi a
szagunkat.
A vérem dübörgését a fülemben hallom, míg várakozunk.
Egy teljes perc telik el, és semmi semtörténik.
Megkockáztatom, hogy ismét kikukkantsak aperonra.
Garrick elment.
Reszketve fújom ki a levegőt.
Füttyszó hallatszik: tudatják az utasokkal,hogy a vonat
mindjárt indul. Még egyszer az órámranézek: tíz óra tizenhárom
perc. Pontosan két percünk maradt, hogy felszálljunk a vonatra,
máskülönben oda a legjobb esélyünk, hogy elmeneküljünk
Fekete Városból. Még mindig se híre, sehamva az Ember az
Egységért tagjainak. Hol lehetnek?
– A fenébe is, próbáljunk meg valahogy felszökni rá – dönti
el Ash. – Helyenként elég sűrű a vonatrólfelszálló füst, eltakar
majd minket...
– Itt vannak! – int a fejével Elijah három em- berre, akik
izgatottan és idegesen jelennek meg aperonon.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel.
– Helyes – fordul hozzám Ash. – Emlékszel atervre? Te mész
először. A neved...
– Matthew Dungate. Tizennégy éves vagyok,és az
Emelkedőn lakom az apámmal, RobertDungate-tel.
Emlékszem. Már vagy százszor elismételtük.
– Bocs – mondja csendesen. – Csak... vigyázz magadra. A
vonaton találkozunk.
Körülnézek, hogy lássam, senki sem figyel,aztán gyorsan
megcsókolom Asht, és igyekszem annyiszerelmet és érzést
belevinni a futó csókba, amennyit csak bírok. Átölel.
– Nem lehetne gyorsabban, gyerekek? – szólránk Elijah. –
Mindjárt indul a vonat.
Még egy pillanatig összesimulunk, aztánelengedjük
egymást. Adrenalin dübörög a véremben,amikor a vállamra
vetem a zsákomat, és a homályból kilépek aperonra. Elérkezett
hát a pillanat. Tegnap számtalanszorátvettük a tervet, és olyan
egyszerűnek tűnt, de most hirtelen el- bizonytalanodom. Mi lesz,
ha az őrök lelepleznek? Miért hittük, hogy ezkeresztülvihető?
Őrültség, amit kitaláltunk! Hiszen mindenütt őrök vannak!
Egy csinosan nyírt fekete szakállú őrkeményen rám mered,
ahogy az „apámhoz”, egy magas, szőke, Zsiz-sik nevű férfihoz
sétálok, aki az egyik legmagasabb rangú Em- ber az Egységért-tag
Fekete Városban. A tenyerem ragad azizzadságtól.
– Na, végre, itt vagy, Matthew! Mondtam,hogy ne szaladj el
– szid meg, miközben a szakállas őr ben-nünket vizsgálgat.
– Bocs, apa – szabadkozom házsártosan.
Az őr még vagy egy-két másodpercig néz bennünket, aztán
elfordul. Fú!
– Hol voltatok? – kérdem halkan.
– Gond támadt az evakuációs engedély meg-szerzése körül, de
most itt van – válaszolja, és a vonat felé terel.Nincs vesztegetni
való időnk.
– Hogy fogsz kijutni a városból? – kérdezem.
– Miattam ne aggódj – mondja, és ennyibenhagyja.
A két másik Ember az Egységért-aktivista Ashsel és
Elijah-val találkozik a lépcsőnél, és egy tá- volabbi kocsi felé
indulnak. Ash visszanéz rám. Nyugodtnak látszik, csak a
gyönyörű – kék – szeme körüli feszültségárulja el. Tudom,
miattam aggódik. A vonat mozdonyának kéményéből gomolygó
gőzfelhő és a füst hamarosan elnyeli őket.
Zsizsik a szüleikkel felszállásra várakozógyerekekhez kísér.
Egy dundi, vörös hajú asszony áll előttem,aki piros, foltvarrott
frakk-kabátot visel, és két ugyanolyan duci és vörös hajú
kislánya körül sertepertél. A kisebbik az any- ja kabátjának
aljába kapaszkodik, és könnyek gyűlnek aszemébe.
Elkeseredetten látom, hogy a kocsit, ahova a jegyem szól, a
szakállas őr felügyeli, aki még egy perce ár-gus szemekkel figyelt.
Rám pillant, a keze a puskája agyán. Nagyotnyelek, hogy
elmúljon a gombóc a torkomból. Jól ál-cáztam magam; kizárt, hogy
rám ismerjen.
A sor gyorsan halad, a gyerekeket úgy terelik fel, mint a
vágómarhát a vagonba, de még így is nagyonideges vagyok,
hogy nem sikerül feljutnom. Az előttem állóasszony átnyújtja a
két evakuációs igazolványt az őnek, aztánfelsegíti a gyerekeit a
vonatra. Az egyszer biztos, hogy nincs időkönnyes búcsúra, de
az asszonynak ez eszébe sem jut, amikorelállja az ajtót.
– Szeretlek benneteket, kincseim! Hívjatok,amint
Centrumba értek – szipogja.
Türelmetlenül dobbantok a lábammal, és Zs-izsik is idegesen
nézegeti a zsebóráját. Gyerünk már,gyerünk!
Utolsó füttyszó, és sisteregni kezd amozdony.
Rémült pillantást vetek Zsizsikre.
– Mozogjon már, asszonyom! – ordít rá anőre, és az őr
kezébe nyomja az evakuációs engedélyt, en-gem pedig feltaszít a
vonatra.
Bebotladozom a kocsiba, és fellököm a kétduci kislányt.
Mögöttem Zsizsik és a nő kiabálnak egymással.
Az ajtók sziszegve becsukódnak, én pedigfeltápászkodom,
fogom a zsákomat, és a szabad kezemmelfelsegítem a két
kislányt. A vonat meglódul, és kis híján ismételesem, aztán a
mozdony kipöfög az állomásról. A rácsos ab-lakon át
megpillantom Zsizsiket. Még mindig az őrrelés a duci asszonnyal
veszekszik. A kedélyek felforrósodnak, ésegymást lökdösik,
taszigálják. Zsizsik elkapja a pillantásomat,és győztes kis
mosoly jelenik meg az ajkán, amikor az őrfelemeli a puskáját, és
főbe lövi.
Zsizsik teste az ablaknak csapódik, és agyerekek
felsikoltanak. A falhoz simulok, és szorosanlehunyom a szemem.
Iszonyatos félelem kerít a hatalmába. Milesz, ha elkapták Asht
és Elijah-t? Kényszerítem magam, hogy kinyissam a szemem, és
lecsillapodjak. Meg kell keresnem őket.
A sötét vagonban meleg van, párás levegő-tlenség, és minden
talpalatnyi helyen gyerekek ülnek. Mindenhely foglalt, sokan
csak a fémpadlóra tudtak leülni. Már mostelviselhetetlen a
hőség. Veríték csorog az arcomon és a háta-mon. Bárcsak
levehetném magamról a fullasztó pólyát, demindenki
meghökkenne, ha Matthew Dungate hirtelenmellet növesztene.
Segítek a két vörös kislánynak ülőhelyetkeresni, aztán
gyorsan megölelem őket. A kisebbik, foghíjaslányka elkapja a
kezemet.
– Ne hagyj itt minket! – könyörög.
– Nem lesz baj – nyugtatom meg. –Centrumban
nagyszerűen érzitek majd magatokat.Helyesek az ottani
gyerekek, és rengeteg gyönyörű parkban le-het játszani. – A
szavaim kicsit felvidítják a kislányt. – Demost meg kell
keresnem
a...
bátyámat.
Elvesztettük
egymást,
és
nyugtalankodni fog. Meglesztek?
A kislány szipog és bólint.
Felállok, és végigkeresgélem Ash és Elijahután a kocsit. Úgy
volt, hogy itt találkozunk. De nem találomőket. Még egyszer
körülnézek, mert eszembe jut, hogy álruhát viselnek. Rám tör a
szörnyű aggodalom, amikor harmadszorfürkészek végig minden
arcot, és nem látom őket. Nincsenek a vonaton!
17. NATALIE
LEHET, HOGY EGY MÁSIK kocsiban várnak? Ezzel
nyugtatom magam, ahogy végigsietek a vasúti kocsikon, és a
nagy
kapkodásban
nekiütődöm
az
embereknek
a
hátizsákommal. – Bocs, bocs – motyogom. A szívem a
torkomban dobog, és abban reménykedem,hogy Ash és Elijah
fel tudott szállni. És ha elfogták őket? Lehet,hogy Ash e
pillanatban már egy börtöncella felé tart,miközben én képtelen
vagyok innen mozdulni, és segíteni rajta.
A rácsos ablakok előtt Fekete Város suhan el. A vonat
gyorsít. Két nap múlva Georgianábanleszünk, ahol minket
kivéve mindenki leszáll, hogy átszálljon aCentrumba tartó
vonatra. Mi egy másikkal utazunk tovább,Trákiába. A
következő kocsiban is megnézek minden ar-cot, aztán az azt
követőben is, és egyre nő a kétségbeesésem,amikor sehol sem
találom őket. Átmegyek a tehervagonon is,amit a padlótól a
mennyezetig vörös és fehér kerámiatálakkalpakoltak meg, aztán
a könnyeimmel küszködve feltépem akövetkező kocsi
fémajtaját.
És megdermedek.
A kocsit őrök töltik meg. Legalább ötvenen vannak,
kártyázás és a Ragyogás hörpintgetése mel-lett nagyokat
nevetnek. Az asztalaikon hordozható digitálisképernyők,
amiken az SBN legfrissebb híreit követhetik nyomon. A
lábukhoz puskákat és kardokat támasztottak.Felnéznek rám, én
meg a homlokomba húzom a sapkámat, hogy elrejtsem az
arcomat.
– Bocs, a testvéremet keresem – motyogom,és végigsietek az
ülések között.
Elmegyek egy sovány, tarra borotvált fejű őrmellett, akinek
bal füle fölött tetovált vörös rózsa van. Áthatóan, összehúzott
szemmel figyel, és a gyomrom liftezni kezd,amikor rájövök,
hogy ismerem. Neil... Valaminek hívják. Azőrök főhadiszállásán
dolgozott, amikor anyám még paranc-snokasszony volt. Ezerszer
mehettem el mellette a folyosókon.
Kirakja elém a lábát, hogy megállítson.
– Nem ismerlek? – kérdezi.
– Nem, uram – rázom a fejemet.
Végighúzza az ujját a száján, és igyekszik visszaemlékezni,
honnan ismer. Nem fogok itt ácsorogni, mígrájön. Átlépek a
lábán, és átrohanok a következő kocsiba. Egy meghökkentően
kék szemű, napbarnított bőrű, magas,gyönyörű fiú jön felém az
ülések között. Idegesen fürkészi az arcokat,és cserébe elismerő
pillantásokat kap. Egy pillanat műve, hogy ráébredjek: ez a
barna bőrű isten Ash. Elijah jön mögötte.Hatalmas kő esik le a
szívemről. Átbotorkálok az emberek kinyújtott lábán,
csomagján, és a kocsi közepén találkozunk. Ash erősen magához
szorít.
– Annyira aggódtam miattad – suttogja.
– Én is miattad – simogatom meg az arcát.
Furcsa pillantásokat kapunk egy csomógyerektől, akik a
közelben ülnek. Most jut eszembe, hogy tizennégy éves fiúnak
öltöztem.
Kelletlenül húzódom el tőle. – Arra nem me-hetünk. Most
botlottam bele egy őrbe, akit ismerek.
– Rád ismert?
– Tudta, hogy ismerős vagyok, de nem em-lékezett, honnan.
– Menjünk vissza arra – ajánlja Elijah a koc-sira mutatva,
ahonnan jöttek.
Átmegyünk a következő vagonba, és Ashkeres egy üres
helyet a padlón, ahova leülhetünk, egy ülés-sor és egy mocskos
illemhely közé préselve. A vécét rekeszfaltakarja rendes ajtó
helyett. Bűzlik. Igyekszem nem túlságosanelkenődni azon, hogy
pár napig itt kell maradnunk.
– Nem ülök ide – szűri a szót Elijahösszeszorított fogai
között. – A konzul fia vagyok. Nem bánhat-nak úgy velem, mint
egy kutyával.
– Nem mehetünk máshova. Vagy ki akarszülni az átkozott
tetőre? – mutat Ash a fejünk feletticsapóajtóra.
Elijah az orrát ráncolja.
Egy göndör, fekete hajú kamasz lány kíváncsipillantást vet
ránk. A mellkasomban szorítást érzek, a ny-ugtalanságom egyre
fokozódik, amikor megértem, hogy csapdábaestünk ezen a
vonaton, és pár lépésnyire több mint ötvenőr van! Őrültséget
terveztünk. Az ingem alatt a pólyátrángatom.
– Jól vagy? – kérdezi Ash.
– Meg kell lazítanom a pólyát. – Bemegyek a vécébe, és
behúzom magam mögött a rekeszfalat.
A szűk helyiséget egy petróleumlámpa világítja meg, amitől
narancsos fényben fürdik minden, és ez nemsokat javít a rozsdás
mosdó és vécékagyló látványán. A bűzkibírhatatlan, de
igyekszem nem tudomást venni róla,miközben kétségbeesve
kigombolom az ingemet, és meglazítom al-atta a pólyát.
Kinyitom a csapot, és pár korty állott víz utánegy kicsit jobban
érzem magam.
– Ha még egyszer rá mersz nézni, elharapoma torkodat –
acsarog Ash a rekeszfal túlsó oldalán.
Kikémlelek a válaszfal keskeny résén, éslátom, hogy Ash
Elijah torkát markolja. Nem kell zseninek lenni, hogy
kitaláljam, Elijah engem figyelt vetkőzésközben. Micsoda
szemétláda!
– Engedd el, Ash, mielőtt valaki az őrökethívja – mondom a
résen keresztül.
Leengedi a kezét, Elijah pedig a fájó torkátmasszírozza.
Begombolom az inget, aztán a zsebembenkutatok a
szívgyógyszerem után. Bekapok egy fehértablettát, iszom rá egy
korty vizet, aztán megnézem magam a mos-dó feletti repedt
tükörben. Elhúzom a számat. Borzalmasannézek ki festék
nélkül. Hogy lehet, hogy a fiúk smink nélkülis remekül néznek
ki? Még a szemem is tompa fényű és sárga...sárga?
Közelebb hajolok a tükörhöz. A bal szememfehérje kicsit
sárgásnak tűnik, főként a szemzugban,akárcsak a
születésnapom éjszakáján. Valami baj van vele. Fertőzést
kaptam volna? Más sem hiányzik. Felsóhaj-tok, és kilépek a
vécéből. Leülés közben szándékosan beler-úgok Elijah lábába.
Ash fanyarul elmosolyodik.
– Jobban vagy? – kérdezi.
– Sokkal.
– Helyezkedjünk el kényelmesen. Pár napigitt kell
maradnunk – sóhajt fel Ash.
Hat órán át történetekkel és játékokkalszórakoztatjuk
magunkat Elijah-val, hogy elűzzük az un-almunkat és a
szorongásunkat, Ash pedig az anyja naplójátolvassa, hátha
valami támpontra akad a vendéglővel kapc-solatban, amit a
képen láttunk, mivel ez az egyetlen nyom,ami elvezethet minket
az Orához és Elijah anyjához. Csigalassúság-gal telik az idő,
minden óra legalább háromnak tűnik, és an-nál csalódottabb
vagyok, amikor az órámra nézek, és kiderül,hogy még csak
délután négy van. Felsóhajtok, és Ashnek dőlök, aki még mindig
a naplót olvassa.
– Találtál valami érdekeset? – kérdezem.
Megrázza a fejét.
– Végignéztem, hátha valahol említi az Orát,Trákiát,
Tükörvárost vagy Yolandát, de semmit semtaláltam – teszi le a
naplót. – A feljegyzések többsége anyámkamaszkorának végéről
és a húszas évei elejéről származik. Érdekes,de sajnos nem
valami hasznos.
A könyvjelzőnek használt fényképet néze-getem. Öt
sötétfajzat van rajta, egy keskeny, erdős völgyben állnak, a
háttérben egy hegy látszik.
– Édesanyád családja? – kérdezem.
Bólint, és átnyújtja a fényképet.
– Anyám, a nagyszüleim és Lucinda –mondja, és sorban
rájuk mutat.
– Ki ez a férfi a háttérben? – firtatom.
– Nem tudom – válaszolja.
Megfordítom a fényképet, és a hátára firkan-tott írást
olvasom: Árnyék-erdő, Borostyán-hegy. Hol van?
Vállat von. – Nem tudtam még megnézni atérképen.
– Megnézhetem a másik képet, amin a vendéglő van?
Ash odaadja, én meg a négy lányt nézem atrákiai vendéglő
előtt. Elijah odahajol, hogy ő is lássa, ésmeleg, fűszeres illata
beburkol. Az ujjammal a kép körvonalátkövetem, hátha felfedi
a titkát, de nincs kiindulási pontunk. Egy egyszerű vendéglőt
látni, benne fából készült söntés, a polcokonRagyogás, a hátsó
falon hosszú tükör.
De aztán a tükörben valamin megakad a sze-mem. Közelebb
emelem a képet a szememhez, és alaposab- ban szemügyre veszem.
Lehet, hogy... igen! Örömmel sikoltok fel, ésa közelben ülő fekete
hajú lány rám néz. Egy pillanatig tanul-mányozza az arcomat,
aztán megint másfelé fordul.
– Mi az? – kérdezi halkan Ash.
A tükörre mutatok.
– Igen, egy tükör – vonja a szemöldökét. –És?
– A tükörképet nézd, te buta – mutatok azüveges felületen
visszatükröződő, téglalap alakú tárgyra. –Egy árlista, amin a
szobaárakat tüntették fel. És lefogadom,hogy a tábla tetején
lévő írás a hely neve.
Elijah sugárzó arccal mosolyog rám.Felváltva
tanulmányozzuk a képet, és próbáljuk kider-íteni, mi áll a
tükörben visszatükröződő táblán.
– Nem ismerem fel a nyelvet – suttogom,hogy a többi utas
ne halljon minket.
– Trákiai – világosít fel Elijah ugyanolyanhalkan. – A helyi
nyelv, amit a Tartományokban beszélnek. –Ez talán luma vagy
luna? – mutat a második szóra.
– Az első szó, azt hiszem, la és az utolsóestrella...? –
mondom. – Nehéz elolvasni, mert fordítva van.
– La Luna Estrella? – kérdezi Ash. – Mit jelent?
– Kicsit berozsdásodott a trákiaim, de azthiszem,
„Holdcsillag”-nak lehetne fordítani – mondjaElijah.
Ash megragadja az anyja naplóját, és addiglapoz, míg meg
nem találja, amit keres.
– Ezt korábban már láttam – adja odanekem.
Lehalkított hangon olvasom fel: – Kedves Naplóm!
Micsoda hét! A nagygyűlés hatalmas sikervolt, bár az őrök több
szónokot is letartóztattak. Egyszer sok ezrengyűltek össze a városháza
előtt, sokan több száz mérföldet utaztak,akárcsak mi, hogy
odajussanak! Csodálatos volt ilyen sok,hasonló gondolkodású ember
között lenni! Remek barátokat találtunk a panzióban, ahol
megszálltunk. Lucit kivált egy Landie nevűutálatos lány babonázta
meg...
– Landie? – szól közbe Elijah, és kikapja akezemből a
naplót.
Hé! – kiáltok fel.
– Bocs, de Landie volt anyám beceneve –mondja, és
elmélyül a bejegyzésben.
– Ezt nem ártott volna tudnunk az elején –morog Ash. –
Érted, ugye, mielőtt végignéztem volna azegész naplót, hogy
Yolandáv al kapcsolatos utalásokat keressek.
Elijah dühösen mered Ashre. – Nem jutotteszembe. Senki
sem hívta így, csak az apám.
– Mit ír még? – noszogatom.
Elijah ott folytatja, ahol abbahagytam: –Órákon át
beszélgettünk a politikáról, és arról álm-odoztunk, hogy tisztességes,
demokratikus kormányunk lesz, ami mind anégy fajt képviseli.
Őszintén hiszek benne, hogy egy napmegtanuljuk, hogy éljünk együtt
békésen, de Kieran szerint naiv vagyok. Úgyérzi, elkerülhetetlen a
háború az őrök kormánya és a sötétfajzatokközött azok után, ami a
Borostyán-hegyen történt.
– Kicsoda Kieran? – kérdezem.
– Egy hegyifarkas, akit anyám régebbenismert –
magyarázza Ash.
Elijah tovább olvas a naplóból: – Lucival Fekete Városba
megyünk, mert úgy hallotta, hogy az ottani polgárjogi mozgalom nagy
népszerűségnek kezd örvendeni. Próbáltuk Kierant is rávenni, hogy
csatlakozzon hozzánk, de eltökélte, hogy a Holdcsillagban marad
Esme, a tulajdonos lánya mellett, aki nem jöhet, mert az apja beteg.
A Holdcsillag említésekor elkapja a tekin-tetem. – Biztosan ez
az a hely, ahova anyám ment!
Felemelem a fényképet. – Gondolod, hogy acsaposlány
Esme?
– Igen, nagyon is lehetséges – válaszolja Ash,és visszaveszi a
naplót Elijah-tól. – És ezt hallgassátok... Azt hiszem, nincs
édesebb Kieran és Esme szerelménél. Mind-enhova együtt mennek,
mintha összenőttek volna. Luci nem érti, dehát ő sosem hitt abban,
hogy létezik szerelem első látásra.
Elijah a falnak dől, és megkönnyebbültensóhajt fel. – Szóval
ide ment anyám, hogy Luandávaltalálkozzon. A Holdcsillagba.
– Remélhetőleg Esme nyomra tud majdminket vezetni,
hogy onnan hova mentek – teszem hozzá.
Ash rám mosolyog, a tekintetében remény ébred. Én is érzek
reményt, bár tudom, hogy még hosszú utatkell megtennünk,
amíg megtaláljuk az Orát. Először is el kell jutnunk Trákiába
úgy, hogy nem fedeznek fel minket.Kinyújtom a lábam, mert
egészen elgémberedtem attól, hogy olyansokáig ültem a kemény
padlón. A közelünkben ülő fekete hajú lány feláll, és a
barátnőjéhez fordul.
– Szerzek valami ennivalót. Kérsz? – kérdezi.
A barátnője bólint. A lány elindul az ülések között.
– Éhes vagy? – kérdezi Ash.
Bólintok, mire feláll.
– Én egy kis halat kérek meg egy pohár tejet– sorolja Elijah.
– Ja, és ha van, akkor esetleg egy kisKalooma-bogyót, de csak
érettet, mert nem szeretem, ha zöld.
– Azt kapsz, amit tartanak – morogja Ash.
– Óvatos légy – intem.
Megszorítja a kezemet, aztán elindul, hogy keressen valamit
ennivalót.
A vonat ritmikusan imbolyog, ahogy az ab-lakon túl elsuhan
a táj. Amióta a vonaton ülünk, az égazúrkékről
szemkápráztatóan karmazsinvörösreszíneződött, ami csak egyet
jelenthet: közeledünk a Puszta Földhöz. Azért vörös az ég, mert
a sivatag homokját óriási tornádók kavarják fel, amelyek egész
városokat nyelnek el. A sivatagot egy mély kanyon szeli át, mint
egy véres vágás: addig nyúlik, amíg a szemellát.
Elijah felsóhajt, és az inggallérját próbáljameglazítani. –
Nem ártana, ha kinyitnának pár ablakot. Úgy izzadok ebben a
ruhában, mint egy ló.
– Gusztusos – mondom. – Az ablakokat aharagvók miatt
tartják csukva.
Elijah kigombolja az ing felső gombjait, éskivillan sima,
napbarnított bőre. Verítékcseppek gördülnek le a nyakán, amitől
fénylenek apró szőrszálai. Az arcom érthete-tlenül tüzelni kezd.
Elfordítom a tekintetemet, de Elijah azértészreveszi, hogy
néztem.
– Tetszik, amit láttál, szépségem? – kérdezi.
Felhorkanok. – Jaj, ne már! Mindjárt el-hányom magam.
– Hát nekem tetszett, amit korábban láttam– siklik a
tekintete a mellemre.
Belerúgok a lábába. – Soha többé neleselkedj utánam!
Gúnyosan vigyorog.
A kocsi végében nyílik az ajtó, és megdobbana szívem: lehet,
hogy egy őr jön? Megnyugszom, amikor afekete hajú lány tér
vissza egy tálcával, amin száraz kenyér, kétrothadó alma és egy
üveg tej van. A többi gyerek éhesen bámuljaaz ételt. A lány
észreveszi, hogy nézem, amikor leül. Alig várom, hogy
leszállhassak erről a vonatról, és eltűnhessek az őrökkel teli kocsi
közeléből. Gőz sziszeg, amikor a mozdony hirtelen lassítani kezd,
és a váratlan sebességváltozás miatt Elijah-nak dőlök. Gyorsan
ellököm magam tőle. Zavarban vagyok.
– A sapkád – sziszegi oda.
Megérintem a fejemet, és valóban lecsúszotta sapkám a
hajamról. Gyorsan visszateszem, és bes-imítom alá a fürtjeimet,
de a fekete hajú lány már észrevette. Futólagrámosolygok. Egy
pillanatig rám mered, aztán visszamosolyog.Megnyugszom.
Az ablakhoz megyek, mert kíváncsi vagyok,miért állunk
meg. Vasútállomásra érkeztünk, ami csak egy faperon és egy
pénztárfülke. A peronon egy csomóCENTRUM feliratú láda
van, oldalukra mintha egy-egy piros pil-langót pecsételtek volna.
Több őr, köztük Neil is, leszáll, és mialatt aládákat rakodják
fel, az egyiknek kicsúszik a kezéből, és elejti. A teteje lepattan,
egy tucatnyi gyantaszínű folyadékkal teliüveg esik a földre, és
fröcskölve törik ezernyi darabra. Ismeremezt a folyadékot:
akácoldat. Ezzel locsolták be Ash keresztjét isa kivégzés előtt.
Biztos itt készítik, hiszen Puszta Földön igenelterjedt az akác.
Amint felrakodták a ládákat, a vonat lassankigördül az
állomásról, és elhagy egy magas, kézzelfestett táblát, amin ez áll:
POROS VÖLGY. Az oszlopról több oszladozóharagvóholttest
lóg, hogy elriassza a fajtájukat.Megborzongok.
A háború idején több ezer sötétfajzatot tar-tottak fogva a
közeli koncentrációs táborban, ahol annak idején apám is
dolgozott. Kísérleteztek rajtuk, ésszándékosan fertőzték meg
őket a halálos C18-vírussal, hogy kipróbálják a hatását. A
háború után a haragvóvá vált sötétfajzatokatszabadon
engedték, hogy próbáljanak egyedül bol-dogulni. Csoda, hogy
ilyen sokáig életben maradtak; a betegség ig-en agresszív. De
lehet, hogy egy másik vírustörzzsel oltották be őket, és nem
azzal, amivel a Fekete Városbeli sötétfajza-tokat fertőzték meg?
Egyedül erre tudok gondolni, hogy miért él-tek ilyen sokáig.
Ismét nyílik a vagon ajtaja, és ezúttal Ash jel-enik meg, a
kezében tálcával. Valami kidudorodik akabátja alól. A gyerekek
éhségtől gyötörve néznek a tálcán levő ételre,ahogy Ash
végigjön az ülések között. Ash egy kiskenyeret ad az egyik
nagyon sovány kisfiúnak, és hirtelen es-zembe jut, mennyire
hasonlít a fiú arra a kevertvérűre, akit Se- bastian pár hónapja a
szemünk láttára gyilkolt meg. Azt hiszem, ez Ash figyelmét sem
kerülte el.
Ash leül, és átnyújt egy kis száraz kenyeretmeg egy almát.
Elijah is a kezét nyújtja, és kap egy üvegtejet.
– És az ennivaló? – kérdezi.
– Ennyi maradt. A másik kocsiban láttampár egeret. Azokat
megfoghatod – válaszolja Ash.
Elijah a fiúra pillant, aki mohón falja akenyeret, amit
Ashtől kapott. Elijah kardfoga előhúzódik,mire gyorsan
félbetöröm a kenyeremet, és a nagyobbik felét Elijah-nak adom.
A fog azonnal visszahúzódik.
– Ne bajlódj a köszönömmel – morgom.
– Kösz – mondja két rágás között.
– Nem vagy éhes? – kérdezem Asht.
Lehunyja a szemét. – Itt nem szolgálnak azzal, amire
szükségem van.
Napokba is beletelik, mire Trákiába érünk, Ash addigra
éhezni fog vér nélkül.
– Belőlem is ihatsz – súgom oda.
– Nem. Nem akarlak a Köddel elkábítani – válaszolja.
– Megpróbálhatok leszívni...
– Mivel? – kérdezi.
Igaza van: nincs felszerelésünk, amivel biztonságosan
leszívhatjuk a véremet.
– Ne aggódj. Ha nagyon éhes leszek, Elijah-tmég
megehetem – ugrat minket.
Elijah ráfúj.
Ashnek dőlök, és a fejem valami keménynek ütközik a
kabátja alatt.
– Hú! – dörzsölöm a fejemet. – Ez megmicsoda?
Egy hordozható digitális képernyőt húz elő akabátja alól. –
Megfújtam az őrök kocsijából. Senkinek semfog hiányozni.
Rengeteg van ott. Szeretném tudni, hol tart alázadás.
Hárman hajolunk a képernyő fölé, amikor bekapcsolja. A
hangot lehalkítja. A kép kicsit hangyás, de kilehet venni
February Fields fényes, szőke haját ésragyogó rózsaszínre
festett száját.
– ...húsz őr halt meg, és sokan megsérültek az országunkat a
háború vége óta ért eddig legszörnyűbbterrortámadásban.
Sokkal többen haltak volna meg, ha az őrök kormánya nem
reagál azonnal.
A következő bevágásban mosolygó őrök segítik vonatra a
családokat. A kocsik szikrázóan újak, minde-gyikre az őrök
kormányának címerét festették. Ash bosszúsan mordul fel. A
riport hamis, az első kockától az utolsóig!Tiszta Rózsa egy
álevakuációt vetetett fel, hogy az őreit ked- vező fényben tüntesse
fel. Nem akarja, hogy az emberek tudják, miis történik
valójában: hogy a családokat szétszakítják, ésembereket lőnek
le. Megborzongok, amikor eszembe jutZsizsik.
– Tiszta Rózsa elrendelte a rémtettértfelelősök
letartóztatását, ami mögött a Főnix néven is-mert áruló áll –
folytatja February. – Jutalom illeti azt, akiinformációval szolgál
a hollétéről.
Fényképek jelennek meg a képernyőn: Ash,én, Sigur,
Roach, Cékla, Juno...
Az adás hirtelen megszakad, és azt a felvételtlátjuk, amit
Stuart készített Fekete Városban, amikor arombolóhajó betört
hozzánk: emberek sírnak és sikoltoznak,miközben az őrök
legéppuskázzák vagy hegyifarkas falkák tépik szét őket. A
kamera hirtelen az ég felé úszik, ahol rom- bolóhajók lebegnek a
város felett, majd az egyik digitális kivetítőtmutatja, és
ráközelít a székhez kötözött Pollyra. Amikorilyen váratlanul
megpillantom a testvéremet, elakad alélegzetem.
– A kormányuk hazudik – hallatszik Junohangja.
Az
anyag
egy
Ashről
készült
képpel
zárul:
Főnix-egyenruhájában áll, alatta a felirat: AHOL NINCS
FÉLELEM, OTT NINCS ELNYOMÁS!
Kikapcsolom a digitális képernyőt, mert nemakarom többé
látni a nővérem képét; minden porcikám fája gyásztól.
– Bocsáss meg – suttogja Ash, és a táskájábarejti a digitális
képernyőt.
Megeszem a kenyeret, aztán Ash vállárahajtom a fejem. A
vonat ringatózására lecsukódik a pillám, éshamarosan vörös
szobáktól, rózsáktól és égő városoktól nyüz-sögnek az álmaim.
Amikor felébredek, lázas rémálmaimtól ver-ítékben fürdőm.
Kipislogom az álmot a szememből, és azórámra pillantok.
Kilenc óra! Átaludtam az estét. Feltűnik,hogy a fekete hajú lány
nincs a helyén. Biztos ennivalót gyűjt, bár Ash nem azt mondta,
hogy nem maradt semmi? Lehet, hogy megakarta járatni a
lábát. Az én lábam fáj.
– Szia, álomtündér – csókolja meg Ash égőarcomat. – Jól
vagy? – vonja össze a szemöldökét.
Bólintok.
Árnyék suhan el az ablak előtt. Megakad ra- jta a szemem. –
Mi volt az?
– Biztos egy kondorkeselyű – válaszolja Ash.
– Micsoda? – kérdi ijedten Elijah.
– Minden rendben? – kérdezem.
– Persze – válaszolja, de le nem veszi aszemét az ablakról. –
Csak nem szeretem a madarakat. Ugye, nemtud bejönni?
Ashsel felnevetünk.
– Nem vicces! – háborodik fel. – Van, aki apókoktól fél, én a
madaraktól. Tegyétek túl magatokat rajta.
– Bocs – mentegetőzöm még mindignevetve. – Csak éppen...
te macska vagy...
Dühösen mered ránk.
Elnyomom a nevetésemet. – Nem bír be- jönni, hacsak nem
tanulja meg, hogy nyissa ki a fenticsapóajtót.
Elijah felnéz a mennyezeten levő ajtóra.
Nyílik a vagon ajtaja, és a fekete hajú lány üres kézzel
besétál, aztán leül a helyére. Ash mellére bú- jok, és nem nagyon
izgat, hogy továbbra is azt a látszatot kelt-sem, hogy fiú vagyok,
hiszen a fekete hajú lány már tudja azigazságot.
Szemmel tartom az ablakot, mert nem vagy-ok teljesen
meggyőződve arról, hogy amit láttam, egy keselyű: mert annál
jóval nagyobb volt, de most csak az elmosó-dott csillagokat
látom. Eleinte fehér foltok voltak, de mostlassan kezdenek
alakot ölteni, sziporkázó körvonaluk élesebben látszik. Ez csak
egyet jelenthet.
– A vonat lassít – jegyzem meg zavartan.
– Már Georginában vagyunk? – kérdeziElijah.
Megrázom a fejemet. – Még egynapi út.
– Lehet, hogy ellátmányért állunk meg? –kérdezi Ash.
Újabb árnyék suhan el az ablak előtt, de alig van időm, hogy
észrevegyem, amikor kicsapódik a kocsiajtaja, és Neil
vezetésével öt őr lép be. Neil a tarra borotváltőr, akire korábban
felfigyeltem. A göndör fekete hajú lány feláll.
– Itt vannak – mutat ránk.
Hát ebben sántikált az előbb? Beköpöttminket az őröknek!
Neil kivonja a kardját. – Állj! Le vagytok tartóztatva.
Halk puffanás hallatszik a vonat tetejéről.
Ash lekapja hamis fogsorát, és kivillantja azagyarát. Elijah
ki vicsorítja kardfogát.
Neil egy lépést tesz felénk. – Nincs hovafutni. Teljesen
körül...
A fejünk felett letépik a vészkijáratként szol-gáló csapóajtó
fedelét.
Sikoltozni kezdünk.
18. NATALIE
A HARAGVÓ FENYEGETŐ sárga szemétrám szegezi, az
agyaráról méreg csepeg. Ash maga mögéránt, amikor a
teremtmény összecsukja a szárnyát, és kétnőstény kíséretében
beugrik a kocsiba. A hím kezén vörös csíkok támadtak az
akácfától, de mintha észre sem venné. Vérf-agyasztóan üvöltenek
fel mindhárman.
A gyerekek egymást taposva sietnek azülések közötti
átjáróba, menekülés közben egymáson esnek át, de az egyetlen
kivezető ajtót elállták az őrök, akik azért jöt-tek, hogy
letartóztassanak minket.
Az első haragvó – egy óriási, két méternélmagasabb lény,
akinek ragacsos, ősz haja van – elkapja afekete hajú lányt, és
egy hátborzongató mozdulattal letépi a fejét.Forró vér spriccel
szét a kocsiban. Sikolyoktól vibrál a levegő. Az őrök kardot
rántanak, és elnyomakodnak a gyerekek mel-lett, néhányat fel is
löknek, ahogy a nőstényekhez igyekeznek. A két állat felvisít, és
kivicsorítja recés agyarát, majd mindkettő azőrökre veti magát.
Négy őrrel szinte azonnal végeznek, atestüket úgy szaggatják
szét, mintha papírból lennének. Csak Neilmarad életben.
– Ki kell vinnünk innen a gyerekeket – mon-dom Ashnek,
amikor a nőstényeknél nagyobb hím haragvóelhajítja a lány
fejetlen testét, és az ajtó mellett összebújógyerekekre néz.
Ash nekiront, Elijah pedig az egyik nőstényttámadja meg,
és kardfogát a nőstény nyaki erébe mélyeszti. A nőstény felvonít
fájdalmában, majd holtan rogy a padlóra. A másik nőstény
Elijah felé kapja a fejét, és rámereszti sárgaszemét. Egy
kézmozdulattal félresöpri Neilt, a vézna őrt,aki elejti a kardját,
és Elijah-ra veti magát.
Nincs idő töprengeni. Felkapom Neil elejtettkardját, és a
nőstény haragvó szívébe mártom. Ragacsos,forró vér fröccsen a
kezemre, és vérvörösre festi.
– Kösz, majd meghálálom – veti oda kiful-ladva Elijah, de
alig hallom, mit mond, mert véres kezemremeredek. Gregory
Thompsont látom magam előtt. Őt is így öl-tem meg, kardot
mártottam a mellkasába...
– Natalie!
Ash gurgulázó hangja ránt ki a kábulatból. A Haragvó hím
megragadta a torkát. Ösztönösen meg-lendítem a kardot, és
levágom a haragvó karját. Az állat elereszti Asht, és a padlóra
zuhan. Kiejtem a kardot a kezemből, ésodarohanok Ashhez, míg
Elijah egy harapással végez a másik nősténnyel.
A kocsiban halálos csend támad.
Neil remegve kászálódik fel, és körülnéz a vérfürdő fölött.
Ösztövér arca és tar feje csupa vér. Az em- berei meghaltak, de
hála az égnek, csak egy gyerek – a fekete hajúlány – esett
áldozatul. Felveszi az egyik embere kardját,és abban a
pillanatban futó léptek dobogása hallatszik.
Neil felém fordul, és feltartja a kardját. – Se- bastian itt van,
hogy elfogjon.
Hát ezért állt meg a vonat? Nem hallottam a vonat páncélozott
oldalán át a rombolóhajó árulkodó zúgását.
– Engedj el, kérlek – próbálok a lelkérehatni.
A tekintete a halott haragvókra siklik, akik apadlón
fekszenek.
– Ismersz, Neil. Nem vagyok rossz ember –folytatom. –
Hagyhattuk volna, hogy végezzenek veletek,mi meg
elmenekültünk volna, mégsem tettük.
Neil arcán kétkedés suhan át.
– Kérlek!
Leereszti a kardját.
– Köszönöm.
Ash felemeli Elijah-t a csapóajtóhoz, aztánfelhúzódzkodik,
és lenyújtja nekem a kezét.
– Várj, a táskád! – kiáltom, mert tudom,hogy abban tartja
az anyja emlékeit.
Amikor odafordulok, hogy felkapjam a vászonzsákját, a
tekintetem megakad a lábam közelébenheverő, élettelen
haragvón. Ijedtemben nagyot dobban aszívem, amikor
lepillantok üveges, sárga szemébe.
Sárga, akárcsak az enyém.
Hirtelen nem tudok levegőt venni, sem gon-dolkozni, sem
bármit tenni, csak a fülemben harsogó vére-met hallom. Nem
lehet, hogy elkaptam a Haragvó-vírust!
Vagy mégis?
– Natalie!
Ash hangja zökkent ki a halálos rettegésből,és ránt vissza a
valóság talajára. Felkapom a zsákot, aztánmegfogom a kezét.
Egy pillanatig súlytalanul lebegek, amíg ki-húz a csapóajtón. Egy
pillanat múlva már késő lenne: odalent kic-sapódik az ajtó, és
őrök özönlik el a kocsit.
Jeges levegő csapja meg a testemet, amikorfellépek a vonat
tetejére, és valósággal megdermeszti rajtamaz izzadságot és
verítéktől átitatott ruhámat. Apám mesélteegyszer, milyen
halálosan hideg tud lenni éjjel PusztaFöldön, de mostanáig nem
igazán értettem, mire gondolt. Felettünk, aholdsütötte égen
lebeg a rombolóhajó, a motorja halk, baljószümmögését is
halljuk. Remélem, hogy a sötétben nem lát-nak minket
reflektorok nélkül. A sínen egy transzporterállja el a vonat útját.
– Hol vannak? – csattan fel Sebastian hangjaa vasúti
kocsiban.
– A haragvók támadásakor elmenekültek – válaszolja Neil.
Elégedetlen morgás hallatszik. Garrick.
Átnyújtom Ashnek a zsákját, amit a vállára vet. Elijah
kecsesen leugrik a vonatról, és hangtalanulpottyan a kiszáradt
földre. Ash óvatosan lead Elijah-nak, akinek meleg keze
véletlenül a kabátom alá csúszik, amikormegfog. Kérges ujjai
végigsiklanak a hasamon, amitől rögtönelönt a forróság. Amint
a lábam földet ér, elenged, én pedig zavartanigazítom meg a
kabátomat. Elijah elfordul. Ash halk puffanással ugrik le. Az
ujjaink összekulcsolódnak, és már futunk ismegállás nélkül,
hogy minél messzebb kerüljünk a vonattól,mielőtt utánunk
indulnak.
Olyan sötét van, hogy ehhez foghatót mégnem láttam.
Vakon futok, és bízom benne, hogy Ash vigyáz rám, miközben
éles köveket és tüskés növényeket kerülget,amelyek
lépten-nyomon felbukással fenyegetnek.
– Ott! – mutat Ash valamire, amit nem látok,és ami fekete a
feketében, de tudom, mire gondol: akanyonra, amit a
vonatablakból láttam.
– Nem ugorhatunk le egy szikláról! –kiáltom.
– Nem is azt javaslom – mondja. – Van ottegy lovas ösvény.
Az ösvényen haladva végigmehetünk a víz-mosáson a
folyómederig.
– Megőrültél? Túlságosan veszélyes –tiltakozik Elijah.
Mögöttünk farkasvonítás harsan. Kiszimatol-tak minket.
– Nincs más választásunk – értem meg.
Csakis az adrenalin hajt előre, ahogy mindenlépéssel szét
akar szakadni a sípcsontom, és a sziklaszéléig az összeesésig
hajtom magam.
– Erre mentek! – kiáltja Garrick.
A kanyon egyre közelebb van. Olyan gyorsanfutunk, hogy
lehetetlen megállni.
– Ash! Biztos, hogy van ott ösvény? – kér-dem rémülten.
– Bízz bennem! – Ash hirtelen balra kanyar-odik, és mi vele
együtt.
Már látom is! Az ösvény eleje éppen csak látható a szúrós
bokrok és a sziklák között; nem lehetneészrevenni, ha az ember
nem tudná, hogy ott van, vagy nem látna oly-an élesen éjszaka,
mint Ash. Az ösvény meredek és keskeny,talán csak egy méter
széles, tőlünk balra csipkézett sziklafal, job- bra meredek
szakadék. Gyorsan – túl gyorsan – vágunk neki, és a lábam
megcsúszik az apró köveken. Csúszás közbenkétségbeesetten
vájom a laza földbe a sarkamat. Egy éles kan- yar felé száguldók.
Rémületemben felkiáltok, mert tudom, hogy csak a puszta
levegő vár, aztán a borzalmas, biztos halál.
Egy kéz ragadja meg a galléromat, és vissza-húz, mielőtt
leesnék. Elijah vigyorog rám, sötét haja fiúsarcába hullik.
– Úgy látszik, ma este felváltva mentjük megegymás életét –
mondja, és talpra segít.
– Kösz – hálálkodom.
Ash a karjába fog, és megszorít. – A fenébe, afenébe, a
fenébe, már azt hittem, elveszítelek!
Vérfagyasztó sikoltás veri fel a csendet, ésamikor
felpillantunk, egy hegyifarkas árnyékát látjuk lebukni a szikláról
a mélybe. Egy pillanattal később iszonyatoscsattanással esik a
sziklákra. A többi hegyifarkasnak sikerül azutolsó pillanatban
megtorpannia, mielőtt utánazuhannának ameredély széléről, a
lábuk nyomán kavics és homok záporozik le.Ki tudom venni
Garrick alakját a szikla tetején, ahogy kira- jzolódik a
szivárványos holdfényben. Beleszagol a leve-gőbe, aztán felénk
indul. Észrevette az ösvényt, de minket szer-encsére nem.
Behúzódunk az árnyékba.
A rózsaszín hajú hegyifarkas nő odaléphozzá.
– Erre mentek – mondja Garrick.
– Akkor induljunk utánuk – javasolja a nő.
Garrick hátrapillant a mögötte álló vörös bőrfrakk-kabátos
hegyifarkasra; emlékszem, hogy Jarednek szólította az
állomáson. Lélegzet-visszafojtva várom a válaszát. Kis szünet
után így szól:
– Túl veszélyes. Amint hajnalodik,levadásszuk őket –
mondja Garrick.
– De...
– Ez parancs, Sasha – dörren rá.
– A főnök nem fog örülni – jegyzi meg Sasha,ahogy
elbaktatnak a sziklafal széléről.
Kifújom a levegőt. Hála az égnek, hogy sötét van,
máskülönben egészen biztosan utánunk jöt-tek volna.
Ashsel az élen óvatosan megindulunk az ös- vényen lefelé, ami
az első mérföld után szerencsérekiszélesedik. Nagy sziklák és
kövek zuhantak rá egy korábbi földcsuszam-lás során. Mindez
lassítja a haladásunkat, ezzel szemben takar bennünket, amire
égető szükségünk van. Minél mélyebbre ju-tunk a szakadékban,
annál hidegebb van, és hamarosan vacogok.Most örülök csak,
hogy meleg gyapjúruhát viselek, bár biztosannem repesek majd
ennyire, amikor holnap kijutunk az iszonya-tos hőségbe.
Megdörgölöm a karomat, hogy egy kicsitfelmelegedjek. Egy
pillanattal később valami a vállamra csúszik:Elijah kabátja.
Hátranézek.
– Megfagysz – mondom.
Vállat von. – Ne aggódj miattam, szépségem.
– Köszönöm.
– Nem tesz semmit. Ha hidegebbre fordul,majd visszakérem
– teszi hozzá.
A szememet forgatom.
Az égen a rombolóhajó köröz a kanyon felett,a fénykévéje a
mély vízmosásban keres minket. Va-lahányszor a fénycsóva a
közeliinkbe kerül, lebukunk, és igyekszünk eltűnni a környező
sziklák között és a sivatagi bokrokban.Remélem, nem vesznek
észre minket, mivel igen magasan vannak, ésmind a hárman
sötét ruhát viselünk, bár Ash szőke parókájafeltűnő lehet.
– Ash, a parókád! – figyelmeztetem. Lekapja,és a mélybe
hajítja, aztán beletúr hullámos feketesörényébe, mielőtt a kék
kontaktlencséjét is gyorsan kivenné. Azátalakulás
ember-Ashből sötétfajzat-Ashsé egy szempil-lantás alatt zajlik le,
de jobban szeretem az utóbbit: sötét, halálosés lélegzetelállítóan
gyönyörű. Elijah kihasználja az alkalmat,hogy levegye a maga
álruháját, illetve a sapkáját és a szemüvegét,és a zsebébe
gyömöszölje őket.
Egész éjjel gyalogolunk. Eleinte lassanhaladunk, mert a
fénycsóva két pásztázása között mehetünk csak, de ahogy telik
az idő, a rombolóhajó is arrébb úszik, és akanyon felső szakaszán
keres minket. Az ösvény felénél találunk rá ahegyifarkas
holttestére. A gyomrom felfordul, amikorösszetört,
kifacsarodott tagjait látom. Ash visszafojtja alélegzetét, úgy
küzd az éhség ellen.
– Ihatnál a véréből – jegyzem meg halkan.
Elijah elfintorodik, de figyelmeztető pil-lantást vetek rá.
Ash habozik, de az éhség győz. Letérdel, és belemártja az
ujját a vértócsába, majd sápadt ajkáhozemeli. Óvatosan
megkóstolja, aztán öklendezni kezd, és akezét a nadrágjába
törli.
– Keserű – mondja.
Otthagyjuk a halottat, és továbbmegyünk azösvényen. Mire
a kanyon végében a folyóhoz érünk, a hajnalrózsás fénye kezdi
betölteni a völgyet. Ásítok. Még sosem voltam testileg és lelkileg
ilyen kimerült, és a gondolataim mindig egy témához térnek
vissza: a Haragvó-vírus.
Tényleg elkaptam a vírust? Eszembe jut,amikor a
sötétfajzat megharapta a lábamat. Nem ter- jed egyik fajról a
másikra. De ezt nem tudom száz százalékig biztosan, és
mostanában nem érzem jól magam. De hatényleg megfertőztek,
miért tartott ilyen sokáig, hogy jelentkezzenek az első tünetek?
A Fekete Városban élő sötétfajzatoknál,akiket Haragvóval
fertőztek meg, a fertőzéstől számítva egy hétmúlva már
jelentkeztek, nálam miért más a helyzet? Azért, mert ember
vagyok? Betegebb is leszek?
Meghalok?
A gondolat úgy hasít belém, mint a villám.Megtorpanok, és
Elijah nekem ütközik.
– Hú – dörgöli az orrát.
– Bocs – motyogom.
Ash megfordul, hogy lássa, mi ez afelfordulás. A
nyugtalanság kiülhetett az arcomra, mertösszehúzza a
szemöldökét.
– Minden rendben? – kérdezi.
– Igen, jól vagyok – válaszolom, mert nemakarom
felzaklatni. Még azt sem tudom,megfertőztek-e. Ez csak egy
gyanú. Most még jobban kívánom, bárcsak itt lenne az anyám.
Lehet, hogy nyersen őszinte és szigorúan ob- jektív, ha érzelmi
kérdésekről van szó, de most pontosan errelenne szükségem: egy
józan gondolkodású emberre, aki megny-ugtat, hogy minden
elrendeződik. Hol vagy, anya?
– Akkor hát mi a terv? – kérdezi Elijah.
– Addig megyünk, míg nagy nem lesz a for-róság, és akkor
keresünk egy árnyékos helyet, ahova be- bújhatunk – mondja
Ash. – Amint leszáll az éjszaka, kimászunk a vízmosásból, és
elgyalogolunk a legközelebbi városba.
– Esetleg vissza kellene térnünk Poros Völgybe – vetem fel. –
Azt legalább tudjuk, hol van.
– Szó sem lehet róla! – mondja Elijah. –Muszáj
továbbmennünk. Ha visszamegyünk, na-pokkal hosszabbítjuk
meg az utazásunkat.
Ash visszanéz, és követem a tekintetét. A rombolóhajó
visszafelé száll, Poros Völgy irányába.
– Szerintem arra számítanak, hogy odamegyünk – véli Ash.
– Akkor ezt eldöntöttük – mondja Elijah, éselindul. –
Továbbmegyünk.
Ash elkapja a pillantásomat, és aggodalmatlátok a
szemében. Tudom, mi jár a fejében. Haegyszer ma este
kimegyünk a vízmosásból, nem lesz hol elre- jtőznünk. Ha nem
találunk hajnalig egy várost, nagy bajbakerülünk.
Lehangoltan caplatunk a kanyonban. Trákiamintha
fényévekre lenne innen, az Ora elérhetetlenmesszeségben. A
rohanó folyó útját követjük, ami utat vájtmagának a
vízmosásban. Időnként belegázolunk asekély vízbe, vagy három
különböző irányba megyünk egy darabig,hogy összezavarjuk a
hegyifarkasokat, és ne tudják követni anyomunkat, amikor
végül utánunk erednek.
A nap egyre emelkedik a kanyon felett, elűziaz éjszaka
árnyait, és égett narancsvörösre festi asziklákat, a folyó pedig
ragyogó türkizkéken zubog. A tiszta víz alattszámtalan kis
árnyék cikázik. Elképesztően tobzódik itt azélet. Gyíkok
napoznak, a sziklák között csörgőkígyók sik-lanak, az égen
kondorkeselyűk
repülnek.
Elijah
minden
alkalommal
összerezzen, amikor elrepül fölötte egy. A közelben vadlovak
isznak a folyó partján, gesztenyebarnafarkukkal a szúnyogokat
csapkodják. Lépteink neszére felnéznek, ésrögtön elvágtatnak, a
nyomukban porfelhő száll.
Ahogy fokozódik a hőség, levetem Elijahkabátját, és
visszaadom neki. Ash elővesz egy feketepamutkendőt a
zsákjából – olyasmit, mint amit a Légió őrei viselnek Fekete
Városban –, és a fejére meg a nyakára köti,így csak szikrázó
tekintetét lehet látni. Melege lehet így, denem teheti ki magát
annak, hogy fedetlenül hagyja a bőrét.
A vízmosás meglepően békés hely, a rohanó víz döreje és a
vadon élő állatok kiáltásai az egyedülikísérőink, és egy időre el is
felejtem, miért vagyunk itt, ahogy a szem-emet a lenyűgöző tájon
járatom, és arra gondolok, Polly mennyireszerette volna ezt a
helyet. Mindenütt érzem a jelenlétét, mintha velem lenne. Talán
csak vágyálom a részemről. Remélem, nem.Szeretem azt hinni,
hogy jobb helyen van, és nem egy vérvörösszobában
összegömbölyödve fekszik.
Képzelgésemet egy távolból felhangzóüvöltés űzi el, ami
végigvisszhangzik a vízmosáson. Megfagy tőle a vérem. Ez csak
egyet jelenthet.
Jönnek a hegyifarkasok!
19. NATALIE
ÁTVÁGUNK A FOLYÓN. A hűs vízbengázolunk, amíg ki nem
mászunk a túlsó oldalon, hogy a hegyifar-kasok elveszítsék a
nyomunkat. A ruhámat lehúzza a víz, és oly-an súllyal nehezedik
rám, hogy alig bírok lépést tartani Ashsel.Csak az a tudat hajt
előre, hogy a hegyifarkasok utánunk eredtek,de minden lépésnél
úgy érzem, mintha sáron vonszolnám átmagam.
– Ash, muszáj megállnom – mondom egy óra múlva, mert
képtelen vagyok továbbmenni.
A hegyifarkasok ismét felvonítanak. A hangmintha most a
vízmosás két oldaláról jönne egyszerre.
– Szétváltak – jegyzi meg szórakozottan Ash.
– Az jó, nem? – kérdezem. – Azt jelenti, hogy nehezen
tudnak a nyomunkra bukkanni?
Ash nem válaszol, inkább a környéketpásztázza a tekintete,
aztán átvezet egy sekély vizű patakon, hogy eltüntesse a
szagunkat. Jobbra, egy sziklában levő has-adékig megyünk a
vízben, a bakancsunk tocsog benne. Amint belépünk a
repedésbe, elhalványul a kinti fény.
Minél beljebb megyünk, a homokkő falak menet közben
egyre jobban összezárulnak, és bezártságérz-et vesz erőt rajtam.
Egyszerre olyan keskeny lesz a folyosó, hogy csak oldalazva
tudunk átpréselődni a résen. Ash morog,amikor egy
sziklakitüremkedés a mellét súrolja, és lesza-kít egy gombot a
kabátjáról.
– A fenébe – motyogja, amikor elakad.
A vállammal lököm meg, és elfintorodom,amikor a karom
kemény testének ütődik. Egyszerrezuhanunk át a résen a
folyosó túloldalára. Meglepetten kerekedik ela szemem, amikor
megpillantom a természetes kis tavat a hatal-mas barlangban. A
mennyezet nagy helyen beomlott, és nap-fénnyaláb világítja meg
a csillogó tófelszínt. A partot lezuhant sziklák és zöld, tüskés
bokrok szegélyezik, a világoszöld vízbenezüstös halak cikáznak.
A köves parton sikerül pihenőhelyet talál-nunk. Leterítem a
kabátunkat a földre, Ash pedig leveszi afekete fejkendőjét, és
begyömöszöli a vászonzsákjába.
– Vállalom az első őrséget – mondja Elijah,és a víz szélére
sétál. Keres egy sziklát, amire letelepedhet,aztán hátat fordít
nekünk.
Ashsel lefekszünk a kabátokból vetett ágyra,és egymás felé
fordulunk. Bizsergető elektromosság fut vé-gig rajtam, mint a
közelében mindig, hiszen vértársak vagyunk.Lágyan rám
mosolyog, és megsimogatja az arcomat,amitől felforrósodik a
vérem. Odahajol, és gyöngéden csókolóznikezdünk. Nincs is
másra szükségem: ő, én, így. A keze a felsőmalá siklik, és
végigsimítja a gerincemet. Hozzásimulok, anyögésemet elfojtja
a csókja.
– Hm.
Elijah
mesterkélt
torokköszörülésétől
mindketten
megriadunk. Abbahagyjuk a csókolózást, ésszégyenlősen
Elijah-ra mosolygunk. Megcsóválja a fejét, ésismét hátat fordít.
Ash magához von, és együtt szenderülünk el.
Álmomban a kanyonban gyalogolok, de a tájegészen más:
szürke viharfelhős az ég, a folyó világosvörösa vértől. A látvány
undorral kellene, hogy eltöltsön, én mégisszomjúságot érzek.
Előttem Ash térdel a folyóparton, és úgy iszik a vérvörös vízből,
mint a vadlovak.
– Ash? – kiáltok oda.
Felnéz rám, és felsikoltok. A szeme betegesensárga, rothadó
húsa cafatokban lóg a csontjairól. Felemeli akezét, és vádlón
rám mutat.
– Te... tetted... ezt – nyögi.
Megrázom a fejemet.
– Nem én voltam – kiáltom kétségbeesetten.
– Te... tetted... ezt – ismétli meg, és a folyóramutat.
Összezavarodva pillantok a tükörhöz hasonló vörös vízben
tükröződő képmásomra, mert nem értem,mire céloz. A kanyon
falai visszaverik a sikolyomat, amikor egy irtózatos haragvó néz
vissza rám...
Felriadok, kapkodva szedem a levegőt. Pislo-gva próbálom
elűzni a fejemből az álom emlékét. Melegebb van, mint
korábban, ami azt jelzi, hogy dél felé jár azidő. Tényleg csak pár
órát aludtam? Másodperceknek tűnt. Ashkarja a derekamra
fonódik. A lélegzése szaggatott, a szeme gy-orsan mozog sápadt
szemhéja alatt; ő sem tud szabadulniszörnyű, lidérces álmától.
– Elég, ó, istenem... a lángok... jaj, istenem,istenem...
Natalie – motyogja álmában, a hangja apániktól egyre élesebb.
– Natalie!
– Csitt, minden rendben – suttogommegnyugtatóan. –
Biztonságban vagy. Nem valóságos.
Ash lélegzése azonnal nyugodtabb lesz. Meg-szakad a szívem,
hogy minden éjjel újra át kell élnie a kivég-zését. Várok pár
percet, míg normálisan lélegzik, aztánóvatosan lefejtem
magamról a karját, és felkelek. Odamegyek a víz partjára. A
mennyezeten levő lyukon beáradó ragyogónapfényben
eltakarom a szememet. Elijah a tavacskaközepén áll, a
gondolataiba merül. Levette az ingét, inas,napbarnított
felsőteste csillog a víztől. Zavarba jövök, hogy félmeztelenül
látom, ami nevetséges, hiszen anyaszültmeztelenül is láttam
már az őrök Fekete Város-beli főhadis-zállásán, amikor fogságba
vetették.
Azóta megizmosodott, ami nem csoda,hiszen nem éheztetik
és kínozzák. A mellkasán és a karján erősek és kidudorodnak az
izmok, vastagabbak lettek a nyakizmai is. A lágyékán levő
gyönyörű, barna foltok keskeny csípőjén túl,a nadrágja korca
alatt is folytatódnak, és ha nem csal az em-lékezetem, a lábfejénél
érnek véget. Elpirulok. Ugyan miért jár ezenaz eszem?
Áthatóan mered a vízbe, sötét barnásvörössörénye az arcába
hullik. A farkával körkörösen kavarja a vizet,és egy csomóba
tereli az ezüstös halakat a lába előtt. Aztánhirtelen a vízbe nyúl,
és kikap egy halat, ami vadul csapkod akezében, és hevesen
tátog. Elijah a fején egy harapással végez vele, aztán kidobja a
partra a lábamhoz, ahol már két hal fekszik.Elijah kigyalogol a
vízből, fekete nadrágja a combjára simul.
– Mi ez? – kérdezem, és a bakancsom orráv-al megbököm a
döglött halakat.
– Ebéd – vigyorodik el.
Lapos kövekre ülünk, és Elijah kezdikibelezni a halakat egy
éles kővel. A nap a hátát süti. Közelről vöröses a bőre, mint
körülöttünk a homokkő színe. Éles ellentét- ben áll Ash
alabástromfehér bőrével. Olyanok, mint a télés a nyár. Ash
magas, Elijah alacsony. Ash arca hosszúkásés szikár, Elijah-é
szögletes és erős. Még a szájuk is más: Ashésápadt és egyenes,
Elijah-é vörös és ívelt. Amikor rájövök, hogy Elijah-t bámulom,
akarattal elfordítom a tekintetemet.
– Azt hiszem, a hegyifarkasok elvesztették anyomunkat –
mondja. – Már vagy egy órája nem hallomőket.
Ellazul a vállam. Csak most jövök rá, hogy görcsösen
begörbítettem a hátamat.
– Még senkit sem láttam puszta kézzel halatfogni – intek a
fejemmel az ebédünk felé.
– A bátyám, Acelot mutatta meg, hogy kellcsinálni.
Általában ez az apa dolga, de... – Felsóhajt,az arcán sértettség
suhan át. – Nincs sok ideje rám.
Lesiklom a szikláról, és odaülök mellé, hogy segítsek az
ebédkészítésben. Nem lelkesít a tudat, hogy nyers halat fogok
enni, de annyira éhes vagyok, hogy nem vit-atkozom. A térdem
véletlenül Elijah-hoz ér, amikor áthajolok előtte, hogy
felvegyem az egyik halat, de nem húzódik ar-rébb. Finnyásan
nyúlok bele a résbe, amit Elijah a hal hasába vágott, hogy
kiemeljem a beleit.
– Említetted, hogy édesanyád genetikus. –kérdem, hogy
eltereljem a figyelmemet a hal beleiről.
Bólint. – Jobbára xenotranszplantációvalfoglalkozik...
– Xeno-mivel?
– Sejteket vagy szerveket ültet át egyik fajbóla másikba –
magyarázza. – Mivel olyan kevés básztetmaradt, a
szervadományozás szinte sosem fordul elő anépem körében, így
olyan lehetőségeket keres, amiket akkoralkalmazhatunk,
amikor betegek vagyunk.
A mellkasomon levő hegre gondolok, és asaját
szívátültetésemre, amin gyerekkoromban es-tem át. Meghaltam
volna, ha dr. Craven nem tépi ki Evangelineszívét, hogy
átültesse belém.
– Szeretek segíteni anyámnak a laborban. Vagyis szerettem,
amikor még... – A kezére mered, ami csupahalvér. – Mit
gondolsz, megkínozzák, ahogy Pollyvaltették?
A nővérem említésére fájdalom nyilall aszívembe. Őszintén
szólva, ha Elijah anyja az őrök fogságába es-ett, akkor
kihallgatják és megkínozzák. Náluk ez aszokás. De Elijah-nak
ezt nem kell hallania.
– Kiszabadítjuk – érintem meg a karját.
Lenéz a karjára, ahol hozzáértem, és anyakáról vörösség
kúszik fel az arcára. Rám emeli mézszínűszemét, és egy futó
pillanatig összekapcsolódik a tekintetünk, akövetkező
pillanatban már én pirulok el.
– Halvéres a lábad.
Összerezzenek Ash hangjától. Zavartan veszem el a kezemet
Elijah karjáról. Ash a barlang falának dől, ahüvelykujját az öve
egyik tartójába akasztja. Az arckifejezése oly-an kemény,
amilyennek még sosem láttam. A sziklárateszem a kibelezett
halat.
– Azt hittem, alszol – jegyzem meg.
– Bocs, hogy csalódást okoztam – válaszolja Ash, miközben
Elijah belebújik az ingébe.
Ég az arcom. Nem tudom, hogy Ashre vagyok-e dühös,
amikor burkoltan arra céloz, hogy van valamiköztem és Elijah
között, vagy zavarba ejt, hogy esetleg igaza van, egy kicsit
legalábbis. Ash a vízpartra sétál. Odamegyek hozzá.
– Semmi sincs köztünk – bizonygatom.
Megpróbálom megfogni a kezét, de a zsebébesüllyeszti, hogy
megakadályozzon benne.
– Miért vagy ilyen? – kérdezem.
– Bocs – motyogja, és végre megfogja a keze-met. – Azt
hiszem, feldühített, hogy egy félmeztelencsávó flörtöl a
menyasszonyommal.
– Nem is...
Ash felvonja a szemöldökét.
– Még ha flörtölt is, akkor sem jelent semmit– folytatom. –
Tudod, milyen.
– Igen – hagyja rám Ash. – Inkább te ejteszzavarba.
Kirántom a kezem a szorításából. Most mártényleg dühös
vagyok.
– Nevetséges, amit művelsz! – csattanok fel.– Semmi sem
történt! Felzaklatta valami, én pedig megvi-gasztaltam. Ennyi az
egész. Én...
A védekezésemet az szakítja félbe, hogy váratlanul leszáll az
alkonyat. Zavartan pillantok fel a barlangmennyezetén tátongó
lyukra, amikor körülöttünk zümmögés hal-latszik. A
rombolóhajó lassan úszik az égen. Megfagy a vér az ereimben.
Ránk találtak.
Elfutunk a mennyezeten levő lyuktól, és hát-tal a barlang
falához simulunk. Igyekszünk láthatatlanná válni. A
rombolóhajó árnyéka szinte minden fényt el-takar, a léghajó
motorjától remeg a tavacska felszíne.
– Megláttak minket? – kérdezi Elijah.
– Mindjárt megtudjuk – mormolom, és aléghajó
csapóajtajára meredek. Ha tudják, hogy itt vagyunk, a
csapóajtó bármelyik pillanatban kinyílhat,hogy leküldjenek
értünk egy transzportert. Gyötrelmeslassúsággal vánszorgó
másodperceket várunk, miközben arombolóhajó le-fel úszik a
fejünk felett. Egy örökkévalóságnak tűnő időután fény árad be a
barlangba, és ismét a kék eget látjuk. A hajóelment.
Kifújom a levegőt. Kikészültek az idegeim.
– Hány óra van még az éjszaka beálltáig? –kérdezi Ash.
Az órámra nézek. – Hat.
– Amint besötétedik, indulunk – jelenti ki.
Leülünk a kabátokra, Elijah pedig befejezi ahaltisztítást.
Ash és köztem nő a feszültség; az előbbi veszekedésünk hatása
még érződik. Elijah visszajön, és haldara- bokkal kínál, de már
nincs étvágyam. Evés helyett előveszem Ashzsákjából a
hordozható digitális képernyőt, és lehalkítotthangon nézem a
híradót; nem akarom a hanggal idevonzani ahegyifarkasokat, ha
netán a közelben ólálkodnak.
– Bocs – súgja oda Ash.
– Én is sajnálom – válaszolom.
Átkarol. Minden meg van bocsátva.
Mind a hárman a digitális képernyő fölé ha- jolunk. A Tüzes
Zugoknál harcok dúltak a Fekete Folyó Ál-lamban, ezenkívül a
lázadók háromszor is lecsaptak Galliumban alőszergyárakra.
Roach, Cékla és Day egészen biztosan tartják magukat a
megbeszéltekhez, és lefoglalják az őröket,amíg mi az Orát
keressük, de vajon még meddig tudják fel-tartóztatni őket?
Végül leszáll az éj, és ideje indulnunk.Összeszedjük a
holminkat, ugyanazon az úton elhagyjuk a barlangot, amerről
bejöttünk, és pár órán át a folyó menténhaladunk előre.
Elmegyünk egy pihenő ménes mellett.Figyelem, hátha
észreveszem valahol a rombolóhajót, de nemlátom semmi
nyomát.
Ash megáll, és a sziklára mutat: – Ott egy ös- vény, ami felfelé
vezet. Ezen kellene felmennünk, hogy a víz-mosásból kijussunk.
A holdfényben éppen csak ki tudom venni asziklafalon
felfelé kanyargó ösvényt.
– Nagyon meredeknek látszik – jegyzem megaggodalmasan.
– Egész éjszaka mászhatunk.
– Miért nem ülünk lóra? – kérdezi Elijah, ésa ménesre
mutat.
– Nem gondolhatod komolyan! – fortyan fel Ash.
Elijah gúnyosan levigyorodik. – Talán félsz?
– Nem – válaszolja Ash, aztán alig hall-hatóan hozzáteszi: –
Sok szerencsét a befogáshoz.
Kíváncsian nézem, ahogy Elijah óvatosan azegyik pej
kancához közeledik. A ló feltápászkodik, éshangosan felnyerít.
Elijah felemeli a kezét.
– Hé, kislány, nem bántalak – szólal megfurcsán delejes
hangon.
A ló a patájával izgatottan kaparja a földet.
– Lépj hátrébb – tanácsolom.
Elijah fütyül rám, és farkasszemet néz azállattal.
Gyöngéden az orrára teszi a kezét, mire a lórögtön megnyugszik.
– Ezt meg hogy csinálod? – suttogom,amikor közelebb
megyünk hozzá.
– A népemben megvan ez az adottság – vonja meg a vállát.
Rémülten sikkantok fel, amikor figyel-meztetés nélkül a ló
hátára emel. Elijah halkan nevet.
– Nem vicces – mondom.
– Te jössz – mondja Elijah Ashnek, a szeme vidáman csillog.
Ash sután lendíti fel az egyik lábát a lóhátára, aztán
valahogy sikerül felkászálódnia mögém. A lóelégedetlenül
felhorkan, de szerencsére nem dob le minket. Ash átfogja a
derekamat, a másik kezével a ló sörényébekapaszkodik. Elijah
magabiztosan pattan fel egy másik lóra, ésszótlanul elkocog.
Ash a sarkával oldalba böki a lovunkat, és azmegindul előre.
Nem is olyan ijesztő lovagolni, mint hittem.Sőt, kifejezetten
felszabadító, izgalmas érzés, ahogy a szélfújja az arcomat. A
combommal szorítom az oldalát, hogy biztosabban érezzem
magam a hátán. Óvatosan nekivágunk alovak taposta
ösvénynek. Sokkal szélesebb és jobban gon-dozott, mint amin
lejutottunk a vízmosásba, ami biztató jel. Valami település
közelében lehetünk. Amíg fel nem jutunk,folyton hátrafelé
nézek, mert minden percben arra számítok,hogy a rombolóhajó
értünk jön. Hol lehetnek?
Lóháton gyorsabban tesszük meg az utat, éspár óra alatt
felérünk a sziklafal tetejére. Az ég közben azalkony sötétkékjéről
az éjszaka feketéjébe vált. A vad sivatagbancsak a hold és a
csillagok adnak némi világosságot. A sziklástáj végtelennek
tetszik, és már kezdek aggódni, hogy talánhibát követtünk el,
amikor idejöttünk. Talán a vízmosásban kel-lett volna
maradnunk.
– Merre menjünk? – kérdezi Elijah.
– Arra. – Ash egy pontra mutat, ami közve-tlenül előttünk
van a láthatáron. – Van valami a távolban.Talán egy város.
Azért imádkozom, hogy igaza legyen, mertha napkeltéig
nem jutunk ki a sivatagból, akkor nemmaradunk sokáig életben.
20. NATALIE
A LÓ SÖRÉNYÉBE csimpaszkodom,ahogy az épületek felé
vágtázunk, amiket Ash a láthatáron pillantottmeg. Elijah
mellettünk vágtat, és a kevéske fény ellenéreis ügyesen kerülgeti
a száraz földből kiálló sziklákat és bozótot.Nem túlzott, amikor
azt állította, hogy ért a lovakhoz. Mér-földekkel később Ash
megrántja a ló sörényét, és a ló olyan hirtelenáll meg, hogy át
kell karolnom a nyakát, nehogy lecsússzak róla.
– Az, aminek gondolom? – kérdezi Elijah.
– Igen – válaszolja kereken Ash.
Amikor felnézek, meglátom, miről beszélnek.Előttünk a
Bíbor-hegység ismerős, csipkézett vonulata,ami kirajzolódik a
sziporkázó telihold előtt. Puszta Föld híres jellegzetessége, amit
a köznyelv csak az Ördög Villájaként emlegeta három csúcsa
miatt, de egészen biztos vagyok benne, hogy Ash nem azért állt
meg, hogy megcsodálja. Már látom is, minakadt meg a tekintete.
A hegy lábánál egy kisváros van, mellettekülönös fák erdeje.
Értetlenül pislogok. Erdő a sivatagban? A fák alakja kezd
előttem élesebben körvonalazódni, ahogy rezzenetlenül nézem
őket. Magas, keskeny törzs, természetelle-nesen egyenes ágak.
Hirtelen fojtottan felkiáltok. Keresztek állnak előttünk. Több
száz kereszt.
Merő
véletlenségből
belebotlottunk
Puszta
Föld
koncentrációs táborába, ahol az első háborúidején több ezer
sötétfajzatot végeztek ki. Az apám csak egyszer mesélt róla, de
semmi kétség, hogy ez az. Apámat bízták meg azzal, hogy a
kormány „Önkéntes Kivándorlási Tervének”részeként a háború
elején a táborba küldje a sötétfajzatokat, és a borzalmak,
amiknek ott tanúja volt, végül is arrakésztették, hogy átálljon a
másik oldalra, és a sötétfajzatoknak dolgozzon.
Egy dolog ilyesmiről hallani, és egészen mása saját
szemünkkel látni. Teljes valóságában zúdulrám a Tizedik egész
szörnyűsége. Az a tábor elég nagy, hogy többtízmillió
sötétfajzatot, embert és básztetet zárjanak afalai közé.
Ash a sarkával nógatja a lovat. Haláloscsendben haladunk
át a keresztek erdején. Libabőrös leszek, denem a hideg sivatagi
éjszakától. Olyan érzés itt lenni, mint egy kísértetjárta
temetőben, és azt hiszem, ott is vagyunk:sötétfajzatok ezreinek
tömegsírjánál. A fakeresztek megpörkölődtek és kormosak, ahol
a sötétfajzatok a szörnyű sivatagi forróság- ban lángra kaptak,
ahogy Ashsel is történt a keresztre feszítésealatt. Iszonyatosan
szenvedhettek.
A ló nyakára szegezem a tekintetem, mertmár nem akarom
látni. El sem hiszem, hogy apám felelős ezért.Percekkel később a
lovak patája már kövön kopog, és tudom,hogy elértük a
főtábort. A vaskapuk tárva-nyitva, amit furc-sáitok, de
gondolom, az őrök nem érezték szükségét,hogy bezárják a
kaput, amikor elhagyták a tábort. Áthaladunk rajta. A tábor a
Bíbor-hegység árnyékában húzódik meg, ma-gas, a tetején
szögesdróttal font drótkerítés veszi körül.Szabályos
időközönként őrtornyok magasodnak, ésminden sarkon
fémoszlopok törnek a magasba, rajtuk ezüstös gömbök.
– Mi ez a hang? – rángatózik Elijah füle.
– Milyen hang? – kérdezem.
– Ez a átható hang, mintha szúnyog züm-mögne a fülemben –
magyarázza, és megvonaglik az arca.
– Nem hallok semmit – mondom.
– Én sem. – Ash a fémoszlopokra mutat. –Lehet, hogy
hanglokátor-tornyok?
Hanglokátoros riasztó? Úgy már érthetőlenne, miért hallja
Elijah, és mi miért nem.
– Miért tartják bekapcsolva? – morog Elijah.– Hiszen senki
sincs itt.
– Valószínűleg hírét vették, hogy jössz – hec-celi Ash, és
Elijah dühösen néz rá.
Egyre beljebb megyünk a táborba a szélesúton, ami főutcára
hasonlít: járdák és épületek szegélyezik mindkét oldalon. A
legtöbb épület lakóház, de van fodrászat, sza- bó, és egy
élelmiszerboltnak tűnő üzlet is, ahova felte-hetően az őrök jártak
olyan luxuscikkekért, mint a Ragyogás és acigaretta.
– Nem az, amire számítottam – motyogja Ash, ahogy
elegáns, kétemeletes házak mellett haladunk el, melyek
ugyanabban a gyarmati stílusban épültek,mint amilyenek az
Ültetvényes Államban láthatók. Némelyiknek még előkertje is
van, bár a gyep és a virágok már régkipusztultak. Olyan az
egész, mint egy szép kertvárosi utca, csak ép-pen biztonsági
vasrácsok vannak az ablakokon és azajtókon, a tetőkön pedig
géppuskafészkek.
– Szerintem itt laktak az őrök. Biztos nem asötétfajzatokkal
éltek együtt – jegyzem meg.
Futólag eltűnődöm, melyik lehetett az apámháza. Vajon
kiült-e kényelmesen egy italt elszopogatni akertjébe a
barátaival, miközben harminc méterresötétfajzatokat
éheztettek és mészároltak le? El sem tudomképzelni, hogy
ilyesmit tett, de talán mégis előfordult. Apámnem volt mindig jó
ember.
A lóhátról jól áttekinthető a tábor elren-dezése. A tábor
bejáratánál – ahol most vagyunk – az őrök lakhelye van, ahol az
őrök aludtak, és társasági életet éltek. Úgy tizenöt méterre vasúti
sín vág át az úton, és természetes választóvonalként osztja ketté
az őrök szállását a koncentrációs táborszívétől, ahol a
sötétfajzatok raboskodtak. A komplexumtúlsó végén egy nagy,
zömök, szürke épület áll. Gondolom, az le-hetett az
adminisztrációs főépület és a kórház, ahol azőrök alkalmazottai
dolgoztak, és kísérleteket végeztek asötétfajzatokon.
– Rejtőzzünk el az egyik házban – javasolja Ash, és egy
halvány rózsaszín, gyarmati stílusú házramutat. Leszáll, és a
házhoz megy. Már éppen kinyitná az ajtóelőtti vasrácsot,
amikor...
– Állj! – kiált fel Elijah. – A rácsokba áramot vezettek!
Ash elkapja a kezét.
A fülemet hegyezem, és az elektromosságáruló zümmögését
figyelem. Halk, de azért hallható.
– Ki kell kapcsolnunk az elektromosságot,mielőtt
bemegyünk – tanácsolom.
– Ha már ott vagyunk, talán ezt az idegesítőhanglokátort is
kikapcsolhatnánk – veti fel Elijah.
Ash újra lóra ül, és köszönömöt motyogElijah-nak.
Végigkocogunk az utcán, átkelünk a rozsdás vasúti sínen, ami a
hegybe vájt vonatalagútba vezet, ami úgy tízméterre van. Az
alagút bejáratát hevenyészve bedeszkázták.Homályosan
emlékszem is, hogy apám említette, ezen azátjárón hozták be az
élelmet és más ellátmányt a táborba a Bíbor-hegység másik
oldalán levő raktárból.
Amint átkelünk a sínen, rögtön rosszabbkörülmények közé
kerülünk. Itt laktak a sötétfajzatok. A kétemeletes házak helyett
száz omladozó barakkot látunk, amelyekennincs ablak, csak
páncélozott ajtók. Kertek helyett nyitott csat-ornák és sötét
vérrel szennyezett farönkök tárulnak aszemünk elé.
Elijah az orra elé kapja a kezét, én igyekszemnem
belélegezni a bűzt. Noha már több mint egy éve nem használják
a tábort, a halál és a romlás bűze jár átmindent. Miközben a
tábor végében álló adminisztrációs épületfelé lovagolunk,
igyekszem nem gondolni arra a tengernyiszenvedésre, ami e
falak között történt, de lehetetlen, hogy neképzeljem el a
fémbarakkokba heringként összezsúfoltsötétfajzatokat, ahogy a
levegőtlen épületekben a forróságban főttek,ennivaló és remény
nélkül. Esküszöm, még most is hallom asírásukat, pedig csak a
szél suttog a fülembe.
– Hogy élte ezt túl a nagynéném? – mor-molja Ash.
Leszállunk a két lóról, és Elijah gyöngédenmegsimogatja az
orrukat, beszél hozzájuk azon a különös,megnyugtató hangon,
amíg le nem fekszenek, és el nem alszanak.
Bemegyünk a főépületbe. Odabent hűvösség,csend fogad
minket, mindent sterilen fehérre festettek,csak időnként látni
Tiszta Rózsa portréit. Az irodák még tele bútorokkal,
könyvekkel, számítógépekkel, a beérkező ira-tok tele tartóival,
mintha a tisztviselők csak felálltak volna,hogy ebédszünetet
tartsanak a nap közepén. Lehet, hogy így is volt. Tudom, hogy
amint bejelentették a tűzszünetet, azonnallezárták a tábort, de
meglep, hogy nem ürítették ki az irodákat. A tisztogatás
egyetlen jele a kandallókban elégetett papír;gondolom, a
legterhelőbb iratoktól sietve megszabadul-tak. Rózsa biztos
szerette volna működőképes állapotbanmegőrizni a tábort,
amennyiben idővel újra szüksége lenne rá.Mindig is az volt a
célja, hogy folytassa a sötétfajzatok üldözését.
– Keressük meg az áramfejlesztőt – javasolja Ash.
Lemegyünk egy lépcsőn, és a kórházbaérkezünk. A vér
fémes szagával erős fertőtlenítőszagkeveredik. Ash nagyot nyel,
és éhes pillantást vet rám, én pedig érzem,mennyire igyekszik
elnyomni a szomját. Fáj, hogy nem segíthet-ek rajta, de nem
kockáztathatom meg. Addig semmiképpensem, amíg biztosan
nem tudom, megfertőződtem-e Haragvó- vírussal. Elijah
felkapcsol néhány lámpát, és továbbsietünk. A folyosó végén
meg is találjuk a termet, ahol az áramfe- jlesztő van.
Perzselő bent a forróság, a generátor forgó ventilátorának
hangja fülsiketítő. Az ezüst gép egy szívreemlékeztet a szelepek
és csövek bonyolult sorával. Körüljárom, éspróbálom kideríteni,
hogy lehetne kikapcsolni.
– Melyik az? – kiáltok oda Ashnek, és háromkart mutatok:
az egyik piros, a másik zöld, a harmadik kék.
– A biztonság kedvéért húzzuk le minde-gyiket – mondja, és
lehúzza a piros kart. Elijah a zöldet húzza le,én a kéket. Az
épületben elalszanak a fények, és teljes sötét-ségbe borul minden.
A ventilátor lassan leáll, és végre újra hallok.
– Furcsa, hogy bekapcsolva hagyták azelektromosságot,
amikor nincsenek itt foglyok – tűnődik Eli- jah a félhomályban.
– Valószínűleg elfelejtették kikapcsolni. Úgy látszik, sietve
távoztak – válaszolom.
Ismét kimegyünk, és a lovakat keressük, denyomuk sincs.
– A fenébe is, hova lettek? – kérdezi Ash.
– Valami megriaszthatta őket – véli Elijah.
– Ne tébláboljunk itt, hogy aztán kiderüljön,mi volt az –
javasolja Ash.
Visszarohanunk az impozáns villákhoz, és besietünk az
elsőbe. Hideg van bent, és a rothadás szaga járja át, de jobb,
mint kint, a könyörtelen sivatagban. Elijahkérdezés nélkül
kiválasztja a legnagyobb hálószobát, így Ash-sel egy kisebb
szobába húzódunk vissza. Ash arcot mos, énmeg összetolom a
két ágyat. Ruhástól fekszünk le, és össze- bújunk a takaró alatt. A
távolban valahol egy vadkutya ugatja a hold-at, én meg Ashhez
simulok.
Az ujjhegyével kis köröket rajzol a hátamra. Alig ér hozzám,
mégis vágyat ébreszt bennem. Felkönyököl,és az arca csak
centikre van az enyémtől.
– Elképesztően szép vagy fiúruhában –mondja, és
kigombolja a kabátomat. – De jobbanszeretlek anélkül.
– Ügyes próbálkozás, szépfiú – állítom meg akezét.
– Nem róhatod fel, ha megpróbálom – válaszolja.
Mosolya felmorzsolja az ellenállásomat.Magamhoz húzom.
Lágy, lassú és gyöngéd a csókja. Tökéletes.Ezúttal nem
állítom le, amikor kigombolja a kabátomat, vagy az alatta viselt
inget, sőt még akkor sem, amikor a mellemetleszorító pólyát
cibálja. Az anyag letekeredik, és újra lány vagyok. Ash lehajol,
és hullámos haja a bőrömet csiklandozza,miközben könnyű
csókokkal borítja be a testemet. Felsóhajtok,az ujjam a
matracba mélyed, és egy pillanatra elfele- jtem, hol vagyok,
elfelejtem, hogy beteg is lehetek. Aztán es-zembe jut.
Lehet, hogy megfertőződtél... Meg is öl-heted... Ne kockáztass...
Elég... Állj...
– Elég – lököm el durván magamtól.
Tudom, hogy nem is olyan régenszeretkeztünk, de ez még
azelőtt történt, hogy felmerült bennem a gy-anú, hogy elkaptam
a haragvót. Nem vagyok biztos benne, hogy szexuális úton
terjed-e, de még egyszer nem kockáztatommeg. Kipirult arcát
fürkészem, hátha ráismerek az árulótünetekre, de nem
tapasztalom az üszkösödést vagy a szem be-sárgulását. Ha
fertőzött lenne, már jelentkezniük kellett volna a tüneteknek,
ahogy a Fekete Város-beli többi sötétfajzat-nál. Azt hiszem, rám
máshogy hat, mert ember vagyok, máramennyiben elkaptam a
fertőzést. Ash kiül az ágy szélére, és atarkóját dörzsöli, ahogy
akkor szokta, amikor felkavarja valami.
– Bocs, hogy rosszul értelmeztem a jeleket –motyogja.
Kinyújtom a kezemet, hogy megvigasztaljam,elmondjam,
mennyire szeretem, de aztán visszahúzom.Milyen ürügyre
hivatkozhatnék, hogy ellöktem magamtól?Nem akarom
elmondani a fertőzéstől való félelmemet,amíg tisztába nem
jövök a tényekkel. Semmi értelme, hogy fe-leslegesen aggasszam.
De van módja, hogy a végére járjak. A korábban látott
tudományos laboratóriumban vérvizsgálatot végezhetek. Akkor
majd biztos leszek benne.
– Csak fáradt vagyok. Hosszú napunk volt –gombolom be az
ingemet.
Bólint, lerúgja a bakancsát, aztán szó nélküllefekszik.
– Én őrködöm elsőnek – ajánlom.
– Kösz.
– Szeretlek, Ash – mondom csendesen.
– Én is – mormolja, és hátat fordít nekem.
Megvárom, míg elalszik, aztán óvatosanfelkelek.
Végigosonok a folyosón, elmegyek Elijahszobája előtt. Résnyire
nyitva az ajtaja. Az ablakpárkányon ül, ésLucinda levelét
olvassa. Biztosan aggódik az anyja miatt. Fel-néz; biztosan
megérezte, hogy ott vagyok.
– Natalie? – kérdezi.
Elsietek, mielőtt utánam jönne, és kimegyek a szabadba. A
kovácsoltvas kapu felé pillantok, ami akeresztre feszítések
helyszínére nyílik. Árnyak kúsznak a nem valóságos fák
erdejében, mintha felém lopakodnának, detudom, hogy ez csak
érzéki csalódás. De még így is beleborzon-gok. Több millió
meggyötört sötétfajzat lelket látok, akik vég-ső nyughelyükön
kísértenek.
Egyenesen a kórházi szárnyba megyek, és aholdfénynél
keresek egy mikroszkópot, egy szikét ésnéhány tárgylemezt.
Otthonosan
mozgok
a
laboratóriumban.
A
természettudományokban mindig kitűnőeredményt értem el az
iskolában. Még az Őrök Gyorsító Pro-gramjába is felvettek, és
Fekete Városban dr. Craven gyakornokakéntdolgozhattam.
Mutatott nekem Haragvó-vírusokat, teháttudom, mire kell
figyelnem.
Megvágom az ujjamat, és egy csepp vért atárgylemezre
kenek. A kenetet úgy készítem elő, ahogy dr.Craven tanította,
majd a lemezt a mikroszkóp alá teszem, ésfelkapcsolom az
akkumulátoros fényforrást. A C18-vírusrészecskéi elég nagyok,
hogy optikai mikroszkóp alatt is látni le-hessen őket, így ha
fertőzött vagyok, látni fogom őket. Mély leve-gőt veszek, és
belenézek a lencsébe.
Kérem, ne találjak semmit, kérem, kérem...
Megigazítom az élességet állító gombot, és jól láthatóvá
válnak a sejtek.
Minden tipikus ott van előttem: vörös vérse- jt, leukociták,
vérlemezkék. De van valami más is. A vérse- jtek között ott látom
a C18-vírusra jellemző, mással össz-etéveszthetetlen, tüskés szélű
virionokat.
Hátratántorodom, a kezemet a számhoz ka-pom, hogy
magamba fojtsam a sikolyt. Megroggyan atérdem, és a hideg
padlóra rogyok. Felhúzom a térdem, és tízpercig ülök, míg
lassan megértem az igazságot.
Megkaptam a Haragvót.
A tenyerembe temetem az arcomat, ésfájdalmasan
feljajdulok. Beteg vagyok, és nagy valószínűséggel meg fogok
halni. Jaj, istenem! Felkavarodik a gyom-rom, és belehányok egy
kezem ügyébe eső szemetesbe. De nemöklendezem fel sokat,
hiszen az elmúlt napokban alig ettem, és vis-szarogyok az
íróasztalhoz. Egész testemben remegek.Hogy mondom ezt el
Ashnek? Bele fog halni.
Gondolkozz, Natalie! Egy tudományoslaboratóriumban
vagy. Itt kísérletezték ki az őrök a Haragvót.Lehet, hogy
ellenszere is van. Talpra kényszerítemmagam, és nekifogok a
laboratórium átnézésének. Irattartószekrényeket vizsgálok át,
dokumentumokat nézek végig, és igyekszemelőkeríteni bármit,
aminek a C18-vírushoz van köze. Az őrök tudósai biztos hagytak
itt a kutatásaikkal kapcsolatos anyagokat, ésha szerencsém van,
talán utalásokat is találok egy esetlegesgyógymódra
vonatkozóan. Nem hiszem, hogy kife- jlesztettek volna egy olyan
halálos vírust, mint a Haragvó úgy, hogy nelenne ellene
oltóanyag, amennyiben emberre is átterjed-het a fertőzés. Csak
láttak előre egy ilyen eshetőséget!
Fogalmam sincs, hogy alakul a betegség; két-ségkívül nem
úgy hat, mint a sötétfajzatokra, hiszen kéthónapba telt, hogy az
első tünetek jelentkezzenek nálam. Eszembe jutnak a gyerekek,
akik Arany Ködöt szedtek – legalábbis azok,akik nem haltak
bele rögtön –, és eltűnődöm, vajon ők ismegkapták-e. Nem
hallottam hírét, hogy emberek meg- betegedtek volna a
Haragvótól, de talán csak nem jelentkeztek még náluk a tünetek.
Törökülésben kuporgok a padlón, és olvasnikezdem a
dokumentumokat, amiket előkerestem.Egyik dossziét a másik
után hajítom a padlóra, és mindenzsákutcával egyre
halványabb a remény. De aztán megakad atekintetem az egyik
dosszién. Elénk világospiros pillangót látok rajta, akárcsak a
Poros Völgyben látott ládákon. Átfutom aziratot. Egy Gubó
elnevezésű laboratóriumi jelentést tartok akezemben. A
C18-vírust nem említik benne, de kíváncsi vagyok, mi lehet ez; az
őröket ismerve semmi jó. A legelső oldaltkitépem, és a
nadrágzsebembe gyömöszölöm, hogy majdkésőbb elolvassam.
A többi dokumentumban feljegyzések van-nak a
sötétfajzatokon végzett szadista kísérletekről.Bár kísérletnek
sem igazán nevezném őket, inkább alávalókínzásnak, amit
éppen azok a nők és férfiak végeztek, akik fe-lesküdtek a betegek
meggyógyítására. Elkeseredetten vágom adossziékat a
laboratórium másik végébe, és véletlenül azabban a pillanatban
belépő Elijah lábát találom el.
– Nem tudtam, hova tűntél – szólal meg. –Benéztem Ashhez
és hozzád, de nem voltál ott. Nyugtalankodnikezdtem.
Megtörlöm a szememet, és csak remélni tu-dom, hogy nem
veszi észre, hogy sírtam. – Bocs.
– Mit keresel itt? – kérdezi.
Felállok. – Olvasgattam elalvás előtt.
Felveszi a dokumentumokat. – Ezt nevezedesti mesének?
Vállat vonok, és a fülem mögé simítom egy fürtömet.
– De komolyan, mit kerestél itt? – firtatja.
Együtt érző arany szemébe nézek. Úgy nézrám, mint amikor
Pollyt megtaláltuk. Együtt éltük át azt a pil-lanatot, azt a
szörnyűséget. Olyan sokat segített akkor is,és most tényleg nagy
szükségem van a vigasztalásra. Ashhez isfordulhatnék, de nincs
erőm a lesújtó beszélgetésünk következményeivel megbirkózni.
Most arra van szükségem, hogy valaki csak meghallgasson,
hagyja, hogy önző legyek, sírjak, és aztérezzem, amit akarok,
anélkül, hogy azon nyugtalankodnék,mekkora fájdalmat
okozok a hírrel.
– Elkaptam a Haragvót – csúszik ki a szá-mon. Megmutatom
a lábamon levő harapás nyomát, és elmag- yarázom a
körülményeket. – Azóta is rosszul érzemmagam, de amíg nem
láttam meg a szememet, nem vontam le akézenfekvő
következtetést.
Megint elsírom magam, Elijah átölel, ésmagához von.
Szantálfa és földillata van. A haja feldörzsöliaz arcomat, telt
ajka lágyan érint meg, ahogy megnyugtatószavakat suttog a
fülembe. Hagyom, hogy erősebben szorítson,mert szükségem
van a vigasztalásra. A teste megfeszül, denem enged el.
– Mit mondasz Ashnek? – kérdezi.
– Semmit. Legalábbis most még nem.Lesújtaná – suttogom.
– Nem titkolhatod el előle. Tudnia kell –erősködik.
– Megszakadna a szíve – rázom a fejemet.
– Natalie...
– Csak egy kis időre van szükségem – bizonygatom. – Egy
szót sem szólhatsz neki. Ígérd meg.
Elijah felemeli az államat. A lágyan beesőholdfény
beragyogja bronzos bőrét, és kiemeli finommetszésű arca két
oldalán a barna foltokat. Kócos hajának ma- jdnem lilás
árnyalata van ebben a megvilágításban, éskuszán omlik a
vállára.
– Megígérem – mondja.
Jobb kéz felől valami mozgásra leszek figyelmes. Elhúzódom
Elijah-tól, és az ajtóra pillantok, de semmitsem látok.
– Mi az? – kérdezi.
– Azt hittem, látok valamit – mondom. – Le-het, hogy
semmi, de utána kellene néznünk.
– Rendben. – Megfogja a kezemet. – Veledminden rendben
lesz?
– Nem – ismerem el.
– Ne aggódj, szépségem. Találunk rágyógymódot.
– Nagyon remélem – válaszolom. Ha nem,rövid időn belül
meghalok.
21. ASH
A HIDEG LEVEGŐ mellbe vág, amikorkirontok a főépületből.
Beszívom a tüdőmbe, és igyekszem leküzdenia légszomjamat, de
a mellemet ólomsúly nyomja, a torkomelszorul. Nem vagyok
képes többre, mint térdre hullani, ahogy összeomlik a világ. A
vállamról lecsúszik a két vászontáska –Natalie-é és az enyém –,
amiket magammal hoztam arra az esetre, hagyorsan kellene
menekülnünk.
Natalie és Elijah...
Képtelen vagyok kiverni a fejemből a képet,ahogy Elijah a
tenyerébe fogja Natalie arcát, Natalie pedigátöleli.
Mit mondasz Ashnek?
Semmit. Legalábbis most még nem. Lesújtaná.
Nem titkolhatod el előle. Tudnia kell.
Megszakadna a szíve... Egy szót sem szól-hatsz neki... Ígérd
meg.
Megígérem.
Nem akarom, hogy igaz legyen, de a bizonyíték kiszúrja a
szememet.
Natalie megcsal.
Mi más magyarázata lenne? Ezért utasított vissza korábban?
Nem bírja elviselni, hogy hozzáérjek, amikorElijah-tól csak egy
fal választja el? Egyszerűen nem értem! Hogy lehet, hogy
összejöttek? Csak pár napja ismerik egymást!De hát ez sem igaz.
Hónapokkal ezelőtt ismerkedtek meg,amikor Elijah-t fogságban
tartották a házukban levő laboratóriumban.Ennyi idő alatt sok
minden megeshet, és nem ugyanilyen villámcsapásszerűen és
szenvedélyesen vonzódtam én is Natalie-hoz? Az más, ti vértársak
vagytok. Valóban ez lenne az ok? Azemberek egyre-másra
szerelmesek lesznek egymásba, ez nem csak a vértársakra
jellemző. Eszembe jut, hogy néznek a lányok Elijah-ra, és hogy
flörtölt Natalie-val a tónál. Egyáltalán nemmeglepő, hogy
Natalie vonzódik hozzá, gondolom.
Annyira lefoglalnak a gondolataim, hogy nem figyelek fel
rögtön a vér édeskés szagára. A hajam égnek áll, amikor a
vérszag meglegyinti. Felveszem a két zsákot,és a főépület oldala
mentén követem a szagot. Az egyik ló aföldön fekszik, a beleit
kiontották. Most döbbenek rá, miért kellett alokátoros védelem.
Nem az embereket akarták a táboron belültartani. Valamit nem
akartak beengedni.
A sarkon túl ajtónyílást és léptek neszét hal-lom. Natalie és
Elijah indulnak vissza a házhoz. Nem sejtik,hogy valami
vadászik
rájuk.
Mindhármunkra.
Visszafutok,
hogy
figyelmeztessem őket. Nem számít, mennyirefáj, hogy elárultak,
nem hagyhatom, hogy Natalie-nak bajaessen.
– Azt hittem, alszol, Ash – szólal megNatalie, és szorongva
Elijah-ra pillant.
Felforr a vérem, amikor dühösen Elijah-ranézek. Mást sem
szeretnék, mint felszakítani a torkát. – Visszakell mennünk az
épü...
Halk morgás hallatszik a hátam mögött.Lassan
megfordulok. Egy árnyék kúszik elő a sötét-ségből, és alakot ölt a
holdfényben. Egy sakál. Bár merőben más,mint bármilyen
vadkutya, amit életemben eddig láttam. Két-szer nagyobb náluk,
az agyara csöpög, rothad a húsa, és ijesztősárga a szeme. Ránk
vicsorog, és egy lépést tesz felénk.
– Fuss, Natalie – mondom nyugodtan. –Most.
– Nem lehet – suttogja.
Megkockáztatok egy pillantást a hátammögé. Másik öt
kutya vett körül minket.
– Induljatok vissza az épület felé – sürgetemőket, és nem
veszem le a szemem a kutyákról.
Óvatosan araszolunk a főépület felé. A kutyák még közelebb
jönnek. Elérjük az ajtót. Elijah a kilinccsel babrál a sötétben.
– Siess – mormolom a bajszom alatt.
– Igyekszem – mondja.
A falkavezér mohó tekintettel méreget.
Közelebb óvakodnak.
– Most azonnal, ha lehet, Elijah – morgom.
A falkavezér felvonít, és a sakálok futásnak erednek felénk.
– Elijah! – kiált fel Natalie.
A kilincs kattan, és bebukdácsolunk a nyitottajtón. Egy
rúgással becsapom, és a kutyák éppen akkorérnek oda.
Nekivágódnak az ajtónak, a fa szilánkokrahasad. Talpra állok,
és bezárom az ajtót. Az állatok felüvöltenek és acsarognak a
túloldalon, a karmukkal kaparják az ajtót,hogy bejussanak.
– Láttad a szemüket? – kérdezi Elijah.
– Igen. Fertőzöttek. Valamiféle har-agvókutyákká váltak –
hagyom helyben. – Biztos fertőzöttsötétfajzatokból
lakmároztak.
Nem tudok más magyarázatot, bár nem se- jtettem, hogy a
vírus fajról fajra is terjed. De pillanatnyilag alegkisebb gondom
is nagyobb a hogyannál és a miértnél. Az ajtónagyot dördül,
amikor az egyik haragvókutya nekiugrik.
– Megharapott? Megsérültél? – nyújtja akezét Natalie felém,
de visszarettenek tőle, mintha égetne azérintése. Hogy
viselkedhet úgy, mintha szeretne, azok után,amit láttam?
– Ash? – ráncolja a homlokát.
– Jól vagyok – válaszolom. – Fel kell jutnunk a tetőre,
mielőtt rájönnek, hogy juthatnak be.
– Felkapcsolom a villanyt. Majd fenttalálkozunk – mondja
Elijah, és elrohan, mielőtt megállíthatnánk.
Natalie-val az ellenkező irányba futunk, hogy megkeressük a
lépcsőt. Abban a pillanatban akadunk rá,amikor
üvegcsörömpölés hallatszik. A har-agvókutyák megtalálták az
utat az épületbe. Natalie a karomat rángatja,és megállít.
– Nem hagyhatjuk itt Elijah-t – kérlel.
– Felejtsd el – förmedek rá, és a lépcső feléhúzom.
– Mi ütött beléd, Ash?
Gyönyörű kék szemével, amiben az Elijahiránti aggodalom
ég, rám néz. Iszonyatos fájdalmat érzek.
– Ettől boldog leszel? – kérdezem csendesen.
– Igen. Nem hagyhatjuk az ebek martalékául.
A szavai tőrdöfésként érnek, de akármilyenzaklatott
vagyok, bármit megtennék érte. Még a fiút ismegmenteném,
akivel megcsal.
Elengedem a kezét, és odanyújtom a két vászonzsákot.
– Elmegyek érte – mondom. – Te menj fel atetőre.
Nem várom meg, hogy válaszoljon, csak lero-hanok a lépcsőn,
hogy megkeressem Elijah-t. Elfutok az irodaelőtt, aminek
betört az ablaka. Az egyik kutya megvághattamagát az üveggel,
mert büdös vércseppek szennyezik a padlót. A szag elvezet az
áramfejlesztőig.
A teremben perzselő a forróság, és korom-sötét van, és most
örülök csak, hogy jól látok a sötétben. Ötárnyalakot pillantok
meg: a gyalogjárókon osonnak Elijah felé, akia terem végében
áll, és a karokat keresi, amikkel vissza tudjakapcsolni az áramot.
Átfut a fejemen, hogy otthagyom Elijah-t,hadd egyék meg a
sakálok, de aztán gyorsan elvetem a gon-dolatot, és fegyver után
nézek. Rendszerint az agyaramat használom,de nem
kockáztathatom meg, hogy megfertőzzenek.Letépek egy
acélcsövet a falról, és halkan becserkészem asakálokat, amelyek
ugyanazt teszik Elijah-val.
Megtalálja az egyik kart, és amikor lehúzza, beindítja a
generátor ventilátorát. A hang megriasztja aharagvókutyákat;
felüvöltenek, a hangjuk végighullámzik a ter-men: nehéz
megállapítani, honnan jön. Elijah körülnéz,az arcára kiül a
félelem. A básztetek hallása híresen jó, de alátásuk nem olyan
éles, mint a sötétfajzatoké.
Egy haragvókutya rohan át a gyalogjárón Eli- jah mögött,
készen arra, hogy rávesse magát.
– Mögötted! – kiáltok bele a sötétségbe.
Akkor fordul meg, amikor a kutya rávetimagát. Elijah egy
gyors mozdulattal kitöri a nyakát, és ezzelleteríti.
– Három óránál! – kiáltom, amikor egy újabb kutya veti rá
magát.
Az állat földre dönti Elijah-t, aki megragadjaa kutya
nyakát, hogy a csattogó fogakat távol tartsamagától, én pedig
feléjük sietek. Meglendítem a vascsövet, és betöröm az állat
koponyáját. A kutya lehengeredik a básztet-ről, én meg
felsegítem Elijah-t.
– Még három van – közlöm, a tekintetemmela termet
pásztázva. – Feltartóztatom őket, te addigkapcsold vissza az
áramot.
Elijah visszarohan a generátorhoz. Két újabbharagvókutya
rohan felénk, az agyaruk csepeg. Odavágok az egyikre, a cső
könnyen tépi fel üszkös húsát. Meleg vérspriccel a sebéből. A
másik sakál ráveti magát elhullott társára, ésa lázas
vérszomjnak engedve marcangolja.
Elijah megtalálja a második kart, és felgyul-ladnak a lámpák.
– Ash! – ordítja, amikor az utolsó har-agvókutya rám veti
magát.
Nincs idő, hogy megállítsam a támadását, így a földre
zuhanok. A cső a generátor alá gurul. A har-agvókutya pofája
centikre van az arcomtól. Küszködöm, hogy távol tartsam
magamtól, miközben halálos agyarávalkapkod felém, a kezem
pedig lecsúszik rothadó testéről.
– Segíts! – üvöltöm.
A karizmaim remegnek az erőfeszítéstől.Nem bírom már
sokáig.
– Elijah! – kiabálom pánikba esve.
Csattanás hallatszik, ahogy meghúzza azutolsó kart, és a
haragvókutya rögtön legurul rólam, ésnyöszörögve, halálos
görcsökben fetreng a földön. Nem hallom, de biztos bekapcsolta
ismét a szonikus pajzsot. Árnyék vetül rám. Elijah.
– Élsz? – kérdezi.
Felállok.
– Hajszálon múlt – vigyorodik el. – Azt hit-tem, végünk...
Behúzok neki.
Felkiált fájdalmában, ahogy vér spriccel azorrából. Fájnak a
kézcsontjaim, és tudom, hogy pár napigcsupa véraláfutás lesz az
öklöm, de megérte.
– Miért tetted? – kérdezi orrára szorított véres ujjai között.
– Tudod te azt jól – acsargok, és a generátor-nak lököm. –
Hagyd békén Natalie-t. Ő az enyém!
– Micsoda?
Nem válaszolok. Nem érdekelnek amagyarázkodásai.
Felveszem a csövet, és megölöm a két utolsóharagvókutyát,
csépelés közben pedig arra gondolok, hogy Elijah fejét verem.
– Szerintem már meghaltak – motyogja, és aruhaujjával
törli az orrát.
Beszívom a levegőt, és igyekszem megnyu-godni. A kezünk
munkáját nézzük.
– Nem hat kutya volt kint? – kérdezi Elijah.
Igaza van: itt csak ötöt látunk, ami viszontcsak egyet
jelenthet.
– Natalie! – mondjuk egyszerre.
Kirohanunk az áramfejlesztő terméből, vé-gigfutunk a
folyosókon, aztán fel a lépcsőn. Vadul ver aszívem. Csak ne
történjen semmi baja! Kérlek, kérlek, kér-lek... Kirontunk a tetőre.
Természetellenesen sötét van, mintha valamieltakarná a
holdfényt. Először nem is látom Natalie-t, deaztán ki tudok
venni egy lapos tetőre roskadt alakot. Vérsz-ag csípi az orromat.
Síri csend lesz. Nem bírok megmozdulni.
Elijah az alakhoz fut.
– Ez csak a kutya! – mondja. – Csak a kutya!
Megkönnyebbülten sóhajtok fel.
– Natalie? – suttogom.
– Pszt! – súgja vissza, és előjön egy kéménysor mögül. Aztán
az égre mutat.
Mind felnézünk. Először nem is értem, mitakar mutatni, de
aztán rájövök, mi takarta el a holdfényt.Megfagy a vérem.
A rombolóhajó.
22. NATALIE
PÁR PERCE ÉRKEZETT – suttogom. – Azt hiszem, még nem
vett észre minket.
A komplexum közepén, odalent két hegyifar-kas fetreng.
– Garrick és Sasha? – súgja oda Ash.
Bólintok. – Egy perce estek össze. Nem tu-dom, miért.
– Akkor kapcsoltuk be a szonikus védőpajz-sot – magyarázza
Ash. – Úgy látszik, a kutyafélékre hat.
– Hogy jutunk ki innen? – teszi fel a kérdéstElijah. Az orra
kicsit feldagadt. Biztos a sakálokkal folytatottküzdelem közben
sérülhetett meg.
A Bíbor-hegységre mutatok, ami balra úgy hatvan méterre
lehet. A lábánál nyílik a bedeszkázott vasútialagút nyílása, amit
már észrevettem korábban is, amikor beléptünk a tábor
területére.
– Szerintem az őrök ezen az úton szállították a táborba a
felszerelést – jegyzem meg. – Egy raktárhoz vezethet.
– Menjünk, mielőtt rájönnek, hogy Garrick és Sasha bajba
kerültek – javasolja Ash.
Elveszi tőlem a vászontáskáját, én viszem amagamét.
Amikor feláll, nem néz rám. Vissza-settenkedünk a főépületbe.
Ash felé nyújtom a kezem, de úgy tesz,mintha nem látná.
Leengedem a kezem. Valamiért talán harag-szik rám? Azért csak
nem lehet dühös, mert korábban vissza-utasítottam a
közeledését! Ash nem ilyen. Szörnyű érzéstör rám. Talán
kihallgatta a beszélgetésemet Elijah-val? Demég ha így is van,
ez még nem magyarázza, miért haragszik rám. Hacsak... hacsak
nem is mérges. Esetleg undorodik tőlem? Eztsosem tekintettem
lehetségesnek; azt hittem, feldúlja majd ahír, és nem azt, hogy
utálatot kelt benne. Ég az arcom amegalázottságtól.
Ash óvatosan kinyitja a bejárati ajtót, éskikukkant. Ebben
a pillanatban ér ide a rombolóhajó keresőfénypászmája.
Gyorsan becsukja az ajtót. A kék fény beárada poros ablakokon,
és hátborzongató fénnyel tölti be a foly-osókat. Lelapulunk,
ahogy a fénysugár egyszer, majd még egyszer végigkutatja az
épületet, aztán továbbhalad.
– Most – utasít minket Ash, és kinyitja azajtót.
Kiszaladunk, és azonnal fedezéket keresünk a barakkoknál.
Nem sokat takarnak: ha a fényszóró felénk fordul, azonnal
észrevesznek minket. Ash vezet minket,ahogy épülettől épületig
futunk. A fénysugár felénk fordul, erre a fal-hoz simulunk.
Lehunyom a szemem, és imát mormolok. A fénysugár
továbbkúszik, és kevés híja van, hogy megtalál. Az adrenalintól
felgyorsul a pulzusom. Ash megfogja a keze-met, mert érzi a
rémületemet, és a szívverésem rögtönmegnyugszik. Az érintése
többet jelent számomra, mint azt képeslenne felfogni. Talán
csak nem vette észre korábban a felé nyújtottkezemet, és ezért
nem fogta meg?
Kéz a kézben futunk az alagúthoz, Elijahmögöttünk jön. A
fénysugár megállapodik a komplexumközepén: megtalálta
Garricket és Sashát. Talán csak pár percünk marad, hogy egy
transzporter leszálljon értük, és a tábortelözönlik az őrök. Nem
érteni, miért nem hozzák le rögtön az őröketmagukkal. Nincs
értelme, de én bizony nem reklamálok egy kis szerencse miatt.
Az alagúthoz érünk, Ash és Elijah a bejáratotelzáró deszkák
szögeit kezdik rángatni. Egy csapóajtó nyílik fölöttünk a
rombolóhajón, és valami fémes villan azégen. Egy transzporter.
Segítek Ashnek és Elijah-nak a deszkákat le-feszíteni. Minden
erőmet megfeszítve rángatom őket, és azzalsem törődöm, hogy
szálkák állnak a kezembe.
A transzporter a közelben, porfelhőt kavarvaszáll le.
– Siessetek! – sürget minket Elijah, a fátrángatva.
Letép egy deszkát, és most már akkora anyílás, hogy be
tudunk nyomakodni. Ashsel bedobjuk azsákjainkat a lyukon, és
akkor ugrunk át a résen, amikor erős fény árasztja el a tábort.
Nem várjuk meg, hogy észrevettek-e minket.Bevágtatunk a
koromsötét alagútba. Még sosemtapasztaltam ilyen sötétséget:
mintha megvakultam volna. Meg-megbotloma vasúti sín
talpfáiban, és nem is egyszer majdnemelesem. A kezemet a
kőfalon húzva sietek előre, amíg egy hideg,kemény fémkorlátot
nem érzek, ami egy méternél valamivel ma-gasabban húzódik, és
rémületemet visszafogva belekapaszkodom.
Hangos moraj hallatszik, és előszörmegijedek, hogy beomlik
alattunk a föld. Aztán Elijah halkan felnevet.
– A gyomrod korgott, sötétfajzat? – suttogjaa sötétben.
– Napok óta nem ettem – szűri a szavakatösszeszorított
agyarai között Ash. Egy pillanatra a falnak dől, és halkan
felnyög, amikor a gyomra ismét korognikezd. Megint azt
kívánom, bárcsak segíthetnék rajta.
– Jól vagy? – kérdezem.
– Megleszek – válaszolja, és tovább botorkála feketeségben.
A folyosó végéből denevérek csirregését hal-lom, és
magamban azért fohászkodom, hogy nelegyenek Haragvóval
fertőzöttek ők is. Egyetlen éjszaka alattképtelen vagyok húsevő
denevérekkel és emberevő kutyákkal ismegküzdeni. A szemem
kezd hozzászokni a sötétséghez, nem úgy,persze, hogy élesen
lássak, de ahhoz elég jól, hogy meg tudjamkülönböztetni a
fekete árnyalatait: a világosabb a levegő, asötétebb az alagút
félköríve. Ettől függetlenül erősen kapaszko-dom a korlát hűvös
vasába, miközben Asht követem.
Kezdem megérezni, hogy Ash nem sejti, hogy beteg vagyok.
Csak most így viselkedik velem: aggódik mi-attam, de csak
annyira, amennyire a szorult helyzetünk megkívánja, nem a
„menyasszonyom bele fog halni egy borzal-mas vírus okozta
fertőzésbe” módon. Szerintem nem hallotta a beszélgetésünket
Elijah-val. Ha hallotta volna, már említette volna, ebben biztos
vagyok.
Bizonyos szempontból ez megkönnyebbülés-sel tölt el: egy
ideig még elkerüljük a szívfájdalmat, és ad-dig talán sikerül erőt
gyűjtenem, hogy elmondjak neki mindent.De végül kénytelen
leszek megosztani vele a hírt, és egyáltalánnem várom ezt a
beszélgetést. Tudom, hogy amint kiejtem aszámon a szavakat, a
kapcsolatunknak vége. El kell hagynom, nempusztán az ő
biztonsága miatt, hanem mert ezzel teszem vele a legkisebb
rosszat. Nem hagyhatom, hogy végignézze,amint szétrohadok,
és úgy halok meg, mint az anyja. A szívemösszefacsarodik, ha
arra gondolok, hogy elveszítem, és Ash isfelsóhajt, mert érzi a
fájdalmamat. A vértársi kapcsolatnak éppenez a hátránya:
valahányszor vérzik a szívem, azt ő is érzi.Hátranéz rám, és a
szeme aggodalmasan csillog.
Órákig gyalogolunk a sötét alagútban, ésmár-már úgy
érzem, megbolondulok, ha nem jutunk kimielőbb. Szerencsére
azonban úgy érzem, nem követnek minket.Ennyi idő alatt már
biztosan hallottuk volna, ha a nyomunkbanlennének.
– Mit gondolsz, mit csinálnak a többiek? –kérdezi Elijah.
Ash megáll, és a zsákjában keresgél, aztánkivesz valamit. –
Bocs, el is felejtettem, hogy ez nálam van – jegyzi meg. Kapcsoló
hangját hallom, és azonnal a hordozható di-gitális képernyő éles
fénye tölti be az alagutat. A szemem megfáj-dul a váratlan erős
fénytől, de jó megint látni. A legfrissebbhíreket hallgatjuk, Ash
pedig elemlámpaként használja a képernyőt.
Egy órán át azt hallgatjuk, hogy fogták összeaz Ember az
Egységért tagjait, és hogy végezték ki őket. Az őrök lecsaptak a
lázadó csoportokra Tüzes Zúgóban, VörösTélben, Lithiumban, a
felsorolás végeláthatatlan. Gyorsan összea-dom a számokat. Több
mint kétszáz ember halt meg. Döbbenetesszámok, ha
belegondolunk, hogy Tiszta Rózsa csak párnapja üzent hadat.
Ha ilyen tempóban megy tovább, az el-lenállást nemsokára
felszámolják. Ashre pillantok. Az arcátmegvilágítja a képernyő
szürkéskék fénye. A száját komoranösszeszorítja. Bizonyára
ugyanarra gondol, amire én: meg kell talál-nunk az Orát,
mégpedig gyorsan.
– Megállhatnánk pihenni? – kérdezi Elijah.– Iszonyatosan
fáj a lábam.
Nem akarok már sokáig az alagútbanmaradni, de folyik
rólam a víz a kimerültségtől, és abból, ahogy a gyomrára szorítja
a kezét, tudom, hogy Ash sem bírja mársokáig.
Az alagút falában találunk egy benyílót, és akabátunkat
párnaként a fejünk alá téve letelepszünk. Ashközénk teszi a
földre a digitális képernyőt, hogy mindélvezzük a fényt.
– Oda megyek, ahova a király is gyalog jár –mondom, és
addig megyek, míg találok egy másik benyílót a falban. A
képernyő fénye nélkül itt sűrűbb a sötétség,és igyekszem
gyorsan végezni, mert félek az esetlegespatkányoktól,
svábbogaraktól meg még isten tudja, mic-sodák futkosnak itt a
félhomályban.
Amikor végzek, visszarohanok Ashhez ésElijah-hoz, de
siettemben megbotlom a sín egyik támasztóékében. Elesem, és a
kezemet, karomat megvágom egy eltört talp-fával. A karomból
jókora szilánk áll ki. A sebből vér szivárog.Nehézkesen állok fel,
a karomat magasra tartom.
– Ash? Elijah? – kiáltok a sötétbe, mert nemlátom őket. –
Megvágtam magam. Én...
Vérfagyasztó morgás hallatszik, amit azalagút fala
visszaver. Velőkig hat. Valami rám vetimagát a sötétben, és
olyan erővel üt meg, hogy egy pillanatig leve-gőt sem kapok. Még
sikoltani sem tudok, amikor a lény félrer-ántja a fejemet, hogy
szabadon maradjon a torkom. Csak egy gon-dolat van a fejemben:
haragvókutya. Aztán feltűnik a pamuting,pézsma- és füstillat, és
Ash meleg lélegzete éri a testemet. A szívemelfacsarodik a
félelemtől, de nem magamat, hanem őtféltem.
– Ne! – sikoltom, amikor az agyarát érzem a bőrömön.
A következő pillanatban már nem érzem asúlyát. Hangosan
csattan a teste a kövön, amikor Elijah azalagút falához vágja.
Vér csorog a sebemből. Ash acsarog, és ismétnekem támad, de
Elijah gyorsan elkapja a karja hajlatával anyakát, és
visszatartja. Ash bakancsa a földet kaparja,ahogy Elijah-val
küzd, de a básztetet nem tudja legyőzni. Ashcsapkodása végre
lanyhul, majd teljesen abbamarad, elcsitul, a vérszomja elmúlik.
Elijah azonban még ekkor sem ereszti el.
Megtapogatom a nyakamat, és nagy kő esik le a szívemről,
amikor azt érzem, Ash foga nem szakítottafel a bőrömet.
– Jól vagy? – fordul hozzám Elijah.
– Jól – válaszolom, bár megbicsakló hangomelárul. Ash
megtámadott! Hogy lehetnék jól? Tudom,hogy a sötétfajzatok
emberi vért isznak, de most először próbáltmeg az enyémből
inni, mintha a prédája volnék.
– Éhes, és a véred szaga megőrjítette –mondja csendesen
Elijah, amikor felé araszolok. – Nem tudta,mit tesz. De be
kellene kötnöd a karodat.
Visszamegyek a benyílóba, és megkeresem Ash fejkendőjét a
zsákjában. Letépek belőle egy darabot, és akaromra tekerem,
mert szeretném bekötni a sebet. Nem a leg- jobb megoldás, de
elállítja a vérzést, és Ash is megnyugszik valamennyire. Leülök a
kabátokra. Még most sem tértem magamhoz.
– Bocsáss meg – nyögi ki Ash.
– Megértem. Minden rendben – válaszolom,aztán Elijah-ra
nézek. – Vért kell szereznünk neki. Korábbandenevéreket
hallottam. Esetleg fogjunk egyet...?
Elijah megrázza a fejét. – Még ha el is tud-nánk egyet kapni,
attól nem lakna jól.
Könnyek csípik a szememet. Gyorsanletörlöm; gyűlölöm,
hogy nem tudok segíteni a fiún, akit szeretek. A Haragvó nem
csak elpusztít, hanem őt is megöli. Elijah szónélkül beleharap a
csuklójába, és kinyom egy kis vért a szúrt se- bekből, aztán a
csuklóját odatartja Ash elé.
– Inkább meghalok – fröcsögi Ash.
– Akkor is meghalsz, ha nem iszol – válaszolja Elijah.
– Nem öli meg a véred? – kérdezem tőle.
– Nem. A bászteteknek csak a mérge halálosa
sötétfajzatokra. A vérünk élteti őket –magyarázza.
Ashhez fordulok, és szelíden könyörögnikezdek. – Kérlek,
igyál, Ash! A kedvemért!
Egy pillanatra lehunyja a szemét, aztán vonakodva
megfogja Elijah karját. Az ajkát a sebekrehelyezi, és szívni kezdi
a vérét. Előbb bizonytalanul, aztán egyrehevesebben. Felnyög,
és közelebb húzza Elijah karját, hogy mohónihasson. Elijah
megszédül, de nem húzódik el. Vér csurranki Ash szája szélén, és
a földre csepeg. Megragadja Elijah haját,félrerántja a fejét, és
Elijah nyakába mélyeszti a tépőfogát. Elijahfelsóhajt, ahogy a
Köd a vérébe kerül. Ashnek támaszkodik, ne-hezen vesz levegőt.
– Elég – mondom egy perccel később,amikor tudom, hogy
Elijah már nem bírja tovább.
– Nem – acsarog Ash véres szájjal. – Mégkell...
– Engedd el – szólok rá határozottan.
Elereszti Elijah-t, aki a falnak dől. Kimerültés kábult. Ash
még mindig szomjasnak látszik, a tekintete vad és ragadozó.
Mint a haragvóé, gondolom, aki megölteapámat. Ash látja az
arcomra kiülő félelmet, és mintha egy gom- bot nyomnának meg
benne: a benne dúló fenevad megszelídül.Megtörli a száját, és
valahogy talpra áll. Mormol valamit a mos-dóról, és beljebb megy
az alagútba, bár tudom, hogy csak megpróbáleltávolodni tőlem.
Amint elmegy, Elijah-hoz sietek, hogy megnézzem.
Ellenőrzőm a pulzusát: lassú, de egyenletes.
– Jól vagy? – kérdezem, és letépek egy csíkota fekete
kendőből, hogy bekötözzem véres karját.
– Sziporkázik minden – mondja ábrándosan.
– A Köd hatása. Furcsán érzed magad tőle – válaszolom. De
amit mondtam, meg sem közelíti a valóságot.Emlékszem,
amikor Ash véletlenül adott egy adag Ködöt:intenzív
boldogságérzet és látomások lettek úrrá ra- jtam. E pillanatban
őszintén irigylem Elijah-t. Rám férne egy kis boldogság, még ha
vegyi anyagok keltette is. A nővéremhalálának és a
betegségemnek a fájdalma és bánata fájdal-masan belém hasít, és
ólomsúlyként húz le.
Kigombolom az ingét, hogy letöröljem az al- vadó vért a
nyakáról és a mellkasáról. Halkan dorombol,élvezi az
érintésemet, miközben a ronggyal letörlömkidolgozott izmait.
Igyekszem úgy tenni, mintha nem történnesemmi, mert tudom,
hogy kábítószer hatása alatt áll, és nemszándékos, amit tesz.
Mégis úgy érzem, tilosban járok, hiszen ameztelen felsőtestét
törölgetem, miközben a vőlegényem valahola közelben van.
– Köszönöm, hogy segítettél Ashen – mon-dom csendesen,
amikor végeztem azzal, hogy rendbeszedjem.
– Érted bármit, szépségem – emeli fel akezét, és
megsimogatja az arcomat. – Szeretlek.
A szavai szíven ütnek, visszahökkenek tőle. A Köd beszél
belőle, emlékeztetem magam. Az emberekúgy érzik tőle, mintha
szerelmesek lennének, pedig nem így van.Elijah elalszik, érzéki
ajkán mosoly játszik, és tudom, hogy kelle-mes álmai lesznek. Azt
azonban kétlem, hogy én akár egy szemhun- yásnyit is aludnék.
Mozgásra leszek figyelmes, és megfordulok. Ash hangtalanul
lép ki a sötétségből, a szeme szikrázik. Az ar-cán bánat
tükröződik. Nem néz rám, csak leül a földre,és a szemét
lehunyva a falnak támaszkodik.
– Nem lesz baja? – kérdezi egy kis hallgatásután.
– Amikor felébred, szörnyű fejfájása lesz, de jól lesz.
Ash alig észrevehetően bólint, aztánelfordítja a fejét, de
előbb még látom, hogy egy könnycseppgördül le az arcán.
23. ASH
A DIGITÁLIS KÉPERNYŐ FÉNYE las-san halványul, ahogy az
akkumulátor kezd lemerülni. Egész éjjel ahíreket néztem, hogy
ne kelljen gondolkodnom, de nem tudtam afigyelmemet
elterelni. Csak arra tudok gondolni, hogy Eli- jah szerelmet vallott
Natalie-nak, és ezzel igazolta a félelmemet,hogy Natalie vele csal
meg. Kikapcsolom a képernyőt, hogy akészülék ne merüljön le
teljesen.
Natalie feje az ölemben pihen. Gyöngédenkisimítom szőke
haját az arcából, és a szívem majd’ megsza-kad. A fájdalmam,
haragom és megalázottságom ellenére isszeretem. Nem
hibáztatom Elijah-t, amiért Natalie elvette azeszét: Natalie
hihetetlen. Vajon Natalie is így érez Elijahiránt? Mintha
meglepődött volna, amikor Elijah aztmondta, szereti, így talán
nem olyan erősek az érzései Elijah iránt,mint amiket Elijah
táplál iránta. Ez némi reményt ad, hogy talánnem vesztettem el
teljesen.
Elijah mocorog. Ébredezik. Felül, és nyögvefogja a fejét. A
Köd keltette fejfájás gyakori mellékhatása asötétfajzat
méregnek. A karján és a nyakán levő szúrtsebek még frissek, és a
vérszomjam kettőzött erővel tér vissza.Igyekszem nem gondolni
arra, milyen finom volt a vére. A básztet vérhez hasonlót még
nem ízleltem. Olyan, mint egy löket. Mégakarok.
– Eszedbe ne jusson, sötétfajzat – mondja agondolataimban
olvasva.
– Ezt én is elmondhatom rólad. – E pillanat- ban igen
étvágygerjesztőnek tűnhetek egy éhes básztetszemében.
A szemét forgatja. – Ne hízelegj magadnak.Nem vagy az
esetem.
– Inkább a szőkéket szereted, igaz? –kérdezem.
Natalie-ra pillant, aztán vissza rám, aszemöldöke között kis
ránc jelenik meg.
– Nem érdekel Natalie – mondja.
– Ne hazudj. Láttalak vele a laboratórium- ban. Megígértette
veled, hogy nem mondasz el valamit nekem,ami fájdalmat
okozna. Szóval, ha nem próbálsz meg le-feküdni vele, akkor miről
van szó? – szegezem neki a kérdést.
Elijah ismét Natalie-ra pillant, és láthatóan vívódik.
– Nos? – sürgetem egyre dühösebben. Miért nem ismeri el? –
Az éjszaka azt mondtad, hogy szereted.
– Tényleg? – lepődik meg őszintén. – Csak aKöd beszélt
belőlem.
– Baromság. – Hirtelen szörnyű gondolatomtámad. – Mióta
folyik ez kettőtök között?
Natalie hónapokkal ezelőtt engedte el Elijah-t a
laboratóriumból. Lehet, hogy azóta titokbantartották a
kapcsolatot, míg én Roach-csal és Sigurraldolgoztam? A
gondolat, az árulás felfoghatatlan.
Éles hangom felébreszti Natalie-t, és a szemeálmos
pislogással nyílik fel.
– Minden rendben? – kérdezi.
Felállok, a testem remeg a dühtől. – Mindena legnagyobb
rendben. Indulnunk kell.
Már félúton járok az alagútban, amikorutolérnek. Natalie
megpróbálja megfogni a kezemet, de mostképtelen vagyok
kézen fogva menni vele. Még nem. Túl elevena fájdalom. Síri
csendben megyünk végig a vonatalagútban.Harag és sértettség
viaskodnak bennem, és megmérgezik azelmémet. Egy dolog azt
hinni, hogy Natalie és Elijah összejöttek azelmúlt napokban,
mert heves vonzalom ébredt bennük egymásiránt. Ezt még
elviselem valahogy. De megint más, ha hóna-pok óta együtt
alszanak. Ez azt jelenti, hogy őszinteérzéseket táplálnak egymás
iránt, hogy kapcsolat van köztük. Azt sosemtudnám
megbocsátani.
Csak azt nem értem, miért mondott nekemigent, ha már
nem szeret. Kötelességtudatból? A fenébe is,talán megszánt?
Elképzelem az égési hegeket a karomon és a vállamon, az
álmaimat feldúló éjszakai iszonyatot, ésrádöbbenek, hogy
biztosan megsajnált. Elijah vonzó kilátásnak tűnik velem
összevetve.
Az alagút kijárata nem lehet elég közel, és
megkönnyebbülök, amikor egy órán belülodaérünk.
Félrehúzzuk a kijáratot eltorlaszoló egyik deszkát, hogy
kibújhassunk. A perzselő hőség ellenére, amicsípi a bőrömet, a
napvilág valóságos áldásnak tűnik. Minden jobb, mint
Natalie-val, Elijah-val és a gondolataimmalkelepcébe zártan
vergődni a föld alatt.
De elkiabáltam.
Egy tehervagonokkal és teherautókkal zsúfolttelephelyre
kerültünk. Minden irányból vagy tizenöt sín-pár fut ide,
ezenkívül számtalan áruszállító kamionhosszú fémkonténereket
vontat. A telep épületeinek tetején a digitáliskivetítőkön az
SBN legfrissebb hírei mennek. Az őrök szor-galmasan rakodják át
az árut a vagonokból a teherautókra, hogy acélállomásokra
szállítsák őket. Az áru nagy része fegyver, or- vosi felszerelés,
gyógyszer és élelmiszer.
A telep fölött a már ismerős rombolóhajó le- beg. Görcsbe
rándul a gyomrom. Egyenesen az oroszlán- barlangba sétáltunk
be.
Visszahúzódunk az alagútba, hogy nelegyünk szem előtt.
Amikor Natalie azt mondta, hogy az őrök atáborhoz vezető
vasútvonalat vezették az alagútban, nem isgondoltam arra,
hogy a másik végén levő telep még mindigüzemel. Pedig miért is
ne használnák; oktalanság volt tőlem, hogy erre nem gondoltam
korábban. Igaz, akkor nem sok választási le-hetőségünk volt.
– Menjünk vissza a táborba? – suttogjaNatalie. – Ha a
rombolóhajó itt van, akkor valószínűleg arra várnak, hogy
felbukkanjunk.
Megrázom a fejemet. – Ha minket várnának,legalább száz őr
járőrözne az alagútnak ennél a kijáratánál.Nem tudják, hogy itt
vagyunk. Biztos azt hiszik, a sivatagbamenekültünk.
– Akkor meg miért vannak itt? – érte-tlenkedik Elijah.
– Üzemanyagot vesznek fel? – dobom be.
– Vissza kellene mennünk a táborba – er-ősködik Elijah.
– És utána hova? – kérdezem. – Még mostsincs járművünk,
mérföldekre vagyunk mindentől, én pedignem bírom sokáig
ebben a forróságban. Nem. Itt maradunk. Kikell találnunk
valahogy, hogy jutunk fel úgy egy te-herautóra, hogy ne
vegyenek észre.
– Szerinted hogy csináljuk? – kérdezi Elijah.
– Odadobjunk csalinak? – kérdezek vissza.
Elijah komor, Natalie pedig megrovó pil-lantást vet rám.
Onnan, ahol elbújtunk az alagúton belül, atelepet veszem
szemügyre, bár a kilátást részben takarják akijárat elé
tornyozott ládák és felfordított taligák. Azőrök ládákat raknak
fel a teherautókra, amelyek egymás mellettparkolnak. Csak
két-három méter választja el őket. A faládákra különböző
célállomásokat nyomtattak: Centrum, Athena, Gallium,
Leopolis, Trákia – igen! Végre egy kis szer-encsénk van.
– Tessék – mutatok a zöld teherautóra,amire a Trákiába
irányított ládákat rakják fel. – Azon me-nekülünk el.
– Nincs álruhánk – hitetlenkedik Natalie. –Fel fognak
ismerni minket.
– Akkor a régi módszerrel élünk – mondomés elrejtőzünk.
A barlang padlójáról földes homokot kapar-unk össze, azzal
kenjük be a ruhánkat és a bőrünket, és re-ménykedünk, hogy
ezzel többé-kevésbé terepszínűvé válunk.Összerezzenek, amikor
Natalie karján észreveszem a fekete kötést;eszembe jut, mit
tettem. Lehajtja az ingujját, és eltakarja.
– Kész? – kérdezem.
– Nem – motyogja Elijah.
Natalie bólint.
Óvatosan közelítem meg az alagút kijáratát.Úgy hat
méterre három őr árut rak fel egy Galliumbatartó teherautóra.
Itt tudunk a legjobban elrejtőzni. A te-herautók egymáshoz közel
parkolnak, így könnyen egyiktől a másikigszaladhatunk, és
elbújhatunk alattuk, amíg tiszta nem lesz aterep. De előbb el
kell terelnem az őrök figyelmét. Körülnézek,és észreveszek a
teherautótól jobbra egy halom kisebb ládát,amiken zöld kereszt
van, és a szó: TÖRÉKENY. Orvosifelszerelések. Tökéletes.
Felkapok egy követ a földről, és a súlyátpróbálgatom a
kezemben. Csak egy próbálkozásra van lehet-őségem. Nagy
levegőt veszek, és a kővel megdobom aládákat. Eltalálom a
középsőt, az orvosi felszerelések a földreesnek.
Az őrök mind odarohannak, hogy felmérjék,mekkora a kár,
és egymással kiabálnak. Pillanataink vannak,hogy átfussunk a
piszkos ösvényen.
– Gyerünk – parancsolom.
Kirohanunk az alagútból, és felbukkanunk atűző napon.
Hajt az adrenalin, a fejemben csak egy szólüktet: FUTÁS!
Behúzzuk a nyakunkat, és ládák, felfordítottcsillék között
cikázunk. Az őrök még most is azon veszekednek, ki rakta
kupacba a dobozokat, és egymást okolják.
Akkor érünk a teherautóhoz, amikor az egyik megtalálja a
követ.
Az őr összevont szemöldökkel szemléli akezében tartott
követ.
Besegítem Natalie-t a teherautó alá. Elijah bemászik utána.
Az őr kezd megfordulni.
A fenébe!
Lebukom, és begurulok a teherautó alá,amikor az őr felénk
pillant. A szívem majd’ kiugrik a mellkasom- ból, amikor az őr
odasétál a teherautóhoz. Vajon meglátott? Barna bakancsok
állnak meg előttünk. Visszafojtom a lélegz-etemet. Hosszú
szünet. Végül megszólal: – Gyerünk már,nincs időnk itt
ácsorogni – mondja a két kollégájának.
Kifújom a levegőt.
Hangosan kong a fém a fejünk fölött, ahogy tovább
rakodják a nehéz ládákat a teherautóra.
– Fel nem foghatom, miért vesződünk ennek a szemétnek a
Galliumba szállításával, tekintettel az ottfolyó felfordulásra –
panaszkodik Barna Bakancs a társainak.
– Miért, mi folyik Galliumban? – kérdeziegyikük.
Elijah türelmetlenül kocogtatja meg a vál-lamat, és int, hogy
mennünk kellene, de megrázom a fejemet.Szeretném hallani az
őr válaszát.
– A francba is, Spinner, hát sosem nézed ahíreket? A
sötétfajzatok kitörtek a gettóból. Vérfürdőtrendeztek – meséli. –
Mit gondolsz, miért kell nekik ennyi fegyverés kötszer?
Ez meg mikor történt?
– Bele sem gondoltam – mentegetőzik Spinner.
– Mert eleve nem gondolkozol, és kész –szögezi le Barna
Bakancs.
– Azt beszélik, hogy Főnix is ott volt – kotyog bele a
harmadik őr. – Úgy tűnik, egymaga ötven őr-rel végzett.
– Én százról hallottam – tódítja BarnaBakancs. – Feltépte a
torkukat, és az utolsó cseppig kiszívta a vérüket.
– Komolyan? – szörnyülködik idegesenSpinner.
Beleszédülök a hírbe. A sötétfajzatok láza-dást robbantottak
ki Réz Állam fővárosában, Galliumban? Hátez óriási! Réz
Államban van az összes lőszergyár. Ha a láz-adók feldúlták, és
Vincém parancsnokot kivégezték, akkor ottteljes lehet a káosz.
Hát ez... ez egyszerűen zseniális!
Kíváncsi lennék, ki terjesztette a hírt, hogy részt vettem a
felkelésben. Biztosan Roach. Ügyes ötlet.Nemcsak eltereli rólam
a figyelmét, miközben az Orát keresem, demég az őrök is félni
kezdenek tőlem. Néha a valóságnál százszorhatásosabb egy
emberről költött legenda. Nem is sejtik, hogy az igazi Főnix a
teherautójuk alatt, koszosan és iszonyúanrettegve bujkál.
– Hallottátok, mi van Pearson rakterében? –kérdezi
Spinner.
– Hiszem, ha látom – mondja BarnaBakancs. – Folyton
hazugságokat talál ki. Egyszer azt mesélte,hogy lelőtt egy
hegyifarkast, de kiderült, hogy csak valak-inek a kutyáját.
A harmadik őr felkacag. – Úgy bizony, ésamikor azt
állította, hogy kifüstölt egy egészharagvókolóniát?
– Nem, ez most igazi. Azt mondta, két napjafogta Tüzes
Zugoknál – védekezik Spinner.
Tüzes Zugoknál? Miért hangzik ez a név oly-an ismerősen?
– Ha ez igaz, miért nem mutatta meg senk-inek? – kérdezi
kihívóan Barna Bakancs.
– Félt, hogy valaki ellopja tőle.
– Hazudik – mondja a harmadik őr.
– Ha hazudik, miért hívta volna ide Sebasti-an Edent? –
kérdezi Spinner.
– Mert Pearson olyan buta, mint egy segg – jelenti ki Barna
Bakancs.
Barna Bakancs és a harmadik őr szívből jövően nevetnek,
Spinner pedig a bajsza alatt káromkodik.Natalie kérdőn néz
rám. Így viszont érthető, miért lebeg fe-lettünk a rombolóhajó.
Megkönnyebbülés, hogy biztosan tudjuk most már, nem ránk
várnak, de bármi is van a raktérben, elég fon-tos lehet ahhoz,
hogy Sebastian szüneteltesse afelkutatásunkat, és eljöjjön ide
megnézni.
Az őrök cipője berakodás közben vörös port ver fel, ami
csiklandozza az orrunkat. Natalie befogja azorrát, amikor
tüsszögnie kell, aztán rémülten néz rám.
– Hallottál valamit? – kérdezi BarnaBakancs. Intek
Natalie-nak és Elijah-nak, hogy menjenek. Átkúszunk a
homokban a pár méternyire parkoló te-herautóhoz. Éppen
időben, hogy Barna Bakancs ne vegyen észreminket, amikor a
piros teherautó alá kukkant, ahol az előbbrejtőzködtünk.
– Mi az? – mormolja, és a fejét rázza.
A következő jármű alá iramodunk, ésigyekszünk
észrevétlenek maradni, majd néhány der-mesztő pillanattal
később sikerül átmásznunk a Trákiába in-duló zöld teherautó alá.
A teherautó egy páncélvonat vagonja mellettáll, de ezekben a
kocsikban nem orvosi felszereléseketszállítanak, hanem
foglyokat. Odabent emberek nyögnek éssikoltoznak, a rácsos
ablakokon nyújtogatják a kezüket, hogy amellettük elhaladó
őröknél vízért könyörögjenek, vagy szabadon bocsátásukért
esdekeljenek.
– Segítenünk kell rajtuk – szólal megNatalie.
– Észre fognak venni minket – veti ellenElijah.
Egy őr nyitja ki a teherautó ajtaját, aztán be-mászik. Nincs
sok időnk.
– Odanézz, Ash! – suttogja Natalie, és háromalakra mutat: a
vonat mellett egyenesen felénk tartanak. Se- bastian az egyik,
mellette Garrick, és egy harmadik, akirőlfeltételezem, hogy
Pearson.
Az őrök sietve térnek ki Sebastian útjából,mialatt az egyik
kocsi felé vezetik. A nyomkövető egyen-ruháján az ezüstgomb
szikrázik a napsütésben. A fejét és az arcátfrissen borotválta, és
ettől még jobban látszik a bal füle felettitetovált rózsa, aminek
színe élénkvörösről sötétmahagónira sötéte-dett, mert olajbarna
bőre egy árnyalattal mélyült, ahol a nap érte.
Garrick fáradtnak és szakadtnak látszik mel-lette; a fülére vér
száradt, amikor a szonikus pajzs felszakítottaa dobhártyáját.
Drága ruhája az egyik oldalon elszakadt, ésúgy sejtem, egy falka
éhes haragvókutyával került szembe. Biztoshozzánk hasonlóan
kikapcsolták a szonikus pajzsot, mert nem jöttek rá, mire való.
Csak a Puszta Föld táborában dolgozó őrök tudhattak a
sakálokról. Ez megmagyarázza, miért nemkerestek minket az
alagútban; valószínűleg nem maradtak ottannyi ideig, hogy
átkutassák a területet.
Garrick beleszagol a levegőbe, és a sivataginapsütés miatt
összehúzott szemmel néz felénk. Még jobban behúzódunk az
árnyékba.
– Mit gondolsz, meglátott? – suttogja Elijah.
Megfeszül a testem. A teherautó alatt sötét van, és por borít
minket, így nem valószínű, hogy lát. Sokkal jobban aggaszt,
hogy érzi a szagunkat, bár a tehervagonok- ban összezsúfolt
foglyok bűze el kell, hogy nyomja. Garrick egy örökkévalóságnak
tűnő ideig bámul felénk, majd Sebastian ésaz őr felé fordul.
Ellazulok.
– Ajánlom, hogy megérje – förmed rá Se- bastian Pearsonra.
– Nagyon is megéri – vágja rá az őr.
Eltolja az egyik vagon ajtaját, és feltárul előt-tünk a
rakomány.
Natalie a szája elé kapja a kezét, hogy elfojtsaa kiáltását.
A kocsiban Sigur lóg megláncolva, fejjel le-felé a
mennyezetről.
Ezért hangzott Tüzes Zúgok olyan ismer-ősen! Sigur
említette, hogy odamegy, amikor a me-nekülési terveinkről
beszéltünk. A szárnyát megtépték, és retten-etesen összeverték:
ősz haját vörösre itatta a vér, az arca szintefelismerhetetlen.
Egy futó pillanatig abban reménykedem,hogy Sebastian nem
ismeri fel.
Sebastian felszáll a vagonba, megragadja Sig-ur arcát, és
ide-oda forgatja a fejét, hogy alaposabbanszemügyre vehesse.
Ijesztő, fagyos mosoly játszik az ajkán.
– Máris sokkal jobb lett a napom – jelenti ki.
Sigur Sebastian arcába köp. A nyomkövetőcserébe
gyomorszájon vágja. Sigur felnyög, és kétrétgörnyed.
– Hozzátok fel ezt az alakot a rombolóhajóra– parancsolja
Sebastian, és letörli az arcáról a köpést.
Pearson megállítja a hegyifarkast. – Hé, neolyan gyorsan.
Mi lesz a jutalmammal?
Garrick rámordul, mire az őr hátrahőköl.
Sebastian kirántja a kardját, és két gyorsmozdulattal
levágja Sigur szárnyának maradékát. Sigurfájdalmas üvöltése
végighullámzik a telepen, a hátán sötét vércsorog.
Sebastian odalöki a szárnyakat Pearsonnak.– Tessék, a
jutalmad. És most akasszátok le onnan, éshozzátok fel a hajóra
– utasítja, aztán kiszáll a vagonból.
Garrick és Pearson lecsatolják Sigurról a lán-cot, és Sigur
kimerülten, összetörve zuhan a földre. A fejetehetetlenül felénk
fordul, és az arcára kiül a rémület, amikorészrevesz minket a
teherautó alatt.
A teherautó motorja duruzsolni kezd. In-dulni készülnek.
– Mennünk kell – suttogja Elijah.
– Meg kell mentenünk Sigurt – ellenkezik Natalie.
Ha meg akarom menteni, most kellcselekednem.
A motor felbőg.
Ez a legjobb alkalom, hogy Trákiába jussunk.
Sigur szemébe nézek.
Ő a vérapád.
Sigur alig láthatóan a fejét rázza, mint akimegérti.
– Gyerünk – mondom a többieknek, aztán ateherautó
végéhez futok, és felmászom rá.
Ők is utánam sietnek. Bebújunk a ládákbólemelt tornyok
mögé, miközben egy harmadik őr közeledik ateherautó felé.
Ránk csapja az ajtót, és ezzel kizárja a világot, de előbb még a
szívembe hatol Sigur sikolya.
HARMADIK RÉSZ – HOLDCSILLAG
#
#
24. NATALIE
A KAMION IMBOLYOG a hepehupássivatagi úton, az
élelmiszerrel és fegyverekkel megrakottládák minden
pillanatban azzal fenyegetnek, hogy ránk dől-nek. Keresünk egy
kis beugrót a ládák között, ahol kényelmesenelhelyezkedünk,
mivel legalább egy napot, ha nem kettőt kellígy utaznunk.
Kiveszek pár lámpást az egyik ládából, és Ashöngyújtójával
meggyújtom őket. A láng lágy, sárga fényt vetránk, és egy kicsit
Fekete Város égő salakkő házaira emlékeztet. Az otthonom. Soha
többé nem látom. Nincs otthon, ahova visszatérhetek.
Letörten gubbasztunk a teherautóban. Mégnem tértünk
magunkhoz abból, amit a telepen láttunk.Csak elképzelni
tudom, milyen borzalmakat áll most ki Sigur. Vajon egy olyan
cellába kerül, mint Polly? Lesújt a bánat.Még hány barátot és
családtagot veszítünk el, mire ennek azösszecsapásnak vége?
Ash velem szemben ül, kinyújtja a lábát, aszemét lehunyja,
és a gondolataiba merül. Tudom, hogy Sigurmiatt
nyugtalankodik, de egy szót sem szólthozzám, mióta
felszálltunk a teherautóra. Fáj, hogy nemavat a bizalmába, de
talán csak egy kis időre van szüksége. Eztmegérteném.
Felsóhajtok, és az élelmiszeres ládákbólelőkeresek egy üveg
vizet, de abban a pillanatban felfordul agyomrom. A hasamra
szorítom a kezemet, és várok, míg a rohamalábbhagy. Egész nap
hol rosszul voltam, hol nem. Gyanítom, hogy a Haragvóvírushoz
van köze.
Elijah kérdőn vonja fel a szemöldökét. – Jól vagy?
Ash szeme felpattan.
Meg tudnám fojtani Elijah-t. – Kösz, tényleg jól vagyok! Csak
összeráz a teherautó, és forog a gyomrom.
Elijah bocsánatkérően függeszti rám aszemét. Rájött már,
hogy beletenyerelt a dologba.
– Nagyon sápadt vagy – mondja Ash, és oda- jön hozzám.
Megtapintja a homlokomat. – Égsz a láztól.Le kell feküdnöd.
– Tényleg semmi bajom – hajtogatom. Hi-hetőbb lenne, ha
nem izzadnék.
Ash ruhát keres a ládákban, és egy csomóegyenruhafelsőt
meg fekete téli köntösöket szed elő, és leterítiőket a földre.
Lefekszem a hevenyészett ágyra. Ash azölébe veszi a fejemet, és
a hajamat simogatja.
– Ash...
– Most nem akarok róla beszélni – szakítfélbe.
Felnézek rá, de nem erőltetem.
Elijah odahoz egy üveg vizet, de Ash kikapjaa kezéből.
– Majd én – förmed rá.
Mi folyik ezek között? Ash letekeri akupakot, és a fejemet
tartva vizet önt a számba. Csak pár kortyotiszom, és máris
kihányom az egészet.
– Bocs – motyogom.
Ash felfogja a hajamat, míg ismét öklen-dezem. Elijah a
száját húzza, de semmit sem szól, bárminden oka megvan arra,
hogy panaszkodjon. Ám ehelyett a ládákbankeresgél, amíg nem
talál kekszet.
– Ettől megnyugszik Natalie gyomra – dobjaoda Ashnek.
Ash egy órán át itat, és keksszel etet, Elijahpedig mindent
elkövet, hogy feltakarítsa azt agusztustalanságot, amit
csináltam. Ash párnát hajtogat a kabátokbóla fejem alá, és
nedves rongygyal törölgeti a homlokomat.Gondoskodik róla,
hogy kényelmesen feküdjek. Úgy aggódik,mintha attól félne,
hogy darabokra török. Hogy reagál majd, hamegmondom,
Haragvó-vírussal fertőztek meg? Tudom,hogy összeomlik majd.
A hányinger végül alábbhagy, és odabújok hozzá. – Szeretlek
– mondom neki.
Reszketve szívja be a levegőt, mintha a sza- vaim fájdalmat
okoznának neki.
– Én is szeretlek – válaszolja csendesen. –Teljes szívemből.
Szótlanul kapaszkodunk egymásba. Ash néhaa
hüvelykujjával simogatja a tenyeremet, ésöntudatlanul két
szívet rajzol bele. Egyet nekem, egyetmagának. Mennyi időnk
van még hátra? Hány ilyen pillanatot tölthetünk még egymás
karjában? Nem igazság, hogy alig volt eddiglehetőségünk együtt
lenni. De minden közös pillanatunk lopott volt, lopott szívvel.
Vajon a természet így próbálja helyreállítaniaz egyensúlyt? A
bánat súlyként nehezedik rám, és végül úgy érzem, összeroppant.
Elfordítom róla a tekintetemet, mert félek,hogy meglátja
sárguló szememet.
Órák telnek el, és a kocsi rázkódása márkevésbé észrevehető,
aztán már csak gyöngéden ringat. A te-herautó belsejében pár
fokot esik a hőmérséklet, ami azt mutatja,hogy elhagytuk
Puszta Földet, és már a Tartományokban vagyunk. Elijah ásít.
Fáradt és unatkozik. Felállok, és egy kicsit jobban érzem
magam. Tiszta ruhát keresek – egy mérettelnagyobb egyenruhát
–, és belebújok. Hirtelen eszembe jut aszívgyógyszerem, és a
dokumentum, amit Puszta Föld táborának tudományos
laboratóriumából hoztam el. Kiveszem őket afélredobott
nadrágomból, és becsúsztatom a zsákomba.
– Hogy mentjük meg Sigurt? – kérdezem.Ideje, hogy ezzel
foglalkozzunk.
– Sehogy – válaszolja Ash.
– De hiszen a vérapád!
– Nem akarná, hogy felrúgjuk a küldetést –mondja Ash.
– De...
– Nem akarok erről többet beszélni, Natalie– jelenti ki
határozottan. – Nem fogjuk megmenteni.Tiszta Rózsa pontosan
erre számít.
Ash magára húz egy köntöst, mintha aludniakarna.
Befejezettnek tekinti a beszélgetést.
Fogom az egyik lámpást, és elsétálok ahosszú kocsi másik
végébe, hogy legyen köztünk némi távolság,és nehogy olyasmit
mondjak, amit később megbánok. Ash döntiel, mit tegyünk
Sigurral kapcsolatban, de ez még nem jelentiazt, hogy
egyetértek vele. Két feltornyozott ládahalomközti résben bújok
el. Elijah egy pillanat múlva odasurranmellém. Kevés a hely, és
a farka a lábujjamat csiklandozza, de nemnagyon bánom. Arany
szeme csillog a narancsos fényben.
– El sem hiszem, hogy Ash nem akarja meg-menteni Sigurt –
zsörtölődöm. – Valószínűleg kínozzák e pil-lanatban is, míg
beszélünk!
– Feltehetően – ismeri el Elijah. – De Ash-nek igaza van.
Rózsa arra számít, hogy megpróbálkozunk egy mentőakcióval,
és az felérne egy öngyilkossággal. Fegyver-telenül és
felkészületlenül nem törhetünk beCentrumba.
– De legalább megpróbálhatnánk! – mormo-lom. – Ha
rabságba vetnének, nem szeretnéd, hamegmentenénk?
– Dehogynem, de én kicsit önző vagyok –mondja Elijah.
Erőltetetten felnevetek. – Te, önző? Soha!
Elijah elvigyorodik. Jól áll neki. Lefogadom,odahaza
körülrajongják a nők. Nemcsak azért, mert jóképű, hanem mert
a nagyképűsége alatt édes pasi.
– Vár rád otthon valaki? Például egy barát-nő? – kérdezem,
mert szeretnék többet tudni az életéről.
Gúnyosan mosolyog. – Miért? Féltékeny vagy, szépségem?
– Brr, nem érdekes – legyintek. – Bocs, hogy egy szót is
szóltam.
– Nincs – vallja be végül. – Senki sem vár.
Beismerem, meglep.
– Azt hittem volna, hogy a konzul fiának alábai előtt
hevernek a lányok.
– Nyilván, de engem nem érdekelnek az ilyenlányok –
játszik szórakozottan a csuklóin levő arany karperecekkel, és
megérzem, hogy nem akar többet az ot-thonáról beszélni. –
Jobban vagy már? – kérdezi halkan, hogy Ash ne halljon minket.
Bólintok. Bár rémesen érzem magam, denem a betegségtől.
– Ash elutasítóan bánik velem, és nem tu-dom, miért –
súgom. – Mondott neked valamit?
– Azt hiszi, lefeküdtünk egymással – mag- yarázza Elijah.
– Micsoda? Miért? – Egymást kergetik agondolataim.
Elijah elmeséli, amit Ashtől hallott. – Nyil- vánvalóan nem
hallotta a teljes beszélgetésünket a laborban.
– Nem mondtad el neki? – kérdezem.
– Megígértem, hogy nem fogom – válaszoljaElijah. – De
egyszer csak meg kell mondanod neki azigazságot.
– Úgy lesz.
– Mikor?
– Amikor elérkezik az ideje – válaszolom. –Most nem
mondhatom el, a Sigurral történtek utánsemmiképpen sem.
Ráadásul egy küldetés kellős közepén vagyunk...
– Kifogásokat keresel.
– Nem – tiltakozom.
– De igen.
Felsóhajtok. – Lehet. De szükségem van egy kis időre. Még
nem készültem fel rá, hogy véget érjen akapcsolatunk.
– Nem szakít majd veled csak azért, mert beteg vagy.
– Igaz, ahhoz túlságosan szeret – válaszo-lom. – És pontosan
ezért kell szakítanom vele. Nem akarom,hogy végignézze a
halálomat. Már eleget szenvedett.
A ládák közti résen kikukucskálva nézem Asht, ahogy alszik.
Fekete haja lágy hullámokkal keretezi sápadtarcát, kissé
szétnyílt ajkai közül kivillan az agyara hegye.E pillanatban
békésnek látszik, bár tudom, hogy ez nemtart sokáig.
Megérintem az aranyláncról lógó eljegyzésigyűrűmet. Úgy volt,
hogy életünk végéig együtt maradunk, ésmost...
– Még nem akarok elbúcsúzni tőle – sutto-gom. – Amilyen
ütemben jelentkeznek a tünetek, szerintem van néhány
hónapom, mire igazán kitör rajtam a beteg-ség. Előbb a küldetés
végére járunk, és ha majd Centrumba érünk,megmondom neki.
– Minél későbbre tolod, annál nehezebb leszneki.
– Nem, ha óvatosan kiaraszolok az életéből –mondom, és
egy terv kezd a fejemben körvonalazódni. –Ha a következő
hetekben lassan eltávolodom tőle, akkor nemlesz számára olyan
nehéz, amikor elhagyom. Ezenkívül, ha Cen-trumig várok a
szakítással, ott lesz majd mellette Cékla,hogy segítsen neki
talpra állni.
– Hát... nem is tudom...
– Kérlek, Elijah! Hadd csináljam úgy, ahogy én gondolom,
és akkor, amikor jónak látom.
– És ha a tünetek hamarabb jelentkeznek,mint gondolod?
– Akkor nyilvánvalóan el kell mondanomneki – szögezem le.
Elijah a faládának dönti a hátát. – Rendben van – mondja
végül. – De hogy magyarázzam meg, amit ki-hallgatott a
laborban?
Én... – Ezzel a kérdéssel sarokba szorított. –Nem tudom.
Nem tetszik, hogy Ash azt hiszi, megcsalomElijah-val, de
könnyebben elenged, ha azt hiszi, megváltoz-tak iránta az
érzéseim.
Elijah ismét felsóhajt; láthatóan sejti, mi jára fejemben. –
Ha ismét rákérdez, nem tagadom majd a gy-anúsítgatásait, de
nem is adok helyt nekik, rendben?
– Köszönöm – hálálkodom csendesen. –Igazán sajnálom,
hogy miattam a kellős közepébe csöppentél,Elijah.
Feszülten elmosolyodik. – Jó, jó, de ha mégegyszer megüt,
oda az egyezség.
– Mikor ütött meg? – lepődöm meg.
– Még a koncentrációs táborban – válaszolja.
– Ó! Nagyon sajnálom.
Vállat von. – Valószínűleg megérdemeltem.Flörtöltem
veled.
Elpirulok.
– Ezt most biztos nem kellett volna el-mondanom neked –
vallja be, és ő is elpirul.
– Á, minden rendben – válaszolom, de hir-telen zavarba ejt,
hogy a lába az enyémhez simul. – Azt hittem,inkább Amy az
eseted – teszem hozzá, mert eszembe jut,hogy flörtölt vele még a
Repkény templomban.
– Helyes lány – ismeri be. – De én azokért alányokért
vagyok oda, akik megmentik az életemet.
Még vörösebb leszek. Ami azt illeti, kétszer ismegmentettem
az életét. Először akkor, amikor segítettemneki elmenekülni az
őrök laboratóriumából, és másodszor még a vonaton, amikor
megöltem a Haragvót.
– Gondolom, a pasik rendre kikezdenek veled – jegyzi meg.
Felnevetek. – Á, dehogy! Nem vagyok olyan,mint az őrök
Ifjúsági Havilapjának címlapján a hosszúlábú modellek.
Vöröses szemöldökét ráncolja. – Fogalmadsincs, ugye,
milyennek látnak mások?
– Miért, milyennek látnak? – vonom meg a vállamat.
– Te vagy az a lány, aki az egész nemzet előttazt kiáltotta:
„Ahol nincs félelem, ott nincs elnyomás!” – válaszolja. –
Gyönyörű vagy és bátor. Nem fogod fel, hogy beléd zúgnak a
pasik?
Zavartan nevetek.
– Bocs – mormolja. – Néha nem működik aszűrőberendezés
az agyam és a szám között.
– Nincs semmi gond – fogom meg a kezét. –Komolyan.
Hízelgő, amit mondtál.
Lenéz összekulcsolódó ujjainkra. – Hát igen,úgy is kell, hogy
legyen. Igazi fogás vagyok. – Viccnek szánja,de fakó a hangja.
Elijah az arrogáns felszín alatt aranyos fiú, ésszemmel láthatóan
nagyon vonzó, de az én szívem csak egyvalakié.
– Bocsáss meg, Elijah – szabadkozom. –Tudod, ugye, hogy
semmi sem történhet közöttünk?
– Tudom – mondja, és elengedi a kezemet. – Ash szerencsés
ember. Nyilvánvaló, hogy nagyon szereted.
– Amíg csak meg nem halok.
Kíváncsi vagyok, az mikor lesz.
25. NATALIE
ÚTKÖZBEN EGYSZER elnyom a kimer-ültség, és nyugtalan
álmok rohannak meg. Pollyt látom: előbb anővérem, aztán
szürke szeme sárga lesz, és egy har-agvókutyává alakul át,
amelynek méreg csöpög az agyaráról. Anyámat hívom, hogy
segítsen, de nincs ott. Aztán eszembe jut,hogy elmenekült.
Egyedül vagyok. Polly hasán vágások jelen-nek meg, a belei a
földre fordulnak, aztán már ismét a nővérem,aki egy rózsa alakú
vérfolt közepén összegömbölyödve fekszik acella padlóján...
A teherautót megdobja egy kátyú, és felri-adok. Fáj a lábam,
mert egész éjjel Elijah mellett aludtamösszekuporodva. Elijah
erős karját a derekam köré fonja, az arcát atarkómra fekteti.
Nedves az arcom. Sírhattam álmomban.
– Jól aludtál? – hallom a közelből Ash fagyoshangját.
Éberen ülök fel. Ash egy közelben levő ládaszélén ül, és azt a
kapucnis fekete téli köntöst viseli, amit azellátmány között
találtunk. Vajon mióta figyel minket?
Elijah megmoccan, majd hangosan ásítozvaébred fel. –
Hány óra...
Elhallgat, amikor meglátja Ash fenyegetőarckifejezését.
Ash két köntöst hajít oda nekünk. – Vegyétek fel.
Megérkeztünk.
A teherautó lassít, mi pedig belebújunk ahosszú köntösökbe.
A város hangjai vesznek körül: kereskedők kiabálnak
egymásnak, taligák gurulnak az utcán, zeneszűrődik ki egy
vendéglőből. Kora délután lehet; azidőérzékem teljesen
összezavarodott attól, hogy itt kuksoltam akocsiba zárva, ahol
nem volt természetes világítás.
Ash felemeli a teherautó hátsó ajtaját, éskellemesen csap
meg a kinti hűs levegő, melybe fűszerek ésgyógynövények illatát
érzem. Trákia legnagyobb, nyüzsgő piacán vagyunk, ami mellett
a Chantilly Lane-i eltörpül. Sok száz, ha nemsok ezer kerek
épületet látok, melyek piros homokkő téglák- ból emeltek. Nem is
egynek freskót festettek az oldalára, amitőlolyan a város, mint
egy színes látomás. De nem ez a leg-feltűnőbb. Az épületeknek
rafináltan lépcsőzetes tetejük van, és ezeketkülönös, csillogó
fémmel fedték be, amihez foghatót mégsosem láttam.
Ragyogóra csiszolták, és visszatükrözi afényt, amitől az egész
város csillog-villog, mint amikor a napsütéstükröződik a
tengeren. Gyönyörű!
– Értem már, miért kapta Trákia a Tükör- város nevet! –
súgom oda Elijah-nak.
– Napcserepek
–
magyarázza.
–
Így
termelnek
villanyáramot. Mi is alkalmazzuk Viridisben,de nem ilyen
mértékben.
Ash egy szót sem szól, csak a fejére húzza acsuklyát, és
leugrik a mozgó teherautóról, a köpenye úgy tárul szét mögötte,
mint a főnixszárnyak. Elijah megfogja akezemet, és együtt
ugrunk; nagyot puffanunk a poros úton.
Elfutunk a teherautótól, és igyekszünk minélmesszebb
kerülni tőle. Elvegyülünk az emberek között,akik fűzős-turnűrös
ruhákban, erős színekben pompázó frakk-kabátokban vagy
élénk színű köntösökben járnak. Felhúzomén is a csuklyámat,
ahogy Ash nyomában egyre beljebb járunk apiac forgatagában.
A hűs tavaszi szellőben zászlók csattognak,mint a lepkék
szárnyai, ragyogó színük kirajzolódik akobaltkék égre. Füstös
képű kereskedők, akik mellett elmegyünk,ősi kereskedődalokat
énekelnek, amelyek gyönyörű dallamot ki-adva át- meg átszövik
egymást, egymásra rétegződnek. Madárdalraemlékeztet. Az
egész hely csupa öröm és elevenség. PusztaFöld után boldogító
változatosságot jelent.
Ám ennek ellenére minél beljebb megyünk asikátorok
útvesztőjébe, annál csüggedtebb leszek. Amerre csak fordulok,
újabb vendéglőket vagy fogadókat látok.Elkeseredve
tapasztalom, hogy egyetlen vendéglátóhely felett sem függ
névtábla.
– Egyik helynek sincs neve – jegyzem meg. –Hogy fogjuk
így valaha is megtalálni a Holdcsillagot?
Elijah a homlokát ráncolja. – Kénytelenek leszünk
kérdezősködni.
Piacszerte időnként fadobogókra épített,hatalmas digitális
kivetítőket látunk, és mindegyiken mindigugyanaz a nyolc
fénykép a KÖRÖZÖTT BŰNÖZŐK,KERÍTSÉK KÉZRE ŐKET
ÉLVE VAGY HALVA felirattal:
Ash
Én
Sigur
Roach
Anya
Cékla
Juno
Day
Szerencsére Elijah nevét nem sorolják fel, seHaroldot,
Nicket vagy Amyt, de egyikük sem a lázadásmagas rangú tagja
vagy szökött fogoly, valószínűleg ez lehet azoka. Sigur
fényképét mindegyiken kihúzták. Elfo-gásának híre már
bizonyára elterjedt az országban. Rózsa nem vesztegette az időt,
hogy közhírré tegye a győzelmét. Vajon mit művelnek vele?
Életben van-e egyáltalán? Még jobban be-húzom a csuklyát az
arcomba.
– Lassíts, Ash – kérem percek múlva,kifulladva.
Ash megáll, és bevár, a szeme úgy csillog,mint körülöttünk a
tükrös tetők. Az arckifejezése ellágyul,amikor látja, milyen
fáradt vagyok. Megint hányingerem van,minden bizonnyal a
piacon kapható fűszerek és illatszerek fojtog-ató illatától.
Gyöngéden megfogja a kezemet. RajtakapomElijah-t, hogy
minket néz, az arcán fájdalmas kifejezés.Bárcsak ne mesélte
volna el, hogy belém esett, ettől minden oly-an feszélyezetté
válik.
– Jól vagy? – kérdezi Ash.
– Valami vírus a gyomromra ment – hazu-dom. Nem tudom,
még hány kifogást tudok kitalálni, mire gy-anú ébred benne.
Homlokon csókol. Apró gesztus, de összetöria szívemet. El
sem hiszem, hogy szakítani akarok vele. An-nyira szeretem! De
aztán emlékeztetem magam, mit kelltennem.
– Keressünk valami szálláshelyet – veti fel. –Kell, hogy
legyen a közelben egy Ember az Egységért-menedék. Figyeljétek
az ajtókra festett salakrózsa-emblémát.
Elsétálunk a kerek épületek előtt, és azajtófélfákat lessük,
hátha észrevesszük az égő rózsát. Va-lahányszor elmegyünk egy
vendéglő előtt, Elijah besiet, és ellenőrzi,nem a Holdcsillag-e.
Mindig a fejét rázva tér vissza. Fűszereketárusító standokat
hagyunk el, munkásnyúzó üzemeket, ahol azőrök lobogóit
varrják és kardkovácsokat, akik ezüstözöttfegyvereket
gyártanak, amelyek hasznosak a hegyifar-kasok és a
sötétfajzatok ellen: mindkét faj allergiás azezüstre.
Az egyik piaci bódé előtt a Tiszta Hit egyik zarándoka áll
egy ládán, és a Teremtés Könyvéből prédikál.Hívő követőinek
nyája elragadtatással hallgatja, s időnkéntszajkózzák csak, hogy
„mondá Őkegyelmessége”. A zarándok fejesimára borotvált, és
rózsát tetováltak rá, akárcsak Sebastianra,ami önmagában is
elég riasztó látvány, de van még rajta valami,ami miatt
megtorpanok. Egy másodperc töredéke alattrájövök, hogy ezüst
udvar veszi körül a szivárványhártyáját. Ilyetmég sosem
láttam. Valami genetikai szemproblémalehet.
Leszegett fejjel megkerüljük a zarándokokat,és tovább
keresgéljük a védett házat.
– Keressük meg a sötétfajzat gettót – ajánlja Ash. – Ott, ahol
sötétfajzatok vannak, az Ember az Egységérttagjait is
megtaláljuk.
Észreveszek egy táblát, ami a Fűszer tér felémutat.
Feltételezzük, hogy a sötétfajzat gettó a főtérközelében van,
akárcsak Fekete Városban, ezért ebbe azirányba indulunk. Ash
keze néha hozzáér az enyémhez, mintha megszeretné fogni, de
egyikünk sem kezdeményez. Mintha oda jutottunk volna vissza,
amikor megismerkedtünk, és nem tudtuk,mit érez a másik.
Ahogy a Fűszer tér felé közeledünk, rögtöntudom, hogy baj van.
Egy pillanattal később már hallom is: a kor- bács csattanását, egy
lány sikoltását, aztán férfiak nevetését.
Ash megragadja a kezemet, amikor a térrelépünk. – Maradj
a közelemben.
A főtér háromszor nagyobb, mint a Fekete Város-beli tér, és
az északi végén egy hosszú kőfal magasodik,ami mögött a
sötétfajzat gettó található. A tér másik végénegy vörös
homokkőből emelt impozáns, több évszáza-dos épületet látunk.
Díszes a homlokzata, masszív, ékes ajtajacsaknem az épület
feléig ér, égetett narancsvörösre festették, ésegy beleépített
kisebb ajtón át lehet az épületbe jutni. A történelemkönyvemből
ráismerek: ez a trákiai városháza.
A főtér közepén három őr néhány trákiaigyereket ver. A
járókelők nem vesznek tudomást róluk, mertnem akarnak a
dologba keveredni. A dákok vándorló nép, atársadalmunk
peremén élnek, és még a munkabakanc-soknál is kevesebb
tisztelet illeti meg őket. Az egyik dák egy tízévesnél nem idősebb
fiú, akinek sötét, napbarnított bőre, sötét,göndör haja és olyan
kobaltkék szeme van, mint amilyen felettünk az ég. Az arca véres
ott, ahol megütötték, míg a társa, egy tizen-hét év körüli lány
ruhájának a vállpántja szakadt el. A lány hullámos
gesztenyebarna haja csaknem földig ér.Színes tollakat fűzött a
fürtjei közé, amitől olyan, mint egy egzotikusmadár.
Az egyik támadó, egy borotvált fejű, töröttorrú alak
összefogja a lány csuklóját a háta mögött,míg a társa egy rövid
lovaglóostorral veri.
– Enyveskezű dák söpredék! – fortyog alovaglókorbácsos. –
Majd én megtanítalak, hogy ne lopj azsebemből!
A lány leköpi a férfit, és olyan virágosnyelven szidja,
amilyet még sosem hallottam. A lány asérülései ellenére is vad
erővel küzd a foglyul ejtői ellen.
A harmadik őr megragadja a lány arcát, ésszemügyre veszi.
– Paraszt létedre csinos jószág vagy – jegyzimeg, és
megcsókolja.
A lányt erőszakkal megcsókoló őrről Sebasti-an jut az
eszembe, és az, hogy erőszakolta meg Pollyt.
– Segítenünk kell nekik – szólalok meg.
– Fel fognak ismerni minket – veti ellen Ash,és a közelben
levő digitális kivetítőn közzétettfényképeinkre pillant.
A dák lány beleharap a férfi ajkába, mire aférfi fájdalmában
felnyög, és hátratántorodik. Keményen szá- jon vágja a lányt,
amitől az a földre esik.
Összerezzenek. – Ash! Tennünk kell valamit.
Ash felkap egy kis port a földről, és a szemeköré meg az
orrára keni. Szó nélkül odalép az őrökhöz,mögötte repked a
köpenye. Elijah-val utána sietünk.
A közelben levők továbbra is a dolgukra siet-nek, és
szándékosan lesütik a szemüket, ahogy azőrök mellett
elsurrannak. A korbácsos férfi ismét magas- ba lendíti a karját,
hogy lesújtson a lányra. Ash elkapja acsuklóját, és a
lovaglókorbácsot tartó kar megáll a leve-gőben. A férfi
összerándul.
– Tudod, ki vagyok? – mordul rá Ash halk,fenyegető
hangon.
A férfi arcából kifut a vér. Rémülten villan atekintete a
társaira.
– Főnix – suttogja.
– Úgy bizony – acsarog Ash. – És tudod, mi-hez kezdek a
hozzád hasonlókkal?
A férfi ismét bólint. Nyilván hallotta a Galli-umból érkező
híreket, ahol Ash a szóbeszéd szerint száz őr-rel végzett a puszta
agyarával.
– Akkor azt tanácsolom, ereszd el ezt a fiútés lányt,
máskülönben kénytelen leszek... – megvil-lantja az agyarát –
példát statuálni veled.
Ash elereszti az őr csuklóját, és a három férfia nyakába szedi
a lábát.
– Ugye, tudod, hogy mindenkinek elmond- ják, hogy itt
vagyunk? – kérdezi Elijah.
– Ebben biztos vagyok – válaszolja Ash. –Így aztán nem árt
mielőbb búvóhelyet keresnünk.
Ash felsegíti a fiút, megvizsgálja a sérüléseit,én pedig a lányt
állítom fel. Magas, darázsderekú teremtés, azarca megejtően
szép: kiugró pofacsont, fekete salakkő porralkörülrajzolt
macskaszerű szempár és bronzérmék színérefestett, duzzadt
ajkak. Elijah végigméri, és láthatóan kedvére van, amit lát. A
szememet forgatom, és enyhe rosszallásébred bennem.
– Nem kellett volna beleavatkoznod, én is el- bírtam volna
velük – jegyzi meg a lány, miközben a bíbor- vörös ruháját
porolja.
Ennyit a háláról.
– Megsérültél? – kérdezi Ash.
– Megmaradok. – A lány benyúl dús kebleiközé, és előhúz
egy pénzzel teli bőrerszényt. – De ezmindenesetre sokat segít!
Szóval tényleg ellopta a férfi pénzét? Ám ezsem ok arra, hogy
megverjék.
– Te valóban Főnix vagy? – kérdezi a fiú.
Ash bólint. – És te?
– Lucas.
– Én pedig Giselle vagyok – mondja a lány,és nyíltan
csodálja Asht. – Meg kell mondanom, akörözési fényképek
egyáltalán nem hízelgőek.
Ash zavartan dörgöli a tarkóját.
Lucas felnevet. – Giselle mindig szerelmesszemmel néz,
amikor a híradóban lát!
Giselle a karjára csap. – Csitt!
Megfogom Ash kezét, hogy mutassam, az en- yém, és máris
bizalmatlanságot táplálok a lány iránt.
Elijah a gettó fala felé int a fejével. – Nemhallom a
túloldalon a sötétfajzatokat.
– Mert valamennyien meghaltak – vilá-gosítja fel Giselle. –
Tavaly elkaptak valami vírust.
A Haragvó már a Tartományokra isátterjedt?
Ash a homlokát ráncolja.
– Hogyan háláljuk meg, amit tettél? –kérdezi Giselle.
– Szállásra lenne szükségünk, ahol ma éjjelkipihenhetjük
magunkat – válaszolja Ash.
– Tudok ilyen helyet – ragyog fel a lány arca.– Elviszlek
benneteket Madame Clarához.
26. NATALIE
GISELLE INT, hogy kövessük. Habozom,mert nem bízom
benne, de a fiúk láthatóan nem osztják az ag-godalmamat, hiszen
készségesen vele tartanak. Az jut róla az es-zembe, hogy az őrök
fiai hogy koslattak az iskolában Polly után.Megtettek volna
bármit érte, bár Polly sosem élt vissza ezzel. A nővéremnél
romlatlanabb szívű embert még nem hordotta hátán a föld.
Giselle hátsó sikátorok labirintusán vezetminket, amik
annál keskenyebbek és sötétebbek, minélmesszebb kerülünk a
város központjától. Hamarosan elhagyjuk apiac kerek épületeit,
amiket keskeny téglaházak váltanak fel, om-ladozó falaikat
élénkvörösre, lilára, kékre és aranyrafestették. A kirakatokat
nézem, és beleborzongok a baljós árukínálat- ba: majomfejek,
üvegbe zárt békák, csirkeláb, kígyóbőr. Elijaha száját húzza a
látványtól, és éppen annyira taszítja akörnyék, mint engem.
Hova visz ez a lány? Megrángatom Ashruhaujját.
– Nem tetszik ez nekem – súgom oda. –Menjünk vissza a
piacra.
Kedves, de lekezelő pillantást vet rám. –Csak azért, mert
Giselle dák, még nem jelenti azt, hogy megbízhatatlan.
Nem is, de ellopta annak a férfinak a pénzét, EZÉRT
megbízhatatlan. Akaratlanul is megfordul afejemben, hogy Asht
elvakítja a lány szépsége. Vagy talán... taláncsak velem van a
baj, ismerem be. Nincs ínyemre, ahogy folyton vissza-visszanéz
Ashre, és elbűvölő mosolyt vet rá.
Lucas mellénk szegődik. Érdekli Elijah farka,ami éppen
csak kivillan a köntöse alja alól. A fiú folytonutánakap, és nevet,
amikor Elijah elhessenti, mint egy szemtelenlegyet. Valamiféle
játék kezdődik közöttük, és bár Elijah bosszúsnak tűnik, a szeme
csillogásán látom, hogy csak megjátsszamagát. Szerintem
gyakran megesik vele az ilyesmi, amikorgyerekek között van;
emlékszem, hogy a rombolóhajóról megmen-tett kislány, Bianca
is a farkával játszott.
Befordulunk egy mellékutcába, és Gisellemegáll egy
ibolyaszínű ház előtt, amelynek a cikornyástetejét csillogó
napelemek borítják, és egy napot formázószélkakas díszíti.
– Legyetek üdvözölve Madame Claránál –mondja Giselle, és
kinyitja előttünk a fekete ajtót.
Csengő csilingel, amikor belépünk a fél-homályos boltba. A
falakat éjsötétre festették, és ezüst csil-lagokat festettek rájuk. A
kerek szobában tömjén nehéz illata száll, ésrögtön felfordul tőle
a gyomrom. A fapolcokat bőrkötéseskönyvek, varázsitalok,
gyertyák és színes kristályok töltik meg.
A szoba közepén egy idős asszony ül egy as-ztalnál; olyan
népviseletben van, mint Giselle, a csuklójátsúlyos ezüst
karkötők ékesítik. Két karjára és az arcára bonyolult, ősi
zodiákus jegyeket tetováltak.
Durva szálú, ősz és hosszú a haja, sötét ola- jbarna bőre
cserzett és csupa ránc meg tetoválás.Bronzkeretes kerek
napszemüveget visel, amit most letol az or-rán. Halkan
felsikoltok, amikor meglátom, hogy az alsó ésfelső szemhéját
összevarrták.
Felém fordul, és mosolygó szájából kivillan-nak aranyfogai. –
Szeretnéd, ha jósolnék a tenyeredből? Csak két pénz.
– Nem kuncsaftok – mondja Giselle, és azasztalra dobja az
erszényt. – Hadd mutassam be Ash Fishert,Clara, ő pedig
Natalie Buchanan, és...
– Elijah Theroux – segíti ki Elijah.
– Szállásra van szükségük. Az őrök elől bujkálnak –
magyarázza Giselle.
Madame Clara kiköp az őrök hallatán, éshalkan átkokat szór
rájuk. Feláll, és ízületi gyulladástól fájódereka miatt nehézkesen
indul el. Int nekünk, hogy kövessük a hátsószobába. Nemsokára
az is világossá válik számomra, hogy a boltcsak kis része a
düledező épületnek, ami négyemeletnyi ma-gasba emelkedik.
Minden szobát a szivárvány más-más színérefestettek, és a
lépcső mentén falfestmény húzódik, amitnyilvánvalóan az a tíz
gyerek festett, akik nevetgélve, játszva ro-hangálnak a házban.
Lucas megrángatja Elijah farkát, aztánelőrerohan, hogy az
egér-macska játék folytatására nógassaElijah-t. Elijah nevet, és
kergetni kezdi. Elmosolyodom. Látom, hogy Ash rám néz.
Amikor meglátja, hogy észrevettem a pil-lantását, fájdalmas
arccal elfordul.
– Miért van itt ennyi gyerek? – kérdezem,miközben felfelé
kapaszkodunk a nyikorgó lépcsőfokokon amásodik emeletre.
Nem tartom valószínűnek, hogy Claragyerekei, hiszen túl öreg
ahhoz, hogy az anyjuk legyen.
– Madame Clara egy menekültotthont tartfenn –
magyarázza Giselle. – Az itt élő gyerekek ily-en vagy olyan oknál
fogva elszöktek otthonról. Madame Claragondoskodik róla,
hogy ne kerüljenek az utcára.
Így már érthető, hogy Giselle miért lopott azutcán. Pénzt
kell szereznie, hogy eltartsák a gyerekeket,ahogy Ash is
kénytelen volt Ködöt árulni, hogy támogassaaz apját. Madame
Clara két egybenyíló szobába vezet minket:csupasz padló, a kék
falakat sokszínű selyemanyag borítja. Közve-tlenül velünk
szemben széles, kiöblösödő ablakok nyílnak egy erkélyre, ami
roskadozik a cserepes virágoktól. Jobbra egy ágy van, amit
kézzel varrt steppelt takaróval fedték le, balra egy egyszerű
bádogkád és mosdó. Nem egy királyilakosztály, de a vonaton és
a barlangban töltött éjszakák után valóságosparadicsom.
– Ez neked meg Ashnek – közli velem Ma-dame Clara. – A
szekrényben ruhát is találtok, ha átszeretnétek öltözni. Elijah a
szomszéd szobában alszik majd Lucasszal ésa fiúkkal.
Giselle Ashre mosolyog. – A szobám a foly-osó végén van, ha
valamire szükséged lenne.
Madame Clara nyomában végigvonul a foly-osón, a csípőjét
egy kicsit bujábban ringatja. Ash féloldalasanelvigyorodik,
élvezi a látványt. Elönt a paprikaméreg, ésdurva szavakat
motyogok, miközben dühösen bemegyek ahálószobába.
Kinyitom az erkélyablakot, hogy beengedjek egy kis levegőt,
aztán leülök az ágyra, és leveszem a cipőmet,míg Ash fürdővizet
enged. Puszta Föld óta most először vagyunk magunkban;
különös érzés. A feszültség falat emeltközénk, ami napról napra
magasabb lesz. Ash folyton rám néz, mintha beszélgetni akarna
velem valamiről, de aztán meggondoljamagát. Ideges vagyok,
amitől görcsbe rándul a gyomrom, és aggó-dom, hogy arról a
beszélgetésről akar faggatni, amit köztem ésElijah között
kihallgatott. Nem tudom, mit válaszoljak, harákérdez.
– Natalie? – szólal meg végül.
Összerándul a gyomrom. – Igen?
Olyan áthatóan néz rám, hogy a tekintete sz-inte éget. Biztos
észrevette, hogy megmerevedtem, mertelfordul.
– Semmi – motyogja. – Fürdesz elsőként?
Nem, fürödj te először – válaszolom.
A kád elé húzza a paravánt, és levetkőzik. A táblák között
néha megpillantom: a bicepsze hajlatát,lapos hasán az izmokat,
meztelen csípőjét. Elönt a vágy. Víz csobban,ahogy beül a
kádba.
Fájdalom nyilall a combomba. Lenézek, ésekkor veszem
csak észre, hogy a combomba mélyesztem akörmeimet. Gyorsan
felállok. Zavarban vagyok. Kontyba csavaroma hajamat, aztán
kibújok a fekete köntösből, a felsőmből és anadrágomból, így
már csak mellény és alsónemű marad ra- jtam. A szekrényhez
megyek, és három, ruhát találok benne. Egy pávakék
népviseletre esik a választásom, amelynek blúza szabadon
hagyja a vállat, és a rakott szoknya aljába kisaranypénzeket
varrtak. A steppelt takaróra terítem, és kez-dem kigombolni a
gyöngyház gombokat.
Ismét csobban a víz, majd meztelen talpak közeledését
hallom a fapadlón. Megfordulok, a szívem atorkomban dobog.
Ash centikre áll tőlem. Vízcseppek gurulnak le meztelen
felsőtestén, elérik a köldökét, aztán...Elpirulok, és nagyot
nyelek. Kinyújtja a kezét, és a csípőmre teszi.Nem tudok másra
gondolni, mint a bőrömet érintő ötujjhegyére.
Egy hosszú pillanatig semmit sem tesz, csak engem néz.
Szótlan és bizonytalan. Meleg szellő fúj be anyitott
erkélyablakon, és meglebbenti nedves haját. Végül magához húz,
és lehajol hozzám. A csók lassú, gyönyörű, végtelenül intenzív, és
azonnal megfeledkezem a világról, és elmer-ülök benne. Beletúrok
kékesfekete hajába, és közelebb húzommagamhoz, a csókunk
szenvedélyesebb lesz. Vizes teste átáztatja apamutmellényemet,
és libabőrös leszek, de nem érdekel, csak ahátamon lesikló kezét
érzem. Megáll a bugyim korcánál.
– Hiányoztál – suttogja, és a keze a gumi alásiklik.
Elkaptam a Haragvót.
A gondolat úgy vág gyomron, hogy hátratán-torodom, és
levegő után kapkodok. Jaj, istenem, jaj,istenem, jaj, istenem!
Hogy lehetek ilyen meggondolatlan?Könnyes szemmel nézek fel
rá.
– Mit tettem? – kérdezi lesújtottan.
Eltakarom a számat, hogy elfojtsam afeltörni készülő
zokogásomat. Hogy lehettem ilyen ostoba?Megfertőzhetem!
Egy pillanatig csak döbbenten és összezavar-odva áll.
– A hegek miatt? – kérdezi csendesen.
– Nem! Istenem, hiszen megmondtam, hogy azok nem
érdekelnek – pislogok, és próbálom vissz-anyerni az
önuralmamat.
– Akkor hát miért?
– Én... – Nem tudom, hogy fejezzem be amondatot.
Megfertőződtem a Haragvóval, és szeretlek,és el foglak hagyni, és
úgy, de úgy sajnálom!
Felkapja a ruháját a padlóról, és magárarántja őket.
Utána futok. – Ash...
Elnyomakodik mellettem, kiviharzik aszobából, és becsapja
maga mögött az ajtót.
– Bocsáss meg – suttogom.
Aztán lerogyok a padlóra, és sírva fakadok.
27. NATALIE
EGY ÓRÁVAL KÉSŐBB frissen fürödve, apávakék ruhában
lefelé indulok a lépcsőn. Járás közben csilin-gelnek a ruhaaljba
varrt érmék, és vidámabbnak tűnnek alépteim, mint amilyenek
valójában. A nyakamban lóg az aranymedál,amit a
születésnapomra Ashtől kaptam. Azeljegyzési gyűrűm is a
láncon lóg, és bedugom a ruhámba, hogy nelegyen szem előtt.
Mindenki a konyhában gyűlt össze, és Ma-dame Clara
digitális képernyőjén nézik az SBNhíradójának képeit Sigur
elfogásáról. Leülök a nagy tölgyfa asztalmellé. Meleg és
otthonos a konyha, terrakotta padlócsempék,és a folyosón
látható freskóhoz hasonlóan, a fa konyhabút-orra festett színes
festmények teszik hangulatossá. A szekrényekről csomóba kötött
fűszernövények lógnak, a polcokon üvegek- ben tealevelet látok.
Bár vak, Madame Clara mégis ügyesen mo-zog a konyhában,
miközben egyszerű rizsételt készít vacsorára.Kikerüli Lucast,
aki törökülésben kuporog a padlón, és pirosszalagot köt Elijah
farkára, amit máris cifra masnik díszítenek.Giselle nevet, és
elhessegeti onnan.
– Menj ki a kertbe játszani, te istenverése –szól rá.
Lucas nyelvet ölt rá, aztán elszalad a többigyerek után.
Giselle a karjában egy rakás üveget hoz, majdleteszi őket az
asztalra. Elénksárga ruhát vett fel, vöröses- barna hajába rikító
narancs tollakat fűzött. Az arcán lila véralá-futás látszik, ahol az
őr képen törölte.
Ash közönyösen ül a szoba sarkában, és ahíreket nézi. Csak
egy pillanatra néz fel, amikor leülök.
– Sigurt Centrumban tartják fogva, hogy kihallgassák –
közli színtelen hangon. – Jövő héten állítják bíróság elé a Fekete
Város felgyújtásában játszott szerepéért.
– De legalább még életben van. Ez jó hír –igyekszem a dolog
pozitív oldalát nézni. – Lehet, hogy Roachodaküld egy
mentőcsapatot?
– Ne butáskodj. Nem fogják megmenteni.Túlságosan
veszélyes lenne – jelenti ki Ash. – Vegyük úgy, mintha már nem
is élne.
Lenyelem a választ. Nagyon fáj nyers válasza.Elijah
aggodalmasan felvont szemöldöke alól nézrám.
Giselle a konyhaasztal szélén kucorog Ashmellett, és az
üvegek címkéire írogat; az üvegekben minthaőrölt bors lenne. A
lábujjaira húzott aranygyűrűk csillognak,ahogy a lábával
meg-megérinti Ash lábát. Nem tudom, véletlen-e vagy sem, de
szerencsére Ash elhúzza a lábát, mielőttátvetném magam az
asztalon, és kitépném a lány hajából anarancs tollakat.
Elijah letekeri az egyik üveg fedelét, és be-leszagol, aztán
elfintorodik.
– Ez meg mi? – kérdezi, és Giselle kezébenyomja az üveget.
– Őrölt éjszakai suttogás – magyarázza Gis-elle, és
visszacsavarja a fedelet az üvegre. – A teánkba keverjük, hogy
ellazuljunk. Nagyon erős, de a népem jól tűri,ezért nem dönt le
minket a lábunkról úgy, mint másokat. Csak kellemesen,
álmosítón elzsongít.
Csipogni kezd a digitális képernyő, ésmegjelenik rajta az
őrök címere, alatta a felirat: VILLÁMHÍREK.Mindenki
elhallgat, amikor Ash feljebb tekeri ahangerőt.
– Kedves polgártársak, egy sürgős hírrel sza-kítjuk meg
műsorukat – mondja February Fields. –Most jelentették, hogy a
Főnix néven ismert áruló tűzharcban elesettIrídiumban.
Megismételjük: a Főnix néven ismert árulómeghalt.
Akkora a megdöbbenésünk, hogy egy másod-percbe telik,
mire felfogjuk a hírt.
– Hogy halhatott meg Főnix? – kérdeziösszezavarodva
Giselle. – Hiszen itt vagy.
Ash halkan felnyög. – Jaj, ne! – mormolja.
– Tiszta Rózsa most nyilatkozik a nemzetelőtt – folytatja
February a képernyőn.
Egy pillanattal később Rózsa jelenik meg. Az Arany
Citadella erkélyén levő pódiumhoz megy,ami Centrum főterére
néz. Mögötte az őrök zászlaja lebeg. Ünnepiköntösét viseli, és
bár a kamerára szegezett tekintete szigorú ésrezzenetlen, az
ajkán alig leplezett önelégült mosoly játszik.
Az Őrök Szövetségi Államának több ezer pol-gára gyűlt össze
az erkély alatt, és most megéljenzik. Sokanfehér zarándok ruhát
viselnek, a fejüket simára borotválták, mások azonban a
legújabb divat szerint öltöztek: élénk színű,fűzős ruhát és tollas
kalapot hordanak a nők, a férfiak pedighosszú frakk-kabátot és
selyemmellényt.
Rózsa szól a tömeghez. Futólag említi a nem-régiben átélt
sötét időket, majd kijelenti, hogy a meg-próbáltatásoknak immár
végük. A lázadást leverték. A Főnix nevű ha-mis próféta meghalt.
Ash nem volt halhatatlan, nem volt Messiás.Csak egy fiú.
A bevágott filmen tűzharcot látunk Irídium- ban, ami a
sötétfajzat gettóban tört ki. Nehéz az esőbenés a füstben tisztán
kivenni, de még a rossz felvételen is látszik azegymás
hegyén-hátán fekvő több ezer holttest –sötétfajzatok és őrök
akiket lelőttek. Nem túloztak, amikor vér-fürdőt emlegettek.
Hirtelen egy fekete hajú, magas fiú fut aképbe; LFF-kabátot
visel, és az arcát salakkő púderrel kente be.Hisz ez Ash!
Csakhogy tudom, hogy nem ő az, hanemNick.
Az egyik őrnek támad, aki egy nő fejéheztartja a fegyverét.
Nem látom az arcát, de a hosszú, vörösesszőke lófarokról
ráismerek.
– Juno! – kiáltok fel.
Mielőtt Nick odaérhetne hozzá, bomba rob- ban. Föld és vér
fröccsen a levegőbe, és véreső hullik a csata-térre. Amikor
leülepedik a por, a földben egy sekély kráterlátható ott, ahol az
előbb Nick állt. Semmi sem maradt belőle,aminek alapján
azonosítani lehetne. A közelben Juno fekszik egy vértócsában
arccal lefelé. Nem mozdul. Mellette az őrláthatóan halott.
A következő kép ismét Centrumot mutatja. Az emberek
döbbenten állnak. Amikor rájönnek, hogy akamera őket veszi,
éljenezni kezdenek, mintha végszóra tennék.Rózsa befejezi a
beszédét, és figyelmeztet mindenkit, hogy ahadserege addig nem
nyugszik, míg fel nem kutat és el nem fogminden lázadót. Senki
sem fogja fenyegetni ezt a nagyszerű nemz-etet. Az adás az őrök
címerével fejeződik be, alatta a felirat: EGY HIT, EGY FAJ, EGY
NEMZET A MINDENHATÓJA ALATT.
A nagy megrázkódtatás eleinte elveszi a sza- vunkat; lesújt
minket Nick halála, és a bizonyosság, hogy Juno vagy meghalt,
vagy súlyosan megsebesült. Aggódom Amy és Stuart miatt is.
Vajon sikerült élve elhagyniuk Irídiumot?
Ash előrehajol a széken, a tarkójánösszekulcsolja a kezeit.
Szeretném megvigasztalni, de félek, a fenttörténtek után nem
fogadná szívesen a szeretetnyilvánításomat.
Elijah feláll. – Telefonálhatnék, MadameClara? Szeretnék
jelentkezni a családomnál.
– A szalonban van a telefon – válaszolja azasszony.
Elijah kimegy, és becsukja maga mögött azajtót.
– Mit gondol majd az apám? – kérdezicsendesen Ash. –
Nagyon nyugtalan lesz.
– Tudja majd, hogy nem te voltál – ny-ugtatom meg. –
Tisztában volt vele, hogy Nick és Juno együttutaztak.
Ash hátratolja a székét. – Felmegyek.
Én is felállok, hogy vele tartsak.
Hidegen pillant rám. – Nincs szükségemtársaságra.
Összerándulok, de mire is számítottam? Azelőbb az érzéseibe
gázoltam. Kimegy, becsukja az ajtót. Gisellefelugrik, és elzárja a
digitális képernyőt.
– Az is valami, hogy halottnak hiszik Asht.Ez jó hír –
mondja. – Most nem jönnek Trákiába, hogy felkutassák.
– De Giselle! – dorgálja meg Madame Clara.– Az a fiú a
barátjuk volt.
Giselle kicsit az ajkába harap. – Bocsánat.Nem mindig
gondolkodom, mielőtt beszélek.
– Semmi baj – válaszolom kissé kurtán. – El-nézést, de
megkeresem Elijah-t.
Végigsétálok a folyosón, és Giselle szavaintöprengek. Nem
szívesen ismerem be, de kis mértékben Nick halála valóban
kedvező hír. Ha az őrök, akikkel ma találkoz-tunk, azt mondják,
hogy itt látták Asht, az emberek azt hiszik majd, hogy tévedtek,
hiszen Tiszta Rózsa most jelentette be, hogy Főnix halott.
Mindegyik szobába benézek, amelyik csak afolyosóról nyílik.
Végül megtalálom a szalont. Kicsi, de barát-ságos helyiség, a
falait pazar rózsaszínre festették, a székeketés a heverőt csillogó
anyagokkal vonták be.
Elijah az ablakpárkányon ül, és halkan beszéla telefonba.
Nagyon feldúlt.
– Tudom, mi forog kockán... Igyekszem,ahogy tudok... – túr
bele sötétbarna hajába. Aztán észrevesz azajtóban. – Be kell
fejeznem.
Leteszi a kagylót.
– Minden rendben? – kérdezem.
– Igen, csak az apám szokás szerint egy seggfej.
– Biztosan csak szeretné mielőbb megkapar-intani az Orát.
Ahogy mi is mind – teszem hozzá. – Láttak rombolóhajókat
Viridis fölött?
– Szerencsére nem – feleli. – Azt hiszem,Tiszta Rózsa előbb
megvárja, míg összegyűjtik az embereket,akik nemmel
szavaztak a népszavazáson, aztán egy újkiegészítést fűz Rózsa
Törvényéhez, és eljön értünk.
Bólintok. Egyszerre egyet, mondogattamindig az apám, és
Tiszta Rózsa türelmes ember. Nem minthanéhány ezer básztet
fenyegetést jelentene számára, de minek fec-sérelje az erejét
rájuk, amikor a lázadók támadásaival vanelfoglalva.
Visszaindulunk a konyhába, ahol a vacsoráttálalják.
Leülök, Madame Clara pedig rizst tesz egy tálkába, és leteszi a
tálat közénk az asztalra. Nincs étvágyam.
Elijah tálalni kezd, és mindenki tányérjárapár kanálka rizst
tesz. Észreveszi, hogy elidőzik rajta a pil-lantásom, és rögtön leül,
a nyakáról pedig felkúszik az arcára a vörösség, bár fogalmam
sincs, miért. Miért kellene zavarba jönnie?Hiszen csak kedves
volt!
– Elijah korábban mesélt nekünk aTizedikről, és hogy az
édesanyját keresitek – jegyzi meg MadameClara. – Úgy vélitek,
hogy egy Holdcsillag nevű helyen van?
– Igen. Hallott róla? – kérdezem.
– Sajnos, nem, kedvesem – válaszolja Ma-dame Clara. – Több
száz vendéglő van a városban.
– A nevüket viszont az épület valami jellegzetességéről
nyerik – kotyog közbe Giselle. – A VörösNapnak például
élénkpiros napot festettek az ajtajára, aBoszorkány Kalapjának
olyan a teteje, mintha egy hegyes kalaplenne, és még
sorolhatnám.
– Nem lenne egyszerűbb egy táblát kitenni a vendéglő
nevével? – kérdezem.
Madame Clara nevetni kezd. – Részben azokoz élvezetet,
hogy kiderítsük a vendéglő nevét! Az em- bernek csak egy
lehetősége van, hogy tippeljen a névre. Haeltalálja, a
csaposlánytól kap egy ingyen fűszeresRagyogást!
– És nem írják ki a hely nevét az árlistára? –kérdezi Elijah.
– Dehogynem, de a kereskedők többségeírástudatlan, vagy
túlságosan elbolondítják őket a csinos csa-poslányok, és nem
veszik észre – mondja Giselle.
– A helybeliek biztos sok ingyen italt kapnak – mormolja
Elijah.
Giselle felkacag. – Úgy van! De cserébekereskedőket viszünk
a vendéglőkbe, és elszórakoztatjuk őket,ezért sokáig maradnak,
és literszám rendelik az italt. Majdnemmindig kénytelenek a
végén kivenni egy szobát a vendéglő fölött,hogy kialudják a
részegségüket. Így aztán mindenki csak nyera bolton.
Elijah elkapja a pillantásomat, és a homlokátráncolja. Ez
alaposan lelassítja a keresést.
Felsóhajtok, és félretolom a tányéromat. –Nekilátok a
Holdcsillag felkutatásának – jelentem ki.
– Hívjam Asht? – kérdezi Elijah.
– Szeretném, ha inkább nem jönne –hárítom el.
Elijah nem erőlteti a dolgot. Felvesszük kapucnis
köntösünket, és elindulunk a városba.
28. NATALIE
A NAP MÁR LEMENŐBEN van Tükör- város fölött, és a tetők
napelemei borostyánfényben tündökölnek. A városban minden
meleg és barátságos, a vendéglőkből és koc-smákból nevetés és
zene szűrődik ki, gyerekek futkosnak azutcákon, és vidáman
kergetik egymást. Merőben más minden,mint a hangulatom.
Újra meg újra azt látom, hogy Nick felrob- ban, és görcsbe rándul
a gyomrom.
– Jól vagy? – kérdezi Elijah, amikor befordu-lunk a Sáfrány
utcába.
– Nem – vallom be.
– Ugye, kedves lány ez a Giselle? – kérdeziElijah, nyilván
azért, hogy elterelje a figyelmemet a Nickkelés a többiekkel
kapcsolatos gondolataimról.
– Nem igazán – válaszolom.
Elijah elvigyorodik. – Féltékeny vagy?
– Nem! – kiáltom, aztán lesütöm a szem-emet. – Vagyis lehet.
Nem tetszik, ahogy Ashre néz.
– Hát pedig szokj hozzá, szépségem – tanác-solja. – Most már
híres.
Néhány kereskedő hangosan énekel, amikorelmennek
mellettünk, az arcuk kivörösödött a naptól ésa túl sok fűszeres
Ragyogástól. Mélyebben az arcomba húzoma kapucnit.
– És mi van veletek, szerelmesekkel? – fag-gat Elijah, amikor
tovább ballagunk az utcán. – Mintha koráb- ban feszült lett volna
a helyzet.
– Semmi – válaszolom, aztán kapkodvahozzáfűzöm: –
Csókolóztunk, ő szeretett volna mást is, deén nem mentem bele,
mert beteg vagyok, így most ki van akadva. –Elpirulok. Igazán
zavarba ejtő Elijah-nak a szexuális életemről vagy annak
hiányáról beszélni.
– Ó! – hümmög. – Akkor talán ideje lenneelmondanod,
hogy...
– Ki se mondd, Elijah!
– Natalie...
– Az elmúlt egy évben mindenkitelvesztettem, akit csak
szeretek – szakítom félbe. – Még nem állok készen arra, hogy
elveszítsem Asht.
– Önző vagy – vágja a szemembe. – Ésfájdalmat okozol
Ashnek azzal, hogy nem árulod el neki.
– Tudom – suttogom. – De nem engedhetemel. Még nem.
Nem vagyok elég erős hozzá.
– Ha tovább folytatod ezt a színjátékot,akkor legalább ne
viselkedj vele szemben kétértelműen – oktat.– Kegyetlenség
beleringatni valamibe, ha ott akarod hagyni.
A körmömet rágom, és nem válaszolok. Deigaza van.
Tisztességtelen dolog Ashben reményt kel-teni, amikor nincs
semmi remény.
Elijah egy közeli kocsmára int, aminek a zöldajtaját
faágakból eszkábálták össze.
– Mit gondolsz, bemenjünk? – kérdezi.
– Valahol csak el kell kezdeni – válaszolom.
Kinyitja előttem az ajtót, és bemegyünk.
A vendéglőt megtöltik a legkülönbözőbb vagyoni helyzetű
kereskedők: némelyik finom selyeminget visel, zsebórát és díszes
frakk-kabátot, mások rongyokban vannak, és bütykös kezükben
fűszeres Ragyogással teli poharat szorongat-nak. De mindenki
boldogan fecseg és barátkozik a többiekkel,mintha a társadalmi
különbség nem is választaná el őket.
#
Észre sem veszik, amikor a bárpulthozlépünk, a pillantásunk az
árlistát keresi, bár még így is lehajtjuk a fe- jünket, és az arcunkba
húzzuk a csuklyát.
Egy csábos idomú csaposlány jön odahozzánk, barna haja
vadul ágaskodó fürtökbe göndörödik.Rézvörösre festette az
ajkát, csillogó, mogyoróbarna szemét erősenkihúzta salakkő
ceruzával. Jellegzetes népviseletben van, oly-anban, mint amibe
én bújtam bele, bár az övé jobban feszül azidomaira, mint az
enyém, ami nem is marad észrevétlen Elijahszámára, ahogy a nő
alakján lefelé sikló tekintetéből látom.
– Mi a nevem, kereskedő? – kérdezi erőstrákiai akcentussal.
Elijah-nak feltűnik az árlista, ami a lépcsőmellett függ. – Az
Olajág – fordítja le a trákiai nevet.
A csaposlány ragyogó mosollyal és kétfűszeres Ragyogással
jutalmaz minket, amit letesz elénk. Elijahfelveszi a
borostyánszínű folyadékkal teli poharat.
– Nickre és Junóra.
Habozok, aztán felemelem a poharamat. –Nickre és Junóra.
Egyszerre hajtjuk fel az italunkat. Elakad alélegzetem,
ahogy az ital végigégeti a torkomat. Kelleme-tlen az íze, de
azonnali a hatása. Máris ellazulok. Jól érzemígy magam; az
elmúlt napok borzalmasak voltak, szeretnék pár órára mindenről
megfeledkezni.
Elijah a csaposlányhoz fordul. – Tudod, hol van a La Luna
Estrella?
– Nem, édesem – válaszolja a lány. – Demaradj itt, és töltök
még egy italt.
– Majd legközelebb – kacsint rá Elijah, aztánmegfogja a
kezemet, és kivezet a kocsmából.
A lány szidalmakat szór utánunk, miközbentávozunk; nem
így szokták játszani ezt a játékot.
Egy pár házzal arrébb levő tavernábamegyünk. Ez a Sárga
Kacsa. Újabb zsákutca. A következő, majdegy újabb és újabb
utcában levő kocsmát keresünk fel. Háromóra alatt több mint
húsz kiskocsmában fordulunk meg, és csak minden ötödikben
engedünk meg magunknak egy italt, ám mégígy is a fejembe
száll a Ragyogás. Mit mondjak, kellemes.
Elijah-ba karolok, miközben a nyüzsgő utcánsétálunk. Nem
keltünk feltűnést; Trákiában jóformán csak idegenek vannak.
Meglep, hogy sötétedés után olyan sokan járnak-kelnek az
utcákon, de azt hiszem, mivel nincsenek sötétfajzatok, nincs
értelme kijárási tilalmat elrendelni, ahogy nálunk, Fekete
Városban tették.
A Kakukkfű térre érünk, ami kisebb a Fűszertérnél. A tér
közepén díszes márvány szökőkút áll, a tete- jén ölelésben
összeforrt szerelmesek szobra. A szoborlábánál galambok.
Felreppennek, amikor elmegyünk mellettük.
– Brr! – hessegeti a madarakat Elijah. –Kergesd el őket!
Nem akarom kinevetni, de akaratlanul iskibukik a nevetés a
számon.
– Egyáltalán nem mulatságos – húzza fel azorrát.
– Bocs – szedek ki egy szürke tollat ahajából. – Na, de
komolyan, mi olyan félelmetes egy madárb-an? Olyan helyesek!
– Hát nem azok! Borzalmas, szúrós kisszemük van és
undorító, karmos lábuk. – Megborzong, énmeg ismét kacagni
kezdek. – Betelt a pohár – mondja, ésmegragad.
Addig csiklandoz, amíg már alig kapok levegőt.
– Bocs, bocs – lihegem.
Mosolyogva ereszt el. – Valamitől azért biztosan félsz.
– Igen, a haragvóktól – csuklik el a hangom.
Elijah magához von, és széles mellkasára fek-tetem az
arcomat. – Majd én vigyázok rád, Natalie.Nem kell ezt egyedül
végigcsinálnod – mormolja.
Egy pillanatra erősebben ölel, aztán elenged.Meglep, milyen
hevesen kezd dobogni a szívem.
– Nézzünk be ebbe a kocsmába – mutatok egy kék ajtós
épületre.
Bemegyünk. A csaposlány ezúttal szőke,halványzöld szemű.
Futó izgalmat érzek, mert átfut a fejemen,hátha Esme az, de
aztán eszembe jut, hogy kerekes székben ül,és már a negyvenes
évei végén vagy az ötvenes éveiben járhat, eza nő pedig
harmincas lehet. A csaposlány odajönhozzánk, és lehervad a
mosolya. Egy szörnyű pillanatig azt hiszem,hogy a csuklyáink
ellenére is ránk ismert, de aztán ismétmosolyogni kezd.
– Mi a nevem, kereskedő? – teszi fel akérdést.
Elijah az árlistára pillant. – A Rózsaszín Alma.
Újabb két pohár ingyen fűszeres Ragyogással jutalmaznak
minket.
– Egy La Luna Estrella nevű tavernátkeresünk. Hallottad
már hírét? – kérdezi tőle Elijah.
A lány a fejét rázza. Még ha tudná is a nevét,kétlem, hogy
elárulná nekünk.
– Egészségetekre – mondja, és kacéranElijah-ra kacsint,
amit Elijah viszonoz. Valami eszement oknálfogva féltékenység
mardos.
Elijah leül, és bedobja az italt.
– Nem kellene továbbmennünk a következőhelyre? –
kérdezem.
– Fáradtnak látszol – jegyzi meg.
– Kösz szépen – morgom.
– Tudod jól, mire gondolok. Holnap folytath-atjuk a keresést,
amint világosodik.
– Biztos? Még pár órát biztosan bírom... –mondom nem
nagy meggyőződéssel. Teljesen kimerültem.
Féloldalasan rám mosolyog, aztán kihúznekem egy
bárszéket.
Leülök. – Jó, csak egy italt, aztán vis-szamegyünk Madame
darához.
Egyből hamar lesz kettő, aztán három, majdnégy, és
nemsokára teljesen megfeledkezem az időmúlásáról, de nehéz is
lenne ezzel törődni, amikor egyik ital amásikat követi. Nem is
emlékszem, hogy megrendeltem, hát mégarra, hogy kifizettem
őket, de a csaposlány boldogan tölti mindigújra a kiürült
poharakat. Elijah elszórakoztat, mulatságostörténeteket mesél a
viridisi horgásztúráiról és a három fivéréről.
– Nézzük csak, hogy jól értem-e – mondom.– Acelot a
legidősebb bátyád?
Bólint. – Rendes fickó. Mindig is kedveltem. Aztán ott van
Donatien, aki egy igazi mama fiacskája, ésMarcel, a legkisebb,
aki egy seggfej.
– Hogy lehet, hogy egyikőjük sincs itt, hogy segítsen
megkeresni
anyátokat?
–
kíváncsiskodom.
–
Nem
nyugtalankodnak ők is?
– Nem, de nem is az anyjuk. Acelot, Dona-tien és Marcel a
féltestvéreim – magyarázza, és felhajtja az it-alt, aztán lecsapja a
poharat a bárpultra. – A kapcsolatunk elég bonyolult.
– Értem – bólogatok. – Anyám megcsalta azapámat, és
Polly a féltestvérem, illetve az volt.
Szomorúan rám mosolyog.
A csaposlány megint feltölti a poharainkat.Idegesen a
hátunk mögé pillant az ajtó irányába, ezértkissé hirtelen
fordulok meg, hogy lássam, mit néz, és majd-nem leborulok a
székemről. Nevetek, amikor Elijah elkap.
– Rendben, szépségem. Most pedig ideje,hogy hazavigyelek
– jelenti ki.
– Csak még egyet! – könyörgök.
– Mindketten eleget ittunk.
Lebiggyesztem a számat, mire elvigyorodik.
– Reggel majd bánni fogod.
– Nem érdekel – vonom meg a vállamat. –Csak egyszer
élünk, nem igaz?
Az ital után nyúlok. A kezem megáll a po-hárnál. A mézszínű
ital felszíne remeg. Hirtelen kijózanodva ka-pom fel a fejemet.
Már láttam ilyet, és tudom, mit jelent. A füle-met hegyezem. A
zene és a beszélgető kereskedők lármája semtudja teljesen
elnyomni
a
rombolóhajó
mással
összetéveszthetetlen
zümmögését.
– Ki kell jutnunk innen – tolom hátra a bárszéket.
Kirohanunk, és rögtön földbe gyökerezik alábunk. A fejünk
felett nem látni a csillagokat a város felett le- begő öt rombolóhajó
körvonalai miatt. De nem ettől fagy meg a vér az ereimben. A
Kakukkfű térre egy transzporter szállt le. A csapóajtó kinyílik, és
Garrick meg a rózsaszín hajú hegyifarkas nő,Sasha lépnek ki
rajta, vasalt orrú bakancsuk kopog a kövek-en. Honnan tudták,
hogy itt vagyunk? A csaposlánytól! Biztosértesítette az őröket.
Azért töltögette újra meg újra tele a po-harainkat, hogy ott
tartson minket, amíg oda nem érnek.
Garrick felhajtja szürke kabátja gallérját, és beleszagol a
levegőbe. Felénk fordítja a fejét, szürkeszeme megcsillan a
sötétben.
– Fuss! – kiáltom oda Elijah-nak.
Végigrohanunk egy zsúfolt mellékutcán, át-nyomakodunk a
tömegen, és a vállunkkal nekik ütődünk,ahogy inunk
szakadtából cikázunk közöttük. Mindenszínekké és csillogó
fényekké mosódik össze, és a fülem cseng azene és a
rombolóhajók zümmögésétől. Ködössé vált a világ, mintha egy
álmot látnék, de tudom, hogy ez csak az alko-hol és az izgalom
hatása.
Egy férfi jön nekem, és lecsúszik a fejemről acsuklya, de
nincs időm visszahúzni, miközben Elijahmagával vonszol.
Egyre többen özönlenek ki a vendéglőkből azutcákra, ahogy
híre megy, hogy a rombolóhajók megérkeztek a városba.
Szerencsére mind az eget fürkészik, és nemminket, ahogy
elrohanunk mellettük.
Óvatosan megkockáztatom, hogy hátranézzek. Garrick és
Sasha az utca végében vannak, és a tengernyiarcot vizslatják,
hátha ránk lelnek. Mindketten majdnem egy méterrel
magasabbak bárkinél, ezért könnyen rálát-nak a tömegre. Sasha
vesz észre minket.
– Ott vannak! – kiáltja.
Durván lökik félre az útjukból az embereket,amikor rohanni
kezdenek felénk.
Az emberek nagy nehezen elfordítják a tekin-tetüket az égről,
és amikor meglátják a feléjük futó hegyifar-kasokat, gyorsan
kitérnek az útjukból. Garrick és Sasha gyor-sítanak. El fognak
kapni minket!
Egy vendéglő ajtaja kivágódik, és részegkereskedők
tántorognak ki az utcára. Elállják a hegyifar-kasok útját, akik
már nem tudnak megállni, és beléjük ütköznek. Mind a földre
esnek, kiabálnak, és átkozódva szidják egymást. Garrick ordít
valamit, de nem hallom, mert Elijahmegrántja a karomat, és
végigrohan velem egy sikátoron. A házak mellett rekeszeket
tornyoztak fel, és a szemetesedényekből túlc-sordul a szemét.
Elijah elereszti a kezemet, és ruganyosan fe-lugrik a kocsma kerek
tetejére. Felmászom a ládákra, ő pedig felhúza tetőre. A lábam
megcsúszik a síkos napelemeken, és Elijahakkor fog meg, amikor
Garrick és Sasha megjelennek a sikátor végén.
A számra tapasztom a tenyeremet, hogy elnyomjam
kapkodó lélegzetvételem zaját. A hegyifar-kasok lassan jönnek
végig a sikátoron, az orrukat feltartják.Próbálnak kiszimatolni
minket, de nehéz megérezniük az illatunkat aszemétbűzben.
A lábam alatt megreccsen a napelem.
Páni rémület hasít belém. Ha eltörik, leesem.
A hegyifarkasok elsétálnak a sikátor másik végéig, aztán
visszafordulnak oda, ahol rejtőzünk. A napelemes tetőcserép
tovább reped, a lábam pár centit lejjebbcsúszik. A szívem a
torkomban dobog. Garrick és Sasha éppenalattunk járnak.
Garrick bekukkant a vendéglő ablakán, hogy nem vagyunk-e
odabent.
– Nincsenek itt – morogja.
– A fenébe – mormolja Sasha. – Nézzük mega másik
sikátorban.
Elhagyják a kis közt, és hamarosan elnyeliőket a főutcán
hömpölygő tömeg.
Elveszem a kezemet a szám elől, és kifújom alevegőt. Egész
testemben remegek.
Elijah felsegít, és sebesen átmászunk a tetőn,amikor
városszerte hirtelen életre kelnek a digitáliskivetítők. Tiszta
Rózsa arca jelenik meg a képernyőkön.
A város elcsendesül.
– Trákia polgárai! Mostanra már bizonyosanészrevettétek a
rombolóhajóimat a városotok felett – kezdi. Az egész kezd
ijesztően megszokottá válni. – A tudomásunkra jutott, hogy a
városotok dák lakosai Rózsa Törvénye ellenszavaztak. A
törvény új kiegészítése értelmében ezentúlfajgyalázóknak
minősülnek, és el fogjuk különíteni őket.
Elijah aggodalmas pillantást vet rám.
– Pontosan hetvenkét órátok van, hogy átad- jatok az
embereimnek minden dákot, máskülönbensúlyos büntetésben
lesz részetek – dörgi Tiszta Rózsa. – Ha a ko-molyságom felől
kétségeitek merülnének fel, hagytam egy üzenetet nektek a
Fűszer téren. Jó éjt!
A képernyőkön élőben közvetítenek a mon-dott térről. Hat
zarándok térdel a tér közepén, mind a TisztaHit fehér köntösét
viselik. A Teremtés Könyvéből idéznek,miközben őrök – köztük
Sebastian is – benzinnel locsolják le aruhájukat. – Mi folyik itt?
– kérdezem, és a rettegés lassan a hatalmábakerít. – Hiszen ezek
zarándokok, nem dákok! Ugyan mi rosszattettek.
– Semmit – válaszolja sötéten Elijah. – Ép-pen ez a lényeg.
Ha Tiszta Rózsa ezt a legodaadóbb híveivelmegteheti, képzeld
csak el, mit tehet Trákia népével, ha nemengedelmeskednek
neki, és nem adják át a dákokat.
Az őrök arrébb sétálnak, aztán Sebastianfelemel egy lángoló
fáklyát, és a zarándokokra hajítja. A hat férfitazonnal elborítják
a lángok, de egy sem sikolt fel, csak TisztaRózsa dicséretét
zengik.
Rózsa tényleg üzenetet küldött nekünk: haezt tette a
legodaadóbb híveivel, képzeljük el, mit teszmajd Trákia
népével, ha nem engedelmeskedik.
29. ASH
A HÁZBAN TELJES a felfordulás, ahogy Lucas és a gyerekek
ide-oda rohangálnak, összeszedik aruhájukat és a játékaikat,
hogy felkészüljenek a menekülésre. Segítek Giselle-nek egy
könyvespolcot húzni az ajtó elé, miközbenMadame Clara a
zsalugátereket reteszeli be. Harminc perceláttuk Tiszta Rózsa
üzenetét, és máris összegyűlt néhány férfi aház előtt.
Megpróbálnak betörni. Szerintem nem tud- ják, hogy itt vagyok,
máskülönben már egy megvadult, lincselésre vágyó tömeg
lihegne kint.
Az állóórára pillantok a szemem sarkából.Tizenegy múlt. –
Natalie nem utalt rá, mikor ér vissza? –kérdezem Giselle-t.
Megrázza a fejét, és újabb székeket húz akönyvespolc elé,
hogy végképp eltorlaszolja a bejáratot.
A kezemet a szívemre szorítom, és érzem azujjaim alatt az
egyenletes dobogást. Natalie életben van.Ennyit biztosan
tudok. Ha nem lenne, a szívem már meg-szűnt volna dobogni.
Amint biztonságba helyezem Madame Claragyerekeit,
megkeresem Natalie-t. És akkor majd... Denem tudom, akkor
mit teszek. Egyszerre egyet, gondolom.
Újabb hangos dobaj az ajtónál.
– Menjetek a pokolba! – üvölt ki Giselle akint álló
férfiaknak. – Hiszen ezek csak gyerekek!
– Hova megyünk? – kérdezem MadameClarát, ahogy újabb
székeket rakok az ajtó előtti halomra.
– A Szivárvány-erdő a város szélén van – válaszolja. –
Neptune-nál elrejtőzhetünk.
– Kicsoda Neptune? – kérdezem.
– A népünk vezére – feleli Giselle. – Van egy közössége az
erdőben. Állandóan vándorolnak, ezért ne-héz őket megtalálni,
hacsak nem tudjuk, mit keressünk.
Úgy fest, ennél jobb ötlettel nem tudunk előállni, hogy
gondoskodjunk a gyerekek biztonságáról. Is-mét az órára nézek.
Hol vagy már, Natalie? Az ablakhoz futok,és elhúzom a
függönyt. A velünk szembeni digitális képer-nyőn már
megkezdődött a visszaszámlálás: 71:28:14,71:28:13,
71:28:12...
Visszaengedem a függönyt, amikor egy őrök- ből álló szakasz
masírozik végig az utcán. Már vagy harmincperce érkeznek a
transzportereiken a városba, és lezárják azutakat, hogy senki se
menekülhessen el. Nem tudom, hogy jutunk ki innen.
Hirtelen dobbanás hallatszik a tetőn, majdnem sokkal
később egy másik.
Felvágtatok a lépcsőn, Giselle a nyomomban,és berontok a
hálószobánkba. Az erkélyen Natalie és Elijah.Hatalmas kő esik
le a szívemről. Feltépem az ajtót, és a ka-romba szorítom
Natalie-t. Kimerültnek látszik, alig kap leve-gőt. Ragyogásszaga
van, ahogy Elijah-nak is, idáig érzem Elijahleheletét. Szóval ezt
művelték? Ha máskor történt volna, mostdühös lennék
Natalie-ra, hogy ilyen meggondolatlan volt,de most úgy örülök,
hogy épségben van, hogy nem tudok rá har-agudni. Erősen
magamhoz szorítom.
Elijah lezöttyen a matracra, és végigsimítjaaz arcát. – Hát
ez hajszálon múlt!
– Mi történt? – firtatja Giselle.
– Garrick és Sasha – mondja Natalie. – Desikerült leráznunk
őket. Bocsáss meg, Ash. Sebastian tudni fo-gja, hogy itt vagyunk.
– Csak te meg én – igazítja helyre Elijah. – Azt hiszik, hogy
Ash meghalt, emlékszel?
Odalent hevesen verik az ajtót.
– Rendben, mennünk kell – szögezem le. – Az erdőbe
indulunk.
Natalie keservesen felcihelődik. – Jól van,menjünk.
Felkapom a vászonzsákomat, Natalieruhákat gyömöszöl az
övébe. Amikor leérünk, Madame Clara már afolyosón vár
minket Lucasszal és a gyerekekkel. A rémületkiül az arcukra.
A férfiak odakintről az ajtót verik, a hangosökölcsapásoktól
repedezni kezd az ajtófélfa.
– Gyertek ki, dák söpredék! – kiabálja kin-tről az egyik férfi.
Az ajtó meggörbül. Egy perc, és bent lesznek.
– Hogy jutunk ki innen? – kérdezi Natalie.
– A szervizalagutakon – válaszolja MadameClara.
A konyhába terel minket, és félretolja a ne-héz tölgyfa
asztalt. Egy ovális szőnyeg fekszik alatta. Gis-elle arrébb rúgja, és
egy fa csapóajtót pillantok meg. Amikorfelemeli, látom, hogy
rozoga lépcsősor vezet le a sötét pincébe.
Giselle felveszi a pultról a lámpást, aztán le-segíti az idős, vak
hölgyet a lépcsőn. A gyerekek következnek,majd Natalie és
Elijah. Visszahúzom a helyére az asztalt,aztán bebújok alá, és
lemászom a csapóajtón, majd becsukommagam mögött. A pince
dohos, ládákkal és kidobott bútorokkal vantele. Elijah segít
Giselle-nek félretolni néhány fűszeresRagyogással töltött
üveggel teli ládát, és mögötte feltűnik egy régi fémajtó.
Nyikorogva tárul fel, amikor Giselle kinyitja,és rozsda pereg a
padlóra. Az ajtó túloldalán vörös téglás szer- vizalagút van; két
méter magas, egy méter húsz széles. Sötétmélységbe vezet.
Giselle megindul a szervizalagútban, mögötteLucas és a
gyerekek sietnek.
Madame Clara a zsákom pántjába ka-paszkodik, hogy
vezessem, amikor utánuk eredünk. MielőttElijah becsapja
mögöttünk a fémajtót, még hallom, ahogy kiszakad fent a
bejárati ajtó.
A folyosón koromsötét van, csak Giselle lám-pája világítja
meg az utat. Nyirkos és hűvös körülöttünk alevegő, a földön
piszkos esővízben taposunk, ami a téglafalbólkihulló habarcs
helyén szivárgott be. A gyerekek megfogják egymás kezét, ahogy
Giselle nyomában haladnak. Madame Claramögöttem jön, és
Natalie meg Elijah zárják a sort.
Egy mérföldön keresztül teljes csendben gy-alogolunk, csak a
lépteinket hallani, ahogy egyenletes ritmus- ban a tócsákban
tocsogunk. Mások lépteire is fülelek, de úgy tűnik, senki sem
követ minket. Persze, ez még nem jelenti azt,hogy biztonságban
vagyunk. Ki tudja, mi lakik még itt lent? A haragvókutyákra
gondolok, és megborzongok.
A felettünk levő utcában eldübörög egy te-herautó, és
téglapor hullik a hajamra. A fejemet ingatvapróbálom meg
kirázni belőle.
– Hova tartanak ezek az alagutak? –kérdezem Madame
Clarát.
– A legtöbb a kikötőbe – feleli. – A kereskedők eredetileg
feketepiaci árut hoztak be itt a városba. Derégóta nem
használják őket, mert nem biztonságosak.
Újabb teherautó halad el fölöttünk, és kilazulegy darab
habarcs, ami a lábam előtt pottyan a vízbe.Tényleg nem vicc.
Giselle többször is elkanyarodik, és nem-sokára már képtelen
vagyok észben tartani, merre megyünk,ahogy egyre beljebb
jutunk az alagúthálózatban. Itt aztán könny-en el lehet tévedni.
Kísérteties a csend, ami éles ellentétben áll afenti világgal. A
városban teljes a zűrzavar. Emberek futkosnak, sikoltásokat
hallunk, időnként fegyverropogást. Olyan,mintha újra átélnénk
Fekete Város ostromát.
Visszanézek Natalie-ra; szeretném tudni, jól van-e.
Mérhetetlenül kimerültnek látszik, húzza alábát a
pocsolyákban, a hűvös levegő ellenére isfénylik a bőre a
verítéktől. Elfog az aggodalom, hogy talán betegség bujkál
benne, de aztán eszembe jut, hogy egész esteivott, arról nem is
beszélve, hogy Garrick elől kellett menekül-nie. Nem csoda, hogy
elfáradt. Elijah átfogja a derekát, hogy Natalie-t támogassa. Az
agyaram lüktetni kezd. Elijah észreveszi,hogy nézem, és elhúzza
a karját.
Giselle egy jobbra kanyarodó alagútba tér le.Ez sokkal
kisebb, és kissé felfelé emelkedik; le kell ha- jolnom, nehogy
beleverjem a fejemet a boltíves mennyezetbe.Néhány
százméternyit haladunk ezen a folyosón.Minél messzebb jutunk,
annál nagyobb a csend odafentről, míg végülmár semmit sem
hallunk. Lépcsőhöz érünk, és egy elhagyottkunyhóba jutunk fel,
amiből a Szivárvány-erdőbe vezet az út.
Még a holdfénynél is egyértelmű, honnankapta az erdő a
nevét. Sűrűn nőnek benne az eukaliptuszfák,amelyek kérge
élénk színfoltokból tevődik össze: cit-romzöld, a naplemente
narancsa, lila ametiszt, tengerkék, vörösesgesztenyebarna.
Köztük elszórva néhány friss, zöld tűlevelű ésfűzfa a híres csillag
formájú, borostyánsárga leveleivel.
Megfordulok, hogy jobban lássam az alat-tunk elterülő
várost. Egy hegyen állunk, így erről a helyrőlszinte egész
Trákiát belátom. Emberek ezrei rohangálnak az utcákon,
miközben egyik transzporter a másik utánhozza a csapatokat,
hogy biztosítsák a várost. Néhány másodper-cenként felhangzik a
géppuskaropogás. Valóságos őrültekháza vanlent, és ennek a
közepén ott van a Holdcsillag. Iszonyatossúly nehezedik a
vállamra, mert tudom, hogy oda a külde-tésünk. Nem tehetünk
egyebet, mint hogy minél előbb elme-nekülünk Trákiából.
30. ASH
EGYRE BELJEBB gyalogolunk az erdőbe,hogy Trákiát minél
messzebb tudjuk magunk mögött. Natalierám pillant, a
tekintetéből az én csalódottságom tükröződik vissza. Hogy is
buktathatnánk meg Tiszta Rózsát, amikor őszámbeli fölényben
van velünk szemben, és tűzerőben is felülmúlminket? Elijah
lehajtott fejjel megy mellette; biztos az anyjakörül járnak a
gondolatai. Natalie vigasztalóan érinti meg akarját. Ártatlan
mozdulat, mégis szíven üt.
– Miért teszi ezt velünk Rózsa? – kérdezimellettem Giselle.
– Nem tudom – válaszolom, és elfordítom atekintetemet
Natalie-ról és Elijah-ról. – Talán félmindentől, ami nem olyan,
mint ő.
– Ezért aztán úgy gondolja, az a megoldás,ha kiirt
valamennyiünket? – faggat tovább Giselle. –Mi ijeszthette meg
annyira, hogy ehhez kellett folyamodnia? –mutat az éjszakai
égbolton a rombolóhajókra.
– Fogalmam sincs – válaszolom. – Lehete-tlen megérteni, mi
zajlik az agyában.
– Nem engedem, hogy elvigyék Lucast vagy agyerekeket a
Tizedikbe – jelenti ki Giselle. – Inkábbelvágom a torkukat, mint
hogy engedjem, hogy rabszolgának adják el, vagy elgázosítsák
őket, mint az élősdieket.
Erőszakos elképzelései meghökkentenek.Giselle megáll, és
villogó, szürke szemét rám szegezi.
– Én is lázadást szítok itt, Trákiában –mondja
határozottan. – Segítesz nekem?
Átgondolom a javaslatát. Lehet, hogy nemsikerült
megtalálnom az Orát, de még a felkelés segít-ségére lehetek.
Valamit tennem kell. Mi értelme Főnixnek lennem, ha egyszer
nem szállok bátran szembe az őrökkel, ésnem harcolok?
– Rendben – döntöm el. – Benne vagyok.
Egy órán át tovább gyalogolunk az erdőben.Giselle-lel
halkan beszélgetünk a lázadás kirob- bantásával kapcsolatos
terveinkről, míg Natalie és Elijahhátramaradnak, és szintén
beszélgetésbe merülnek.
Kezdem belátni, mit értett Madame Claraazon, hogy az
erdőben senki sem talál meg minket. Olyan,mintha se vége, se
hossza nem lenne, és minden ösvény egy-forma. Könnyen el lehet
tévedni. Giselle megáll az egyik fánál, és vé-gighúzza az ujját a
színes kérgen, amíg rá nem akad egy kiskörre, amit a kéregbe
véstek.
– A Kerek Tisztáson vannak – közli velünk.
Giselle vezetésével egy meredek emelkedőnkapaszkodunk
fel, az izmaim fájnak az erőfeszítéstől. Nemis értem, Madame
Clara hogy bírja. Hátranézek az idős hölgyre,aki Lucas kezét
fogja, és nevet a fiú tréfáin. A többi gyerek körülöttük futkos;
mióta az erdőben vagyunk, megfeledkeztek afélelmükről.
– Mi történt Madame Clara szemével? –kérdezem Giselle-től.
– Neptune kivágta.
Földbe gyökerezik a lábam. – Micsoda? Miért?
– Madame Clara beleszeretett egy nőbe, ésNeptune ezt
rosszul viselte – mondja Giselle.
– Ó, a fenébe – mormolom, és eltűnődöm, vajon jó ötlet-e
ennél az erőszakos embernél menedéketkeresni.
– Nem akarom, hogy emiatt rosszat gondolja népem felől –
teszi hozzá sietve Giselle. – Nem vagyunk mind olyanok, mint
Neptune, és ez harminc éve történt. Változnak az emberek.
Szerencsére felérünk a hegytetőre. Idefentlaposan terül el az
erdő, de sűrűbb a növényzet, így lassabbanhaladunk. A sötétben
az aljnövényzetben baktatva vadállatok kiáltásait halljuk.
– Hány dák él Neptune-nal? – érdeklődöm.
– Csak pár száz. Mindenki más a városbanlakik, mert ott
van munka. De az öt családból vele ismaradtak.
– Te melyik családhoz tartozol?
– A szó szoros értelmében a Lamberthez – válaszolja Giselle.
– De inkább Clara gyermekének tekintemmagam.
Egyre beljebb érünk az erdőben.
– Szóval a szüleid... izé... – Nem tudom, hogy fogalmazzak,
hogy ne bántsam meg.
– Meghaltak? – segít ki. – Igen.
– Hogy lehet, hogy a családtagjaid nemfogadtak be a
haláluk után?
– Nem kellettem nekik – válaszolja. – Azapám dák volt, az
anyám nem, egyik család sem értett egyetazzal, hogy
összeházasodtak, így aztán kitaszítottak.Nem volt hova
mennem. Egy darabig az utcán éltem, amígClarával össze nem
kerültem.
– Kemény lehetett.
– Elboldogulok – mondja, és önkéntelenül azarcához kapja a
kezét, ahol az őr ütése nyomot hagyott. – Á,itt is vagyunk!
Egy nagy, körkörös tisztásra lépünk, ami azerdő közepén
van. Az irtás külső szélén több tucathagyományos dák lakókocsi
áll, amelyeket pirosra, zöldre és aranyszínűrefestettek, míg
közvetlenül tőlünk jobbra öt nagy sátrat húz-tak fel. A tisztás
közepén egy tűzrakó hely van, benne még vörösük a parázs. Úgy
fél méterre egy fémlapot függesztettek fölé,hogy éjszaka ne
lehessen felülről észrevenni.
A tűzrakó hely körül vagy száz dák férfi és nőgyűlt össze.
Van, aki zsákot támasztott a lábához; gondo-lom, ők a városból
jöttek, és menedéket remélnek. Éppen szen- vedélyes vita folyik.
A tűzrakó hely túlsó végén öt férfi és két nőhallgatja a
többiek vitatkozását. Az egyik nő hasonlítGiselle-re,
ugyanolyan hullámos, vörösesbarna haja ésszürke szeme van,
csak jóval idősebb Giselle-nél.
Giselle észreveszi, kit nézek. – Ő PandoraLambert, az öt
családfő egyike. A mellette ülő szőke nő Mir-anda Hicks.
Miranda a negyvenes évei derekán jár, ésijesztően sovány, a
szemét erősen kihúzta salakkő porral.
– És kik a férfiak? – kérdezem.
– A szemüveges Sol Becket, a mellette ülőGilderoy Draper. –
Az utóbbinak hullámos fekete haja ésragyogó kék szeme van,
mint Lucasnak. – És a középső NeptuneJack.
Neptune a hatvanas évei közepén járó, köp-cös, napbarnított
bőrű férfi, akinek sűrű, ősz szakálla illik göndör hajához.
Giselle-hez hasonlóan tollakat és gyöngyöket visel a hajába
fonva. Abból, ahogy nyugodt, magabiztos er-őt sugároz,
nyilvánvaló, hogy ő a vezető.
Mindenki elhallgat, amikor közelebbmegyünk. Több férfi is
előhúzza a tőrét, de Neptune int, hogy netegyenek semmit,
amikor Giselle, Lucas és a többi gyerek letér-del elé, és olyan
mélyen meghajolnak, hogy az orruk szinteérinti a nedves földet.
A csoportból csak Madame Clara maradállva. Dacosan felszegi
az állát.
– Van merszed idehozni a vakarcssereglete-det, Clara? – szólal
meg Neptune.
– Menedéket keresünk – jelenti ki MadameClara. –
Befogadtok, fivérem?
Fivérem? Neptune-ra pillantok, és mostlátom csak, hogy
hasonlóság van az arcuk között: ugyanolyanszéles az orruk,
kiugró az arccsontjuk, és sötét a bőrük, bárMadame Clara arca
csupa tetoválás, és az üres szemgödrök felettihegek miatt kissé
eltorzult.
Neptune a kérésén töpreng, és közben a sza-kállát vakargatja.
A tekintete megpihen előbb Natalie-n ésElijah-n, aztán rám
siklik. Hirtelen kihúzza magát.
– Úgy hallottuk, meghaltál – mondja.
– Igen, én is úgy hallottam – válaszolom. –De itt vagyok, és
segíteni szeretnék.
Giselle felemeli kicsit a fejét, és barna hajaszétterül a vállán.
– Szeretnénk lázadást kirobbantaniTrákiában.
Natalie kérdő pillantást vet rám.
– Mikor akartál erről beszámolni? – súgjaoda nekem.
– Most már tudod – válaszolom.
Neptune feláll, és int a kezével. – Gyertek velem.
Giselle feláll, és csatlakozik hozzám, valamint Natalie-hoz és
Elijah-hoz, ahogy Neptune-t és a családfőketegy nagy sátorba
követjük. Madame Clara kint marad agyerekekkel. A sátrat
belülről sötétvörös és lila szőttesekkel borították. Középen egy
kerek tűzrakó hely van, amit selyem-párnákkal takart kör alakú
pad vesz körül. Neptune int, hogy üljön lemindenki, majd
meggyújtja a pipáját.
– Szóval készek vagytok megverekedni Róz-sával, mi? –
kérdezi.
– Már elkezdtek összeterelni minket –mondja Giselle. – Csak
idő kérdése, hogy mindenkit elfogjanak, és aTizedikbe
toloncoljanak.
Elmagyarázom, mi a Tizedik, és Neptunetekintete elsötétül
a dühtől. A többi családfő haragos pil-lantásokat vált.
Ugyanolyan felháborodottak, mint a vezetőjük.
– Miben segíthetünk? – kérdezi Neptune.
Elmondom a tervet, amit Giselle-lel kiötlöt-tünk, míg az
erdőben gyalogoltunk.
– És a rombolóhajó? – kérdezi Pandora, a vörös hajú
asszony.
– Fel kell szivárognunk rájuk – válaszolom.
– Jártam rombolóhajón – mondja Natalie. – A hangáron
kívül nem őrzik különösebben. Sikerülhet.
Hálásan mosolygok rá, és örülök, hogy velünk tart.
– Az őrök az utakon még több erősítést küld-hetnek – szúrja
közbe Miranda, a sovány asszony.
– Akkor felrobbantjuk őket – vágja rá Gil-deroy Draper.
– Szerintem Tiszta Rózsa nem küld majd er-ősítést. Az
iridiumi vérfürdő után nem nélkülözheti azembereit – utalok a
csatára, amiben Nick és vélhetően Juno ismeghalt. – Az, hogy
csak öt rombolóhajót küldött, ezt támasztjaalá. Fekete
Városban tizenkettő volt.
– Trákia ráadásul katonai szempontból nemfontos – teszi
hozzá Natalie. – A stratégiailag jelentős cél-pontjait nem
hagyhatja védtelenül.
– El kell foglalnunk a hírközlési központot –mondja a
szemüveges Sol Becket.
– Ott dolgozik az unokatestvérem – mondjaPandora. –
Bejuttat.
Neptune a pipáját szívogatja, és fontolóra veszi a dolgot. A
többi vezetőre néz, azok pedig sorbanrábólintanak.
– Őrültség, de talán keresztülvihető –mondja végül. –
Hajnalban megkezdjük a felkészülést.
31. ASH
Megfordulok az ágyban, és megdörz-sölöm az arcomat, hogy
magamhoz térjek álmomból. A zsalugáteren beszűrődő fényből
arra következtetek, hogy most kezd hajn-alodni. Körülnézek a
szobában, és egy pillanatig nem tudom, hol vagyok, aztán
eszembe jut, hogy az egyik dák lakókocsiban.Hosszú, keskeny
kocsi, ívelt famennyezetét skarlátvörösre éssmaragdzöldre
festették, a felületeket kézzel festettkelmékkel takarták be.
Az ágyam túlsó fele üres, a párna hűvös.Felöltözöm, és
kimegyek, hogy megkeressem Natalie-t. A tisztáson már nagy a
jövésmenés, mert a családfők készülődnek azőrök elleni holnapi
támadásra. Sol több emberével a tűzrakóhely mellett ül, és a
lábukhoz halomba rakott puskákat meg kar-dokat tisztogatják, a
puskákat lőszerrel töltik meg, Gilderoy ésMiranda egymással
nevetgélnek és csevegnek, miközben célbalőnek egy kidőlt fára
tett üvegekre. Halálos pontossággalcéloznak. Pandorát nem
látom, de feltételezem, hogy már bementTrákiába, hogy
beszivárogjon a hírközpontba. Remélem,sikerrel jár, mert ez
fontos része a tervünknek.
Natalie, Elijah és Madame Clara egy közelilakókocsi
lépcsőjén ülnek, és teáznak. Nataliefáradtnak látszik, az arca
sápadt; azt hiszem, nemcsak a másnapos-ságtól került ilyen
állapotba, hanem az egész testét lehúzókimerültségtől.
Megdöbbent, mennyire lesoványodott. Teg-nap észre sem vettem,
amikor Madame Clara hálószobájában vol-tunk, de akkor máson
járt az eszem.
Giselle kilép a mellettem levő zöld lakókoc-siból. Ugyanazt az
élénksárga ruhát viseli, amit előző nap, bármost pávatollakkal
ékesítette gesztenyebarna haját. A tollak türkizkéken csillognak
a napsütésben, és harmonizálnak a szemcer-uza színével, amivel
feltűnő szemét körülrajzolta. Mosolygó ajkátarannyal festette
ki, és halványan elpirul, amikor meglát.Egyáltalán nem
próbálja meg titkolni az irántam érzett vonzalmát; érdekes, de
nem bánom. Még tetszik is. Jó, ha az embertkívánja valaki, még
ha nem is az a lány, akit szeret.
– Milyen meghitten üldögélnek – int Elijahés Natalie felé.
Odanézek. Elijah keze Natalie hátán van, és a
hüvelykujjával lassan kis köröket rajzolNatalie gerincére.
Natalie elhúzódik, Elijah pedig leereszti akezét, de már késő, a
baj megtörtént. Úgy érzem, mintha kisza-kították volna a
szívemet. El kell mennem innen.
– Bemegyek a városba, egy kis felderítésre – jelentem be.
– Veled tartok – ajánlkozik Giselle. Gyorsanköntösöket hoz
a lakókocsiból, és elindulunk a város felé.
#
Pár órával később már Trákia szívében vagy-unk. A városban
teljes a káosz. Ajtókat vertek be, az ablakokat bedeszkázták,
egy-egy ház még most is ég. Figyelem, nem veszem-e észre a
Holdcsillag nevű vendéglőt, de egyet sem lá-tok, amire illene a
leírás. Viszont elmegyünk egy épület előtt,aminek hatalmas,
félhold alakú napelem van a cikornyás, lépc-sőzetes tetején, de
csillagot nem látok, így elvetem mint lehet-őséget. A majdnem
elhagyatott utcákon az őrök teherautóicirkálnak, hegyifarkas
falkák törnek be az otthonokba, és egészcsaládokat terelnek ki,
akik sikoltoznak, és szabadulni próbálnak,miközben a Fűszer
térre vonszolják őket, ahol a transzporterek arra várnak, hogy
felszállíthassák őket a rombolóhajókra.
Giselle-lel felkapaszkodunk egy, a Fűszer ter-et szegélyező
épület tetejére, hogy jobban belássuk a térenzajló
tevékenységet. Nagy a nyüzsgés lent. Hattranszportert és nyolc
teherautót számolok össze. Az őrök felszerelést és ellátmányt
rakodnak le a járművekről, és beviszik a városházára, ahol a
főhadiszállásuk van.
A tér túloldalán egy hatalmas digitális képer-nyőn az SBN
legfrissebb híreit közvetítik. A fényképemmindegyik kivetítőn
megjelenik, miközben a hírcsatorna azállítólagos halálomról
tudósít. A tegnapihoz képest nincs újdonság,ami megnyugtató.
Nem említik Amyt és Stuartot, így feltehet-ően valahol életben
vannak. A képernyő jobb alsó sarkában azSBN a Nick haláláról
készült felvételt ismételgeti. Összerezzenek,és szinte érzem,
valahányszor felrobban a bomba.
Vége az adásnak, és visszatér a képernyőre a visszaszámlálás;
tudatják velünk, hogy már csak hatvanháromóra és
huszonnyolc perc van hátra. Ennyi idő nemelég, hogy átfogó
támadást indítsunk az őrök ellen, főként nemRoach és az Ember
az Egységért többi tagjának segítsége nélkül.
Giselle kicsit közelebb csúszik hozzám, ahogy a tetőn
fekszünk, és azt figyeljük, ahogy az őrök afoglyokat terelik fel az
alattunk levő főtéren álló transzporterekre. Akárcsak Fekete
Városban, itt is evakuációs engedélyeket os-ztanak a
polgároknak, amikor az elfogott embereketátadják az őröknek.
Felfordul a gyomrom a gondolattól, hogy azemberek képesek
átadni a hatóságoknak a szomszédaikat, ez viszont azt jelenti,
hogy a város viszonylag kihalt lesz, miretámadásba lendülünk,
így csökkenthető az áldozatok száma.
– Itt fogunk holnap támadni – mondomGiselle-nek. –
Délben kezdjük, amikor leváltják az őröket,hogy kevesen
tartózkodjanak lent a földön.
Addig maradunk a tetőn, míg merünk, azőröket figyeljük, és
próbáljuk kideríteni, milyen váltásokban dol-goznak. Úgy fest,
hogy száz őr tartózkodik egyszerre a földön. A többiek fent
vannak a rombolóhajókon. Forr bennem adüh, amikor
megpillantom Sebastiant, Garricket, Sashátés a vörös
frakkkabátos holdkutyát, Jaredet, amintkisétálnak a
városházából, és lejönnek a lépcsőn. Sebasti-an a fekete
nyomkövető egyenruháját vette fel, míg Gar-rick és Sasha a
megszokott szürke kabátot, nadrágot és acél- betétes bakancsot
viselik. Garrick a homlokát ráncolja, amikor végignéz az elé
táruló látványon, szürke szeme csillogelőreugró homloka alatt.
Fölszegi a fejét, és beleszimatol a levegőbe. Aztán felénk fordul.
Gyorsan lekúszunk a tetőről, mielőtt észre- venné minket.
Nem akarjuk kísérteni a szerencsénket, ezért visszasietünk az
erdőbe, hogy találkozzunk a többiekkel. Ma-dame Clara
Lucasszal és a gyerekekkel üldögél a tábortűzkörül, és csuklyát
varr a fekete köntösökre, míg Natalie és Eli- jah ebédet készít.
Nagy kupac alma mellett ülnek, és há-moznak. Natalie arcán
megkönnyebbülés látszik, amikor meglátminket. Odaszalad
hozzám, és átkarolja a nyakamat. Egy pillan-atig minden olyan,
mint régen. Magamhoz húzom, és fáj aszívem.
– Úgy aggódtam – suttogja. – Nemmondtad, hogy elmész.
– Bocs – mondom halkan, és az ajkam az ar-cára szorítom. –
Nem fordul elő még egyszer.
Felpillant, és azt hiszem, megcsókol. Deaztán észreveszi,
hogy Elijah minket néz, és elhúzódik tőlem. A futó boldogság,
ami elfogott, szertefoszlik, és ismét űr támad bennem.
Csatlakozunk a többiekhez. Míg elmesélem,mit láttunk a
városban, Giselle felvesz egy fényes, zöldalmát az Elijah melletti
halomból, és megtörli a sárga ruhája ujjában.
Natalie bosszús pillantást vet rá. – Ebédre van!
– És? Ha akarsz valamit, elveszed – mondjaGiselle, és rám
siklik a tekintete, a szeme gonoszkodvamegcsillan, ahogy
beleharap az almába.
Natalie feláll, és beletörli a kezét a ruhájába.– Járok egyet.
Elnyomakodik mellettem, és a tisztás másik oldala felé indul.
Elijah feláll, és a nyomába ered.
– Mondtam tán valamit? – kérdezi Giselleártatlanul.
A szemöldökömet ráncolom, mert kicsit fel- bosszantott, hogy
Giselle feldúlta Natalie-t, ugyanakkor titkonörülök, hogy
Natalie féltékeny. Ez bizonyítja, hogy marad-tak még érzései
irántam.
A nap folyamán mindent megszervezünk aholnapi trákiai
támadáshoz. Már lemenőben a nap, amikornők érkeznek a
városból. Összehajtott kék szövetvégekethoznak. Végigsimítom
az égszínkék anyagot, ami annyira em-lékeztet Natalie szemére.
Ezért választottam ezt a színt, nem minthaezzel bárki is
tisztában lenne.
Neptune jön oda hozzám.
– Hírt kaptam Pandorától. Bejutott a köz-pontba, és
mindent előkészített. Ott is marad, hogy felügyelje holnap az
eseményeket.
Megkönnyebbülten bólintok. Ez volt azutolsó darabka, amit
a kirakós játékban a helyére kellett tenni.Most már nincs más
hátra, mint várni. Holnap visszafoglaljuk Trákiát.
#
Mire végzünk, leszáll az éjszaka. Mindenkiösszesereglik a
tábortűz köré, hogy megvacsorázzunk. A gyerekek a tűz körül
játszanak, mintha semmi gondjuk nemlenne, míg a felnőttek
komoly arccal fűszeres Ragyogást isznak,mert tudják, hogy a
következő huszonnégy órában sokan meg fo-gunk halni.
Natalie-ra pillantok, aki egy fatörzsből farag-ott padon ül Elijah
mellett. Mindketten szótlanul, gondolataikbamélyedve a tűzbe
bámulnak. Natalie megérzi, hogy őt nézem,és felém fordul.
Összeszorul a szívem.
Egy öregember, akinek sellőt tetováltak akarjára,
harmonikát tart, és most egy népdalt kezd játszani. Az ujjai
fürgén ugrálnak a billentyűkön. A gyerekek azenére forognak és
táncolnak. Madame Clara és Giselle az üte-met tapsolják, aztán
néhány férfi is feláll, a lakókocsijukból hang-szereket hoznak, és
bekapcsolódnak az öreg játékába. Az em- berek egyenként állnak
fel, és táncolni kezdenek. Örülnek, hogy el-terelik a figyelmüket.
Natalie mosolyog, ahogy a többieket figyeli,kék szeme
ragyog a lángok fényénél. Most, hogy kicsitpihenni tudott,
jobban néz ki, mint korábban. Elijah feláll, ésa kezét nyújtja.
Natalie előbb habozik, aztán megfogja Elijahkezét.
Ahogy együtt táncolnak, az ismerős fájdalomfeszíti a
mellkasomat. Elijah nagyon jól táncol, degondolom, a konzul
fiaként van ideje ilyesmit tanulni.Elragadtatott pillantásokkal
kísérik őket, nemcsak azért, amilyenkönnyedén táncolnak,
hanem mert szépek együtt. Nagyon szépek.Elijah körbeforgatja
Natalie-t, aki hátraveti a fejét, és nevet. Ezt ahangot a
születésnapja óta nem hallottam. Amikormegkértem a kezét.
Új dalba fognak, amit a dobok vezetnek be. A zene állatiasan
vad üteme betölti az éjszakát. A közelbenGiselle forog-pörög a
ritmusra, sárga ruhája és vörösesbarna hajaszétterül a
levegőben, amíg már csak a tábortűz egyik lángnyelvének
látszik. Elkapja a pillantásomat, és önelégültmosoly játszik az
ajkán. Kihívóan int nekem. FéltékenyenNatalie-ra és Elijah-ra
pillantok.
Ha te így, én is így.
Odamegyek Giselle-hez, és a karomba veszem. Az egzotikus
zenére táncolunk, a testünk egy ütemre ring.Megragadom a
derekát, és keményen magamhoz vonom.Halkan felkiált,
ezüstös szeme gonoszkodva csillog.
Natalie-ra pillantok. A homlokát ráncolja, ésengem figyel,
miközben Elijah körbe-körbe forgatja.
A zene lassúbbra, érzékibbre vált. Giselle ahajamba túr, és
felkorbácsolja az érzékeimet, amikor hozzámdörgöli magát. Az
ajka az enyémhez közeledik. Egy eltévesztettlépés, és csókban
forrunk össze. Giselle arca kipirul, a pupillájakitágul. Láttam
már ilyesmit azoknál, akik Ködöt vettek be.Erős testi vágy. A
fenébe is, jó, ha az embert kívánják.
Végigsimítom a hátát, a kezem a gerince végén levő hajlat
felé siklik, de végig csak Natalie-t figyelem.Harag villan a
tekintetében, és átkarolja Elijah nyakát. Eli- jah felnyög, és
szorosabban húzza magához. Én azzal vágok vissza, hogy
hirtelen leengedem Giselle-t, és a kezem vé-gigsiklik dús idomain.
Megremeg a gyönyörűségtől, az ajka szétnyí-lik. Felemelem, és a
zene ritmusára körbeforgatom. Boldogankacag fel, a szeme
csillog. Nyilvánvaló a szándéka, és kísértéstis érzek, még ha csak
azért is, hogy olyan szenvedést okozzak Natalie-nak, amilyet ő
okoz nekem.
Elijah erősen szorítja magához Natalie-t, atestét simogatja,
az arcát az övéhez szorítja, lehunyja aszemét. Elmerül
Natalie-ban, megfeledkezett a világról, révü-letbe esett. Vagy
szerelembe. Iszonyú fájdalmat érzek. Ez mártöbb a soknál.
Legyőzötten engedem el Giselle-t, és a tán-colókat otthagyva
elrohanok. Messze Natalie-tól.
Egyenesen a lakókocsihoz megyek, atestemet düh rázza.
Levetem magam az ágyamra, a mellkasomgyorsan emelkedik és
süllyed. Úgy érzem, rögtön meghalok. Nemkapok levegőt.
– Jól vagy? – kérdezi Giselle csendesen azajtóban.
– Elhagy miatta – vallom be, a hangom meg- bicsaklik. – Nem
tudom, mit tegyek.
– Nem uralkodhatsz a szívén, Ash.
– Tudom – bólintok. – De a magamén sem,és úgy szeretem,
hogy abba belepusztulok.
Giselle mezítláb az ágyhoz jön, és megölel.Lágy a teste.
Meleg, hívogató. Rózsavíz illata van.
– Vissza akarom kapni – suttogom.
– Még van esélyed – biztat. – Csak em-lékeztetned kell arra,
miért szeretett beléd. És addig is... – Azajkamra szorítja a
száját. A csókja tüzes, perzselő, izgató, inger-lő. Aztán elhúzódik.
– Bárki boldog lenne veled, Ash. Ha ezt nemlátja, akkor bolond.
Rám kacsint, és kilép a lakókocsiból. Bec-sukódik mögötte az
ajtó, de előbb még megpillantom Natalie-t,ahogy berohan az
erdőbe.
32. NATALIE
– VÁRJ, NATALIE!
Lassítok, hogy Elijah utolérjen. Egy kispetróleumlámpa
van a kezében, a fény le-fel ugrál, ahogy fut. Vadul ver a szívem,
a fejem lüktet. Forog velem a világ, az ég, afák és a föld
összefolyik a szemem előtt. Megroggyan atérdem, és Elijah kap
el, mielőtt összeesnék.
– Megcsókolta – csak ennyit bírok kinyögni,mielőtt
elerednek a könnyeim.
– Tudom – mondja nyugodtan Elijah. – Énis láttam.
– Miért tette?
– Mert fájdalmat okoztál neki. Azt hiszi,érzéseket táplálsz
irántam. – Felemeli az arcomat, és a szem-emet fürkészi. – Így
van?
Elpirulok. – Elijah...
Mielőtt befejezhetném a mondatot, Elijah le-hajol, és az ajkát
az enyémhez érinti. Magabiztos, de lágy acsókja, az ajka puha,
csodás. Mézíze van: édes és finom. A nyelveaz ajkaim közé siklik,
gyöngéden simogatja az ajkamat, az érintéseszelíd és kíváncsi.
Elakadó nyögés szakad fel belőlem, szét-nyitom a számat, hogy
felfedezhessen. Az ujjaim prémszerű hajábakulcsolódnak, és
vigaszra vágyva hozzásimulok.
Egy második szívdobbanás visszhangjareszket a
mellkasomban. Ash, mondja. Ash, Ash, Ash.Mit művelek?
Kibontakozom a csókból, és összezavarodvaa tenyerembe
temetem az arcomat. Elijah a válaszomra várva, reménykedőn
néz rám.
– Nem tudom... nem érzem... ne haragudj,Elijah – nyögöm
végül.
A bőrén csillog a levélfoltos holdfény,csokoládébarna
sörényét enyhe szellő borzolja. Más időkben,egy másik világban
biztosan beleszeretnék. De nem ebben a valóságban élek. A
szívemben-lelkemben csak egy fiúnak vanhely, és az Ash.
Szögletes állán megvonaglik egy izom. –Rendben van,
Natalie. Tudtam, hogy kevés az esélye, demeg kellett
próbálnom.
Ágak reccsennek, és egy pillanattal később Ash és Giselle
bukkannak ki a sötétségből. Tőlünk pár mé-terre állnak meg. Ash
csillogó szeme kihívóan szegeződik rám,ahogy azt várja, hogy
színt vallják. Tudja, hogy láttam, amikor Gis-elle megcsókolta.
Vajon ő is látta az Elijah-val váltott csóko-mat? Érzelmi
holtpontra jutottunk: mindenkinek fáj,mindenkit elárultak,
mindegyikünk arra vágyik, akit nem kaphatmeg. És mindez az
én hibám.
Ennek most véget kell vetnem.
Lekapcsolom a nyakamból az aranyláncot, éslecsúsztatom
róla az eljegyzési gyűrűt. Csillog a holdsütés- ben. Annak a jelképe,
amit szeretnék, és ami sosem lesz az enyém.Többé már soha.
Odamegyek Ashhez, és a tenyerébe teszem. A nyitott tenyerében
fekvő briliánsgyűrűre néz, és az arcán vegyesérzelmek suhannak
át: megdöbbenés, harag, bánat.
Végül ökölbe szorítja a kezét.
Vége.
– Sétálok egyet – mondom színtelen hangon.
Elijah velem tart. Még három métert semmegyünk, amikor
meghallom Ash üvöltését.
#
Még sosem éreztem magam ilyenmagányosnak, mint ezen az
erdei sétán, bár Elijah mellettem jön. Magas- ba tartja a
petróleumlámpát, hogy megvilágítsa azutunkat. A testem
érzéketlen, és ennek még örülök is. Nemakarok érezni, mert
tudom, hogy amint elmúlik a tettem miattisokkhatás, millió
darabra hullok szét.
De ez sem segít. A bennem keletkezettrepedések minden
lépéssel szélesebbre tágulnak, míg végülösszeomlok. A földre
zuhanok. Erős karok fognak, miközbenelőre-hátra ringok, és
halkan jajongok. Mit tettem? – Helyesencselekedtél – suttogja a
fülembe Elijah. – Most már legalább el tudmajd engedni.
Sokáig tart a karjában, talán egy órát is vagy kettőt, amíg
fázni nem kezdünk a hűvös éjszakában. Meg-dörgölöm dagadt,
könnytől maszatos szememet, és remegve beszívom a levegőt.
– És most mihez kezdesz? – kérdezigyengéden.
– Centrumba megyek, hogy találkozzam atöbbiekkel, aztán
megkeresem az anyámat – mondom.
Mostanában sokat gondolok anyámra. Fájón vágyom arra,
hogy viszontlássam, megvigasztaljon, a kar- jában haljak meg. De
még azt sem tudom, hol van. Amennyire tu-dom, lehet, hogy már
meghalt, bár gyanítom, hogy ha így lenne,Tiszta Rózsa már
világgá kürtölte volna az SBN híradójában.
– Most nem mehetsz el. És mi lesz a lázadás-sal? – kérdezi
Elijah.
– A lázadásnak nincs rám szüksége.
– De nekem igen – vágja rá.
Összefacsarodik a szívem. – Kérlek, nemondd ezt!
Felkelek, és Elijah talpra ugrik. A Szivárvány-erdő egy
meredek hegy tetején van, így csodálatoskilátás nyílik a városra,
ahogy a füves lejtőn lefelé ereszkedünk. Többezer napelem
csillog a holdfényben, így a tetők olyanok,akárcsak a fejünk
felett a csillagok. Tükörváros még éjszaka ishű a nevéhez.
A csodálatos látványt csak egy rombolóhajórontja el, ami a
város felett lebeg, és fényszórójával a sötétutcákat pásztázza. A
fénysugár a város peremén levő épületeket világítja meg,
felcsillannak az üvegtetők, és akkor hirtelenmegakad a
tekintetem valamin. Megállok, és pislogok,mert nem tudom
biztosan, hogy amit látok, valóságos vagy csak a képzeletem
szüleménye.
– Elijah, látod?
– Mit? – kérdezi.
Megvárom, amíg a fény megint elsuhan azépületek felett.
– Ott! – mutatok egy csillag alakú tetőre, amitoronyban
csúcsosodik ki. A torony tetején egy félhold-formára vágott
napelem csillog.
– A Holdcsillag? – vigyorodik el Elijah.
Megragadom a kezét. – Csak egy módonderíthetjük ki!
33. NATALIE
EGY ÓRÁBA TELIK , hogy elérjük azt apontot a városban,
ahol a Holdcsillagot sejtem. Behúzódunk azárnyékba, leszegett
fejjel épülettől épületig szaladunk, miközbenaz őrök esti
őrjáratukat tartják. Szerencsére a házak job- bára sötétségbe
borulnak, így a rendszeres időközönkéntpásztázó fényszórókat
leszámítva sötétségben juthatunk előre. Azutcák is kihaltak,
mivel sok lakos – aki kiérdemelte az evakuá-ciós engedélyét –
elhagyta a várost, és akik maradtak, aházaikba húzódnak, és
rejtőzködnek.
A rombolóhajó még mindig a fejünk felettzümmög, vibrál
tőle a levegő. Olykor egy-egy transzportersuhan el; olyan
alacsonyan szállnak, hogy a hajamat kifújja aszelük az
arcomból. Veszélyes volt ide jönnünk, és kez-dem is bánni, de
most már nem fordulhatunk vissza.
Elijah-ra pillantok, és olyan fény gyúl topázszemében, amit
korábban nem láttam. A remény fénye.Megvárjuk, míg egy
szakasz elmegy előttünk, aztán átszaladunk az utcán, a
következő sikátorba. Épületek közöttcikázunk, a házak közti
keskeny átjárókon igyekszünk tovább, hogy ne kerüljünk az
őrök közelébe. A ruhámra varrt pénzek csilingelnek futás
közben, és jobban rám irányítják a figyelmet,mint szeretném.
– Várj csak! – szólok oda neki. Megállok,hogy letépjem a
szoknyámról az érméket, amik aztán a csat-ornába gurulnak.
Elijah hirtelen hátranéz, a tekintete az utcatúloldalát
fürkészi.
– Mi az? – suttogom.
Hunyorít, aztán a fejét rázza. – Semmi. Azthittem, látok
valakit, de senki sincs ott. – Nem maradunk tovább, hátha
valaki tényleg követ minket. A mellékutcák labirintusában
kanyargunk, és egyre beljebb jutunk a városba.
– Szerintem errefelé lesz a taverna – jegyzemmeg a háztetők
vonalát fürkészve, hátha megpillantom a fél-hold alakúra vágott
napelemet. Váratlanul meglátom, ahogy kikukkant az utca
végén a tetők között. – Ott van!
A környék többi kocsmájához hasonlóan aHoldcsillag
zsalugáterei is zárva vannak, bent teljes asötétség. Lehetetlen
megállapítani, van-e bent valaki. Meg-próbálom lenyomni az
ébenfa ajtó kilincsét. Az ajtó zárva. Megker-üljük az épületet,
hátha másutt be tudunk jutni. Elijah félretolegy
szemetesedényt, és egy csapóajtó válik láthatóvá, ami a pincébe
vezet. Megrántja a kallantyúját.Megkönnyebbülök, amikor a
csapóajtó felnyílik.
Lesietünk a nyikorgó falépcsőn az alagsorba,és becsukjuk
magunk mögött az ajtót. A raktárhelyiségnyirkos és dohos, tele
van ládákkal és borosrekeszekkel. Balra egy olyan fémajtó van,
mint Madame Claránál, előttünk pedig egy másik lépcső, amin a
bárba lehet jutni. Átevickélünk a rende-tlenségen, és igyekszünk
semminek sem nekimenni, de Elijah farka véletlenül
nekicsapódik egy borosrekesznek, és lesodoregy üveget, ami
összetörik.
– Bocs – szabadkozik Elijah.
– Mit gondolsz, van itthon valaki? –kérdezem.
– Nem tudom. Nagy a csend – ráncolja ahomlokát.
Elijah nyomában felmegyek a lépcsőn a bárba. Ott azonnal
két puskalövés fogad minket, a golyók csak centikre repülnek el
mellettünk. Elijah-val a földre vetjük ma-gunkat, és eltakarjuk a
fejünket.
– Kik vagytok? – kérdezi egy női hang.
Óvatosan felkukucskálok a támadónkra, ésahogy a
tekintetem végigsiklik rajta, pillanatképek összességét kapom:
kopott, barna bakancs, foltvarrott bőrnadrág,kék fűzős blúz,
puska. A pillantásom végül megállapodik azarcán. Semmi
kétség, hogy a fagyosan tekintetemet álló,középkorú nő Esme.
– Natalie Buchanan vagyok, ő pedig ElijahTheroux –
válaszolom. – Azt hiszem, ismerted az any- ját, Yolandát.
Esme leereszti a fegyvert.
– Mit kerestek itt? – kérdezi.
Feltápászkodunk, és Elijah röviden beszámolLucinda
leveléről, elmondja, hogy Yolandát ésLucindát keressük.
Esme az ölébe fekteti a puskát, felkap egy üveg fűszeres
Ragyogást meg néhány poharat, és odagurulaz egyik kerek
asztalhoz. Odaülünk
mellé,
és
középre
tesszük
a
petróleumlámpát.
– Itt járt Lucinda és Yolanda? – teszem fel akérdést.
– Igen, itt voltak. – Esme italt tölt nekünk. –Lucinda
megint őrülten zagyvált. Azt hangoztatta,hogy rájött, hogyan
buktassa meg Tiszta Rózsát, és ehhez Yolan-da és Kieran
segítségére volt szüksége.
– Kieran a társad, ugye? – kérdezem.
Esme bólint. – Könyörögtem, hogy nekeveredjen bele.
Lucinda kicsit... – megkocogtatja a fejét –,értitek, ugye?
Különösen azóta, hogy Niall meghalt.
Emlékszem, hogy Sigur mesélt Lucindáról ésa vértársáról,
Niallről, és elmondta, hogy halt meg Niall aFekete Város-i
vízmű elleni támadásnál. Vajon apám húztameg a ravaszt?
– Kieran nem hallgatott rám, de amikorLucindáról van szó,
sosem szokott. Régóta ismerik egymást.Hármasban elindultak a
küldetésüket végrehajtani, engem meg itthagytak, hogy
vezessem a bárt – mondja keserűen, és iszik egy kortyot. –
Amúgy is csak akadályoztam volna őket.
Elkomorul az arca, és úgy sejtem, nem ődöntött úgy, hogy
marad.
Léptekre leszünk figyelmesek a taverna előtt.Esme a
puskájáért nyúl, míg csendben várjuk, hogy az őrök
továbbmenjenek. A léptek elhalkulnak,amikor az őrök
befordulnak egy másik utcába.
– Hol van most Lucinda és Yolanda? –kérdezem, amint
elmentek.
– Nem tudom – válaszolja Esme. – A Karomhoz indultak...
– A mihez?
– A Karom egy hegy – magyarázza Esme.
Elijah-ra pillantok, és ő is olyan meglepettarcot vág, mint
én. Az Ora egy hegyen van? De amikor job- ban belegondolok,
belátom, hogy jó helyszín a lázadók labor-atóriumához, ahol
biológiai fegyvernek átalakított sárgahimlőttartanak. Távol
van a lakott településektől.
Esme belebámul a Ragyogással teli po-harába. – Amikor
Kieran utoljára telefonált, éppen elérték Szürke Farkast...
– Az a Hegyifarkas Államban van, nem? –kérdezi Elijah.
Esme bólint. – De azóta nem kaptam hírttőle. Ez majdnem
egy hete volt.
– Körülbelül ugyanakkor, amikor anyámutoljára hívott –
mereng Elijah.
A tenyerébe temeti az arcát, és fájdalmasanfelnyög. Esme
most igazolta a félelmeinket: hogy Elijahanyját és Lucindát
elfogták, és úgy fest, Kierant is. Esme fel-hajtja az italát, és
újratölti a poharát. Látom, hogy reszket akeze. Biztos ő is erre a
következtetésre jutott.
Elijah felemeli a fejét.
– Megmentem őket! – fogadkozik hevesen.
– Sok szerencsét hozzá, drágám – mondjaEsme. – Vagy már
halottak, vagy nemsokára azok lesznek,amint az őrök kiszedik
belőlük az információt, amire szükségük van.
– Anyám semmit sem fog elárulni az Orárólaz őröknek –
jelenti ki magabiztosan Elijah.
– Az Oráról? – ráncolja a homlokát Esme.
– A fegyverről...? – próbálja rávezetni Elijah.
Esme szeme kitágul. – Csak nem arra a...
Fegyverropogás hallatszik, és védelmetkeresve lebukunk,
amikor a bejáratot és az ablakokat golyók tépik fel.
Üvegszilánkok záporoznak rám, felszakítják a ruhámat, a
bőrömet. Felkiáltok fájdalmamban, amikoregy szilánk
belefúródik a bal combomba. Majdnemelájulok, miközben
kihúzom. Pávakék ruhámon vörös folttámad.
– Ne lőjetek! – kiabálja egy hang az utcán. –Élve akarom!
Sebastian.
A súlyos tölgyfa ajtón dörömbölés hallatszik,ahogy az őrök
megpróbálnak bejutni.
Esme felkapja a fegyverét. – Tűnjetek elinnen. Menjetek a
szervizalagúton.
Elijah felsegít. Véres a képe, ijesztő vágás vanaz arcán.
– És te? – kérdezem Esmét.
– Feltartóztatom őket, amíg tudom –mondja. – Menjetek!
Elijah felkapja a lámpát az asztalról, aztán asegítségével
lemászom a lépcsőn az alagsorba. Húzom a bal lábamat, amit
nehéznek érzek, és a sebből égő fájdalomsugárzik szét, de hajt a
rémület. Akkor érünk a pincébe, amikor felp-attan a bárban az
ajtó.
– Hol vannak? – dörög Sebastian hangja afejünk felett.
– Nem tudom, kikről beszél – válaszoljaEsme.
– Ne szórakozzon velünk. Az egyik lány idáigkövette őket –
mondja egy másik hang. Garrick.
Elijah-nak tehát igaza volt. Valaki ténylegkövetett minket
az előbb.
Megtalálom a szervizalagútba vezető féma- jtót, és
elcsavarom a rozsdás gombot. Nem mozdul.Elijah is nekifeszül,
teljes erejéből próbálja elfordítani, és végremegmoccan. Az ajtó
kinyílik, és hideg, áporodott levegő csap megminket.
– Menjenek innen az ördögbe! – kiáltjaEsme.
Fegyverropogást
hallunk,
majd
Garrick
feljajdul
fájdalmában. Odafent elszabadul a pokol.Golyók röpködnek,
üveg csörömpöl, testek zuhannak a padlóra.
Elijah belök az alagútba, de ebben a pillanat- ban meghallom
Esme sikolyát, Elijah becsapja mögöttünk azajtót.
– Segítenünk kell neki! – kiáltom.
– Már késő – mondja Elijah. – Gyere, visszakell mennünk
Ashhez, hogy beszámoljunk neki a Karomról.
Igaza van, ez nagyon fontos. Ashnek tudniakell arról, hol az
Ora. Temérdek élet függ attól, hogy sikerül-emegszereznünk.
Elijah vállára rakom a karomat, hogy rátámaszkodhassak,
és összeszorított foggal futásnak eredek.
34. ASH
A TÁBORBAN MÁR MINDENKI le-feküdt, bár kétlem, hogy
bárki is tud ma éjjel aludni. A tűz kihunyóparazsa mellett
üldögélek egy kidőlt fatörzsön, és atenyeremben tartott
eljegyzési gyűrűt bámulom. Mindazok után,amiken együtt
átmentünk, az áldozatok után, amiketegymásért hoztunk, egy
csók elég volt, hogy elszakítson minket.Összezárom az ujjaimat
a gyűrű körül, aztán elhajítom. Egy bokorbaesik. Rögtön
megbánom, és odarohanok, hogy megkeressem.
– Te sem tudtál aludni?
Megperdülök Giselle hangja hallatán, ésmeglepetésemben
majdnem megint elejtem a gyűrűt. Gyorsan azsebembe
csúsztatom. Giselle pár lépésnyire áll, és ide-gesen húzkodja a
barna hajába font egyik tollat. Lemostamagáról a sok sminket,
és most sokkal szebb, hogy nincs vastagonkihúzva a szeme, és
nem fémes az ajka. Természetesen gyönyörű.De azért zavarban
van, nem mer a szemembe nézni.
– Azt hittem, már lefeküdtél – jegyzem meg.
– Nem tudtam elaludni – válaszolja. – Gon-dolom, a
lelkifurdalás miatt. Bocsáss meg, Ash. Nemlett volna szabad,
hogy megcsókoljalak. Madame Clara aztmondja, nem tudok az
ösztöneimen uralkodni, és kezdem azt hinni,hogy igaza van.
– Nem a te hibád. Nem lett volna szabad ha-gynom, hogy
megtörténjen – válaszolom.
Giselle felsóhajt. – Néha nem is tudom, mi a baj velem.
Mindig azt akarom, amit nem kaphatok meg.Mintha arról
szólna a dolog, hogy ha megszerzem, értékesleszek. Van ennek
valami teteje?
Hosszan elnézem, és most először pillantommeg az igazi
arcát: az árváét, akit kitaszított a családja,akinek lopnia kellett,
hogy életben maradjon. A férfiakra gondo-lok, akik a Fűszer téren
verték, és az emberek közömbösen mentek elmellette; vajon
hányszor fordult elő már hasonló eset? A magabiztossága olyan,
mint egy álarc, amivel elrejti a világ elől amegtört kislányt.
– Számomra van – válaszolom.
Hirtelen feláll a hajam: vért érzek. Megper-dülök, és Natalie
meg Elijah abban a pillanatban botladozik kiaz erdőből.
Mindkettő csupa vér, a ruhájuk tépett ésmegszaggatott. Elijah
jobb arca feldagadt, Natalie a bal lábát húzza.Odarohanok
hozzájuk, sértettségemről és becsapott-ságomról azonnal
megfeledkezem.
– Mi történt? – szegezem nekik a kérdést,miközben Elijah a
fatörzshöz támogatja Natalie-t. Natalie arcamegvonaglik a
fájdalomtól, amikor leül. A bal lábát fogja. Vér csordul ki az ujjai
között, és felébred az éhségem, de visszaszorítom.
Elijah gyorsan összefoglalja a lényeget, mígGiselle elmegy
Madame Claráért. Nemsokára már vissza is jönnek, kötszert és
gyógynövényeket hoznak. Giselle ellátja Eli- jah sebét, Madame
Clara pedig Natalie lábát.
Felhajtom a szoknyáját, hogy hozzáférjünk acombján levő
vágáshoz. Minden szívdobbanással vérlökődik ki a sebből, és
Natalie fehér bőrét vörösre festi. Odanyúlok,hogy
megvizsgáljam a sebet, de Natalie vadulelhúzódik.
– Ne érj hozzám! – kiabálja.
– Istenem, Natalie, csak segíteni próbálok! –mondom a
reakciójától sértetten. – Meg kell vizsgálnom.
Ismét odanyúlok.
– Nem, várj! HAGYD ABBA, Ash! – kiált fel,amikor véres
bőréhez érek. – Haragvóm van!
Elkapom a kezemet. – Mit mondtál?
– Elkaptam a Haragvót – suttogja. – A sötét-fajzat fiú
fertőzhetett meg, amikor megharapott.
– Biztos vagy benne? – kérdem rekedten.
– Vérvizsgálatot végeztem Puszta Földön, alaborban.
Kétrét görnyedek, és halk nyögés szakad ki belőlem, ahogy a
testem összeroskad a szavai súlya alatt. Elkaptam a Haragvót.
Hirtelen minden érthetővé válik: miért lököttel magától,
miért nem maradt meg benne az étel, mit beszélt Elijah-val a
laboratóriumban. Valahogy erőt merítek ah-hoz, hogy felemeljem
a fejemet.
– Miért nem mondtad el? – kérdezem.
– Nem tudtalak még elveszíteni – vallja be. –Bocsáss meg,
Ash. Mindvégig szerettelek, csak...
Megcsókolom.
Annyi érzést sűrítek bele, amennyit csak tudok: mellette
állok, nincs egyedül, ezt szeretném a tudtáraadni. Viszonozza a
csókomat, s közben átölel. A szívem szere-lemtől, bánattól sajog.
Visszakaptam Natalie-t, de mennyi időre?Egy hétre? Egy
hónapra? Egy évre? Fogalmunk sincs, milyenhatással van ez a
betegség az emberi fajra.
– Szeretlek – suttogom az ajkához simulva.
– Bocsáss meg, hogy fájdalmat okoztam –súgja vissza.
– Te is – utalok Giselle-re. – De mostegyedül az számít, hogy
együtt vagyunk.
Fogom a kezét, míg Giselle és Madame Clara bekötik a lábát.
A seb nem olyan nagy, mint először hittük:mély ugyan, de az
üveg nem ért csontot, és nem sértett megartériát. Amint
bekötözték, odamegyek Elijah-hoz. Rám néz;dagadt arcát
valami ragacsos kenőccsel kenték be.
– Jól fogadtad a hírt – mondja Natalie-rapillantva.
Letaglóz a bánat.
– Azt hiszem, bocsánatkéréssel tartozomneked.
– Nem – mondja csendesen. – Néhányszorén is túllőttem a
célon. Utólag elnézést érte.
Leülök mellé. – Szóval megtaláltátok Esmét?– kérdezem.
Bólint, aztán mindent elmesél, amitmegtudtak.
– Szóval a laboratórium Szürke Farkasközelében egy hegyen
van? – kérdezem.
Elijah bólogat. – Bár én még sosem hallot-tam a Karomról.
És te?
– Én sem – vallom be.
– Valószínűleg egy újabb becenévről van szó– szól közbe
Natalie, aki hallja, miről beszélünk. – Ahogy a Bíbor-hegységet
az Ördög Villájaként is ismerik.
– A holnapi támadás után el kell mennünk Szürke Farkasba
– jelentem ki. – Valaki talán látta, hova vit-ték anyádat és a
nagynénémet az őrök.
– Megállhatnánk útközben Viridisben? –kérdezi Elijah. –
Hajóval csak pár nap, és biztonságosabb lesz,mint az utakat
használni. Beszélhetnél a szenátussal, hogy csatlakozzanak a
lázadáshoz, míg én ellátmányt szerzek, aztánfolytathatnánk az
utunkat Szürke Farkasba.
– Jó tervnek hangzik – ismerem elfelélénkülve.
Elijah lesüti a szemét. – Helyes. Az apám biztosan örül majd,
hogy megismerhet.
Visszamegyek Natalie-hoz, és felemelem akaromba. A
lakókocsinkhoz viszem, lefektetem az ágyra,és segítek neki
levetkőzni. A vállán csúnya, lila színűzúzódás van, a bőre csupa
karmolás. A bőrén nemsokára hurkák jelen-nek meg, és rothadni
kezd. A gondolat szinte letaglóz, és azöltözőasztalnak
támaszkodom, nehogy megszédüljek.
– Minden rendben? – kérdezi halkanNatalie.
Bólintok, aztán keresek egy inget, és odaa-dom neki. Amint
felöltözött, én is levetkőzöm, és odabújok mellé a keskeny ágyon,
amin nincs sok hely, ezért egymáshoz szor-ulunk. Átölelem, ő
pedig a mellemre fekteti a fejét, és az ujjávalgyöngéden
végigsimítja a hegeimet.
– Megértem, ha elhagysz – mondjacsendesen.
Még szorosabban ölelem. – Arra sosem kerülsor.
– Nagyon sajnálom, Ash, hogy megharaptak.
– Nem a te hibád – válaszolom, és a szo-morúság a torkomat
fojtogatja. – Ne is beszéljünk róla többé,rendben?
Natalie nem tiltakozik. Közelebb bújik hozzám.
– Aggódsz a holnap miatt? – kérdeziálmosan.
– Egy kicsit – vallom be, és megcsókolom ahomlokát. –
Próbálj pihenni.
Lehunyja a szemét. Rövidesen egyenletessé válik a
lélegzetvétele.
– Ébren vagy még, Natalie? – suttogom.
Nem válaszol.
Csak most, amikor már alszik, engedem sza- badjára a
könnyeimet.
35. ASH
MAGASAN JÁR A NAP Trákia felett; anapsugarakat
szétszóró ezernyi tükörtől ragyog a piac. A Fűszer tér végén, egy
vendéglőben vagyunk, úgy tizenötméternyire a trákiai
városházától. A városháza előtt még mindigkint van az őrök két
pirosfehér zászlaja; a szellő lágyan mozgatja.Pár órája csak az
őrök jövés-menését figyelem, ahogy bemen-nek az épületbe,
illetve kijönnek onnan. Igyekszemfeltérképezni a mozgásukat.
Semmi szokatlan nem tapasztalok.
Jobbra, közvetlenül a trákiai városházávalszemben
magasodnak a hatalmas digitális képernyők,amik a
visszaszámlálást mutatják: 36:04:01,36:04:00, 36:03:59,
36:03:58... Az egyik digitális képernyő tete- jén egy kamerát
rejtettek el.
Eddig vagy száz őrt figyeltem meg, valaminttöbb
szakasznyi nyomkövetőt és két hegyifarkasfalkát, köztük
Garricket és Sebastiant; jönnek-mennek azutca és az épület
között. Állig felfegyverkeztek, de mivel nemszámítanak
támadásra, a meglepetés ereje nekünk ked- vez. Ráadásul –
hacsak nem tárják ki a homlokzatot elfoglalónagy díszajtókat,
ami nem tűnik lehetségesnek, ha azt vesszük,mennyire
berozsdásodtak a zsanérok, az összes őrnek egyenként kell
elhagynia az épületet egy kis ajtón át, mi megkönnyen
leszedhetjük őket.
A tér másik oldalán a gettó fala magasodik,amin egymástól
egyenlő
távolságra
őrtornyok
vannak.
A
tornyok
elhagyatottnak látszanak, de én máshogy tu-dom. Hajnal óta
odafent van Gilderoy Draper és a csapata.Elrejtőztek szem elől.
Jól jött nekünk, hogy a sötétfajzat gettó üres,mivel több mint
egy éve senki sincs az őrtornyokban.
A fejünk felett egy transzporter tart az egyik rombolóhajó
felé; egy szakasz őrt szállít, akiknek lejárt amunkaidejük.
Idelent csak egy transzporter maradt, ami aFahéj utcában áll, a
városháza mellett. Minden terv szerint halad.Ma reggel először
is egy tucat dák lázadó Miranda, az egyik családfő vezetésével
hagyta, hogy elfogják őket és felszállítsák egy rombolóhajóra. A
ruhájuk alatt házilagosan gyártott bombákatrejtettek el.
Idegesen összeszorul a gyomrom, miközbena léghajókat
figyelem. Ha minden úgy megy, ahogy terveztük, a lázadók
mostanra már kiszabadították a foglyokat acelláikból, és a
leszállófedélzetre tartanak, hogy hatalmukbakerítsék a
transzportereket, és azokon menekítsék ki adákokat, mielőtt
felrobbantják a hajót. Olyan sok minden sül-het el balul, és
Mirandától meg a csapatától függ, hogy kiik-tassák a léghajókat,
máskülönben lehetetlen elfoglalnunk Trákiát.
Natalie, Elijah, Giselle, Neptune és Sol Beck-et az én
csapatomban vannak. Mindjárt dél. Két percmúlva
rászabadítjuk a poklot erre a városra.Natalie-ra pillantok, aki a
kardját igazgatja. Tudom, hogy van gyakor-lata a
használatában, és ez némileg megnyugtat.Fekete csuklyás
köpenyt visel, a szeme körül és az orrán végig– akárcsak a
csapatban nekünk is – fekete salakkő festék van. Felnéz rám, az
arcát majdnem teljesen eltakarja a csuklya.Rámosolygok, ő
pedig viszonozza. Madame Clara fájdalomc-sillapító gyógyszert
adott neki a lábára, így tud majd harcolni.
Már vagy századszor ellenőrzőm afegyveremet, aztán
megigazítom a köpenyem alatt rejtegetett vászonzsákot, amiben
lőszer és füstgránátok vannak, amiket Nep-tune emberei
barkácsolták össze nekünk még tegnap.Mindenkinek hasonló
zsák rejtőzik a köpenye alatt, valamint egy kard, egy tőr vagy
egy lőfegyver. Nem sok, de ennyink van.Remélem, elég.
Neptune megpaskolja a vállamat. – Készenállsz, fiú?
– Odanézz, Ash! – mutat Natalie az égre.
Szinte végszóra transzporterekkel telik megaz égbolt.
Kirepülnek a rombolóhajókból, és amegegyezés szerinti, a
várostól néhány mérföldre levőtalálkozóhelyhez szállnak. Egy
másodperccel később hatalmas robbanáshallatszik Trákiától
északra: a kikötő felett lebegő rombolóhajórobbant fel. Forró
hamu és égő törmelék záporozik a városra,miközben a léghajó
elszenesedett váza az óceánba zuhan.
Trákia városházának ajtaja kicsapódik, ésőrök sereglenek
ki, hogy lássák, mi történt. Most mikövetkezünk. Meggyújtjuk a
füstgránátunkat, amitől fehér füst kavarogkörülöttünk, mialatt
a Fűszer térre futunk, a mellékutcákbanpedig több tucat dák
szekér jelenik meg nagy sebességgel, és álljael az őrök egyetlen
menekülési útvonalát. A dákok karddal vagy puskával a kézben
leugranak a járműveikről. Mind feketeköpenyben vannak, az
arcukat salakkő porral festették be, hogy rámhasonlítsanak. Az
őrök döbbenten megtorpannak, amikor afüstön át vagy száz
Főnix mered rájuk dühösen, a szélben kid-agad mögöttünk a
fekete köpeny. Rózsa azt hiszi, megölte Főnixet? Hát nagyot
tévedett.
Az őröknek alig van idejük tisztába jönni ahelyzettel,
amikor Gilderoy emberei felbukkannak azőrtornyokban, és lőni
kezdik őket. Egy tucatnyi őr hal meg, mielőtta többiek
magukhoz térnek a meglepetésből, és viszonozni kezdik a tüzet.
Összevissza lövöldöznek, a füst megzavarjaőket. Mindenfelől
sikoltások hallatszanak, ahogy a kereszt-tűzben dákok és őrök
hullnak. Az orromat facsarja a vér illata, azagyaram lüktet, de
elfojtom a szomjamat. Behajítok egy füst-gránátot a városháza
egyik kitört ablakán; remélem, ezzel ki-füstölöm a még bent
tartózkodókat. Natalie és Giselle követik apéldámat, Elijah
pedig ráveti magát egy őrre, és a torkábamélyeszti kardfogát.
Mennydörgésszerű robaj gördül végig a váro-son, amikor egy
újabb rombolóhajó válik a lángok martalékává, majd nyugat
felé még egy; ez utóbbi a Szivárvány-erdőbezuhan. A föld
megremeg a becsapódó fém súlyától. Egymásután robbannak a
bombák, és felszakad a két utolsó rom- bolóhajó oldala is. Gyorsan
zuhannak, bár a pilótáknak sikerül a városonkívüli mezőkre
kormányozniuk őket, talán azért, hogy minélkevesebb polgári
lakos haljon meg, vagy csak menekülniszeretnének. Mindegy,
miért, mert a léghajók azonnal felrobbannak,amint földet érnek.
Az ég üres.
Most már csak a földön maradt ellenséggelkell elbánnunk.
A törött ablakon át bedobok még egy füst-gránátot, majd
Natalie és Elijah is, és ezt robbanások soraköveti. Ez végre
beválik, és a kis ajtón Jared vezetésévelkirontanak a
holdkutyák. Acsarogva, az állkapcsukat csat-togtatva rohannak
felénk, vörös kabátjuk lebeg mögöttük. Gar-rick falkáját sehol
sem látom. Kábító a vér illata, és a hegyifar-kasok a vasalt
bakancsaikkal tapossák el a halott őröket, ésmorzsolják össze a
csontjaikat, annyira hajtja őket a mohó vágy,hogy falhassanak.
Vérszomjuk olyan erős, hogy az sem érdekliőket, kit ölnek meg,
őrt vagy dákot; nekik teljesen mindegy, csak hús legyen. Tíz
lázadót tépnek szét, mielőtt sikerül kardot éspuskát rántanunk.
A holdkutyákra támadunk, futás közben isaprítjuk és lőjük
őket. Neptune, Giselle és Sol balról, Natalie,Elijah és én jobbról
esünk nekik. Natalie egy kisebb holdkutyanősténnyel verekszik
össze, akinek fekete sörénye van, és vörösnadrágot és felsőt visel.
A nő borotvaéles karmaival Natalie felé vág,de Natalie elugrik
előle, és a kardhegyét a holdkutya szívébemártja. Azonnal végez
vele.
– Szép volt! – kiáltja oda Sol Natalie-nak. A szemüvegét
hegyifarkas vér spricceli össze.
– Vigyázz, Sol! – kiáltja Giselle, amikorújabb holdkutya
ugrik Solra.
A holdkutya megragadja, és szétmarcangoljaa torkát.
Neptune a holdkutya hasába meríti a kardját,de Solon már nem
tud segíteni: meghalt. Balra mozgásra leszek figyelmes. A füstön
át is látom, hogy öt alak mászik ki a városháza első emeleti
ablakán, és ugrik le a Fahéj utcára: Sebasti-an, Garrick, Sasha és
még ketten a falkájukból. Garrick kicsitsántít. Az útjukat álló
dák lázadókat lelövik, és sikerül elérniük atranszportért,
amelyik az utcán áll. Egy pillanattal későbbfelzúgnak a
motorok, és elrepülnek; otthagyják az em- bereiket, hadd védjék
meg magukat, ahogy tudják.
A fenébe!
Nincs időm ennél elidőzni, mert még el kellintéznünk a
holdkutyákat. Hárman maradtak: kétnőstény és Jared.
Mellkason találom az egyik nőstény, és Jaredellen fordulok. Már
éppen meghúznám a ravaszt, amikor elkapjaGiselle-t. Ha
lelövöm, Giselle-t is eltalálom.
Giselle szürke szeme nem ereszti atekintetemet.
– Tedd meg, Ash! – kiáltja.
Habozok.
– Lőj! – ordít rám, amikor Jared a nyakábamélyeszti a
tépőfogát.
Meghúzom a ravaszt. Egyszer, kétszer.
Giselle és Jared egyszerre terülnek el. Nemmozdulnak.
Natalie és Elijah leszedik a megmaradt hold-kutyát, és ezzel
vége is a harcnak.
A téren csend lesz. A hegyifarkasok mindmeghaltak, a még
életben levő őrök egy halom holttest mögöttlapulnak a
városháza lépcsője mellett. Már csak anyomkövetők maradtak,
akik még nem hagyták el a városházamenedékét.
Megindulok a lépcső felé, a füst a lábamkörül kavarog.
Megállok a lépcső előtt. Az őrökrefüggesztem a tekintetemet. A
nyugati falon abban a pillanatban pislákolnikezd a képernyő, és
megjelenik rajta a Fűszer térről közvetítettélő adás. Pandora és
lázadócsoportja sikeresen elfoglalta a tévéál-lomást. E
pillanatban az én arcomat látják az Őrök Szövetségi Államának
minden városának minden képernyőjén.
– Egy lehetőségetek van a megadásra – kiál-tok oda az
őröknek, és elég hangosan beszélek, hogy odabent a
nyomkövetők is meghallják. – Tegyétek le afegyvert, és gyertek
velünk békességben. Ha nem vagytok ráhajlandók, nem marad
más választásunk, mint erőszakkal válaszolni.
Hosszú szünet, és már úgy érzem, anyomkövetők nem
fognak előbújni. Már éppen kiadnám aparancsot, hogy rohanják
meg az épületet, amikor az épület ajtajakinyílik, és a
nyomkövetők libasorban kivonulnak,miközben dühös
pillantásokat vetnek rám. A dákok hátrakötik a kezüket, és a
gettó fala előtt felsorakoztatják a foglyokat.Itt maradnak, míg
el nem döntjük, mihez kezdjünk velük. EztNeptune-ra hagyom.
Ez most már az ő városa.
Natalie és Elijah a terv szerint most felka-paszkodnak a
városháza tetejére. Felmegyek a lépcsőn,amivel felkavarom a
törött ablakon kiáramló füstöt. Úgy örvénylik a lábam körül,
hogy lehetetlen megállapítani, hol végződik aköpenyem, és hol
kezdődik a füst. Megfordulok, és felnézek akamerába, amit
pontosan velem szemben, a digitális képer-nyő tetejére szereltek.
Az arcom betölti a képernyőt. Az arcomra vérfröccsent, a
szemem körül elkenődött a salakkő por, le-folyt és foltos lett, és
közel sem az a tökéletes smink, ami Amy keze alól kikerült. Ez
Főnix igazi arca: véres, harcban megfáradt.Hamuval borított,
szakadt, fekete köntösben állok az emberek előtt.
Mögöttem az őrök két zászlaja libeg a szél- ben, és tiszta, élénk
képet nyújtanak. Hagyom, hogy egy darabigezt mutassa a
kamera, és az egész ország lásson. A térenhalálos csend van:
ahogy mindenki arra vár, hogy megszólaljak,a saját
szívdobogásomat is hallom.
– Üzenetet küldök Tiszta Rózsának – mon-dom végül a
kamerába nézve. – Azt hitted, legyőztél. Azthitted, meghaltam.
De tévedtél. Élek. Feltámasztottak. Főnix vagyok, a fiú, aki a
hamvaiból újjászületik.
Ez a jel. Natalie és Elijah a trákiai városházatetején
levágják az őrök zászlóit, és felhúzzák amiénket: az égszínkék
háttéren kirajzolódó égő, fekete salakrózsát. A zászló leomlik a
városháza homlokzata előtt. Az üzenet vilá-gos: Tükörváros a
miénk.
Vége az adásnak, és a digitális képernyőn át-adjuk a helyet az
SBN-híreknek. Máris az igencsak idegesenkapkodó February
Fields kommentárját hallhatjuk. Tiszta Róz-sa most gyilkos
kedvében lehet. Gyanítom, hogy kivégeznek pár tábornokot,
amiért Irídiumban mást néztek helyettemFőnixnek, és ennek a
politikai blamázsnak kitették. Rózsa óriásihűhót csapott akörül,
hogy csak egy „halandó fiú” vagyok, akivel végzett a hadserege,
ám most mégis itt állok, nagyon is elevenen. Az országban azt
hiszik majd, hogy valami csoda folytán ismét feltámadtam.
Bátorságot ad majd az embereknek, hogy alázadók mellé állva
harcoljanak, mert tudják, hogy Főnix és alázadás
feltartóztathatatlan.
A dákok kezdik elhordani a halottakat és asebesülteket a
környező épületekbe. Kiürítik a Fűszer teret,és ekkor látom csak
a mészárlás igazi mértékét. Vér ivódott be alépcsőbe, és amerre
nézek, mindenhol testek hevernek: őrök,hegyifarkasok, lázadók.
Nem ugyanakkora a vérontás, mint Iridium- ban, de több a
halott, mint amit valaha is látni akarok. Eli- jah és Natalie a
testeket vizsgálják, életjelek után kutatnak.Neptune odasétál
hozzám. Csontos arca kormos, göndör, őszhaja véres; részben a
saját vére ez, részben az őröké, akiketmegölt.
– Sok embert veszítettünk? – kérdezem.
– Eddig harmincat számoltunk össze, és mégnem tudjuk,
hánynak sikerült lejutnia a rombolóhajókról.Rosszabb is
lehetett volna – teszi hozzá, amikor látja afájdalmat az
arcomon.
Megveregeti a vállamat, és megnyugtat, hogy innen átveszi a
vezetést. Ráhagyom. Végtére is, ez az ő népe.Némán átmegyek a
téren, és Giselle testét keresem. Meg is pil-lantom lángvörös haját
Jared holtteste alatt. Legurítom róla a hegyi-farkast, aztán
gyöngéden a karomba emelem. Elénkvörösfolt van a ruháján,
ahol a golyó feltépte a mellkasát. Meglep,mennyire nem érzek
semmit, de amint elmúlik a sokk, biztos rámszakad a tettem
súlya. Megöltem.
A közelben levő tavernába viszem, amitideiglenes
halottasháznak neveztek ki. Madame Claraés néhány dák
asszony mossa le a halottakat, és készíti előőket a temetésre. Az
idős hölgy felém fordítja az arcát, amikorleteszem elé Giselle
testét az asztalra. Megérzi Giselle rózsav-izének az illatát, és
amikor felismeri, a szája elé kapja a kezét.
– Ne! – suttogja.
– Úgy sajnálom – válaszolom. A számból jövő szavak
hamisan csengenek.
Madame Clara ajka megremeg. Kinyújtja akezét, én pedig
megfogom. Kicsi gesztus, de nekem sokat jelent.
Arcon csókolom, még egy utolsó pillantást vetek Giselle-re,
aztán elindulok Natalie-t és Elijah-tmegkeresni.
Ideje megszerezni az Orát.
36. NATALIE
AZ ÉSZAKI KIKÖTŐBEN teljes káoszuralkodik. Tüzek égnek,
törmelék mindenütt. A kikötő vizéből úgy állki a rombolóhajó
váza, mint egy különös szobor. A vízen holt-testek úsznak.
Elfordítom a tekintetemet. Egy dolog tudni,hogy emberek
tartózkodtak a léghajókon, és megint máslátni az elszenesedett
maradványaikat, ahogy a víz felszínén bukdácsolnak.
– A Jó idő nevű hajót keressük – mondja Eli- jah, amikor
végigsietünk a korzón.
A hajók neveit nézegetjük, amíg rá nemakadunk egy, a
többiektől távolabbi, sziklás földnyelv melletthorgonyzó
gőzhajóra. Halászhajó, az oldalán hálók lóg-nak. A Jó idő
szavakat tökéletes szépírással, sárgafestékkel írták fel a
smaragdzöld hajótestre. Ash feldobja a zsák- jainkat a fedélzetre,
aztán átugrik a hajóra, és minket is felsegít.
Ash felhúzza a horgonyt, Elijah pedig akormányhoz megy,
mivel ő tudja, hova készülünk. Kiúszunk akikötőből, és Elijah
vigyáz, nehogy nekimenjünk a rombolóhajóroncsának. Úgy
teszek, mintha az, ami a hajónknak tompánnekiütődik, nem
holttest, csak törmelék volna.
Megkönnyebbülök, amikor Elijah teljes gőztad, és kiérünk a
nyílt vízre.
Ash átölel, miközben elhagyjuk Tükörvárost,ami a pusztítás
ellenére is gyönyörű. A megmaradt épületek-en a megrepedt
napelemek csillognak a napfényben.
Amikor a város már csak egy csillámló pont aláthatáron,
lemegyek a kabinba. Kicsi, de a célnak meg-felel, van egy kis
konyhasarok, étkezőasztallal, egy szebb na-pokat látott
mosdóhelyiség és egy háló, benne egy akkoraágy, hogy Ashsel
egymáshoz szorulva elalhatunk rajta. Elijahfeltehetően a
fedélzeten alszik majd.
Ledobom a zsákomat a nyikorgó ágyra, és belenézek a kis
foncsorozott tükörbe. Elfintorodom az ide-gen láttán, aki
visszanéz rám. Hogy akarhat Ash együttlenni velem, amikor
tudja, hogy egyre rosszabb állapotbanleszek? A bőröm rothadni
kezd, a hajam kihullik, és egy szörnyeteggé válok. Ismét
hatalmába kerít a szorongás, de nincs ér-telme felizgatnom
magam; kikotyogtam a titkot, és ezzel mostmár meg kell
birkóznunk.
A hajó hintázni kezd, ahogy erősebbhullámzásba kerülünk,
és felfordul a gyomrom. Brr. Nem tudom,hogy töltöm itt a
következő napokat, mindenesetre nincs más választásom. Így
jutunk el a leggyorsabban Viridisbe.
Megdörgölöm
a
gyomromat,
hogy
enyhítsek
a
hányingeremen. Esténként rosszabb szokottlenni. A zsákomban
kutatok Madame Clara egyik gyógynövényesorvosságáért, és
lenyelek pár csepp gyömbérgyökér tonikot.Kicsit jobban leszek
tőle. Nyílik az ajtó, és Ash tüzes tekintettel,hangtalanul lép be.
Lesöpri a táskámat a földre, felkap, és lefek-tet az ágyra, aztán
lassan, izgatóan levetkőztet. Tetőtől talpig végigcsókol, amíg
minden porcikám bizseregni nem kezd.Őrülten kalapál a szívem,
és mindennél jobban kívánom, de nem sza- bad kockáztatnunk.
Az eljegyzésünk éjszakája kivételes alkalom volt. Szerencsénk
volt. Nem bírnám elviselni, ha miattam bete-gedne meg.
– Szerintem nem szabadna... – harapok azajkamba.
Az ujját végighúzza a hasamon. Nemkönnyíti meg
számomra a döntést.
– Rendben van – húzza rám a takarót.
– Sajnálom – mondom.
Megsimogatja az arcomat. – Ne sajnáld – ny-ugtat meg. –
Nem olyan fontos. Nekem csak az a lényeg,hogy veled lehessek.
Arrébb csúszom az ágyon, hogy több helyethagyjak neki.
Átölel, és összebújunk, az ujjainkat összefon- juk. Soha többé nem
engedem el. A fény lassan változik, ahogy atengeren utazunk;
amikor a nap a láthatár alá süllyed, türk-izkékről lazacrózsaszínre
változik. Sötétszürke felhők jelennek meg azégen.
Gyerekkoromban mindig Pollyval és apám-mal figyeltem a
naplementét, míg anyám dolgozott. Elszo-morodom, amikor
anyámra gondolok.
– Gondolkodtam, Ash. Szeretnémmegkeresni az anyámat –
szólalok meg végül.
– Rendben van – vágja rá Ash tiltakozásnélkül.
Hűha, ez könnyebben ment, mint gon-doltam. Anyám
megkeresésére fordítani az időnket nem alegjobb ötlet, pláne egy
háború kellős közepén, azonkívül az anyámnem éppen Ash
kedvence azok után, amit vele és a sötétfajza-tokkal tett, de Ash
megérti, miért van most szükségem arra,hogy mellette legyek.
– Odalesz, amikor megtudja, hogy beteg vagyok –
folytatom. – Főleg Polly elvesztése után.
– Ez nem kérdés – jelenti ki Ash eltökélten–, mert
megkeresem rá a gyógymódot.
Nem válaszolok. Hiábavaló keresés, ezt nekiis tudnia kell.
Nincs gyógymód arra, amit elkaptam. A leg-nagyobb esély
Puszta Földön kecsegtetett, ahol a Haragvótkifejlesztették, és
ott semmit sem találtam.
– Talán Elijah megengedi a lázadók tudó-sainak, hogy
kísérletezzenek rajta, és kiderítsék, miért állellen a szervezete a
vírusnak – veti fel Ash.
Felé fordulok. Kékesfekete haja lágy hullá-mokkal keretezi
sápadt arcát, keskeny orrnyergén el-maszatolódott egy kis
salakkő por.
– Nem engedem, hogy bárki is kísérletezzenElijah-n –
közlöm, és letörlöm a foltot. – Elég sok mindenen ment már
keresztül.
– De...
– Nem – mondom határozottan, hogy pontottegyek a
beszélgetés végére.
Ash nem erőlteti, bár látom, hogy az agya jár,és különféle
lehetőségeket keres, hogy megmentsen.Hagyom, hadd tegye. Ha
szüksége van erre a reménysugárra, hogy átvészelje a következő
hónapokat, akkor ki vagyok én, hogy eztmegtagadjam tőle? A
remény fényűzése nekem már nem adatik meg, de nem szeretném
tőle elvenni.
Lehunyom a szemem, az eseménydús napkimerített, és
hagyom, hogy a hajó ringása elaltasson. Is-mét Pollyról
álmodom, csak ezúttal kisgyerekek vagyunk;odahaza, Fekete
Városban a nagy villánkban játszunk. Bújóc-skázunk. Keresgélni
kezdem, a folyosókon ugrálok, de valaminincs rendben. Nem
találom Pollyt. Nincs az ágya alatt, se anyámszekrényében vagy
a kamrában, ahova rendszerint el szokott bújni. Végigrohanok a
házon, hogy előkerítsem, amíg el nem jutok apám
dolgozószobájáig. Az ajtóra egy vörös rózsátfestettek. Úgy
érzem, nem szabad bemennem, de meg kelltalálnom Pollyt, és
nekem kell a győztesnek lennem. Elfordítomaz ajtógombot,
kinyitom az ajtót, és...
Egész testemben remegve riadok fel. Üresmellettem az ágy,
Ash nincs itt.
Nincs időm belegondolni, mert villámgy-orsan a köntösömbe
bújok, és kirohanok a vécébe hányni. Az ar-comon patakzanak a
könnyek, amikor ismét hatalmába kerít aszomorúság. A
testvérem elvesztése hullámokban tör rám. Van olyan nap,
amikor nem gondolok rá gyakran, de aztánakadnak pillanatok,
mint ez a mostani is, amikor a halálának – ameggyilkolásának – a
szörnyűsége megint felszínre tör bennem.Sírva hintázom
előre-hátra, amíg a fájdalom kicsit csil-lapodik. A Haragvó
egyetlen előnye, hogy hamarosan legalábbújra együtt leszek a
nővéremmel.
Végre fel tudok állni. Vizet lötykölök az ar-comra, aztán
mezítláb, hangtalanul átmegyek a konyhába,hátha találok
valami ételt, amitől megnyugszik a gyom-rom. Hangokat hallok
a felettem levő fedélzetről, ezért oda indulok.
Ash és Elijah a korlátra könyökölnek, ésmindketten a
koromfekete tengert nézik. Fojtott hangon beszélgetnek.
Ash nehéz szívvel felsóhajt. – Annyiraszeretem, majdnem...
– Belehalsz a tudatba, hogy beteg? – fejezi behelyette
Elijah. – Ismerem ezt az érzést.
– Ugye, komolyan szereted? – kérdezi Ash.
– Nem hibáztathatsz érte – néz le Elijah a vízre. – Amióta
kimentett a laboratóriumból, éjjel-nappalcsak rá gondolok. –
Felsóhajt. – De ő mindig csak barátnak tekintett.
– Sajnálom – mondja Ash.
– Dehogy sajnálod – mosolyodik elhalványan Elijah.
Ash felnéz a holdra. – Nem tudom, mi lesz velem nélküle.
Egyszer már elvesztettem, és nem bíromelviselni a gondolatot,
hogy ez ismét bekövetkezik.
Meglepődöm, amikor Elijah megragadja Ash vállát.
– Megtaláljuk az ellenszert – jelenti ki.
– És ha nem? – kérdezi Ash.
– Akkor tudod, mit kell tennem – válaszoljaElijah. – Ez a
leghumánusabb megoldás.
Ash farkasszemet néz Elijah-val. Aztán aligészrevehetően
bólint.
Nem öntik szavakba, de tudom, mit ígértek. Amikor teljesen
kifejlődik bennem a Haragvó, Elijah végez velem.
37. NATALIE
A KÖVETKEZŐ NÉHÁNY NAPBAN át-szeljük az óceánt.
Az első éjszakán lecsap ránk egy vihar, a hajó vadul
hánykolódik, és biztosra veszem, hogy elsüllyedünk. Ash
vigasztal, miközben a vécékagyló fölé hajlok. A hányás egyre
elviselhetetlenebb, napközben bármikor rám jön, és nem marad
meg bennem semmi, csak a száraz keksz.
Másnap reggel elvonul a vihar, ismét csendesés nyugodt lesz
a víz. Még a fedélzetre is fel tudok menni,hogy élvezzem a friss,
sós tengeri levegőt. Ash takarót terít a vál-lamra, hogy ne fázzak,
és megcsókolja a homlokomat. Elijah úgy tesz, mintha nem
venné észre, bár az arcára egy pillanatra kiüla féltékenység.
Ash egész nap az anyja naplóját olvassanekem. Az anyja
családjáról készült fényképet használjakönyvjelzőnek. A kép
megfakult, a szélek felkunkorodnak, de ezegyáltalán nem
meglepő, ha azt vesszük, hogy harminc évekészült.
Amikor nem a naplót olvassuk, mind a hár-man körülüljük a
hordozható digitális képernyőt, amit AshPuszta Földön, a
vonaton lopott az őröktől. Bár a vétel elégrossz, annyit azért
látunk, hogy Trákiában még voltak harcok,de a dákok
mostanáig tartják a várost. Ahogy sejtettük is, Tiszta Rózsa a
stratégiailag legfontosabb helyeken megőr-izte az állásait.
A fejünkre kitűzött vérdíj szintén fejenkéntszázezerrel nőtt.
Ash elvigyorodik, mert ezt mulatságosnak találja, engem viszont
nyugtalanít, hogy ebben az országbanmindenki szívesen adna át
bennünket a hatóságoknak, még akár a láza-dók közül is sokan.
Nagyon sok pénzről van szó.
Az Őrök Szövetségi Államában másutt is vol-tak felkelések, a
legfrissebbek Niobiumban, a RégiÖbölvárosban és
Hamuesőben. Úgy tűnik, a trákiaigyőzelmünk arra biztatta az
embereket, hogy csatlakozzanak a harchoz,de sajnos ezek az új
felkelések vereséggel végződtek. A kormány filmfelvételeit
nézzük ezekből a városokból. Az elfogott láz-adókat a gettó
falaira akasztják fel, hogy emlékeztessenek mindenkit, milyen
sors vár a fajgyalázókra. Ha ez így folytatódik, a lázadást pár hét
alatt leverik. Nem marad sok időnk, hogy teljesítsük a
küldetésünket. Kikapcsolom a digitális ké-pernyőt. Elég, nem
akarok többet látni.
Elijah aznap éjjel talál egy üveg fűszeresRagyogást, amit az
egyik szekrényben dugtak el. A fiúk isznak –nekem nem bírja a
gyomrom –, mialatt mindhárman a recsegőrádiót hallgatjuk, és
a fejünk fölött sziporkáznak a csillagok. Eli- jah bemutat egy
hagyományos básztet táncot, amitől ránk jöna vihogás.
– Rendben, ti jöttök – mondja rosszkedvűen.
Ash áll fel, és eljár egy mulatságos dzsigget,ami állítása
szerint sötétfajzat néptánc, de én tudom,hogy csak kitalálja az
egészet. Nevetésben török ki, ahogy Elijah is.
– Kigúnyolod a tánclépéseimet, te kis szőke?– ugrat.
Bólintok.
Leül mellém, és csókolózunk. Olyan csodála-tos, hogy megint
csókolhatom, összefonhatom vele az uj- jaimat. Ez a pillanat már
nem is lehetne tökéletesebb. Remélem,megőrizhetem ennek az
éjszakának az emlékét. Ash felkap, és vissza- visz az ágyunkba,
ahol hajnalig csókolózunk.
Dél felé Elijah hangjára ébredünk.
– Föld a láthatáron! – kiált le nekünk.
Gyorsan felöltözünk, és felsietünk a fed-élzetre. Gyönyörű,
napos idő van, nem túl meleg, az ég tisztánkéklik felettünk, és
friss virágillat száll a levegőben. A hajó elsik-lik egy merőleges
sziklafal előtt, ami több mint hatvan métermagas, és
összefonódó indák, dús, zöld növényzet borítja. A fejünk felett
színes madarak repkednek, és elbűvölőenszólongatják egymást.
A növényzet egyre ritkásabb lesz, ahogy Viridis, a „Függőleges
Város” felé közeledünk.
– Ó! – ámulok el, amikor Elijah lelassítja agőzhajót, hogy
alaposabban szemügyre vehessük a várost.
Egy hatalmas város épült a sziklafalra; alátvány a déli
államok híres nyomornegyedére emlékeztet. A lapos tetejű,
rózsás kőből épült, több száz zömök házatolyan közel építették
egymáshoz, hogy lehetetlen megmondani,hol végződik az egyik,
és hol kezdődik a másik. Mintha mind ugy-anannak a szerves
egésznek a része lenne. A favelában om-ladozó kőlépcső kanyarog
a szikla tetején a város közepe felé. De a sza- vam attól áll csak el
igazán, amikor megpillantom a vízesést, amia város közepén
zubog a mélybe, és permetfelhővel borít bemindent.
– Lenyűgöző, mi? – mosolyog Elijah.
Miután biztonságosan kikötöttünk, Elijahkikapcsolja a
motort, és leengedi a horgonyt. Felvesszük kapucnis
köpenyünket, fogjuk a zsákunkat, és követjük a meredek
ösvényen, a favelán keresztül. Véget nem érőlépcsőmászás
következik. A sebes lábam lüktet, és gyakranmeg kell állnunk,
hogy kicsit pihenjek. Ash átveszi a zsákomat,és a vállára veti, a
sajátja mellé. Az utca helyenként olyankeskeny, hogy ha
kinyújtjuk a karunkat, mindkét oldalon megtudjuk érinteni az
omladozó falakat.
Ashsel teljesen az arcunkba húzzuk acsuklyánkat, hogy a
mellettünk elhaladó básztetek ránk ne ismer- jenek, bár nem
figyelnek ránk, hanem sokkal inkább Elijah-ra, aki olyan
peckesen vonul, mintha Viridis császáralenne. Gondolom, az is,
hiszen a konzul fia.
Minél messzebb jutunk, annál feltűnőbb,milyen szegény a
város. A házakon sok évvel korábbanfelfestett falfirkákat
látunk, némelyik ház már kis híján összeom-lik, és csak a mellette
lévők tartják a falait. Az ajtókról-ablakokrólhámlik a festék, a
besüppedő tetőket hányavetin javították meg; bármit
felhasználtak, ami kéznél volt: szövetet, fém-lapot, fát.
Elijah mellékutcák labirintusán vezet átminket, aztán
újabb felfelé tartó lépcsősor következik, és végül kijutunk egy
óriási térre. A teret sok ezer apró, színesmozaikkal rakták ki,
amik szédítő, geometrikus mintát adnak ki.
Egy tágas villa terpeszkedik a szemünk előtt,amit
ugyanabból a rózsás kőből építettek, mint a város többi épületét.
Több száz évesnek látszik, a falai megre-pedeztek és hámlanak, a
nyugati szárny egy része már kezd leomlani.Nem éppen az a
követség, amire számítottam.
– Otthon, édes otthon – motyogja Elijah.
Egy boltozatos ajtón át lépünk be az épü-letbe, és egy
átriumba jutunk. A hosszú folyosó a boltívesmennyezetnek
köszönhetően hűvös és szellős. Az átriummindkét oldalán
négy-négy csukott ajtó van, míg közvetlenül velünk szemben egy
nagy rózsafa ajtó. Bentről beszéd szűrődik ki.
Az előcsarnokban nincsenek szobrok vagy festmények, de
több nagy, magában álló kalitkát látok ateremben, amelyekben
kis piros, vékony, villás farkú madarak van-nak. Hihetetlenül
szépek, de akár mérges kígyók is lehetnének,Elijah olyan
szemmel néz rájuk. A madarak fülsértőénrikoltoznak, amikor
elmegyünk mellettük, és Elijah egy négy hangból álló dallamot
kezd rögtön fütyülni, mire a madarak abba-hagyják a vijjogást.
– Ezek meg miféle madarak? – kérdezem. A fülem még
mindig csöng.
– Szirének – válaszolja. – Az őröket figyel-meztetik a
betolakodókra. – Mintegy végszóra két básztet őr ront elő az
egyik oldalsó helyiségből, és ránk fogják afegyverüket.
Mindkettőnek dagadnak az izmai, és egy-forma egyenruhát
viselnek: sötét nadrágot, bőrmellényt, fekete bakancsot és a
csuklójukon arany karperecet, vagyis olyanöltözéket, mint amit
Elijah is viselt, amikor azon az éjszakán aRepkény templomban
felbukkant. Furcsállom ezt az egybeesést. A két férfi leereszti a
puskáját, amikor meglátják Elijah-t.
– Apám a szenátus termében van? – kérdeziElijah.
Az egyik őr bólint, majd intenek, hogy kövessük őket.
Kinyitják a folyosó végén levő nagy rózsafaajtókat, és belépünk
egy tágas terembe. A boltíves ablakokon beárad a fény, az ívelt
mennyezetet, amit olyan kékre festettek,mint odakint az ég
színe, jádeoszlopok tartják. A hátsó falon azŐrök Szövetségi
Államának óriási, ódon és idejétmúlt fal-iszőnyegtérképe függ.
A teremben vagy tucatnyi felfegyverzett őráll, és a
puskájukat ránk szegezik. A terem közepénfelállított kerek
asztalnál ülők védelmét szolgálják. Az as-ztalfőn egy középkorú
básztet férfi ül, a haja vörösesbarna, az ajkatelt, és az arca két
oldalán sötét pettyek vannak. Kétség sem férhozzá, hogy ő
Bezier Theroux, Elijah apja. Elegáns, vadászoknál megszokott
zöld árnyalatú, szabónál készült frakk-kabátot, rézvörös
anyagon aranyszál hímzéses mellényt, fehéringet és selyem
nyakravalót visel.
Mellette egy gyönyörű, de szigorú arcú básztet nő ül, hosszú,
barna
sörényét
gondosan
csigákba
göndörítették.
Borostyánszínű, turnűrös ruhájának mellrészét finom
gyöngyhímzés díszíti. Az arcán levő pettyek világosabbak, mint
Elijah apjáé, és úgy sejtem, ő Rowane lehet, akonzul felesége.
Mellettük három kamasz fiú, akik Elijahleírása szerint a fivérei.
Acelot a legidősebb és a testvérek közül alegmagasabb.
Kiköpött apja, a sörénye ugyanolyan rozs-davörös, a tekintete
ádáz. Lezserebbül öltözött, mint a többiek:egyszerű fehér inget
visel, aminek feltűrte az ujját, hozzákobaltkék mellényt és
fekete nadrágot. Donatien, az öccse olyansovány, hogy
valósággal eltűnik a drága holmijában. VégülElijah kisöccse,
Marcel ül görbe háttal az apjátóllegmesszebb. Kifogástalanul
öltözött, akárcsak a konzul, és bámulatosan vonzó az Elijah-hoz
hasonló érzéki szájával, élesen kiugró arcc-sontjával, gyönyörű,
sötétbarna pettyeivel, amelyek az arca kétoldalát és a nyakát
díszítik. Arrogáns, gúnyos mosolya azonbansokat ront a
hatáson.
A kilenc szenátor – öt férfi és négy nő –frakk-kabátban és
fodros ingben van, mint a konzul, vagy turnűrös ruhában, mint
Rowane, csak más-más élénk színben.
Elijah meghajol. – Elhoztam NatalieBuchanant és Ash
Fishert, atyám.
Bezier helyeslő pillantást vet Elijah-ra. –Nem voltam biztos
abban, hogy rá tudod venni őket, hogy ide- jöjjenek. De
alábecsültelek, fiam.
Elijah ragyog a dicsérettől, mintha a leghízel-gőbb bókot
kapta volna.
– Köszönöm, atyám.
Marcel a szemét forgatja.
– Nagy megtiszteltetés, hogy megismerhet-em, konzul úr –
hajt fejet Ash.
– Higgye el, nekem még nagyobb öröm –mosolyog Bezier, de
van valami nyugtalanító a gesztusában.
– Nem látom az anyádat – veti oda RowaneElijah-nak. – Ez
azt jelenti, hogy nem sikerült elhoznod azOrát?
– Nem, de tudom, hol van – siet megny-ugtatni Elijah.
Az asszony nagyot sóhajt, és mézszínűszemét rám meg
Ashre szegezi. Hiányzik belőle a melegség,ami Elijah tekintetét
jellemzi. Hideg, számító a pillantása, akárc-sak az anyámé.
Idegesen megköszörülöm a torkomat. – Eli- jah felkért
minket, hogy beszéljünk a szenátus előtt.
– Szeretnénk, ha megfontolnák, hogy csat-lakozzanak a
felkeléshez – veszi át a szót Ash. – A támogatásukkal
lehetőségünk nyílna...
Bezier felemeli a kezét, és a mondat közepén Ashbe fojtja a
szót.
– Tudjuk, miért van itt, de sajnos, minket eznem érdekel. –
Bezier önelégülten a szenátorokra mosolyog.– Mintha valaha is
szövetséget kötnénk a sötétfajzatokkal!
A básztetek nevetnek, csak Elijah és Acelotnem.
Elijah-hoz fordulok. – Mi folyik itt?
Bűntudatos pillantást vet ránk, miközben a básztet őrök
Ashre és rám rontanak.
Most döbbenek rá, hogy nem azért vagyunk itt, hogy
rábeszéljük a szenátust a felkeléstámogatására.
Elijah csapdába csalt minket.
38. ASH
ELKAPNAK MINKET, és durván térdrekényszerítenek. A
zsákok lecsúsznak a vállamról, a tartalmuk,köztük anyám
emléktárgyai szétgurulnak a kőlapokon.
– Eresszenek el! – morgom.
– Hívjátok az őröket! – parancsolja Bezier.
– Elijah, vess ennek véget! – könyörögNatalie.
Elijah ránk sem néz, amikor elhagyja a ter-met, és becsukja
maga mögött az ajtót.
A foglyul ejtőimmel birkózom, de túl erősek.Kíméletlenül a
kőpadlóhoz szegeznek.
– Vigyétek le a pincébe, és kötözzétek megőket, amíg a
vendégeink meg nem érkeznek – utasítja azőröket Bezier.
– Muszáj ezt tennünk, apám? – szúrja közbe Acelot. –
Végeznek majd velük!
– Ez nem érint minket – von vállat Bezier. –Csak a
lojalitásunkat bizonyítjuk Tiszta Rózsa iránt.
– Legalábbis, amíg meg nem szerezzük azOrát – teszi hozzá
Rowane.
– Ez a kettő lélegzetvételnyi időhöz juttatminket – összegzi
önelégült mosollyal Bezier.
A básztet őrök kivonszolnak minket a terem- ből. A
szirénmadarak rikoltozással kísérnek ben-nünket, amikor
átrángatnak minket előbb az átriumon, majdkőlépcsőkön az
alagsorba. Hátrafordulok, hogy megnézzem,Natalie-nak nem
esett-e baja. Rugdos, köpköd és karmol, sőtaz egyik őr kezét
meg is tudja harapni. Az őr egy ütésselcsendesíti el, amitől
Natalie az eszméletét veszti. Az agyaramatelönti a méreg, és
tovább küzdök, de hasztalan.
A pince hideg, nyirkos és sötét, a boltozatosmennyezetet
kőoszlopok tartják. Néhány fáklya biztosítnémi világosságot, és
vet hosszú árnyékot a falakra és az átázottpadozatra. Megkötik
a kezem-lábam, aztán az egyik oszlophoz lán-colnak, majd
ugyanezt teszik Natalie-val is. Natalie mégnem nyerte vissza az
eszméletét, a feje ernyedten lóg. Púp nőtt afején, ahol az őr
megütötte.
Amint az őrök távoznak, igyekszem kisza- badulni, de túl
szoros a kötelékem.
Natalie pislogni kezd, aztán felnyög.
– Hol vagyunk?
– A pincében – válaszolom.
– A legjobb helyekre viszel – tréfálkozik.
– A fenébe is, kinyírom ezt az istenverteElijah-t, ha egyszer
kikerülünk innen!
Natalie felsóhajt. – El sem hiszem, hogy bedőltem a
hazugságainak. Olyan ostobának érzemmagam! Mindvégig úgy
irányított, ahogy akart, elérte, hogy megsa- jnáljam, bízzam
benne.
– Mindkettőnket átvert – ismerem el.
– Mit gondolsz, mi lesz velünk? – kérdezicsendesen Natalie.
Nem kendőzöm el az igazságot. – SzerintemRózsa
megkínoztat minket, aztán nyilvánosankivégeztet.
– Én is így gondoltam.
Lassan vánszorognak a percek a pincében. A percek órákká
nyúlnak, egy-egy óra tíznek tűnik, miközbenaz őrök érkezésére
várunk. Jobbára azon töröm magam, hogy megszabaduljak a
láncoktól, de csak kimerít a próbálkozás.Mindegy is, a
kötelékem nagyon szoros. Csalódottan ordí-tok fel. Soha nem
jutunk ki innen! Natalie csak legyőzötten,fáradtan mered maga
elé.
– Hogy vagy? – kérdezem.
– Nem valami jól – ismeri el.
A boltíves pince ajtaja kinyílik, és Acelot jel-enik meg a
küszöbön. Egy tálcán ételt hoz. Natalie-nak levest, nekem egy
pohár vért.
– Mi ez? Az utolsó vacsoránk? – kérdezem.
Bocsánatkérően néz rám. – Gondoltam,talán éhesek
vagytok.
– Inkább éhezem – köpök ki.
Leteszi a tálcát egy közelben álló faládára, ésmegvakarja a
fejét. Idegesnek látszik. Sokkal magasabbElijah-nál, de a válla
nem olyan széles. Szemre tizenkilencnek lát-szik. Az ingujját
könyökig feltűrte. A körmei tövig rágottak.
– Sajnálom ezt – mutat a kötelékeinkre. –Csak, hogy tudd,
én nem értek egyet azzal, amit csinálnak.
– Akkor miért mész bele? – kérdezi fáradtanNatalie.
– Mert nemigen van más választásunk. Amikor Lucinda
leveléből értesültünk a Tizedikről, tudtuk,hogy csak idő kérdése,
és az Őrök értünk is eljönnek. – Acelot a ládaszélén kuporog, a
farka néha végigsöpri a poros padlót. – Eli- jah elmondta, mit
tudott meg az Oráról. A szenátus lehetőségetlátott arra, hogy
megkaparintsunk egy nagy hatású fegyvert,amivel
megvédhetjük magunkat, de szükségünk voltegy póttervre.
– Mindjárt kitalálom: átadtok az őröknek, éscserébe életben
hagynak benneteket – mondom.
– Így valahogy – ismeri be Acelot.
Hitetlenkedve csóválom a fejemet. – Azördögbe is, elment az
eszetek, ha azt hiszitek, az őrök belemennek ilyen feltételekbe!
– Nem vagyok róla meggyőződve, de nemsok választásunk
van – ismétli Acelot.
– Csatlakozhattatok volna a felkeléshez – jegyzem meg.
– Én is ezt akartam – mondja. – De nemtudtam meggyőzni a
többieket, hogy működjenek együtt asötétfajzatokkal. –
Otthagyja a tálcát, és elindul felfelé, aztánhirtelen megtorpan a
lépcsőn. – Őszintén sajnálom.
Becsukódik mögötte az ajtó. Amint elment,az oszlopnak
döntöm a fejemet. Lüktet a halántékom. Le-hunyom a szemem,
és igyekszem megfeledkezni a fejfájásról.
#
A szirénmadarak rikoltozására ébredek. Pár-szor pislogok,
próbálom a szememet hozzászoktatni asötétséghez, aztán
Natalie-ra pillantok. Nem emlékszem, mikorszundítottam el.
Mennyi ideje alszunk? Felém fordítja a fejét.
Felettünk léptek masíroznak az átriumban aszenátus felé.
Itt vannak.
Belém nyilall a félelem.
– Nem engedem, hogy bántsanak – jelentemki.
Lárma, hátratolt székek csikorgása hallatszik a szenátus
termében. Léptek csattognak. MegismeremGarrick jellegzetes
járását.
– Hol vannak? – kérdezi nyersen. A hangjatompán szűrődik
át a mennyezeten.
– Odalent – válaszolja Bezier.
– Akkor hozzák fel őket – parancsoljaSebastian.
Ismét léptek hallatszanak. Nem sokkalkésőbb nyílik a
pinceajtó, és a napfény egy sugara esik be. A básztet őrökre
számítok, de Elijah lép be. Kulcscsomócsilingel a karpereces
csuklója körül. Lehajtott fejjel áll megelőttünk.
– Hogy árulhattál el minket? – szegezi neki akérdést
Natalie.
Elijah felemeli a tekintetét. – Te mit tettél volna a
helyemben? Csak a parancsnak engedelmeskedtem!
– Úgy hangzik, mintha nem lett volna választásod!
– Nem is volt!
Natalie keményen, engesztelhetetlenülmered rá.
– Tényleg nem volt – bizonygatja Elijah, ésöntudatlanul a
csuklóján levő arany karperecekkel játszik.Mint amilyet fent az
őrök is viselnek.
– Szolga vagy – csap belém a felismerés.
Elijah bólint.
– Szóval Bezier nem is az apád? – kérdeziNatalie.
– De igen – mondja Elijah. – De amikorRowane rájött az
apám és az anyám viszonyára, és hogy gyerekük is van,
kikövetelte, hogy szolgaként dolgozzam,hogy ezzel büntesse az
anyámat.
– Ezen a ponton meg kellene, hogy sajnáljunk? – kérdezem.
– Nem – válaszolja Elijah. – De talánmegértitek, hogy nem
volt más választásom. Az apám a konzul,teljesítenem kell a
parancsait.
Natalie a szemét forgatja. – Mindegy is. Csak megpróbáltál
hatást gyakorolni rá.
Elijah elpirul.
– Mi viszont segíthettünk volna neked –mondom. – A
felkelés győzött volna az Orával. Most márnincs esélyünk.
Mindannyiunkat halálra ítéltél.
Elijah leül a nyirkos földre, a háta meg-görnyed. – Úgy
sajnálom...
– Elnézést, ha nem hiszünk neked – mondjaNatalie.
– Komolyan beszélek – erősködik Elijah. –Szeretlek. Sosem
akartalak bántani.
– Ne etess már – csattan fel Natalie. – Mind- végig színleltél
csak.
– Nem színleltem! Nem színlelek – helyesbít.– Ezerszer be
akartam mindent vallani...
– Akkor miért nem tetted? – kérdezi Nataliekihívóan.
– Azt hittem, helyesen cselekszem anépemért – válaszolja
Elijah.
Natalie rezzenetlenül mered rá.
– És jó benyomást akartam kelteni az apám- ban – ismeri be
Elijah.
– Örülök, hogy ez sikerült is – vágok vissza,az
aranybilincseire pillantva.
Elhúzza a száját, és a csuklóját masszírozza.– Tényleg
abban reménykedtem...
– Miben? Hogy apád hirtelen befogad acsaládba, ha
Natalie-t és engem leszállítasz? Nincs ki anégy kereked! – vágom
a fejéhez. – Még csak embernek sem tekint.Csak egy eszköz
vagy, ami felhasznál, és ha végzett veled,félrehajít.
Elijah a sörényébe túr. – Nem akarom, hogy így legyen vége.
– Nem is kell, hogy így legyen. Elengedhetszminket –
mondja Natalie.
– Nem tehetem...
– Az adósom vagy – folytatja Natalie. –Kiszabadítottalak
az őrök főhadiszállásáról, emlékszel?
– Sebastian megöli az apámat és atestvéreimet, ha nem
adlak át neki – feleli Elijah. – Tudod, hogy ezlesz.
Natalie-ra pillantok. Ki kell juttatnom innen,ez az egyetlen
esélye, hogy életben maradjon.
– Hagyj itt. Sebastian úgyis csak engem akar– mondom
Elijah-nak.
– Ne, Ash! – kiáltja Natalie.
– Kérlek, Elijah – könyörgök neki. – Hatényleg fontos neked
Natalie, akkor szabadítsd ki.
Látszik az arcán, hogy elbizonytalanodik.
– Kérlek! – esdekelek.
A felettünk levő teremben hallom Sebastianés Garrick
türelmetlen járkálását. Elijah felnéz amennyezetre, aztán
Natalie-ra. Egy pillanatra lehunyja a szemét,láthatóan vívódik,
aztán végre feláll, és kioldozza Natalie-t.Hatalmas a
megkönnyebbülésem: most már van esély,hogy elmeneküljön, és
életben maradjon. Nekem csak erre vanszükségem, hogy tovább
tudjam csinálni.
– Köszönöm – mondom Elijah-nak.
– Még ne köszönd – mondja, és nagy megle-petésemre engem
is kioldoz. – Még mindkettőtöket ki kell,hogy juttassalak innen.
Talpra kecmergek. Nem értem, miért engedel.
– Miért csinálod ezt? – kérdezem tőle.
– Mert valakinek meg kell mentenie a népe-met – válaszolja. –
És félek, az apám nem az az ember. Ígérdmeg, hogy megvéded
őket.
– Te nem jössz velünk? – kérdezi Natalie.
Elijah megrázza a fejét. – Itt kell maradnom,hogy
megvédjem a családomat.
– Meg fognak ölni – figyelmezteti Natalie.
Elijah szomorúan elmosolyodik. – Ne aggódjmiattam,
szépségem. Megígéred? – néz rám.
A vállára teszem a kezem. – Szavamat adom.
Felrohanunk a lépcsőn az átriumba, demegtorpanunk,
amikor észrevesszük a korábban látott két básztet őrt, akik a
folyosón járnak fel s alá. Háttal vannak nekünk, ezért még nem
láttak meg. Gyorsan visszahúzódunk azárnyékba, mielőtt az
egyik hátranézne. Ugrásra készen állok, míg várom, hogy
kiderüljön, észrevett-e minket. Amikorelfordul, megnyugszom.
A básztet őrök végigmennek a folyosón,aztán bemennek az
egyik balra levő szobába. Amint becsukódik mögöttük az ajtó,
Elijah előlép a búvóhelyünkről, és elfütyüli anégy hangból álló
dallamot, hogy elhallgattassa aszirénmadarakat. Int, hogy
mehetünk, és elsietünk a szenátus termébenyíló rózsafa ajtó
előtt.
– Nincs sok időm, Bezier – csattan fel Se- bastian hangja a
csukott ajtó mögül. – Most azonnal hozzák őket elém!
– A szolgám már elment értük – válaszoljaBezier. – És most
térjünk rá a feltételeinkre...
Lövés dördül, majd azt halljuk, ahogy egy test a kőpadlóra
zuhan.
Elijah holtsápadtan pördül meg. – Apa!
A szenátusban azonnal kitör a káosz: em- berek sikoltoznak,
újabb lövések dördülnek, testek zuhannak aföldre. Kicsapódik a
kétszárnyú ajtó, a básztet szenátorok kirontanak, siettükben
felbuknak egymásban. Elszórt fegyvertűzhallatszik, és halomra
lövik őket a mozaikpadlón. Az orrlyukamkitágul, amikor
megérzem a vérük szagát.
A nyitott ajtó mögött meglátom Acelotot és atöbbi
básztetet, ahogy az őrökkel birkóznak, Mar-cel pedig elbújik az
asztal alá. Donatien élettelenül hever apadlón az anyja és Bezier
mellett. A kavarodás kellős közepén Sebasti-an, Garrick, Sasha és
két másik hegyifarkas.
A zaj felveri a szirénmadarakat, amelyek rikoltozni
kezdenek. A madárvijjogásra Sebastian oda-fordul, és egy
pillanatra összefonódik a tekintetünk. Átfutaz arcán a
meglepetés, majd dühösen vicsorogni kezd.Parancsot ordít a
hegyifarkasoknak.
Garrick és a falkája nagy ugrásokkal felénk rohannak, a
nyomukban Sebastian és a két vértőlcsatakos őr. A
hegyifarkasok átugorják az egymásra zuhantszenátorok testét,
és a gyorsaságukból semmit sem veszítvekergetnek végig minket
a folyosón, bár Garrick jól láthatóan sántít. A feldúlt
szirénmadarak vijjognak, amikor elsza-ladunk mellettük,
kiáltásuk visszhangzik az átriumban.
Kirontunk az épület előtti főtérre. A tér túlsófelén egy
transzporter áll, amin Sebastian az em- bereivel ideérkezett.
Nyitva a csapóajtó. Oda igyekszünk, merttudjuk, hogy ez az
egyetlen menekülési lehetőségünk. Megkock-áztatom, hogy futás
közben hátranézzek. Garrick elérte aszenátus bejáratát. Felénk
rohan, közvetlen a nyomában Sasha és a kétmásik hegyifarkas.
– Siessetek! – kiáltom.
Natalie felsikolt, amikor a sebesült lábaösszecsuklik alatta.
A földre zuhan. Sarkon fordulok, és visszasz-aladok hozzá, pedig
tudom, hogy ezzel megpecsételem a sorso-mat. Garrickkel
egyszerre érünk oda hozzá. Garrick félrelök,és megragadja
Natalie-t, aztán megüt. Nagyot nyekkenek aföldön. A két őr
megragadja Elijah-t, Sebastian pedig kivontkarddal, diadalittas
arckifejezéssel ront nekem.
Annyira csak engem lát, hogy észre sem vesziaz ajtóban álló
Acelotot, aki ránk szegezi a fegyverét. A básztet előbb lelövi az
Elijah-t foglyul ejtő őröket, majd Sebastianfelé fordul.
Meghúzza a ravaszt. Csatt. Semmi semtörténik. A tár üres.
– Mire vársz, kutya? – veti oda SebastianGarricknek. – Öld
meg a macskát!
Garrick nekilódul, mintha el akarná kapni Acelotot, aztán
olyasmi történik, amire igazán nem számí-tok. Garrick a vállára
veti Natalie-t, és Sashával meg a másik kéthegyifarkassal a
transzporterhez fut.
A történtek egy pillanatra elterelik Sebastianfigyelmét, és
elővigyázatlanná válik, én pedig kihasználoma lehetőséget,
hogy támadjak. Rávetem magam; minden er-őmet beleadom a
küzdelembe. Összekapaszkodva zuhanunk aföldre, aztán
ide-oda gurulunk, ahogy mindketten a másik fölébe akarunk
kerekedni. Már verekedtünk így: kéthónapja, a Fekete Város-i
felkelés idején. De most nem fogomelereszteni.
A tér másik oldalán a transzporter motorjafelzúg. Ne!
– Szerezd vissza Natalie-t! – ordítok Elijah-ra.
Nem tudom, hogy hallott-e, mert annyiraleköt Sebastian.
Végül sikerül magam alá gyűrnöm, és addigütöm az arcát, míg
az öklöm vérezni nem kezd. Sebastian áju-ltan nyúlik el a kövön,
az orrából és a szájából ömlik a vér.
A transzporter rotorja forogni kezd. A zajfelkelti a
figyelmemet.
Elijah lélekszakadva fut a repülő felé,miközben kezd
felcsukódni a csapóajtó.
Nem fogja elérni!
A felcsukódó ajtó résén át megpillantomNatalie-t, akit a
fémpadhoz béklyóztak.
– Natalie! – üvöltöm.
Felém fordul, és a csukódó ajtó résén átegymásra nézünk. –
Ash! – kiáltja.
Elijah felugrik a csapóajtóra, majd a résenügyesen begurul a
raktérbe. Az ajtó becsukódik, és a gépfelszáll.
– Nem! – sikoltom, ahogy elrepül felettünk atranszporter. –
Natalie! NATALIE!
Addig ordítok, míg már nincs hangom, deminden hiába.
Natalie elment.
39. NATALIE
MEGRÁNTOM A CSUKLÓMAT és a bokámat gúzsba kötő
láncot, és azonnal meg is bánom, amikor belemar a feldörzsölt
bőrömbe. Órák óta vagyunk a börtöntransz-porteren, és ez idő
alatt Garrick egy árva szót sem szólt hozzánk.Szótlanul ül a
pilótaszékben, Sasha és a két másik hegyifar-kas pedig minket
tart szemmel. Sasha néha hagyja, hogy apilótafülke melletti kis
vécét használjuk, de ezt leszámítva nem szól,és nem tesz semmit.
Amikor éppen nem Ash miatt aggódom –ami ritkán fordul
elő –, a Garrick elleni támadáson és a hajóelfoglalásán töröm a
fejemet, bár tudom, hogy hiábavaló lenne. A hegyifarkasok
megölnének, mielőtt Garrick közelébe jut-nánk. Egyébként sem
Elijah, sem én nem tudjuk, hogy vezessük atranszportert.
Elijah maga elé mered, az arcára kiül azaggodalom.
Biztosan sejti, hogy Garrick valószínűlegrögtön végez vele,
amint elérjük az úti célunkat. Egy pillanatraeszembe jut,
amikor legutóbb börtöntranszporteren vol-tunk, a Polly
megmentésére szervezett és kudarcot vallottküldetésünkön.
Akkor milyen nagy vigaszt jelentett számo-mra! Gyöngéden
megfogom a kezét, ő pedig hálásan pillantrám. Szorosabban
fogja a kezemet.
A pilótafülke ablaka mellett felhők úsznak el.Lehetetlen
kideríteni, hol vagyunk, bár úgy sejtem, hogy Centrumba
tartunk. Garrick biztos magának akarja a vérdíjat, és nem akart
Sebastiannal osztozni. Azt viszont nemértem, miért ragadott el
engem, és Asht nem. Nem sokat érek TisztaRózsának, hacsak
nem... jaj, istenem! Egy valamire biztos fel-használhat: elterelheti
Ash figyelmét, ahogy Pollyval is tette. Élet- ben tartanak,
megkínoznak, mert tudják, hogy ezzelmegőrjítik Asht. Képtelen
lesz a felkelésre figyelni, a lázadók nem veszik majd hasznát.
Rózsa szerintem már felfogta, hogy Ashmegölése nem a
legcélravezetőbb lépés. Ash már kétszer is„feltámadt”, az
emberek nem fogják elhinni, hogy meghalt,és ha elhiszik is,
mártír lesz belőle, amire Rózsa a legc-sekélyebb mértékben sem
vágyik. Annak sincs értelme, hogy letartóz-tassa. Akkor politikai
foglyot csinálna belőle, ami még több embertállítana a lázadók
mellé. Nem. Tiszta Rózsa csak abban re-ménykedhet, hogy
elvonja Ash figyelmét, és ehhez rám vanszüksége.
– Mennyit kaptok értem? – kérdezemSashát. – Remélem,
megéri az erőfeszítést.
Nem szól semmit, csak elhúzza élénk róz-saszínre festett
száját.
A transzporter hirtelen balra dől, és ki tudok pillantani a
pilótafülke szélvédőjén. Eltűnnek a felhők, ésfojtogató, fekete
füstfelhők veszik át a helyüket.
A gép gyorsan ereszkedik, és üzemek tetejétlátom,
rézkémények csillognak, amikor elsuhanunk mellettük.
Veszélyesen közel repülünk el akéményekhez, nyaktörő
sebességgel cikázunk az épületek között, ésaz ülésbe
kapaszkodom, annyira félek, hogy le fogunk zuhanni.
– Jól vagy? – súgja oda Elijah.
– Csak hányingerem van – ismerem be.
– Ha hánynod kell, ezúttal inkább a sajátlábadra hányj,
kérlek – mondja.
Erőtlenül elmosolyodom.
Egy jellegzetes acél- és rézfal fölött repülünk el, és ráismerek
Gallium gettófalára. Réz Államban vagyunk!
– Itt Alfa egy, leszállási engedélyt kérek –mondja Garrick a
fejhallgatójába.
A rádió recseg, és egy pillanattal később egy férfihang
válaszol. Kicsit ismerősnek tűnik, de a rec-segés miatt nem tudok
rájönni, ki lehet.
– Megadom az engedélyt a leszálláshoz.Örülök, hogy
visszatértetek, Alfa egy.
A transzporter élesen jobbra kanyarodik,centikkel egy
gyártető felett repül el, és egy kohó mellettihatalmas udvaron
száll le. Két hegyifarkas leveszi a lábunkról a bilincset, de a
kezünkön fent hagyja. Kinyílik a csapóajtó,és forró, bűzös
levegő csap meg.
Átvezetnek minket az udvaron, bemegyünk akohóba, majd
fém gyalogjárók labirintusán át két óriásifémajtóhoz érünk.
Amikor szétcsúsznak, rájövök, hogy egy liftelőtt állunk.
– Hova visztek minket? – kérdezemGarricket.
– Majd meglátod – válaszolja, miközben becsukódik
mögöttünk az ajtó, és a lift leereszkedik aföld mélyére.
A szívem a torkomban dobog, a kezem remegaz idegességtől.
Ökölbe szorítom, Elijah pedig bátorító pil-lantást vet rám.
A lift lassít, majd megáll, az ajtó egy csipo-gással kinyílik.
Pislogok a vakító, fluoreszkáló fényben. Egy föld alatti vasúti
csomópontra kerültünk, ahol óriási a nyüzs-gés a boltíves
rézmennyezet alatt, ami ugyan hat méterrel van felettünk, a tér
mégis meglepően szellősnek tűnik.Metrószerelvények csattognak
el mellettünk; embereket szállítanak a hatal-mas komplexumba.
A sínek mellett rendes járda szélességű betonperon. A vonat
összeköti a fémfalú épületeket és a hozzájuk kapcsolódó
alagutakat, amitől az a benyomásom, minthaegy forgalmas
városban lennénk. És amikor végigkísérnek minket a járdán, egy
FŐ UTCA feliratú táblát látok.
Több százan sietnek el mellettünk egyszerű,narancsszínű
munkásoveralljukban, a vállukon puska. Hol lehetünk? Egy
húszas évei közepén járó, törékeny fekete as-szony, akinek
derékig érő fonott haja és átható barnaszeme van, a Fő utca és a
Második sugárút kereszteződésében üdvözliGarricket. A nő futó
mosolyt vet rám. Halványan emlékszem rá,de nem tudom,
honnan. Mi folyik itt?
– Az irányítóközpontban várják – mondja.
– Rendben, Destiny, mondja meg nekik,hogy öt perc múlva
ott leszek. Előbb a szállásukra kell kísérnemezt a kettőt –
válaszolja Garrick.
Megpróbálja megfogni a karomat, de kirán-tom magam a
markából.
– Hozzám ne érjen! – fröcsögöm.
– Tüzes jószág – kacsint Destiny Garrickre,és távozik.
– Erre – mondja Garrick.
Végigvisz bennünket a Második sugárúton, a barázdált
rézfalakba épített zöld ajtók sora mellett.Megáll az egyik előtt,
amin a név áll: BUCHANAN. Elijah-ra pil-lantok, aki kérdőn
felvonja a szemöldökét. Saját szobám, van? Mióta várnak itt?
Egyre jobban összezavarodom.
Garrick kinyitja az ajtót. Belépek, mert tu-dom, hogy e
percben nincs más választásom, mint el-lenállás nélkül tűrni. A
szoba mintegy tizenöt méter hosszú, kétpriccs van benne, a
fémfalba építve tárolóhely, egy kis íróasztal,tükör és
mosdókagyló. Az íróasztalon egy vázában virág.
Garrick leveszi a csuklónkról a bilincset.
– Helyezzétek kényelembe magatokat. Tízperc múlva
eligazítás – mondja, és távozik.
Becsukódik mögötte az ajtó.
Elijah leül az egyik priccsre, és feldörzsöltcsuklóját
simogatja. – Mi az ördög ez? – kérdezi.
– Fogalmam sincs – válaszolom de las-sanként olyan érzésem
támad, hogy nem áll szándékukban megölniminket. – Egyelőre
legalábbis.
Körbejárom a szobánkat, hátha valamiárulkodó jelet
találok. Semmi nyoma annak, kik lehetnek ezek az emberek.
Csak négy narancsszínű overallt találok atárolóhelyen. Az egész
rendkívüli szervezettségre és professzional-izmusra utal, amit az
őrök kormánya esetében várnék el, bár ha ezegy kormányerőd,
akkor biztosan börtönbe vetettek volna, ésnem a saját
szobámban kapok kényelmes elhelyezést. Eztúlságosan...
meghitt.
– Itt van? Jól van? – Női hangot hallok aszobám előtt.
Megdobban a szívem, mert felismerem ahangot, de nem akarok
hinni a fülemnek.
Kivágódik az ajtó, és egy magas, vékony as-szony áll előttem
narancs overallban, koromfekete haja hullá-mosan verdesi
csontos vállát. Fényes, piros rúzzsal festetteki magát, amitől
holtsápadt lett alabástromfehér bőre, de mégígy is gyönyörű,
mint mindig.
Kitárja felém a karját. – Drága kislányom!
Ölelő karjai közé vetem magam. – Anya!
Belecsimpaszkodom, ő pedig szorosan átölel. Amikor
utoljára láttam, sikoltozva és az őreit rug-dosva vonszolták ki a
Fekete Város-beli cellámból, miutánletartóztattak Gregory
Thompson meggyilkolásáért. A szokottnál issoványabb, a
csontjai majd’ átszúrják az overallját. El-húzódik tőlem, és egy
elszabadult hajfürtömet a fülem mögésimítja.
– Biztosra veszem, hogy sok kérdésed van –kezdi. – De most
van valaki, aki nagyon szeretne beszélni veled.
– Ki? – ráncolom a homlokomat.
– Szia, drágám – mondja egy férfihang azajtóban.
Megfordulok.
Egy szőke férfi áll előttem. Ugyanolyan egy-enruhát visel,
mint anyám. Az arca csupa heg, a számtalanharapásnyom és
vágás körül ráncolódnak a hegek, így nagyonnehéz azonosítani.
De elevenen csillogó kék szeméről bárholráismernék.
Odarohanok hozzá, a könnyek patakzanak azarcomon, ő
pedig átölel. Ezért volt olyan ismerős a hanga rádióban!
Az apám az.
40. ASH
A KIKÖTŐ ÓCEÁNRA NÉZŐ rakpartjánülök, az omladozó
favela mögöttünk emelkedik a magasba. A hullámokon
elhagyott halászhajók ringanak, harangjuk hangja sajgó
emlékeket idézve jut el hozzám. Megdör-gölöm az arcomat. Olyan
átkozottul fáradt vagyok! Harminc órája nemalszom, azóta,
hogy Garrick elvitte Natalie-t.
Hova vitte? Sebastian nem hajlandó meg-szólalni, ami aligha
meglepő, mert még ha beszélne is, kétlem,hogy nyomra tudna
vezetni Natalie tartózkodási helyét illetően.Garrick tette őt
ugyanúgy meglepetésként érte, mint engem.Sebastian
pillanatnyilag a villa pincéjében raboskodik,amíg el nem
döntjük, mit kezdjünk vele.
Lehunyom a szemem, és a mellkasomra fek-tetem a
tenyeremet. Érzem, ahogy Natalie szíve egy ütemre ver az
enyémmel. Él. Ennyit legalább tudok. De ezcsak kevéssé
vigasztal. Lehet, hogy ebben a pillanatban iskínozzák, verik és
erőszakoskodnak vele. Iszonyú fájdalom mara gyomromba.
Kétrét görnyedek, és felnyögök. Nem tudtammegmenteni.
Acelot leballag a fa gyalogjárón, és leülmellém. Olyan
kimerültnek látszik, mint én. Eddig a se- besült básztet őröket és
az életben maradt szenátorokat látta el, éssegített a villa
kitakarításában. Csendben üldögélünk,nézzük, ahogy a felhők a
kobaltkék égen sodródnak. Az ég színeNatalie szemére
emlékeztet. Remegve kifújom a levegőt.
– Elijah megvédi majd – olvas a gon-dolataimban Acelot.
– És ha nem tudja? – kérdezem. – Meg kelltalálnom. Nem
ülhetek itt, ölbe tett kézzel, amikor őesetleg...
Acelot megfogja a vállamat, miközben a bán-at maga alá
gyűr.
– Mit gondolsz, hol vannak? – kérdezi.
– Centrumra gondolnék először. SzerintemGarrick az Arany
Citadellába vitte őket kihallgatásra. – Eztűnik a legvalószínűbb
eshetőségnek. – Oda kell mennem. Van járműved, amit igénybe
vehetek?
– Vannak hajóink – válaszolja Acelot. – Ésott van az apám
transzportere is, bár elég rossz állapotban.Marcel pár hónapja
elkötötte, és lezuhant vele, szóval előbb kikell kalapálni.
Bólintok. – Jól van. Amint rendbe hozzátok,elindulok
Centrumba.
– Öngyilkos vállalkozás – jegyzi meg Acelot.
– Tudom, de akkor is elmegyek. Egyébkéntnem megyek
fegyvertelenül. Előbb meg akarom keresni azOrát; ez az
egyetlen reményem, hogy megmentsem őket.
– Akkor veled tartok – áll fel. – Ennyivel tar-tozom neked és
Elijah-nak is.
Felkapaszkodunk a sziklafalra, a villához.
A levegőben még érződik a halál szaga, ahogy átmegyünk a
főtéren. A mozaikpadlón alvadt vérfoltok. A holttestek
többségét már elszállították a helyi halot-tasházba, hogy
elhamvasszák őket, míg a konzul, a feleségeés Donatien, a fiuk
testét a családi mauzóleumba viszik. Városszerte fekete zászlókat
akasztottak ki az ablakokba, így gyászolják halott vezetőjüket.
A csata nyomait látjuk az átriumban is, aszenátus termébe
menet. A terem feldúlva. Törött bútorok,golyók szaggatta
festmények, az Őrök Szövetségi Államának faliszőnyegen
ábrázolt térképét leszakították a kampókról,így most csálén lóg.
Marcel görnyedten ül az apja székében, azsákom tartalma
szétszórva hever előtte. Anyám naplójanyitva, a kezében az
egyik fénykép.
– Ez nem tartozik rád! – kapom ki amarkából.
A képen anyám családja látható az erdőben.
– Unatkozom – fonja össze a karját magaelőtt.
Az agyaram lüktet a belövellő méregtől. Nemtudom, hogy
viselkedhet így, amikor a fél családjátlemészárolták. Mintha
semmilyen hatással nem volna rá. Valaminincs rendjén ezzel a
gyerekkel.
Acelot megragadja Marcel fülét, és felhúzza aszékből. – Tedd
magad hasznossá, és akaszd vissza a fal-iszőnyeget a falra!
Elereszti Marcelt, és az öccse rávicsorítja akardfogát.
Leülünk, míg Marcel a szőnyeggel bíbelődik. Anyám
fényképét magam elé teszem az asztalra, és aképen látható
arcokat tanulmányozom. Megakad a tekin-tetem Lucindán.
– És hol találjuk meg ezt a fegyvert? –kérdezi Acelot.
Felpillantok. – Egy Karomnak nevezett hely-en. Ez egy hegy.
Hallottál már róla?
Megrázza a fejét.
Felsóhajtok, a szőnyegre nézek, és azontöröm a fejemet,
vajon hol lehet. Tudom, hogy közel vanSzürke Farkashoz, ezért
megkeresem a régi térképen, majd aközelében levő hegyeket
veszem szemügyre, valami nyomra vez-etőben reménykedve. A
tekintetem megakad egy ismerős néven: ALBA-HEGYSÉG.
Összezavarodva állok fel. Valami nem stim-mel. A
falikárpiton lévő hegynek hegyes a csúcsa, deaz
Alba-hegységnek lapos a teteje, és városok sincsenek a közelében
úgy, ahogy ez a térkép jelzi. Senki sem lakik arrafelé a harminc
évvel ezelőtti vulkánkitörés óta. Igaz viszont,hogy ez egy régi
térkép, úgy száz éve szőhették, jóval az Alba-hegység kitörése
előtt, amikor a hegy csúcsa lerobbant. A vulkán körül elszórt
városokat nézem, miután egyikről sem hal-lottam még soha; az
iskolában látott térképeket az őrök kormányától kaptuk, és
modernek voltak. Van egy Árnyék-hegység,meg egy
Szikla-vízesés, és...
Megáll a szívverésem.
Visszaszaladok az asztalhoz, és felkapomanyám fényképét.
Megfordítom, és elolvasom a hátára lefirkan-tott írást: Coombe-ék,
Árnyak erdeje, Borostyán-begy.
Ismét visszafordítom, és fürkészni kezdem aképet. Anyám
családja egy erdős hegyszorosban áll, ésmögöttük a fák között
odalátszik az Alba-hegység, úgy, ahogy akitörés előtt volt, vagyis
egy éles, karomszerű csúccsal.
A Karom!
Ez kell, hogy legyen! Szürke Farkasközelében ez az egyetlen
jelentős hegység, Lucinda és a többiek Szürke Farkasba mentek,
és az anyám, a nagynéném és Kieran is itt is-merkedtek meg. Nem
lehet puszta véletlen. Biztosra veszem, hogy ide indultak az Ora
megszerzésére, mielőtt eltűntek. A tetejébenmég ez volt a
legjobb hely a laboratóriumhoz is, mivel jólismerték a
környéket, és tudták, hogy több mérföldeskörben senki sem
lakik itt. Jó hír kellene, hogy legyen, mégiselkeseredem.
Visszanézek a faliszőnyegre.
Utoljára akkor láttam az Alba-hegységtérképét, amikor a
Légió gettójában voltam, és Garrick éppenegy új haláltáborról
számolt be, amit az őrök kormánya a hegy lábánál épített.
Hirtelen megvilágosodik előttem, hogy Fucinda és a többiek
miért nem léptek senkivel sem kapcsolatba.Tudom, hol vannak.
Acelothoz fordulok.
– Javíttasd meg a transzportért. A Tizedikbemegyünk.
@Created by PDF to ePub