JOAN AIKEN

LADY CATHERINE NYAKÉKE

Könyvkiadó

Szeged

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Joan Aiken: Lady Catherine's Necklace

© Joan Aiken Enterprises Ltd., 2000

All rights reserved.

Fordította

MÁRTHA BENCE

A borító

James Tissot

festményének felhasználásával készült

ISBN 978-963-267-009-6

Hungarian translation © Mártha Bence, 2008

Hungarian edition © Lazi Könyvkiadó, 2008

A Lazi Kft. kiadása

e-mail: info@lazikiado.hu

www. lazikiado. hu

A kiadásért felel: a kiadó ügyvezető igazgatója

Lektor: Pálfi Anna

Korrektor: Horváthné Tóth Judit, Balázs Piroska

Tördelőszerkesztő: Szentmiklósi Csaba

Borító: Koha Kolett, Innovariant Kft.

Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba Zsolt

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János igazgató

Első fejezet

Kent tartományát legtöbben gyönyörű virágaival és bőven termő

gyümölcsfáival azonosítják, mégis hírhedten dermesztő, olykor a ke-

mény orosz telet idéző sarkvidéki hideggel csalja meg azokat, akik az év

hagyományosan enyhülést hozó időszakában már a kellemes tavaszban

reménykedve útjaira tévednek.

Illatos áprilisi idő ígéretét hozta a reggel azon a napon is, amikor egy

hölgy és egy úr hajtatott a Canterbury és Ashford közötti úton, midőn

váratlanul hintójukon ütött egy, a semmiből érkező hatalmas hóvihar. A

havas esőtől elvakított lovak egyszer csak elvétették az utat, és a hintó-

val együtt az árokba zuhantak, egy kerék pedig hangos reccsenéssel el-

tört, ahogy a kocsi félig az oldalára borulva megállapodott az út mentén.

Ha ez még nem lett volna elég balszerencse, a hintóból elsőként kikászá-

lódó férfi minden igyekezete ellenére sem tudta olyan óvatosan kisegíte-

ni hölgy utastársát a szerencsétlenül járt kocsiból, hogy a kisasszony a

latyakos földre kilépve ne veszítse el egyensúlyát.

Fájdalmas kiáltás hagyta el a torkát.

– Ó, teremtőm! A bokám!

A kocsis, aki éppen társainak adott utasításokat sűrűn szitkozódva,

semmi jelét nem mutatta, hogy a hölgy segítségére akarna sietni, ám

eközben a férfi utas, tekintetével szakadatlan a környéket fürkészve,

nagy megnyugvással pillantott meg a sűrűn hulló hópelyheken át egy

kacskaringós utat, amely egy a távolban emelkedő, szemlátomást ne-

mesember otthonául szolgáló kúriához vezetett.

– Az a kis házikó, amely a felfelé vezető út mentén van, biztosan a

személyzet lakhelye – bátorította a hölgyet.

– Mit gondolsz, kedvesem, el tudsz odáig bicegni? Bizonyos vagyok

benne, hogy akiket ott találunk, azonnal segítséget hoznak a kastélyból.

A hölgy még igazán át sem adhatta magát az ellenkezésnek, miszerint

egyetlen lépést sem képes megtenni, ráadásul inkább meghal, mintsem

akár egyetlen percet töltsön a havas árokparton ücsörögve, máris két bi-

zalomgerjesztő férfi – kertészek vagy állatgondozók lehettek – sietett fe-

léjük, szorult helyzetüket felismerve. Gyorsan kerítettek egy széket,

amelyen pár percen belül a cselédlakba szállították a megsérült hölgyet.

Az apró házikót zsivajgó gyermekek, száradni kiakasztott, viseltes

ruhák és a gyermekeivel pörölő lompos asszonyság tette elviselhetetle-

nül zsúfolttá a hölgy számára, aki elkeseredve volt kénytelen megállapí-

tani, hogy a helyzetük nem sokat javult a pár perccel korábbihoz képest,

ám mielőtt végleg úrrá lehetett volna rajta a kétségbeesés, a kastélyba

felküldött inas szerencsére visszatért a hírrel, miszerint a ház úrnője

azonnali orvosi segítség mellett vendégszeretetéről biztosítja a szeren-

csétlenül járt utazókat. A hölgyet ezután késedelem nélkül felvitték a

kastélyba, míg útitársa hátra maradt, hogy felügyelje a sérült hintó el-

szállítását a kovácsmesterhez.

– Hogy hívják ezt a helyet? – kérdezte a hölgy az egyik szolgát, mi-

közben a gondosan nyírt sövénnyel szegélyezett úton kaptattak a kastély

felé, amely, ahogy közeledtek, egyre pompásabbnak és elegánsabbnak

látszott. Hatalmas, kőből emelt épület volt, csodálatosan díszített ablaka-

ival hirdetvén, hogy nem régi építmény.

– A falut Hunsfordnak hívják, asszonyom, az ön elé táruló ház neve

pedig Rosings Park.

A hölgy székét cipelő szolga hangjából némi meglepetés csendült ki,

mintha furcsállná, hogy léteznek olyanok, akik még nem hallottak a kas-

télyról.

– Hm, csakugyan? Úgy rémlik, már hallottam hírét. Nem egy bizo-

nyos Sir Lawrence de Bourgh tulajdonát képezi?

– De igen, asszonyom, Sir Lewis de Bourgh volt a birtok ura, ám ő

már tizenöt évvel ezelőtt meghalt. A kisasszonyt a felesége, a ház jelen-

legi úrnője, Lady Catherine fogadja majd. És talán a lánya, Miss Anne is

jelen lesz. Finom úriasszony ám a javából Lady Catherine, szavamra, de

még mennyire, hogy az!

A Lady Catherine lakhelyéül szolgáló kastély lenyűgözően elegáns

volt. A szerencsétlenül járt hölgyet a tágas előszobából egy gyönyörű

bútorokkal berendezett, márványszobrokkal díszített, kör alakú fogadó-

helyiségen át vitték be a szintén fényűző szalonba, ahol maga a ház asz-

szonya, Lady Catherine fogadta két másik hölgy, minden bizonnyal a lá-

nya és a társalkodónője társaságában.

Őladysége nem állt fel, hogy köszöntse vendégét; vélhetőleg előbb

meg akart bizonyosodni arról, hogy a váratlanul betoppanó vendég tár-

sadalmi rangjánál fogva érdemesnek bizonyul erre a gesztusra.

– Nos, kisasszony – szólalt meg végül –, úgy értesültem, balesetet

szenvedtek a hintójukkal. Micsoda balszerencse – hacsak nem a kocsi-

suk figyelmetlensége okozta a bajt. Ezek a bérkocsisok néha valóban

roppant felelőtlenek. Meg kell mondjam, némelyikük úgy hajt végig az

útjainkon, hogy arra nincsenek is szavak. Ilyenkor persze már késő a

feddés, hasztalan kényszerülök rá, hogy magam dorgáljam meg őket. Je-

lentős kár esett a hintójukban?

– Reményeink szerint nem, asszonyom, talán csak az egyik kerék tört

el. Mindenesetre bízom benne, hogy nincs komolyabb baj. A bátyám ott

maradt, hogy felügyelje a kocsi elszállítását. Kérem, asszonyom, engedje

meg, hogy bemutatkozzam. Egyben bocsásson meg, hogy bejelentés

nélkül, ilyen furcsa módon színe elé járulva zavarom köreit – tette hozzá

a hölgy, utalva a két szolgára, akik a terem közepén elterülő szőnyegre

helyezték a széket, majd sietve távoztak. – A nevem Priscilla Delaval, a

bátyám pedig, aki hamarosan szintén köztünk lesz, hogy illendően meg-

köszönje az irántunk tanúsított jóságát, Mr. Ralph Delaval. Kimondha-

tatlanul hálásak vagyunk önnek, amiért szorult helyzetünkben azonnal

vendégszeretetéről biztosított minket, ugyanakkor fogadja őszinte bo-

csánatkérésünket, amiért ilyen illetlenül, bejelentés nélkül rontunk be

otthonába. Ha nem sérült volna meg a bokám, biztosíthatom, méltóságos

asszonyom, a lehető leggyorsabban és alkalmatlankodás nélkül…

– Szóval Delaval, hm? Érdekes – szakította félbe őladysége, aki

szemlátomást megenyhült váratlan vendége irányában, részben annak

úrihölgyhöz méltó belépője, részben szavainak ékessége és nevének is-

merős csengése okán. – A somersetshire-i Delavalok közül, vagy a csa-

lád flintshire-i ágából származnak?

– Egyik sem, asszonyom. Wensleydale-ből származunk.

– Csakugyan? Akkor bizony meg kell állapítanom, hogy igen messzi-

re kerültek otthonról. S mi volna az ok, amely hozzánk, az ország másik

szegletébe vezette önöket?

– Egy Salisburyben élő nagynénénket jöttünk meglátogatni, aki nem-

régiben özvegyült meg.

– Salisbury? Ha így áll a helyzet, akkor önök bizony jócskán eltértek

a helyes iránytól! – mondta rosszallóan, mégis némi elégedettséggel a

hangjában Lady Catherine.

Őladysége magas, terebélyes asszony volt, fiatal korán már jóval túl

járt, ezt ellensúlyozandó mindig a legújabb divat szerinti, elegáns ruhá-

kat viselt, amelyeket ragyogó, drága ékszerek egész sorával egészített ki.

Az arckifejezése folyamatosan arról árulkodott, hogy valami nem tet-

szik neki, ez az örökös, talán az egész világnak szóló, helytelenítő fintor

pedig mély barázdákat húzott az orra és a szája közé, a folytonos ránco-

lás pedig a homlokán hagyott jellegzetes nyomot. Szemei alatt táskák ék-

telenkedtek, pilláit pedig szinte mindig félig leeresztette, amely kifür-

készhetetlenné tette, vajon éppen miért néz oly szúrósan méltatlankodá-

sának tárgyára azzal a fürkésző, kellemetlenül meredő pillantásával.

Mindezek ellenére a látogató nyugodt maradt; úgy tűnt, nem zavarja

őladysége gyanakvó vizsgálódása, de legalábbis nem rettentette meg a

bizalmatlan fogadtatás. A hölgy, bár csuromvizes, sárfoltokkal gazdagon

tarkított ruhában és a baleset miatt szétbomlott hajjal volt kénytelen

megjelenni a házigazda színe előtt, maga is kifogástalan eleganciával

volt öltözve, sötétzöld utazóruháját sárga taftdíszek borították, divatos

szőrmegallér és egy szép kalap tette teljessé viselője toalettjét. Húszas

éveinek közepén járhatott, és bár szépnek túlzás lett volna nevezni, ele-

ven arckifejezése kellemes megjelenést kölcsönzött neki. A haja – már

amennyi kilátszott belőle a kalap alól – sötét volt, akárcsak a szemei.

A házigazda által tanúsított nyers fogadtatás ellenére Miss Delaval

mosolyogva nézett szembe nemcsak Lady Catherine-nel, hanem a mel-

lette ülő másik két hölggyel, akik leplezetlen érdeklődéssel vizslatták a

jövevényt. Kedves, nyílt mosolya nyomán gödröcske jelent meg az ar-

cán.

– Önnek teljesen igaza van, asszonyom, de képtelenek lennénk – leg-

alábbis bátyám biztosan képtelen lenne – Anglia déli tartományain úgy

átutazni, hogy ne ejtsük útba hazánk egyik legcsodálatosabb és leghíre-

sebb díszét, Canterbury városát és persze katedrálisát.

– Vagy úgy! Akkor minden bizonnyal a Chequersben szálltak meg,

jól gondolom?

– Nem, asszonyom. Édesapánk egykori szolgálója, aki már jó néhány

esztendeje visszavonult, biztosított számunkra egy szobát.

A választ hallva Lady Catherine biccentett egyet, mintha csak jelezné,

hogy mivel ez a megoldás nem különösebben ínyére való (ellentétben

lévén az általa tett utólagos javaslattal), a téma a továbbiakban nem tart-

hat igényt érdeklődésére.

– Úgy értesültem, a hintójukat ért baleset során megsérült a lába.

– Igen, asszonyom. Ez a hirtelen jött hóvihar… Aztán ahogy a latya-

kos útra léptem a kocsiból… És bár remélem, a sérülés nem komoly,

sajnos jelen pillanatban képtelen vagyok akár csak egyetlen lépést is

megtenni.

– Küldessenek haladéktalanul az orvosért! Mrs. Jenkinson, kérem, in-

tézkedjék mihamarább. Azonkívül… hm, igen… azonnal készítsenek elő

egy-egy szobát Miss Delavalnak és a bátyjának.

– Hálásak vagyunk a kedvességéért, ugyanakkor semmit sem szeret-

nénk kevésbé, mint visszaélni rendkívüli vendégszeretetével, asszonyom

– kezdett bele a hálálkodásba Miss Delaval, miközben a Lady Catherine

arcára kiülő kifejezés jelezte, hogy maga is hasonlóan vélekedik a dolog-

ról. Ám mielőtt bármit mondhatott volna, szerencsére egy szolga lépett a

szobába, és bejelentette Mr. Ralph Delavalt. A szobába toppanó úriem-

ber belépője azonnal maga mellé állította a szalonban helyet foglaló höl-

gyeket. Ahogy húga, úgy ő sem volt kifejezetten jóképű, de élénk arcki-

fejezése és sötét, mégis ragyogó szemei azonnal tetszést arattak minden

hölgytársaságban; modora, fellépése és öltözéke pedig hivalkodástól

mentes eleganciát sugárzott. A ház hölgyei felé fordulva mindhármukat

szertartásos, de korántsem színpadias meghajlással köszöntötte.

– Őladysége! Hölgyeim! Elnézésüket kérjük, hogy ilyen udvariatlanul

önökre törünk otthonukban. Kérem, engedjék meg, hogy bemutatkoz-

zam. Ralph Delaval, szolgálatukra, s egyúttal bocsánatukért esedezve.

Az mindjárt látszott, hogy Lady Catherine – szokásától merőben elté-

rően – le van nyűgözve. Arcán hűvös mosoly futott végig. Mrs.

Jenkinson, aki sietve éppen kifelé tartott a szobából, hogy úrnője utasítá-

sát követve a sebdoktorért küldessen, egy elismerő pillantás erejéig meg-

torpant, hogy végigmérhesse az úriembert, mielőtt kiviharzott volna. A

ház úrnőjének leánya, Miss Anne de Bourgh, egy tizenhét év körüli, sá-

padt, átlagos kinézetű lány, komor, vizslató pillantását az egész jelenet

alatt a férfi arcán tartotta, mintha még soha életében nem látott volna

ennyi sármot és könnyed eleganciát egyetlen személy rövid bemutatko-

zásába sűrítve.

Eközben Mr. Delaval a maga élvezetes stílusában belekezdett, hogy

elmesélje, milyen nehézségekbe ütközött, miközben a balesetet szenve-

dett kocsi megjavításához keresett megbízható mesterembert a falu ko-

vácsai között. Ám óvatlan beszédével komoly taktikai hibát ejtett, hiszen

Lady Catherine azonnal közölte: nem tűri, hogy a birtokán szolgálatot

teljesítő kétkezi munkások szakmai hozzáértését bármilyen formában

megkérdőjelezzék, majd értésére adta vendégének, hogy amennyiben a

fennálló problémával késedelem nélkül a Rosings kastély lakóihoz for-

dult volna, a hintó megjavításának kérdése gyors és megnyugtató meg-

oldást nyerhetett volna. A fiatalember készen állt a válasszal: készséggel

elismerte, mekkorát tévedett, és könnyed humorával azonnal elvette

Őladysége dorgálásának élét.

– Ha csak sejtésünk lett volna róla, hogy az ön birtokán járunk, min-

den bizonnyal meg sem fordul a fejemben, hogy szakállas semmirekel-

lőnek tituláljam azt a két mesterembert, akik egyébként minden bizony-

nyal tartomány szerte híresen avatott szakemberei a kovács-és a bog-

nármesterségnek…

– Szakállas semmirekellők lennének, csakugyan?! Josiah Muddle és

Wildfred Verity?! Hahh! – adott nyomatékot Lady Catherine mondani-

valójának egy olyan hanggal, amelyet egy kevésbé finom asszony szájá-

ból horkantásnak neveznénk. – A szóban forgó emberek éveken keresz-

tül hű szolgálói voltak a megboldogult Sir Lewis de Bourgh-nek, koráb-

ban pedig az ő édesapjának, Sir Matthew-nak. Még hogy szakállas sem-

mirekellők? ! Fiatal barátom, ha az emberismerete ilyen mértékig képes

megcsalni, talán hiba volt ilyen messzire merészkednie Wensleydale-ből.

Mr. Delaval még önmagán is túltett, olyan igyekezettel vizsgálta felül

korábbi állításait, belátva azok hamis voltát. Ha első ítéletét elhamarko-

dottan is fogalmazta meg – ahogy azt azonnal észrevehette őladysége

feddéséből –, mostanra már meggyőződött róla, hogy mindkét mester-

ember szakmája kiválósága, s egészen biztosan a lehető legrövidebb

időn belül megjavítják a sérült hintót, hogy az késedelem nélkül folytat-

hassa útját utasaival. Miután ezt kifejtette, ügyesen elterelve a beszélge-

tés fonalát a kényes témáról, egy sokkal kevésbé veszélyes kérdést kez-

dett boncolgatni. Nevezetesen, hogy barátai és ismerősei nem győzték

egymást túllicitálni jelzőikkel, amikor Rosings Park páratlan szépségéről

meséltek neki, különös tekintettel a szemkápráztató, messze földön híres

sétaparkra, amellyel kapcsolatban azonnal reményét fejezte ki, hogy ha

már a sors oly kegyes volt hozzájuk, hogy egy törött kerék miatt Lady

Catherine vendégszeretetére bízta őket, talán lehetőségük nyílik akár

csak egy rövid sétát is tenni a parkban, hogy megcsodálják úrnőjének

remek ízlését visszhangzó szépségét.

Ha Lady Catherine vagy a lánya Mr. Delaval ömlengése közben

egyetlen pillantást vetett volna Miss Delavalra, észrevehette volna, hogy

a hölgy arcán, ha csak egy pillanatra is, meglepetéssel vegyes öröm

gyúlt, amelyet – észbe kapva – gyorsan elrejtett. Lopva körbekémlelt,

majd amikor látta, hogy bátyja a teljes hallgatóságot lefoglalja, és így őt

magát senki nem méltatja figyelemre, vonásait újra a korábbi, testvérét

figyelmesen hallgató arckifejezésre igazította.

Eddigre Mr. Delaval már teljesen belelovalta magát, s ékes szavakkal

vallotta meg, mennyire rajong a szép parkokért és kertekért, majd szám-

ba vette azokat a helyeket, amelyeket volt szerencséje meglátogatni:

Thorpe-ot, Kenilwortht, Chatswortht, Beaumaint. Néhányukkal kapcso-

latban, ügyelve rá, hogy mindig szerénynek tűnjék, külön kitért arra a

körülményre, miszerint a parkok kialakításában igen kedvező fogadtatás-

ra találtak az ő személyes tanácsai és meglátásai, amelyeket a mélyen

tisztelt tulajdonosok több esetben bizony meg is valósítottak.

– Csakugyan? – vetette közbe Lady Catherine. – Nos, ön minden bi-

zonnyal valóban nagy rajongója a kerteknek, ha a jelenlegi mostoha idő-

járás ellenére is kíváncsi lenne Rosings mégoly csodás parkjára, fiatal

barátom.

Haragos pillantást vetett az egyik hatalmas ablakra, amelyből máskor

csodás kilátás nyílt, most azonban csak a gomolygó hófergeteg látszott.

– Azonkívül nem hiszem, hogy az ön húga jelenleg olyan állapotban

volna, hogy élvezni tudja a sétaparkban történő andalgást.

– Szavamra, asszonyom, nem több az egy kis szeszélyes tavaszi csa-

padéknál, amelynek, meggyőződésem, egypár napon belül nyomát sem

látjuk majd. Esküdni mernék, hogy hamarosan szikrázó napsütésre ébre-

dünk, amely elfeledteti ezt a kellemetlenül zord időjárást. Abban pedig

egészen biztos vagyok, hogy az ön kiváló orvosának még ennyi időre

sem lesz szüksége húgom sajnálatos sérülésének meggyógyításához, le-

gyen az akár csak egy horzsolás, akár egy komolyabb ficam.

Ebben a pillanatban, mintha csak az emlegetésére lépett volna be, be-

jelentették az orvost, egy bizonyos Mr. Willist; Miss Delavalt pedig két

inas székestül átcipelte egy másik helyiségbe, ahol a vizsgálat megfelelő

körülmények között megtörténhet. Mrs. Jenkinson szintén velük tartott.

Amikor visszatértek, az orvos közölte úrnőjével, hogy a rándulás –

merthogy nem többről volt szó, mint egy rándulásról – a maga nemében

súlyosnak mondható, ezért meglátása szerint könnyelműség volna, ha

Miss Delaval három-négy nap pihenés nélkül folytatná útját.

Mire az események idáig jutottak, Lady Catherine-t már oly nagylel-

kű hangulatba hozta Mr. Delaval szellemes, megnyerő modora és tiszte-

letteljes udvariassága, hogy semmilyen kifogást nem emelt az ellen,

hogy a testvérpár Miss Delaval gyógyulásának idejére Rosings vendég-

szeretetét élvezze.

– Az évnek ebben a szakában igen ritkán van szerencsénk vendégeket

fogadni – fordult lányához Lady Catherine. – Mióta Darcy elvette azt a

tolakodó libát, már csak FitzWilliam maradt nekünk, hogy ritka látogatá-

saival tartsa bennünk a lelket, és szórakoztasson minket. Az ő érkezéséig

viszont még legalább egy hetet várnunk kell, addig pedig nemigen szá-

míthatunk más társaságra, mint helyi meghívásokra és látogatásokra; rá-

adásul, amíg ilyen ítéletidő tombol odakint, csupán Collinsékkal tudunk

olykor szót váltani.

Panaszos szóáradatával a világ értésére adta, hogy egyáltalán nem ér-

zi úgy, mintha erre a módfelett kellemetlen csapásra rászolgáltak volna.

– Szabadjon megjegyeznem, hogy a mi kedves Mrs. Collinsunknak

már csak napjai vannak gyermeke megszületéséig – vetette közben Mrs.

Jenkinson –, tehát a közeljövőben még az ő látogatásairól is kénytelenek

lesznek lemondani, asszonyom.

Lady Catherine egyetlen pillantásával elnémította társalkodónőjét,

egyúttal értésére adva, hogy a fenti téma nem kívánatos Miss Anne je-

lenlétében. De Anne de Bourgh ügyet sem vetett anyja vagy a társalko-

dónő megjegyzéseire, teljesen lefoglalta az újonnan érkezettek alapos és

láthatóan felettébb kritikus szemrevételezése.

Amióta a szerencsétlenül járt utazók betoppantak, most először fordí-

totta tekintetét az ablak felé, majd vékony, színtelen hangon így szólt az

édesanyjához:

– Mr. Collins közeledik, mama. Ráadásul biztosan fontos ügyben jár

felénk, mert igencsak szaporázza a lépteit. Még a füvön is keresztülvág!

Vajon miért nem megy körbe, ahogy az út vezet?

– Uram, irgalmazz! – kiáltott fel ijedten Mrs. Jenkinson. – Remélem,

nem a mi kedves, drága Mrs. Collinsunkkal történt valami!

Lady Catherine helytelenítő pillantásával mit sem törődve kiviharzott

a szobából, és még az előszobából is hallatszott, ahogy siránkozik.

– Drága Charlotte, édes, drága Charlotte! Uram, irgalmazz, mi történ-

hetett szegénykémmel?

Izgatott beszélgetés hangjai szűrődtek be az ajtón, Lady Catherine

pedig egyre növekvő türelmetlenséggel hallgatta őket.

– Hadd halljam, mit történt! – kiáltott fel. – Muszáj azonnal megtud-

nom, mi folyik ott.

Három ember lépett a szobába: a visszatérő Mrs. Jenkinsont túlkia-

bálni képtelen inas, aki hasztalan próbálta bejelenteni Mr. Collins érke-

zését, és persze maga az említett, magas, pocakos tiszteletes, Mr. Col-

lins, akinek az arca a zord időjárástól skarlátvörössé vált. Szinte még be

sem tette a lábát a szobába, már ömlött is belőle a hangos szó.

– Méltóságos asszonyom! Drága Lady Catherine, micsoda híreket

kaptam! Amint tudomásomra jutottak, azonnal ide indultam, hogy ön le-

gyen az első, akinek elmondhatom, hiszen rangjánál és helyzeténél fogva

természetesen az ilyen hírek ismeretével kapcsolatban is elsőbbséget él-

vez. Nem haboztam tehát, hogy a jelenlegi, igencsak kellemetlen időjá-

rási körülményeket figyelmen kívül hagyva azonnal önhöz siessek…

A színpadias belépő láthatóan egyáltalán nem hatotta meg Lady

Catherine-t; éles hangon szakította félbe a tiszteletest.

– Mondja már, hogy mi történt, jóember! Mik a hírek? Könyörgöm,

térjen már a lényegre! Minden rendben van Mrs. Collinsszal?

– Ó, igen, Mrs. Collinsszal minden a legnagyobb rendben van; a bá-

baasszonytól és a többi hölgytől legalábbis úgy értesültem, hogy minden

úgy alakul, ahogy az meg van írva. Ráadásul feleségem húga is megér-

kezett hozzánk Hertfordshire-ből, hogy társaságot és támaszt biztosítson

szeretett nővérének ezekben a nehéz napokban.

– Csakugyan? – csapott le az információra azonnal Lady Catherine,

akár egy sólyom a mezőn ugrándozó nyúlra. – És mondja csak, miért

nem közölték velem már jóval korábban, hogy Miss Lucas tiszteletét te-

szi nálunk? Teljesen egyedül tette meg az utat Hertfordshire-től idáig?

Tudják, hogy soha, semmilyen körülmények között nem támogatom,

hogy egy ifjú hölgy megfelelő kíséret nélkül vállalkozzék egy ilyen

hosszú útra. Ezt teljességgel elfogadhatatlannak tartom! Az én lányom,

Miss Anne még Tunbridge Wellsig sem mehet el úgy, hogy legalább két

kísérő ne lenne mellette. Meg kell mondjam, sokkal gondosabb szülői

magatartást feltételeztem Sir William Lucasról.

– Nem, méltóságos asszonyom, ez esetben tévedni méltóztatik. Miss

Maria húgom Londonból érkezett hozzánk, ahol Sir William unokanő-

vérének, Mrs. Jennings-nek a vendégszeretetét élvezte, aki éppannyira

elítéli a fiatal hölgyek magányos utazását, mint kegyed, asszonyom,

ezért engedje meg, hogy megnyugtassam: Miss Maria két kísérővel és

egy cseléddel érkezett nénje hintóján. Mrs. Jennings igen tehetős asz-

szony, és maga is nagy jelentőséget tulajdonít az efféle formaságoknak,

így nincs miért aggódnia, nagyságos asszonyom.

– Ez esetben miért nem ezzel kezdte? – vetette oda kurtán Lady

Catherine. – Természetesen emlékszem Miss Lucasra, finom, kifogásta-

lan modorú úrhölgyet ismertem meg benne. Mi több, jelezze felé, hogy

amikor csak a nővére nélkülözni tudja segítségét, szívesen látjuk itt

Rosingsban is – legalább társaságot jelentene Miss Anne de Bourgh

számára. Úgy emlékszem, rendkívül kellemes hangja van, ezenkívül él-

vezet hallgatni a pianínójátékát, amely majdnem olyan kiváló, mint ami-

lyen Miss Anne játéka lehetne, ha egészségi állapota nem akadályozná

abban, hogy zenélni tanuljon. De valóban ez minden, amit ily sietve

óhajtott közölni velünk, Mr. Collins? Minden bizonnyal ennél fontosabb

hírek késztették rá, hogy ebben a cudar időben hozzánk siessen.

– Igen, méltóságos asszonyom, önnek teljesen igaza van, ennél sokkal

fontosabb információt kell megosztanom önnel. Alig fél órával ezelőtt

érkezett a szomorú hír, miszerint unokatestvérem, Mr. Bennet egy hirte-

len jött roham következtében elhunyt. Mint azzal ön is tisztában van, bir-

toka, Longbourn Manor a halálával rám szállt, ezért haladéktalanul

Hertfordshire-be kellene utaznom, hogy pontosan leltárba vegyem örök-

ségem, valamint eleget tegyek a törvényes kötelezettségeknek a birtok

nevemre íratását illetően. Azért siettem tehát rögtön önhöz, hogy szíves

beleegyezését kérjem mielőbbi indulásomhoz.

Amint kiderült, miért törtetett keresztül a parkon a hózáporral dacolva

Mr. Collins, és miért kívánja hátrahagyni a parókián rá váró feladatokat

ki tudja, mennyi időre, Lady Catherine egyáltalán nem tűnt boldognak.

Hiábavalónak bizonyult a tiszteletes minden igyekezete, amely

őladysége megnyugtatására irányult, azt állítván, hogy a káplán, Mr.

Mark Lawson felkészült, és minden tekintetben tökéletes helyettese lesz.

Hovatovább azzal próbálkozott – természetesen szintén mérsékelt siker-

rel –, hogy mivel felesége, Charlotte várhatóan napokon belül életet ad

harmadik gyermeküknek, a rosingsi hölgyeknek néhány hétig egyébként

is nélkülözniük kellene társaságát.

– Roppant mérges vagyok! – jelentette ki Lady Catherine. – Meg kell

valljam, egyáltalán nem számítottam ilyen rossz hírekre. Különösen

most, hogy ilyen zord idő járja felénk! Nem tartom jó ötletnek, Mr. Col-

lins, hogy ilyen körülmények között magunkra hagyjon minket, különös

tekintettel arra, hogy Mrs. Collins társaságát is nélkülözni leszünk kény-

telenek hosszú hetekig. Gondoljon csak bele, milyen rettenetes volna, ha

halaszthatatlan feladatai még húsvétra is Hertfordshire-ben tartanák!

Nem, uram, nem engedélyezem, hogy ilyen körülmények között útra

keljék. Szó sem lehet róla! A vitát ezzel lezártnak is tekinthetjük.

Mr. Collins kezeit összekulcsolva könyörgőre fogta a dolgot.

– Mr. Lawson roppant tehetséges, felkészült fiatalember – esdekelt a

tiszteletes. – Hiszen még méltóságos asszonyom is nagy elismeréssel

szólt a prédikációiról, amikor két alkalommal meglátogattuk feleségem-

mel a szüleit Merytonban, és ő helyettesített távollétemben…

– Nem, Mr. Collins, értse meg, szó sem lehet róla!

Ebben a pillanatban Mr. Delaval, aki húgával együtt véletlenül fülta-

núja volt az eseményeknek, óvatos, ám mégis határozott hangon közbe-

szólt.

– Kérem, méltóságos asszonyom, bocsássa meg, hogy egy ilyen ma-

gántermészetű kérdésben alkalmatlankodom, de akaratlanul is fültanúja

voltam a beszélgetésnek, ezért engedje meg, hogy felajánljam szolgála-

taimat a kérdéses probléma megnyugtató rendezését elősegítendő. Jóma-

gam is egy apróbb rend tagja vagyok, bár be kell vallanom, tiszteletes-

ként még nem kamatoztathattam képességeimet, ám hitem szerint kielé-

gítő megoldást nyújthatnék a kérdéses időszakra. Lehetséges volna, hogy

a szóban forgó néhány napban ennek az úriembernek – akit jelenleg még

nincs szerencsém nevén szólítani – a helyetteseként ellássam gazdátlanul

maradó feladatait?

Mr. Delaval arcán a már megszokott nyílt, elbűvölő mosoly játszott.

– Nocsak! – vizslatta a közbeszólót elmélázva Lady Catherine. Úgy

tűnt, hajlik rá, hogy elfogadja a fiatalember ajánlkozását.

Ellentétben Mr. Collinsszal, aki riadalmában és zaklatottságában szin-

te meg sem tudott mukkanni.

– Öö… örvendek, uram – dadogta. – Öö… vagyis, az én nevem Col-

lins. William Collins. Nagy örömömre szolgál, hogy megismerhetem,

Mr.…?

– Ralph Delaval, szolgálatára. És ezt most valóban szó szerint értem:

vagyis nagy örömömre szolgálna, ha az önök szolgálatára lehetnék, ter-

mészetesen csak abban az esetben, ha Őladysége is szíves beleegyezését

adja.

– Nocsak! – ismételte meg Lady Catherine.

Úgy érezte, a két férfi választás elé állítja, ami cseppet sem volt ínyé-

re. Ennek ellenére a különbség közöttük oly szembetűnő volt, hogy még

Őladysége sem hagyhatta figyelmen kívül. Mr. Collins már fiatalon is

testes volt, ám az elmúlt három-négy évben, talán azoknak a fenséges és

ínycsiklandó rosingsi étkeknek köszönhetően, amelyeket legalább heten-

te kétszer volt szerencséje magához venni, tovább hízott, és immár ha-

bozás nélkül kövérnek lehetett nevezni. Öröklésének híre annyira felzak-

latta, hogy rohanvást hagyta el a paplakot; és bár mindig igyekezett az

alkalomhoz illő öltözetben megjelenni patrónusa rezidenciáján, most a

nagy sietségben nem öltözött át, így nem csoda, hogy kopottnak és visel-

tesnek tűnt. Talán még azok a simítások is elmaradtak öltözékén, ame-

lyek nélkül felesége máskor nem engedte volna kilépni a paplak ajtaján,

most azonban éppen az első szülési fájásokat élte meg. Mr. Delaval ezzel

szemben, a hintójukat ért baleset ellenére, kifogástalan eleganciájával

élesítette a különbséget kettőjük között. Sálja elegánsan borult a vállára,

fekete haja pedig, amelyet minden bizonnyal egy ügyes kezű borbély-

mester igazított tökéletesre, igényesen fésülve csak még nevetségesebbé

tette Mr. Collins busa szemöldökére omló rendezetlen tincseit és csúnya,

gyűrött nyakkendőjét.

– Nos, mondja csak, képes ön szép, tartalmas prédikációkat tartani,

Mr. Delaval?

– Az egyetemen a társaim úgy tartották, igen, asszonyom – hajolt

meg Mr. Delaval. – Annak ellenére vagy talán éppen azért, mert prédi-

kációim soha nem hosszabbak tizenöt percnél, erről biztosíthatom.

Utolsó megjegyzését kis híján egy mosollyal nyomatékosította, de

ösztönei azt súgták, jobb esélyeket biztosít célja eléréséhez, ha komoly,

odaadó arckifejezéssel néz tovább, mintha csak a távolban felcsendülő

angyali énekeket hallgatná.

– Nos, rendben van hát – jelentette ki őladysége, miután néhány perc-

re gondolataiba mélyedt. – Köszönje

Mr. Delaval legjobb pillanatban érkező, alkalmi felajánlkozásának,

Mr. Collins, hogy kap tőlem egy hetet elintézni a dolgait, amelyek elszó-

lítják kötelessége mellől. Egy hetet! Egy nappal sem többet! Ez minden

bizonnyal bőven elég lesz ahhoz, hogy birtokba vegye a longbourni há-

zat, és minden jogi kérdést tisztázzon. (Egyébként is úgy emlékszem,

igazán jelentéktelen, vacak kis birtokról beszélünk. Ez a Longbourn egy-

általán nem nyerte el a tetszésemet, amikor egyszer arra jártam: a kertje

kicsi, a szobái épphogy elérik az elviselhetőség szintjét, ráadásul a létező

legrosszabb irányba, nyugatra néznek az ablakai, aminél jobban semmit

nem utálok.) Sir Lewis soha nem tartotta fontosnak, hogy az ősiség tör-

vénye szerint örököltesse tovább a birtokait. Sem a de Bourgh, sem a

Sherbrine család nem ragaszkodott a hitbizomány intézményéhez. Vé-

geztünk is, Mr. Collins; ha ennyire fontosnak véli, utazzon hát

Hertfordshire-be! Egy hetet kap, egy nappal sem többet, ezt vésse jól az

eszébe!

Ekkor Mrs. Jenkinson tipegett oda lábujjhegyen, és valamit a fülébe

súgott.

– Micsoda? Hogy mi van? Beszéljen már hangosabban, jóasszony!

Mrs. Jenkinson erre egy kicsit hangosabban suttogott úrnője fülébe.

– A felesége? Mi van vele? Hogy hozzuk ide magunkhoz? Nos, ezzel

kapcsolatban csak annyit tudok mondani, hogy oldja meg a legjobb tudá-

sa szerint. Egyébként is, ott van vele a húga, nem? Nem, ezt nem enge-

délyezem. Egyszerűen nem volna helyénvaló. Egy szót se többet a do-

logról!

Mr. Collins, háláját kifejezendő, oly sűrű hajbókolással hátrált ki a

szobából, hogy az őt figyelő Miss Delaval meg volt győződve: ennyi

hajlongástól egészen biztosan erős fejfájást kapott.

Lady Catherine-t elfárasztotta, és némileg kihozta a sodrából az ese-

mények ilyetén alakulása, ezért hamarosan visszavonult szobájába, Mrs.

Jenkinson pedig a maga megszokott, duruzsoló hangján utasított két

inast, hogy kísérjék a két váratlan vendéget az időközben számukra elő-

készített hálószobákba. Tudatta velük, hogy hideg húsból és gyümöl-

csökből álló estebédet szolgálnak fel körülbelül egy óra múlva.

Ennek hallatán Anne de Bourgh váratlanul megszólalt.

– Ha emlékeim nem csalnak, valahol a házban kell lennie egy kerekes

széknek, amelyet még édesapám számára készítettek, amikor megbete-

gedett. Nézzen utána, Cowden, hátha megtalálják, és bocsássák a hölgy

rendelkezésére!

– Drága Miss Anne, milyen kedves és okos gondolat öntől! – kiáltott

fel elragadtatottan Mrs. Jenkinson kezét a magasba emelve, mely java-

részt a meglepetés jele volt, lévén Miss Anne korábban soha nem szólalt

fel senki érdekében.

– Húgommal együtt roppant hálásak vagyunk ezért a kedves és gon-

dos gesztusért, Miss de Bourgh – mondta Delaval, s közben szertartáso-

san meghajolt. – Amennyiben valóban sikerül előkeríteni a kérdéses

eszközt, jómagam örömmel vállalom, hogy segítsem Priscillát a székkel

való közlekedésben lábadozása alatt, amely, reményeim szerint, igen rö-

vid ideig tart majd.

– Igazán nagyon köszönjük! – tette hozzá Miss Delaval is, bájos mo-

sollyal a lányhoz fordulva. – Ráadásul a kerekes szék bizonyosan jót tesz

majd az önbecsülésemnek is. Igen kellemetlen, ha az embert úgy kell ci-

pelni egyik helyről a másikra, akár egy csomagot.

A kerekes szék hamarosan valóban előkerült, és Miss Delaval bátyja

segítségével azonnal használatba is vette.

Mielőtt azonban a férfi követni tudta volna húgát, Anne de Bourgh

hozzá fordult, és így szólt:

– Ha a hó elolvad, megmutatom önöknek, merre találják a sétaparkot.

Mrs. Jenkinson néma ámulattal nézett úrnője leányára. Emlékezete

szerint hat hónap óta ez volt az első alkalom, hogy Anne de Bourgh két

összefüggő mondatot intézett valakihez, pláne egy idegenhez.

Második fejezet

Charlotte Collins és húga, Maria Charlotte hálószobájában múlatta az

időt. Maria egy karosszékben ülve érdeklődve figyelte nővérét, aki hatá-

rozott léptekkel járkált fel s alá a szobában. A kétgyermekes Charlotte

tapasztalt volt már a szülésben, így pontosan tudta, hogy nagyjából a séta

minden, amit jelenlegi állapotában tehet. Maria csodálattal és szeretettel

figyelte nővérét. Nem volt férjnél, mégis igen jól ismerte a szülés folya-

matát, mert – noha nővérével ellentétben ő még egyszer sem élhette át

ezt az élményt – Charlotte mindkét korábbi vajúdásánál jelen volt. Bízott

a tapasztalataiban, amelyek szerint még korai lett volna szólni Mrs.

Dennynek, a házvezetőnőnek és Mrs. Hurstnek, a bábaasszonynak, akik

az alsó szinten teáztak.

– Milyen szokatlanul csöndes a ház most, hogy William nincs itthon –

mondta Charlotte. – Nagy szerencse, hogy az időjárás eléggé megeny-

hült ahhoz, hogy elmehessen a bérkocsiállomásra.

– Gondolod, hogy valóban képes lesz egy hét leforgása alatt valam-

ennyi teendőjét elintézni Longbournben?

– Egy pillanatig sem hiszem! Teljességgel lehetetlennek tűnik a dolog

– jelentette ki Charlotte tárgyilagosan. – Úgy vélem, hamarosan kényte-

len lesz levélben engedélyt kérni Lady Catherine-től, hogy tovább ma-

radhasson távol. Egy ilyen birtok megöröklése számos bonyolult jogi

procedúrát von maga után, amelyeket képtelenség egy hét alatt letudni.

Viszont azt elmondhatjuk, hogy mint longbourni birtokos talán nagyobb

megbecsülésre számíthat majd Lady Catherine részéről is. Ha csak egy

kevéssel is, de a férjuram neve mögé kerülő úr kitétel minden bizonnyal

még egy ilyen előkelő társaságban is ébreszt némi megbecsülést. Úgy

számolom, legkevesebb két és fél hetet lesz távol.

Beszéde alapján feltételezni lehetett, hogy férjének a tervezett duplá-

jára nyúló távollétét egyáltalán nem csapásként éli meg. Majd így foly-

tatta:

– Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy szegény néhai Mr. Bennet az

utóbbi időben egyedül élt Longbourn-ben. Ebből arra következtetek,

hogy nem sok birtokba veendő ingósága lehet.

– Kétségkívül így van. Miután Mrs. Bennet elhunyt, és Kitty is el-

hagyta a szülői házat, maga a családfő is egyre kevesebb időt töltött

Hertfordshire-ben. Ha csak tehette, Derbyshire-be ment Elizabethhez

vagy Jane-hez.

– És Mary? Őt merre vetette a sors?

– Kittyhez költözött Londonba. Kitty, ahogy biztosan emlékszel is,

hozzáment a nagybátyja ismerőséhez, egy bizonyos Mr. Gardnerhez.

Charlotte, kedves, gondolod, hogy Mr. Collins feladja itteni életét, és

Longbournbe költözik? Az ottani ház jóval tágasabb és kényelmesebb,

mint ez.

– Nem, nem gondolom, hogy ezt forgatná a fejében – jelentette ki

Charlotte határozottan. – Túlságosan is függ Lady Catherine jóindulatá-

tól és támogatásától ahhoz, hogy egyáltalán felmerüljön benne Rosings

elhagyása. Távollétét minden bizonnyal arra is felhasználja, hogy igye-

kezzen bérlőt találni a birtokra. Egy bérlő a családot is rendszeres bevé-

telhez juttathatná – s erre szükségünk is lenne, hiszen ismét eggyel töb-

ben leszünk. Vagy talán nem is csak eggyel, Mr. Willis véleménye sze-

rint ugyanis ezúttal ikreket várok.

– Ó, én drága Charlotte-om!

– Ugyan, kérlek, ne gondold, hogy kellemetlenségként gondolok rá –

válaszolt nyugodt hangon Charlotte. – Sőt, még örülök is neki, hiszen

biztosan remek játszó-pajtásai lesznek egymásnak. Úgy tervezem, amint

kinőnek az újszülött korból, tanítani kezdem Lucyt és Samet.

– Nem gondolod, hogy még túl fiatalok hozzá?

– Lucy négy, Sam pedig hároméves lesz. Úgy vélem, a tanulást nem

lehet elég korán kezdeni. Mostantól itthon lesznek velem. Nem értek

egyet anyánk egykori elveivel, miszerint a gyermekeknek legalább öt-hat

éves korukig egy falusi bentlakásos iskolában van a helyük; hiszen ad-

digra egyrészt elkényeztetik őket, másrészt olyan beszédet hallanak és

tanulnak el, amely a legkevésbé sem kívánatos. Arról nem is beszélve,

hogy akár végzetes betegségeket is összeszedhetnek ott.

– Te jó ég, Charlotte! – kiáltott fel Maria megdöbbenve azon, hogy

nővére ilyen mértékben elutasítja Lady Lucas messze földön híres gyer-

meknevelési eszméit.

– Talán nem kapott két tulajdon fivérünk is himlőt a falubeli gyere-

kektől, amely mindkettőjük vesztét okozta?

– Igen, ez igaz. De akkor Lucy és Sam miért van most is bentlakásos

iskolában?

– Csupán egy hétig lesznek ott, amíg újra erőre nem kapok a szülés

után. Egyébiránt Lady Catherine sem vallja magáénak gyermeknevelési

elveimet – tette hozzá Charlotte higgadtan. – Ez pedig természetesen azt

is jelenti, hogy Mr. Collins is inkább a méltóságos asszony pártjára állt a

kérdésben, de elhatároztam, hogy ez ügyben nem tűrök ellentmondást, és

makacsul kitartok igazam mellett. Ha már szóba került: vajon hogy tör-

ténhetett meg, hogy Lady Catherine tulajdon fia, Eadred, Miss Anne de

Bourgh bátyja Hunsfordban tartózkodott, amikor ott tífuszjárvány tom-

bolt? El is kapta, és meghalt szegény, mielőtt az első babaruháját kinőtte

volna. (Ez persze még Mr. Collins Hunsfordba érkezése előtt történt.)

Úgy tudom, Sir Lewis szíve ebbe szakadt meg, s nem sokkal az eset után

maga is követte kisfiát.

– Vagyis Anne de Bourgh-nek volt egy fivére?

– Volt bizony. Az az érzésem, hogy a kislány azért ilyen beteges és

vérszegény, mert mindkét szülő inkább a bátyját tüntette ki szeretetével

és odaadásával (legalábbis így hallottam), így Anne születésétől kezdve

háttérbe szorítva érezhette magát. A kisfiú halála után Lady Catherine

bántó szokásává vált, hogy lányát a halott fiához hasonlítgatja. „A bá-

tyád, Eadred soha nem tenne ilyet!” vagy „Eadred bátyád sokkal köny-

nyebben elboldogulna ezzel”. Ezt roppant káros dolognak vélem. Csak

még jobban magába fordul, még szomorúbb lesz az a szegény lány, s

minden bizonnyal emiatt lett olyan, amilyen most. Ezen oknál fogva

egyébként erősen kétlem, hogy FitzWilliam ezredes lelkesedne közelgő

házasságuk miatt.

Ha Charlotte a húgára nézett volna, amikor e szavakat kimondta, lát-

hatta volna, ahogy holtsápadttá válik. De Charlotte a függönyök között a

kertre pillantott ki, majd folytatta:

– Nocsak! Akit emlegetnek, megjelenik! Épp itt jár az ezredes; most

hajtott el a ház előtt. Úgy tudtam, ő és Lord Luke csak jövő héten érke-

zik. Vajon mi késztette őket tervük megváltoztatására, s e korai érkezés-

re? Szavamra, abban biztos vagyok, hogy nem az ezredes erőltette. Min-

den bizonnyal csak nagybátyját kísérve jött el, hiszen ő maga szemláto-

mást igen unja a rosingsi látogatásokat.

Maria zavara ekkorra vörös pírral takarta be korábbi sápadtságát. Erőt

véve magán, hangjára nyugodtságot erőltetve bökte ki:

– Ezek szerint már biztos? Össze fognak házasodni? Anne de Bourgh

és FitzWilliam ezredes?

– Igen. Maga Lady Catherine mesélte még újév napján, hogy húsvét

táján, mielőtt elutaznának a böjt idejére valamiféle távoli nagynénihez,

hivatalosan is bejelentik a frigyet. Anne-nek ötvenezer fontos hozomá-

nya van, sőt, igen valószínű, hogy még ennél is több, ami nem jön rosz-

szul az ezredesnek. Annak ellenére, hogy ő Wrendale grófjának másod-

szülött fia, bizony igencsak híján van az e világi javaknak. Vélhetőleg

maga is igen sajnálja szegény Anne-t, olyan kedves, jóravaló embernek

ismerem az ezredest, sőt, némileg szánom is sorsa miatt. Anne-t egyéb-

ként is már-már Darcy jövendőbelijeként emlegették, legalábbis Lady

Catherine mindig úgy beszélt a frigyről, mintha egészen biztos volna.

Amikor tehát Darcy elvette Elizabeth Bennetet, a kis Anne büszkeségét

és érzéseit komoly csapás érte, nem vitás. Talán FitzWilliam is úgy véli,

azzal, hogy elveszi Miss Anne-t, jóváteheti valamelyest unokabátyja csa-

lárdságát. Akárhogy is van, mind Lady Catherine, mind Miss Anne bi-

zonyára örömmel értesül majd az ezredes érkezéséről.

– És ki volna ez a Lord Luke?

– Lord Luke Sherbrine Lady Catherine bátyja, Anglesea hercegének

fivére. Legényember, soha nem nősült meg. Valahol fent él északon, kö-

zel Mr. Darcyékhoz és FitzWilliam ezredeshez.

– Mrs. Denny azt mondja, nem ők az egyetlen látogatói Rosingsnak.

– Igen, valami Mr. Delaval és a húga vendégeskedik náluk. Szeren-

csétlenül jártak a hintójukkal, és Lady Catherine meghívta őket, hogy

maradjanak a kastélyban, amíg a hölgy fel nem épül a baleset során szer-

zett bokarándulásból. William nagy szerencséjére, teszem hozzá, hiszen

ez a Mr. Delaval is egyházi ember, így férjem távollétében ő celebrálja

majd a vasárnapi istentiszteleteket.

– Honnan tudsz ennyi mindent?

– William találkozott velük indulása előtt. Azonkívül Mrs. Denny

egyik testvére inas Rosingsban – válaszolta nevetve Charlotte. – Nem

sok mindent történik abban a hatalmas házban, amiről mi itt szinte azon-

nal tudomást ne szereznénk. Úgy hallottam, mindketten igen kellemes

megjelenésűek, és a modoruk is megfelelő.

– Talán Miss Anne de Bourgh beleszeret az úriemberbe – fogalmazta

meg reményeit Maria.

Charlotte a húga felé fordult, és szigorú, ám szeretetteljes pillantással

végigmérte.

– Édes drágám, verd ki végre a fejedből az ezredest! Ő nem hozzád

való. Neked nincs ötvenezer fontod, amelyet felajánlhatnál neki. És ha

volna is, őt a vérszegény Miss Anne-nek szánják. Te pedig nem vagy

szívtelen, hogy másodszor is kitedd egy csalódásnak, kivált, hogy ez ta-

lán az utolsó esélye… Ó, magasságos ég! – kiáltott fel hirtelen az olda-

lához kapva.

– Ó, Charlotte! Eljött az idő, hogy szóljak Mrs. Hurstnek?

– Igen, úgy érzem, a legjobb, ha szólsz neki. És mondd neki, hogy

hozzon magával egy csésze forró teát, kérlek!

Maria leszaladt a lépcsőn.

***

Azon az estén FitzWilliam ezredes személyében váratlan látogató ér-

kezett a hunsfordi paplakba.

Azért érkezett, hogy udvariasan Mrs. Collins hogyléte felől érdeklőd-

jön, ám amint megpillantotta Mariát a fogadószobában, az arca felragyo-

gott, és egy csapásra elfelejtkezett látogatásának formális okáról.

Az ezredes nem volt szép ember, ennek ellenére markáns arcán volt

valami szembeszökő nyíltság. Tekintete mindig hű tükre volt érzéseinek

és gondolatainak, Maria látványától pedig úgy kivirult, hogy egy pilla-

natnyi kétséget sem hagyott felőle: felettébb örvend a találkozásnak.

– Miss Maria! Fogalmam sem volt, hogy… Nem tudtam, hogy lesz

szerencsém találkozni önnel Hunsfordban.

– Ahogy nekem sem volt tudomásom az ön látogatási szándékáról

ilyen korán, ezredes úr. Úgy tudtam, hogy csak néhány héttel későbbre

várják.

– Nagybátyámat, Lord Luke Sherbrine-t kísérem – válaszolta az ezre-

des. – Ha jól értesültem, fontos családi ügyben kíván sürgősen találkozni

Catherine nénémmel, s meglátásom szerint már túlságosan koros ahhoz,

hogy egyedül vágjon neki a hosszú útnak Derbyshire-től idáig.

– Lady de Bourgh és leánya bizonyára nagyon örül a látogatásuknak.

– Nagybátyám érkeztének hitem szerint kevésbé – vetette közbe so-

molyogva az ezredes. – Nénémmel ugyanis valamilyen homályos családi

okból kifolyólag nem ápolnak túlzottan baráti kapcsolatot.

– És… és Miss de Bourgh? – folytatta minden bátorságát összeszedve

Maria. – Úgy vélem, most gratulálnom kellene önnek, ezredes úr, közel-

gő eljegyzéséhez.

– Ó, tehát hallotta? Igen, így áll a dolog – vált egy szempillantás alatt

komorrá a hangja. – Anne húgom… nos, erős családi érdekek kívánják

meg a frigyet; és mint bizonyára tudja, nekünk, fiatalabb férfisarjaknak

békét kell kötnünk a házassági kérdéseket illető felsőbb akaratokkal.

Maria!… Akarom mondani, Miss Lucas? – Nyelt egyet, majd folytatta: –

Miss Lucas, nagy hibát követtem el tavaly, amikor meggondolatlanul

engedtem, hogy személyes érzelmeim felszínre törjenek, helytelen visel-

kedésem pedig talán téves következtetések levonására késztetett mind-

kettőnket, amiért a legőszintébben esedezem bocsánatáért. Bűnömet sú-

lyos teherként cipelem, amiért feltörő érzelmeimmel egy olyan tiszta, jó-

ságos lénytől vagyok kénytelen megbocsátást kérni, aki a sértés nagysá-

gát figyelembe sem véve, tudom – vagyis hőn remélem –, feloldoz majd

vétkem alól.

A mondandóját befejezve elhallgatott, arcán feszült várakozás jelei

mutatkoztak.

Maria egy pillanatig képtelen volt megszólalni. Torkát sírás fojtogat-

ta. Néhány percbe is beletelt, mire fátyolos, remegő hangon ki tudott

préselni néhány szót magából.

– Ó… ejnye, FitzWilliam ezredes! Olyan nagy ügyet csinál egy ilyen

kis apróságból! Kérem, semmi szükség drámai jelenetekre és önostoro-

zásra, hiszen nincs miért megbocsátanom. Ha történt is hiba valaki ré-

széről, annak felelősségében egyenlően osztozunk. Nekem is körültekin-

tőbben kellett volna viselkednem. „Csak egy tovatűnő, nyári bolondság

volt, amelyet bár napfény érlelt, a józan értelem elfonnyasztott” – ismeri

ön is, nemde bár?

Maria remélte, hogy az ezredes felé küldött mosolya oly gúnyosnak

tűnik, mint amilyennek szánta, ám ajkának remegése rejtve marad a férfi

szeme előtt.

– Ne, ne! – tiltakozott hevesen. – Nem szabad így beszélnie! Ezzel

elveszi tőlem azokat a drága, igen, drága kincsként őrzött emlékeket,

amelyek bearanyozzák életem hátralévő napjait, éljek meg akár aggas-

tyáni kort. Az a ködös, mégis varázslatos este, amikor a tó partján a fe-

lettünk cikázó denevéreket figyeltük…

A Maria torkából felszakadó öntudatlan jajszó, amely fájdalmasan

könyörgött a férfinak, hogy hallgasson el, szerencsére észrevétlen ma-

radt, mert abban a pillanatban kinyílt egy ajtó az emeleten, s újszülött

gyermek elragadó sírása hangzott fel, azonnal magára vonva a látogató

figyelmét.

– Ugyan, ezredes, kérem, ne folytassa! Ön túlzottan udvarias próbál

lenni – bökte ki végül rekedt hangon Maria. Észbe kapva a férfi, szinte

már nem is Mariának címezve szavait, így szólt:

– Ó, te jó ég! Hiszen Catherine néném azért küldött, hogy Mrs. Col-

lins hogyléte felől érdeklődjek. Ezenkívül természetesen megvolt a ma-

gam oka is, hogy látogatást tegyek önöknél… – Egy pillanatra elhallga-

tott, majd nagyot sóhajtva határozottan folytatta: – de úgy látom, minden

a legnagyobb rendben van.

– Igen, megnyugodhat – válaszolta Maria halvány mosollyal. – Min-

den úgy történt, ahogy Mr. Willis kilátásba helyezte. Nővérem, aki eddig

két gyermek édesanyja volt, egy ikerpárnak adott életet, Williamnek és

Henrynek.

– Ez remek – bökte ki kifejezéstelen hangon az ezredes. – Mr. és Mrs.

Collins minden bizonnyal nagyon-nagyon boldog. Biztosra veszem,

hogy néném is örömmel értesül majd a remek hírekről. De nem is tarta-

nám fel tovább. Gondolom, most a nővére mellett van a helye. Egyéb-

iránt ő jól érzi magát? Nem merült ki végtelenül?

– Nem, Charlotte szerencsére nagyon erős. Bizonyára rendkívül gyor-

san talpra áll majd a szülés fáradalmai után.

– Kérem, adja át nővérének legmelegebb gratulációmat, amelyet né-

ném és nagybátyám nevében is bátorkodom kinyilvánítani. Én… csak

remélni tudom, hogy bár mostan tán bizonyára minden idejét a nővére

szolgálatában szeretné tölteni, hamarosan ismét abban a szerencsében

lesz részem, hogy láthatom önt fent a kastélyban – mondta erős kéte-

lyekkel a hangjában az ezredes. – Annál is inkább, mert hitem szerint

Anne húgom is örömmel venné, ha alkalmasint megtisztelné társaságá-

val, hiszen, mint bizonyára ön is tudja, igen kedveli kegyedet. – Maria

kétkedve fogadta ezt a mondatot, de a férfi nem tágított: – Húgom to-

vábbá alig várja, hogy újra hallhassa elragadó énekhangját és pianínójá-

tékát. Egyébiránt szerencsekívánatait küldi önnek és kedves nővérének,

valamint általam buzdítja kegyedet, hogy mivel tudomása szerint a pap-

lakban nincsen pianínó, ne habozzon a kastély zeneszobájában található

hangszert kedve szerint bármikor használni.

– Ez rendkívül kedves és nagylelkű ajánlat; kérem, tolmácsolja mély

hálámat Miss Anne-nek. Habár e probléma megoldódni látszik – tette

hozzá csendesen Maria –, hiszen Hertfordshire-ből idefele jövet néhány

hetet Londonban töltöttem atyám nagynénjénél, Mrs. Jennings-nél, aki

szintén megtisztelt azzal, hogy pianínójátékomat élvezettel hallgatta.

Miután megtudta, hogy a paplakban nincsen hangszer, amelyen játszhat-

nék, példátlan nagylelkűségről és gondosságról tanúbizonyságot téve

azonnal elsietett Broadwoodhoz, és késedelem nélkül Mr. Collins házá-

hoz küldetett egyet. A hangszer bármelyik nap megérkezhet, így hama-

rosan átadhatom magam az élvezetnek, hogy unokaöcsémet és – húgo-

mat egyszerre tanítsam zenélni.

Miközben beszélt, bágyadt mosoly ült ki arcára.

Az ezredes csalódottnak tűnt, de így szólt: – Örülök neki, hogy rajtam

kívül mások is észrevették, sőt, elismeréssel adóznak az ön vitathatatlan

tehetsége előtt, még ha ez egyben azt is jelenti, hogy odafönt Rosings-

ban nélkülöznünk kell játékát.

– Hálásan köszönöm a szép szavakat – motyogta Maria, alig várva,

hogy beszélgetőtársa elköszönjön.

Egyszerre, mintha csak az ezredes megérezte volna a hölgy ki nem

mondott kívánságát, katonához illően feszesen meghajolt, hátat fordított,

és elhagyta a paplakot.

Miután elment, Maria még percekig állt mozdulatlanul, s a kezét bá-

multa, amelyet kézcsókra emelt a távozó ezredesnek. A kézcsók azonban

elmaradt. Maria megfordította a kezét, és a tenyerét kezdte tanulmá-

nyozni, majd szomorúan állapította meg, hogy bizony nincs ott semmifé-

le kiolvasható szerencse. Mielőtt felszaladt volna a lépcsőn a nővére

szobájába, olyan hevesen rándított a vállán, ahogy a lovak szoktak, ami-

kor legyek bosszantják őket.

– Nos – jelentette be –, FitzWilliam ezredes volt az. Őladysége küld-

te, hogy állapotod felől érdeklődjön. Megannyi jókívánságot hozott a

kastélyból.

Charlotte felsóhajtott.

– Ezek szerint egy fél órán belül hatalmas, répával, káposztával, al-

mával, zellerrel és céklával teli kosarak érkeznek. Hetekig ki sem lát-

szunk majd a sok zöldségből, nekem pedig késedelem nélkül neki kell

ülnöm köszönőlevelet fogalmazni. Akár máris hozhatod a tollat és a pa-

pírt, drágám…

Charlotte hirtelen elhallgatott, és átható pillantással húgát kezdte mé-

regetni.

Mrs. Collins soha nem volt szépnek mondható, szögletes, vöröses áb-

rázatát azonban barátságossá tette kedves arckifejezése és nyílt, intelli-

gens szürke szeme. A húga ellenben sokkal szerencsésebb külső jegye-

ket örökölt szüleiktől, amelyek igazán vonzották a férfiszemeket. Csinos

arca és telt, érzéki ajka volt, haja természetes szépséggel göndörödött

vállára, nagy, csillogó, szürkészöld szemét pedig hosszú, fekete szempil-

lák szegélyezték.

– Nagyon elragadónak látlak ma este, Maria, még önmagadhoz képest

is – jegyezte meg Charlotte a maga agyafúrt módján. – Csak remélni tu-

dom, hogy az imént FitzWilliam ezredes nem vallott szerelmet odalent,

miután ugyanerre a megállapításra jutott.

– Természetesen nem! Megragadtam az alkalmat, hogy személyesen

gratuláljak neki közelgő eljegyzéséhez, így tehát… tehát minden rend-

ben van. Kettőnk viszonyának kérdéses voltát is tisztáztam.

– Azt tetted, amit tenned kellett – tette hozzá Charlotte beleegyezően.

– És ő hogy vélekedett erről?

– Ahogy vélekednie kellett: elfogadta. Minden… bármi… bármi, ami

valaha köztünk volt, mostanra kétségkívül véget ért.

– Jó kislány! Egyébiránt az én szememben ő a felelős a történtekért, s

ezt nem bocsátom meg egykönnyen – vetette közbe rosszallóan elfinto-

rodva. – Nem lett volna szabad engednie, hogy a dolgok odáig fajulja-

nak… ameddig végül fajultak. A férfiak hajlamosak néha roppant fele-

lőtlennek lenni, mintha nem mérlegelnék kellőképpen tetteik lehetséges

következményeinek súlyát. Volt például egy bizonyos Throgmorton

hadnagy, aki Merytonban szolgált.

Hirtelen elhallgatott, Maria pedig meglepetten nézett nővérére.

– Throgmorton hadnagy? Ismerős a név, mintha emlékeznék is rá. Ó,

Charlotte, csak nem volt valami közöd hozzá? Komoly dolog volt?

– Nem, komolynak semmiképpen nem mondanám. Az ő esetében

nem a pénz volt az akadály, az nem lett volna gond, a származásom nem

felelt meg neki. Szegény jó atyánk az ő kovácsműhelyével! Még a lovagi

címe is kevés volt, hogy elkendőzze származását. A tízezer fontos ho-

zományom elégséges lett volna, de a családi hátterem nem bizonyult ki-

elégítőnek, s mivel hát világszépe sosem voltam… így tehát két évvel

később örömmel mondtam igent Mr. Collinsnak.

– Ó, drága Charlotte-om – mondta Maria, s székéről a földre csúszva

arcát nővére ágytakarójába rejtette megszakad a szívem! Érzem, ahogy

vérzik most is – tört elő belőle remegő hangon a fájdalma.

– Nos, mivel mást úgysem tehetsz, össze kell szedned magad, és ne-

ked kell elállítanod a vérzését. Mi van azzal a jóképű fiatalemberrel, aki

a húgával éppen Rosingsban vendégeskedik? Hogy is hívják, Mr.

Delaval? William csak néhány szót mondott róla, ami érthető is, hiszen a

saját gondjai kötötték le. Kérlek, meséld el, mit mondott Delavalékról

FitzWilliam ezredes.

– Egyetlen szó nem sok, annyi sem esett köztünk róluk – volt kényte-

len beismerni Maria.

– Ó, Maria, szégyelld magad!

Az ajtó kinyílt, s éhes csecsemőhangoktól kísérve egy testes asszony-

ság lépett a szobába, mindkét kezében egy-egy fehér pólyába bugyolált,

pirospozsgás újszülöttel.

Odalent megszólalt a csengő.

– Ez minden bizonnyal Lady Catherine zöldséges ajándékkosarainak

sora lesz – mondta Charlotte nagyot sóhajtva.

– Ne is foglalkozzék vele, asszonyom! Csak tegye itten a maga dolgát

rendjén!

– Kizártnak tartom, hogy egyszerre tudjam szoptatni mindkettőjüket!

– William úrfi lesz az első, utána jön Henry úrfi. Oszt legközelebb

majd fordítva lesz.

– Adja hát ide Williamet, Mrs. Hurst. Maria, légy oly jó, és szaladj,

vedd át Lady Catherine zöldségözönét, és mondd meg az inasnak, hogy

idefent minden rendben van.

Azonban nem a zöldségek érkeztek meg, hanem a Mrs. Jennings által

rendelt Broadwood pianínó.

***

A Rosings ház a dimbes-dombos, enyhén lankás hunsfordi birtok kö-

zepén álló magaslaton épült, amelyhez lágyan tekergőző, murvás ösvény

vezetett fel az út felől. A ház délkeleti sarkánál elterülő sétaparkot lom-

bos fasor szegélyezte minden irányból, azon túl pedig, a parktól kerítés-

árokkal elválasztva, ameddig a szem ellát, egy hosszan elterülő zöldellő

rét kapott helyet a lankák között. A rét határát egy folyónak vékony, pa-

taknak széles vízfolyam jelölte, a túlsó végén pedig nemes, terebélyes

fákkal gazdagon borított lejtő koronázta meg a tájképet. A patakon két

helyen is apró gátat építettek, amelynek eredményeként egy-egy, méretre

szinte egyező malomtó és halastó alakult ki. A rosingsi malom a láthatá-

ron túl, nagyjából a háztól egy mérföldnyire állt, s szintén fasor takarta

el, nem úgy a halastó partján lévő, a Rosings házból is jól látható, apró,

jelentéktelen épületet. A nem különösebben tetszetős házban, amely ko-

rábban a gondnok lakhelyéül szolgált, most két férfi lakott: a néhai Sir

Lewis de Bourgh közeli barátai. Mindketten festőművészek voltak, az

idősebb közülük ráadásul világszerte ismert mesternek számított. Koráb-

ban Londonban laktak, s a Sir Lewis de Bourgh által nagylelkűen fel-

ajánlott házikót, amelyet a Szúette lak névre kereszteltek, csak hétvégi

elvonulásaik alkalmával használták. Az utóbbi években azonban, kö-

szönhetően az idősebb művész egészségi állapotában beállt kedvezőtlen

változásnak, egyre több és több időt töltöttek Kentben, mígnem végül

feladták londoni életüket, s kiköltöztek Hanover téri lakásukból.

Desmond Finglow-nak és Ambrose Myngesnek hívták őket, ám mivel

mindkettőjüknek Thomas volt a középső neve, a velük meghitt barátsá-

got ápoló londoni művészkör tagjai csak Ifjú Tom és Öreg Tom megszó-

lítással illették őket, mely nevek a sors kifürkészhetetlen akaratából kö-

vették gazdáikat vidékre is. A két úr, amíg Öreg Tom Finglow egészségi

állapota engedte, gyakran vendégeskedett a hunsfordi Hopsack Innben,

és közvetlen, kedves modoruknak köszönhetően nem csak a helybéliek-

kel, de a szomszédos települések lakóival is egykettőre baráti viszonyba

kerültek – Canterburytől Maidstone-ig, Favershamtől Charingig.

Ifjú Tom Mynges is vitathatatlan tehetségről tett tanúbizonyságot,

midőn házak, épületek, farmok, gazdasági épületek, kastélyok és paloták

kicsiny, de annál pontosabb és szemet gyönyörködtetőbb rajzait ajándé-

kozta az épületek tulajdonosainak, akik a váratlan kedvességtől megle-

petten gyakran ajándékokkal halmozták el – olykor egy kosárnyi friss

káposztával, de megesett, hogy egy fél disznóval köszönték meg művét.

A londoni barátok gyakran tették tiszteletüket náluk, és mivel a helyiek

közül is többekkel kerültek közeli barátságba, talán még a londoni napo-

kénál is élénkebb társadalmi életet éltek. Az mindenesetre bizonyos,

hogy több vendéget fogadtak ottlétük alatt, mint ahányan valaha átlépték

a fölöttük magasodó kastély küszöbét. Lady Catherine ugyanis nagy

gonddal választotta meg azon kiváltságos keveseket, akiket érdemesnek

talált arra, hogy Miss Anne társaságában mutatkozzanak. Miss Anne en-

nek következtében unalmas, szürke életet volt kénytelen élni a kastély

magányos falai között.

Erős túlzás lett volna azt állítani, hogy Lady Catherine baráti viszonyt

ápolt a birtokán lakó két festőművésszel. Barátságuk megboldogult fér-

jével korántsem bizonyult megfelelő ajánlólevélnek Lady Catherine

számára, és bár tisztában volt vele, hogy mindketten az ő társadalmi

rangjához fogható úriemberek, elborzadva tekintett életvitelükre, ame-

lyet helytelennek és léhának talált. Fel nem foghatta, hogyan képes két,

neveltetését tekintve kifogástalan úriember ilyen Szia pajtás, addsza ke-

zed! stílusban építeni ki társasági kapcsolatait, legyen a megszólított akár

cigány, utazó kereskedő, várispán vagy éppen püspök.

Az tehát, hogy Anne de Bourgh baráti kapcsolatba került a két mű-

vésszel, kizárólag bizonyos események véletlenszerű bekövetkeztének

volt köszönhető, ezt az eseményt pedig az ifjú hölgy minden erejével s

ezáltal sikerrel titkolta el anyja elől.

Barátságuk nagyjából három évvel korábban kezdődött.

Anne éppen tizenhat évessé cseperedett, amikor gardedámja, Mrs.

Jenkinson sajnálatos módon gyakori migrénes fejfájásra kezdett panasz-

kodni. Munkaadója előtt természetesen igyekezett eltitkolni, hiszen Lady

Catherine színjátéknak titulált minden olyan sérülést vagy betegséget,

amely nem járt legalább egy láthatóan eltörött csonttal vagy bőven vérző

sebbel. Szegény Mrs. Jenkinson tehát, mivel mást nem tehetett, tűrte a

kínzó fájdalmat, és igyekezett a rábízott feladatokat ugyanolyan ponto-

san és készségesen teljesíteni, mint korábban. Egyik nap, amikor Lady

Catherine a bíró oldalán a közeli faluba hajtatott, Mrs. Jenkinson megra-

gadta a lehetőséget, hogy szobájába vonulva csendben kínlódjon, s egy

cselédre, Pollyra bízta Miss Anne szokásos délutáni sétájának kíséretét.

Miss Anne, akit rettenetesen untattak Polly soha véget nem érő történetei

az Ashfordban állomásozó ezred délceg tisztjeiről, közölte vele, hogy

semmi szüksége kíséretre, mivel a bozótos környékén kíván sétálni.

Miután Polly eltűnt a szeme elől, késedelem nélkül a sétapark felé

vette az útját, majd a csermely fölött átvezető hídon keresztül a mező

irányába indult. Gyors léptekkel keresztülvágott rajta, majd leereszkedett

az ösvényen a két, békalencsével és kákával szegélyezett tavacska irá-

nyába. Noha a víz nem volt túl mély, az ösvény tiltott terület volt a szá-

mára, Miss Anne ugyanis nem tanult meg úszni, így kockázatosnak talál-

tatott a tónak akár csak a közelébe mennie. Korábban egyszer-kétszer

előfordult már, hogy kuzinjai társaságában járt arra, de a Darcy és

FitzWilliam vigyázó tekintetétől övezve eltöltött néhány óra már régen a

gyermekkori emlékek ködébe veszett. Úgy rémlett, valahol a közelben

kell lennie egy vízesésnek, amely előtt egy nagy pózna áll ki a vízből,

amelyen egy testes madár trónol. Emlékezett egy hatalmas, félelmetes ti-

szafára is, amelynek ágai a tavacska fölé nyúltak, és persze ott volt a bar-

lang, helyesebben az átjáró, amely a tó két partját kötötte össze a vízesés

alatt. De vajon ez a romantikus kép csak képzeletének szüleménye, vagy

valóban létezik? – találgatott Miss Anne, nem lévén biztos benne, hogy

nem ő találta-e ki az egészet bohókás, gyermeki szellemben teremtve

meg magában ezt az ideát.

Anne élete oly magányos, unalmas és eseménytelen volt, hogy bizo-

nyos emlékképekkel kapcsolatban gyakran erősen törnie kellett a fejét,

hogy el tudja dönteni, valóban megtörténtek-e, vagy csak álmodta őket.

Almai színesebbek, élettel telibbek voltak, mint ébrenlétei, amelyeket

javarészt azzal töltött, hogy kitalált történetekkel szórakoztatta magát,

amelyek idővel összefolytak a valósággal.

De nem! A tóhoz közeledve örömmel fedezte fel, hogy a csendes víz-

tükör közepén valóban ott meredezik a pózna, sőt, egy méretes kócsag is

trónolt rajta, pontosan úgy, ahogy emlékezetében kutatva látta. Ahogy

közelebb ért, hallotta a gáton lezúduló víz morajlását is, s azonnal meg-

pillantotta a vízesés keltette fehér habot fodrozódni a tóban. Ott volt a ti-

szafa is, méltóságteljes árnyat vetve a felső partra, és a kis patak, amely-

ből apró ereket vezettek el minden irányba, hogy megkönnyítsék az átke-

lést a vízbe helyezett nagy, sima köveken keresztül. Hihetetlennek tűnt,

hogy pontosan az a látvány tárult a szeme elé, ahogy az emlékezetében

élt a táj. És persze ott feketéllett a barlang bejárata is, amelyet részben

takartak a kaszkád által lehordott ágak, gallyak.

Anne-nek eszébe sem jutott, hogy a barlang bejáratának a közelébe

merészkedjen, nemhogy be is menjen, de egyre boldogabbnak érezte

magát a tudattól, hogy a hely, amelyre emlékezett, valóban létezik, s

nemcsak vergődő képzeletének szüleménye; mi több, pont olyan, mint az

emlékeiben.

Egyszer majd összeszedem a bátorságomat, és igenis bemegyek – biz-

tatta magát. – Csak a megfelelő kíséretet kell megtalálnom hozzá. Meg

persze felnőtté kell válnom közben. Be fogok menni a barlangba, és vé-

gigjárom egyik végétől a másikig. Darcy és FitzWilliam is megtette, ha

jól emlékszem. Igaz, mindketten csuromvizesek lettek, a ruhájukból fa-

csarni lehetett a vizet, és persze Anne néni jól leteremtette őket, aztán

Mamától is megkapták a magukét. Ekkor még persze élt szegény Anne

néni is, úgyhogy legalább tíz éve kellett hogy történjen.

A tó partján ácsorogva Anne füle gyorsan hozzászokott a vízesés ro-

bajához, s kezdte egyre határozottabban úgy vélni, hogy a rohanó víz

hangján keresztül egy másik, elmosódott neszt is hall, amely leginkább

kétségbeesetten segítségért könyörgő nyivákolásra emlékeztette. A hang

fentről, a part felől jött.

Az egyik kövekből rakott hídon keresztül átment a túloldalra, ahol

egy csapásra bukkant, amely a rohanó víz mentén vezetett felfelé a ma-

lomtó irányába. Ahogy egyre feljebb haladt, látta, hogy ezen a részen a

patakot téglából emelt falak közé szorították, hogy sodrásával minél na-

gyobb erőt gyűjtsön, mire egy kőpárkánynak ütközve jó nyolc méter

magasságból az alant fekvő medencébe zubogott volna, ahonnan aztán a

malom felé hömpölygött tovább. A kristálytiszta víz ezen a részen nem

lehetett mélyebb fél méternél. Itt-ott kövek állták a rohanó patak útját;

akkorák lehettek, mint egy-egy kártyaasztal, így egy vállalkozó kedvű,

vakmerő ember a sziklák adta lehetőséget kihasználva akár át is ugrálha-

tott rajtuk a patak egyik oldaláról a másikra. Azoknak, akikben kevesebb

indíttatás volt a sors kísértésére, feljebb egy fából ácsolt egyszerű híd állt

rendelkezésére.

Anne a híd felé vette az irányt, majd hirtelen megtorpant. A sebesen

robogó patak közepén, az egyik sziklán egy bőrig ázott, teljesen össze-

zavarodott, riadt tekintetű, hatalmas, sárga macskát pillantott meg, amely

Anne-ben megmentőjére ismerve kétségbeesett, hangos nyivákolásra

nyitotta rózsaszín száját, követelve, hogy azonnal szabadítsák ki szorult

helyzetéből.

Lady Catherine, mivel az állattartást piszkos s fertőzésveszélyes tevé-

kenységnek tartotta, soha nem engedélyezte, hogy kutyák vagy macskák

éljenek Rosingsban. Anne azonban egy szempillantás alatt felismerte a

jószágot, hiszen többször látta már, midőn gazdái, a Szúette lak bérlői

szebb napokon kihajtatnak egy kiadós sétakocsikázásra ősrégi konflisu-

kon, a macska pedig büszkén feszít az ülésen a két úr között, szemernyi

kétséget sem hagyva afelől, hogy legalább annyira élvezi az utazást,

mint gazdái.

– Bolond jószág! – kiáltott a macskára Anne. – Hát te meg hogy ke-

rültél oda? Gyere csak ide, ide hozzám!

A macska azonban a csúszós, nyálkás sziklaperemtől vagy a sebesen

rohanó víz látványától megrettenve csak bátortalanul emelgette egyik

mellső lábát, miközben hangosan és szívszaggatóan miákolt az idegen

felé.

Anne-nek, lévén bátornak nagy jóindulattal sem volt mondható, meg

sem fordult a fejében, hogy maga siessen a macska megmentésére;

ugyanakkor túlságosan jólelkű volt ahhoz, hogy hidegen hagyja az állat

kétségbeesett könyörgése, s érezte, képtelen lenne magára hagyni szorult

helyzetében. Sietős léptekkel a patak mentén kígyózó ösvényen a felső

tó felé igyekezett, míg el nem érte a Szúette lak néven emlegetett házi-

kót. Semmitmondó, kőből emelt, palatetős épület volt, amelyet omlado-

zó kerítés vett körül, és mindössze egyetlen csapás vezetett a bejáratá-

hoz. Egy istálló állt mellette, amelyet a ház jelenlegi lakói műteremmé

alakítottak át.

Mivel kopogtatására a házból nem érkezett válasz, Anne a műterem-

hez sietett, és bedörömbölt az ajtaján. Itt már egy szempillantás alatt ki-

nyílt az ajtó, s előtte is állt Ambrose Mynges, azaz Ifjú Tom. Harmincas

évei végén járó, római orrú ember volt; göndör, fekete haja miatt joggal

merülhetett fel a gondolat, hogy talán mediterrán vér folyik ereiben. Fes-

tékfoltokkal gazdagon tarkított ruhát viselt, kezében pedig egy ecsetet

tartott. Meglepettnek tűnt, amikor beazonosította látogatójuk személyét,

s arckifejezése sem örömről árulkodott.

– Miss de Bourgh! Mi járatban mifelénk?

– Ó, uram! A macskájuk nagy bajban van, ott kucorog egy szikla kö-

zepén arrafelé, ahol nagyon erős a patak sodrása. Az önöké az a macska,

ugye? Az a nagy vörös. Szegény olyan szívszaggatóan sír.

– Alice? Igen, csakugyan a miénk. Már megint bajba sodorta magát

az ostoba jószág?! Hálás vagyok, amiért elfáradt idáig, hogy közölje a

hírt, Miss de Bourgh. Megyek, és azonnal kimenekítem.

A műterem belsejéből ekkor egy hang kezdte tudakolni, hogy mi tör-

ténik, mire Mynges megfordult, és így szólt:

– Kérem, Miss Anne, jöjjön be egy percre, amíg keresek egy helyet

az ecsetnek, ahol lecsöpöghet, és felkapok egy kabátot. Tom, Miss de

Bourgh van itt. Azért jött, hogy szóljon, Alice bajba került, ezúttal a pa-

tak közepén ragadt egy sziklán, és nem tud kijönni, mert pont azon a ré-

szen van, ahol igen felgyorsul a víz.

Felvett az egyik székről egy kék bársonyleplet, majd vendégükhöz

fordult.

– Foglaljon helyet, Miss de Bourgh, az egész nem tart tovább pár

percnél.

Anne, szinte azt sem tudva, mit cselekszik, elfoglalta a megüresedett

széket. Figyelmét teljes egészében a stúdió hátsó fertályán látható alak

kötötte le. A férfi, Mr. Desmond Finglow súlyos, kék bársonyfüggönybe

bugyolálta magát, és egy háromágú húsvillát tartott a kezében, mely öl-

tözék bárki máson nevetségesen hatott volna, ő azonban olyan fenséges

látványt nyújtott, hogy Anne szinte megbabonázva bámulta, s le sem

tudta venni a férfiról a szemét.

Finglow a hetvenes éveiben járhatott, nemes vonású arcát galambősz

haj koronázta, amely már valamelyest visszavonulni látszott, legalábbis

a színben hasonló, vastagon burjánzó bajuszhoz és szakállhoz képest.

Szikrázóan kék szemével pontosan úgy nézett ki, mint amilyennek az

ember Jupitert elképzeli.

Mosolyogva szólította meg a hölgyet.

– Kérem, bocsássa meg, hogy nem állok fel köszöntésére, de jelen

pillanatban, ha Tom segítsége nélkül ilyesmivel próbálkoznék, biztosan

felbuknék az itt összehordott holmik valamelyikében, így csak bízni tu-

dok abban, hogy a tett helyett elégségesnek találja, s elfogadja tőlem a

szándékot is. Ahogy minden bizonnyal ön is rájött, jelen pillanatban

Neptunuszt alakítom éppen, ki az istenek és istennők gyűlésén vesz részt

a majdan elkészülő képen, amelyet a Grimsby Nyomda rendelt Tomtól.

Milyen kedves öntől, hogy elfáradt hozzánk a hírrel, hogy a mi kódorgó

Alice-ünk szorult helyzetbe került! Időről időre elragadja a kalandvágy,

s a mostanihoz hasonló kicsapongásait követően rendszerint nekünk is

jut a kalandjaiból, midőn hősies erőfeszítések árán, furcsábbnál furcsább

helyzetekből szabadítjuk ki. Ó, Tom, édes barátom, lenne olyan kedves

és segítene kibújnom ebből a göncből, mielőtt Miss Anne társaságában

tévelygő kis kedvencünk megmentésére sietne?

– Természetesen, kedves barátom. Bújjon csak ki… így!

A kék bársonyfüggönyből kibújva, alatta már csak egyszerű, fehér

köntöst és tógát viselve, Finglow megjelenése mit sem veszített fenséges

voltából.

– Mire visszatérnek az Alice megmentésére irányuló hősies küldetés-

ből, Miss Anne de Bourgh fogadásához lényegesen méltóbb öltözékben

találnak majd, ígérem – mondta. – Utána pedig talán megtisztel minket a

társaságával, s elfogyaszt velünk egy pohár kankalinbort.

– Mármint Alice?

– Nem, tökfej, Miss Anne!

– Ó, nagyon kedvesek, de nem… azt hiszem, jobb lenne… – kezdett

volna szabadkozni Miss Anne, ám mire befejezhette volna, Ambrose

Mynges már útra készen, kabátját a vállára vetve jelent meg, és így szólt:

– Menjünk! Mutassa, kérem, az utat a cicánkhoz!

Pár perc séta után oda is értek a sziklához, amelyen

Andromédaként trónolt a bajba jutott macska. Ambrose azonnal szó-

longatni kezdte.

– Gyere, te bolond jószág, gyere csak ide! Hiszen számtalanszor látta-

lak már ennél akár ötször nagyobbat ugrani! – Mire a macska kinyújtó-

zott, majd vállait behúzva lendületet vett, és egy könnyed szökkenéssel

máris a parton termett. Ott aztán hízelkedőn azonnal Ambrose bokájának

dörgölőzött, majd hátsó lábaira állva addig karmolászta a combját, amíg

az a karjaiba nem vette. De a teljes elégedettség csak akkor ült ki pofájá-

ra, amikor kényelmesen elhelyezkedett gazdája vállán.

– Milyen gyönyörű szőre van! – állapította meg Anne.

– Csaknem olyan szép, mint Erzsébet királynő macskáinak, talán még

annál is szebb.

– S ehhez mérten legalább olyan jó véleménnyel is van önmagáról,

mint maga a királynő – bólintott beleegyezően Ambrose. – Mostanában

az a feladat foglalkoztatja leginkább, hogy ficánkoló angolnát fogjon a

patakból, ám annak ellenére, hogy nem adja fel, a patak gyors folyása

miatt nem hiszem, hogy valaha sikerrel jár. Most pedig, Miss Anne, ké-

rem, tiszteljen meg minket azzal, hogy visszajön velem a lakba, és elfo-

gyaszt társaságunkban egy pohár kankalinbort, vagy ha esetleg teát kí-

vánna, akkor azt, utána pedig, ha megengedi, hazakísérném, hiszen már-

is sötétedik.

– Ó, nagyon kedves, de azt hiszem, jobb lenne…

Szabadkozása ellenére Anne természetesen hagyta magát meggyőzni.

Visszasétáltak a házhoz, amely a műterem kaotikus rendetlenségével el-

lentétben már-már kínosan pedáns tisztaságával és rendjével döbbentette

meg a látogatót, aki kellemes társaságban, jó étvággyal fogyasztotta el a

felkínált mandulás csókot teája mellé. A beszélgetés könnyed hangvétel-

ben folyt, általános témákról, úgymint időjárás, a tavasz beköszöntével

visszatérő madarak, valamint a szomszédok és némely környékbeli ese-

mények. Anne az istállóból műteremmé alakított helyiségben olyasmit

látott, aminek létezéséről addig fogalma sem volt; az eszközök, festékek,

félig kész, de már formát öltő képek, két férfi mély, tiszta barátsága, és a

macskájuk iránt tanúsított elragadtatott szeretetük mind egy olyan világ-

ba kalauzolták a fiatal lányt, amelyről bár sokszor álmodott, azt remélni

sem merte, hogy a vízeséshez hasonlóan valóban létezik is.

Az esetet követően, amikor csak lehetősége nyílt rá – ez pedig sze-

gény Mrs. Jenkinson egyre gyakoribb migrénes fejfájása révén mind

többször előfordult, arról nem is beszélve, hogy Lady Catherine is gya-

korta hajtatott ki a vidék békéjét élvezni akár egy teljes napra is –, azon-

nal a Szúette lak felé vette útját, hogy rövid, ám roppant tartalmas be-

szélgetésekkel tarkított ottlétét követően lélekben feltöltődve térjen haza.

Látogatásai alkalmával bepillantást nyerhetett a festészet történetébe, hi-

szen a két barát igen jelentős könyvgyűjteményt hozott magával Lon-

donból; sőt, mivel napilapokat járattak, Miss Anne a világ eseményeivel

is tisztába került bizonyos mértékig. De legfőképpen a férfiak beszélge-

téseit, néha nézeteltéréseit hallgatva megtapasztalhatta a beszélgetés

örömét, amelytől megfosztotta a Rosings házban bevett gyakorlat, mi-

szerint Lady Catherine kinyilatkoztatta véleményét, a többiek pedig el-

lentmondás nélkül elfogadták azt. Látogatásainak legbecsesebb tanulsá-

ga Anne számára mégis az volt, hogy ő maga is rendelkezik oly értékek-

kel, amelyek helyet biztosítanak neki a világban, hiszen a két Tom szinte

minden alkalommal őszinte örömmel fogadta őt.

– De hiszen ez Miss Anne! Fáradjon be, foglaljon helyet! – köszön-

tötték általában, ha pedig fáradtak vagy rosszkedvűek voltak, netán ép-

pen munkájukba temetkeztek, a sértődést elkerülendő nyíltan közölték

azt is. Az utóbbi időben egyre gyakrabban fordult elő, hogy olyankor is

beinvitálták, s hagyták, hogy csendben szemlélje az alkotás folyamatát,

ha van hozzá kedve. Voltak azonban olyan esetek, amikor Öreg Tom

mélyen a munkájába feledkezve dolgozott egy művén, ilyenkor ifjú Tom

udvariasan közölte a látogatóval az ajtóban, hogy egy későbbi időpont-

ban nagyon szívesen látják, ám pillanatnyilag sajnos nem tudják fogadni.

Londonban Desmond Finglow nagy népszerűségre tett szert nagyszerű

portréival. Felkérésre ő készítette el többek között Lord D. és N. herceg-

nő arcképét is, sőt, a királyi család néhány tagjáról is készített portrét.

Ám idővel meggyengült a látása, s sokszor panaszkodott, hogy túlságo-

san megerőltetőnek találja már az arcképek készítését, de jószerivel szí-

vességből még eleget tett néhány kedves környékbeli felkérésének. Lady

Catherine soha nem fordult hozzá ilyesmivel, őladységét hidegen hagy-

ták az efféle dolgok. A Rosings ház felső emeletén található galériában

volt egy festmény a fiatal Sir Lewis de Bourgh-ről, amelyet Arthur Da-

vis készített a zavarba ejtően kisfiúsnak látszó lordról. – Egyáltalán nem

kedvemre való a kép – nyilatkozott elutasítóan Lady Catherine –, hiszen

a művész pont a legfontosabb tulajdonságát: férfiasságából fakadó erejét

mulasztotta el megörökíteni. – Az őt ismerők azonban fenntartással ke-

zelték őladysége véleményét, hiszen közismert volt, hogy a művészetek

minden válfaját időpocsékolásnak tartotta.

Anne egy alkalommal megkérdezte Öreg Tomot, látta-e már azt a ké-

pet az apjáról, mire azt a választ kapta, hogy nem csak látta, de jelen

volt, amikor készült. – Amikor az a kép készült, az ön atyja és én nagyon

jó barátságban voltunk, kedvesem. – De mikor Anne rákérdezett, hogy

tetszett neki a festmény, meglepő módon Lady Catherinéhez hasonló vé-

leményt hallott. – Davis nem hozta ki belőle, ami pedig benne volt. Igen

gyönge kis munka, azt kell mondanom. Sokkal többet láttam az ön aty-

jában, mint amennyit a kép elárul róla.

Anne lelkesen az apjáról kezdett kérdezősködni.

– Milyen ember volt az apám, Mr. Finglow? Olyan fiatal voltam még,

amikor meghalt.

– Esdve kérem, hívjon csak Tomnak ön is, mint mindenki más, ked-

vesem! Hogy milyen volt az ön apja? Nos, azt hiszem, ő volt a legszere-

tetreméltóbb ember, akivel valaha volt szerencsém találkozni.

Öreg Tom felsóhajtott, mire Anne azon kezdett gondolkodni, vajon a

sóhaj sajnálatának kifejezése volt-e, amiért apja Lady Catherine-t válasz-

totta feleségéül. De Öreg Tom csak annyit mondott: – Fájdalmas veszte-

ség volt, hogy ilyen fiatalon eltávozott közülünk. Ha megállapodik, min-

den bizonnyal kiváló férfiú lett volna belőle, még talán államférfivá is

válhatott volna.

– Megállapodik? Hát oly vad természetű volt?

– Nem jobban, mint bármely korabeli férfi. De most már jöjjön, ked-

vesem, Ifjú Tom készen áll arra, hogy hazakísérje.

Ám hirtelen egy a semmiből előbukkanó viharfelhő takarta el Miss

Anne frissen serkent boldogságának napját.

Miss Anne és Ifjú Tom éppen az ötödik vagy a hatodik, Szúette lak-

ban tett látogatás után tartott hazafelé, amikor a kis hídon átkelve bele-

botlott a főkertészbe, Sydney Smirke-be, aki éppen a sétány kavicságyát

gereblyézte nagy műgonddal. Smirke a tőle telhető udvariassággal kö-

szöntette Myngest, majd így szólt:

– Innen már továbbkísérem én Miss Anne-t a paplakig, uram – bökte

meg a kalapját. De amint Ambrose eltűnt a szemük elől, Anne-hez for-

dult, és sietve közölte vele:

– Lady Catherine ma váratlanul korábban tért haza, Miss Anne; mar

körülbelül egy fél órája itthon van. Rögvest ön felől kérdezősködött, én

pedig azt mondtam neki, úgy tudom, Joss társaságában valahol a hátsó

épületeknél sétál… Úgy véltem, minél kevesebbet mondok, önnek annál

könnyebb lesz a megfelelő magyarázattal előállnia.

Anne-t hirtelen izgatottság fogta el.

– Ó… nos, nagyon köszönöm, Smirke.

Soha nem kedvelte Smirke-et. Sötét, kancsal szeme volt, mindig bo-

rotválatlannak tűnt, nézése nyugtalanító volt, azonkívül roppant bosszan-

tó tulajdonsága volt, hogy minden alkalommal hevesen és készségesen

egyetértett azzal, amit gazdái mondtak neki.

– A méltóságos asszony minden bizonnyal igen rosszul fogadná a

hírt, hogy kegyed ilyen közel merészkedett a tóhoz – tette hozzá Smirke.

– De még mennyire rosszul fogadná!

Úgy mosolygott, mint egy krokodil, amely a parti fövenyben megbúj-

va várja, hogy a gazellák a vízhez jöjjenek.

Anne a zsebében kotorászott. Csak egy fél guinea volt nála.

Odanyújtotta Smirke-nek.

– Ó, nagyon köszönöm, Miss Anne! Igazán nagyon köszönöm. Meg-

mondom Jossnak, hogy ha kérdezik, ő is mondja azt, hogy kegyed vele

volt a hátsó épületeknél. Rendben lesz így?

– Nem – válaszolta Anne határozottan –, semmi szükség ilyesmire.

Egyáltalán nincs semmi szükség rá!

Majd megfordult, és a kastély felé indult, erősen remélve, hogy léptei

olyan határozottnak és magabiztosnak tűnnek, amilyennek láttatni kíván-

ta őket.

Az esetet követően többször fizetett Smirke-nek a hallgatásáért.

Még az első eset után történt, hogy Joss-sal, az új kertészfiúval törté-

nő találkozás reményében Miss Anne a hátsó ajtón kilépve feszülten jár-

kált a konyhakert és az istállók között, majd amikor megpillantotta a fiút,

egy pillanatnyi habozást követően megszólította.

– A hátsó épületek felől jön éppen, Joss?

– Nem, kisasszony.

Joss, ez a magas, nyílt tekintetű, szőkésbarna hajú fiatalember teljesen

elképedt a kérdés hallatán, hiszen Anne de Bourgh korábban soha nem

szólította meg.

– Kívánja, hogy hozzak onnan valamit önnek, kisasszony? Nagyon

szívesen elmegyek érte, bármi legyen is az. Egy barackra kívánt rá neta-

lán?

– Nem, nem, köszönöm. Joss, mióta is dolgozik nálunk?

– Lássuk csak… nőnapon lesz kilenc hónapja, kisasszony.

– Lent lakik a faluban?

– Igen, kisasszony. Mrs. Hurst, édesanyám egykori közeli barátja

szállásolt el.

– Hol van az édesanyja, Joss?

Lady Catherine lányaként Anne gondolkodás nélkül tette fel a kér-

dést, az anyjától tanult, ellentmondást nem tűrő, azonnali választ követe-

lő hangnemben, miközben meg sem fordult a fejében, hogy a kérdésére

adott válasz esetleg sebeket téphet fel.

Joss azonban meglehetős egyszerűséggel, egyenesen válaszolt rá.

– Meghalt, Miss Anne. Még Londonban. Már nem is tudom, hány év-

vel ezelőtt. Én viszont minden erőmmel azon voltam, hogy valahogy

visszajöhessek Kentbe, ahol felnőttem. Nem tudtam másra gondolni,

csak az itteni vérvörös cseresznyére, a csodálatos vadrózsákra és a

Hunsford-patak partján nyíló kankalinokra. Meg aztán eszembe jutott az

is, hogy anyám jóslata szerint a jószerencse Kentben vár rám. Legalábbis

így mondta. Cigány vér csörgedezett ereiben, s bár tanult mestersége is

volt, jobban szerette az utazgatással, vásározással zajló életet. Megtaní-

tott tenyérből olvasni, bár nekem nincs olyan jó szemem az emberek jö-

vőjére, mint Mamának volt annak idején. Akarja, hogy jósoljak önnek,

Miss Anne?

– Jó ég! – kiáltott fel Anne, meghökkenve a felajánláson. – Nos, ha

ragaszkodik hozzá… De be kell valljam, nem hiszek az ilyesféle hó-

kuszpókuszban.

– Magam sem, legfeljebb egy icipicit – felelte Joss széles vigyorral –,

de azért lássuk, amit látnunk kell.

Piszkos, barna mancsába fogta Anne apró, fehér kezét, és tanulmá-

nyozni kezdte a tenyerét. A látvány szemlátomást igen meglepte.

– Szavamra, kisasszony, de hiszen ön éppen törni készül.

– Törni? – Anne teljesen megzavarodott. – Ez mit jelent? Beteg va-

gyok, úgy érti?

– Nem, kisasszony, a legkevésbé sem. Egy nagy akadályt készül ép-

pen áttörni.

– Hát ez meg mit akar jelenteni?

De mielőtt válasz érkezhetett volna, a beszélgetést Mrs. Jenkinson

hangja szakította félbe, aki a hátsó kijáraton kilépve hangosan Miss An-

ne-t szólítgatta.

– Miss Anne, nem győzöm keresni! Lady Catherine már egy jó fél

órája ön után kutattat. Sürgős ügyben kíván beszélni önnel.

Harmadik fejezet MISS MARIA LUCAS LEVELE MRS. JENNINGSNEK

London, Portman Square,

Berkeley Street

Drága Asszonyom!

Az Ön önzetlen kedvességéből biztosított kényelmes hintón épségben

megérkeztem nővérem lakhelyére, Kentbe. Köszönet illeti továbbá az

Önök alkalmazásában álló gyors, de roppant kellemes utazást nyújtó ko-

csist, aki olyan sebesen hajtott a hunsfordi paplakig, hogy egyrészt még

lehetőségem nyílt illendően elbúcsúzni sógoromtól, Mr. Collinstól (aki

az elhunyt kuzinjától, Mr. Bennettől örökül kapott birtok jogi ügyeit in-

tézendő sietve Hertfordshire felé vette az útját rögvest érkezésem után),

másrészt ennyivel is több időt van lehetőségem együtt tölteni drága nő-

véremmel ezekben a napokban, amikor társaságra és segítségre egyaránt

szüksége van. Örömmel értesíthetem, hogy a szülés a legnagyobb rend-

ben és meglehetősen gyorsan zajlott le; hála az égnek, semmiféle komp-

likációról nem tudok beszámolni, s mivel az újszülöttek ikrek, így nővé-

rem már négyszeres boldog anyának mondhatja magát. A kis jövevények

egészségesek és élénkek, legalábbis magam erre a következtetésre jutot-

tam tüdejük erejét hallva. Küllemre inkább a sógoromra hasonlítanak:

pufókok, vörös a pofikájuk, és egyetlen pillanatra be nem áll a szájuk.

Amikor még Hertfordshire-ben voltam, azt gondoltam, hunsfordi lá-

togatásom kizárólag csendes, testvéri beszélgetésekkel, az újszülöttek

ruhácskáinak hímzésével, esetleg szalvéták díszítésével fog telni. De a

sors akaratából ez egyáltalán nem így történt. Nagy örömmel és hálás

szívvel jelenthetem, drága, kedves Mrs. Jennings, hogy az Ön példátlan s

talán érdemtelen, de mindenképpen felülmúlhatatlan nagylelkűségének

köszönhetően a Broadwood pianínó immár kiszállításra került, egészen a

paplak ajtajáig. Hogyan tudnám valaha is méltóképpen kifejezni hálámat

az Ön kedvességéért, drága asszonyom? Egész nap játszom rajta, hiszen

nővérem nagy kedvelője a zenének, ráadásul igencsak szüksége van oly-

kor arra, hogy eltereljem a figyelmét számos gondjáról. A kedvence A

prágai csata Kotzwarától, de szívesen hallgatja A tengerész búcsúját is

Dibdintől, aztán persze ott van Clementi vagy Niccolò Piccini nyitá-

nya… Drága, drága asszonyom, nem tudjuk elég ékes szavakkal kifejez-

ni hálánkat, ha legközelebb szerencsém lesz a Lucas-villában Önöknél

vendégeskedni, vagy Kentből Hertforshire-be tartván, utam megszakítva

Berkeley Street-i meghitt otthonukba betérni, szintúgy addig játszom

Önnek a kívánt darabokat, amíg csak el nem unja.

Charlotte nővérem azóta már fölkelt a gyermekágyból, ami nem meg-

lepő, hiszen egész életében megvetette a semmittevést, előre tudható volt

tehát, hogy a szükségesnél egyetlen pillanattal sem bírja tovább leküzde-

ni tenni vágyását. Mostanában, amikor nem az ikrek körüli teendőit vég-

zi, leginkább kötögetéssel múlatja szabadidejét, s közben szívesen hall-

gatja játékomat. De nem csak neki muzsikálok. Rendszeres látogatóink

vannak, általában a Rosings házban vendégeskedő számos úr és hölgy

egyike-másika. Először is, ott van Mr. és Miss Delaval, egy testvérpár,

akik a kastély közelében szenvedtek balesetet hintójukkal egy hirtelen

támadt hóviharban. Miss Delaval bokája megrándult, s felépüléséig Lady

Catherine nagylelkűen elszállásolta őket Rosingsban.

Charlotte szerint egyáltalán nem meglepő Lady Catherine hajlandó-

sága, hogy idegeneket fogadjon a házába, mert bár általában kizárólag

családtagokat és magas társadalmi rangú személyeket fogad, a szóban

forgó Delaval testvérpár oly elragadó modorú, kiváló és szórakoztató

társaság, hogy Priscilla bokájának kielégítő gyógyulása ellenére Lady

Catherine annyira ragaszkodik hozzájuk, hogy gondolni sem akar a ven-

dégek elengedésére. Ráadásul Mr. D., úgy tűnik, avatott szakértője a ker-

teknek és parkoknak, hiszen amikor az idő engedi, hosszú sétákat tesz

Lady Catherine oldalán a rosingsi birtokon, s tanácsokkal látja el a mél-

tóságos asszonyt a sétapark és a többi parkos zöldterület átalakítását ille-

tően. Lady Catherine pedig nagy figyelemmel hallgatja, s egynémely ta-

nácsát meg is fogadja.

Ahogy bizonyára Ön is tudja, a néhai Sir Lewis de Bourgh lebontatta

a valóban lenyűgözően szép, ősi Hunsford kastélyt, mivel az a fentiekkel

ellentétben kényelmi szempontból messze volt a tökéletestől; s a helyén

építtette fel a ma látható, modern Rosings házat. A kastély még életében

elkészült, de a kerttel kapcsolatos tervei, amelyek kivitelezéséhez

egyébként nagy kedvvel és hévvel fogott hozzá, soha nem váltak valóra,

korai halála miatt a parkok kialakítása nem fejeződhetett be úgy, ahogy

gazdájuk szerette volna, Lady Catherine pedig meglehetősen kevés ér-

deklődést mutatott néhai férje művének befejezése iránt. Viszont Mr.

Delaval ötletei szemlátomást megnyerték a méltóságos asszony tetszését.

Eközben a húga, Priscilla megkísérelt közeli barátságba kerülni Miss

Anne de Bourgh-gel, de amennyire meg tudom állapítani, erőfeszítéseit

nem koronázza siker. Miss D. egyébként mind a külcsínt, mind a bel-

becset illetően roppant elegáns ifjú hölgy, ennek ellenére sem nyájas be-

széde, sem baráti közeledése nem hatotta meg Miss Anne szívét.

Amennyiben változás állna be a dolgot illetően, arról azonnal értesül-

nénk, hiszen mindketten gyakori vendégek a paplakban. Miss Delaval

még egy rövidke utat sem képes a saját lábán megtenni, a bátyja segítsé-

gével egy kerekes székben jár-kel, amely egyébként kényelmes körül-

ményeket biztosít neki ahhoz is, hogy alkalomadtán elkísérje fivérét a

Lady Catherine oldalán tett sétákra, s maga is kifejezésre juttathassa

meglátásait a parkok átalakítását illetően. Egyébiránt roppant kellemes

társaság; gyakran fordul elő, hogy reggelente átjönnek hozzánk a pap-

lakba, ha Lady Catherine-t elszólítják a kötelezettségei, s az egész dél-

előttöt nálunk töltve örömmel hallgatják játékomat, miközben” jókat be-

szélgetnek.

Nem emlékszem, tettem-e említést egy bizonyos FitzWilliam ezredes-

ről annak idején, midőn az Önök vendégszeretetét élveztem. Ő Wrendale

grófjának a fia, Lady C. unokatestvére, akivel már korábban is volt sze-

rencsém találkozni hunsfordi látogatásaim során. Egyébiránt Miss Anne

jövendőbelije. Nemrég érkezett hozzánk Derbyshire-ből Lady C. idősebb

fivérének kíséreteként. A méltóságos asszony bátyja, Lord Luke

Sherbrine, családi ügyben érkezett húgához, amely bizonyos módon

kapcsolatban van harmadik testvérükkel, Anglesea hercegnőjével. Mi, itt

a paplakban, nem ismerjük a dolog minden részletét, ám azt mi magunk

is könnyedén meg tudjuk állapítani, hogy az ügy igen heves, olykor el-

keseredett vitába torkolló érzelmi viharokat kavar a kastélyban. F. ezre-

des ellenben nem gyakori vendég nálunk… sőt, úgy vélem, hamarosan

visszatér Derbyshire-be. Mindenesetre úgy látom, Miss Anne-nel sem

töltenek túlságosan sok időt egymás társaságában. Charlotte szerint a

frigyet a vagyon családon belüli megőrzése érdekében határozták el, s

szó sincs a két érintett fél közös akaratáról; ám ez ebben a társadalmi ré-

tegben egyáltalán nem szokatlan jelenség.

Miss Anne éppen egy arcképet festet magáról nászajándék gyanánt,

amelyet egyelőre igyekszik titokban tartani mind az édesanyja, mind az

ezredes előtt. Jómagam is csak egy véletlen eseménynek köszönhetően

szereztem tudomást róla: mikor meglátogattam a festőművészt a Szúette

lakban, éppen a kép megfelelő beállításán fáradozott a kisasszony segít-

ségével. A művész egyébiránt a birtokon lévő egyik házikóban él egy

barátjával, aki szintén fest. Már korábban is tiszteletemet tettem náluk

néhányszor, s éppen egy madarakról szóló könyvet vittem vissza nekik,

amelyet Charlotte kért kölcsön, amikor merő véletlenségből fényt derí-

tettem a titokra. Roppant kedves emberek, egyikük sem fiatalember már,

viszont mindketten tájékozott, jó modorú úriemberek, ráadásul mindket-

ten pompás beszélgetőpartnerek is. Az arckép, amelyet az idősebb úri-

ember, Mr. Desmond Finglow – hírneve talán már Önhöz is eljutott –

készít, oly szépségesnek láttatja Miss Anne-t, ami valójában túlzás a kis-

asszony valós kinézetéhez képest, hiszen igen ritkán látni olyan odaadó,

érdeklődő és lelkes arckifejezést az ifjú hölgyön, mint amilyen a képen

látható lesz. Azt hiszem, már említettem korábban, hogy szegény kislány

meglehetősen unalmas, az esetek döntő többségében szürke, érdektelen

arckifejezéssel jár-kel, melyhez minden bizonnyal hozzájárul Lady C.

lányához intézett feddéseinek érdes stílusa, s talán még inkább azok

gyakorisága. Amikor őladysége a lányához szól, szinte minden alka-

lommal valami kivetnivalót talál viselkedésében, amelynek határozott

utasítások kíséretében ad hangot: a kisasszonynak hol a testtartásán, hol

az arckifejezésén kell változtatnia. Az igazat megvallva, jómagam csak

egyetlenegyszer láttam igazi örömöt az arcán, ez pedig pont akkor tör-

tént, amikor a művészek istállóból átalakított műtermében találtam, s

olyan testtartásban ülhetett, ahogy arra épp kedve szottyant. Szinte nem

hittem a szememnek, hogy ez ugyanaz a hölgy, mint akit megismertem.

Oly boldognak és oldottnak tűnt, miközben a két úriembert Ifjú és Öreg

Tomnak szólította, sőt, még a művészek macskáját is az ölébe engedte.

Igazán kíváncsi leszek, mi történik majd, ha a kép elkészül, s az érintet-

tek szembesülnek ezzel – mondhatnánk, ha majd kibújik a szög a zsák-

ból. Öreg Tom, azaz Mr. Finglow azt mondja, látásának rohamos gyen-

gülése miatt ez lesz az utolsó portréja, s ez roppant elszomorító. Ifjú

Tom, azaz Mr. Mynges szerint ez az arckép egészen más lesz, mint ami-

lyeneket korábban készített (sőt, mint bevallotta, jóval lassabban is halad

vele); ezerszer nyíltabban, szabadabban jeleníti majd meg tárgyát, hiszen

sokkal inkább Miss Anne belső kisugárzásának lesz hivatott örök emlé-

ket állítani, mintsem a külső jegyeinek. Kíváncsi vagyok, Lady Cathe-

rine mit szól majd hozzá! Ha a képre nézek, azonnal kedvet érzek hozzá,

hogy jobban megismerjem, s lehetőség szerint barátságot kössek Miss

Anne-nel. Ez azonban lehetetlenség. Különös teremtés. Talán bizony

nagybátyjára hasonlít természetében, akinél különcebb embert még soha

életemben nem láttam. Viszont, talán pont ezért, kettőjük között sem

alakulhatott ki mélyebb kötődés…

A lap aljára érve talán bölcsebb, ha nem untatom tovább soraimmal,

drága Mrs. Jennings. Azonkívül nővérem bejárónője, Mrs. Denny jelezte

az imént, hogy eljött a gyermekek etetésének ideje, nekem pedig fontos

feladatom, hogy ilyenkor muzsikáljak nekik, hiszen tapasztalataink sze-

rint csak így maradnak veszteg.

Legmélyebb tisztelettel és szeretettel öleli:

igaz barátja, Maria Lucas

– A poros láb szókapcsolat – mondta Lord Luke, miközben nagy mű-

gonddal egy ananászt vágott föl – igazából a pied poudré kifejezésből

született, s nevét a Winchester közelében található St. Giles dombján he-

venyészve felállított rögtönítélő bíróságnak köszönheti, amelyre a

wintoni püspök ruházott hatalmat. Hasonló bíróságokat vásárok alkal-

mával máshol is állítottak, hogy a szerződésüket nem maradéktalanul

teljesítő árusok és kereskedők fölött ítéletet mondjanak.

Nővére alig palástolt rosszallással pillantott Lord Luke-ra.

– Lucius – szólította meg házsártosan Lady Catherine –, volnál olyan

kedves az ide nem illő sületlenségeket mellőzni, s helyette elmondani

végre, pontosan mit írt neked levelében Caroline ffynch-Rampling, só-

gornőnk, Adelaide végrendeletével kapcsolatos szándékait illetően?

Lord Luke üres tekintettel nézett nővérére. Üveges tekintetű kék sze-

me gyakran vált vizenyőssé; zsebkendőjével most is annak felitatásával

foglalatoskodott.

Majd így szólt:

– Elképesztően érdekesnek találom, hogy a pige szó norvégul szűz

lányt jelent, miközben a kelta nyelvben a bog és az og tőből képezhető

mindenféle fiatal ember általános, összefoglaló neve. Így tehát az ogan

fiatal férfit, az oige pedig fiatal leányt jelent. Az ezekből levezetett, s

immár elavult etimológiai magyarázatokat pedig pontosan ezért kifeje-

zetten nevetségesnek, s természetesen hiteltelennek tartom.

– Luke! Lennél olyan kedves végre válaszolni a kérdésemre?

– Nos, a kérdés szavunk 1593-ban került használatba, amikor is a

kínvallatás során kicsikart feleletet jelentette – válaszolta a bátyja –, ami

persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy nem használták már korábban is,

ám ennek bizonyítása legalábbis bajosnak mondható. Ennek az évszám-

nak a hitelességében azonban meglehetősen bizonyosak lehetünk.

– Lucius. Roppant hálás lennék, ha egyszerűen csak ideadnád a leve-

let, amelyet Caroline-tól kaptál.

– Szívesen tenném, kedvesem, de sajnos feledékenységemből kifo-

lyólag Derbyshire-ben hagytam. Vagy netán… valahol elveszítettem a

hosszú utazás során idefelé jövet. A derbyken tartandó fogadást, mint bi-

zonyára te is tudod, a tizenkettedik earl vezette be még 1780-ban, de

csak azután, hogy saját birtokán már egy évvel korábban életbe léptette.

Bizonyára az Epsomi Nyári Fesztivál miatt dönthetett úgy, hogy a Derby

Nap a fesztivál második szerdájára essen. Mit gondolsz, nem volna jó öt-

let összehívnunk egy nagyobb társaságot, és elmennünk oda? Nem gon-

dolod, hogy remek kikapcsolódást nyújtana felutazni a lóversenyre?

Anyagi helyzetem úgyis kétségbeejtő jelenleg, így egy szerencsés kime-

netelű fogadásnak igen tudnék örülni. Kétlem, hogy Epsom ötven mér-

földnél messzebb volna Hunsfordtól, az pedig nem több, mint félnapi

utazás…

Lady Catherine nagy nehézségek árán türtőztette magát.

– Lucius! Meg vagyok győződve, hogy te magad is tisztában vagy

ennek az ügynek a fontosságával, különben nem fárasztottad volna ma-

gad az ideutazással a távoli Derbyshire-ből. Ugye tudod, milyen hatal-

mas vagyont örökölt sógornőnk, Adelaide, annak idején, az apósa halá-

lakor?

– Hm… – mormolta Lord Luke –, itt valami egészen biztosan nincs

rendjén.

– És mivel mindkét gyermeke eltűnt az Arethusa hajószerencsétlen-

sége során az ír partoknál, nincsenek egyenes ági leszármazottai. Egy-

szerűen kötelességünk meggyőződni afelől, hogy ez a jelentős vagyon

nem vész el a szeszélyes Adelaide valamely makacs hóbortja miatt. Meg

kell értened, mekkora fizetséggel járna számunkra, ha nem kezelnénk ezt

a kérdést fontosságán alul.

– Fizetség… – ismételte meg a szót tétován Lord Luke. – Tudtad,

hogy a szó jelentése kezdetben egészen másféle volt, mint ahogy most

használjuk? Egy ellenséges hadifogoly életének megkímélését jelentette,

amelyet aláírásával szentesített annak idején a spanyol és a holland had-

viselő fél, s írásba adták, hogy egy fogoly szabadon engedésének díja a

katona egyéves fizetségének negyede legyen. Az ilyen esetek mondatják

azt velem, hogy a háborúskodás tulajdonképpen egy primitív, esztelen

játék, semmi több.

– Lucius!

– Drága Catherine-em, hiszen te magad is jól tudod, hogy sógornőnk,

Adelaide mennyire nem hallgat senki másra. Az egyetlen válasza a taná-

csokra, amelyeket neki szántál (sőt, az igazat megvallva az enyémekre

ugyanígy), az volt, hogy pont az ellenkezőjét cselekedte annak, mint

amit sugallni próbáltunk.

– Így van. S ez lehet az, amivel mégis irányítani tudjuk – mondta

bosszús hangon Lady Catherine, hasztalan próbálva kifejezésre juttatni

háláját, amiért bátyja végre hajlandó volt érthetően s a témához kapcso-

lódón megnyilatkozni.

Lord Luke nyújtózkodott egyet, s közben mélyet sóhajtott. Apró ter-

metű, cingár férfi volt, ritkás, ősz haját gondosan keresztbe fésülte kopa-

szodó feje búbján, kiugró állkapcsa volt, s vékony szemöldöke úgy me-

redezett mélyen ülő, kifejezéstelen szeme fölött, mintha ékezet volna egy

láthatatlan betűn.

– Catherine – szólította meg nővérét –, végre is mi volna a célod ezzel

az egésszel? Én nem nemzettem utódot – hála a gondviselésnek, mely

megóvott a házasságtól s minden hasonló gondtól –, s így lányod, Anne

kifejezetten előnyös helyzetben van a jövőjét illetően. Nem azt mondtad

nemrég, hogy Annácskának ötvenezer fontnyi cukor áll rendelkezésére,

amellyel megédesítheti szegény FitzWilliam mindennapi teáját? S ha így

áll a helyzet, valóban megéri vállalni egy hosszú utazás fáradalmait arra

a meglehetősen ronda szigetre, Great Morranre vagy, ahogy hívják? Hi-

szen már a Brinmouthig tartó út is jóval több kocsikázással jár, mint ami

elviselhető, azt pedig, mivel egy szigetről beszélünk, nem is követheti

más, mint a csatornán való átkelés. Engem személy szerint egy ilyen út-

nak már a gondolatától is kiráz a hideg.

– Ha valóban ilyen érzéseket kelt benned Adelaide nővérünk meglá-

togatása – horkant fel hirtelen támadt dühében elvörösödve a méltóságos

asszony –, akkor könyörgöm, mondd meg, miért vállaltad a Kentig tartó,

hasonlóan hosszú utat, ráadásul egy héttel korábban, mint jelezted.

– Na de drága Catherine-em, azért egy rosingsi látogatás más megíté-

lés alá esik nálam, ezt te is tudod! Hiszen ez a kastély, nem is beszélve a

benne dolgozó remek szakácsokról, a csodálatos birtokkal, a gyönyörű

magtárral együtt, s persze Rosings egyedülálló fűtésrendszere – tette

hozzá Lord Luke a kandallóban lobogó tűzhöz tartva ráncos kezét –

minden látogatás alkalmával lenyűgöz; s ez a kényeztetés bizony igen-

csak jólesik az év azon szakában, amikor Derbyshire dombjait még vas-

tag hótakaró borítja. No, nem mintha nem okozna kínzó hiányérzetet ma

is a lerombolt, csodálatos, ősi Hunsford kastély, s egyetlen percre sem

feledhetem fájó, igen, fájó hiányát ódon falainak, amelyek helyén ez a

modern építészet minden kispolgáriságát tükröző ház felépülhetett –

körbehordozta lekicsinylő tekintetét a hatalmas szalon fényűzően díszí-

tett falain –, de ha az ősi műremek sorsa az, hogy barbár módon elpusz-

títsák, hitem szerint vigaszt kell találnunk az új épület modern berende-

zésében, s a rendelkezésre álló melegvíz-készlet bőséges voltában… De

vajon honnan származhat a magtár szó? Igen, minden bizonnyal elég

egyértelmű a helyzet a kérdést illetően, főleg ha hozzávesszük, hogy mi-

re használják valójában az épületet. A magról pedig mindjárt eszembe is

jutott, hogy valamiféle gyümölcsmagból készült mérget használt

Brinvilliers márkiné, hogy utódai öröklését biztosítsa… Azt mondják, ő

ölte meg, persze hasonló módon – James királyunkat, Buckingham her-

cegét is. De hogy miféle magot használt, arról sajnos elképzelésem sincs.

Azt hiszem, nekiszegezem a kérdést annak a remek kertésznek, akit al-

kalmazol, Smirke a neve, ha jól emlékszem. Legalábbis remélem, még

mindig az alkalmazásodban áll, hiszen olyan spárgát sehol máshol nem

ehet az ember, mint amilyet ő termeszt a konyhakertedben.

– De hogy Scilly bármelyik szigetére elinduljak, drága Catherine-em,

ebben a zord, cseppet sem kellemes tavaszban, nos, azt nem várhatod tő-

lem. Nem, nem, drága húgom, sajnos ki kell mentened Adelaide előtt.

Egyébként is, kétség sem fér hozzá, hogy te vagy a megfelelő, sőt, az

egyedül alkalmas ember ennek a küldetésnek a sikeres teljesítésére –

már amennyiben valóban úgy gondolod, hogy érdemes időt és energiát

áldoznod erre a meglehetősen fáradságosnak ígérkező utazásra.

– Az utazás gondolata nekem sincs ínyemre, elhiheted – fintorgott

Lady Catherine, s közben szokása szerint a homlokát ráncolta, amelytől

úgy tűnt, mintha a fején lévő turbán egészen a homlokába csúszott volna.

– Kedden Dale-Rothburnék jönnek vacsorára, azt már késő volna le-

mondanom; jövő héten pedig Sir Marmaduke és Lady Towers érkezik

vendégségbe.

– Ó, a jó öreg Marmie, vele mindig öröm találkoznom!

– Amennyiben valóban komolyan gondoltad, hogy hosszabban ma-

radsz Rosingsban, Lucius – vetette oda Lady Catherine muszáj lesz be-

szélned az embereddel, Sarcottal vagy, hogy hívják, hogy lesz szíves

sokkal civilizáltabban viselkedni a cselédemmel, Pronkummel.

– Ugye, nem tévedek nagyot, Catherine – mondta Lord Luke meg-

csendesedve –, ha azt gondolom, hogy magaddal viszed a cselédedet is

Great Morranre?

– Pronkum szinte teljességgel hasznavehetetlen, amint vízre száll.

Mal de merje1 oly súlyosnak mondható, hogy már az utazás előtt egy

héttel rosszul van, arról nem is beszélve, hogy a megérkezés után még

legalább egy hétig alkalmatlan a legegyszerűbb feladatok elvégzésére is;

így az, hogy őt vigyem magammal, meg sem fordul a fejemben – mond-

ta Lady Catherine ingerlékenyen. – Ha valóban rászánom magam az uta-

zásra, valószínűleg Hoskinst viszem. Nemrég vettem fel, hogy Pronkum

segítségére legyen; de ettől a változattól sem vagyok boldog. Egyáltalán

nem mondhatnám, hogy bármiféle döntésre jutottam volna akár az uta-

zást, akár a kíséretemet illetően…

Lord Luke már éppen arra készült, hogy további érveket sorakoztas-

son fel, amelyekkel húgát az utazásra bátorítja, amikor Delavalék léptek

a szobába. Kerekes székben ülő húgát Ralph segítette.

– Milyen ostoba is vagyok! – szólalt meg egyből Miss Delaval a szo-

kásos, elbűvölő mosollyal a szája szegletében. – Felelőtlenül egészen a

tóig akartam volna sétálni, hiszen annyi szépet hallottam már róla, de a

bokám másként gondolta, így félútig sem jutottam. Nem is tudom, hogy

1 mal de mer: tengeribetegség (fr.)

gondolhattam, hogy sikerül! Az eredménye pedig nem más, mint hogy

ismét visszakényszerültem a kerekes székbe. De úgy látom, éppen egy

családi megbeszélést szakítottunk félbe, kérem, bocsássanak meg, már

távozunk is. Amennyiben szükségük lenne ránk, a könyvtárban leszünk.

– Ne, kérem, drága Miss Delaval, ne siessenek úgy, maradjanak! –

kiáltott fel Lord Luke. – Legyenek inkább segítségemre húgom meggyő-

zésében, hogy tervezett utazása Great Morranre valóban remek gondolat,

hiszen ebben az évszakban a környék természeti csodái, nyíló virágai,

Morran Manor csodálatos parkjai egészen biztosan sok öröm forrását je-

lentik majd.

Lord Luke és a Delaval testvérpár minden bizonnyal már korábban

ismeretséget kötött egymással, hiszen Lord Luke omladozó wensleydale-

i rezidenciája, a Mardale Place igen közel feküdt Mr. Bingley újonnan

felépített kastélyához, ahol a testvérpár nem is olyan régen huzamosabb

időt töltött el, tanácsokkal segítve a ház urát a kertek és parkok kialakítá-

sát illetően.

– Amennyiben valóban nem egy fontos családi tárgyalás közepébe

csöppentünk… Méltóságos asszonyom, a húgommal éppen a vetemé-

nyes felől jövünk, ahonnan csodálatos kilátás nyílik, s mindketten azo-

nos véleménnyel vagyunk egy bizonyos kérdést illetően…

Lady Catherine, aki igencsak megörült, hogy Anglesea hercegnő bir-

tokáról az övére terelődött a szó, figyelmét kegyesen az új témára irányí-

totta.

– Rosingsban mindenhonnan páratlan kilátás nyílik – jelentette ki el-

lentmondást nem tűrő hangon. – De mi volna az a kérdés, amelyben hú-

gával egyetértettek?

– Csakugyan, méltóságos asszonyom, az ön birtokán bármerre jár az

ember, csak úgy meresztgeti a szemét csodálatában, mégis, engedje meg,

hogy megjegyezzem, igen szerencsétlen módon a veteményes irányából,

sőt, az igazat megvallva a kastély déli részének első és második emeleti

ablakaiból is, a lenyűgöző kilátásnak útjába tolakszik egy romos, öreg

ház, amely szinte bántja az ember szépre vágyó, s azt kutató szemét.

Méltóztasson elképzelni, milyen látvány tárulna a szeme elé, ha az a

ronda vityilló ott nem állna, avagy a helyén egy elegáns, kedves kis

templom emelkedne…

– Csakugyan – szólt elgondolkodva Lady Catherine van abban vala-

mi, amit mond.

Észre sem vette a mellette ülő lánya arcára kiülő rémült fájdalmat e

beszéd hallatán.

– Valami egyszerűbbre gondoltam: dór oszlopokkal díszített épületre,

esetleg a Parthenon méltó mására.

– Lakik egyébiránt valaki a házban? – érdeklődött Miss Delaval. – És

ha igen, gondot okozna máshova költöztetni, amennyiben méltóságos

asszonyom úgy dönt, hogy megfogadja tanácsunkat?

– A házat bérbe adtuk. Ha tehát úgy döntök, hogy lebontjuk, a bér-

lőknek nem marad más lehetősége, mint új lakhely után nézni. Ez az ő

gondjuk! Semmilyen szinten nem érzem magamra nézve kötelezőnek…

– De mama! – szólt közbe minden bátorságát összeszedve vékonyka

hangján Miss Anne. – Mr. Mynges és Mr. Finglow lakik ott. Mindketten

papa jó barátai voltak.

– Kedvesem, kérlek, ne szólj bele olyan kérdésekbe, amelyekhez

semmi közöd – utasította helyre lányát élesen Lady Catherine. – Tudod

jól, mennyire helytelenítem az ilyen viselkedést!

Anne elhallgatott. Miss Delaval egy kedvesnek, együtt érzőnek szánt

mosolyt küldött felé felhúzva a szemöldökét, mintha csak azt próbálná

jelezni, hogy pontosan érti, mit érez az ifjú hölgy, de hát nincs mit tenni.

Szeplős az orra – gondolta Anne de Bourgh. – Különben szép bőre

volna, de így olyan, mint a narancs héja; semmiképpen sem olyan finom,

mint az enyém, vagy még inkább Maria Lucasé, akinek, noha mindig

kissé sápadtnak tűnik, nagyon szép, kedves arca van. Nem bízom Miss

Delavalban. Alice-re, a macskára emlékeztet.

Negyedik fejezet

Anne de Bourgh szokásává vált, hogy jóval hat előtt felkelt, hiszen ez

volt az egyetlen napszak, amikor bizonyos lehetett afelől, hogy egy da-

rabig még nem akad senki, aki feddéssel és szidással zavarhatná nyu-

galmát.

Korai sétái alkalmával először mindig a cseresznyéskertbe sietett, hi-

szen egyszerűen káprázatos látványt nyújtott, ahogy a hunsfordi dombok

mögül felbukkanó nap első sugarai játszottak a fehéren virágzó fák ágai

között.

– „S boldogan, boldogan élek majd eztán, virágzó, nyíló bokrok s fák

alján” – mormolta maga elé Anne a fehér virágokat bámulva. – Ó, vajon

lesz-e valaha saját cseresznyéskertem? Mennyire szeretném!

– De hiszen egy nap ez mind kegyedé lészen, nem igaz, kisasszony-

kám? – szólalt meg hirtelen a háta mögül Joss, a kertészfiú, aki éppen

egy fehérrépával megrakott talicskát maga előtt tolva érkezett meg a ve-

teményes felől, mögötte pedig hű társa, a fekete-fehér keverék kutya,

Plútó ügetett.

– De igen – sóhajtott fel Anne –, de addigra már nagybátyám,

FitzWilliam ezredes felesége leszek. És tegnap hallottam, amint

Delavalékkal arról beszélgetnek, hogy ezeket a cseresznyefákat ki kell

majd vágatni, mert túl nagyok és túl öregek, ráadásul a termés összesze-

degetése túl sok vesződséggel jár, de legfőképpen azért, mert eltakarják

a könyvtárszobából a kilátást a tóra. Sajnos nem hiszem, hogy a döntést

bármilyen módon befolyásolni tudnám.

– Ez bizony meglehetősen igazságtalan magával szemben, kis höl-

gyem – mondta Joss hiszen látni való, mennyire kedveli a cseresznyést.

De kisasszonykám, tudja, az élet bizony igen ritkán figyel az igazságos-

ságra. – Egy kedves dalt kezdett fütyülni, mely a cseresznyefák virágai-

ról szólt, majd, mintha témát akarna váltani, hozzátette: – Anyám olyan

finom szárított cseresznyét készített mindig. Azt mondta, titkos recept

alapján készül, amelyet az akkori tiszteletes, Mr. Godwin felesége adott

neki.

– Collinsék elődei, nemde? – mondta Anne. – Nem nagyon emlék-

szem rájuk, még kisbaba voltam, amikor meghaltak, így soha nem kós-

tolhattam meg a szárított cseresznyéjükét. Meg is kérdezem Mrs. Col-

linst, megvan-e még neki a recept. Nem kizárt, mert úgy rémlik, amikor

beköltöztek, egy nagy halom könyvet találtak a paplakban, amely

Godwinék tulajdonát képezte korábban. Talán köztük van az asszony re-

ceptkönyve is.

– Azt hiszem, jobb, ha megyek a dolgomra – mondta Joss –, mert a

szakács már várja a zöldségeket, s ha késni találok, bizony megkapom a

magamét. – Majd Anne szomorkás arcát látva, hozzátette: – Jöjjön, kis-

asszony, nézze meg velem Plútó szokásos reggeli pancsolását. Tudom,

hogy abban kedvét leli, s úgy látom, most igencsak szüksége van valami-

re, ami felvidítja a kedélyét.

A cseresznyés és a veteményes között elterülő füves területen egy ke-

rítéssel leválasztott, apró kis parkocska állt, közepén egy szökőkúttal.

Valójában egy kőkádból két méter magasra kiemelkedő cső volt, amely-

re lefelé haladva egyre nagyobb és nagyobb vízfogó tálcákat szereltek. A

bőven ömlő víz méltóságteljesen, fátyolként hullott alá róluk. A legalsó

tálca, amely még a talapzatot képező kádnál is nagyobb volt, Plútó ked-

vence lett, aki szokásához híven ezen a reggelen is habozás nélkül vetet-

te bele magát, kéjes élvezettel megmártózott a hűvös vízben, majd a

földre ugorva olyan lendülettel rázta meg magát, hogy méterekkel távo-

labb is permet borította volna az óvatlanul közeledőt. Anne kacagott,

ahogy mindig tette, ha tanúja volt ennek a mulatságos jelenetnek, s köz-

ben igyekezett minél távolabb húzódni a záporozó vízcseppektől.

– Újra, Joss! Csináltassa vele újra!

Joss hangosan füttyentett, Plútónak pedig több sem kellett, lelkesen

megismételte a mutatványt.

– Elég lesz már, kispajtás. Gyere most már ki onnan, mert mindketten

bajba kerülünk! – mondta Joss a kutyájának.

Ralph Delaval, aki egy Hunsfordba tett korai kiruccanás miatt kelt

hajnalban, éppen visszatért a faluból. A lányt meglátva nem tudta véka

alá rejteni csodálkozását, hogy micsoda ragyogó változáson megy ke-

resztül Anne de Bourgh arca, ha nevet.

– Jó reggelt! – köszöntötte a hölgyet. – Úgy sejtem, hozzám hasonló-

an önt is a fenséges, friss cseresznye ígérete csalta ide ezen a korai órán.

Valahogy meg kell próbálnunk rábeszélni Lady Catherine-t, hogy ke-

gyelmezzen meg a fáknak, amíg le nem teremnek. – Szavaira Anne arcá-

ról eltűnt a boldog nevetés okozta sugárzó jókedv, s visszatért a megszo-

kott, kifejezéstelen tekintet.

– Teljesen felesleges minden erőfeszítés, amelyet Anne de Bourgh

megszólítására teszel – mondta bátyjának korábban Priscilla. – A nagy-

bátyjának szánják, sőt, már jegyben is jár a szegény ezredessel.

– Hiszen egy petákja sincs a jóembernek – mondta most lemondóan.

– Ha tíz évvel fiatalabb volnék, talán éppúgy az ezredesnek ajándékoz-

nám a szívemet, ahogy Maria Lucas teszi, meggyőződésem szerint. De

így, hacsak valami hirtelen szerencse nem mosolyog rá, mondjuk a

scillyi nagynéni képében, már nem tennék ilyesmit. Nem, jómagam már

túl vagyok azon a koron, amikor ehhez hasonló badarságokra vetemedik

az ember. Azt hiszem. Hacsak… Ha esetleg Anne meghalna, miután

hozzáment a jó ezredeshez, s így tehetős özvegyembert hagyna maga

után…

– Na de, drágám, hagyd már! – mondta nevetve a bátyja. – Elég le-

gyen már az ilyen szörnyű gondolatokból! Tán hasznosabb volna, ha

mindketten az előttünk álló problémára figyelmeznénk.

– Tudom, tudom. Pedig mennyivel jobb lenne Londonban lennünk!

Nagy kár, édes bátyám, hogy a Garthove Chase ügyön így rajtavesztet-

tél.

– Csak egy szerencsétlen véletlen volt – válaszolta Ralph a vállát

megvonva –, hiszen honnan tudhattam volna, hogy Carrick is ott lesz?

Adnom kellett neki egy esélyt, hogy visszavágjon.

– Nahát, elsősorban a becsületbeli ügyekben kötelezőnek mondott el-

vek miatt örülök, hogy nem születtem férfinak. És micsoda szerencse,

hogy sem Lord Lucas, sem FitzWilliam ezredes nem kártyázik.

– Szerencse, bizony, hiszen egyikük sem engedhetné meg magának,

hogy nagyobb összeget veszítsen. Azért néhány whistparti biztosan nem

lesz ellenükre, amíg Lady Catherine döntésére várunk.

– Nagyon biztosnak látszol abban, hogy igazad lesz vele kapcsolat-

ban.

– Mit tagadjam, az vagyok – érkezett a válasz a szokásos lezseren

magabiztos stílusban.

Hajnali találkozásukkor egy szempillantás alatt felmérte, hogy a

hölgy kedélyváltozása bizony az ő jelenlétének köszönhető. Ugyanakkor

bizonyossá vált abban is, hogy minden kísérlet az ifjú hölgy kegyeire,

történjen bár a legudvariasabb, legjobban megválasztott stílusban, eleve

kudarcra ítéltetett; így kalapját megemelve meghajolt, és az üvegház felé

vette az útját, ahol a főkertésszel, Smirke-kel remélt találkozni.

Anne a másik irányba, a tó felé indult.

***

Eközben a paplakban Maria éppen a szokásos zenei aláfestést biztosí-

totta a jó étvággyal reggeliző ikerpárnak.

– Milyen csendessé válik a ház, amikor mindketten alszanak – mond-

ta az étkezés végeztével, mikor mindkét gyermek édesded álomba szen-

derült fűzfavesszőből font bölcsőjében.

– Úgy hiányzik Sam és Lucy – válaszolta Charlotte. – Azt hiszem,

holnap értük küldetek. Igazad van, túl csendes a ház gyermekzsivaj nél-

kül. Milyen szomorú hely is lehetett ez Godwinék idejében!

– Nekik nem voltak gyermekeik?

– Nem, szegény asszony belehalt a szülésbe, s a gyermek sem élte túl,

bár úgy emlékszem, ő nem akkor, hanem kicsit később, a tífuszjárvány

idején halt meg. Mr. Godwin pedig megtört, szomorú emberré vált, s

igen földerült, amikor munkát ajánlottak neki Canterburyben. Lady

Catherine sem támasztott kifogást a távozása ellen, Mr. Godwin ugyanis

másfajta ember volt, mint Mr. Collins, aki minden egyes kérdésben kiké-

ri úrnője tanácsát, sőt, kivétel nélkül azok szerint is cselekszik.

– És a felesége, Mrs. Godwin? Milyen asszony volt?

– Sokkal fiatalabb volt az uránál. Ifjú és csinos asszonyka volt, leg-

alábbis így hallottam Mrs. Hursttől és a falubeliektől. Sokat járta a vidé-

ket, nagy ismerője volt a madaraknak és a természetnek. Mindig tudta,

hol terem a legfinomabb cseresznye. Hitem szerint Lady Catherine nem

volt különösebben jó véleménnyel róla, azt mondta, halála méltó bünte-

tése volt azért, amiért egész nap a mezőket és erdőket rótta. Az viszont

szinte egészen biztos, hogy Sir Lewis pont ellenkezőleg gondolta, bizo-

nyára nagyon kedvelte a hölgyet, hiszen maga is avatott szakértője volt a

gyümölcsfáknak, ami nem meglepő, hiszen az egész környék erről híres.

Godwinék könyvei között találtam is egy cseresznyefákról szóló munkát,

amelyet bizonyára az úr adott Mrs. Godwinnek.

– Talán együtt járták a vidéket közös érdeklődésük okán.

– Nos, ha így lett volna, nem hiszem, hogy Lady Catherine kitörő

örömmel fogadta volna.

– Vajon kedves, jó érzésű ember volt a sir? Furcsa belegondolni,

hogy ha így volt, vajon mi késztette rá, hogy feleségül vegye Lady

Catherine-t.

– Lehet, hogy más volt fiatalon – mondta Charlotte bizonytalanul. –

De persze az is lehet, hogy a családjuk döntött a házasságukról, ugyan-

úgy, ahogy… – észbe kapott, s elhallgatott.

– Azt viszont biztosan tudjuk, hogy gazdag volt. És jóképű is – foly-

tatta Maria, mintha meg sem hallotta volna nővére közbevetését. – Miből

gazdagodott meg?

– Úgy tudom, szövőüzemei voltak, ruhákat gyártottak.

– Szóval úgy döntött a méltóságos asszony, hogy előbb megszerzi

magának a férfit, majd lebontatja vele az ősi Hunsford kastélyt, hogy az-

tán a mostani, modern kúriát építtesse fel a helyén.

– Miközben őlordsága a káplán feleségével cseresznyefák között an-

dalogva keresett megnyugvást.

– Nem szabadna ilyen dolgokat mondanod, még magunk között sem!

Megszólalt a kapucsengő, s néhány perccel később Mrs. Denny lépett

a szobába, kezében egy Mrs. Collins-nak szóló üzenettel.

– Lady Catherine-től jött – mondta Charlotte, miközben átfutotta a

pár soros levelet. – Azt firtatja, vajon tudom-e nélkülözni a társaságodat

az este folyamán. Dale-Rothburnék és Sir Marmaduke Towers érkezik

vendégségbe a feleségével Rosingsba.

– Velük kellene vacsoráznom? – kiáltott fel Maria egy leheletnyivel

jobban elborzadva, mint meglepődve.

– Dehogy, drágám, hogy jut ilyen egyáltalán az eszedbe! Nem, szí-

vecském, rád a vacsora után lenne szükségük, hogy játssz és énekelj ne-

kik, miközben teáznak.

– De hiszen ez szörnyű! – szólt Maria elsápadva. – Charlotte, mondd,

hogy nem muszáj mennem!

– Sajnos, attól tartok, ez alól nem lehet kibújni. Lady Catherine min-

den bizonnyal igen zokon venné, ha elhárítanád a meghívást. Abba pedig

bele sem merek gondolni, Mr. Collins milyen haragra gerjedne, ha így

tennél.

– De hiszen ott lesz FitzWilliam ezredes is… és Delavalék is! Úgy

érezném magam, mint egy udvari bolond. Vagy vándorzenész, aki pén-

zért szórakoztatja őket.

– Nos, azt leszámítva, hogy nem kapsz érte pénzt – jegyezte meg

Charlotte szárazon.

– Ez annyira megalázó!

– De hiszen számtalanszor játszottál már papa vendégeinek a Lucas

házban. Nem értem, mi bajod van.

– Igen, de az egészen más, hiszen azt papa kedvéért tettem.

– Nagyon sajnálom, kedvesem, de hidd el, büszkeséged és tartásod

páncélja áthatolhatatlanná tesz minden támadás ellen; ha pedig eljön az a

perc, amelytől most rettegsz, tudom, hogy bátran állód majd, bármi tör-

ténjék.

– Most csak megpróbálsz a lelkemre beszélni, tudom jól. Nos, rend-

ben van hát, megírhatod Lady Catherine-nek, hogy meghívását hálás kö-

szönettel elfogadom, s hogy nagy boldogsággal tölt el, hogy Rosingsban

lehetek. Pedig mi sem áll távolabb a valóságtól! Az ott töltött idő minden

perce kínszenvedés lesz számomra. Hogy is játszhatnám el nekik azokat

a dalokat, amelyeket neki játszottam tavaly nyáron? Ó, édes Charlotte,

hát valamit csak kell, hogy jelentsen, ha két emberben ilyen sok közös

van, akár ízlés, akár vélemény, akár érzelmek kerülnek szóba!

– Még mindig szereted őt – állapította meg Charlotte szomorú han-

gon.

– Ó, Charlotte, hát persze hogy szeretem. Nagyon szeretem!

– Nos, ezzel neked kell megküzdened! – rótta meg húgát Charlotte. –

Ez minden, amit tehetsz, te is jól tudod! Nekünk, nőknek, még szeren-

csésnek is kell vallanunk magunkat, amiért ennyi mindent csinálhatunk,

hogy elterelhetjük a figyelmünket a bennünk lakozó fájdalomról. Foglald

el magad te is! Akarsz a konyhában segíteni Bessie-nek a kenyérsütés-

ben? Szavamra, jobb kenyeret sütsz, mint ő. Vagy ha ahhoz több kedvet

érzel, kigazolhatnád a rózsáimat, Smarden úgyis azt mondja, hogy már a

körömvirágok is kidugták a fejüket. Vagy sétálj be a faluba, és intézz el

nekem néhány dolgot. Benézhetnél Mrs. Hursthöz, azt üzenem neki,

hogy ha alkalmas, holnap hazahoznám Samet és Lucyt, úgyhogy mossa

és vasalja ki a ruháikat.

– Rendben van – mondta Maria –, aztán elviszem Samet és Lucyt sé-

tálni egyet a környéken, megnézzük, nyílnak-e már a vadrózsák.

– Nagyon jó, Sam és Lucy boldog lesz, hogy újra láthat téged. Hacsak

– mérte végig gyanakvó pillantással húgát Charlotte – nem az a szándé-

kod, hogy a faluban találkozz FitzWilliam ezredessel.

– Nem, hidd el, eszemben sincs, Charlotte.

– Nagyon jó. Mire felveszed a bundádat és a kalapodat, összeírom a

listát, hogy miket kellene még elintézned.

***

Hunsford valójában egy apró rét köré felhúzott, néhány téglából emelt

házból, egy magtárból, és egy Hopsack Inn nevű, szintén kőből épült,

zsindelyezett tetejű fogadóból állt, amely a környék egyetlen elfogadható

szállást biztosító betérője volt. Annak idején nem örvendett jó hírnévnek,

hiszen szárnyra kapott a szóbeszéd, hogy a fogadó csempészek tanyája,

de az idő múlásával a pletyka sem dacolhatott sokáig. A zöldellő rét kö-

zepén egy quintaint, más néven lovagitorna-bábut állítottak fel, amelyet

az erre tévedő vendégek a rajta lévő díszítések és bádoglemezek ellenére

gyakran egyszerű zászlórúdnak néztek. Nem kétséges, a bábu már régen

az enyészeté lett volna, ha Sir Lewis de Bourgh, aki igen kedvelte, sőt

büszke volt a falu közepén felállított póznára, bele nem ír a végakaratába

egy passzust, amelynek értelmében pénzt hagyományoz a quintain éven-

kénti újrafestésére és rendszeres karbantartására.

Maria Lucas valóban komolyan gondolta, amikor azt állította: nem

abban a reményben indul el a faluba, hogy ott esetleg találkozzon

FitzWilliam ezredessel, így tehát a falu közepén található kis rét közelé-

be érve érthetően kelletlenül fogadta a magas, távolról is eltéveszthetet-

len külsejű alakot, ahogy a posta mellett áll Miss Delaval kerekes széke

mellett. Nem telt bele egy perc sem, s a postáról kilépő Mr. Delaval csat-

lakozott hozzájuk.

Egy könnyed, baráti beszélgetés Delavalékkal, különösen az ezredes

társaságában, nagyjából a legutolsó dolog volt, amihez Maria kedvet ér-

zett, hiszen a testvérpár egyáltalán nem nyerte el tetszését, s azt kívánta,

gyógyuljon meg a hölgy bokája mielőbb, hogy végre elhagyják

Rosingst. A hölgy sérülése s annak meglepően lassú javulása azonban

úgy tűnt, tökéletes indokkal szolgál számukra, hogy látogatásuk idejét

tetszés szerint elnyújtsák.

Mielőtt még észrevehették volna, Maria befordult Mrs. Hurst utcájá-

ba, amely valójában nem volt több egy, a malom irányába vezető csa-

pásnál. Pár perc, és ott is volt, s bekopogott a ház ajtaján. Mrs. Hurst

megözvegyült nővére, Mrs. Hobden nyitott ajtót, aki férje halála óta la-

kott újra együtt a húgával, s jelenleg ő volt a paplakból érkezett gyerme-

kek legfőbb pesztrája.

– Ó, ön az, kisasszony? Kerüljön csak beljebb! Sam úrfi és Lucy kis-

asszony nagyon fog örülni. Kint vannak a hátsó kertben… Az ifjú Joss

eszkábált nekik egy mérleghintát, s most együtt játszanak, amíg nem kell

visszamennie a kastélyba. Jöjjön csak, kedvesem, ne kerülgessen sem-

mit, bátran menjen csak keresztül a házon! Persze, csak ha nem zavarja a

gőz, mert éppen a gyerekek ruháit rakom rendbe.

A házban egy szoba volt, a hátsó kert felé eső részén pedig egy nagy

konyha volt berendezve. Az egyik falhoz egy létrát támasztottak, azon

lehetett feljutni a felső szintre. Longbournben annak idején számos láto-

gatást tett hasonló házakban, így Maria számára nem volt ismeretlen a

szoba áporodott levegője s a fülledtség, amelyet a döngölt, nedves padló,

a vizes lepedők és törülközők, a héjában főtt krumpli és a legkisebb eső-

től is átázó, jellegzetes szaggal korhadó falak árasztottak, lévén a szoba

ablakait szinte soha nem nyitották ki. Átvágott a konyhán, amely nem

állt sokkal többől, mint egy rézlavórból, amelyben a ruhákat mosták. Je-

len pillanatban ez foglalta el a másik konyhai alkalmatosságot, egy tég-

lákkal körberakott tűzhelyet, amely alatt hulladékkal és gallyakkal táplált

tűz lobogott. Mrs. Hobden egy rúddal kavart egyet a lavórban lévő ruhá-

kon, ahogy elhaladt mellettük, majd kikiabált a kertbe.

– Lucy kisasszony, Sam úrfi! Nagynénétek jött látogatóba hozzátok.

A kertből hallatszó vidám gyermekzsivaj örömujjongássá fokozódott.

Maria kilépett a kertbe, s megindult a szűk, sövénnyel szegélyezett ös-

vényen, amelyet egyik oldalról dupla sorba ültetett káposztával teli ve-

teményes, a másikon pedig halmokba szórt takarmány kísért. Elhaladt

egy rozoga tyúkketrec mellett, amelyben koszos csirkék szaladgáltak, s

végül megpillantotta a gyerekeket, akik a kert közepén felállított libikó-

kán játszottak. A mérleghinta egyszerű kis építmény volt: egy zömök fa-

törzsre erősített pallóból állt, ezen játszott nagy vidáman Charlotte két

idősebb, szurtos gyermeke. Egy magas, barna arcú ifjú volt velük; Maria

emlékezett rá, hogy Rosingsban többször látta már, ahogy ott dolgozott.

Úgy emlékezett, Mrs. Hurst unokaöccse vagy hasonló, abban azonban

biztos volt, hogy itt lakik a házban.

A fiú megvakarta az üstökét, és barátságos mosollyal köszöntötte Ma-

riát.

– Elvinném a gyerekeket egy sétára – mondta a lány –, habár úgy lá-

tom, remekül eljátszadoznak az ön által készített libikókán, s talán in-

kább itt maradnának önnel.

– Dehogy, hölgyem, magam is éppen indulni készültem: vár a munka.

Egy darabon el is kísérem önöket, ha nem bánja, aztán majd a mezőn át-

vágva megyek vissza Rosingsba.

Elindultak az utcán lefelé, a gyerekek pedig addig nyúzták-

nyaggatták Josst, amíg kegyelemért nem könyörgött.

– Hát hogy fogok kertet ásni, ha kitépitek tövestül a karomat?

Miközben sétáltak, a Rosingsban hamarosan bekövetkező furcsa s

roppant elszomorító dolgokról beszélgettek.

– Ha engem kérdeznek, igazi bűn kivágatni azt a cseresznyést –

mondta Joss. – Hisz már eddig is milyen bő termést hozott, a java pedig

még ezután következne.

– Bizony, vétkes pazarlásnak tűnik nekem is – értett egyet Maria.

– Az pedig, hogy azt a két kedves urat, akik a birtok régi házában

laknak, egyszerűen kirakják az otthonukból… nos, az egyszerűen ke-

gyetlenség! (Már meg ne bántódjon, hogy ilyen szavakat használok, kis-

asszony, s el ne kottyantsa Lady Catherine-nek!)

– Melyik két kedves úrról beszél, Joss? – kérdezte megdöbbenve Ma-

ria. – Hirtelen nem tudom, kikre gondol.

– Ó, hát kegyed még nem is hallotta? Hát Öreg Tomra és Ifjú Tomra,

azaz Mynges és Finglow úrra, a két festőre. Már vagy harminc éve ők

bérlik a lakot, aztán egyszerre csak kaptak egy felszólítást, hogy azonnal

költözzenek ki belőle.

– Uram irgalmazz! – kiáltott fel Maria. – De hiszen ez rettenetes! És

mi végre kell ily sietve elhagyniuk a házat?

– Azért, hogy Lady Catherine valami divatos kis építményt emelhes-

sen a Szúette lak helyén. Talán egy görög templomot vagy ilyesmit. Úgy

hallottam, szegény Mr. Finglow-t, azaz ahogy mi hívjuk, Öreg Tomot a

hír annyira megviselte, hogy ott helyben megütötte a guta. Halódik sze-

gény azóta. Tudja, kisasszonykám, úgy vélem, ha sürgős mondanivalója

volna számára, ne sokat várjon vele!

– Fogalmam sem volt az egészről – mondta Maria. –Borzasztó eset

ez, annyit mondhatok! Talán ha Lady Catherine hírét veszi, milyen beteg

lett a döntés hallatán az a kedves, öreg művész, megváltoztatja szándé-

kát.

– Talán… – mondta tűnődve Joss, majd hozzátette –, sőt, talán hol-

naptól a káposzta is fán terem majd.

Elindult a sövényben lévő egyik átjáró felé, majd visszatekintve még

intett a gyerekeknek, mielőtt a mezőn keresztül Rosings irányába indult

volna.

– Gyertek, gyerekek – fordult Maria is az apróságokhoz –, keressünk

vadrózsát!

Megfogta a gyerekek kezét, és nehéz szívvel indult meg az erdő alja

felé.

Nem sokkal a malom előtt az ösvény egy mogyoróbokros mellett ve-

zetett el, amelyet a falubeliek csak nárciszos néven emlegettek az ott

serkenő, szemgyönyörködtető nárciszok miatt. Egy apró csermely futott

keresztül rajta, amely halkan csörgedezve tört utat magának a malom fe-

lé, s ahol az ösvénnyel találkozott, egy kis kőhíd ívelt át felette. A gye-

rekek örömmel álltak meg játszani egypár percre, remek móka volt a híd

egyik felén beledobni a csermelybe egy gallyat, majd átrohanni a másik

oldalára, ahol újra előbukkant az apró hajó. Maria a híd korlátján ülve

figyelte a gyerekeket, s megpróbálta elterelni a figyelmét a fejében ker-

getőző, fájdalmas gondolatokról.

Hirtelen lépteket hallott maga mögül, felpattant, s a fák között egy

férfi közeledő alakját pillantotta meg. FitzWilliam! – ez volt az első bo-

lond gondolat, amely eszébe jutott, de rögtön meg is rótta magát érte, hi-

szen nem sokkal korábban a saját szemével látta az ezredest a faluban

pont az ellenkező irányba tartani. Egyébként pedig, a jövevényt jobban

megnézve, Maria megállapította, hogy alacsonyabb és vékonyabb is ná-

la, teljesen más alkat, az ezredesre nyomokban sem emlékeztető férfi

volt. Ahogy közelebb ért, fel is ismerte: Ambrose Mynges volt az, kivel

egyszer már volt szerencséje találkozni, amikor egy könyvet juttatott

vissza a két festőművész házába, amelyet korábban Charlotte kért köl-

csön.

Szomorúnak és nyúzottnak tűnt, amin nem volt mit csodálkozni azok

után, amiket Joss mesélt.

Maria a tőle telhető legtöbb kedvességgel és együttérzéssel a hangjá-

ban köszöntötte.

– Mr. Mynges! Szép jó napot kívánok, uram! – Egyből látta, hogy a

férfi szinte meg sem ismeri zavart állapotában, így azonnal hozzátette: –

Mrs. Collins húga vagyok a paplakból, éppen nővérem gyermekeivel jöt-

tünk ki sétálni egyet.

– Ó, hát persze. Miss Lucas, jól mondom? Kérem, ne haragudjon, de

igen sietős az utam… bár, talán ön is tud segíteni.

– Természetesen, amit csak tőlem telik. Miben lehetnék szolgálatára?

– A barátom, Desmond nagyon beteg. Mr. Willis, a sebdoktor vele

van éppen. Véleménye szerint a barátom állapota válságos. Szíverősítő,

borogatás, véreztetés, beöntés, vérvétel… semmi sem javít a helyzeten,

akármit próbáltunk, mind hasztalannak bizonyult. Mr. Willis most azt

mondja, csak állandó, szakavatott nővéri felügyelettel van esélye a túl-

élésre, s információim szerint van egy bizonyos Mrs. Hobden a faluban,

aki a doktor véleménye szerint is közel s távol az egyetlen alkalmas

személy.

– Ó, de hiszen én… mi jól ismerjük Mrs. Hobdent, jól mondom, gye-

rekek? – vágta rá Maria. – ó vigyázott eddig a gyerekekre. Akkor most,

mielőtt hazavinném őket a paplakba, visszamegyünk a hölgyhöz, és

megkérjük, hogy késedelem nélkül menjen önökhöz. Biztos vagyok

benne, hogy örömmel segít majd. Kérem, Mr. Mynges, hagyja rám ezt a

feladatot, s térjen vissza a barátjához. Elviszem üzenetét Mrs.

Hobdennek, aki, biztos vagyok benne, egy órán belül önöknél lesz.

– Valóban megtenné? – kérdezte addig földre szegezett, zavarodott

tekintetét felkapva, s a lányra emelve Mr. Mynges. Ekkor látta csak meg

Maria, milyen mély fájdalom tükröződik Ifjú Tom szemében.

– Minden további nélkül, uram. Ígérem, bevégzem a feladatot, sőt,

amennyiben Mrs. Hobden nem érne rá valamilyen okból, magam indu-

lok hozzá hasonlóan hozzáértő helyettest keresni. Menjen csak vissza a

barátjához! – ismételte meg Maria, majd hozzátette. – Tudom, hallottam

a híreket, amelyek ledöntötték lábáról a barátját, magam is megbotrán-

koztam az eljáráson, s kérem, engedje meg, hogy legőszintébb sajnála-

tomat fejezzem ki. De nem is tartanám fel tovább. Minden jót kívánok

önnek. Gyertek, gyerekek, siessünk vissza Mrs. Hobdenhez!

– De hiszen még nem szedtünk vadrózsát! – akadékoskodott Sam.

– Most valami még annál is jobbat fogunk tenni: visszamegyünk Mrs.

Hobdenhez, összeszedjük a játékaitokat, és hazamegyünk a mamához.

Nos, ez hogy tetszik?

– Ó, csudajó! Hazamegyünk a mamához! – kezdett azonnal mindkét

gyermek boldog ugrándozásba.

Maria megpróbált a gyerekek feje fölött egy bátorító mosolyt küldeni

a férfi felé, ám az addigra már hátat fordított, és sietős léptekkel vissza-

indult a csapáson, amelyen jött.

Szegény, szerencsétlen ember! – gondolta Maria, miközben a gyere-

kekkel elindult az ösvényen Mrs. Hobden háza felé. – Lám, az ő gondjai

mennyivel súlyosabbak az enyémeknél!

***

Rosings felé tartva FitzWilliam ezredes és a Delaval testvérpár a napi

sétáját ráérősen andalogva teljesítő Lord Luke Sherbrine-be botlott a kö-

vezett sétányon.

– Nocsak, kedves Fitz, hát itt van! Végre megtaláltam! Szívesen vál-

tanék önnel néhány szót, ha nem bánja. Úgy érzem, visszatérőben van

öregségem kínzó baja, s ezért úgy gondoltam, talán célszerű még azelőtt

beszélnünk, mielőtt a fránya kórság az ágyamba parancsol (szavamra,

micsoda szörnyű kellemetlenség volna!), hiszen nem tudom, milyen ter-

veket forgat a fejében a Derbyshire-be történő visszatérésének időpontját

illetően. Nos?

– Nem mondhatnám, hogy határozott elképzelésem volna a kérdésről,

uram – válaszolta az ezredes. – Viszont továbbra is állok rendelkezésére,

mivel ittlétem célja sem más, mint ez.

– Milyen szerencsés ember ön, Lord Luke! – vetette közbe Miss

Delaval huncut mosollyal.

– Szavamra, az vagyok! – válaszolta Lord Luke fénytelen tekintetével

a hölgyet méregetve, majd ismét az ezredesre nézve.

– Ha nincs ellenükre, uraim, visszatolnám húgomat a kastélyba –

mondta Delaval, majd a húgához fordulva így folytatta: – Fel kell fris-

sülnöd, s kicsit pihenned sem ártana, hogy este a szokott fényedben ra-

gyoghasd be a társaságot, kedvesem.

– Teljesen igazad van, magam is alig várom már az estét, hiszen, ha

jól tudom, a kedves és tehetséges Miss Lucas játékát és hangját élvezhet-

jük majd. – Miss Delaval lopva az ezredesre pillantott, aki elfordította

elvörösödött arcát. Majd töprengve így folytatta: – Nagy kár, hogy nem

hoztam magammal az útra a hárfámat. Szívesen kísértem volna Miss Lu-

cast.

– Már megint elfelejtkezel róla, drágám – mutatott rá Delaval hogy

semmiképpen nem tudnád kísérni Miss Lucast a hárfádon. A bokád…

– Ó, hát persze, a bokám. Micsoda borzasztó kényelmetlenség ez sze-

gény fejemnek! Kérlek, vigyél vissza a házba, Ralph.

Delaval a ház felé irányította húga kerekes székét.

– Kíváncsi lennék, mit gondolsz róluk valójában, hmm, Fitz?

– Bájos testvérpár, nem gondolja, uram?

– Bájos csőcselék! Sokért nem adnám, ha hallhatnám, miről beszél-

getnek most éppen maguk között. Te nem, Fitz? Jobban teszed, ha nem

lankad a figyelmed, kedves gyermekem, mert elég egy rosszkor kiejtett

szó, és a kisasszony már cibál is az oltár elé. Ismerem a fajtáját! De még

mennyire ismerem!

– Ó, uram, úgy vélem, ezúttal tévedni méltóztatik. Hiszen tudja, hogy

egy fityingem sincs. Biztos vagyok benne, hogy ő nagyobb vadra vetette

a szemét. De mit is akart kérdezni éppen, uram?

– Amint a húgom elindul Morranre…

– Ennyire biztos benne, hogy rászánja magát az útra, uram?

– Hohó, de még mennyire hogy az vagyok, fiacskám! Ha nem is mu-

tatja, biztos vagyok benne, hogy kitöri a nyavalya már a gondolatra is,

hogy Adelaide esetleg egy családon kívülire hagyja a vagyonát. Tudom,

hogy nem lesz nyugta, amíg mindent meg nem tesz, hogy rávegye: a

pénz valaki olyanhoz kerüljön, akit maga is jóváhagy – ez pedig véle-

ménye szerint kizárólag Anne lehetne, s ezért hajlandó is lesz síkra

szállni. – FitzWilliam felsóhajtott. – Miért sóhajtozol, édes fiam? Hiszen

ha így lesz, a pénz valójában a te zsebedbe vándorol, ezáltal pedig olyan

emberré leszel, aki a legfelsőbb körökben is számít. Nem hangzik rosz-

szul, mi? De engem az egész ügyből nem ez érdekel. Az én célom az,

hogy Catherine legalább három hétig távol legyen Rosingstól.

– De miért, uram?

– Azt elég, ha én tudom, fiacskám! De bizalmamba fogadlak annyira,

hogy elmondjam, bizony rettenetes haragra gerjedtem, amikor

Catherine, a család többi tagját meg sem kérdezve, egyszerűen lebontatta

a Hunsford kastélyt, és ezt a modern, jellegtelen építményt húzatta fel a

helyére. Talán omladozó volt a régi kastély, huzatos is volt már, de oly

méltóságot sugárzott, hogy az minden tekintetben messze felülmúlta ezt

a modern kúriát; történelme, hagyományai s legfőképp antik szelleme

volt. Ám ennek a mostaninak… hahh! Hát mije van ennek, a tulajdon te-

nyerem több történetet mesélhetne, mint ez a ház!

– De hát miért nem tiltakozott, amikor megtörtént a dolog? Hiszen jó

barátja volt Sir Lewisnak. Miért nem beszélt vele? Vagy az apámmal.

– Ó, volt is a te apádnak ideje ilyesmikkel foglalkozni! Az ő figyelme

már akkor csak a politikára irányult, hogy érhetett volna fel hozzá egy

ilyen apró-cseprő ügy? Azonkívül jómagam éppen Indiában tartózkod-

tam, nekem is megvolt tehát a magam gondja, hiszen a megélhetésemért

küzdöttem. Mire pedig visszatértem Angliába, már minden eldőlt. A régi

kastélyból egy kődarab nem sok, annyi sem maradt meg. Sőt, hogy mást

ne mondjak, bizony számos ingóságom volt a Hunsford kastélyban;

személyes holmik… Az ördög vigye el, Fitz, hiszen arról a házról beszé-

lünk, amelyben felnőttem! Ahol életem felét töltöttem! És most hol van-

nak azok a dolgok, amiket itt hagytam? Hova lettek?

– Nos – mondta FitzWilliam –, hova lettek?

– Gondolod, hogy nem kérdeztem meg Catherine-t? Ó, mondja ilyen-

kor tétován, egy csomó szemetet kidobáltunk. Más dolgokat pedig fel-

költöztettek a padlásra. Bizony, barátocskám, úgy tűnik, Rosingsnak van

padlása is! Na, akkor én oda fel is néznék, ha lehetséges. Már hogy lenne

lehetséges? Nem volna helyénvaló a padláson kutakodnom. Mert hát mit

szólnának a szolgák, ha látnák, ahogy odafent pakolászom?! Időre van

szükségem, Fitz, hogy alaposan megvizsgáljak mindent a padláson, ha

kell, dobozról dobozra, csomagról csomagra. Catherine soha nem en-

gedné, hogy így tegyek, de persze egyből más a helyzet, ha ő éppen Gre-

at Morran szigetén alkudozik Adelaide-del… érted, ugye? Nos?

– Igen, uram, azt hiszem, már értem, mi a terve.

Ötödik fejezet MARIA LUCAS LEVELE MRS. JENNINGSHEZ

Drága Asszonyom!

Gyönyörű tavasz köszöntött ránk Kentben. Itt értettem csak meg iga-

zán, miért nevezik a tartományt Anglia kertjének. A fákat frissen serkent

fehér virágok és üdén zöldellő levelek borítják, az erdők fáihoz hasonló-

an a bokrok és rétek egyaránt csodálatos színekben pompáznak.

Hertfordshire nem vetekedhet szépségével, ez nem vitás, s ha néha hon-

vágyam is van Longbourn iránt, nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek

Charlotte-tal, aki mindig a kedvencem volt testvéreim közül. Mr. Collins

változatlanul távol van, a Longbourn udvarházzal kapcsolatos jogi pro-

cedúra ugyanis több időt vesz igénybe, mint azt korábban gondolta. La-

dy Catherine természetesen igen bosszús emiatt, és ezt rendszeresen sze-

gény Charlotte tudomására hozza, pedig valójában nem is szenvedik

meg a hiányát, hiszen még mindig Rosingsban tartózkodik Mr. Delaval,

aki a káplánnal, Mr. Lawsonnal közösen tökéletesen ellátja a parókia

feladatait; ráadásul időközben ez a Mr. Delaval nagy kedvencévé vált

őladységének, így nem is értem, miért panaszkodik Mr. Collins hiányára.

(Meg kell jegyeznem, jómagam nem táplálok baráti érzelmeket Mr.

Delaval irányában.) Akárhogy is, Lady Catherine három-négy nap múlva

felkerekedik, hogy meglátogassa sógornőjét, Anglesea hercegnőjét (a

herceg nem tartózkodik otthon; ahogy rendesen, most is egy regimentet

vezet csatába Spanyolhonban.) Mr. Gregory Stillbrass, Lady C. ügyvédje

a napokban megérkezett Rosingsba Canterburyből, hogy a méltóságos

asszony távollétében ő intézze a birtok ügyeit. (Meggyőződésem, hogy

Lord Luke-nak, aki szintén Rosings vendégszeretetét élvezi mostanság,

igen rosszulesett, hogy húga nem rá bízta a feladatot, de tudvalevő, hogy

nincs különösebben jó véleménnyel fivére képességeiről.) Furcsa egy

család, az bizonyos. Volt alkalmam megfigyelni őket, amikor néhány

nappal ezelőtt megkértek, hogy jelenjek meg egy estélyen, s játsszak ne-

kik. (Azt a rozsdabarna selyemruhát viseltem, amelyet öntől kaptam

ajándékba, kedves Mrs. Jennings.) A zeneszobában ültem, amely a tágas,

kék-arany szalonból nyílik, és mivel a hatalmas, kétszárnyú ajtókat kitár-

ták, szinte minden szót hallottam, ami odabent elhangzott. FitzWilliam

ezredes néha volt olyan kedves, hogy odajött hozzám, és lapozott a kot-

tában, de rajta kívül mindenki más nagyjából annyi figyelmet fordított

rám, mintha csak egy darab fa volnék.

Lady Catherine elképesztően látványos megjelenést kölcsönző öltö-

zékben jelent meg, sáfrányszínű selyemruhájához vagy két láb magas

fejdíszt viselt, amelyet strucctollak ékesítettek. De nem ez volt a leg-

szembetűnőbb, hanem a szemkápráztató gyémánt ékszerek, amelyeket

magára aggatott: egy háromsoros nyakék, fülbevaló, számtalan bross, a

turbánon pedig egy szintén gyémántokkal díszített korona csillogott. Se

szeri, se száma nem volt a bókoknak, amelyeket Lady C. kapott az öltö-

zékét magasztalva, de szerencsém volt meghallani, amint Miss Delaval

bizalmasan odasúgja Lady Towers-nek, hogy nagy kár az ilyen szép

gyémántokat hagyni így bepiszkolódni. Lady C. szintén meghallotta a

megjegyzést, s az este folyamán többször láttam, amint haragosan vizs-

gálgatja magát a kék-arany díszítések között lévő nagy tükrökben. Nem

sokkal később a méltóságos asszony megkérdezte Sir Marmaduke

Towerst, tud-e ajánlani egy megbízható gyémánttisztítót, mire habozás

nélkül azt a választ kapta, hogy a Sackville utca 4l-es szám alatt található

Gray a legmegfelelőbb választás, ám úgy tűnt, Mr. Delaval másként

gondolta, s véleményét meg is osztotta a méltóságos asszonnyal. Ő

ugyanis a Rundell & Bridge mellett tett hitet, akik állítása szerint nem

csak megbízhatóbbak, de kérésre leküldik egy emberüket, aki a helyszí-

nen elvégzi a gyémántok tisztítását, így nem kell sem a kövek Londonba

Utaztatásával járó anyagi áldozatot meghozni, sem annak kockázatát vál-

lalni. Lady C. érdeklődve hallgatta, de hogy végül milyen döntést hozott

a kérdésben, arról sajnos nincs tudomásom.

Miss Anne de Bourgh viszont letörtnek és szomorúnak látszott, ami-

ért természetesen az este folyamán többször kapott dorgálást anyjától,

aki is arra utasította, hogy mind arckifejezését, mind modorát legyen

kedves rendezni. „De hogyan ne legyek szomorú – mondta Anne –, ami-

kor szegény Mr. Finglow szinte halálán van, és ezért egyedüliként ön a

felelős?” „Hogy merészelsz ilyen hangon beszélni az édesanyáddal? –

kérdezett vissza felfortyanva Lady C. – Nem akarok többet erről hallani,

megértetted?!” „Ha édesapám még élne…” – kezdett bele Miss Anne, de

Lady C. egy rettenetes pillantással beléfojtotta a szót. „Vigyázz a szádra,

kisasszony!” – mondta, azzal elviharzott.

A jelenet oka az volt, hogy a két festőművész urat (akiket korábbi le-

velemben is említettem), akik a tó melletti régi házban laknak, felszólí-

tották, hogy azonnali hatállyal hagyják el a bérleményt, mert az hamaro-

san lebontatik, hogy egy modern, díszes épület kerülhessen a helyére,

amely funkcióját tekintve arra szolgál majd, hogy a Rosings házból nyíló

kilátást még pompásabbá, elegánsabbá tegye. Mivel a két úr már nagyon

régóta lakik a házban, ez a hír annyira megviselte őket, hogy az idősebb,

Mr. Desmond Finglow, aki egyébként sem örvendett már tökéletes

egészségnek, szélütést kapott, amelynek következtében megvakult és

megbénult. Oly szomorú látni szegényt! Charlotte-tal többször jártunk

náluk látogatóban, vittünk neki gyümölcsöt és zöldséget, de az orvos,

Mr. Willis az mondja, szinte semmi remény nincs rá, hogy a szerencsét-

len ember felépüljön. Az pedig szinte eltörpül a tragédia mellett, hogy az

arckép, amelyet Miss Anne-ről festett, bármilyen közel is járt már a mű-

vész ahhoz, hogy befejezze, immár soha nem készülhet el, hiszen ha lát-

na, sem lenne ereje dolgozni rajta. Mindeközben barátja s bérlőtársa, Mr.

Ambrose kétségbeesetten próbál olyan bérleményt találni, amely megfe-

lelne nekik, ez azonban egyáltalán nem bizonyul könnyű feladatnak, rá-

adásul gondolhatja, asszonyom, mennyire máshol járnak a gondolatai

barátja betegsége miatt. Úgy vélem, még Lord Luke-ot is megkérdezte,

hogy véglegesnek látja-e Lady C. döntését, s van-e rá esély, hogy az

utolsó pillanatban a méltóságos asszony meggondolja magát, de Lord L.

furcsa, megbízhatatlan ember. Barátságosnak mutatkozik ugyan, de gon-

dolni sem kíván arra, hogy egy harmadik személy érdekében bármilyen

lépést is tegyen. Azt mondja (s talán ez valóban így is van), hogy semmi-

féle befolyása nincs a nővére döntéseire – de hát kinek van, hacsak az

önfejéből kipattant ötleteket nem vesszük tanácsnak?! Lady C. válasza

annyi volt a kérésre, hogy reményét fejezte ki, hogy mire visszatér Great

Morranről, a házat üresen találja, s a bontási munkálatok késedelem nél-

kül megkezdődhetnek.

Eközben, hogy egy kellemesebb témáról is szót ejtsek, unokaöcsém

és – húgom, a kis Sam és Lucy hazatért nevelőanyjától, Mrs. Hobdentől,

aki egyébként jelenleg szegény Mr. Finglow mellett teljesít állandó szol-

gálatot. A két gyermek sok boldogság forrása, és bizonyára ön is öröm-

mel értesül róla, hogy mindketten lelkesen tanulnak játszani azon a zon-

gorán, amelyet az ön nagy-lelkűségének köszönhetünk, én pedig mindig

szívesen játszom nekik, amikor csak kívánják. Az ikrek is cseperednek, s

Charlotte időközben szinte már teljesen visszatért a rendes kerékvágás-

ba. Ezen oknál fogva megfordult a fejemben, hogy hazatérjek

Hertfordshire-be, de Charlotte kérlel, hogy legalább addig maradjak,

amíg Mr. Collinst távol tartja a kötelesség, én pedig boldogan teszek

eleget a kérésének.

Megpróbáltam baráti kapcsolatot kialakítani szegény Miss Anne-nel,

aki véleményem szerint igen szomorú életet él, s jövője sem kecsegteti

szívderítő változásokkal, de elég visszafogottan fogadta közeledésemet.

Úgy tűnik, a legjobb barátja egy kertészfiú, Joss, akit egy cigány asszony

nevelt fel Londonban, de amikor az meghalt, a fiú visszatért Hunsfordba,

ahol született. Bizony, mozgalmas élete volt a fiúnak: egyszer Mr. Félix

Ravenstone-nak, a Királyi Társaság elnökének alkalmazásában állt,

máskor pedig, ahogy elmesélte, zsebmetszőként kereste meg a minden-

napi betevőt. Sőt, a kutyája, Plútó is segítségére volt ebben. Remélem,

csak viccelt. Kedves, mulatságos fiú, igazán szellemesnek mondható. És

végtére is, itt, a kenti tartomány eldugott felében nincs túl sok metszésre

kínálkozó zseb.

Őszinte híve:

Maria Lucas

– Az első hóhért, akinek fennmaradt a neve, úgy hívták, hogy Bull.

Hát nem érdekes? – mondta Lord Luke. – Az ember egyből azt kérdezi

magától, vajon van-e ennek bármiféle köze ahhoz, hogy az angolok John

Bulit választották nemzeti jelképüknek. Persze, a leghíresebb hóhér nem

ő volt, hanem Jack Ketch, aki Lord Russellt, Monmouth hercegét kivé-

gezte.

– Kérlek, Lucius, hagyjuk már ezeket a fület s értelmet bántó témá-

kat! – csattant fel Lady Catherine. –

Hitemre, van elég nyomasztó gond a vállamon a te állandó…

– Egy hóhér bére – folytatta Lord Luke, ügyet sem vetve Lady

Catherine ágálására – tizenhárom és fél penny volt, ezenkívül pedig ka-

pott még három félpennyst, amely a kötél árát volt hivatott fedezni. Úgy

vélem, manapság többet keresnek ennél. Persze, akadt más bevételi for-

rás is, hiszen a nemesemberek nem sajnáltak akár hét-tíz fontot sem, ha a

fejük lecsapását vásárolhatták meg vele akasztás helyett. Ez számomra

teljességgel elfogadhatatlan. Ugyan miért fizetnék ekkora összeget egy

ilyen végzetes szolgáltatásért?

– Merem állítani, ha a helyzet úgy hozná, boldogan fizetné ki akár ezt

az összeget is, Luke bácsi – vetette közbe Anne de Bourgh, aki a téma

hallatán felélénkült állandó búskomorságából. – Az akasztás oly kegyet-

len procedúrának tűnik.

– Anne, maradj inkább csendben, ha csak ostobaságokat tudsz össze-

hordani.

A kínos társalgást végül Mr. Delaval érkezése szakította félbe.

– Kívánja, asszonyom, hogy elküldessek a Rundell & Bridge gyé-

mántszakértőjéért, aki az ön távollétében leutazik ide, s mire méltóságos

asszonyom visszatér, maradéktalanul elvégzi a rábízott feladatot? Mi-

csoda öröm volna, ha hazaérve gyémánt és gazdája ismét tökéletessé-

gükkel kápráztathatnák el a vendégeket! Remélem, nem kell csalódnom,

s a szerencsés út és hazatérés örömére a teljes szomszédságot megven-

dégeli majd, méltóságos asszonyom.

– Hadd csatlakozzak magam is! – szúrta közbe Miss Delaval. – Sőt,

megígérhetem, hogy édes bátyám remek meglepetésekkel várja majd ke-

gyedet hazatértekor. De miket is fecsegek itt össze! Hiszen nem akarnám

elrontani a meglepetést, amely önre vár majd.

– Azt kell mondjam – mondta Lady Catherine –, még nem jutottam

döntésre a nyakéket illetően. Sir Marmaduke a Sackville utcai Grayt

ajánlotta. Állítása szerint elsőrangú munkát végeztek annak a kardnak a

markolatán, amelyet I. Károly királyunk adományozott az ő egyik ősé-

nek. Ezért hát magam is inkább Gray felé hajlok. Pronkum fel is vihetné

az ékszert magával Londonba.

– Hogy Pronkum?! – kiáltott fel Sir Luke. – Rábíznád a gyémántokat

arra a girhes asszonyságra?

– Majd húsz éve szolgál hűségesen. Teljes bizalmamat élvezi, legyen

szó bármiről.

– Jómagam egy madárijesztőben előbb megbíznék, arról nem is be-

szélve, hogy társaságnak is jobb volna nála.

– Mr. Ambrose Mynges van itt, asszonyom – jelentette be a Frinton

nevű inas a szalonba lépve –, és tisztelettel lehetőséget kér, hogy szót

váltson önnel.

– Egyáltalán nem alkalmas az időpont – közölte kurtán Lady

Catherine. – Mondja meg neki, hogy jelen pillanatban nagyon elfoglalt

vagyok, sok dologban kell gyorsan döntést hoznom. De Lucius, miért

nem beszélsz vele te? Frinton, szóljon az úrnak, hogy Lord Luke szíve-

sen meghallgatja!

– Hát annak meg mi értelme volna, Catherine? – kérdezte Lord Luke

nyűgösen, de mire a mondat végére ért, Lady Catherine már el is hagyta

a szalont.

Anne szintén kiment, s boldogtalan, szomorkás hangulatban a séta-

park felé vette útját. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy kedves ba-

rátját ilyen durván visszautasították.

A ház és a sétapark között egy gondosan nyírt, fákkal tagolt rét terült

el. Amint Anne odaért, Josst pillantotta meg, ahogy egyik kezében egy

ásóval, a másikban egy gereblyével nézegeti a gyepet nagy gonddal.

Szokás szerint vele volt a kutyája, Plútó is.

– Mi az ördögöt csinál maga itt, Joss? – kérdezte Anne, amint a köze-

lébe ért. – Hiszen lehullott faleveleket sem látok, és gombaszezon sincs

még.

– Hát nem is, kisasszonykám – felelte Joss széles mosollyal –, borz-

potyadékot szedek, illetve egyelőre csak keresgélek.

– Borzpotyadék? Hát az meg micsoda?

– Hát a potyadék az ürülék, kisasszonykám. Trágya, ha úgy tetszik.

Az én öreg Brock barátom jár erre mostanában minden éjszaka, hogy itt

a gyep közepén végezze el a dolgát, talán ezzel jelezve a többi borznak,

hogy ez az ő területe, s ne merészeljenek a közelébe jönni. – Mikor ezt

kimondta, megpillantott egy halmot a szóban forgó anyagból, s a gereb-

lyével óvatosan a lapátra söpörte, majd egy kosárba dobta.

– Mihez kezd majd vele, Joss?

– A rózsaágyásba viszem, kisasszony. Hitemre, semmi nem tesz

olyan jót a virágoknak, mint az én Brock barátom.

– És azt honnan tudja, hogy borz pottyantotta el s nem egy kutya,

mondjuk? – kérdezte Anne, miközben gyanakvó pillantással a farkát

csóváló Plútót vizslatta. – Ezek a potyadékok pont ugyanúgy néznek ki,

mint egy kutyapiszok.

– Tévedni tetszik, kisasszonykám. Nézze csak, a borzé tele van mo-

gyoródarabokkal és mindenféle bogyóval: mályvával, tiszafabogyóval,

csipkebogyóval. A kutya meg nem enné az ilyesmit, igaz-e, Plútó?

A kutya a neve hallatára felkapta a fejét, és boldogan csóválta a far-

kát.

– Persze, ettől még nem boldogít, hogy szedegetnem kell – jegyezte

meg Joss. – Minél hamarabb talál Brock úrfi alkalmasabb helyet a dolgát

elvégezni, annál jobban örülök majd. Smirke úr aggódik, hogy a méltó-

ságos asszony egyik reggel erre talál sétálni, mielőtt még össze-

takaríthatnék, s ha csak egy halmot is meglát, akkor bizony mindketten

megkapjuk a magunkét, efelől nincs kétségem.

– Ne is legyen, Joss!

Anne felsóhajtott, s folytatta útját a bokros mentén, amíg el nem ért

az apró csermely fölött átívelő hídig. Innen már rálátott a házra, amelyet

hamarosan elhagyni kényszerülnek kedves barátai. Összetörten állt a hí-

don, s csak azt kívánta, bárcsak odamehetne hozzájuk, és elmondhatná,

mennyire bántja saját tehetetlensége, amely béklyóba zárja, hiába szeret-

ne tenni valamit.

A ház mellől vaskos füstoszlop szállt az ég felé, néha még a lángokat

is látni lehetett alatta.

Smirke tűnt elő Anne mögött egy gallyakkal teli talicskát tolva. Tisz-

telettel köszöntötte a kisasszonyt, majd követve annak pillantását, min-

dentudó hangon így szólt:

– Bizonyára azokból a holmikból raktak tüzet, amiket nem tudnak

magukkal vinni, szóval ez olyan lomtalanítás féle lesz náluk. A méltósá-

gos asszony határozottan kijelentette, hogy semmit nem akar ott találni,

mire kiköltöznek.

– De hiszen hogyan tudnának elköltözni, amikor szegény Mr.

Finglow ilyen állapotban van! – prüszkölt dühösen Anne.

– Ez az ő gondjuk, nem igaz?

A talicskát felkapva elindult az üvegház felé, amely mellett a saját tá-

bortüze égett; az összehordott sok zöld levél és gally szürkés füstpama-

csokat eregetett a kristálytiszta égbolt felé.

***

Egyszer csak Lady Catherine és a Delaval testvérpár tűnt fel a ház fe-

lőli ösvényen. Anne habozás nélkül megfordult, s a bozótos felé indult,

hogy elkerülje őket.

Lady Catherine utazása Great Morranre egy borús, zivataros napra

esett, amely eleve megakadályozta, hogy az előre beharangozottakkal el-

lentétben népes kompánia intsen búcsút illendően a ház asszonyának.

Két kocsi állt útra készen, az egyiken a csomagokat helyezték el, Lady

Catherine pedig saját hintóján utazott Hoskins, a helyettes főcseléd tár-

saságában. A hintóba bekészítettek egy báránybőrbe csavart forró téglát

a méltóságos asszony lába alá, több flaskányi, szintén gondosan becso-

magolt forró levest, palástokat és köpenyeket, esernyőket, egy kosárnyi

élelmet, olvasnivaló gyanánt néhány különösen jól sikerült prédikáció

kéziratát, ezenkívül repülősót s tengeribetegség elleni pirulákat.

A kocsik elé fogott lovak türelmetlenül topogtak, orrukból pára szállt

fel.

Maga a nagyságos asszony impozáns ruhakölteménybe burkolózott,

szilvakék kabátruháját nyakig begombolta, cobolyprém muffja alig lát-

szott ki a vállára vetett fenséges, fekete bunda alól. A kalapját kócsagtol-

lak díszítették, amelyek olyan hosszúak voltak, hogy egészen a hintó te-

tejéig felértek, amint Lady Catherine odaállt a kocsi mellé.

Hoskins győzedelmes pillantással végigmérte a lépcsőn tanácstalanul

álldogáló Pronkumöt. Mellette, a többi búcsúzó között ázott Mr. Gregory

Stillbrass, a sovány, aggodalmas képű, szürke ügyvéd is, aki egyáltalán

nem örült, hogy úrnője az ő tanácsa ellenére, földön-vízen nekivág a fá-

radságos, veszélyekkel teli útnak.

– Hát nem látja, hogy nekem kötelességem nekiindulni? – ismételte

meg immár sokadszor, az indulás előtt utoljára Lady Catherine. – Soha

nem bocsátanám meg magamnak, ha egy ekkora pénzösszeg kikerülne a

családunkból pusztán azért, mert nem tettem meg minden tőlem telhetőt,

hogy megakadályozzam.

– De nem tudna ön helyett esetleg Lord Luke… vagy akár jómagam?

– rázta a fejét az ügyvéd.

– Ne beszéljen szamárságokat, jóember! Ebben az ügyben senkinek

sem venném semmiféle hasznát. Én viszont nem vagyok egy senki, úgy

gondolom.

– Nem, méltóságos asszonyom valóban nem senki, mégis…

– És reményeim szerint ezt belátva sógornőm is a józan ész által dik-

tált szabályok szerint osztja el vagyonát végakaratában. Hol van Anne? –

kérdezte Lady Catherine körbetekintve.

Mrs. Jenkinson hozakodott elő a bátortalan válasszal:

– Attól tartok, Miss Anne még mindig nagyon le van sújtva…

– Ó, hogy az a magasságos!… Csak annyit tudok mondani, hogy ez

az egész ügy valóban nagyon sajnálatos. És nagyon…

– Méltóságos asszonyom – szólt közbe a kocsis –, időszerű volna in-

dulnunk, különben nem érünk Salisburybe vacsorára.

– Rendben van, rendben van. Induljunk hát!

Bemászott a kocsiba, majd az őt felsegítő FitzWilliam-hez fordult, s

így szólt:

– Számítok magára és Delavalra; mindketten elég értelmes emberek

ahhoz, hogy szemmel tartsák a ház dolgait, amíg távol vagyok. Bátyám

haszontalanságára szót sem fecsérlek. Anne pedig amúgy sem fogja ki-

dugni az orrát a szobájából még jó darabig, vele tehát nem lesz gondjuk.

Mrs. Collins, tudassa a férjével, hogy ha nem találom itt, Hunsfordban,

amikor visszaérkezem, rettentő mérges leszek!

– Meglesz, asszonyom.

– Minden rendben lesz, Lady Catherine – válaszolt szinte egyszerre

Mrs. Collins és FitzWilliam ezredes, mielőtt zavartan összemosolyogtak

volna. A hintó ajtaja becsapódott, ostorpattogás hangja hasított a levegő-

be, s a két kocsi nekiindult, miközben a bőrig ázott búcsúzkodók sietve

fedezékbe húzódtak a házban – Mrs. Collins kivételével, aki esernyőjét

kinyitva a paplak felé indult.

FitzWilliam ezredes lépett oda hozzá, s felajánlotta, hogy szívesen

hazakíséri a paplakig. Átvette az esernyőt, s néhány csendben megtett

lépés után, némi habozással a hangjában szólt:

– Hogy van Miss Lucas?

Charlotte csípős pillantással mérte végig a férfit.

– Éppen a Szúette lakban van Mr. Lawsonnal; megpróbálnak vigaszt

nyújtani szegény Mr. Myngesnek. Meghívtam, hogy jöjjön át hozzánk

pár napra a paplakba, de elhárított. Azt mondta, a barátja mellett van a

helye – de legalábbis ott, ahol egykor a barátjával élt, s ha egyedül is, de

szeretne addig ott maradni, amíg csak lehetséges. Azt hiszem, már csu-

pán két nap van hátra a Lady Catherine által kiszabott határidőből – tette

hozzá szárazon.

– Kellemetlen egy eset ez. Roppant kellemetlen – válaszolta az ezre-

des feszengve.

– Hogy kellemetlen? Inkább felháborító! – mondta Charlotte élesen. –

Az a szegény, szerencsétlen ember, hogy ilyen szörnyű tettre ragadtatta

magát!

– Ezek szerint úgy véli, szándékosan tette?

– Hogyan lehetett volna baleset? Az ember nem sétál csak úgy bele

egy lobogó máglyába, vagy tévedek?

– De hiszen megvakult, nem?

– A többi érzéke azonban működött. Büszke, erős akaratú ember volt.

Pontosan tudta, mit tesz, ezredes! Három nappal ezelőtt náluk jártam lá-

togatóban, s már akkor azt mondta nekem: „Hogyan maradhatnék ekkora

púp szegény Ambrose hátán? Nem elég, hogy házat kell találnia, ráadá-

sul még olyat kerítsen, amelyben vakon is meg tudok tanulni közlekedni!

Itt nem okozna nagy nehézséget, hiszen ismerem a Szúette lak minden

szegletét… De ilyen idősen már nehezen tanul az ember, s én túlságosan

is rabja vagyok megszokott dolgaimnak, semhogy alkalmazkodni tudnék

valami teljesen újhoz. Csak kolonc lennék kedves barátom nyakán, ame-

lyet magától le soha nem tenne, pedig azt érdemlem immár csupán, mint

azok az öreg, kiselejtezett képkeretek, amelyeket az udvaron eléget ép-

pen.” Mr. Finglow bátor ember volt, ezredes. Csak annak örülök, hogy

Mr. Collins nem volt itthon, amikor ez a szörnyűség megtörtént – tette

hozzá egy dühében kibuggyant könnyet letörölve Charlotte.

– Miért? – kérdezte bárgyún az ezredes.

– Mr. Collins úgy érezte volna, hogy kötelessége helyteleníteni Mr.

Finglow tettét. És így is tett volna, ebben bizonyos vagyok. Viszont Mr.

Lawson nagyon szép beszédet mondott a temetésen: egyszerre volt ta-

pintatosan együtt érző és roppant diszkrét.

– Lady Catherine nagyon meg volt döbbenve, hogy ilyen sok egykori

barát érkezett Londonból a temetésére, nem is beszélve a nagyszámú he-

lyi gyászolóról.

– A lady nagyon jól tette, hogy nem vett részt a temetésen. Sőt, talán

az sem baj, hogy most elment itthonról egypár napra, amely talán elég

lesz ahhoz, hogy az emberek gondolatait elterelje a megrázó események-

ről.

– Önnek igaza van, legalábbis remélem, hogy így lesz. S talán addigra

Delavalék is elmennek, ami szintén nem volna ellenemre.

– Valóban? Úgy hallottam, mindenféle meglepetéssel várják haza La-

dy Catherine-t.

– Igazán? Nos, nem tudhatom, engem nem fogadtak ennyire bizal-

mukba – vonta meg a vállát az ezredes.

Időközben elérték a paplakot. Charlotte átvette az esernyőt a férfitól, s

így szólt:

– Köszönöm a kíséretet, ezredes úr. Kérem, adja át üdvözletemet és

jókívánságaimat Miss Anne-nek, s közölje vele, hogy amint időm enge-

di, szívesen meglátogatnám.

– Természetesen – mondta az ezredes, majd kínjában toporogva így

folytatta: – Azon gondolkodtam, hogy talán… – De e szavakhoz érve

felnézett, s elkapta Charlotte méltatlankodó pillantását. Motyogva csak

annyit bökött ki: – Köszönöm, Mrs. Collins. – Majd megfordult, s szá-

nalmas látványt nyújtva belesétált az esőfüggönybe.

Hatodik fejezet

– A kert olyan – mondta Joss akár egy ember.

– Ezt hogy kell érteni, Joss?

– Lássa, ha egy embernek hátat fordít, amikor az segítséget kér, akkor

az egy idő után ellene fordul, igaz-e?

– Azt hiszem, igaza van – mondta Anne, miután saját életén eltöpren-

gett kissé. Nekem soha, senki nem adott annyi figyelmet, mint Joss a

kertnek, gondolta, vagyis talán Joss igen. S mindenki ellenem van, így

én is mindenki ellen vonulok. Tévedés ne essék!

– Hagyd magára a kertet akár egyetlen árva hétre is – folytatta Joss –,

és meglásd, bedühödik. És nem csak a gaz dugja elő ronda fejét, hogy

elcsúfítsa, megfojtsa a szép növényeket, hanem bizony az egész kert el-

lened fordul. Megkeseredik, elszomorodik, s hajbókolhatsz előtte napo-

kat, sőt, heteket, mire újra kegyeibe fogad.

– Még egy ilyen kert is, mint ez? – kérdezte Anne a biliárdasztal si-

maságúra hengerezett gyepen végigtekintve.

– Még egy olyan kert is, ami nem is a magáé, Joss?

– Lényegében az nem számít semmit sem, kisasszonykám. A fákat és

bokrokat nem érdekli, hogy kinek a neve van rákörmölve a telekkönyv-

re, nem igaz? A kert úgy gondolja, ahhoz tartozik, aki gondot visel rá,

gyomlálja, locsolja.

– Mondja csak, Joss, nem szeretné, ha egyszer magának is lenne egy

ilyen kertje?

– Egy napon lesz is! – válaszolta Joss türelmetlenül.

– Azt várom. Addig pedig mindent gondosan megtervezek. Van egy

virágos könyvem, amelyet még anyám hagyott rám. Az én kertemben

biza az összes növény ott lesz, ami csak abban a könyvben benne van.

Búzavirág, harangvirág, török szegfű, sárga viola, nefelejcs, tátika, mind

egy szálig!

– Hol van Plútó? – kérdezte Anne hirtelen körbepillantva. Csak most

vette észre, hogy a kutya nincs a gazdája mellett.

– Hát nem hallotta? Lady Catherine parancsára a kutyát elintézték.

– Elintézték? Plútót?

– El bizony! – mondta Joss, miközben kitépett egy odakeveredett

boglárkát a jácintok közül. – Séta közben megpillantott egy halom borz-

potyadékot, kint, a rét közepén, és úgy gondolta, azt csak Plútó hagyhat-

ta ott. Semmi értelme nem lett volna magyarázkodni a méltóságos asz-

szonynál, hogy a kutyák nem esznek bogyókat és mogyorót. Így tehát

utasította Smirke-et, hogy intézze el a kutyát, Smirke pedig szólt

Muddle-nak és Veritynek – s már el is volt intézve a dolog. Én éppen a

vízililiomokat rendezgettem a kis tóban, olyankor pedig mindig be szok-

tam zárni Plútót az egyik üres karámba, mert a víz mellett nagyon izga-

tott lesz; hisz tudja, milyen kis bohó, Miss Anne. – Joss hangjában nem

volt bánat vagy fájdalom, oly egyszerűen mondta ki a szavakat, mintha

Plútó még élne.

– Mit csináltak vele? – kérdezte reszketve Miss Anne.

– Gondolom, hurkot vetettek a nyaka köré, rákötöttek egy nehéz kö-

vet, és beledobták a malomtóba. Nem kérdeztem. Ami elmúlt, elmúlt.

– Gyűlölöm az anyámat! – fortyant fel Miss Anne, s hangjának mély-

sége kétséget sem hagyott afelől, hogy komolyan is gondolja szavait. –

Igazán gyűlölöm. Remélem, belefullad a tengerbe, midőn átkel Great

Morran felé.

– Ugyan, Miss Anne! Nem szabad ilyeneket mondania, sőt, gondolnia

sem!

– De ha egyszer így van! Mit tehetnék az érzéseim ellen?

– Amit Lady Catherine tesz, az az ő dolga, magácskának, kisasszony-

kám nem szabad ezzel foglalkoznia. Hiszem, hogy számára is eljön majd

az idő, amikor mindenért számot kell adnia. Önnek pedig, kedves kisasz-

szonykám, addig a napig csak arra kell figyelnie, hogy az ilyen gondola-

tok ne verhessenek gyökeret a fejében, mert ezek bizony olyanok, mint

az élősködő gyomok: előbb felfalnak, s tönkretesznek minden mást ma-

guk körül, ami szép és becses, aztán, ha maguk maradtak, mindenféle

más gondokat okoznak. Jöjjön csak ide, Miss Anne – mondta Joss, mi-

közben egy újabb adag kitépett boglárkát viliázott a talicskájára –, segít-

sen nekem egy kicsit! Piszkolja csak be azokat a finom kacsókat, hogy

lássa, hogy fest, ha valóban olyan munkát végez, aminek eredménye

van; az segít majd kiűzni ezeket a gonosz gondolatokat a buksijából.

Alaposan kitisztítja majd egy kis munka, meglássa kegyed is!

– Puszta kézzel felszánthatnék egy egész mezőt, mégis ugyanúgy

gyűlölném anyámat – mondta Anne, habár a tanácsot megfogadva leha-

jolt ő is gyomlálni.

– A talicskába dobja a gazt – utasította Joss –, ne szórja széjjel a gye-

pen! Jövök mindjárt, visszaszaladok a sufniba, s hozok magácskának egy

kisebb vasvillát, azzal könnyebben boldogul. Az ott maga mellett egyéb-

ként is pitypang, ahhoz jó mélyre le kell ásni, a gyökere elér egészen

Tartarosz mélyére.

– Atyavilág, Joss, hát maga meg hol az ördögben tanult valaha is

Tartaroszról? Ezt is Sir Félix tanította magának?

– Bizony, volt egy könyve, amelyben benne volt az összes görög isten

és istennő. Szavamra, volt belőlük néhány! – válaszolta Joss, majd fütyö-

részve elindult a szerszámoskamra felé.

Mialatt Joss odavolt, Smirke, a gyepmester jelent meg, s egy pillanat-

ra megállt, hogy Miss Anne-re villantsa fogatlan vigyorát.

– A mindenit neki, Miss Anne, hát mit szólna a méltóságos asszony,

ha ilyen szurtosan, piszkosan látná a kisasszonyt, midőn egy kertészle-

gény munkáját végzi? Mit szólna vajon?

– A méltóságos asszony éppen félúton van Exeter felé – válaszolta

dacosan Miss Anne.

– No és az az úriember, aki a bátyját kísérte el, Mr. FitzWilliam?

Gondolom, ő sem örülne neki, ha látná, mit művel éppen kegyed. Azon-

kívül most éppen egy hóvirágot ásott ki gyökerestül.

– Azt hiszem, az ezredest a legkevésbé sem érdekelné, mit csinálok –

válaszolta Anne, miközben megpróbálta visszaültetni a kigyomlált hóvi-

rágot.

– Az bizonyos, hogy ez nem helyénvaló időtöltés egy finom úrilány

számára.

– Szeretek ezzel foglalatoskodni.

– Hát-hát… – mondta Smirke elnéző hangon –, majd meglátjuk, mit

szól hozzá az ezredes úr. Te meg ne hagyd, hogy Miss Anne nagyon ki-

fárassza magát? –fordult Joss felé, aki kezében egy kisebb villával éppen

visszatért a szerszámoskamrából. – Hé, fiú, aztán az üvegház elé kisze-

dett salátákra is legyen gondod! Meglegyél vele holnap reggelig, azt

ajánlom!

– Kész csoda, hogy nem küldött el egyből trágyát talicskázni – mond-

ta Joss, mikor Smirke odébbállt.

– Azt hiszem – mondta tűnődve Miss Anne –, Smirke valamiért tá-

mogatja, hogy mi ketten barátok legyünk, csak nem tudom, miért. Vala-

mi oka pedig biztosan van rá.

– Igazán? – kérdezte Joss. – Aztán miféle oka lehetne rá, mit gondol,

Miss Anne?

– Bizonyosan arra számít, hogy később majd pénzt kér tőlem a hall-

gatásáért cserébe, máskülönben botrányt csinál. Mármint kettőnk miatt –

fejezte be merészen Miss Anne.

Joss hangos nevetésben tört ki.

***

– Az ön birtokán elburjánzott a sövény – olvasta fel hangosan a

Gentleman Magazinból Mr. Delaval –, s értékes földterületet foglal el

ahelyett, hogy tűzifaként, palántatámaszként vagy komposztként válna

igazán hasznossá? Nem volna célszerűbb a sövényeket alacsonyra,

egyenletes magasságúra vágni, s széltében is megritkítani, hogy ne le-

gyenek terebélyesebbek egy méternél, az így felszabaduló helyet pedig

valami hasznossal vagy szemet gyönyörködtetővel – esetleg egyszerre

mindkettővel – beültetni?

– Meg vagyok győződve, hogy Lady Catherine sem palántatámasz-

nak, sem tűzifának nincs híján – jegyezte meg szenvtelenül FitzWilliam

ezredes. – Azonkívül azt sem gondolom, hogy lelkesedne az elképzelé-

sért, hogy a sövénysort egyméteresre karcsúsíttassa.

Priscilla kiragadta bátyja kezéből a magazint, és tovább olvasta: –

Tudom, s látom is az országot járva, hogy igen kevés kert van, ideértve a

legfelsőbb réteg birtokain található kerteket is, amelyből tulajdonosaik a

lehető legtöbbet hozzák ki, akár a termés mennyiségét, akár annak minő-

ségét illetően. Ralph, azt azért neked is be kell látnod, hogy Lady

Catherine kertjének termését bajos volna jobbá tenni, hiszen az itt termő

szőlő és barack, szavamra mondom, méltó vetélytársa bármely mediter-

rán országban termett hasonló gyümölcsnek.

– Igen, drágám, ebben teljesen igazad van. De hallgasd csak: Az ön

birtokán öreg, haszontalan fák vannak, amelyek leárnyékolják az áldott

napfényt otthona elől, s megakadályozzák, hogy akár a legjobb minősé-

gű termő-földön is fényigényes növényeket termesszen? Túlnőttek birto-

kán a gyümölcsfák, s értékes helyet foglalnak el olyan növényektől,

amelyek hozamukat tekintve többszörösét ígérnék, mint maguk a fák?

Na, ehhez mit szólsz? Nézd csak meg azokat a túlnőtt, hatalmas spanyol

gesztenyefákat. És az óriási tölgyfával hogy állunk? Meg mernék rá es-

küdni, hogy legalább nyolc méter a lombkorona átmérője; kinek van

szüksége ennyi makkra? Lady Catherine ráadásul nem is tart malacot.

– Sir Lewis de Bourgh különösen kedvelte azt a fát – vetette közbe fé-

lénken Mrs. Jenkinson.

– Lássuk csak, jól értem-e, Mr. Delaval – mondta az ezredes. – Lady

Catherine carte blanche-t, teljhatalmat adott önnek, hogy bármelyik

gyümölcsfáját tetszés szerint kivágassa? Hát ez volna az a csodás meg-

lepetés, amellyel a méltóságos asszonyt hazavárja majd?

– A méltóságos asszony kegyeskedett eddig minden tanácsomat meg-

fogadni – vágott vissza Delaval azonnal. – Hozzá kell tennem, hogy La-

dy Catherine ízlése a kertek és parkok kialakítását illetően megtisztelően

közel áll az enyémhez, mely által bizonyos dolgokra felhatalmazva ér-

zem magam.

– Akárhogy is van – vetette közben FitzWilliam ezredes –, mielőtt fű-

részteleppé változtatja a birtokot, kivágatja az összes fát, és kiirtja az al-

máskertet, úgy gondolom, érdemes volna meghallgatnia Lord Luke vé-

leményét a tervével kapcsolatban, hiszen végül ő maga is a Hunsford

kastélyban nőtt fel, amely ennek a háznak a helyén állt annak idején.

Gyermekkorától fogva ismeri tehát a kertet s annak minden szegletét.

Micsoda kert volt ez annak idején! Úgy gondolom, az ő véleményét, lé-

gyen az bármi, még ön sem hagyhatja figyelmen kívül.

– Biztosíthatom, hogy szándékomban állt konzultálni vele a fenti kér-

désben – válaszolta Mr. Delaval –, méghozzá annak ellenére, hogy Lord

Luke kifejezetten érdektelennek mutatkozik az ilyen kérdésekben.

Mintha csak neve említésére várt volna, Lord Luke toppant be a sza-

lonba. Nyakkendője csupa por volt, általában kifejezéstelennek tetsző

tekintete pedig zavarodottságról árulkodott.

– Ó, hát itt vagy, kedves fiacskám! Csengess Frintonért, s hozass fel

vele egy üveg sherryt, legyél olyan jó. Úgy kiszáradtam, mint egy mag-

tár. Ez a padlás! Szavamra mondom, Catherine bizonyára minden egyes

ruhadarabot és papírt, de még talán a régi kastélyból megmaradt deszká-

kat is felvitette oda. Látni meg alig lehet, ami nem is csoda, hiszen csu-

pán két ablak van odafönn. Muddle és Verity néhány dobozt segített

odacipelni az ablak alá, ahol a kevés beszűrődő fényben alaposan meg

lehet vizsgálni a tartalmukat. Az már most bizonyos, hogy tévedtem a

munka mennyiségét illetően, az egész padlás átkutatásához ugyanis

hosszú napokra, ha nem hetekre volna szükség…

Összecsapta a kezeit, mintha a fenti tiráda felhívás lett volna a sza-

lonban helyet foglalók felé, hogy csatlakozzanak.

– Más szóval segítségre van szükségem – tette hozzá, amikor senki

nem válaszolt.

Reménykedve nézett körbe, ám hallgatóságán végigtekintve s látva

azok arckifejezését, szomorúan felsóhajtott, hiszen szolgálatkész ajánl-

kozásnak nyomát sem vélte felfedezni.

– Mi a helyzet Muddle-lel és Verityvel ? – vetette fel FitzWilliam ez-

redes. – Ha a dobozok mozgatásában ilyen jól beváltak, akár segíthetné-

nek…

– Bizony, remek segítők mindketten, kiválóak a maguk nemében, ez

nem is vitás – magyarázta Lord Luke –, ám egyikük sem tud olvasni.

– Akkor talán Anne húgom? Ő talán érez kedvet ilyesmihez.

Mrs. Jenkinson felháborodott pillantást vetett a közbeszólóra.

– Hogy Anne a szemét között turkáljon a padláson! – mondta halálra

váltan. – Meg vagyok győződve, hogy ez nem egy magafajta finom, ifjú

hölgynek való elfoglaltság.

– Mivel úgy látszik, mostanában az jelenti számára a szórakozást,

hogy a virágágyást túrja a kertészfiú társaságában, úgy gondoltam…

– A kertészfiú! – kiáltott fel Lord Luke. – Vajon ő tud olvasni?

– Őszintén szólva, halvány fogalmam sincs.

– Biztos vagy benne, hogy nem csatlakozol hozzám odafönn, Fitz? Ki

tudja, a történelem miféle kincseire bukkanunk kutakodásunk során.

Nos?

– Kedves Luke bácsi, a világ minden kincséért sem szeretném meg-

fosztani az örömtől, hogy egy drámai, nagy jelentőségű felfedezés kizá-

rólag az ön érdeme legyen.

– És mihez kezdesz majd itt magaddal, fiam? Főleg ha a munka,

ahogy az nagyon valószínűnek látszik, heteket vesz majd igénybe.

– Igazából mit is keres, Luke bácsi?

– Ó, igazán semmiség, csak néhány iskolai irkafirka, régi dolgozatok,

ilyesmik. Egy kívülálló számára semmiféle értéket nem képviselnek, ezt

bizton állíthatom – tette hozzá Lord Luke vonakodva.

– Értem. Nos, azt hiszem, jobban teszem, ha inkább Mr. Delaval se-

gítségére leszek, és körbesétálom vele a parkot, amelyet át kíván alakíta-

ni. Esetleg horgászom egyet a tónál, netán puskavégre kapok néhány ga-

lambot. Sőt, abban is reménykedem, hogy talán Miss Delaval megtisztel

egy krokett játszmával.

– Tudja, ezredes úr, hogy örömmel tenném, de legnagyobb sajnála-

tomra le kell mondanom a megtisztelő ajánlatról. Ugyanis a bokám…

– Ó, hát persze, egészen kiment a fejemből. A bokája. Gondolom,

sajnálatos sérülése abban is megakadályozza, hogy Lord Luke segítségé-

re legyen, akár tevékenyen, akár csak tanáccsal, a padláson történő kuta-

kodásban.

– Bármennyire sajnálom is, sajnos így van – válaszolt FitzWilliam ez-

redes felvetésére némi iróniával a hangjában Miss Delaval, miközben

mosolyával elővarázsolta arca gödröcskék.

– Úgy rémlik, mintha láttam volna odafent egy hárfát – váltott takti-

kát Lord Luke, majd a fair play jegyében gyorsan hozzátette: – bár meg-

lehetősen kevés húrja volt.

– Ha az összes húrja meglenne is, sajnos akkor sem tudnék játszani

rajta. Tudja, a bokám…

– Igen, hát persze. Azon gondolkodom, vajon az a kedves Miss Lucas

hajlandó volna-e segíteni nekem odafenn. Talán még örülne is neki,

hogy elszabadulhat a paplakból egy időre, ha már szinte egész napra

odaköti a kötelesség.

– Javaslom, mindenképpen kérdezze meg – erősítette meg Fitz-

William.

Ekkor Frinton lépett be a sherryvel, és így szólt Lord Luke-hoz:

– Uram, két úriember van itt Londonból, s mindketten azt állítják,

hogy megbízást kaptak Lady Catherine-től a gyémánt ékszerek megtisz-

títására. Tájékoztatta önt a méltóságos asszony a gyémántokkal kapcso-

latos szándékairól?

– Rundell & Bridge… – kezdte Mr. Delaval, de Lord Luke félbesza-

kította.

– Nem, és meg vagyok róla győződve, hogy húgom a Sackville utcai

Grayt szándékozott megbízni a munkával.

– Miért nem kérdezzük meg a cselédjét? – indítványozta FitzWilliam.

– Őt bizonyára bizalmába avatta ebben a kérdésben.

– Pompás ötlet! – mondta Lord Luke. – Frinton, küldessen haladékta-

lanul Pronkumért, és mondja meg neki, hogy hozza magával a gyémán-

tokat is! Aztán vezesse be a két urat!

– Igenis, uram. Ne szóljak valamelyik inasnak, hogy álljon az ajtóban,

amíg a két úr a gyémánttal foglalatoskodik? Csak a biztonság kedvéért.

– Bölcs gondolat, Frinton. Különösen azért, mert igen furcsának vé-

lem, hogy húgom két szakembert is iderendelt.

– Gondolja az úr, hogy az egyikük… imposztor? –kérdezte halálra

váltan Mrs. Jenkinson.

Frinton eközben bevezette a szalonba a két gyémántszakértőt, s beje-

lentette:

– Mr. Foster a Rundelltől és Mr. Bolton a Graytől! Kérem, álljanak

mindketten ide – szólt az urakhoz, mintha csak attól tartana, hogy vala-

melyikük felkap egy porcelántányért vagy egy ezüst dohányszelencét, és

elfut vele. A két férfi méltóságteljességet árasztott. Mindketten munka-

ruhát viseltek, mindkettőjükön szinte ugyanolyan színű bőrkötény volt,

és mindketten ellenségesen méregették a másikat.

– A megbízólevelemet Mr. Delaval írta, és Lady Catherine de Bourgh

ellenjegyezte – jelentette be Mr. Foster.

– Az én megbízólevelemet viszont maga a méltóságos asszony írta –

válaszolt egyből Mr. Bolton.

Pronkum lépett a szobába feszült arckifejezéssel, kezében egy hatal-

mas ékszeres dobozt tartva. Magas, csontos teremtés volt, haját feketére

festve hordta, hosszúkás arcformája, kiugró járomcsontja és pirospozs-

gás arca volt.

– Nos, Pronkum – szólította meg Lord Luke –, kíváncsian várjuk,

meg tudja-e fejteni ezt a rejtélyt? Melyik cégre kívánta bízni Lady

Catherine a gyémántok megtisztítását?

– Nem tudott dönteni – mondta Pronkum savanyú pillantást vetve a

jövevényekre. – Csak annyit mondott: „Pronkum, rád bízom a dolgot,

döntsd el te! Ha egyikük sem nyeri el a bizalmadat, akkor csak tisztítsd

meg te magad a gyémántokat lúgos, szappanos vízzel, s keféld le őket a

finom szőrkefével, ahogy eddig is tetted. Tiéd a felelősség, Pronkum,

úgy válassz közülük, ha pedig egyiket sem találod bizalomgerjesztőnek,

akkor küldd csak el őket egész nyugodtan!”

– Micsoda meglepetés! – mondta Lord Luke hátrahőkölve. – De ha

már egyszer itt van a kövekkel, vessünk hát rájuk egy pillantást, s hall-

gassuk meg az urak véleményét. Frinton, terítsék le a dohányzóasztalt

valamivel, és maradjanak a közelben, hátha szükségünk lesz valamire.

Frinton követte az utasításokat, Pronkum pedig szemmel látható vo-

nakodással kivett egy kulcsot a retiküljéből, kinyitotta vele az ékszeres

dobozt, majd lassú, ünnepélyes mozdulatokkal a terítőre helyezte a gyé-

mántokat: először a fülbevalókat, majd sorban a brossokat, a tiarát, végül

pedig a háromsoros nyakéket. Végül, még inkább vonakodva, hátrább

lépett az asztaltól.

A szobában tartózkodók önkéntelenül a csillogóvillogó ékszerek köré

gyűltek.

– Senki ne nyúljon hozzá! – csattant fel Pronkum. –El a kezekkel! A

gyémánt nagyon könnyen piszkolódik.

– Mit nem mond? – meresztgette a szemét a rövidlátó Lord Luke. –

Nos, uraim, mi a véleményük? Milyen összegért vállalnák Lady

Catherine csecsebecséinek megtisztítását? Ha jól ismerem húgomat, a

munkát az nyeri el, aki az alacsonyabb összeget mondja.

A két férfi közelebb húzódott az asztalhoz, s alaposan szemügyre vet-

te a gyémántokat. A Rundell szakértője szólalt meg elsőnek:

– Ez bizony komoly munkának ígérkezik. Az összes fazettát egyen-

ként meg kell pucolni, ezt pedig itt a helyszínen lehetetlen elvégezni. El

kell vinnem az ékszereket a városba. A munkadíj pedig ötven font, s ez a

legalacsonyabb, amit ajánlhatok.

A versenytárs megvetően mérte végig.

– Hallják, miket hord ez itt össze? – hitetlenkedett. – Hiszen ez a ci-

gány egy közönséges csaló, de hogy kontár a szakmában, azt bizton ál-

líthatom. Ha valóban elhiszi saját szavait, akkor még azt is kétségbe kell

vonnom, hogy egy kacsa tojását meg tudja különböztetni egy valódi

gyémánttól. Kezdjük mindjárt azzal, hogy egy ilyen munka, kétszer, de

talán háromszor annyiba is belekerül, mint az általa ajánlott összeg. De

ami még fontosabb: ezek a kövek egytől egyig hamisak. Értéktelen má-

solatok csupán. Így tehát a magam részéről csak annyit mondhatok, bi-

zonyára a bolondját járatták velem, amikor ide hívattak.

Pronkum elsápadt, és kiejtette a kezéből az ékszeres dobozt.

Hetedik fejezet

LEVÉL MISS MARIA LUCASTÓL MRS. JENNINGSNEK

Drága asszonyom!

Mr. Collinst változatlanul távol tartják ügyei Hunsfordtól; úgy érte-

sültünk, a longbourni ház szennyvízrendszere olyan leromlott állapotban

van, hogy jelen körülmények között tökéletesen alkalmatlanná teszi a

házat a bérbeadásra, Mr. Collins pedig eltökélt, hogy addig nem tér haza,

amíg mindent rendbe nem tesz. (Úgy tűnik, Mr. Bennet a látszat ellenére

nem volt gondos gazdája házának, hiszen a ház bizonyos részei olyan el-

hanyagolt állapotban leledzenek, hogy az egyszerűen leírhatatlan. Nővé-

rem szinte mást sem hall férjétől, mint az ezzel kapcsolatos sirámokat.)

Hála az égnek, Lady Catherine szintén távol van, meggyőződésem, hogy

máskülönben már régen visszarendelte volna a tiszteletest Hunsfordba,

hogy teljesítse itteni kötelezettségeit.

Ami minket illet, igen békésen telnek napjaink. Legalábbis itt, a pap-

lakban. Merthogy, drága asszonyom, olyan szörnyű ügyet kell ön elé

tárnom, amely közvetlen szomszédságunkat érinti. Bizonyára emlékszik

a korábbi levelemben is említett két művészemberre, Sir Lewis de

Bourgh közeli barátaira, akik a Rosings birtok egyik házában laknak már

a jó ég tudja, mióta. Aztán itt van a Delaval testvérpár, akikről, mint bi-

zonyára emlékszik, korábban szintén tettem említést; ők azok, akik a

hintójukat ért baleset okán már hetek óta élvezik a rosingsi vendégszere-

tetet. Mr. Delaval, aki a birtokok kialakításának nagy szakértője, s hozzá

kifejezetten meggyőző modorral rendelkezik, ittléte során különböző ta-

nácsokkal látta el Lady Catherine-t a sétapark és a kert átalakítását ille-

tően, a méltóságos asszony pedig fogékony hallgatóságnak bizonyult.

(Szomorú szívvel közlöm, hogy a citromfasor halálra ítéltetett, s a cse-

resznyésnek is pusztulnia kell.) Ez azonban mind semmiség Mr. Delaval

legújabb, kert- és birtokfejlesztési tanácsához képest, amely a két festő-

művész által évtizedek óta bérelt házat érinti. Meggyőzte Lady

Catherine-t, hogy a ház csak rontja a kilátást a kastélyból, s le kell bon-

tani, hogy a helyén valami cifra épületet vagy görög templomot emel-

hessenek. A méltóságos asszony lelkesen egyetértett, s habozás nélkül

egy hónapos kiköltözési határidőt adott a két művésznek. (A környékbe-

liek úgy tartják, hogy a két művész, Mr. Finglow és Mr. Mynges igen

közeli barátja volt Sir Lewis de Bourgh-nek. Mivel azonban a hírek sze-

rint Lady Catherine egyáltalán nem ápolt jó kapcsolatot férjével, így a

két festőművészt sem fogadta kegyeibe, s eddig is csak néhai férjéhez

fűződő egykori barátságuknak köszönhették, hogy a méltóságos asszony

nem dobta ki őket.) Lady C. kilakoltatási rendelkezése olyan rosszul

érintette az idősebb művészt, Mr. Finglow-t, aki egyébként is igen rossz

egészségi állapotban volt már, hogy szélütést kapott, amitől megvakult,

majd két napra rá majdnem teljesen lebénult. Ilyen állapotában döntött

úgy, kihasználja az alkalmat, hogy barátját elszólította mellőle a köteles-

ség, valahogyan kibotorkált szobájából, és a ház előtt kidobott vásznak-

ból és keretekből rakott tűzbe vetette magát. A sokkos állapot is igen sú-

lyosnak bizonyult, az égési sebek pedig minden orvosi szándék és erőfe-

szítés ellenére megpecsételték a sorsát; három napja temették szegény

Mr. Finglow-t. A szertartásra, amelyet Mr. Lawson, a káplán celebrált,

hatalmas tömeg érkezett, nem csak a környékről, hanem Londonból is,

ahol a két úriember igen nagy népszerűségnek örvendett. Sem Lady

Catherine, sem Delavalék nem jelentek meg a temetésen, amit érzésem

szerint igen bölcsen tettek, hiszen a környék lakossága az eset után elle-

nük fordult. Ez, magyaráznom sem kell, egyáltalán nem csodálható.

Lady C. egyébként sincs itthon, éppen az ország nyugati részében tar-

tózkodik, ahol sógornőjét, az egyik Corn környékén lévő szigeten élő

Anglesea hercegnőt látogatja meg, Delavalék pedig még mindig

Rosingsban vannak, hiszen Miss D. bokájának állapota, amely igen las-

san akaródzik csak javulni, változatlanul nem teszi lehetővé számukra,

hogy elhagyják a kastélyt. A tragédia láthatóan Miss Anne de Bourgh-öt

viselte meg a legjobban, szegény kislány napról napra soványabbnak tű-

nik, s szemei nem hagynak kétséget afelől, hogy végigsírja az éjszakáit.

Úgy látszik, FitzWilliam ezredes sem tudja megvigasztalni. Lady

Catherine testvére, Lord Luke, bár még Rosings vendége, újabban szinte

soha nem mutatkozik, Mrs. Jenkinsontól tudjuk, hogy a napfényes órákat

fent tölti a kastély padlásán valamiféle régi dokumentumok után kuta-

kodva.

Udvariasan megkért engem is, hogy legyek segítségére a padláson lé-

vő kacatok átvizsgálásában. A helyzet az, hogy amikor a régi Hunsford

kastélyt lebontották, az ott található bútorokat és minden egyebet a falu-

siak pajtáiban helyeztek el ideiglenesen, amíg az új kúria fel nem épült.

Amikor elkészült, az értékesebb bútorokat a szalonokba vitték (ha nem is

mindet, hiszen Lady C. Ízlése inkább a világosabb, modernebb tárgyak

felé húz, mintsem az egykor az ő felmenőit szolgáló súlyos, komor han-

gulatú bútorok felé, bírjanak bármilyen történelmi jelentőséggel), de sok

mindent, ami felújításra szorult, vagy egyszerűen nem tetszett a méltósá-

gos asszonynak, a padlásra vetettek, amely a ház egész hosszában terül

el a szolgák és cselédek lakhelyei fölött – helyszűkéről tehát nem be-

szélhetünk. Még soha életemben nem láttam annyi lomot egy helyen,

mint amikor

Charlotte felkísért, hogy a saját szemünkkel lássuk, miféle munkához

kér segítséget Lord Luke. Amint nővérem megpillantotta a porral borí-

tott, összevissza tologatott bútorok és dobozok végtelen sorát, szörnyül-

ködve a legszigorúbban megtiltotta, hogy akárcsak a padlás közelébe

menjek, mondván, hogy ha sikerül is elkerülnöm, hogy a belélegzett por

megfojtson, az egymás hegyén-hátán álló súlyos bútordarabok közül az

egyik bizonyosan agyonlapítana, midőn odafent próbálnék úrrá lenni az

őskáoszon.

Lord Luke teljesen összetört, hallva nővérem tiltását. Charlotte pedig

azt már csak négyszemközt tette hozzá, hogy egyáltalán nem volna he-

lyénvaló kettesben maradnom Lord Luke-kal (habár nekem úgy tűnik,

nála ártalmatlanabb lényt nem hordott még hátán a föld), és jó ura, Mr.

Collins már az ötlet hallatán is elborzadna, így ne is gondoljak rá, hogy

megszegem tiltását. Őszintén szólva, egy kicsit sajnálom, hogy nem ve-

hetek részt a keresgélésben a limlomok között, hiszen ki tudja, miféle

érdekes dolgokra bukkannánk az ódon bútorok rejtekében. Sokat beszél-

gettünk róla, s Charlotte-tal eltérő véleményen vagyunk Lord Luke kuta-

tásának célját illetően: jómagam úgy gondolom, Alfréd király naplóját

keresi, hiszen az eredeti Hunsford kastély a szász uralkodók otthona is

volt; Charlotte szerint viszont a Beowulf szerzőjének egy elveszett mun-

káját sejti a padláson a hóbortos lord.

A találgatás mellett sok időt töltünk egymás vigasztalásával. Roppant

szomorú időket élünk: annak ellenére, hogy nem ismertük jól Mr.

Finglow-t, egy ily becses szív s nagy tehetség elvesztése szomorúsággal

tölt el minket; s ahogy látom, az egész környék hasonlóan érez.

FitzWilliam ezredes szintén Rosingsban van, s marad is, mert úgy tu-

dom, ígéretet tett Lord Luke-nak, hogy visszakíséri Wensleydale-be,

amint megtalálta, amit keres.

Ám még biztosan maradnak néhány hétig, hiszen mindketten meg-

ígérték Lady C.-nek, hogy távolléte alatt őrzik a kastélyt. Nem nagyon

látjuk az ezredest, mostanában már nem jár át hozzánk a paplakba, s

őszintén mondom, nem bánom, hogy így van.

Egy roppant rejtélyes történet kapott szárnyra a faluban, miszerint két

férfi érkezett a kastélyba Londonból, hogy megvizsgálja Lady C. gyé-

mánt ékszereit, majd ajánlatot adjon azok megtisztítására, de az egyik

szakértő szerint a gyémántok mindegyike hamisítvány.

Nem tudjuk, higgyünk-e a szóbeszédnek. Lady C. komornája,

Pronkum a házban maradt, s úgy tűnik, a hírek pont annyira sokkolták őt

is, mint mindenki mást. Sőt, őt minden bizonnyal még jobban is – igen

zavart állapotban van szegény.

Őszinte híve:

Maria Lucas

– Ez a vacsora Trurónál egészen egyszerűen fertelmes volt – jelentet-

te ki Lady Catherine. – Ez az út pedig leírhatatlanul pocsék.

– Így van, asszonyom – válaszolta Hoskins. – Kívánna esetleg egy

pohár meleg teát, méltóságos asszonyom?

– Eszemben sincs! Mostanra már csak langyos lehet; nem kívánom

kitenni magam a savanyú tej és vas ízű tea borzalmainak. Hány óra van?

Messze van még Brinmouth? Úgy találom, az út ezen szakasza egy

örökkévalóságig tart!

– Attól tartok, innen sajnos nem látom jól az órát a hintó elején, olyan

kevés már a fény. Kívánja, hogy megállíttassam a kocsit, és megnéz-

zem? Annyi fény még van, hogy közelről látni lehessen.

– Semmiképpen. Haladjunk inkább olyan gyorsan, ahogy csak tu-

dunk. Egyébiránt világosabb lenne odakint, ha nem lenne ilyen elvisel-

hetetlenül borús idő.

– Még Launcestonban mondták, hogy az elmúlt három napban több

eső esett errefelé, mint az elmúlt három hónapban összesen – mondta

Hoskins, száját felháborodottan összepréselve, mintha az ehhez hasonló

időjárás soha nem látott vendég lett volna Kentben.

– Ezt nem akarom elhinni. Úgy vélem, az ország ezen részén mindig

fel kell készülni a mostanihoz hasonló körülményekre. Hol van a pogy-

gyászkocsi? Úgy tűnik, messze magunk mögött hagytuk.

Lady Catherine morcosan bámult ki az ablakon a borongós szürkület-

be, s rosszalló pillantásokkal méregette a rohanó felhőket, az eső áztatta

tájat és az itt-ott feltűnő, szabálytalan alakú sziklákat.

– Most viszont adhat egy pohárka brandyt, Hoskins. Ez az út oly

szörnyű állapotban van, hogy a hintó zötykölődésétől rettenetes émely-

gés jött rám.

– Igenis, méltóságos asszonyom – válaszolta Hoskins olyan hangon,

amelyből kiolvasható volt, hogy Truróból történt elindulásuk óta erre az

utasításra vár. Leoldotta a szíjat az útitáskáról, és egy csillogó ezüstflas-

kát vette elő, amelynek a teteje egyúttal pohárként is szolgált.

– Parancsoljon, asszonyom.

– Épphogy félig töltötte, Hoskins!

– A kocsi zötykölődése miatt, méltóságos asszonyom.

– Töltsön azonnal még egyet!

– Máris, asszonyom.

– Elküldte Lord Luke-nak a levelemet, amelyet még Truróban adtam?

– Természetesen, asszonyom.

– Úgy vélem, legalább három nap kell ahhoz, hogy kézhez kapja –

sóhajtott rosszallóan Lady Catherine. – Elképzelésem sincs róla, vajon

mi késztet bárkit is arra, hogy ilyen barbár környéket válasszon otthoná-

ul. És ha eszembe jut, hogy még egy tengeri átkelés is vár ránk…

Hatalmasat ásított kétszer egymás után, majd feje lebillent, és kiejtet-

te a kezéből az ezüstflaska tetejét. Hoskins felvette a pohárkát, gondosan

megtisztította, majd visszacsavarta a helyére. Három-négy percig elmé-

lyülten tanulmányozta úrnőjét, majd megnyugodott, s kikopogott a ko-

csisnak a hintó elején. Amikor kinyílt a kis ablak, így szólt:

– Megvolnánk – jelentette be. – Alszik, mint egy csecsemő. Közele-

dünk már?

– Már nem vagyunk messze. Látja ott előttünk azokat a fényeket? Az

már Brinton Tor. Mögötte egy domb áll, amelyre még föl kell kaptat-

nunk. A domb túl felén van Brinmouth. Szavamra, jó meredek kaptató

lesz ám az! Megkönnyebbülés lesz, ha leérünk a másik oldalon. Legjobb

lenne, kisasszonykám, ha kiszállna, és a lovak mellett baktatva tartaná

őket, nehogy kitörjenek ezen a hepehupás úton, ami ráadásul úgy csú-

szik, mintha csak egy vízesés meredélye volna.

A kellemetlen feladat fölött méltatlankodva Hoskins morcosan ki-

szállt a kocsiból, s az utasításnak megfelelően a kocsi elejéhez ment. A

lovak csúszkáltak, botladoztak és nagyokat prüszköltek, miközben a ko-

csi ide-oda ütődve a meredek domboldalon tartott lefelé. A bal oldalon

egyszerre egy magas partszakasz tűnt elő a szürkületben, az út túloldalán

pedig egy meredek ösvény futott az alant homályos fények által jelzett

település irányába. A távolból a part menti sziklákat támadó tenger mo-

rajlása hallatszott, de valahonnan a közelből is hömpölygő víz hangját

hozta a szél.

A lejtő felénél járva a hang forrására is fény derült. Az út itt egy dur-

va kőhídban folytatódott, amely a hegyek teteje felől érkező, rohanó fo-

lyó fölött vezetett át. Maga a híd mindössze egy kőívből állt, korlát

egyik oldalán sem volt. Ahogy a hintó a tákolmány közepéhez ért, egy

gallyakból és mindenféle összeszedett hordalékból álló, nagy tömbbé

formálódott uszadék szabadult el a kövek közül, s hatalmas csattanással

a hintó oldalának csapódott. A lovak megbotlottak, majd ijedtükben fel-

ágaskodtak, amitől leszakadt róluk a hám, s elszabadulva nyaktörő se-

bességgel vágtatni kezdtek a völgy felé. A mellettük gyalogló Hoskinst a

lovak a szakadékba sodorták, a kocsi pedig az oldalára dőlt, egy másod-

percig egy bokornak dőlve egyensúlyozott, majd a híd peremén átfor-

dulva lebucskázott a meredek hegyoldalon, végül egy kopasz fa törzse és

ágai között pihent meg a völgyben, pont a sebesen rohanó folyó partján.

A kocsis leesett a bakról, s élettelenül feküdt a híd peremén.

Ekkorra szinte teljes sötétség fedte már a tájat.

***

– Elmondhatatlanul kedves öntől, ezredes úr, hogy segít a kertben

közlekednem ezzel a kerekes székkel – sóhajtott Miss Delaval, miköz-

ben hátrafordult a székét toló FitzWilliam felé, hogy felvillantsa a véd-

jegyének számító, lefegyverző mosolyát, amelyet ez esetben még dús

szempilláinak rebegtetésével is tetézett. – Bátyám kedélyét annyira meg-

viselte ez a sajnálatos esemény, hogy bánatában szinte ki sem mozdul a

szobájából…

– Sajnálatos esemény? – kérdezett vissza az ezredes zaklatott hangon.

– Mr. Finglow halálára gondol?

– Ó, dehogy, jó uram. Nem! – háborodott fel Miss Delaval. – Hiszen

az valóságos tragédia! Ralph pedig természetesen a legmélyebb megbá-

nást tanúsítja, amiért valaha is támogatta Lady Catherine-t a két úr bér-

leményének lebontását szorgalmazó terveiben. Ha csak megfordult volna

a fejében, hogy ez ilyen szörnyű következményekkel járhat, minden bi-

zonnyal már akkor

Lady Catherine tudomására hozta volna nemtetszését, amikor a nagy-

ságos asszony először megemlítette terveit.

– Ó, tehát néném hozakodott először elő az ötlettel, hogy a Szúette

lakot lebontsák?

– Hát hogyne! Az első pillanattól kezdve tudvalevő volt, hogy ez az

egész Lady Catherine ötlete. Nem, drága uram, az én Ralph bátyám soha

nem sugalmazott volna magától ilyesmit. Túlságosan mély tiszteletet

érez a művészetek s így a művészemberek iránt, különösen, ha azok oly

tehetségesek, mint a szóban forgó festő urak. Illetve most már nem illő a

többes szám használata… Ó, az a szegény, szerencsétlen Mr. Mynges…

Vajon mihez kezd most? Gondolom, visszaköltözik Londonba.

FitzWilliam felsóhajtott, s rezignált hangon így szólt:

– Nos, legalább nem kell szegény embernek a kilakoltatási paranccsal

a feje fölött élnie. Luke bácsikámmal meggyőztük Catherine néném

ügyvédjét, hogy a végzés elhamarkodott, és a jelenlegi helyzetben egyál-

talán nem szükséges, így most úgy áll a helyzet, hogy addig marad a

házban, ameddig csak kedve tartja.

– Úgy vélem, az önök roppant figyelmes gesztusa ellenére Mr.

Mynges, amilyen gyorsan csak lehet, szeretne elköltözni. Nem hiszem,

hogy megnyugvást találna egy ilyen szomorú emlékekkel terhes házban

– mondta Miss Delaval.

– Talán így van. De ha nem ez a sajnálatos esemény szomorította el

oly nagyon a bátyját, akkor mire utalt az imént?

Ezúttal az ezredes hangjából csendült ki némi irónia.

– Nos, természetesen a hamis gyémántok ügyére utaltam. Mint bizo-

nyára emlékszik, bátyám ajánlotta be a méltóságos asszonyhoz a Rundell

& Bridge-et, és most úgy érzi, bolondot csinált magából. Attól tart, hogy

ha visszatérünk Londonba, hamarosan szárnyra kap a történet, szájára

veszik az urak, s ízetlen tréfák áldozatává válik az összes elegáns klub-

ban.

– De hiszen nem is az ő ékszerei voltak! Nem értem, miért lenne eb-

ből neki bármiféle kellemetlensége.

– Nos, talán inkább az bántja – fordította a fejét hihetetlen szögben

hátra Miss Delaval, hogy fekete, bánatos szemét az ezredesre szegezhes-

se –, hogy Lady Catherine nem bízott meg benne, és a köveket elrejtette

valahol, amíg vissza nem ér.

– Ó, így már világos. Valóban így gondolja? Igaz, ami igaz, néném

igen kiszámíthatatlan, szeszélyes teremtés. Szókimondó természete elle-

nére, amelyet többen bizony nehezményeznek is, soha nem lehet tudni,

mit gondol valójában, s hogy milyen érzések vezetik bizonyos döntések

meghozatalára.

– Pedig önnek, ha másnak nem is, illene tisztában lennie a döntések

meghozatalához vezető érzéseivel – mondta Miss Delaval behízelgő

hangon. – Vagy nem a jövendőbeli anyósáról beszélünk?

– Igen, úgy látszik, az lesz. A dolog már csak Miss Anne döntésén

múlik.

– Szegény Miss Anne! Ahogy látom, őt zaklatták fel a legjobban a

szerencsétlen történések – sóhajtott fel Miss Delaval. – Minden tőlem

telhető módon megpróbáltam kicsit felvidítani, rábeszéltem, hogy eszkö-

zöljön a ruhatárában néhány változtatást, sőt, voltam bátor javasolni,

hogy próbálja meg a haját egy kicsit vidámabb loknikba fogni, s ne ezt a

meglehetősen unalmas, koronába font frizurát hordja. Közeledésemet

azonban szinte felháborodottan utasította el, mintha a velem való érint-

kezés valamiféle eretnekség volna. Amikor pedig a napokban Ralph

megkérdezte tőle, pusztán abbéli szándék által vezérelve, hogy elterelje

figyelmét az őt nyomasztó, súlyos gondokról, hogy van-e bármiféle ötle-

te, vajon édesanyja hova rejthette el a gyémántokat, amelyeket ő puszta

segítő szándékkal ki akart tisztíttatni, mire a nagyságos asszony visszaér,

válaszul olyan hévvel támadt rá, mint egy vadmacska: „Hát nem kevert

már így is elég bajt?” – kiabálta. Még soha nem láttam szegény bátyá-

mat ilyen megalázottnak. Úgy kullogott el, mint egy kivert kiskutya. Azt

hiszem, a történtek után fogta magát, és felajánlotta segítségét Lord

Luke-nak a padláson lévő káosz átvizsgálásához, noha az szinte remény-

telen feladat.

– Lehet, hogy Mr. Delaval úgy gondolja – vetette közbe szárazon az

ezredes –, talán odafent megtalálja néném elrejtett gyémántjait. Ha vi-

szont valóban ez a célja, valószínűleg újabb csalódás éri hamarosan.

Catherine néném nem szereti a háznak azon részét, sőt, tulajdonképpen

utál minden olyan tárgyat vagy bútort, amely az öreg kastélyra emlékez-

teti – így oda be sem teszi a lábát. Úgy vélem, a padlás az utolsó hely,

ahova néném egy számára értékkel bíró dolgot rejtene. Ennél sokkal va-

lószínűbb, hogy egyszerűen magával vitte az eredeti gyémántokat, hogy

Adelaide nénémet lenyűgözze velük.

– Egy tengeren túli utazásra? Csak azért, hogy a sógornőjét lenyű-

gözze? Elképzelhetetlen! Biztos vagyok benne, hogy ez nem fordulhat

elő – válaszolta Miss Delaval az ötletnek már a gondolatától is felhábo-

rodva.

Ahogy az ezredes és a hölgy a bokros felé közeledett, egyszerre két

alak tűnt fel gyommal teli vödröket cipelve.

– Micsoda elbűvölően kedves barátság ez Miss Anne és a kertészfiú

között! Hogy is hívják? Joseph? – mondta negédes hangon Miss Delaval.

– Ezekben a napokban, mikor ilyen ritka élmény Miss Anne-t moso-

lyogni látni, igen nagy becsben kell tartani bárkit, aki képes felvidítani a

kisasszonyt. A szív fájdalmára mindig a nevetés a legjobb orvosság, én

azt mondom!

– Egyetértek – bólintott ajkait összeszorítva az ezredes.

A kerekes szék elhaladt a kertészeti kérdéseket élénk hangon vitató,

rájuk ügyet sem vető párocska mellett, s a másik irányból érkező Smirke

felé tartott.

– Hé, Joss! Fiú! – kiáltotta a főkertész szigorú hangon, amelybe már-

már némi élvezet is vegyült. – Lord Luke hívatott, hogy segíts neki át-

nézni valami nehéz holmikat a padláson. Állítsd egy vödör vízbe a pa-

lántákat, és eredj!

– Hagyja, Joss, majd gondom lesz rájuk – mondta Miss Anne. – Elkí-

sérem az istállókig, ha nem bánja.

– Szóval a pipacs majdnem olyan rossz, mint a boglárka – hallotta

FitzWilliam Joss távolodó hangját, ahogy azok ketten sietős léptekkel a

ház felé tartottak –, aztán ott van még egy bizonyos Szardínia szigetén

termő növény, amelyről azt mondják, ha megeszi az ember, addig nevet

tőle, amíg bele nem hal.

A fiú és a lány hangosan felnevetett.

– Micsoda örömmel tölti el az ember szívét, ahogy őket hallgatja! –

mondta Miss Delaval.

Válasz helyett FitzWilliam ezredesnek fintorba rándult az arca, s lép-

teit felgyorsítva a ház felé tolta a kerekes széket.

***

Mrs. Collins és Maria húga éppen Mr. Ambrose Myngesnél volt láto-

gatóban a Szúette lakban. Alice, a macska, amely minden látogatót gya-

nakvással fogadott, hatalmas kegyet gyakorolva rokonszenvével tüntette

ki Mariát, s ezt a lány lábához dörgölőzve mutatta ki. Rajtuk kívül jelen

volt még a seborvos, Mr. Willis, aki éppen Ifjú Tom álmatlanságán pró-

bált segíteni tanácsaival.

– Hideg víz és ecet – mondta éppen –, ebből készítsen borogatást a

homlokára, mielőtt lefekszik.

– Gyűlölöm az ecet szagát – válaszolta Ambrose.

– Megteszi helyette a kamillatea is – javasolta Charlotte. – Vagy a

komló, a nefelejcs, a citromverbéna, a bazsalikom, de az ibolyalevél sem

rossz… és persze ott van még a gyöngymenta is. Annak a leveleiből le-

het ám csak jóféle főzetet készíteni, de semmiképpen nem szabad túl so-

káig forrázni, aztán ha kész, mézzel lehet ízesíteni.

– Mrs. Collins, ön jobb seborvos, mint amilyenné nekem valaha re-

ményem lesz válni – mondta Mr. Willis.

– Az igazi jó barátok, akiket a szívük hoz hozzám látogatóba, azok a

legjobb orvosok.

– Hoztunk egy kosár szárított cseresznyét – mondta Charlotte. –

Amellett, hogy nagyon finom, úgy találom, nyugtatóan is hat az ember-

re, ha lefekvés előtt elmajszol belőle pár szemet.

– A cseresznye csakugyan sok mindenre jó, a kösz-vényeseknek ma-

gam is rendszeresen javallom – mondta Mr. Willis. – Napi tizenöt dara-

bot szoktam felírni a köszvényes betegeknek, azt pedig rájuk bízom,

hogy frissen vagy szárítva fogyasszák.

– Az én bajomra nem jó a cseresznye, a gyász erősebben emészt, mint

a legsúlyosabb köszvény.

– Tudjuk, tudjuk – mondta Charlotte gyengéden, és ha bármi volna

még, amiben tudnánk segíteni, csak szólnia kell. Ha ott jobban érezné

magát, szívesen látjuk a paplakban…

– Ön a gondviselés angyala, Mrs. Collins, de már így is rengeteget

tettek értem. Inkább itt maradnék a házban, közel az én drága barátom-

hoz.

Willis kivett a kosárból egy szárított cseresznyét, s elmajszolta.

– Kiváló! – mondta. – Ismerős nekem ez az íz! Nem Mrs. Godwin re-

ceptje alapján készült véletlenül?

– Csakugyan az alapján készítettem – válaszolta Charlotte. – A ház-

ban megtaláltam egy receptkönyvét, s rendszeresen eredménnyel forga-

tom. Minden évben gondom van rá, hogy el tudjak hozni egy nagy ko-

sárnyi gyümölcsöt Rosings páratlan cseresznyéséből. Atyaég, csak most

jut eszembe, hogy jövőre talán máshol kell majd gyümölcs után néznem,

ha valóban kivágják az egész cseresznyéskertet! Micsoda vétkes köny-

nyelműség volna! Hiszen azok a fák annyi termést hoznak évről évre,

hogy az emberek a csudájára járnak.

– Most, hogy esély mutatkozik a Szúette lak megmenekülésére, ne

adjuk fel a reményt; Lady Catherine talán a cseresznyéssel kapcsolatban

is meggondolja magát.

– Sir Lewis igen kedvelte a cseresznyéskertet – vetette közbe a fejét

ingatva Mr. Willis. – Sokszor láttam a fák között sétálni, különösen cse-

resznyevirágzáskor. Még arra is volt gondja, hogy a végakaratába egy

kitételt írasson, amelyben előírta, hogy minden betakarításkor egy zsák

cseresznyét ajándékképpen Mr. Godwin, az akkori lelkész házához szál-

lítsanak, hogy Mrs. Godwin ezt a fenséges finomságot készíthesse belő-

le.

– Milyen megható! Megindító a kedvessége.

– Valóban, ám a sors akaratából Mrs. Godwin előbb távozott el a vi-

lágról, mint Sir Lewis, így figyelmessége idővel hiábavalónak bizonyult.

De úgy látom, ittlétünkkel csak fárasztjuk Mr. Tomot, így én ezennel

búcsút is vennék önöktől.

Mr. Willis felállt, meghajolt a hölgyek előtt, s kiment a ház elé, ahol a

kocsija várta.

– Jól ismerte Sir Lewist, Mr. Mynges? – kérdezte Maria, miután ösz-

szeszedte a bátorságát erre az indiszkrécióra.

– Én? Nem, nem igazán. Legalábbis nem olyan jól, mint az én

Desmond barátom. D-Desmond már jó néhány évvel azelőtt rendszeres

vendég volt itt, hogy én megismertem volna Sir Lewist. Annak idején

iskolatársak voltak. De miért kérdezi, Miss Lucas?

– Nos… tudja, csak érdekelt… hogy miféle ember volt Sir Lewis.

Tudja, annyi mindent hall az ember, aki pedig már nincs köztünk, arról

csak ilyen formában tudhatunk meg bármit is. De például honnan lehet

megtudni, hogy vajon a költészetet kedvelte-e?

– A költészetet? Hát ezt meg miért szeretné ennyire tudni?

– Hát, ha valaki örömét leli a virágzó cseresznyefák közötti sétában,

attól minden bizonnyal a költészet sem lehet idegen, nem gondolja?

– Maria, úgy látom, szárnyaló képzeleted ismét elragadott – mondta

Charlotte. – De itt az idő, hogy hazatérjünk, hiszen négy éhes gyermek

vár ránk. Viszontlátásra, Mr. Mynges, hamarosan újra eljövünk önhöz.

– Nem is tudja, mekkora örömöt szereznek minden látogatásukkal.

Útban a paplak felé Maria a gondolataiba merült. Egy kézzel írt ver-

sen járt az esze, amelyet Mrs. Godwin receptkönyvében talált. A cetlit,

amelyen a vers volt, egy kéménytűz esetére írt útmutató („Csukj be min-

den ajtót s ablakot, majd fogj egy benedvesített törülközőt…”) lapjai kö-

zé rejtették. A kézírás bizonyosan nem Mrs. Lucy Godwiné volt, ezt

könnyedén meg lehetett állapítani az általa sűrűn, apró gyöngybetűkkel

írt receptekkel összehasonlítva. Ez az írás folyamatosabb volt, s betűi is

nagyobbak. Maria felidézte a verset, amelyet egy kitépett lapra írt a szer-

zője, talán csak pillanatnyi érzéseit papírra vetve:

Muszlin legyen, ne selyem,

Fehér, mint frissen fejt tejem,

Kettőnket takarjon be,

Fejünk fedje szövete.

Az óvó köd is betakar,

Mindkét szív találkát akar.

Köd fehérlik, mint az arcod,

Nem értheti más e harcot:

Virágnak csak pusztulás,

Sárban sziromelmúlás;

De cseresznyénk egész más:

Édes, finom piroslás,

Betakar, s elfed, eltemet,

Szerelmünk mind tőle ered.

Bizonyosan nem a világ legjobb verse, Maria mégis talált valami

meghatót, megindítót a leplezetlenségében. Az járt a fejében, vajon ki ír-

hatta. Mindenesetre Charlotte-nak nem említette a dolgot.

***

– Végre érkezett levél Lady Catherine-től! – kiáltotta Mrs. Jenkinson

a szóban forgó levelet lobogtatva, amint a reggelizőszalonba lépett.

Lord Luke meglepetten nézett fel az étkezésből.

– De bizonyára nem Great Morranről küldte, ugyebár. Ilyen rövid idő

alatt még biztosan nem juthatott oly messzire. Legalábbis – tette hozzá

gyorsan összeszedve magát –, ha oda is ért, levele bizonyosan nem ér-

kezhetett meg ilyen gyorsan.

– Nem, a levelet Truróban adták fel. Az utakra és az ételek minőségé-

re panaszkodik benne. Mint írja, mindkettő silány. Valamint reményét

fejezi ki, hogy ön a legjobb egészségnek örvend, Lord Luke.

– Nos, nem éppen – válaszolta nyűgösen. – Régi bajom kínoz ismét;

kétség sem férhet hozzá, hogy a padlás porának-mocskának köszönhető-

en. De hagyjuk, amúgy sem vagyok panaszkodó ember.

Ezt hallva Mrs. Jenkinson kérdőn felhúzta a szemöldökét, de túl jó

képzést kapott ahhoz, hogy egyet nem értésének más módon is hangot

adjon.

Ekkor a kertészfiút, Josst jelentették be, aki egy merő porban, mégis

vidáman jelent meg az ajtóban.

– Nos, Joss, mi hír odafentről?

– Azt kérte tőlem, uram, hogy azonnal hozzak le minden olyan do-

bozt, amelyben papírokat találok. Már itt is vagyok eggyel. Ez itten tele

van mindenféle kézzel írt dolgokkal. Belenéztem, s azonnal hoztam is

önhöz.

Mrs. Jenkinson egy halk sikolyt hallatott.

– A por! Azonnal szóljon le a konyhába, Frinton, hogy jöjjön fel va-

laki egy portörlővel és egy vizes ronggyal, de szaporán, mielőtt még az

egész szobát beteríti!

– Ó, ezzel aztán végképp nem kívánok foglalkozni. A por a legkevés-

bé sem érdekel! – kiáltott fel Lord Luke izgatottan. – Lássuk csak, mit

rejthet… ráterítek egy asztalterítőt, hogy ön is megnyugodjon, Mrs.

Jenkinson. – így is tett, más kérdés, hogy ettől azonnal sűrű porfelleg

emelkedett fel a doboz tetejéről, s a szobában állók rögtön köhécselni

kezdtek tőle.

Nem úgy Lord Luke, őt ugyanis annyira lefoglalta a megsárgult papí-

rok közötti kutakodás, hogy ügyet sem vetett a többiekre. Izgatott, gyors

mozdulatokkal az egész mahagóni koffert átnézte.

Pár perc múltán azonban csalódottan feladta.

– Ez semmi, csak egy be nem fejezett regény lapjai. Valami Mrs.

Ophelia Ogilvie írta… Soha nem hallottam róla.

– Ó, de én igen! – kiáltott fel izgatottan Mrs. Jenkinson. – Úgy em-

lékszem, Sir Lewis nagynénje volt, Walpole feltétlen híve. Sok könyvet

írt, de csak egy érte meg, hogy ki is adják.

– Nos, ezen nem vagyok meglepve, ez itt ugyanis borzasztó unalmas-

nak tűnik – mondta Lord Luke. –Kívánja esetleg magához venni és elol-

vasni, Mrs. Jenkinson? Ha igen, vigye bátran, az öné. Joss, fiú… sajnos

nem ezt kerestem. Eredj, keresgélj tovább! Ha siker koronázza erőfeszí-

téseidet, s megkerül, amit keresünk, tíz arany guinea üti a markodat.

– Köszönöm, méltóságos uram – mosolygott Joss, majd megvakarta

porlepte üstökét, és távozott a szalonból.

Nyolcadik fejezet

Mikor Lady Catherine visszanyerte eszméletét, egy dohos, gyéren bú-

torozott helyiségben találta magát egy kemény, kényelmetlen alkalma-

tosságon fekve. Szörnyen érezte magát – ez pedig szokatlan volt

őladysége számára, hiszen egész életében remek egészségnek örvendett,

egy darázscsípésnél vagy gyomorrontásnál komolyabb baja soha nem

volt. Most azonban sajogtak a csontjai, úgy érezte, testét tetőtől talpig

sebek és horzsolások borítják, oly kínzó főfájás gyötörte, mintha valaki

egy kalapáccsal ütötte volna belülről a koponyáját, s mindezek tetejébe,

vagy talán még inkább ezek ellenére, soha nem tapasztalt éhség kínozta.

– Hol vagyok? – kérdezte hangosan, szokás szerint azonnali választ

várva kérdésére. Válasz azonban ezúttal nem érkezett. Megpróbált

megmozdulni. Kétségbeesett kísérletére válaszul teste minden porcikájá-

ba oly éles fájdalom nyilallt, hogy újra elveszítette eszméletét.

Második ájulása azonban már nem tartott olyan sokáig, mint a koráb-

bi, s inkább alvásra emlékeztetett. Magához térve újra megkérdezte: –

Hol vagyok? Ki van ott?

Válasz továbbra sem érkezett.

Végül, hosszú percekig tartó kísérletezés eredményeképpen sikerült

ülő helyzetbe feltornáznia magát. Körbenézett a helyiségben.

Most vette csak észre, hogy eddig egy hajókon használatos, durva kö-

télből font függőágyon hevert. Egy fekete bundát terítettek rá takaró

gyanánt, amely a saját ruhadarabja volt, párnának pedig az ahhoz tartozó

muffot gyűrték a feje alá. Mindkét holmi csuromvizes és csupa sár volt.

Újabb komoly erőfeszítések árán sikerült kikászálódnia a függőágy-

ból, s megvetette remegő, merev lábát a helyiség döngölt padlóján.

– Hahó, kérem! – kiáltozott. – Hol vagyok? Mi történt velem?

Hoskins? Thompson? Hol vannak? És mi ez az egész?

Semmi válasz nem érkezett.

Növekvő aggodalommal és egyre feszültebben bár, de Lady

Catherine igyekezett felmérni a helyzetét.

Egy kis szobában volt, amely egyszerre volt hideg és nedves. Ez nem

volt meglepő, hiszen – ahogy Lady Catherine is ráébredt – a korábban a

fejfájásnak tulajdonított robaj nem más volt, mint szikláknak ütköző hul-

lámok hangja, amelyet valahonnan a közelből hozott a szél, ezenkívül

pedig hallani vélte egy szintén meglehetősen közeli vízesés, avagy zuha-

tag hangját is.

A szobának voltak ugyan ablakai, de egyrészt aprók voltak, másrészt

oly magasra helyezték őket, hogy egy rajtuk keresztül a szobába érkező,

gyenge fénysugáron kívül más hasznuk nemigen, lehetett. A masszívnak

látszó ajtó festetlen, megmunkálatlan fából készült. Lady Catherine oda-

botorkált, s megpróbálta kinyitni, de zárva volt. Elkezdte az öklével ütni,

miközben hangját összeszedve kiabált:

– Nyissák ki! Követelem, hogy azonnal nyissák ki ezt az ajtót! – Vá-

lasz azonban most sem érkezett.

Ekkor vette csak észre, hogy az ajtó előtt egy tócsa van, amely szem-

látomást növekszik a repedéseken át beömlő víz miatt.

Lady Catherine-t jeges rémület töltötte el.

Fogoly vagyok – gondolta. – De hát kinek a foglya? És vajon mik a

szándékai velem?

Megpróbált visszaemlékezni a történtekre, de hiába erőlködött, sem-

mi nem jutott eszébe. A hintón utazott Hoskinssal, megálltak Truróban,

majd egy borzalmas birkapörköltből és szétfőtt zöldségekből álló vacso-

ra elfogyasztása után… De mi történt utána? Ez volt minden, amire visz-

sza tudott emlékezni.

Visszafordult a szoba felé, hogy tovább vizsgálódjon, s ekkor kis hí-

ján újra elalélt – ám ezúttal ijedtében.

Hirtelen mély horkolás hangja ütötte meg a fülét. Csak ekkor vette

észre, hogy a szoba egyik sarkában egy matracon egy férfi fekszik moz-

dulatlanul, s szemlátomást mélyen alszik. Szakállas, torzonborz férfi

volt, hosszú, ősz haja szakadt ruházatához hasonlóan csuromvizes, és

szinte teljesen sár borította… Ahogy saját ruhadarabjait is – ébredt rá

hirtelen Lady Catherine. Szóval ezzel az emberrel volt együtt valamilyen

oknál fogva. Netán valami baleset érte?

– Ébredjen! – szólította meg türelmetlenül. – Azonnal keljen fel, és

tájékoztasson, mi történt velem!

A férfi azonban tovább aludt, s arra sem reagált sehogy, amikor Lady

Catherine a vállánál fogva megrázta. Ettől szöget ütött a méltóságos asz-

szony fejébe a gondolat, hogy a férfi talán beteg. Ahogy jobban meg-

vizsgálta, valóban feltűnően vörösnek tűnt a feje, légzése pedig gyors és

szaggatott volt.

– Hahó! Halló! – kiabált ki ismét az ajtón át. – Ez a férfi itt segítségre

szorul. Úgy vélem, azonnal orvost kellene hívni hozzá.

Válasz ezúttal sem érkezett, s Lady Catherine-t jeges rémülettel töl-

tötte el a gondolat, hogy az ajtó túloldalán gonosz emberek vannak, akik

szándékosan nem válaszolnak; vagy, ami még rosszabb, valóban nincs

odakint senki, s ő valahol a vadon mélyén van összezárva ezzel a beteg

férfival, ahova ismeretlen fogva tartójuk vetette ki őket, hogy aztán sor-

sukra hagyatva, a menekülés reményétől is megfosztva éhen haljanak.

Lady Catherine még egyszer alaposan átvizsgálta a szobát a benne

fekvő férfival együtt, most azonban már nem a menekülés lehetőségét

keresve, hanem a benti lét mikéntjét mérlegelve.

A falak kőből épültek, a padló pedig döngölt föld volt. A mesterge-

rendába szögeket vertek, amelyeken néhány férfiruha lógott. Volt még a

szobában néhány konyhai eszköz, egy hosszú nyelű fazék, egy serpenyő

és egy fakanál. Egy feketére füstölt oldalszalonna lógott még a gerendá-

ról, az egyik sarokban pedig egy kosárban néhány alma, amelyek közül

több már rothadásnak indult. A falból egy cső állt ki, amelyből egy nagy

kőedénybe csöpögött a víz, onnan pedig egy szennyvízcső vezetett a

padló alá. Az egész szoba lejtett egy kicsit a felé a sarok felé, ahol az el-

vezető volt. Egy kezdetleges tűzhely állt még ott három gránitlapból, az

aljában csak nedves hamu látszott, viszont az almáskosárral szemközti

sarokban halomba rakva fahasábok sorakoztak. Egy keskeny polc volt

még az egyik falra erősítve, ezen egy lámpa és néhány gyertya állt.

Az ajtó előtt gyűlő tócsa egyre nagyobb és nagyobb lett.

Lady Catherine rádöbbent, hogy akár ételről, akár meleget adó tűzről

legyen szó, ezekhez mindketten kizárólag az ő erőfeszítései révén jut-

hatnak hozzá – Lady Catherine viszont még soha életében nem rakott tü-

zet.

***

FitzWilliam ezredes a templom kertjén keresztül a hunsfordi temető

irányába tolta a kerekes székben ülő Miss Delavalt, hogy virágot helyez-

zenek el Mr. Desmond Finglow sírján. A sírhantot ekkorra már elegyen-

gették, de fejfa még nem került rá.

Hunsford falu apró, szürke, de tiszteletet ébresztően ódon temploma

két hatalmas ciprusfa között emelkedett ki a domboldalból. A környéket

oly csekély számú ember lakta, hogy a temető helyét is csak néhány tu-

cat fejfa jelezte. A legfrissebb sír, nem messze Öreg Tom még nedves

földdel fedett végső nyughelyétől, Mr. Barnabas Godwiné, a templom

előző plébánosáé, Canterbury kanonokjáé volt, s mellette nyugodott sze-

retett felesége, Lucy is, aki néhány évvel ura előtt távozott az élők sorá-

ból.

– Miért nincsen fejfája Sir Lewis de Bourgh-nek? –kérdezte Miss

Delaval, miután lerakta nárciszból, jácintból és galagonyavirágból ösz-

szeállított, illatozó csokrát Öreg Tom sírjára. – Hát nem csodálatosak?

Megkértem Smirke-et, hogy készítsen nekem egy csokrot a legszebb vi-

rágaiból. Micsoda kedves, szolgálatkész ember ez a Smirke, nem igaz?

Mindig örülök, ha lehetőségem nyílik szót váltani vele.

– Kedves és szolgálatkész bizonyos személyekkel – válaszolta

FitzWilliam ezredes csendesen. – És azért nincs fejfája Sir Lewisnak,

mert bent a templomban állították fel azt a táblát, amely emléket állít

remek tulajdonságainak s erényeinek. Ha érdekli, szívesen besegítem a

templomba, hogy megtekinthesse.

– Ó, köszönöm, de úgy vélem, ilyen szép időben hiba volna önként

tető alá húzódnunk. Egyébiránt már emlékszem is a táblára, az egyik va-

sárnapi istentisztelet után jobban szemügyre is vettem. A gyászoló öz-

vegy állította, ugye? Bár néha eszembe jut, ezek a gyászoló özvegyek

vajon mennyire gyászolják urukat egy idő után, nem igaz, Mr.

FitzWilliam? Az mindjárt látszik, hogy Lady Catherine elég gyorsan le-

vetette gyászruháját s fekete fátylát.

– Kívánja, hogy visszatérjünk a házhoz? – kérdezte az ezredes. – Fel-

hősödik az ég.

– Kérem, maradjunk még egy darabig, ha nem okozok gondot önnek.

Olyan szép kilátás nyílik innen a domboldalból, ahogy a sötét felhők már

árnyékot vetnek a frissen serkenő falevelekre és a fehér virágokra a bok-

rokon. Bárcsak köztünk volna még Mr. Finglow, hogy megfesthesse ezt

a gyönyörű tájat, vagy csak itt lehetne velünk, hogy együtt gyönyörköd-

jünk benne.

Az ezredes olyan arckifejezéssel nézett körbe, mintha ő is hasonló-

képpen gondolná.

– Mondja csak, ezredes úr – kíváncsiskodott Miss Delaval –, miért

veszi el az unokatestvérét, Miss Anne-t? Ha szabad megjegyeznem, a

vak is láthatja, hogy sem önnek, sem jövendőbeli arájának nincs ínyére a

közelgő frigy megkötésének még a gondolata sem. És bocsássa meg, ha

messzire merészkedem ezzel a kijelentésemmel, de annyira nem lehet-

nek rosszak jelenlegi körülményei, hogy ilyen áldozatot legyen kényte-

len meghozni.

Tudom, hogy most rettentő arcátlannak tűnök az ön szemében, hogy

ilyen kérdéseket intézek egy általam alig ismert úriemberhez, akivel

mindössze a Mr. Bingley házában történt találkozásunk óta válthatok

szót. Mivel azonban a bátyám oly kedves barátja Mr. Bingley-nek, ön

pedig kisgyermekkora óta ismeri őt, úgy gondolom, talán mégis megbo-

csátja, hogy olyan bensőséges témában faggatom, amelyet az ember álta-

lában csak a hozzá legközelebb állókkal oszt meg.

Az ezredesre villantotta leglefegyverzőbb mosolyát.

– A frigy mellett számos körülmény szól, ráadásul rajtam kívül több

érintettnek is komoly érdeke fűződik hozzá – válaszolt az ezredes vissza-

fogott, komor hangon. – A fenti okok közül pedig nem mindegyik…

anyagi természetű.

– Más szóval az történt, hogy az ön családja a feje fölött úgy határo-

zott, hogy szegény Miss Anne végleg pártában marad, hacsak az ön szí-

ve meg nem esik rajta. Bár most, hogy jobban belegondolok – folytatta

Miss Delaval töprengő hangon –, nem is mindig annyira szürke az a kis-

lány. Volt szerencsém már látni a kisasszonyt olyankor, amikor nem a

legjobb (vagy mondjam inkább, hogy a legrosszabb?) kedélyállapotban

volt, s ilyenkor bizony roppant élénknek, sőt, néha igen fel-dúltnak lát-

tam. Például, amikor a bátyám közelített hozzá, hogy állandó rosszked-

véből kiemelje egy-egy tréfás történettel. Bárcsak férjes asszony volnék,

hogy magammal vihessem a városba egy nyárra! Meggyőződésem, hogy

nagyon jól érezné ott magát. Minden bajának forrása anyjához fűződő,

sajnálatosan rossz kapcsolata. Gondoljon csak bele, micsoda változáso-

kon menne keresztül a kisasszony, amint kiszabadulna Lady Catherine

állandó felügyelete alól.

– Arra próbál kilyukadni, hogy talán inkább az ön bátyjához kellene

hozzámennie? – kérdezte az ezredes szárazon.

– Nos, nincs kételyem afelől, hogy ez mindkét fél számára komoly

előnyökkel járna, ön nem így találja? Miss Anne sokkal élvezetesebb,

változatosabb életre kapna esélyt Ralph mellett, mintha itt élné le hátra-

lévő napjait Rosingsban – ráadásul ön is megszabadulna a szomorú köte-

lesség béklyójától. Az jár a fejemben, vajon mihez is kezdene a hirtelen

jött szabadságával, ezredes úr. (Újabb lehengerlő mosoly.) Mit gondol,

találgathatok?

A kérdésre nem érkezett válasz, mert ekkor a Miss Delaval által ko-

rábban megcsodált fekete felleg föléjük ért, s súlyos terhét zivatarként a

környékre eresztette.

Mivel öltözékét tekintve sem a hölgy, sem kísérője nem volt felké-

szülve az időjárás szeszélyes változására azután, hogy ragyogó napsü-

tésben indultak el Rosings-ból, az ezredes most sietős léptekkel a temp-

lom fedett belépője felé irányította a kerekes széket.

– Te jó ég, ez aztán hirtelen jött! Ez is azt bizonyítja, mennyire érde-

kes kérdést boncolgattunk éppen; észre sem vettük a közelgő felhőket.

Tudja, ezredes úr, én mindig úgy megnyugszom és ellazulok az ön társa-

ságában. A mi gondolataink mindig egy irányba tartanak, megfigyelte

már? Néha az az érzésem, egy korábbi életünkben mi igen jól ismertük

egymást. Hisz ön a lélekvándorlásban, ezredes úr?

– Természetesen nem hiszek benne. Bemenjünk a templomba?

– Ó, ne, semmiképpen! Valaki az orgonán játszik éppen, azonkívül

meggyőződésem, hogy ez a kis zivatar is hamarosan elvonul. Amíg itt

várakozunk, tehetne nekem egy kedves szívességet, ezredes úr. Úgy ér-

zem, szálka vagy egy apró tövis ment az ujjamba, talán még akkor, ami-

kor a virágágyások mellett jöttünk el. Megtenné, hogy kiszedi? Erősen

meg kell nyomnia a mutatóujjával és a hüvelykujjával a kezemet, hogy

jól lássa. Nos, látja már?

FitzWilliam nem látott semmiféle szálkát.

– Igen kevés a fény. Nem lenne jobb, ha megvárnánk ezzel, hogy

visszaérjünk a kastélyba? Mrs. Jenkinson egy tű és némi forró víz segít-

ségével egy perc alatt fájdalommentesen kiszedi, bármi is legyen az.

– De annyira fáj! Kérem, legalább próbálja meg. Ha letérdel elém, ta-

lán jobban látja majd.

Az ezredes arckifejezése elárulta, mennyire húzódozik a feladattól. A

templom tornáca tágas volt, így volt elég hely a kerekes széket forgatni,

kövekből kirakott talapzata azonban csuromvíz és sár volt. Nadrágja

tisztaságának emléke fölött morogva az ezredes letérdelt, mindkét kezé-

vel megfogta Miss Delaval sérült kézfejét, s megpróbálta kihúzni a látha-

tatlan tövist.

Ebben a pillanatban a domboldal felől feltűnt Mrs. Collins és a férje,

akik a templomban orgonáló Miss Lucas megmentésére siettek éppen,

kezükben esernyőkkel. És, mintha csak a sors keze lett volna a dologban,

maga Maria Lucas is megjelent a templom ajtajában.

***

– Vicces dolgot találtam odafent a padláson – mondta Joss Anne-nek.

– Mi volna az?

Anne-t soha nem untatták Joss történetei a Rosings ház padlásán po-

rosodó, ódon tárgyakról, amelyekre kutakodása során bukkant: szablyák,

nyársak, páncélmellények, számszeríjak, edények, s néha olyan ősi per-

gamentekercsek kerültek elő, amelyek csak a jó ég tudja, miféle ősök

gondolatait, érzéseit őrizték. Bőven kerültek elő könyvek, képek, fest-

mények s molyrágta ruhák is.

– Szavamra, mintha malomköveket tárolnánk odafönt. Nem is egyet,

olyan, mintha a házban lakók szántszándékkal több tucat malomkövet

vittek volna a padlásukra – mondta Anne. – Ha az enyém lenne Rosings,

fognám, és kivitetném az egészet a szemétdombra.

– De hiszen az öné is lesz majd, ha hozzámegy az ezredeshez, nem

így van, kisasszonykám?

– Nem akarok hozzámenni az ezredeshez – vágta rá Anne. – És biztos

vagyok benne, hogy ő sem akar elvenni engem. Úgy gondolom, Miss

Lucasba szerelmes. Sőt, ebben szinte bizonyos vagyok.

– Hát akkor miért nem őt veszi el? Miért nem kéri meg?

– Mert neki nincs pénze. Azonkívül engem már odaígértek neki. Ha

mi ketten egybekelünk, egész Rosings reá száll, és akkor végre ő is gaz-

dag, megbecsült ember lesz. Kíváncsi vagyok, neki milyen szándékai

lesznek a padláson porosodó lomokat illetően.

– De hát miért nem beszél vele ezekről az érzéseiről, kisasszonykám?

– Nem szívesen beszélek vele. Nem kedvelem eléggé. Na, de mi volt

az az érdekes dolog, amit fent talált, Joss?

– Nos – kezdte Joss –, egy könyvet találtam. Fákról szól. Beszéljünk a

fákról! a címe.

– És ez volna olyan hihetetlenül érdekes?

– Nem a könyv maga. Hanem… várjon csak, inkább megmutatom.

Egy könyves szekrényben találtam mindenféle más papírok között, ame-

lyeket aztán levittem a méltóságos úrnak, hogy átvizsgálja, köztük van-e,

amit keres. Ő viszont még nem válaszolt, így a könyv most is ott van a

könyvtárban, ahova vittem.

– Lemegyek és megszerzem – mondta Anne. – Remélem, tényleg

ennyire érdekes.

A két barát éppen palántákat ültetett a sövényekkel határolt vetemé-

nyes kerítés felől eső végében.

– Várjon meg, az egész nem tarthat tovább pár percnél – mondta An-

ne. – Hogy nézett ki a könyv?

– Vörös bőrkötésű, Miss Anne, de bizony már igen kopottasnak tűnt.

És kicsi, nem hiszem, hogy nagyobb lenne, mint egy fél tégla.

Anne bólintott, s elszaladt a könyvtár felé. Amikor odaért, hangos ki-

áltozás s jajveszékelés közepette egy egész csoportot talált ott. Lord

Luke, FitzWilliam ezredes, Mrs. Jenkinson és az inas, Frinton mind La-

dy Catherine cselédjét, Pronkumöt próbálta hisztérikus rohamából ma-

gához téríteni, aki felváltva kapott sírógörcsöt és fohászkodott az égiek-

hez kegyelemért.

– Ó, asszony, hallgasson már el! Fejezze be ezt a fülsértő lármázást,

ha mondom! – kiabálta Lord Luke mérgesen.

– Mi az ördög történt itt? – kérdezte Anne a szokásosnál jóval élén-

kebb hangon.

– Hogy mi történt? Mészárlás és vérfürdő, az történt! – sikította ma-

gából kikelve Pronkum. – És szörnyűséges kínzás és gonoszság és égbe-

kiáltó bűn, az történt!

Kitörése közben kezével az asztalon heverő papírdarabot csapkodta

hisztérikusan, amely minden bizonnyal a padlásról származhatott, hiszen

az ütlegelés nyomán vaskos porfelhő szállt fel róla.

Mrs. Jenkinson és Miss Delaval a siker legcsekélyebb esélye nélkül

próbálta megnyugtatni a cselédet, miközben Miss Anne újra feltette a

kérdést: – Mi történt?

– Az ön nagybátyja levelet kapott ma reggel – mondta FitzWilliam

ezredes nagyon sápadtan és meggyötörten.

– Levelet? Kitől?

– Ó, nagyságos asszonyom! Ó, drága úrnőm! – zokogta Pronkum.

Anne feldúlt lett.

– Édesanyám küldte a levelet?

– Ó, irgalmas Istenem, Lord Luke! – sírta el magát Mrs. Jenkinson is.

– Gondolja, hogy helyénvaló, ha Miss Anne is tudomást szerez a dolog-

ról?

– Bőven elérte már azt a kort, amikor fel tud dolgozni egy ilyen hírt –

csattant fel Lord Luke. – Hiszen már tizennyolc éves, vagy nem?

– Meghalt az anyám? – kérdezte Anne.

– Nem, dehogy. Legalábbis nagyon reméljük, hogy nem halt meg –

mondta FitzWilliam ezredes.

– Hát akkor mondja már el valaki, mi történt!

– A levélen nem szerepel aláírás – mondta Lord Luke. – Úgy tűnik,

Cornwallban adták postára, a nyugati partnál. Pénzt követelnek benne

édesanyád életéért cserébe, s fenyegetőzve ígérnek mindenféle szörnyű-

séget, ha nem fizetünk.

– Mennyi pénzt akarnak? És miféle fenyegetések hangzottak el?

Lord Luke és FitzWilliam ezredes lopva egymásra nézett.

– Pontos összeget nem jelöltek meg – fordult Lord Luke Anne felé, s

arckifejezéséből könnyen ki lehetett olvasni, hogy egyáltalán nem találja

egy anyjáért aggódó leányhoz illőnek a kisasszony közönyös, már-már

tárgyilagosnak mondható reakcióját. – És a fenyegetések sem térnek ki

bizonyos részletekre. Csak annyi van benne, hogy a kínzástól sem riad-

nának vissza, s hogy esetleges nemtörődömségünk büntetését szegény

húgom szenvedi majd el.

– De hiszen hogyan lehetne kifizetni egy olyan összeget, amelynek

nem jelölték meg a nagyságát? És az átadás helyét? Idejét?

– A levél sejteni engedi, hogy hamarosan egy újabb követi.

– Úgy vélem – szólt közbe Mr. Delaval –, hogy az emberrablási ese-

tek jelentős részét így bonyolítják a gazemberek. Kezdetben csak annyit

akarnak elérni, hogy megijedjenek és engedelmessé váljanak a szeren-

csétlen elrablott személy hozzátartozói, vagyis azok, akiktől a váltságdíj

megfizetését remélik.

Lord Luke és FitzWilliam ezredes rosszalló pillantást vetett a közbe-

szólóra, s nem csak azért, mert a fiatalember szemlátomást igen jól tájé-

kozottnak mutatkozott emberrablási ügyekben.

– Láthatnám esetleg a levelet? – mondta Anne, s kinyújtotta kezét a

Lord Luke kezében lévő gyűrött, piszkos papírdarab felé.

Az idős úr habozni látszott.

– Nem vagyok benne biztos, hogy helyénvaló lenne. A levél nyelve-

zete sajnálatosan szókimondó bizonyos esetekben.

– Ó, az ég áldja meg önt! – kiáltott fel Anne bosszúsan. – Hiszen az

anyámról van szó.

Ez hatott. Lord Luke habozva átnyújtotta a levelet, de ekkor közbelé-

pett Pronkum, s vérfagyasztó sikoly kíséretében a papírdarab után ka-

pott, majd egy mozdulattal a lobogó tűzbe vetette.

– Ez a megfelelő helye ennek a gonoszsággal átitatott levélnek! – si-

kította, majd teljes hosszában elterült a földön, s lábával rúgkapálva, ke-

zével a padlót csapkodva fülsértő jajveszékelésbe fogott.

– Na, most már aztán végképp elég volt! Azonnal szólítson ide né-

hány szolgát, Frinton, és vigyék fel ezt az asszonyt! – parancsolta Lord

Luke viszolyogva. – Legyen már csend végre, hogy tudjunk gondolkod-

ni.

– De hát mit tehetnénk most anyám érdekében?

– Egyelőre nem sokat. Sőt – tette hozzá Lord Luke –, most, hogy már

a papír sincs meg, még talán annyit sem. Hiszen mit is tehetnénk mást,

mint hogy várunk?

– Legalább megmutathattuk volna a csendőröknek… – vetette közbe

FitzWilliam ezredes.

Lord Luke tekintete elárulta, milyen kevésre taksálja azt a hasznot,

amelyet a fenti lépés hozhatott volna az ügyben. Mrs. Jenkinson, mivel

közben Anne szép sorjában visszautasította a repülősót és egyéb szíverő-

sítőket, kisietett a könyvtárból, hogy a szolgák segítségére legyen

Pronkum lecsillapításában, akinek sikolyai még mindig hallatszottak az

emeleti folyosók irányából.

– Szegény Miss Anne! – mondta Miss Delaval. – Ön most biztosan

igen komoly sokkot él át, kedvesem.

– Nos – válaszolta Miss Anne szenvtelen hangon az biztos, hogy nem

mindennap kap az ember ehhez hasonló híreket.

Szemét eközben végighordozta az egyik asztalon halomba rakott, po-

ros könyveken, majd amikor rábukkant arra, amelyikért jött, kivette a

többi közül, s a könyvvel a hóna alatt elhagyta a szobát.

Ám mire visszaért a veteményeshez, Josst már nem találta ott.

Helyette csak Smirke volt ott, aki éppen esővízzel átitatott, messziről

bűzlő komposzthalmot rakodott le a talicskájáról.

– Le kellett küldenem a gyereket Marsdenbe egy talicska hamuzsírért,

Miss Anne – mondta szokásos behízelgő hangján. – Tudja, az ifjú Joss

nem állhat mindig az ön szolgálatában, hiszen nem ezért kapja a fizeté-

sét. Vagy úgy gondolja a kisasszony, hogy jobban tenném, ha szólnék a

méltóságos úrnak, hogy azért nem tud időt szakítani bizonyos kötelezett-

ségeire, mert éppen önnel van?

– Kétlem, hogy a méltóságos urat ez különösebben érdekelné – vála-

szolta hidegen Anne. Majd adott egy guinea-t Smirke-nek, és hóna alatt

a Beszéljünk a fákról! című könyvvel a szobájába sietett.

A borító belső felén egy megkopott, barna tintával írt ajánlás bukkant

elő:

Á Mon Chéri

Az ő Igaz Csillagától

Az ajánlás alatt pedig ugyanazzal a kézírással az alábbi versike volt

olvasható:

Szedd, s edd a cseresznyét, Mary,

Ó, szedd, s edd, mi kedved!

Szedd, s edd a cseresznyét,

Mary, Szerelem ágán mi termett.

***

Lady Catherine nagy megnyugvással tapasztalta, hogy a dobozkában,

amelyet a polcon talált, miközben gyújtós után kutatott a szobában, egy

vízhatlan táskában faggyúgyertyák sorakoztak. Még ennél is jobban

megörült a dobozban talált másik tárgynak, amely úgy működött, mint

egy pisztoly: egy kar elfordítása után a ráerősített tűzkő egy acéllapnak

csapódott, s ezáltal szikrát vetett. Lady Catherine számára azonban még

ennek az egyszerű, ám annál okosabb kis szerkezetnek a használata is

komoly fejtörést okozott; ráadásul ügyetlensége tovább rontott a helyze-

ten, hiszen hiába sikerült többször is szikrát pattintania, a szurokba már-

tott lepedő-darabok és kötélvégek, amelyek egyébként minden kétséget

kizáróan azt a célt szolgálták, hogy a szikrákból tüzet lehessen szítani,

nem kaptak lángra. Nem adta fel, próbálkozott tovább, bár többször sírás

fojtogatta a csalódottságtól, ha eszébe jutottak Rosings éjjel-nappal szün-

telen, nagy lánggal égő kandallói. Kialudt valaha is a tűz a rosingsi

konyhában? Ha elő is fordult, őnagyságának fogalma sem volt, hogy

gyújtotta be újra egy cseléd vagy konyhalány.

Végül, inkább a szerencséjének, mint ügyességének köszönhetően, az

egyik kötélvég tüzet fogott, s apró lánggal, pattogva égni kezdett. Papírt

sehol nem talált a szobában, de emlékezett rá, hogy az egyik zsebében

maradt egy darab papír, melyet nem használt fel a Truróból küldött leve-

léhez. Végigtúrta a szőrmekabátot, s megkönnyebbülten tapasztalta,

hogy a papír fecni nem ázott el teljesen, a célnak szinte tökéletesen meg-

felelő állapotban volt.

Remegő kézzel a korábban halomba rakott gyújtóshoz érintette az ap-

ró lángot, s szinte győzelmi mámor fogta el, midőn a nedves farönkök

belsejéből lehántott gyújtós előbb apró, majd egyre nagyobb lánggal tü-

zet fogott, s ő egyre több apró fadarabot tehetett rá, hogy tovább gerjesz-

sze a tüzet. Hirtelen nem is tudta eldönteni, hogy a tűz okozta kellemes

melegségnek, vagy a szobát beragyogó fénynek örül-e jobban.

Lady Catherine nem tudta, hány óra lehet, hiszen órát nem viselt, a

hintó órája pedig a szerencsétlenül járt kocsiban volt a jó ég tudja csak

hol, s milyen állapotban.

Eddig megvolnánk. A tűz bizonyos komfortérzettel ajándékozta meg

Lady Catherine-t, aki viszont mostanra olyan éhes lett, hogy úgy érezte,

kezdi elhagyni ereje, s szédül. Megevett egy almát. Savanyú volt, vi-

szont nemcsak szomját enyhítette, de kínzó éhségét is csillapította vala-

melyest. Az egyik gerendáról lógó oldalszalonnára esett a pillantása, ám

túl magasan volt ahhoz, hogy elérhesse. Egy háromlábú hokedli volt

ugyan a szobában, ám Lady Catherine-nek eszében sem volt arra a tá-

kolmányra ráállni. Éhsége azonban továbbra is kínozta, újra szédülni

kezdett. Bárcsak felébredne már ez a szerencsétlen jóember!

– Uram! Maga, ott! Uram! – szólongatta sürgetően. – Keljen már fel,

a jó ég áldja meg!

Válaszul a férfi tovább hortyogott. Lady Catherine, ahogy közelebb-

ről szemügyre vette, a korábbinál is vörösebbnek látta az arcát, a légzése

pedig még szaggatottabb volt, így be kellett látnia, hogy a férfi bizony

nem szunyókál, hanem láztól gyötört, kábult álomba merült.

És a kunyhóban semmi más ehető nem volt, csak néhány rothadó al-

ma s egy elérhetetlennek tűnő oldalszalonna.

Volt viszont egy lábas, s egy kést is talált. És volt víz is. Lady

Catherine mogorván munkához látott, s ügyetlen mozdulatokkal, a ho-

kedlit vágódeszkának használva megpucolt fél tucat almát, majd a lábas-

ban feltette őket főni. Valamiféle kompótot remélt kapni végeredmény-

ként.

Az almák főzése azonban sokkal tovább tartott, mint remélte. Közben

többször megégette magát, mire rájött, hogyan tudja a lábas nyelére rá-

csavarni az alsószoknyájából letépett darabokat. Ez a ruhanemű, amely-

ből Lady Catherine jó néhányat magára vett az utazáshoz, igen kellemet-

len viseletnek bizonyult, hiszen nemcsak a mozgásban korlátozta, de

nem is tudott tőle fölállni semmire; darabokra tépve viszont mégis ko-

moly szolgálatot tett.

Amint elkészült az almapüré, a földre tette a lábast, hogy kihűljön, ő

maga pedig visszafeküdt a függőágyra, hiszen az elvégzett munka min-

den erejét kiszívta. A tűz még égett néhány órán át, majd hogy ki ne

aludjon, Lady Catherine néhány rönköt lökött rá. Talán jön valaki, mie-

lőtt kifogynak a tűzifából…

Ekkor mély álomba merült.

***

Lady Catherine ügyvédje, Mr. Stillbrass a Rosingsból érkező hívásra

sietve megérkezett Tunbridge Wellsből.

Amikor megtudta, hogy a váltságdíjat követelő levél elégett, igen csa-

lódott lett.

– Ez igen nagy meggondolatlanság volt önöktől.

– Baleset történt. Lady Catherine cselédjének sajnos egy rövid időre

eszét vette a szomorú hír, s ő vetette a levelet a tűzbe. Akárhogy is, mi-

vel aláírás nem volt rajta, egyébként sem lehetett volna azonosítani belő-

le a feladóját.

– A kézírás nem tűnt ismerősnek egyiküknek sem?

– A levelet nem kézzel írták, hanem géppel, ráadásul meglehetősen

ügyetlenül kezelve az eszközt – vetette közbe FitzWilliam. – Leginkább

egy alig iskolázott, műveletlen alak kusza irományára emlékeztetett.

– Ó, én drága húgocskám! – kiáltott fel panaszosan Lord Luke. –

Csak remélni tudom, hogy nem holmi rablók vagy haramiák kezébe ke-

rült, akik élvezetből okoznak neki fájdalmat.

Miss Anne csodálkozó pillantást vetett nagybátyjára, hiszen hosszú

idő óta ez volt a ladyhez fűződő legérzelmesebb felszólalása.

– És azóta nem kaptak semmilyen hírt felőlük?

– Nem, eleddig más nem érkezett.

Úgy tűnt, Lord Luke-ot igen meglepi, hogy azóta semmi hírt nem

kaptak az unokahúgáról. Sietve hozzá is tette: – A gazemberek célja

minden bizonnyal az, hogy várakoztatásunkkal növeljék aggodalmunkat,

s ezáltal kezesebbé váljunk arra az időre, amikor majd előállnak a vált-

ságdíjat illető, hitem szerint arcátlanul túlzó igényeikkel. Mit gondol,

Mr. Stillbrass, milyen összegről lehet majd szó?

– Úgy vélem, ez jelentősen függ attól, mely társadalmi osztályba tar-

toznak a gazemberek, akik ezt a szörnyűséget kitervelték. Ha önnek van

igaza, s nincstelen haramiákról van szó, minden bizonnyal a váltságdíj

összege sem lesz eget rengetően magas. Ha pontosabb összegre kíváncsi,

úgy gondolom, nagyjából ötszáz font lehet követeléseik felső határa.

– Tehát ön szerint minél műveltebbek néném elrablói, annál nagyobb

váltságdíjat fognak kérni érte? – kérdezte FitzWilliam gúnyosan. – Lás-

suk csak, mit is tudunk felajánlani nekik, persze néném ingatlanán kívül.

Bizony, kedves Anne húgocskám, jogosan látszik ilyen feldúltnak, hi-

szen bármekkora összeg lesz is a váltságdíj, azt bizony az ön hozomá-

nyából kell kifizetnünk.

– Biztosíthatom, kedves bátyámuram – válaszolta Anne hidegen –,

gondolataim jelen pillanatban másfelé kalandoznak, mint a jelek szerint

az önéi. – Majd Mr. Stillbrass felé fordulva így szólt: – Tisztelt uram, ha

már itt van, úgy gondolom, a leghelyesebb, ha átadom önnek atyám vég-

rendeletének e másolatát, amelyet Jo… amelyet a padláson találtak, mi-

közben Lord Luke elveszett dolgait keresték apám egyéb iratai, jegyzetei

és papírjai között.

Mr. Stillbrass izgatottá vált.

– Végakarat? Az ön atyja egy eddig nem látott rendelkezése? Uram,

irgalmazz! Mi jöhet még? Mondja csak, milyen dátum szerepel rajta?

Azonnal a lehető legalaposabb vizsgálatnak kell alávetnem! Ha későbbi

dátumozású, mint az, amelyet hitelesnek tekintettünk mindeddig… Te jó

ég! Uram, irgalmazz!

Miss Anne átadta neki a dokumentumot, mely a többi padlásról ki-

menekített papírhoz hasonlóan igen viseltesnek tetszett: megsárgult, ösz-

szegyűrődött, s vastag por borította. Ahogy Mr. Stillbrass közelebbről

szemügyre vette a papírt, megnyugodott.

– Nem, ez ugyanaz a végakarat, amelyet az irodám széfjében őrzök,

ugyanaz a dátum is szerepel rajta. A dátum s a kedvezményezettek nevei

is megegyeznek. Hála az égnek! – mondta, miközben megfordította a

papírt. – Nocsak, itt egy záradék, amely az én példányomon nem szere-

pel. Minden kétséget kizáróan az ön édesapjának kézírásával készült, vi-

szont sajnos sehol a tanúk ellenjegyzése, így legnagyobb sajnálatomra

nem tekinthető érvényesnek.

– Miről szól a kiegészítés? – kérdezte növekvő érdeklődéssel a hang-

jában FitzWilliam ezredes.

– Csak egy kitételből áll: „A walesi kastélyom, Uthan, mely Moel-y-

Fiediognál fekszik, legyen legidősebb vérem tulajdona.” Nos, ez ön,

Miss Anne. Mivel ön Sir Lewis egyetlen gyermeke, s mint ilyen, érte-

lemszerűen a legidősebb is. Nem is kell különösebb jelentőséget tulajdo-

nítanunk ennek a kézzel írt kiegészítésnek, hiszen egyébként is ön örö-

költe volna az ingatlant.

– Nem is tudtam, hogy apámnak Walesben is van egy kastélya –

mondta Anne meglepetten. – Azt sem tudtam, hogy egyáltalán járt vala-

ha Walesben. Anyám soha nem tett említést erről az ingatlanról.

– Egy hóbort volt, semmi több. Élete alkonyán vásárolta. Nem hi-

szem, hogy két-három alkalomnál többször járt volna ott. Nem is fény-

űző kastély az, inkább csak amolyan fölbirtokos kúriája, amelyhez né-

hány hold legelő tartozik. Úgy vélem, az ön ízlésének egyáltalán nem fe-

lelne meg, Miss Anne.

– Ki lakik benne most?

– Senki. Egy öreg kupec bérelte ki annak idején, de ha jól értesültem,

már ő is meghalt néhány éve. Azóta senki nem jelentkezett, hogy kibé-

relné. Hitemre, ez nem meglepő, amilyen elhagyott vidéken áll.

– Ha összeházasodtunk – mondta FitzWilliam kedves hangon Anne-

nek –, elutazunk Walesbe, és megnézzük a kastélyt, aztán együtt eldönt-

jük, hogy mi legyen a sorsa.

Anne hűvösen mérte végig jövendőbelijét.

– Nagyon hálás vagyok nagylelkűségéért, bátyámuram. De most fon-

tosabb dolgunk van, hiszen még mindig nem tudjuk, mitévők legyünk

anyám ügyében. Nem volna érdemes esetleg újsághirdetéseket felad-

nunk?

Mr. Stillbrass meglepetten, ugyanakkor növekvő tisztelettel nézett a

kisasszonyra.

– Helyén van a szíve és a feje, Miss Anne, azt meg kell hagyni! De

gondoljuk meg, valóban ügyünk érdekét szolgálná-e, ha az emberek elé

tárnánk a jelenleg fennálló helyzetet?

Lord Luke és FitzWilliam ezredes határozottan ellenezte a javaslatot.

– Nem, ez szóba sem jöhet, hiszen mást sem remélhetünk tőle, mint

hogy magunkra szabadítunk vele egy csomó kalandort, csalót és imposz-

tort, meg ki tudja miféle sarlatánokat, akik majd egymásra licitálva

ajánlkoznak, hogy arcátlanul magas összegekért kézre kerítik és haza-

hozzák Lady Catherine-t – tiltakozott Lord Luke. – Úgy vélem, a legböl-

csebb, amit most tehetünk, hogy megtartjuk a családi titkot, s senkinek

nem szólunk arról, ami itt történik, aztán majd ha megjön a pontos köve-

telést tartalmazó levél, már bölcsebben tudunk dönteni.

– Azt hiszem, önnek teljesen igaza van, Lord Luke – hagyta jóvá az

ötletet Mr. Stillbrass annak ellenére, hogy alig bírta magában tartani fel-

háborodását, amiért

Lord Luke ilyen szenvtelenül, hűvös, számító logikával közelítette

meg húga elrablásának ügyét, s vette számba kiszabadításának lehetősé-

gét.

– Adelaide néném Great Morranen, amennyire mi tudhatjuk, számít

Catherine néném látogatására, nem így van? Minden bizonnyal nemsoká

levelet kapunk tőle, amelyben arról érdeklődik majd, miért nem érkezett

meg hozzá őladysége. Neki mit mondjunk? – vetette fel FitzWilliam ez-

redes.

– Ha így lesz, itt leszek én is, hogy tanácsaimmal ellássam önöket.

Nincs okuk aggodalomra, végig kapcsolatban maradunk, míg az ügy

megoldást nem nyer – szólt Mr. Stillbrass, majd meghajolt, és távozott.

– Unalmas, vén semmirekellő – mondta Lord Luke. – Anne, kedve-

sem, megtennéd, hogy idehívatod Josst? Ha már így alakult, talán foly-

tathatná is a padláson megkezdett munkáját. Én sajnos nem tarthatok ve-

le, régi bajom annyira kínoz, hogy gondolni sem merek arra a poros, ko-

szos padlásra.

***

MISS MARIA LUCAS LEVELE MRS. JENNINGSHEZ

Drága asszonyom!

Mr. Collins végre-valahára visszatért Kentbe, de Charlotte nővérem

addig kérlelt, hogy maradjak a paplakban még néhány hétig, míg bele-

egyeztem. Erre többek között az késztetett, hogy mivel Lady Catherine

éppen a sógornőjénél, Anglesea hercegnőjénél van látogatóban, távollét-

ében a kastély személyzete folyamatosan szegény Charlotte-ot zaklatja a

ház körüli teendőket érintő tanácsokért, így igencsak szüksége van a se-

gítségemre a gyermekek mellett.

Mr. Collins sikerrel járt, s egy bizonyos Price százados személyében

bérlőt talált a Longbourn udvarházra. Ráadásul meglehetősen elégedett

is lehet, hiszen a százados ideje nagy részét a tengeren tölti majd, s

egyébként is dolgos, sőt, elmés fiatalembert ismert meg személyében a

sógorom. Mr. C. egyébként igen neki van keseredve Lady Catherine tá-

volléte miatt, elsősorban azért, mert a nagyságos asszony útmutatásai

nélkül sejtelme sincs, mit és hogyan csináljon. (Egyébiránt úgy tűnik, a

kastélyban kételyek merültek fel Lady C. hollétét illetőén. Nekünk írt, a

paplakban nem is lenne szabad tudnunk a dologról, de azért egy különös

véletlen folytán eljutottak hozzánk bizonyos hírek, méghozzá a rosingsi

főkertész, Smirke édesanyjától, aki Hunsford-ban lakik, és azért jár hoz-

zánk a paplakba, hogy a mosásban segítsen. Mrs. Smirke azt mondja,

kapott egy levelet, amelyet a megbízás szerint Lord Luke kezébe kellett

eljuttatnia, ám ez a bizonyos levél nem postai úton érkezett, hanem kéz-

ről kézre járt. Hogy mit tartalmazott, arról nincs tudomásunk, de úgy

sejtjük, Lady C. hollétével lehet kapcsolatban, mert FitzWilliam ezredes

inasa, aki egyébként egy roppant kedves, jóképű fiatalember, és a nővé-

rem házvezetőnőjének, Mrs. Denny-nek az unokatestvére, azt mondta,

hogy később egy másik levél is érkezett, amelyben Anglesea hercegnő

arról érdeklődik, hol késik bejelentett látogatásáról Lady Catherine. A

hercegnő egyébként meglehetősen türelmetlen, ami érthető is, hiszen he-

tek óta betegen fekszik, s orvosai szerint immár a halál árnyékában jár,

ezért hát érthetően sürgős volna a nagyságos asszony mielőbbi Great

Morranre érkezése. Ez az egész ügy igen rejtélyes, mi magunk is értetle-

nül állunk előtte.)

A környékbeli élet egyébként időközben visszatért a rendes kerékvá-

gásba. Szegény jó Mr. Mynges még mindig a Szúette lakban van, amit

annak köszönhet, hogy a nagyságos asszony távozása után az itthon

maradottak rávették ügyvédjét, hogy vonja vissza a kilakoltatási végzést.

Charlotte-tal gyakran meglátogatjuk, s apró szívességeket teszünk neki,

hogy visszanyerje kedvét. Nagyon kedves, őszinte ember, bár meglátá-

som szerint messze nem annyira tehetséges festőművész, mint megbol-

dogult barátja, Mr. Finglow – de hát ki vagyok én, hogy ítéletet mond-

jak? Meglepve tapasztaljuk, hogy egyik leggyakoribb látogatója, akit

gyakran találunk ott, mikor látogatóba megyünk, Mr. Ralph Delaval, aki

közvetve bár, de egyértelműen balszerencséjük okozója, hiszen Lady

Catherine az ő meggondolatlan, érzéketlen tanácsára határozta el a Szú-

ette lak lebontását, hogy a kastélyból nyíló kilátás útjából eltüntesse a

házat. Később ez vezetett a szegény művésztárs megrokkanásához, majd

a halálához is. Úgy vélem, időközben Mr. Delaval is belátta ezt, s a he-

lyén kezeli a történteket. Erre utal modorának megváltozása is, hiszen

manapság már inkább józan és megrendült, nem fecseg annyit összevisz-

sza, mint Rosingsba érkezésekor tette. Úgy látom, már ő is örülne, ha tá-

vozhatna a környékről, ám képtelen meghozni ezt a döntést, annál is in-

kább, mert hosszúra nyúló látogatásuk fő oka Miss Delaval hihetetlenül

lassan gyógyuló bokája, amelyet már egyre kevesebben vesznek komo-

lyan, akármekkora palávert is csap a kisasszony az őt kínzó fájdalom

miatt, s akárhogy ragaszkodik is a kerekes szék kényelméhez. Charlotte

úgy véli – és én bizony nem nagyon látom okát, hogy ne értsek egyet ve-

le –, hogy Miss P. FitzWilliam ezredesre vetette ki a hálóját, és most

azon mesterkedik, hogy valahogy elriassza a szinte elrendeltetett frigytől

Miss Anne-t, hogy aztán olyan gyorsan lecsaphasson az ezredesre, mint

a tyúkok az eléjük vetett magokra. Ha így történik, a magam részéről

igen lesújtó véleménnyel leszek az ezredesről – de hát megint csak ki

vagyok én, hogy ítélkezzek?

Miss Delavallal egyébként már egy ideje ismerik egymást, legalábbis

a kisasszony úgy mesélte, hogy találkoztak Derbyshire-ben, Mr. Bingley

házában, ahol szintén azért vendégeskedtek, mert a bátyja kerttervezési

tanácsokkal látta el Mr. B.–t. Ami Miss P. szándékait illeti, úgy vélem,

hogy már első találkozásuk során igen megkedvelte az ezredest, s meg-

kérte bátyját, jöjjenek Kentbe akkor, amikor Mr. FitzWilliam is

Rosingsban tartózkodik. Számomra egyértelmű, hogy ez történt, sőt, to-

vábbmegyek, szerintem a balesetet is megrendezték, hogy általa meghí-

vást nyerjenek a kastélyba. Már nem is tudom, mit gondoljak… Az

azonban bizonyos, hogy a manipulációktól és titkos üzelmektől terhes

rosingsi levegő egyáltalán nincs ínyemre. Vajon van ennek bármiféle

köze Lady Catherine rejtélyes eltűnéséhez? Azt azért nem hinném! Arra

lennie kell egy egészen más természetű magyarázatnak, ez meggyőződé-

sem. Lady Catherine távolléte egyébként meglehetősen világos helyzetet

teremt Rosingsban, hiszen bár senki nem kedveli Delavalékat, a nagysá-

gos asszony kivételével senkinek nincs joga elküldeni őket.

Közben az ön által vásárolt pianínón gyakorlok szinte mindennap.

Újabban igen nagy kedvet érzek bizonyos Beethoven-szonátákra, ame-

lyeket reményeim szerint ön is szívesen hallgat majd, drága Mrs.

Jennings, amennyiben újra vendégszeretetüket élvezhetem Londonban.

A szonáták kottáit egyébként Mr. Delavaltól kaptam, aki volt olyan ked-

ves, és Tunbridge Wellsben jártában beszerezte őket múlt héten. Gyak-

ran jön a templomba, hogy orgonajátékomat hallgassa (az orgonista, Mr.

Moss sajnos köszvénye miatt nem tud eleget tenni kötelezettségeinek),

és folyvást szép szavakkal illeti tehetségemet, mely, nem tagadom, igen

jólesik egy olyan művelt, világlátott ember szájából, mint Mr. D. (akit

egyébként ennek ellenére nehezemre esik kedvelni).

Charlotte úgy gondolja, amennyiben Mr. Delaval házassági ajánlatot

tesz, azt mindenképpen el kell fogadnom. Úgy véli, a boldogságra mel-

lette pont annyi esélyem van, mint bárki másnak, akinek az én koromban

bekötik a fejét, s ennél többet egyébként sem várhatok. De hát mit tudhat

ő erről? Hiszen hozzáment Mr. Collinshoz, aki bár valóban jól nevelt

úriember, ám annyira unalmas és öntelt, hogy valóságos gyötrelem öt

percnél többet egy szobában tölteni vele. Ha Charlotte-nak nem lenné-

nek tőle gyermekei, nem lennének a falubeli ügyes-bajos dolgai, és a

rosingsi kastély néhol érdekes társaságot kínáló látogatói, hitemre mon-

dom, nem tudom, hogy tudná elviselni. Nos, ebből a szempontból igazat

kell adnom neki, hiszen Mr. Delaval valóban lényegesen kellemesebb

embernek tűnik Mr. Collinsnál. Charlotte azt mondja, mindent meg kell

tennem annak érdekében, hogy érdeklődését felkeltsem. De, drága Mrs.

Jennings, ha egyszer nem vagyok bele szerelmes! Ha pedig szívem elle-

nére házasodni a Szentlélek ellen való vétek, akkor mégis mit tehetnék?

Talán maradjak örökre hajadon? Már most olyan gondolatok foglalkoz-

tatnak, hogy vajon a zene mennyi mindenért tudna kárpótolni életem so-

rán. Charlotte szerint az ilyen gondolatok egyáltalán nem helyénvalók,

ám én úgy gondolom…

Úgy gondolom!

Őszinte barátja:

Maria Lucas

Ui.: Ó, drága Mrs. Jennings, el sem tudom mondani, mennyire szom-

jazom józan, bölcs, semmi és senki által nem befolyásolt tanácsait!

Kilencedik fejezet

– Uram! Uram! – mondta Lady Catherine.

A szakállas férfi hánykolódva szuszogott tovább, s változatlanul nem

adott semmiféle kielégítő választ, hacsak a szuszogást és rendszeres fel-

horkanásait nem tekintjük annak.

Lady Catherine ekkorra már közel állt az összeomláshoz.

Úgy érezte, mérhetetlen sok idő telt már el azóta, hogy először magá-

hoz tért ezek között az alpári körülmények között. A dohos szoba apró

ablakai elsötétültek, beköszöntött az éjszaka, majd újra megjelentek a

nap sugarai.

Eközben történt még valami, amitől jeges rémület futott végig Lady

Catherine gerincén: a víz megállíthatatlanul kezdett beömleni az ajtó

alatti résen, s apró fodrozódásokkal már nem is pocsolyává állt össze,

hanem szemlátomást egyre növekvő tavacskává. Már akkora volt, mint

egy nagyobb asztal, s kétség sem fért hozzá, hogy percről percre növek-

szik. A látványtól remegni kezdett Lady Catherine lába. Mihez kezd

majd, ha a beáramló víz egyszer csak ellepi az egész helyiséget? Lehet-

séges ez egyáltalán? Befolyhat az ajtó alatti résen annyi víz, amelybe be-

lefúlhat a szoba két foglya? Egyelőre azonban egy kevésbé fenyegető,

ám sokkal közvetlenebb veszély állt fenn, miszerint a víz eléri a földön

fekvő férfit, s egyúttal kiolthatja Lady Catherine nem csekély erőfeszítés

árán gyújtott, immár lobogó tüzét a tűzhelyben.

Úgy tűnt, semmilyen módon nem gátolható meg a víz beáramlása, bár

Lady Catherine eljátszott a gondolattal, hogy talán megpróbálhatná bun-

dájával eltorlaszolni az ajtó alatt tátongó rést, de ezt a lehetőséget szinte

azonnal el is vetette. Az egyetlen sikerrel kecsegtető megoldás a víz ki-

mérésé volt, amihez talált is egy lapátot és egy vödröt a kályha mellett.

Kétségbeesett, meglehetősen ügyetlen mozdulatokkal Lady Catherine a

vödörbe kezdte meregetni az egyre duzzadó tócsába gyűlő vizet. Amikor

a vödör megtelt, kiürítette a lefolyóba. Hisztérikus erőfeszítéseinek hála,

ha nem is csökkent, de legalább jelentősen nem növekedett a tócsa mére-

te. Ez a munka azonban egy gyakorlott tengerésznek is megerőltető lett

volna, hát még olyasvalakinek, aki soha életében nem végzett ehhez ha-

sonló kemény fizikai munkát. Két-három óra elteltével Lady Catherine

úgy érezte, a veszély elmúlóban van, hiszen a víz egyre gyengébb hul-

lámokban áramlott csak be a szobába, míg végül teljesen elapadni lát-

szott. Az ajtó előtti pocsolyát szép lassan magába szívta a döngölt padló,

s nemsokára már csak egy nagy sárfolt emlékeztetett egykori helyére.

Mindeközben az eszméletlenül heverő férfi egyetlen percre sem tért

magához.

Lady Catherine a falnak vetette sajgó hátát, s elgondolkodva szemlél-

te rabtársát. A szakállas férfi ezt a pillanatot választotta, hogy elfordítsa

a fejét, s egy halk nyögésszerű sóhajt eresszen ki a torkán.

– Uram! – szólította meg Lady Catherine.

A férfi nem válaszolt.

Vonakodva, hiszen soha korábban nem érezte még magát ilyen fá-

radtnak s elcsigázottnak, Lady Catherine a földön fekvő férfi mellé tér-

delt, s belediktált néhány korty vizet, majd sárga, elhanyagolt fogai közé

gyömöszölt egy-két kanál almapürét. Rettenetesen félt, hogy esetleg

puszta jóakaratból a férfi fulladását okozza: a férfi ugyanis az étel hatá-

sára megvonaglott, s ismét nyöszörögni kezdett, ugyanakkor sem hálát

nem rebegett érte, sem jelét nem adta, hogy akár kérne még, akár előze-

tesen igényt tartott volna rá.

Eszméletre azonban, úgy tűnt, egy másodpercre sem tért, s Lady

Catherine, aki időközben feladta az etetését, azon gondolkodott, vajon

valaha magához tér-e egyáltalán.

Ekkor hirtelen, minden előjel nélkül a férfi kinyitotta a szemét.

Szeme nagy, véreres és zavarodott volt, szeme fehérjébe itt-ott sárgás

szín vegyült. Néhány percig üres tekintettel bámult, próbálta megérteni,

hol van. Még mindig a piszkos földön lévő matracon feküdt. Lady

Catherine egészen biztosan nem lett volna képes felfektetni a függőágy-

ra, de szándékában sem volt ilyesmi, lévén azt a fekhelyet magának tar-

togatta. Viszont szőrmebundájával betakarta a férfit, a muffot pedig a fe-

je alá tette párna gyanánt, hogy ne szaladhasson félre egy falat sem,

ahogy eteti.

A férfi üres tekintetével végigpásztázta a szoba belsejét, majd szeme

őszinte megdöbbenéssel megállapodott Lady Catherine-en, aki a három-

lábú hokedlin ült a férfi matraca mellett.

– Ki maga? – kérdezte követelődző hangon Lady Catherine. – Hol

vagyunk? Ki maga?

Hosszú időbe telt, mire a férfi megértette a kérdéseket.

A rájuk adott válasza pedig velejéig megrémítette Lady Catherine-t.

– Azrael vagyok, a halál angyala. Az vagyok!

Uram, irgalmazz – gondolta Lady Catherine –, egy holdkórossal va-

gyok összezárva.

Válaszában azonban mégis volt valami, ami némileg megnyugtatóan

hatott rá, hiszen a férfi azzal a vaskos nyugati akcentussal beszélt,

amelyhez az utazás kezdete óta egyre jobban hozzászokott a méltóságos

asszony füle. Ez, ha más információt nem is tartalmazott, legalább segí-

tett megtudni, hogy az ország melyik felében lehetnek.

– Hol vagyunk? Mi ez a hely? Ki zárt minket be ide?

Lady Catherine, aki megszokta, hogy kérdéseit késedelem nélkül

megválaszolják, a rá jellemző határozott, ellentmondást nem tűrő hangon

követelt azonnali feleletet. A lassú, remegő hangon érkező válasz, ame-

lyet ráadásul jó néhány másodperces csend előzött meg, a feltett kérdés

modorával szöges ellentétben állt.

– Hogy hol? Hű, hát ez biza' bonyolult kérdés. Börtönben, talán –

mondta a szakállas, majd némi zavarral a tekintetében végigmérte Lady

Catherine egykor elegáns, ám mostanra vizes, saras és gyűrött selyem

toalettjét, majd hozzátette: – De ha én Azrael vagyok, akkor maga kicso-

da? A Lidércek egyike? Vagy netán a Jó Lelkek közül való?

– Válogassa meg a szavait, ha hozzám beszél! – csattant fel Lady

Catherine. – Nem vagyok, és a jövőben sem kívánok hozzászokni a vála-

szok helyetti üres fecsegéshez. Ehelyett az esztelen beszéd helyett köve-

telem, hogy azonnal mondja meg, kicsoda maga, és hol vagyunk most.

Tehát először is: hogy hívják?

A férfi mélyről jövő, hatalmas sóhajtással válaszolt, amely olyan

szomorú volt, mintha csak a tüdejében lévő levegőt sajnálta volna ki-

ereszteni, vagy egy régi, dédelgetett álmot engedett volna útjára, s így

búcsúzott tőle.

– Trelawny. Benjamin Trelawny.

– Hogy kerültünk ide, erre a szörnyű helyre? – kérdezte azonnal Lady

Catherine a férfi válaszában felbukkanó értelem szikrájának megörülve.

– Én… én egy hajón utaztam. A Sweet Williamen. Santa Ana felől.

Egy sziklának ütköztünk. Mindenki odaveszett. Mindenki odaveszett!

Úgy ismételgette, hogy mindenki odaveszett, mintha csak meg akarná

győzni hallgatóságát, hogy nagyszámú emberről beszél. – Mindenki. Az

egész személyzet. Mind odalett. Az utasok is. Mindenki odaveszett.

– Voltak köztük barátai? A családja netán? – Lady Catherine nem áll-

hatta meg, hogy meg ne kérdezze.

– A feleségem. A kisfiam, Ben. A két lányom. A papírjaim, a bútora-

im. A verseim. Minden odaveszett.

Úgy hordozta körbe a szemét a szobában, mintha csak az elveszett

papírokat, bútorokat és gyerekeket keresné.

Egy furcsa, ismeretlen, szorongató érzés kerítette hatalmába Lady

Catherine-t. Még soha nem hallott egy embert ért ilyen mértékű veszte-

ségről.

– Mikor történt mindez, uram?

A férfi becsukta a szemét, és az arcát a kezébe temette.

– Egy ideje. Aztán felszedtek. Halászok. Kimentettek a vízből.

Egyértelműnek látszott, hogy nem szándékozik tovább beszélni, in-

kább visszaaludna, sőt, talán soha többé nem kíván felébredni. Ám Lady

Catherine észbe kapott, és még több kérdést tett fel, nem törődve azzal,

milyen kegyetlenség is zaklatni egy ilyen állapotban lévő embert.

– Hol vagyunk most, mi ez a hely? És miért vagyunk itt?

– Elvittek a kikötőbe. Az orvoshoz. Ez minden. Legyen elég ennyi!

– Nem, uram, ez még messze nem elég! Tudni akarom, én mit kere-

sek itt! Miért tartanak minket fogva ebben a visszataszító cellában? Mi-

ért nem enged már ki valaki? És ki a felelős azért, hogy itt vagyunk be-

zárva?

– Hogy ki a fele… Ó, uram, adj nékem türelmet!

Visszadőlt az ágyra, mintha halálosan kimerült volna.

A beszéd okozta megerőltetéstől halálsápadtan hanyatlott hátra, hom-

lokán izzadságcseppek gyöngyöztek, majd folytak végig az arcán. Lady

Catherine észrevette a figyelmeztető jeleket, ám semmi más nem állt

rendelkezésére, hogy a férfi állapotán javítson, csak az almapüré.

Az étel ízére a férfi arca fintorba rándult, lehunyt szemei egyszerre

felpattantak, s tágra nyíltak.

– Mi az ördög ez? Szúnyog pisája?

– Uram!

Lady Catherine éktelen haragra gerjedt. – Inkább hálásnak kellene

lennie ezért is! Ez volt minden, amit a szobában találtam, s ehetőnek bi-

zonyult.

– Amott van egy csomó tojás. Odakint!

– Az ajtó zárva van.

– Ó, az igaz. Így van. Semmi kétség.

Lassan s úgy tűnt, hihetetlenül fájdalmas erőfeszítések árán előbb ülő

helyzetbe húzta magát, majd felállt. Lady Catherine megállapította, hogy

a férfi az átlagosnál jóval magasabb, legalább száznyolcvan centi, de

annyira lesoványodott, s szemlátomást legyengült, hogy az embernek az

lehetett az érzése, valamilyen betegség kínozza, esetleg egyenesen a bör-

tönből jött.

Rögtön kiderült az is, miért vállalt ekkora fájdalmat: felállva be tudott

nyúlni a farzsebébe. Előbb az egyik, majd a másik zsebében kotorászott,

végül elővett egy kulcsot.

– Zárva kell tartani. A tolvajok meg a zsiványok miatt.

Az ajtóhoz vonszolta magát, bedugta a kulcsot a zárba, és kinyitotta.

Lady Catherine magánkívül volt a haragtól.

– Azt akarja mondani, hogy végig… hogy végig magánál volt a kulcs,

s ha ezt tudom, már régen kívül tudhatnám magam ebből a borzalmas

cellából?

– Messzire azért nem jutott volna – mondta a férfi. Fáradtan a falhoz

hanyatlott, s fejével biccentve a nyitott ajtó mögül előtűnő látvány felé

mutatott.

A rohanó víz morajló hangja az ajtó kinyiltával felerősödött.

Lady Catherine az ajtóhoz lépett, és kinézett.

A remény, amely pár perccel korábban gyúlt benne, most olyan re-

ménytelenségbe csapott át, amilyet soha korábban nem érzett. A cellájuk

egy sziklán állt, egy folyam két ága között. A folyó a nyílt víz felé höm-

pölygött, s az óceán felől érkező áramlattal találkozva fehéren fodrozódó

hullámokat gerjesztett, amelyek aztán a börtön alatti sziklát ostromolták

vad erővel.

– Szavamra, innen nem jutunk ki, amíg a dagály le nem vonult. Egy

szigeten vagyunk, vagy legalábbis valami ahhoz hasonlón, látja már?

Ben Trelawny megfordult, behúzta maga mögött az ajtót, s vissza-

cammogott a matracához.

***

– Borzalmas árvizek pusztítanak az ország nyugati felében – mondta

Mrs. Jenkinson. – Bristoli nővérem írta, hogy a folyók néhol már kilép-

nek a medrükből, s víz árasztja el az alacsonyabban fekvő területeket.

Nővérem levele is majd' tíz napba telt, mire ideért. Mit gondol, Lord

Luke, a borzasztó körülményeknek köszönhető az is, hogy az első levél

óta nem hallottunk semmi hírt drága úrnőnkről, Lady Catherine-ről?

Akárhogy is van, rettenetesen aggasztó a helyzet. Az ember már nem is

tudja, mit gondoljon.

– Nos, ebben lehet valami igazság – értett egyet jókedvűen Lord

Luke. – Éppen a The Timest olvasom, amelyet Mr. Delaval hozott nekem

Ashfordból, s azt írják, hogy a brinmouthi kikötőt szinte teljes egészében

elmosta a Brin folyó áradása, amely a magasabban fekvő dombok között

lépett ki a medréből, s váratlanul árasztotta el az egész környéket a he-

gyek közül lezúdulva. Számos emberéletet követelt, sok házat egyszerű-

en elsodort, csakúgy, mint a kikötőt, amelynek már csak a romjait vitte

magával a tengerbe. Véletlenül nem Brinmouth kikötőjéből szándékozott

az én drága húgom útra kelni Great Morran felé?

– De, bizony onnan! Uram, irgalmazz! Belegondolni is szörnyű, hogy

Lady Catherine valamilyen méltatlan helyen kénytelen tölteni idejét, míg

megmentőire vár.

– Ezek szerint ön úgy véli, hogy a váltságdíjat követelő levél csak egy

otromba tréfa, Mrs. Jenkinson?

– Ó, már nem is tudom, mit higgyek, Lord Luke? –kiáltott fel Mrs.

Jenkinson könnyek között, arcát a kezébe temetve. – A fejem! Szegény

fejem, Uram, irgalmazz! Ebbe bele fogok pusztulni! – sírta, majd elto-

tyogott a szobája felé.

– Mióta mama elhagyta Rosingst, sokkal gyakrabban kínozzák ezek a

migrénes fejfájások szegényt – mondta szenvtelenül Anne –, pedig az

ember pont fordítva gondolná, tekintettel arra, hogyan viselkedik a sze-

mélyzettel az én drágalátos édesanyám.

– Talán ő is egyike azoknak az embereknek, akik nem is tudnak anél-

kül élni, hogy valaki ne hatalmaskodna fölöttük – vetette közbe Miss

Delaval.

– Úgy vélem, inkább csak amiatt aggódik, hogy anyám soha nem tér

vissza, s akkor ő mihez kezd?! – válaszolta Anne.

– A kertészfiú, Joss van itt, és engedélyt kér, hogy szót válthasson

önnel, Lord Luke – jelentette be Frinton.

– Vezesse be azonnal! Hátha ezúttal tényleg valami fontosat talált –

pattant fel izgatottan székéből. – Inkább a könyvtárban fogadnám, vezes-

se át oda, Frinton! – tette hozzá, majd kiviharzott a szalonból.

– Várjon meg, bácsikám! Nekem is van valamim Joss számára. Ha

nem bánja, önnel tartanék – mondta Anne, és választ sem várva a nagy-

bátyja mellé szegődött. Amikor az ajtóból visszapillantott a szalonba,

Miss Delaval és FitzWilliam ezredes arcán szinte ugyanazt a gúnyos

mosolyt látta végigfutni.

***

Maria Lucas jó egy óra hosszát gyakorolt az orgonán, de mikor vég-

zett, valahogy mégsem akaródzott neki elhagyni a templom meghitt ma-

gányát. Bár szíve minden melegével szerette nővére gyermekeit, egy idő

után mégis igen fárasztónak találta azok lankadatlan játékkedvét, amely

elől ráadásul most, hogy a ház ura is visszatért Hertfordshire-ből, már

nem nagyon volt hova menedékbe vonulni anélkül, hogy azzal ne vállal-

ta volna Mr. Collins társaságának nem kevésbé fenyegető kockázatát.

A hunsfordi templom orgonája a bejárat fölött lévő apró, elzárt helyi-

ségben volt, amelyből remek kilátás nyílt a széksorokra s az oltárra. Mi-

kor végzett a gyakorlással, Maria kijött a helyiségből, s a karzat korlátjá-

nál elhelyezett padra huppant, előredőlve összekulcsolt karjaira támasz-

totta az állát, és elgondolkodva nézte a templom belsejét.

Haza kellene utaznom – gondolta. – Ez a kenti kiruccanás már túlsá-

gosan hosszúra nyúlik, ráadásul a FitzWilliam ezredessel való találkozás

is felzaklat, bárhogy küzdök is ellene. Azt gondoltam, ha újra látom, s

szót váltok vele, el fogom tudni dönteni, hogy valójában szeretem-e, de

csalódnom kellett; még mindig nem vagyok biztos az érzéseimben. Látá-

sa felkavar – de valóban ez volna a szerelem? Kínzó fájdalmat okoz,

amikor Miss Delaval társaságában kell látnom őt – de megint csak: ez

volna a szerelem, vagy ez csupán féltékenység? Az is furcsa, hogy nem

érzek ilyesmit, de legalábbis nem olyan erősen, ha Miss Anne de

Bourgh-gel látom beszélgetni. Bizonyosan azért, mert a kettőjük viszo-

nya olyan kimérten hűvös, vagy azért, mert tudom, hogy házasságukat

nem érzelmek, hanem a család hideg, számító döntései sürgetik. De va-

jon tényleg elveszi őt? Vajon csak ártatlan flört, amely Miss Delaval és

közte bontakozni látszik, vagy valóban ilyen élénk érdeklődést mutat a

hölgy iránt? Ó, mennyire vágyom haza, hogy újra a családommal s az

otthoni feladataimmal foglalkozhassak! Ámbátor Mrs. Jennings azt írta,

hogy mostanában nem örvend jó egészségnek, s arra kért, ha tudom, in-

kább hosszabbítsam meg itteni tartózkodásomat pár héttel, hogy mire

hazafelé veszem utamat, már ő is élvezni tudja a társaságomat londoni

kitérőm során, amely minden eddigi alkalommal nagy örömmel töltötte

el. Ó, drága Mrs. Jennings, remélem, semmi komoly baja nincs! Nem

tudnám elviselni, ha elveszítenék egy ilyen kedves, odaadó barátot. Nem

is csak arra vágyom, hogy együtt vásárolgassunk, s az ő előkelő barátai-

nak társaságába járjunk, csak látni szeretném, hallgatni baráti tanácsait,

élvezni a fesztelen beszélgetést. Charlotte is ellát tanácsokkal, de azok,

ha tőle szívből jönnek is, az én szívemnek egyáltalán nem kedvesek.

Úgy látom, Charlotte-ot kezdi megváltoztatni Mr. Collinshoz kötött éle-

te. Nem mennék oly messzire, hogy kőszívűnek nevezzem, de abban biz-

tos vagyok, hogy már nem olyan megértő mások érzéseivel kapcsolat-

ban, mint egykor volt. Ez bizonyára valamilyen védekezés nála, úgy vé-

lem.

Charlotte azt szeretné, ha Lady Catherine visszatéréséig én is

Hunsfordban maradnék, de hát ki tudja, mikor lesz az? Van valami vész-

jósló Lady Catherine utazásában, s valahogy ez az egész út Great

Morranre rejtélyes, különösen így, hogy senki nem tud szinte semmit a

nagyságos asszony hollétéről. Lehet, hogy meghalt? Vagy csak eltűnt?

Mindenesetre egyáltalán nem vall Lady Catherine-re, hogy egy ilyen rej-

tély középpontjába kerüljön.

Maria feje a karjára bukott. A templom kellemes hűvöse, az ázott kö-

vek bódító illata s a széksorok dohos, mégis valahogy megnyugtató sza-

ga miatt könnyű álomba szenderült.

Hangokra riadt fel nem sokkal később – férfiak beszélgettek a közel-

ben. Nem beszéltek hangosan, ám mivel igen közel voltak, Maria min-

den szavukat hallhatta, sőt, arra is rájött, hogy a két férfi a templom bejá-

ratánál, azaz pontosan alatta áll.

– Nem hallott hírt az unokabátyjáról?

– Nem, mióta megkötöttük az egyezséget, semmi hír nem jött felőle.

– Ez igen zavarba ejtő körülmény…

– Nem úgy beszéltük meg, hogy még egy levél lesz?

– De, bizony úgy! Nagybátyám odaadta az elsőt Hoskinsnak, a cse-

lédnek, azzal, hogy Launcestonból vagy Truróból adja fel, ha odaértek.

Aztán a másodikat, ha már Brinmouthban vannak.

– Addigra már nagybátyám is elintézte volna úgyis, amit akart, s

minden mehetett volna a maga útján.

– Úgy bizony. De mondja csak, nem találja furcsának, hogy semmifé-

le hírt nem kaptunk az unokabátyja felől?

– Nos, ő még a legjobb napjain sem különösebben beszédes. Csak

amiatt, hogy nem adott sem magáról, sem közös ügyünkről hírt, nem

kezdenék aggódni. Szavamra, ebből semmiképpen nem következik,

hogy valami nem úgy sikerült, mint terveztük!

– Én azért aggódom egy kicsit. És nagybátyám sem nyugodt, az sza-

bad szemmel is jól látszik. Attól tart, hogy valami… valami előre nem

látott, s még kevésbé kívánt dolog történt. Valami olyan, ami valós ve-

szélyt rejt magában.

– Ez az egész ügy… az eddig elhangzottakból úgy vélem, nagybátyja

terve sem volt egyéb, mint egy ügyes csel, amellyel távol tartja őnagysá-

gát Rosingstól egy ideig.

Egy tréfás ugratás, egy komolytalan kis semmiség – ennek szánta.

Vagy rosszul gondolom?

– Jól gondolja, pontosan így van!

– Tehát nagybátyja nem a váltságdíjért tervezte meg az egész dolgot?

– Te jó ég, dehogy! Ez az egész ügy – ne kérdezze, miért – arról szól,

hogy egy ideig egyedül maradhasson Rosingsban, vagy ha nem is egye-

dül, de mindenképpen Lady Catherine olykor valóban igen megterhelő

társasága nélkül. Keres valamit, ahogy ön is láthatja, mindennap. Úgy

vélem, valami olyasmiről lehet szó, amit a régi kastélyban hagyott annak

idején. Azt viszont, hogy pontosan mi is az, hiába kérdeztem többször,

nem árulja el – csak annyi derült ki számomra is, hogy valamiért Lady

Catherine távolléte igen nagy jelentőséggel bír az ügyben. Talán valami

olyasmi lehet, amelyet még akkor hagyott ott, amikor együtt nevelkedtek

az öreg Hunsford kastély falai között, s őladysége nem emlékszik rá

olyan jó szívvel, mint Lord Luke.

– Tehát anyagi okok nem játszanak szerepet? Csak azért kérdem,

mert úgy hallottam, unokabátyám csinos kis summát kapott tőle…

– Én legalábbis nem tudok róla, hogy ilyesminek köze lenne az ügy-

höz.

Miközben a beszélgetés folyt, Maria a korlátnak támaszkodva, kővé

dermedve figyelt.

Mindkét hang ismerősnek tetszett. Mire azonban kiderült, hogy a be-

szélgetés miféle aljas cselszövésről, s ebből kifolyólag micsoda égbeki-

áltó gazságról folyik, már túl késő volt, hogy felfedje jelenlétét. Azonkí-

vül Maria annyira belemerült a beszélgetésbe, hogy már nem is állt

szándékában leleplezni magát, inkább minden idegszálával arra összpon-

tosított, hogy magában összerakja a kirakós játék darabjait.

– Szóval, mit tehetünk most?

– Talán valamelyikünknek el kellene utaznia nyugatra, hogy meggyő-

ződjön róla: semmi komoly baj nem történt.

– Teljesen egyetértek. De melyikünk keljen útra?

– Nos, úgy vélem, ön a legmegfelelőbb személy erre.

– De én ígéretet tettem, hogy itt maradok.

– A helyzet igencsak megváltozott azóta, nem gondolja?

Hosszú szünet következett, majd:

– De, a dolgok valóban megváltoztak. Például közben meghalt sze-

gény Mr. Finglow.

Ujabb hosszú szünet következett, majd egy hűvös hang válaszolt:

– És ennek vajon mi köze van a mi kis ügyünkhöz?

Maria úgy döntött, eleget hallott, s itt az ideje félbeszakítani a beszél-

getést. Egy kottafüzet volt nála, amelyet most megragadott, és a korláton

át a templom széksorai közé ejtett. A füzet hangos csattanással ért földet.

Feszült csend. Majd egy hang – minden kétséget kizáróan

FitzWilliam ezredesé – hangzott föl:

– Van valaki odafent?

– Igen – válaszolta Maria.

Odalentről dobogó léptek hallatszottak, ahogy valaki futva elhagyta a

templomot. Pánikszerűen, ahogy a tolvaj menekül, ha rajtakapják. Rövid

idő múltán újabb, ezúttal már nyugodtabb, megfontoltabb léptek hallat-

szottak, ahogy valaki elindult felfelé a lépcsőn az orgona felé.

Maria felnyalábolta a többi kottáját, majd a lépcső tetejéhez érve szin-

te beleütközött a felfelé tartó FitzWilliam ezredesbe.

Tizedik fejezet LEVELEK ROSINGS PADLÁSÁRÓL

Kedves, drága L.!

Karácsony estéje van. A hópelyhek fenséges függönyként omlanak a

paplak tetejére. Jéghideg ágyamban fekszem B. mellett, s hallgatom,

ahogy az orkán dühöng odakint. Nem tudom álomba sírni magam, pedig

a szívem nehéz – nagyon nehéz, hiszen tudom, ebben az életben többé

már nem fekhetek melletted; hiába nyújtom ki a kezemet, nem érinthe-

tem meg a tiédet; s hiába tudom, hogy egy mérföldnyi sétára sem vagy

tőlem, fel kellett fognom, hogy ugyanígy lehetnénk egymástól akár ezer

és ezer mérföldre is, hiszen minket egy egész világ választ el. Ó, a ke-

zed! Szinte érzem a kezeim között a tiéd kedves, vigasztaló melegét,

pontosan úgy, ahogy mindig is éreztem, amikor valóban megfoghattam.

Furcsa dolog ebben a borzalmas, kegyetlenül hideg télben felidézni

szerelmünk tavaszát és nyarát, amikor együtt sétálgattunk a virágzó fák

alatt, s a madarak énekükkel kísérték lépteinket, és lágy szellő hozta fe-

lénk az ébredő természet csodás illatát. Fel sem fogtuk, mily csodás bol-

dogság jutott részünkül azokban a gyengéd napokban. Ó, dehogynem

fogtuk fel, nagyon is tudtuk! Pontosan tudtuk s értettük.

Nem vagyok telhetetlenül követelőző. Részem lehetett benne, s ez oly

boldogsággal tölti el szívemet, amely a halálos ágyamig elkísér, s kitart.

Felkeltem az ágyból, s ezeket a sorokat a kihunyóban lévő parázs

utolsó fényénél írom neked, L., drága. B. észre sem veszi, hogy nem fek-

szem már mellette – úgy véli, házastársi kötelességének elmulasztása

megrövidíti a tisztítótűzben töltendő idejét, s ezáltal gyorsabban juthat

majd a mennyországba. Nem bánom, hogy így van, s ezt te tudhatod a

legjobban.

Van számodra egy karácsonyi ajándékom, ám ez nem olyasfajta do-

log, amit egy fa odvába dughatnék, hogy arra járva véletlenül rábukkanj.

Nem, drágám, márciusig, sőt, talán áprilisig is várnod kell, hogy tudo-

mást szerezz róla.

Szép álmokat, szerelmem. És boldog karácsonyt. Holnap látlak a

templomban, ha csak látásodnak kell is örülnöm, epedve várom a percet.

L.

Drága, édes L.!

A paplak kertjében kidugták fejüket az olvadó hó alól az első hóvi-

rágok. Vajon ugyanígy tesznek a te cseresznyéskerted virágai? (Ó, bizto-

san nem, hisz még oly korán van, s a mi kertünk jóval védettebb.) Mé-

lyen az emlékezetembe vésődött az első hóvirágok zöldes fehér ragyogá-

sa a cseresznyefák között, amikor először találkoztunk. Így szóltál: „A

jövőjét próbálja megjósolni a cseresznyefákból, Mrs. Godwin?” Én pe-

dig nem tudtam, mit válaszoljak, csak pironkodva hallgattam.

Később ott írtad ezt a buta kis versikét is:

Kovács, szabó, katona s bognár,

Hentes, pék, bányász s bodnár,

Ügyvéd, paraszt, kocsis, kolompár,

Pap, kőműves, mester vagy kontár.

Mindük közül egyik sem

Nézhet oly szerelmesen,

Mint ki nyíló cseresznyefák alatt,

Bőszen Lucy szíve felé haladt.

Mire megírtad a verset, már szellőrózsák és mindenféle tavaszi virá-

gok vették át a hóvirágok helyét, mintha csak jelt adtak volna a mi sze-

relmünk felébredésének is. Oly boldoggá tesznek az emlékek, drágám!

Mostanában, amikor a faluban sétálgatok, a helybéliek kedvesen kö-

szöntenek, s jó szerencsét kívánnak. A karácsonyi ajándékod talán már

húsvétra megérkezik, szerelmem.

Múlhatatlan szerelemmel:

L.

Drága L.!

A tegnap még kecsesen hajladozó nárciszok mára kénytelenek büsz-

kén, de vereségre ítélve harcolni a karcos, jeges szél ellen, s már csak

napok kérdése, hogy mindet letarolja egy hirtelen keletkező hóvihar.

Reményeim talán nem osztoznak sorsukban. Bár a járás már igen nehe-

zemre esik, a szívem változatlanul örömmel teli. Minden előkészületet

megtettem – a bölcső, a pelenkák és a babakelengye mind türelmetlenül

várják a cseresznyéskertben töltött napok bimbózó virágát. Végre-

valahára B.-nek is feltűnt az állapotom, de semmi jelét nem mutatja bi-

zalmatlanságnak vagy kételynek. Úgy véli, az égiek ajándékáról van szó

(ahogy én is!), vagyis csodálatos módon az ő tevőleges közbenjárása

nélkül történt meg a dolog (s ez tulajdonképpen tökéletesen fedi is a va-

lóságot).

Fiút vagy lányt szeretnék-e? Szavamra, nem kívánom a gondviselés

haragját magamra vonni holmi követelésekkel…

Soha nem múló szerelemmel:

L.

Drága, kedves L.!

Hamarosan eljő az időm. Jövő héttől már nem fogunk tudni titkos he-

lyünkön találkozni, s úgy vélem, ezzel le is zárhatjuk kapcsolatunkat.

Amennyiben bármi előre nem látott esemény következne be, s ez volna

az utolsó levelem hozzád, tudnod kell, hogy soha nem szűntelek meg

szívem legmélyéről szeretni téged. De igazad van, a találkáinknak véget

kell vetnünk, ez nem mehet így tovább. Életünk van, érzéseink vannak,

saját gondolataink vannak, s ezeknek kell tovább élniük helyettünk, hi-

szen nem hazudhatunk tovább. De ezek az érzések túl mélyek ahhoz,

hogy csak úgy magukra hagyhassuk őket. Reménykedjünk, hogy elég

erősek ahhoz, hogy beragyogják életünk hátralévő napjait akkor is, ami-

kor már nem leszünk egymásnak.

A szakadék széléről is feléd nyúlva, utánad vágyakozva:

L.

Egy papírfecnire írt bejegyzés Sir Lewis de Bourgh naplójában

Április 23-án egészséges fiúgyermeknek adott életet. Ő belehalt a

szülésbe. A fiút Mr. Godwin Barnabas Joscelyn névre keresztelte, majd

az egyik falubeli asszony gondjaira bízta. Még nem láttam a gyermeket.

Egy másik papírfecnire írt bejegyzés Sir Lewis de Bourgh naplójában

A feleségem pánikba esett a faluban kitört tífuszjárványtól, s azonnal

hazahozatta fiunkat, Eadredet a nevelőszülőktől, akik mostanáig gondját

viselték. Üzentem Godwinnak, hogy ő is hozassa hozzánk a gyermeket,

aki szintén nevelőszülőknél került elhelyezésre, de a bánat vagy a fájda-

lom legcsekélyebb jele nélkül azt válaszolta, hogy a gyermek sorsa felett

már nem ő rendelkezik; a dajkája, egy bizonyos Smith asszony, a Hurst

család egy ismerőse magával vitte a gyermeket Londonba (vagy ahol

laknak az effélék), amikor a nyári betakarításra érkező munkásokkal

együtt visszatért téli lakhelyére. Úgy tűnik, igen megszerette a kis

Barney-t, ha hajlandó volt magával vinni, Godwint pedig szemlátomást

csak annyira érdekli a dolog, hogy ezáltal megszabadult a gyermek ne-

veltetésének költségeitől. Szavamra, furcsa egy ember. Vajon gyanított

bármit is? Vagy tudta? Most pedig boldog, hogy megszabadult a gyer-

mektől? Mardos a bánat, s magamba tekintve mély űrt látok csak, ame-

lyet a gyermek elvesztése fölött érzett fájdalom tölt ki – annál is inkább,

mivel Eadred nem úgy fejlődik, ahogy kellene –, C. pedig már most attól

retteg, hogy elkapta a kórt az egyik falubeli gyerektől. Ő viszont remek

egészségnek örvend, így nem is fordít a gyermekre annyi figyelmet, mint

korábban.

Én magam sem vagyok jól – a fejem hasogat, de a szívem még ennél

is jobban fáj, s sokkal többet forognak gondolataim L. körül, mint kelle-

ne.

A kis Eadred maga mögött hagyta ezt a világot. Szegény gyermek!

Sokkal letörtebbnek kellene lennem, mint amilyen valójában vagyok, de

sajnos a gyermek igencsak az anyjára ütött, s így borzasztó nehezemre

esett annyi szeretetet adni neki, mint amennyit igényelt volna. Túlságo-

san el volt foglalva saját magával, miközben másokat pillantásra sem

méltatott. Jómagam mindig leánygyermeket szerettem volna, nem tehe-

tek róla, de folyton abban reménykedem, hogy a következő gyermek,

amellyel C. megajándékoz, egy kislány lesz.

Ó, ha az a gyermek nem veszett volna el számomra, milyen boldog is

lennék most!

Elkaptam én is a lázat – talán Eadredtől, de persze az is lehet, hogy a

faluban ragadt rám, mikor a kis B. J.-nél tettem diszkrét látogatásokat.

Azt hiszem, itt az ideje számot vetnem önmagammal. Már tudom, nagy

hiba volt szerelem nélkül elvenni C.-t. Az L.-hez fűződő viszonyommal

pedig kárt okoztam mind neki, mind a férjének, aki egy becsületes, isten-

félő ember volt (még ha ostoba, puritán aggyal is verte meg a sors).

Rendbe kell hoznom a dolgaimat, mindent el kell rendeznem magam

után. Gondolataim folyamatosan a gyermek körül járnak. Azon töpren-

gek, vajon mivé lett, s hogy éli mindennapjait.

***

– Végigolvastad mindet? – kérdezte Anne Josst.

– Végig biza, nem kis küzdelem volt. Miért rajzolgatott ez a jóember

olyan g-ket és p-ket, mintha s-nek és f-nek akarná őket láttatni? Ilyen

cirkalmas kézírást még életemben nem láttam, szavamra mondom.

– Hagyd most ezt, mit számít?! Hát nem érted, mit jelent mindez?

– Azt jelenti, hogy az ön apja és Mrs. Godwin azt tették, amit nagyon

nem lett volna szabad tenniük. És meg is bűnhődtek érte annak rendje és

módja szerint.

– Én nem így látom. Lady Catherine is megbűnhődött – ő is elveszí-

tette a gyermekét! Márpedig sem ő, sem a gyermek nem tett semmi rosz-

szat, vagy igen? Milyen furcsa az élet. Még soha életemben nem éreztem

sajnálatot anyám iránt, de most, azt hiszem, így érzek. Apám pedig ezek

alapján igencsak önző egy ember lehetett.

– Az mindenesetre biztos, hogy nekik soha nem lett volna szabad

egybekelniük. Az ön apjának és Lady Catherine-nek.

– De most ne erről beszéljünk – mondta Anne újra. – Hát tényleg nem

látod, ez mit jelent?

– Hát… – habogott Joss –, tán tudom, tán rosszul gondolom.

– Az a kis kertészeti könyv, amelyet az édesanyád hagyott rád… (Tu-

dod, amelyikben a kis kézzel írt jegyzetek voltak.) Hát nem látod, hogy

ugyanazzal a kézírással van telekörmölve, mint azok a levelek, amelye-

ket L. Írt apámnak? Biztosan ő adta a könyvet Mrs. Smithnek. És te vagy

a gyermek: Barnabas Jocelyn Godwin! Az édesanyád… illetve az az asz-

szony, akiről azt hitted, hogy az édesanyád, igazából csak a nevelőanyád

volt. Elvitt magával Londonba, minden bizonnyal akkor, amikor Mr.

Godwin megvonta a rendszeres apanázst, amit utánad fizetett neki. De

biztosan szeretett is téged nagyon, s nem akart a sorsodra hagyni. Mrs.

Smith, így hívták, ugye?

– Bizony, így – habogta Joss. – Petronella volt a keresztneve, Petro-

nella Smith. Az öreg Sir Félix házvezetőnője volt nem is tudom hány

éven keresztül. Sir Félix megtanított nekem sok mindent; tőle tudok lati-

nul, s ő tanított meg arra, hogyan használjam a fejem, ha senkire nem

számíthatok. És tényleg, mindig azt mondta, hogy ha egyszer visszajö-

vök Hunsfordba, itt majd nagy szerencse köszönt rám. Vagy egy nagy ti-

tok derül majd ki.

Joss felsóhajtott, letépett egy hosszú fűszálat, s a végét a szájába véve

rágcsálni kezdte, majd így szólt:

– De végtére is milyen szerencsét hoz nekem az, hogy kiderült: Mrs.

Lucy Godwin fattya vagyok? Szívem minden melegével szerettem

anyámat: Petronellát. Ő mindent megtett értem. De mit tudok én erről a

Mrs. Lucyról azonkívül, hogy néhányszor felhajtotta a szoknyáját az

uraságnak?

– Szegény, szerencsétlen asszony – mondta Anne, miközben ő is té-

pett egy fűszálat, s a szájába vette – , annyira sajnálom őt! Úgy hangzik,

igen magányos élete volt szegénynek. De akárhogy is, hát még mindig

nem érted? – ismételte meg Miss Anne újra. – Hiszen ez azt jelenti,

hogy neked és nekem ugyanaz az apánk!

– Bizony – értett egyet lassan formálva a szavakat Joss. – Úgy tűnik,

ugyanaz.

***

Lady Catherine-nek komoly nehézségeket okozott, hogy Ben

Trelawnyt beszédre bírja. A férfi jó néhány napig rendszeresen vissza-

esett abba az állapotába, amelyben felébredésekor volt, ilyenkor pedig

rendszerint közölte, hogy ő a Halál Angyala, Lady Catherine pedig egy

tisztátalan lélek, akit Kismet küldött azzal a céllal, hogy eltántorítsa őt

szent küldetésétől, az önvizsgálatot eredményező meditációtól, amely-

nek eredményeként majd kapcsolatba léphet elvesztett szeretteivel.

– Én is veszítettem már el szeretteimet – mondta ilyenkor Lady

Catherine idegesen. – Nem maga az egyetlen ember a világon, akinek

gondjai akadtak az életében.

Azt azonban neki is be kellett látnia, hogy egy feleség és két gyer-

mek, valamint minden ingóság egyidejű elvesztése, amit csak tovább te-

tézett a férfi verseinek – amely iránt egy kiadó Trelawny reményei sze-

rint biztosan érdeklődött volna – hullámsírba süllyedése, bizony nem

volt egy napon említhető veszteség egy mindössze három évet élt gyer-

mek és egy férj halálával, különös tekintettel arra, hogy utóbbit egyéb-

ként sem becsülte valami sokra.

Trelawny egyik józan pillanatát kihasználva Lady Catherine rávette a

férfit, hogy levegyen egyet a gerendáról lógó oldalszalonnák közül, s

vágjon belőle néhány szeletet. Az ajtón kívül elhelyezett kosárban lévő

tojásokkal együtt fogyasztva az étkezések, ha nem is közelítették meg a

Lady Catherine által megszokott minőséget, azért jelentős előrelépést je-

lentettek az almapüréhez képest.

Ekkorra Lady Catherine a kulcsok birtokában felderíthette Trelawny

kunyhóját s annak környezetét, s ő maga is meggyőződhetett róla, hogy

ha a vityilló nem is egy szigeten állt, hanem egy földnyúlvány legmaga-

sabb részén, ám a dagály következtében csak ez a rész maradt a víz fö-

lött, tehát tulajdonképpen mégis egy szárazföldtől elzárt földdarabon ra-

boskodtak. A két folyam, amely körbeölelte a sziklát, a megduzzadt Brin

folyó torkolatából zúdult a nyílt víz felé. Szemmel láthatóan semmilyen

esély nem kínálkozott a szárazföld elérésére.

– Miért nem jönnek ide a városban lakók, hogy megmentsenek?

– Először is, kedvesem, fogalmuk sincs róla, hogy van itt valaki. Má-

sodszor pedig szegény ördögöknek megvan a maguk baja, efelől semmi

kétségem. A folyónak van egy harmadik ága, mely a városon folyik ke-

resztül. Szavamra, ha a víz ott is olyan magas, mint amilyen itt, mostanra

a fél várost elmosta az ár.

A vityillóval szemben, ahol a partszakaszt meredek sziklák szegélye-

zik, egy fa tetején megpihenve Lady Catherine hintójának roncsai voltak

láthatók.

Ahogy Trelawny később elmesélte, éppen Brinmouth-ba igyekezett

kenyeret venni, amikor a baleset történt. – Akkor még nem volt ilyen

magas a víz, az ember gond nélkül ki-be ugrálhatott a kunyhó és a szá-

razföld közötti köveken – mesélte. Majd elmondta, hogy egy hatalmas

csattanást hallott, s felnézve látta, ahogy a hintó a híd párkányán átbil-

lenve a folyó mentén lebucskázik a meredélyen, s egy női alak zuhan ki

belőle, egyenesen a sebes vízbe esve, hogy aztán minden valószínűség

szerint a nyílt tenger felé sodródjon az árral. – Úgy vélem, már a zuha-

nást sem élhette túl szegény teremtés – tette hozzá, majd tovább mesélt.

Ő maga mászott fel a fa tetején rekedt hintóhoz, s talált benne egy öntu-

datlanul fekvő hölgyet. – Az útra sehogy sem tudtam volna visszajuttatni

magát, kedvesem, úgyhogy visszajöttem ide egy kötélért, s szépen le-

eresztettem a fa tetejéről.

– Mindezt teljesen egyedül? Miért nem hívott azon nyomban segítsé-

get a faluból?

– Nem volt rá idő, asszonyom. A Brin addigra már igencsak kezdett

megduzzadni, s nagy erővel zúdult le a hegyek közül. Mire kiértünk a

kunyhóhoz, már majd kétméternyire megemelkedett a víz, onnantól

kezdve pedig semmi esély nem volt rá, hogy kijuttassam önt a száraz-

földre.

– Így tehát életem megmentőjét tisztelhetem önben.

– Bátorság dolgában nincs párja az öreg Trelawny-nak, ugye? – vála-

szolta a férfi fáradt mosollyal. – Úgy vélem, a fára mászás, kötelezés és

emelgetés miatt vert le a lábamról újra a láz, amely a Sweet William el-

süllyedése óta megállás nélkül kínoz. Attól fogva öntudatlan voltam, a

következő emlékem az, hogy a földön fekszem, s valaki savanyú alma-

pürét tuszkol le a torkomon. Így tehát, drága asszonyom, ha már az élet-

mentésről beszélünk, kettőnknek bizony nincs egymás felé semmiféle

tartozása.

Mindez még igaz is volna, ha nem mentem meg a biztos fulladástól,

amikor elkezdtem kimerni a beömlő vizet – gondolta Lady Catherine, de

szokásával ellentétben ezúttal eltekintett saját heroikus erőfeszítéseinek

magasztalásától.

– Mit gondol, mennyi időbe telik, mire levonul a dagály? – kérdezte

helyette.

Trelawny némi töprengés után három-négy napra becsülte a hátralévő

időt.

– Van rá esély, hogy valaki az ön keresésére indul, s megtalál itt min-

ket?

– Ó, szavamra, kisebb bajuk is nagyobb annál, hogy keresni kezdje-

nek! A Brin már akkor nagy rombolással zúdul le a hegyekből, ha egy

napig esik az eső, most pedig már két hete szakadatlanul zuhog, ezért hát

bizonyos vagyok benne, hogy jelenleg mindenki a saját bajával van el-

foglalva odalent. Azonkívül senki sem tudja, hogy itt vagyok, egy far-

mon bérelek szállást magamnak, s ide csak egy bizonyos megbízatás

szólított – tette hozzá habozva.

– Mi volna az a megbízás, amely erre az elvadult helyre száműzte,

Trelawny?

Hosszú évek teltek el azóta, mióta Lady Catherine utoljára heves ér-

deklődést mutatott egy másik ember iránt. De végtére is, egy ilyen kis

társaságban – mely mindössze egy emberből állt – érthető, ha az ember

azzal társalog, akivel tud, hiszen egyéb lehetőségként mindössze a ma-

gány kínálkozik.

– Nos, drága asszonyom, a történet, amelyet hallani fog, igazából nem

csak az enyém, s más talán hitelesebben tudná előadni. Mivel azonban

volt olyan kegyes, hogy visszatérített az élet siralomvölgyébe (nem

mondhatnám, hogy túlságosan hálás lenne érte – gondolta Lady

Catherine), úgy vélem, ennyivel tartozom kegyednek. A dolog úgy esett,

hogy…

Elhallgatott, s egy deszkából kiálló nagy szálkát kitépve megvakarta

galambősz szakállát. – Reménykedjünk, hogy pár nap alatt elvonul a da-

gály, mert ha sokáig húzódik a dolog, készleteink szerény voltának kö-

szönhetően fázni és éhezni fogunk mindketten.

– Folytassa a történetét, jóember!

– Legyen hát – mondta a férfi. – Amikor kihalásztak a Sweet William

szerencsétlensége után, három hétig élet s halál közt lebegtem. Elvittek

az orvoshoz – mert ha kis város is ez, igazán jó orvosa van dr. Lantyan

személyében aki, amint magamhoz tértem annyira, hogy megértsem,

amit mondanak nekem s válaszolni tudjak, megkérdezte, hogy van-e

olyan rokonom, barátom, aki szorult helyzetemben pár guinea-vel kise-

gítene. Elmondtam, hogy van egy északon élő unokaöcsém meg egy

unokahúgom, elhunyt nővérem gyermekei képezik az összes rokonsá-

gomat. Azt azonban nem tudhattam, hogy ők segítségemre sietnének-e,

hiszen hosszú idő óta nem váltottam szót egyikükkel sem. Csak abban

bízhattam, hogy szegény, megboldogult nővéremmel igen szerettük

egymást, s jó kapcsolatot ápoltunk. Eme halovány remény már elég volt

Lantyannek, hogy levelet írjon unokaöcsémnek, amelyben röviden leírta,

miért lenne szükségem pénzre. Időközben állapotom feljavult annyira,

hogy ideköltözhettem ebbe a kunyhóba, hiszen már akkor is túl régóta

voltam a jó doktor terhére. Megérkezett a válasz, s kedves hangvétele

mellett némi pénzzel is megörvendeztetett, amelyből néhány hétig el

tudtam látni magam. Hálás levelet fogalmaztam megmentőmnek, amely-

ben megköszöntem neki, hogy lehetővé tette, hogy átköltözhessek arra a

farmra, ahol most is bérlek egy szobát. Ezután már könnyebben mentek

a dolgok, tudtam dolgozni, s könnyebben teltek így a napok is.

Trelawny elhallgatott, s kemény pillantással Lady Catherine-t kezdte

méregetni.

– Álmodott valaha rólam, asszonyom?

– Természetesen soha! – jött azonnal a felháborodott válasz.

– Nos, én számtalanszor álmodtam már magáról. Az úgy esett,

hogy… – megint elhallgatott, pislogott néhányat, majd folytatta –, ami-

kor a nyílt tengeren hánykolódtam, s tudtam, hogy szeretteim mind oda-

vannak, mindenem, ami csak volt, s a verseim, hosszú évek megfeszített

munkájának gyümölcsei… mind egy szálig hullámsírba vesztek, s ez,

drága asszonyom, olyan volt, mintha teljesen lemeztelenítettek volna.

Aztán történt, ami történt, majd mire magamhoz tértem, s állapotom

számottevően javult, egy furcsaságra lettem figyelmes. Észrevettem,

hogy valamilyen úton-módon képessé váltam előre látni a jövőt álmaim-

ban. Néhány esetben csak jeleket láttam – egy törött edényt, egy ösvé-

nyen átkelő csordát, egy tengerésznótát éneklő matrózt, egy pipacsokat

gyűjtő gyermeket de időről időre voltak visszatérő álmok, s ezekben

sokszor szerepelt ön, asszonyom.

– Hallatlan! Nincs rá jobb szó, ez egyszerűen hallatlan! – csattant fel

Lady Catherine rosszallóan. A méltóságos asszony semmiféle tiszteletet

nem érzett a földöntúli dolgok iránt, sőt, ahogy azt többször kifejtette,

Hunsford kastély lerombolásában is elsődleges szerepet játszott az ott

élő nagyszámú szellemtől való megszabadulás igénye. – És vajon mi

késztethette rá, hogy rólam álmodjon? – kérdezte Lady Catherine olyan

hangon, amelyből azonnal kiderült, hogy a férfi álmában történő szerep-

lését saját köreinek megzavarásaként éli meg, s így természetesen hely-

teleníti is.

– Erről, asszonyom, nem tehetek, higgye el. Nem saját akaratomból

történt a dolog, hanem csak úgy magától. De, hogy folytassam a történe-

tet, a farmra kerülve, ahogy már említettem, a kezembe vettem a sorso-

mat. Újraírtam néhány elveszett verset. Írtam egy memoárt is, amelyet

drága feleségemnek s gyermekeimnek ajánlottam. Tanítani kezdtem né-

hány környékbeli gyermeket, akiknek gondjaik akadtak a matematikával

– jómagam mindig nagy barátja voltam az algebrának és a geometriának,

így tehát elég pénzt kerestem ahhoz, hogy eltartsam magam, s ne szorul-

jak másra. S közben egyre csak álmodtam és álmodtam, s ezek az álmok

mind jobban megnyugtattak – olyanok voltak, mintha egy távoli, békés

helyről érkező zene hangjai lettek volna –, hiszen általuk megbizonyo-

sodtam afelől, hogy ha nem is ebben az életben, de egy másikban újra ta-

lálkozhatok szeretteimmel…

– De azután… – törte meg a férfi hallgatásakor beállt csendet Lady

Catherine, így próbálva újra szóra bírni a nyitott ajtón át a megduzzadt

folyó hömpölygését bámuló Trelawnyt. – De azután, hogy anyagi kö-

rülményei rendeződni látszottak a matematikatanításnak és a farmon

végzett munkának köszönhetően – folytatta Lady Catherine, éreztetvén,

hogy az ő kényes ízlésének ezek a pénzkereseti források nem felelnek

meg, de legalábbis igen furcsának hatnak –, mégis miért… mi késztette

rá, hogy visszaköltözzön ebbe a szörnyűséges kunyhóba?

– Ó, hát éppen ezt akartam elmesélni. Egy második levél érkezett

unokaöcsémtől, amelyben azt írta, hogy ha továbbra is szükségem van

pénzre, tudna ajánlani egy megbízatást, amelyet elvégezve csinos kis

summa ütné a markomat. Egy, az ő ismeretségi köréből származó höl-

gyet akartak megviccelni valamiféle ártatlan tréfa révén… egy bizonyos

Lady Catherine de Bourgh-öt. A feladat annyi lett volna, hogy eltérítsem

az éppen errefelé utazó hölgyet, aki rokonlátogatóba igyekszik valahova

a szigetek felé, majd néhány napig, vagy amíg ők nem jeleznek, fogság-

ban kellett volna tartanom őt, persze, nevezhetjük afféle vendégségnek

is, ahogy ők mondták.

– Mi az ördögöt hord itt össze, jó uram? – csattant fel Lady Catherine

a hirtelen gerjedt haragtól falfehéren.

***

Mikor Maria Lucas a Szúette lakba ért, hogy egy tányér levest vigyen

Mr. Myngesnek, ott találta Miss Anne de Bourgh-öt, amint éppen egy

csokor virágot rendezgetett egy vázába.

– Ó, elnézést kérek a zavarásért! Csak azért jöttem, hogy beadjam ezt

a tányér levest, de látom, zavarok, úgyhogy már megyek is.

– Kérem, ne menjen még, hiszen mindketten a legszívesebben látott

vendégei a háznak – sietett megnyugtatni látogatóját Ambrose. – Ne is

gondoljon rá, hogy csak úgy elrohan. Kérem, foglaljon helyet, s tisztel-

jen meg azzal, hogy elfogyaszt velünk egy pohár kankalinbort.

– Így van, miattam pedig végképp ne siessen úgy, Miss Lucas – mo-

solygott kedvesen Mariára Miss Anne. – Melegítse csak fel bátran a le-

vest, amit hozott. Mr. Mynges, maga pedig jobban teszi, ha azonnal el is

fogyasztja. Hiszen úgy lesoványodott. Úgy tűnik, azóta is fogyott né-

hány kilót, amióta utoljára láttam, pedig az csak két nappal ezelőtt tör-

tént.

– Kérem, kisasszony, nem tenné meg, hogy Tomnak szólít? Annyira

hiányzik, hogy valaki így hívjon…

– Tom, tehát.

– Tom – mondta egyszerre a két leány, majd Anne megkérdezte: –

Hol van Alice?

– Alice, ha csak teheti, házon kívül tartózkodik, igen kevés időt tölt

idebent. Nagyon hiányzik neki Tom. Általában a szilvafánál lévő pad

alatt fekszik, ahol… ahonnan Tom annyira szerette nézni a naplementét.

Ifjú Tom hangja megremegett, mire Maria gyengéden a vállára tette a

kezét.

– Nézze csak, megmelegítettem a levesét. Ez Charlotte egyik speciali-

tása, mandulás csirkeleves tejszínnel. Kérem, legalább egy keveset

egyen belőle. Ő maga is jött volna, mivel azonban a gyerekek minden

idejét lefoglalják, ráadásul Mr. Collins is itthon van, tehát rá is gondot

kell viselnie, így csak szeretetteljes üdvözletét tolmácsolhatom. Tudja,

teljesen a feje tetejére állt most minden, Mr. Collins azt sem tudja, mihez

fogjon Lady Catherine eltűnése óta.

– Érkezett azóta bármiféle hír a hollétéről? – kérdezte Ifjú Tom, mi-

közben a finom dorgálásnak engedve lenyelt egy kanál forró levest. –

Szavamra, elég furcsa egy eset ez. Furcsa, ugyanakkor igen ijesztő is.

– Ezek szerint már ön is tudja, hogy édesanyámat elrabolták. – Anne

nem tűnt meglepettnek. – Biztosan már az egész falu erről pletykál.

– Ralph Delavaltól tudom.

Anne elhúzta a száját. Maria ugyanígy tett, majd megszólalt:

– Hát neki meg aztán végképp mi köze van ehhez? Jobban tette volna,

ha tartja a száját. Legalább most az egyszer.

– Úgy érzem – mondta Ifjú Tom újabb adag levest kanalazva magába

–, a lelkiismerete vezeti ide ilyen gyakran látogatóba. Komoly megbá-

nást érez Tom… Tom halálában játszott szerepe miatt, s őszintén úgy

vélem, nem csak áltatás ez a részéről.

– És bizony jogosan érzi rosszul magát! – fakadt ki Anne hevesen. –

Bárhogy is próbálja tagadni, ő ültette a bogarat mama fülébe a ház le-

bontásáról.

– Így van, ezt pedig már soha nem tudja jóvátenni – értett egyet azon-

nal Maria is.

Ambrose gyöngéd pillantásokkal méregette a két leányt.

– Oly fiatalok még mindketten, drága kisasszonyok – mondta. – És

amikor az ember fiatal, hajlamos nagy jelentőséget tulajdonítani a bosz-

szúnak s a dolgok jóvátételének, mintha egy cselekedettel semmissé le-

hetne tenni egy másikat. Az élet azonban nem így működik. Egy tett so-

ha nem törölheti ki egy korábbinak a nyomait s következményeit. Annyit

tehetünk, hogy előrefelé tekintve járjuk tovább utunkat, s a múlt becses

emlékeivel tesszük szebbé a reánk váró jövőt. Ön, kedves

Miss Anne, aki oly szenvedélyes kertész, igazán tudhatná, hogy a téli

ugarból is zöldellő mező válik tavasszal.

– Aki bűnt követ el, büntetést érdemel – mondta határozottan Anne.

– S mégis melyikünk nem követett még el bűnt életünk során?

– De Mr. Mynges… – szólt Maria.

– Tom. Tom!

– Vagyis Tom. Mikor kíván újra munkához látni? Amit mondott, önre

nem vonatkozik? Hiszen csak önmagát sanyargatja azzal, hogy nem fest.

Kopogás hallatszott az ajtó felől, s Ralph Delaval dugta be a fejét az

ajtón.

– Remélem, nem zavarok.

Sápadtnak és szomorúnak látszott, a két hölgy látványa pedig szemlá-

tomást meglepte.

– Nem, dehogy, kerüljön csak beljebb – mondta Ambrose. – A höl-

gyek éppen renyheségem ellen emeltek igaz szót.

– Nos, a fenti témában komoly gyakorlatra tettem szert az elmúlt na-

pokban, így talán segítségére lehetnék a léhaság védőbeszédjének elő-

adásában. De kérem, csak nem fognak jöttömre azonnal felkerekedni? –

tette hozzá, amikor látta, hogy a két hölgy felemelkedik, s induláshoz

készül.

– Megígértem nagybátyámnak, hogy segítek neki a papírok rendezge-

tésében – mondta Anne.

– Én pedig megígértem a nővéremnek, hogy elviszem a gyerekeket

sétálni – tette hozzá habozás nélkül Maria.

Amint eltávolodtak a Szúette laktól, Anne így szólt Mariához:

– Vajon miért jár Delaval ilyen gyakran ide?

– Semmi kétség, valóban nagyon megviselte szegény Mr. Finglow

halálában játszott vitathatatlan szerepe. Azonkívül, úgy vélem, bizony

köze van az ön édesanyjának eltűnéséhez is, amely igen rejtélyes esetté

vált az utóbbi napokban.

– Hát ezt meg honnan az ördögből gondolja? – torpant meg Anne el-

kerekedett szemmel Mariára bámulva.

– Véletlenül fültanúja voltam egy beszélgetésnek.

Maria pár szóval elmesélte, mit hallott a templomban.

– Aztán, amikor vége lett a beszélgetésnek, FitzWilliam ezredes fel-

jött a lépcsőn. Gondolhatja, mennyire meglepődtem. Ez az eset teljesen

megváltoztatta a véleményemet az ezredesről. Hogy vehetett részt egy

ilyen gálád terv kiforralásában s véghezvitelében? Ráadásul nem csak az

ő keze van a dologban, hanem Lord Luke-é és a Delavaloké is. Micsoda

ördögi gonoszság!

– Nos, nagybátyám szerepét illetően hazudnék, ha azt mondanám,

hogy meglep – mondta habozva Anne. – Neki valahogy mindig furcsán

járt az agya, saját magán kívül szinte semmi figyelemre nem méltatott

senkit. Ő és mama állandóan vitatkoztak egymással, semmiben nem ér-

tettek egyet. Attól tartok, édesanyám valami szörnyű dolgot követett el

ellene, amikor gyerekek voltak. Sőt, én még azt is elhiszem, hogy Lord

Luke valóban csak egy tréfának szánta az egészet…

– Hogy tréfának szánta?!

– Egyre kíváncsibb vagyok, mi az, amit a padláson keres. Valamiféle

kincs lehet, nem vitás, amelynek megtalálásához el kellett tüntetnie Ma-

mát a ház közeléből.

– De nem is érdekli, mi történt az ön édesanyjával időközben?

– És vajon Delavalékat milyen érdek fűzi ehhez a sötét ügyhöz?

– Miss Delaval egyszer mondott valamit, amiből arra következtettem,

hogy igen mély érzelmeket táplál Fitz-William ezredes irányában, hiszen

ők már korábbról ismerik egymást; annak idején Mr. Bingley házában

találkoztak. Úgy vélem, bármilyen eszközt hajlandó volt bevetni, hogy

újra találkozhasson vele.

– Legyenek boldogok egymással! – mondta szárazon Anne.

– Ó, drága Miss Anne, elfelejti, hogy Miss Delavalnak önnel ellentét-

ben nincs ötvenezer fontos hozománya.

A távolban feltűnt FitzWilliam ezredes, amint éppen Miss Delaval ke-

rekes székét tolta keresztül a sétaparkon. Miss Delaval a zsebkendőjével

integetett, az ezredes pedig meghajolt a hölgyek felé.

Mindkét hölgy hűvös biccentéssel fogadta a köszöntést.

***

Joss egy súlyos, ovális alakú dobozt cipelve jött le a padlásról, mely

méretét tekintve akkora lehetett, mint egy kisebb kártyaasztal. A fából

készült ládikát több pokrócba bugyolálták, s gondosan átkötötték, hogy

ne csússzon szét. A csomagot összetartó madzagokat s magukat a pokró-

cokat is vastag porréteg fedte be.

Lord Luke magánkívül volt az izgalomtól. A csomag mérete s alakja

szemmel láthatóan izgatott reményt keltett benne, hogy ezúttal valóban

megtalálta, amit keresett.

– Azonnal vágják el a madzagokat! – parancsolta. –De könyörgöm,

óvatosan!

Joss egy borotvaéles metszőkést vett elő.

– Olyan, mintha egy múmiát találtunk volna – mondta Anne. – Re-

ménykedjünk, hogy nem szabadítunk a világra semmiféle ősi átkot.

Miután óvatosan elnyeste a csomagot összetartó madzagokat, Joss

egyenként elkezdte lefejteni róla a pokrócok rétegeit, amelyek rettenetes

bűzt árasztva, porfelhő kíséretében hulltak le a ládikáról.

– Ez bizony minden valószínűség szerint denevérürülék – mondta fin-

torogva.

– Fúj! – kiáltott fel Anne. – Luke bácsi, ha valóban ez az a kincs,

amelyre annyira fájt a foga, csak remélni tudom, hogy valóban megéri

ezt a rengeteg hűhót.

– Ó, igen, ez az. Ez az! – kiáltott fel magánkívül az örömtől Lord

Luke. – Ez az én elveszett íróasztalom!

Az utolsó pokróc eltávolítása után valóban egy kisebbfajta írótábla

bukkant elő, amely nagyjából egy méter széles s harminc centi mély le-

hetett, anyagát pedig bár kikezdte az idő, látszott, hogy csiszolt bükkfá-

ból készült. Miután azonban valaki ilyen nagy gonddal csomagolta be,

ha színét el is veszítette kissé, egy karcolás nem sok, annyi kár sem esett

rajta. Lord Luke odaadó szeretettel futtatta végig kezét a kincsen, épp-

hogy ölelgetni nem kezdte, majd hirtelen a ládika aljához nyúlt, ahol

megnyomott egy titkos gombot, amelynek nyomán felcsapódott az író-

tábla fedele, s egy üreg vált láthatóvá. A belsejéből tollak, porladó ma-

dárfészkek és mindenféle limlom mellett kézírással és mindenféle áb-

rákkal teli papírköteg bukkant elő, amely szemlátomást sokkal nagyobb

értékkel bírt gazdája számára a többi tárgynál.

– Az én elveszett világom! – sírta el magát az eksztázisba került Lord

Luke. – Lassarto, az én elveszett világom!

– Lassarto, Luke bácsi? Hát az meg mi?

– Amikor kisfiú voltam, olyan tíz-tizennégy éves, megalkottam ma-

gamban egy egész világot, amelynek a Lassarto nevet adtam. Rengeteget

írtam róla. Verseket, történeteket, mindenfélét. (Akkoriban még édes-

anyád is lelkesen hallgatta ezeket, nagyon érdekelték a történetek, majd-

nem annyira rabjává vált, mint én magam.) Hosszú órákat töltöttünk el

azzal, hogy Lassarto hercegének újabb és újabb kalandokat találjunk ki.

Óvatosan kiszedett egyet a lapok közül, kisimította, majd olvasni

kezdett.

Sötét felhők úsztak tova az égen,

Ombla temploma fölött, hol az ösvényen

Ködös ég alatt állt ott a szentély,

Mely sátáni erőkkel dacolt, ha leszállt az éj.

Szélben, hóban, fagyban térdelve kérlelte,

Jó Lídia imára kulcsolta a kezét előtte

De meghallgatják-e imáit az égiek? Nem!

Átkozott borral csalásra kérik meg,

De jó Lídia vajon nyúl-e a kehely ért?

S másik kezével közben a kenyérért?

– Te jó ég, Luke bácsi! – kiáltott fel Anne. – Ezt ön írta?

– Igen, még tízéves koromban. Szavamra, mire tizennégy lettem, a

verseim is sokkal jobbak lettek; várj csak, mindjárt azokat is meghall-

gathatod. Mindjárt meg is lesznek…

Izgalomtól reszkető ujjakkal keresgélni kezdett a papírok között a

bajsza alatt dörmögve.

– De amikor Etonba küldtek… ó, hogy az micsoda csapás volt, azt

hittem, nem élem túl. Aztán jött a Grand Tour, utána pedig az utazás

Bombaybe Torvil bácsikámmal… Aztán, mire visszatértem, a Hunsford

kastély már csak egy kőrakás volt, s Catherine hozzáment Sir Lewishoz,

majd együtt úgy döntöttek, hogy a kastély helyén újat kell építeni. A be-

rendezést széthordták, elégették vagy odaadták a vándorcigányoknak.

Azt hittem, hírmondó sem maradt belőle… Hallgassátok csak ezt!

Hallga, ahogy Nyla sátrából,

Szerelemtől gyötört álmából

Ébred, s szomorú indiándala

Gyengéden hallik ki házából.

– Azt hiszem, nekem inkább a tízévesen írt versek a kedvemre valók

– mondta Anne. – De Luke bácsi, mondja csak, hány száz meg száz órát

fordított arra, hogy mindezt kiötölje? Most már egyáltalán nem csodál-

kozom, hogy annyira vissza akarta kapni a régi kincseit. Az öröme en-

gem is boldoggá tesz. Megszerezte hát, amire annyira vágyott, nem igaz?

Anne tekintete találkozott Josséval, aki eközben nagy gonddal s oda-

figyeléssel rendezgette a csomagról leszedett pokrócokat, a madzagokat

pedig karjára tekerte.

– Igen, bizony, így van – motyogta Lord Luke minden figyelmét a

papírkötegen tartva. – Ó, mielőtt még elfelejteném, Joss fiam, neked pe-

dig tíz arany guinea üti a markodat.

– Most, hogy megszerezte, amire ennyire vágyott, nem volna helyén-

való minden energiáját édesanyám megmentésére fordítania, bácsikám?

– kérdezte Anne.

– De hiszen fogalmam sincs róla, hol lehet! – válaszolta Lord Luke.

LEVÉL MRS. CHARLOTTE PALMERTŐL

MISS MARIA LUCASNAK

Kedves Miss Lucas!

Kimondhatatlanul fájlalom, hogy első ízben ily szomorú eset kapcsán

kell önnek írnom, de akárhogy fáj is, a borús híreknek is napvilágot kell

látniuk, nem válogathatunk közöttük, ahogy azt sem választhatjuk meg,

melyik madár énekeljen az ablakunk alatt. Így minden további szószapo-

rítás helyett megtört szívvel tudatom önnel, hogy drága édesanyám, Mrs.

Amelia Jennings tegnap elhunyt.

Múlt héten még együtt ünnepeltük a kis Frederick második születés-

napját, kiruccantunk piknikezni és sétálni a folyóparton Maidenheadben,

ahová drága édesanyám is mindig nagy örömmel tartott velünk annak

idején. Ám néhány órával később merevkór döntötte le lábáról. Ó, meny-

nyire szerette mama a kis hagymakarikákkal díszített marhalábat, s min-

denekfelett a marhafaggyúból főzött pudingot! A szörnyű kór két nap

alatt elvitte, hiába tettünk meg az orvostudomány jelenlegi állása szerint

minden tőlünk telhetőt. Megköszönöm a gondviselésnek, hogy szenve-

dései nem nyúltak hosszúra, mert bizony rettenetes fájdalmakat élt át

utolsó óráiban. A jobb oldala lebénult, s ő magatehetetlenné vált – a lát-

vány mindannyiunknak a szívébe markolt, hiszen jól tudtuk, természeté-

től fogva menynyire szeretett nevetni s jókat enni, beszélgetni, mind-

ezekre szinte egyik pillanatról a másikra képtelenné tette a betegség, s

csendben, bénán feküdni tudott csak. El sem tudom mondani, mennyire

fognak hiányozni kedves szavai, a tréfái s ragyogó személyisége.

Nagyon sokat mesélt önről, kedves Miss Lucas, többször említette,

mennyire élvezte az ön leveleit, hiszen, ahogy mondta, azokat olvasva

tökéletesen maga elé tudta képzelni Kent minden lenyűgöző szépségét.

Az ön iránt érzett mély szeretet és megbecsülés jeleként múlt hónapban

az ügyvédjéért küldetett, s egy bekezdést íratott a végakaratába, amely-

nek értelmében ötvenezer fontot hagyományozott önre. (Kérem, kedves

Miss Lucas, azonnal vesse ki fejéből a gondolatot, hogy ennek az ösz-

szegnek az elfogadásával nővéremet, Lady Middletont vagy engem ká-

rosítana meg. Tudnia kell, hogy mama korábbi rendelkezéseinek hála

busás összeget örököltünk mi magunk is, édesapám ugyanis csinos kis

vagyont hagyott maga után, ezenkívül mindketten jómódú, magas beosz-

tású férjeink oldalán élünk. Ezért hát ne habozzon elfogadni a pénzt,

Miss Lucas; higgye el, minket is boldoggá tesz, ha drága édesanyánk

végakaratát beteljesedni látjuk! Engem legalábbis mindenképpen, Lady

Middleton pedig igaz keresztényhez méltó lelkierővel viseli a minket ért

csapást.)

Mama rám és Mr. Parkerre hagyta a Berkeley Street-i házat, ha tehát

változatlanul kedvet érez Hertfordshire-be menet megpihenni, kérem, ne

habozzon, a legnagyobb örömmel s édesanyáméhoz hasonló szeretettel

fogjuk vendégül látni. Mama ügyeinek intézése még néhány hétig a vá-

rosban tart minket, de ha mi nem is leszünk itt, kérjük, érezze magáénak

a házat, s maradjon kedve szerint, ameddig csak tetszik.

Őszinte barátja és jóakarója:

Charlotte Palmer

Tizenegyedik fejezet

A Trevose farm kényelme összehasonlíthatatlan volt a két folyamág

által körbevett sziklán álló, omladozó kunyhó mostoha körülményeivel.

A farmépület hatalmas, zömök ház volt, amelyet a brinmouthi kikötő fö-

lé magasodó domb tetejére, a szántóföldre építettek. A messze alatta el-

terülő falut egy másik domb takarta el, de a Lady Catherine szállásaként

szolgáló szobából remek kilátás nyílt az alant kékeszöld háromszögként

előbukkanó tengerszorosra, amely igen megnyerte a méltóságos asszony

tetszését.

– Bárcsak ilyen kilátásom volna Rosingsból a tengerre – sóhajtott fel.

– Milyen messze fekszik a kastélya a tengertől, asszonyom?

Válaszul Lady Catherine kénytelen volt beismerni, hogy legnagyobb

sajnálatára a tenger bizony legalább harmincmérföldnyire van

Rosingstól.

A farm egyébiránt elég nagy volt ahhoz, hogy egy fél tucat embernek

munkát s így megélhetést biztosítson; a két vendéggel mit sem törődve

indultak egykedvűen dolgukra minden reggel. Mrs. Green, a farm tulaj-

donosának felesége, amiben csak tudott, Lady Catherine segítségére

volt: készített őméltóságának egy áldásként fogadott forró fürdőt, majd

kimosta, s kiakasztotta száradni a jeles vendég ruháit.

– Mielőtt tikkadtra száradnának, átkefélem őket, oszt akkor olyan jó

leszen, mintha új vóna, meglássa nagysád – mondta aztán.

– Nagyon köszönöm, jóasszony. Legnagyobb sajnálatomra, addig

nem tudom megfizetni értékes szolgálatait, amíg nem írtam levelet haza,

hogy valaki azonnal keljen útra pénzzel és tiszta ruhákkal – magyarázta

Lady Catherine. – Minden pénzem, amit magammal hoztam, a táskám-

ban volt, de az, sajnos, a baleset során odaveszett.

Mrs. Green az oldalát vakargatva válaszolt:

– Ne törődjék mostan azzal, aranyom, oly mindegy az, hogy mostan

vagy egy hónap múltán fizet meg minket. Szedje csak össze magát szé-

pen, ne is járassa a fejét a fizetségen, hisz nem azért segítünk mink se.

Lady Catherine-nek nem kellett kétszer mondani, örömmel adta át

magát a tágas, de ritkásan bútorozott, fehérre meszelt falaival meglehe-

tősen kopár szobája nyújtotta kényelemnek, amelyet a kandallóban ro-

pogó tűz melege s a tengerszorosra nyíló kilátás tett megfelelővé számá-

ra.

Egyik alkalommal megemlítette Trelawnynak, hogy talán fizetség-

ként a Green családnak adhatná a gyémánt fülbevalóit, ám a férfi úgy

vélte, ez egyáltalán nem volna helyénvaló.

– Mégis mihez kezdenének ezek az emberek egy gyémánt fülbevaló-

val? Higgye el, asszonyom, csak gondot okozna nekik vele, hiszen azt

sem tudnák, hogyan tegyék pénzzé. Brinmouthban kevesen fizetnék meg

az értékét, ráadásul most az egész település víz alatt áll; szinte biztos,

hogy komoly pusztítást végzett az ár. Nagyobb szükségünk van most fá-

ra és téglára, mint gyémántokra. Uram, irgalmazz, egyébként is, hát mi

ütött magába, drága asszonyom, hogy ilyen hosszú útra magával hozta

azt a zsáknyi hasznavehetetlen csecsebecsét. Most minden bizonnyal

áldja a szerencséjét, hogy volt olyan elővigyázatos, és a muffjába varrat-

ta őket.

– Mindig magammal viszem őket, akárhova megyek – válaszolta La-

dy Catherine egykedvűen. – Erre pedig most különleges okom is volt,

hiszen nem bíztam abban a fiatalemberben, aki a házamban vendégeske-

dik ezekben a percekben is. Az ön unokaöccse, így mondta, ugye? Nos,

ahogy már bizonyára ön is rájött, ez a fiatalember bizony igencsak kétes

egyén, már ami a becsület dolgát illeti. Ahogy kardoskodott amellett,

hogy elutazzam a nyugati országrész felé, az már első pillanattól kezdve

igen gyanússá tette, s egyből eszembe is jutott, hogy talán a gyémántok

megszerzésén mesterkedik kezdettől fogva. Ezért tehát csak a másolato-

kat hagytam otthon – ezeket olyan eseményekre készíttettem, amelyek

rangja nem követeli meg a valódi ékszerek viselését. Természetesen ak-

kor még nem lehettem tisztában az én drágalátos bátyám és az ön uno-

kaöccse, sőt, az unokaöcsém, FitzWilliam – hahh, gyalázatos! – által el-

lenem forralt gazság természetével. Nos, biztosíthatom, mindannyian ta-

lálkozni fognak haragommal, s elnyerik méltó büntetésüket.

Trelawny korábban már elmesélte Lady Catherine-nek, hogy Lord

Luke egy levélben csinos summát ajánlott fel neki, ha eltéríti őnagysága

kocsiját, még mielőtt elérné Brinmoutht, s az elkábított asszonyt a Green

farmra viszi, ahol nagyjából egy hétig bármiféle kommunikáció nélkül

fogva tartja. Az pedig már ismert volt, hogy a tragikus események mily

módon álltak a terv kivitelezésének útjába, s okozták szegény Hoskins

halálát, a kocsis hollétére pedig addig a percig sem derült fény. Feltéte-

lezték, hogy a baleset után magához tért, s a legközelebbi település felé

vette útját, majd talán – sok más emberhez hasonlóan – őt is elsodorta a

medréből kilépő folyó árja.

– Ha már az ön személyes ügyei szóba kerültek, asszonyom… – ve-

tette közbe Trelawny a faluból visszatérve, ahol orvos barátját látogatta

meg, s megpróbált újságot keríteni. – Szóval, ha már a saját személyes

ügyeit említi, nagyságos asszonyom, sajnos azt kell mondjam, az ön

Anglesea hercegnőjéhez történő utazása – amennyiben a történtek nem

tántorították volna el tőle – immár feleslegessé, hogy ne mondjam, idő-

pocsékolássá vált. A hercegnő öt nappal ezelőtt meghalt. Az imént

mondta dr. Lantyan. Sajnálom, hogy tőlem kell megtudnia a húgát érintő

tragédiát.

– Adelaide nem a húgom, hanem a sógornőm volt – válaszolta nyu-

godt hangon Lady Catherine. – James öcsém hitvese volt, aki, szavamra

mondom, nem lesz különösebben letörve a hír hallatán. Éppen Spanyol-

honban tartózkodik, s egyik vesztes csata után a másikba vezényli regi-

mentjét. Hitemre, össze is illettek, ha csak azt nézzük, hogy Adelaide,

aki szintén igen fura, rossz természetű asszony volt, isten nyugosztalja,

önszántából elvonult Great Morranre, hogy remetei magányban éljen.

Nos, csak annyit mondhatok, mélyen remélem, hogy végakaratában nem

fogalmazott meg a család érdekeit sértő, azokat semmibe vevő kitétele-

ket. Utazásom elsődleges célja is az lett volna, hogy az ehhez hasonló

gondolatairól lebeszéljem, amennyiben egyáltalán hajlandó lett volna

szót váltani azokról. Hatalmas vagyon fölött rendelkezett, amelyet még

édesapja hagyott rá, én pedig most már csak reménykedhetek benne,

hogy nem hagyta az egészet a hárfázó vénlányok menedékházára.

– Biztosíthatom, nem tett így. Éppen most akartam elmondani: dr.

Lantyan a hercegnő ügyvédjétől tudja, hogy a nagyságos asszony va-

gyona jelentős részét egy unokaöccsére, egy bizonyos Granville

FitzWilliamre hagyományozta.

– Ó! – kiáltott fel Lady Catherine érdeklődő arccal. – Csakugyan így

tett? Attól tartok, ez kedvezőtlenül befolyásolja kislányom, Anne esélye-

it a vele kötendő házasságra. Ha a vagyon már nem ösztönzi FitzWilliam

ezredest a frigy megkötésére, úgy vélem, legyen bármennyire jólelkű s

engedelmes férfi, igen nehéz lesz meggyőzni, hogy essen meg a szíve az

én szegény kislányomon. Bár a történtek után már abban sem vagyok bi-

zonyos, hogy magam valóban ezt akarom. Ez az eset lerombolta a róla

alkotott képet, s a mostani FitzWilliam már egyáltalán nem tűnik méltó-

nak lányom kezére. Mondja csak, az ön kedves orvos barátja nem ren-

delkezik információval a temetés időpontjáról s pontos helyéről?

– De igen, asszonyom. A szertartást a herceg sommerseti birtokán

tartják meg, a Zoyland kolostorban, az elkövetkezendő tíz nap során va-

lamikor. Meg kell várniuk, amíg a herceg hazatér Európából.

– Ezek szerint nem maradt más hátra – kezdte Lady Catherine nagy

sóhajjal –, mint a lehető leginkább összeszedni erőmet, amely azért,

örömmel látom, az önével együtt visszatérőben van, s írni az otthoniak-

nak, hogy küldjenek pénzt és a temetésre megfelelő öltözéket. Terem-

tőm, milyen kellemesen s gondtalanul telt ez a néhány nap úgy, hogy

nem kellett senkivel és semmivel foglalkoznom! Meg kell valljam, rop-

pantul élveztem az önnel való társalgást is, kedves barátom. Hohó, mi-

csoda bánat vesz majd erőt otthonomban mindenkin, ha megtudják, hogy

az élők sorában vagyok. És maga, drága barátom, bizonyára szintén bol-

dog, hogy visszatérhet magányos meditációjához, s tovább töprenghet

magában az élet nagy kérdésein.

– Nem teljesen, asszonyom. De engedje meg, hogy megjegyezzem, az

önnel folytatott beszélgetéseket magam is nagyra értékeltem, s ha valaha

is abban a szerencsében lesz részem, hogy egy kiadó érdemesnek találja

műveimet papírra nyomtatni, ha nincs ellene kifogása, az első kötetemet

majdan önnek ajánlanám.

– Természetesen, nincs ellene kifogásom, sőt, szavamra, egészen

meghat vele. Megtiszteltetésnek venném, ha valóban így tenne – mondta

Lady Catherine, majd lopva a szeméhez érintette zsebkendőjét.

LADY CHATERINE LEVELE PRONKUMHÖZ

Trevose Farm,

Brinton, Cornwall

Jó Pronkumöm!

Jelenleg egy farmon vagyok, a brinmouthi kikötőtől délre. Kérlek,

hozz nekem temetéshez illő öltözéket (a fekete trimmelt szaténturbáno-

mat a fekete bársonyruhával stb.), ezenkívül még néhány mindennapi vi-

seletre való kosztümöt és legalább két nagyestélyit is. Legyen nálad száz

font készpénzben. Ne Brinmouth felől érkezz, mert szinte az egész tele-

pülés víz alatt áll, inkább a kerülő úton gyere Truro felől! Jövő héten

Anglesea hercegnő temetésén kell megjelennem Zoylandben. Mondd

meg FitzWilliam ezredesnek és Lord Luke-nak, hogy találkoztam Mr.

Delaval unokabátyjával, Mr. Trelawnyvel, és hogy a temetés után azon-

nal visszatérek Kentbe!

Catherine de Bourgh

Maria az orgonán játszott a hunsfordi templomban. Ahogy telt-múlt

az idő, egyre gyakrabban vonult el ide, hogy gondolataiba mélyedve

játsszon, a paplakban ugyanis feszült, ingerlékeny hangulat uralkodott, a

Szúette lakba pedig szinte már nem is lehetett úgy ellátogatni, hogy az

ember ne találkozott volna szinte biztosan Mr. Delavallal. „Egyáltalán

nem lelkesedem Mr. Delaval társaságáért” – írta nemrégiben Mrs.

Jenningshez írt levelében, s azóta nem történt semmi olyan, mely meg-

ingatta volna a férfiról alkotott véleményében. Ó, menynyire hiányzik

nekem, drága, kedves Mrs. Jennings? –gondolta Maria, miközben Glock

egyik gyászmiséjét játszotta. – Az önnek írt levelek után mindig úgy

éreztem, szinte megkönnyebbülök, s kitisztulnak gondolataim. – A

Rosingsban uralkodó hangulatot szintén nem tudta mire vélni. Még min-

dig nem jött hír Lady Catherine holléte felől, ami szemmel láthatólag

igen aggasztotta az ezredest, Lord Luke viszont egyáltalán nem tűnt két-

ségbeesettnek, inkább azokba a régi dokumentumokba temetkezett, ame-

lyekre a kertészfiú, Joss bukkant a padláson. Anne, aki korábban egyál-

talán nem rejtette véka alá lesújtó véleményét nagybátyjáról, mostanra

teljesen megváltozott irányában, s odaadó, tiszteletteljes szeretettel

csüggött Lord Luke-on. – Úgy tekint rá – gondolta Maria –, mint az er-

kélye alatt korábban nem sokra tartott, daloló rigóra, ha az egyszerre

Shakespeare szonettjeit kezdte volna szavalni.

Maria mélyet sóhajtott, majd elkezdte összecsomagolni a kottáit,

hogy visszatérjen a paplakba.

A templom küszöbén FitzWilliam ezredesbe botlott.

Maria úgy tervezte, hogy egy hűvös jó reggelt kíséretében elhalad az

ezredes mellett, ám az útját állta.

– Miss Lucas… Miss Maria.

A hangja ünnepélyesen zengett, ugyanakkor könyörgőnek is tűnt.

– Mit óhajt, ezredes úr?

Maria Lucastól távol állt, hogy bárki emberfiával szemben barátságta-

lannak mutatkozzék. Egyszerűen már a hangja odaadó kedvességet su-

gárzott, s mivel FitzWilliam ezredes pontosan ezekre a tulajdonságokra

vadászott a lány hangját fürkészve, nagy bátran bele is kezdett mondani-

valójába. Így szólt:

– Miss Lucas, drága Maria… mert bizony drága, énnekem a világ

legdrágábbja, ezt el kell hinnie, még ha a közelmúltban oly szörnyű

események is történtek, melyek kettőnk közé állhattak. Az elmúlt na-

pokban tisztába kerültem saját magammal, érzéseimmel, s megvallom,

olthatatlan szerelmet érzek ön iránt. Ráébredtem, hogy ön nélkül szinte

halott ember vagyok. Nehéz szívvel állok most ön előtt, melyet nem

utolsósorban lelkiismeretem mardosó fájdalma okoz, s tudva tudom,

hogy nemhogy jogom, de reményem sem lehet jóindulatában bízni, ám

nem tarthatom tovább magamban érzéseimet, amelyek legyőzték a má-

sok iránt érzett kötelességtudatot, sőt, még a bűntudatot is, amit jogosan

érzek nem csak ön, de mindazok iránt, akiknek akarva-akaratlanul ártot-

tam. Nem vagyok rossz ember, Maria, megvan bennem a jó, s a szívem a

helyén van, de magam mellett kell tudnom önt ahhoz, hogy a felszínre

törhessen. Ha elfogadja ajánlatomat, s kegyesen igent mond, biztos va-

gyok benne, hogy nagyon boldogok leszünk együtt. Nem tudok sokat

ajánlani, hisz ön is tudja, hogy nem vagyok tehetős ember, de úgy vé-

lem, ez esetben ez igen csekély jelentőséggel bír.

Mondandója végére érve esdekelve nézett Mariára.

Maria mély lélegzetet vett, majd így szólt:

– Szavamra, ön aztán képes meglepni az embert, FitzWilliam ezredes.

És mondja csak, sutba dobná Miss Anne de Bourgh-öt illető kötelezett-

ségeit? Vagy nem egymásnak rendelték önöket?

– De igen, így van – mondta az ezredes türelmetlenül –, de ez nem

több, mint egyszerű szóbeli megállapodás, amelyet boldogan rúgnék fel

az ön kedvéért. Semmilyen módon nem ártanék Anne húgomnak, ám

úgy vélem, neki is meg vannak a maga tervei a jövőre nézve, amelyek-

ben a napnál világosabb, hogy nem szerepelek.

– Szavai teljesen összekavarnak, ezredes úr, hiszen nem tudtam nem

észrevenni, hogy unokahúgával történt eljegyzése ellenére szemlátomást

komoly érdeklődést mutat egy másik hölgy, jelesül Miss Delaval iránt.

Az ezredes elpirult, majd kimérten így szólt:

– Ez esetben minden bizonnyal azt is észrevette, hogy Miss Delaval

az a fajta hölgy, aki szinte kiköveteli magának azokat az apró figyelmes-

ségeket és bókokat, amelyek az égadta világon semmit nem jelentenek

egyik félnek sem, pusztán kimerítik a társasági érintkezésnek azon for-

máját, amelyhez a kisasszony korábban hozzászokhatott. Bárki, aki Miss

Delavalhoz fűződő viszonyomban ennél többet lát, hatalmasat téved.

– Azt hiszem, ez esetben ön az, aki hatalmasat téved, ezredes úr. Úgy

vélem, a kisasszony máris sokkal többet lát az önhöz fűződő viszonyá-

ban, mint amennyit ön itt most bevallott nekem. Talán önnek is át kelle-

ne gondolnia, mi tartozik a társasági érintkezés udvariassági szokásai

közé, s mi megy jóval túl azon, mert figyelmetlenségével komoly kárt s

félreértések egész sorát okozhatja. És mint láthatja… – Maria elhallga-

tott, s nyelt egy nagyot.

FitzWilliam ezredes az alkalmat kihasználva közbe-vágott.

– Nem, ez esetben biztos vagyok benne, hogy téved. Bizonyos va-

gyok benne… én… én nagyon remélem, hogy téved. Miss Delaval jó

neveltetést kapott, ám igen szabad szájú teremtés, aki koránál fogva sok

mindent megélt már, ugyanakkor vigyáz rá, hogy ne a kabátján kívül

hordja a szívét, ahol mindenki láthatja. Azt kell mondjam, meg vagyok

győződve róla, hogy ezúttal téved – tette hozzá hevesen.

– Még nem végeztem a mondanivalómmal, ezredes úr – folytatta ko-

nokul Maria.

– Emlékezzen a tavalyi nyarunkra! – fogta könyörgőre az ezredes.

– Nagyon is emlékszem rá. – Maria önkéntelenül is a szívére tette a

kezét, mintha hirtelen támadt, heves szívdobogását akarná elrejteni. – És

igen, szerettem önt akkor. Nem tagadom, nem is tagadhatnám. De,

ahogy ön is tudja, idővel úgy a dolgok, mint az emberek megváltoznak,

ezredes úr. És a dolgok mostanra megváltoztak. Azt hiszem, én is meg-

változtam, ezredes úr. Tavaly nyáron felnéztem önre, talán azért, mert

még nem ismertem olyan jól, mint most. Sok minden történt azóta – köz-

tük szörnyű, szégyenletes dolgok, amelyek talán önt is megváltoztatták.

Engem biztosan. Attól tartok, már nem érzek úgy ön iránt, mint tavaly

nyáron. Én… nekem már más terveim vannak.

Ismét elhallgatott, nyelt egyet, s Mrs. Jennings örökségére gondolt,

amelyről egyetlen szó nem sok, annyit sem szólt senki emberfiának. Va-

jon mit szólna az ezredes, ha tudna róla? Megütközne, s vérig sértve

visszavonná ajánlatát, amiért egyszerű hozományvadásznak gondolták?

Mariának nevethetnékje támadt, ahogy az ezredes szomorúságtól gyö-

tört, bánatos ábrázatát nézte.

– Nagyon sajnálom – mondta végül színtelen hangon. – De értse meg,

nekünk nincs közös jövőnk, ezredes úr. Úgy vélem, minden további szó

felesleges ebben a témában, ezért most búcsút is veszek öntől. A viszont-

látásra.

Helyesen cselekedtem, Mrs. Jennings? „Drágám, ne azon járjon az

eszed – mondta annak idején Mrs. Jennings –, hogy férjet fogni mész

Kentbe! Hidd el, legalább annyira akarom, hogy férjhez menj, mint te

magad, de nem akarom, hogy a szerencsés csak egy férj legyen, ezt

tartsd észben! Mindkét lányom jóravaló, illedelmes, rendes férjet talált

magának, akiben megbízhat, s nem kívánom, hogy te, kedvesem, keve-

sebbel beérd. Fogadd meg a tanácsomat, s ne mondj igent az első aján-

latra, főleg, ha nem érzed magad is úgy, hogy az illető számodra is meg-

felelő! Gyere inkább Londonba, mi gondot viselünk rád, s addig ma-

radsz, ameddig csak kedved tartja. A legfontosabb, hogy ne rohanj, ne

siettess semmit! Rengeteg hal úszkál a tengerben, ne feledd! Azonkívül

pedig sok mindent tartogat egy magadfajta rendes leány számára az élet

egy férjen kívül is. Ott van például a zene, hogy csak egyet említsek.

Emlékezz hát szavamra: egy férj nem alfája, de főleg nem ómegája az

életednek!”

Milyen igaz! – vélte Maria a nővérére gondolva. – Ott van Charlotte,

akinek vannak gyönyörű gyermekei, háza, kertje és állatai, ám ott van

neki a tetejébe Mr. Collins is.

Éppen mikor idáig ért a gondolataiban, maga Mr. Collins jelent meg

kivörösödött arccal, zihálva, és sietős léptekkel haladt felfelé a paplakot

a Rosings kastéllyal összekötő kövezett ösvényen.

– Híreket kaptam, remek híreket! – kiáltotta, amint megpillantotta

Mariát. – Pompás, nagyszerű hírek érkeztek! Végre valahára hírt kap-

tunk Lady Catherine-ről. Sőt, mi több, hamarosan ő maga is köztünk lesz

újra.

***

Anne rábeszélte Lord Luke-ot, hogy kísérje ki a parkba, ahol a szö-

kőkút mellett fel s alá járkálva idézhetett neki saját szerzeményéből, az

Orpheusz ódájából.

Mikor Orpheusz a lantján játszott,

Hó hullott bőven tüzére, s látszott

Tisztán, ahogy fenséges lánggal égve

Lobogott, beleveszve a csillagos égbe.

Jég csillogott minden fáknak ágán,

S okult télről a folyó saját kárán,

Fagy ezredes osztotta zord parancsait,

S ugratta csillogó-villogó hófehér lovait.

Havat prüszköltek, s patáik nyomán

Felcsikordult a jég a hegyek ormán,

Ezernyi jeges fő, s hófehér hajerdő

Bajszukról lógó tízezer jégcseppkő.

– Ó, Luke bácsi, de hiszen ez gyönyörű! Annyira furcsa, mégis oly

szép! De mondja csak, bácsikám, hogy jutottak egyáltalán ilyesmik

eszébe?

– Ezek csak úgy jöttek, galambom. Mint egy hirtelen kerekedő vihar,

csak úgy kitörtek belőlem. Persze, bárkinek mutattam, mindenki azt

mondta, hogy szomorú. Az elején viszont még a te drága édesanyád is

igen el volt ragadtatva. De amikor Etonba kerültem – tudod, sajnos ké-

sőn tudtam csak megkezdeni az iskolát az egészségem miatt, már akkor

elővett a mostani bajom néha –, úgy alakult, hogy Catherine-t és engem

elszakítottak egymástól. Időközben megtanulta a többiekhez hasonló

megvetéssel kezelni az én „Lassarto hóbortomat”, ahogy annak idején

neveztük, s ahelyett, hogy osztozott volna velem szeretetében, már csak

gyerekes ostobaságnak tartotta. – Lord Luke megdörzsölte a szemét. –

Egyszer aztán történt valami… valami, ami hosszú évekre sajgó sebet ej-

tett rajtam. Úgy éreztem, elárultak, s ezáltal elveszítettem a hitemet, a

ragaszkodásomat a művem iránt, amely egyúttal saját képzeletembe ve-

tett bizalmamat is megrengette. Szörnyű érzés, amikor az ember csak

megvetést érez önmaga iránt – mondta Lord Luke elgondolkodva. – Az-

tán hirtelen jött egy wensleydale-i beszélgetés, már nem is tudom, hogy

jött szóba a dolog Mr. Bingley házában, de a lényeg, hogy Mr. Delaval

úgy vélte…

– Delaval? – Anne hangjába egyszerre vegyült meglepetés és mély

megvetés.

– Tudom, drágám, tudom. Nagyszájú, pökhendi fiatalember, magam

is jól tudom, nem volna értelme tagadnom. De hát jómagam is az volnék,

nemde bár? Ugyanakkor vág az esze, s élénk, színes képzelőerővel ál-

dotta meg a sors, s oly szép szavakkal tud hatni az emberre, különösen

ha néhány pohárka után megered a nyelve… Lefogadom, másként gon-

dolnál rá, ha lehetőséget adtál volna neki, hogy megcsillantsa előtted pá-

ratlanul szellemes humorát. Szavamra, nála intelligensebb beszélgető-

társsal nem találkozhattál még soha.

– Nos, előttem valóban nem ilyennek mutatkozott. Minden bizonnyal

azért, mert unalmas kis fruskának tart.

– Ó, milyen kár, milyen kár! Ezek szerint csak férfitársaságban jön

elő valódi énje, amely a nők előtt valamiért rejtve marad. Ahogy mond-

tam, Wensleydale-ben egyre többször siránkoztam elveszett irományaim

miatt. Úgy éreztem, hogy – hangozzék bár bolondságnak – ha újra ke-

zembe kaphatnám egykori művemet, talán új lökést kaphatnék, ismét

felbuzogna bensőmben a kiapadni látszó forrás, s talán újra megszállna

az ihlet, amely egykor az én saját világomat szülte. Ugyanakkor bizo-

nyos voltam benne, hogy Catherine soha nem adná áldását, hogy keresé-

sükre induljak, még akkor sem, ha tudná, hol találom azokat; sőt, úgy

véltem, azt sem mondaná meg, ha tudomása volna róla, hogy

Hunsfordban vannak egyáltalán. Nem, drágám, így tehát az egyetlen le-

hetőségem az volt, hogy valamilyen cselhez folyamodjak. S láthatod, bi-

zony valóban sikerrel jártam.

Győzedelmesen meghajolt Anne előtt.

Anne-nek nem volt szíve felhívni nagybátyja figyelmét arra a tényre,

mennyi bajt okozott másoknak fényes győzelme, helyette egészen más-

felé jártak gondolatai, így szólt:

– Igen nehéz időket élt meg, Luke bácsi. Mama bizony általában így

bánik az emberekkel. De legalább önnek volt lehetősége tanulni. De ne-

kem… nekem semmim nincs, s nem is volt. Semmim! Anyám úgy talál-

ta, nem érem meg sem a fáradságot, sem az anyagi áldozatot. Tudom,

hogy kell viselkedni társaságban, s hogy kell egyenes háttal ülni, de ez

minden, amit megtanulhattam.

– Tanulás? – mondta Lord Luke elgondolkodva. – Hát tanulni akarsz?

– Még Maria Lucas is műveltebb nálam! Beszél franciául, s kiválóan

zongorázik, miközben előttem a könyvek és tudományok világa örökre

zárva maradt.

– Micsoda csacsi beszéd ez, drágám! Hát kinek kellene egy femme

savante?2 Egyébiránt pedig meglásd, ha férjhez mégy, urad oldalán majd

láthatsz világot, megtanulhatsz akár franciául is, és annyit olvasol, am-

ennyit csak akarsz. (Most, hogy említed, Rosingsban valóban nincs sok

könyv.) Édesapád, szavamra, remek ember volt, de inkább a szabadban

érezte jól magát a fák, bokrok, lovak között, semmint a kastélyban.

– Ó, kérem, meséljen róla! Milyen ember volt? –kérdezte érdeklődve

Anne.

2 femme savante: okos nő, tanult hölgy (fr.)

– Igen jó természetű, először is. Nem volt olyan eszes s hála az égnek,

olyan nyakas sem, mint az édesanyád. Inkább olyan beletörődő fajta

volt, könnyen irányítható típus. Még nagyon fiatal volt, amikor elvette

édesanyádat, aki egyszerűen… behálózta – tette hozzá Lord Luke a ne-

vetést elfojtva. – Persze, már akkor is nagyon gazdag volt. Az idősebb

Sir Laurence de Bourgh számottevő vagyont halmozott fel valamiféle

ruhagyárakból, ámbár sosem volt téma köztünk, mit is gyártottak ponto-

san. – Ujabb kuncogás, majd egy rövid szünet után folytatta: – abban vi-

szont, drágám, mindenképpen igazad van, hogy ha oktatásra vágysz, azt

nem Rosingsban fogod megkapni.

Elmerengve megkerülte a szökőkutat, s közben egy idézetet szavalt.

Csillagok világította, elbűvölő táj,

Messze, messze csak a tenger a határ.

Ekkor hirtelen egy véres-sáros, szurtos kutya ballagott be egyik lábára

sántítva a sövényekkel körbevett parkba.

Gondolkodás nélkül, bár szemlátomást komoly erőfeszítések árán, a

szökőkút legalsó tányérjába ugrott, s boldogan meghempergett benne,

közben pedig szomját oltva nagy lefetyeléssel ivott a felülről rázúduló

vízsugárból.

– Atyaég! – kiáltott fel Lord Luke megbotránkozva, s hátrahőkölve,

mivel a szökőkút mellett ácsorogva a fürdőző kutya nagy adag vízzel

fröcskölte le. – Hát ez a fenevad meg honnan az ördögből pottyant ide?

El innen, hékás! Nem kedvelem különösebben a kutyákat, soha nem is

kedveltem őket.

Anne azonban felsikoltott az örömtől:

– Plútó! De hiszen ez Plútó! Drága, édes Plútó!

Odaszaladt hozzá, s a sáros, nedves kutya köré fonta karjait.

– Ó, annyira örülök, hogy újra látlak! Csak várj itt, már hívom is a

gazdádat!

Lord Luke eközben elballagott a szökőkút mellől, s a bajsza alatt

mormolva töprengett.

– Tanulni akar, ki hallott még ilyet?! És mi haszna volna annak? Ne-

kem mi hasznom lett abból a rengeteg tanulásból?

***

– Azt hiszem, a legjobb, ha eltűnünk innen, mielőtt Lady Catherine

hazatér. Hangozzék bár meglehetősen furcsán, de úgy vélem, igen mély

barátságba keveredett a mi Ben bátyánkkal. Hogy ez hogyan eshetett

meg, fel nem foghatom! Akárhogy is, ezáltal biztossá vált, hogy mostan-

ra a nagyságos asszony tökéletesen tisztában van a történet minden rész-

letével, benne természetesen a mi szerepünkkel, ettől fogva tehát aligha

tekinthetjük magunkat szívesen látott vendégeknek Rosingsban – szólt

Priscilla Delaval a bátyjához.

Miss Delaval arcából kifutott a vér, meggyötörtnek s fáradtnak lát-

szott. Mintha le is fogyott volna egy kicsit. Ajkai, amelyek legtöbbször

vidám mosolyra húzódtak, most lefelé görbültek, homlokát ráncok re-

dőzték, általában vidám, érdeklődő fekete szeme pedig ezúttal súlyos

gondokról árulkodott. A gödröcskék immár eltűntek az arcáról.

– Mindenesetre jobb, ha előkészíttetjük a kocsinkat, drágám. Három

hete vagyunk itt, ennyi idő alatt bizonyosan elkészültek már a kerék javí-

tásával. De én egyelőre nem megyek sehova. Állnom kell Lady

Catherine haragját.

– Itt akarsz maradni? – Priscilla mélyen megdöbbent. – De hát miért?

Mi értelme volna itt maradnod? A gyémántok megszerzésének már lőt-

tek, ez bizonyos! Ben bácsi is mondta, hogy Lady Catherine kezdettől

fogva gyanakodott ránk, s igazából ezért vitte magával az eredeti ék-

szert. Mégis, mit remélsz Rosingsban maradásodtól?

– Nem maradok Rosingsban. A Szúette lakba tervezek beköltözni.

– A Szúette lakba?

– Ambrose Mynges meghívott, hogy lakjak nála, ameddig csak ked-

vem tartja. – Priscillát jó néhány percre elnémította a döbbenet, csak szá-

ját tátva, hitetlenkedve bámulta bátyját. Végül így szólt:

– Semmi kétség, elment a józan eszed. Mit fognak szólni az emberek?

– A legkevésbé sem befolyásol döntésemben az emberek véleménye

– felelte nyugodtan.

– De… kedveled te egyáltalán Myngest?

– Igen – hangzott a kurta válasz.

– És mihez kezdesz majd itt magaddal?

– Rá fogom venni, hogy kezdjen el újra festeni. Én pedig majd főzök,

és gondot viselek a háztartásra. Talán adok néhány kertrendezési taná-

csot a helybéli nemeseknek.

– És velem mi lesz? Én mihez kezdjek?

– Amihez csak kedved van. – A téma hallhatóan nem tartott számot

Mr. Delaval érdeklődésére. – Ha egy csöpp eszed van, hozzámész

FitzWilliamhez.

– De hiszen tudjuk, hogy nincs egy fillérje sem. S ha lenne is neki, vi-

lágossá tette számomra, hogy…

Elhallgatott, s az ajkába harapott.

– Ez immár nem teljesen igaz. Sneyd azt írta, hogy FitzWilliam

nagynénje, a hercegnő a napokban elhunyt, s a vagyon, amelyet unoka-

öccsére hagyott, valódi Krőzussá teszi a mi ezredesünket. Sneyd mindig

a világ előtt jár jól értesültségben, semmi okunk kételkedni a szavában.

Talán még maga Fitz sem tud róla, de szavamra mondom, az utolsó szó-

ig igaz, amit mondtam. Nincs más dolgod, csak kinyújtanod a kezed, és

magadhoz vonni a jóembert.

– Te csak azt gondolod, hogy ez olyan könnyen megy – válaszolta

Priscilla.

Kétkedő szavai ellenére fekete szemében elszánt fény gyúlt.

Tizenkettedik fejezet

Anne és Maria sétálni vitte Lucyt és Samet a sebesen robogó patak

partjára, ahol annak idején Anne a csapdába esett Alice-re bukkant.

– Ha valamelyikük be találna esni a vízbe, neked kell megmentened –

mondta Anne én ugyanis nem tudok úszni.

– Szerencsére – válaszolta Maria – nekem négy bátyám is van, nekik

köszönhetően pedig úgy úszom, mint a hal. Annak idején titokban sok-

szor lopództunk le a Mimram folyóhoz úszkálni. Mama soha nem tudta

meg – nevetett Maria az emlékeket felidézve. – Nem úsztam olyan gyor-

san, mint a fiúk, ezért néha lemaradtam. Emlékszem, egyszer elkapott

egy örvény, s kis híján megfulladtam. Henry bátyám mentett ki az utolsó

pillanatban; alig tudtak életet lehelni belém, amikor végül partra vergőd-

tünk.

– Milyen szerencsés vagy, hogy négy bátyád is van! Darcy és

FitzWilliam sajnos nem jött elég gyakran látogatóba ahhoz, hogy mi is

ilyesmiket csináljunk együtt.

– Meséljen nekünk, Miss Anne! – kérlelték a gyerekek, miután ka-

cagva, nagyokat sikongatva átszaladtak a vízesés alatti barlangon. – Me-

sélje el az egyik történetét, mondjuk azt, amikor Alice-t megtalálta a

sziklán, csapdába esve, s aztán varázsszőnyegén a cica a partra röppent,

és még csak vizes sem lett!

– Nem, rosszcsontok, most egy még ennél is érdekesebb történetet

fogtok hallani egy Plútó nevű kutyáról. Egyszer volt, tán igaz se volt,

volt egy gonosz királynő, aki parancsba adta, hogy vessék a kutyát a

vízbe, s hagyják megfulladni.

– Miért? Miért akarta a királynő, hogy vízbe fojtsák a kutyát?

– Azért, mert úgy hitte, hogy a kutya az ő gyepén hagyta a piszkát, de

ez nem volt igaz.

– Akkor ki hagyta a gyepen a piszkát?

– Valaki, aki mindig csak éjszaka járt arra. Egy borz.

– Borzokat mi is szoktunk látni – mondta Sam. – Mindig halljuk őket,

ahogy az ablakunk alatt motoszkálnak éjszakánként.

– Szóval jó Plútó sorsa megpecsételődni látszott: a gonosz királynő

hívatta két emberét, Muddle-t és Verityt, s megparancsolta nekik, hogy

kössenek egy súlyos követ a kutya nyakába, s vessék a tóba.

– Hiszen mi is ismerjük Muddle-t és Verityt! Retket és répát szoktak

hozni nagy kosarakban, és amikor a hátsó ajtónál beadják Mrs.

Dennynek, ő cserébe mindig szokott adni nekik egy pohár sört.

– Tehát Muddle és Verity elkapta Plútót. Ám, jó emberek lévén, nem

volt szívük a parancsot teljesíteni. Kedvelték a kutyát, s tudták, milyen

okos állat. Ezért aztán nem fojtották vízbe.

– Hogy lehet egy kutya okos? Miért volt okos a kutya?

– Mielőtt Joss lett a gazdája, egy zsebtolvajé volt, s neki segédkezett.

– Mi az a zsebtolvaj?

– Nagyon gonosz ember, aki kilopja az emberek zsebéből a pénzüket.

Hunsfordban nincsenek ilyenek, nem kell félni. Ez viszont Londonban

történt, ott pedig rengeteg ember él, így sok zsebtolvaj is van. Plútó ak-

kori gazdája egy fiatal fiú volt, akit úgy hívtak, Prigfambles. Nagyon

ügyesen emelte ki az emberek zsebéből a pénzt, de szüksége volt a ku-

tyára is, aki szintén mestere a szakmának. Ha egy embernél óralánc volt

vagy egy arany guinea, Plútó kiszimatolta, s az orrával megmutatta gaz-

dájának, melyik zsebben érdemes kotorászni. Ekkor aztán jött

Prigfambles, s olyan gyorsan kirabolta az embereket, hogy pislogni sem

volt idejük.

– Mi történt aztán Prigfamblesszel? Börtönbe került?

– Nem, még rosszabb: elkapta egy csapat kerítő.

– Kik azok a kerítők?

– A kerítők olyan férfiak, akik a tengerparton őgyelgő embereket ösz-

szefogdossák, s arra kényszerítik, hogy felcsapjanak matróznak valame-

lyik hajóra, hogy aztán harcolniuk kelljen a hazájukért. Ezek csípték el

Prigfamblest, és belőle is tengerészt csináltak. Plútó pedig a sorsára ma-

radt, s nagyon szomorú volt szegény.

– És aztán mi történt?

– Joss talált rá, s onnantól kezdve ő viselte gondját.

– Joss is zsebtolvaj volt?

– Nem, dehogy, ő sosem tenne ilyet. Ő világéletében kertész szeretett

volna lenni.

– És mi történt azután, hogy Muddle és Verity elkapta Plútót? Mit tet-

tek vele?

– El kellett menniük Rochesterbe, mert megérkezett néhány palánta,

amelyet a gonosz királynő rendelt Hollandiából. Úgy gondolták, mivel

Rochester igen messze van, ha elviszik magukkal Plútót egy zsákban, és

ott elengedik, soha nem talál haza, s így mégsem kell vízbe fojtaniuk.

Úgy gondolták, Plútó van olyan ügyes, hogy gondoskodjon magáról.

– Úgy, hogy zsebtolvajkodik?

– Talán úgy, de még inkább azzal, hogy ételt keres magának, ahol

csak tud. Fogták tehát a kutyát, elvitték magukkal Rochesterbe, és sza-

badon engedték.

– És mi lett Plútóval?

– Amint földet ért a lába, vissza sem nézett, csak loholt hazafelé a

gazdájához. Egy nap nem sok, annyit sem töltött Rochesterben!

– Milyen messze van ide Rochester?

– Megvan az bizony harminc mérföld is. Útközben folyókon kellett

átúsznia, hegyeken kellett átkelnie, földeken vagy bősz bikák között a

legelőkön kellett keresztülvágnia. S ami még ennél is rosszabb, farmo-

kon, amelyeket puskával őrzött a gazda, no meg kutyákkal, amelyek rá-

támadtak Plútóra. Nem csoda tehát, hogy szegény jó Plútónak hosszú-

hosszú időbe telt, mire visszaért Hunsfordba. Napokba, sőt hetekbe is!

– És mit csinált, amikor végül visszaért?

– Mondjátok meg ti, mit csinált!

– Azonnal a szökőkúthoz szaladt, s beleugrott az alsó tányérjába – ki-

áltották a gyerekek kórusban, nagyokat kacagva.

– Pontosan ezt tette. Aztán jött Joss, s nyúlpörköltes nagy vacsorát

főzött neki, Plútó pedig, miután belakott, átaludta az egész napot.

– Ez nagyon jó mese volt, Miss Anne! Most akkor mondjon egyet

Luke bácsikája történetei közül. Egy olyat, amiben szerepel Lassarto

hercege!

– Egyszer volt, hol nem volt – kezdte a mesét Anne –, élt egy herceg,

aki felhőből gyúrt lován léptetett…

– Fekete vagy fehér felhőkből volt a ló?

– Feketéből, méghozzá koromfeketéből. Szemei csillagok voltak, sö-

rénye szivárvány, farka pedig, amikor csapott vele egyet, betöltötte az

egész égboltot.

– Meséljen, meséljen! Hogy van tovább?

***

Lady Catherine hazaérkezésének napján pontosan úgy zuhogott az

eső, mint azon a napon, amikor elindult Great Morran felé.

Ahogy a kocsi kerekeinek zöreje felhangzott az út felől, Frinton szé-

lesre tárta a kastély kapuját, Muddle, Verity, Smirke és Joss pedig eser-

nyőkkel állt készenlétben a lépcsőn, hogy a hintóból kiszálló Lady

Catherine-t és Pronkumöt, valamint csomagjaikat megóvják az esőtől.

Plútó, aki hazaérkezése óta nem volt hajlandó tíz méternél messzebbre

kerülni Josstól, azonnal bebújt a kocsi alá, amint az megállt a bejárat

előtt.

– Isten hozta, isten hozta, nagyságos asszonyom? –mondta Frinton. –

Ha szabad megjegyeznem, pompásan fest ma!

Lady Catherine elengedte a bókot a füle mellett, s tekintetében a szo-

kásos rosszallással végigmérte a fogadóbizottságot.

– Hol vannak a többiek? – kérdezte követelőző hangon. – Ó, gondo-

lom, odabent várakoznak. Lássuk hát… – tette hozzá, majd késedelem

nélkül megindult felfelé a lépcsőn. Pronkum egy nagy utazótáskát és egy

szaténnal fedett kis csomagot cipelve szorosan úrnője nyomában haladt.

Mikor a fogadóhelyiségbe értek, Lady Catherine növekvő meglepe-

téssel a hangjában a cselédséghez fordult.

– Hova tűntek a többiek? – kérdezte újra.

Collinsék természetesen ott voltak, s velük Maria is.

Rajtuk kívül azonban csak Lord Luke volt látható, aki ideges, feszült

arccal ücsörgött az egyik sarokban.

– Hol van FitzWilliam? Hol van Anne? Hol van Mrs. Jenkinson? Hol

vannak Delavalék?

– El nem mondhatom, milyen boldogok vagyunk, hogy újra köztünk

van, Lady Catherine – lépett közelebb tirádáját meghajlások özönével

nyomatékosítva Mr. Collins, majd Lord Luke emelkedett szólásra:

– Meg kell mondanom, Catherine… – idáig jutott, amikor Pronkum

fülsértő sikolya szakította félbe.

– Az úrnő gyémántjai! Hova tűntek? Hova lettek?

– Zagyvaság, Pronkum, hova lettek volna?

– Éppen itt voltak, ezen a márványasztalkán. Ide tettem őket! Aztán

kimentem úrnőm kalapdobozáért a hintóhoz, s visszaérve csak hűlt he-

lyüket találtam. Eltűntek! Egyszerűen kámforrá váltak! – mondta, majd

hisztérikus nevetésben tört ki.

– No, ez már aztán tényleg több a soknál! – kiáltott fel mérgesen Lord

Luke. – Azok az átkozott gyémántok mást sem hoztak eddig ránk, csak

gondot és bajt. Szavamra, Catherine, azt kívánom, bárcsak soha ne vet-

ted volna meg őket. Gyorsan, keressük meg, valahol itt kell lenniük!

Minden bizonnyal valamelyik jóember verte le őket véletlenül, amikor a

csomagokat hordták be.

Az egész társaság a gyémántok keresésére indult, elhúzogatták a bú-

torokat, benéztek az asztalok alá, s a szőnyegeket is felhajtották, míg vé-

gül a fogadóhelyiséget is teljes egészében fel nem forgatták, ám az ék-

szereknek nem bukkantak a nyomára.

Hirtelen Joss szólalt meg:

– Nézzék Plútót!

A kutya ugyanis minden tiltást semmibe véve követte Josst a kastély-

ba is, s akár egy fekete-fehér halacska, cikázott a rá ügyet sem vető,

gyémántokat kereső emberek lábai között egészen eddig a pillanatig.

Plútó Smirke mellett állt, s orrát, akár egy vadászkutya, a főkertész

kopottas, barna kabátjának zsebére tapasztotta.

– Belenéznénk a zsebébe, Smirke – hasított keresztül a szobán Lord

Luke szokatlanul éles, szigorú hangja.

– Na, de uram, csak nem gondolja komolyan…

– Muddle! Verity! Motozzák meg!

A két férfi Smirke minden tiltakozása ellenére gyorsan kiforgatta a

kertész zsebeit, s egy kis szaténcsomag került elő.

Pronkum újfent hisztériás rohamot kapott.

– Ó, az átkozott! Hogy vetemedhetett ilyesmire, maga szörnyeteg!

– Legjobb lesz, ha késedelem nélkül a csendőrkapitányért küldünk.

Frinton? – jelentette ki határozottan Lord Luke.

– Igenis, uram – riadt föl a megkövülten bámuló Frinton. Nem úgy

Smirke, aki egy szempillantás alatt megpördült, s a nyitva hagyott ajtón

keresztül kereket oldott a zuhogó esőben.

Pár másodpercnyi hallgatás után Joss törte meg a csendet:

– Borzasztóan restellem, hogy a kutya bejött a kastélyba, méltóságos

asszonyom, de úgy tűnik, értékes szolgálatával igyekezett jóvátenni al-

kalmatlankodását. Most pedig engedje meg, hogy elköszönjek öntől, hisz

csak ezért maradtam Hunsfordban, amíg ön haza nem érkezett. Rokona-

imhoz költözöm Walesbe, s ha nincs ellenére, azonnal indulnék is.

Azzal biccentett egyet, s majdnem olyan gyorsan el is tűnt, mint nem

sokkal korábban Smirke.

– Uram, irgalmazz! – mondta Lady Catherine. – A kertészfiú felmond

nekem? Vajon mi lesz a következő? Hova jutnak itt a dolgok? Hiszen ez

példátlan! Szavamra, ilyet még nem hallottam!

– A legjobb lesz, ha a szalonba megyünk, s végre leülsz egypár perc-

re, Catherine – javasolta Lord Luke. – Sok mindent kell megbeszélnünk.

– Mindenekelőtt – lépett közbe Charlotte Collins – engedje meg,

hogy lesegítsem a kabátját, asszonyom. Azonkívül minden bizonnyal jó-

lesne most valami frissítő is.

Hangja gyengéd és együtt érző volt. Részvét csendült ki belőle.

– Az égre kérem, valaki mondja már meg végre, hol van Mrs.

Jenkinson!

– Attól tartok, Mrs. Jenkinson már nem áll az ön alkalmazásában, asz-

szonyom.

– Elhagyott? De hát hova mehetett? És miért ment el?

– Nos… szegény asszony egyre fájdalmasabban érezte kora súlyát. A

fejfájások, amelyek oly régóta kínozták, egyre…

– Miféle fejfájások?

– Mindenesetre az ön bocsánatáért esedezik, hogy így alakult a dolog.

Úgy ígérte, hamarosan levelet ír önnek, amelyben megmagyarázza, miért

távozott ilyen kurtán, furcsán. Amint beköltözött…

– Beköltözött? De hát hova? És hol van most?

– Walesbe ment, ottani rokonaival fog lakni – válaszolta nyugodtan

Charlotte. – De nem foglalna végre helyet, asszonyom?

Lady Catherine engedelmesen lehuppant az egyik kanapéra. A mellet-

te lévő asztalra azonnal bor s répatorta került. A méltóságos asszony kor-

tyolt egy jóízűt a borból, majd zavart tekintettel körbenézett a szalonban.

Vele szemben, a kandalló párkányára állítva egy életnagyságú fest-

mény volt látható. Anne de Bourgh portréja volt, ölében egy macskával.

A festmény egyik sarka befejezetlenül fehérlett.

– Hát ez meg hogy került ide? És kitől származik?

– Úgy vélem, a festő ecsetkezelése eltéveszthetetlen-né teszi,

Catherine – mondta Lord Luke. – Ha mégsem ismernéd fel, a festmény

Mr. Desmond Finglow munkája. Ez volt az utolsó képe. Anne hagyta itt

neked, amolyan búcsúajándék gyanánt.

– Búcsúajándék? Hát ez meg mit akar jelenteni? Hol van Anne?

– Hagyott neked egy levelet – mondta Lord Luke. – Itt is van, paran-

csolj.

Lady Catherine hangosan olvasni kezdett.

Drága Édesanyám!

Mire ezt a levelet kézhez kapja, én már Walesben leszek Mrs.

Jenkinsonnal, abban a kastélyban, amelyet édesapám hagyott legidősebb

gyermekére egy, a végrendeletében talált záradékban. A legidősebb

gyermeke azonban nem én vagyok. A kastély jog szerinti tulajdonosa

egy bizonyos Joscelyn Godwin nevű leány, akivel Mrs. Godwin ajándé-

kozta meg édesapámat. A kislányt fiúként nevelte fel Petronella Smith

nevű dadája, mert az ilyenkor szokásos fizetség magasabb volt fiúk ese-

tében, de a hölgy annyira megszerette Josst, hogy amikor a neveléséért

kapott pénz elapadt, akkor sem dobta el, hanem magához vette, és Lon-

donba vitte. Amikor Joss elég idős lett ahhoz, hogy gondoskodjon magá-

ról, úgy találta, fiúként sokkal több lehetőség áll előtte, mint leányként, s

így került jóanyámhoz is alkalmazásba.

Ő és én úgy szeretjük egymást, mintha édesnővérek volnánk, s mivel

azok is vagyunk, mostantól együtt fogunk élni a walesi kastélyban, ame-

lyet édesapám hagyott Jossra. Mrs. Jenkinson visel majd gondot a ház-

tartásunkra, így anyám sajnos kénytelen lesz új házvezetőnő után nézni.

Sajnálattal hallottam Luke bácsitól, mama milyen viszontagságokon

ment keresztül nyugaton. Remélem, épségben, egészségben ért haza.

Öleli… stb, stb

Anne de Bourgh

Hosszú percekbe telt, mire Lady Catherine felfogta a levél jelentését.

Maria részvétteljes pillantással figyelte, miként öregszik éveket a szeme

láttára a méltóságos asszony, midőn újra és újra átfutja a levelet, majd

gondolataiba mélyedve eltöpreng a sorokon.

– Joss? A kertészfiú? – mormolta maga elé hitetlenkedve. – Te tudtál

erről az egészről? – fordult hirtelen Lord Luke felé.

A férfi a fejét rázta.

– Tegnapig semmit sem.

Hirtelen eszébe jutott, ahogy Anne az izgalomtól szinte magánkívül

sorolta, mivel múlatják majd napjaikat Walesben. „Minden reggel hatkor

fogunk kelni. Latinul fogunk olvasni – Joss tud latinul, még Sir Félix ta-

nította rá – jó két órán keresztül, aztán megreggelizünk. Aztán irodalom-

és francialeckék következnek, egészen ebédig. Utána kimegyünk a kert-

be dolgozni. Úgy vélem, ha mama rendszeresen küldi az apanázst, amely

nagykorúságomig megillet, éppen elég pénzünk lesz, hogy megéljünk

belőle. Ha pedig erre nem lesz hajlandó, majd eladjuk, ami megterem a

kertünkben. Joss biztos benne, hogy meg fogjuk oldani. Nagyon kedves

volt öntől, Luke bácsi, hogy odaadta azt a tíz arany guinea-t Jossnak, ab-

ból legalább két hónapig eléldegélünk majd.”

– Hol vannak Delavalék? – kérdezte Lady Catherine, mintha hirtelen

nem jutott volna eszébe más, ami elterelhetné gondolatait Anne-ről.

– Ralph a Szúette lakba költözött Ifjú Tomhoz.

– És mégis ki az ördög volna az az Ifjú Tom?

– Ambrose Mynges, a fiatalabb festőművész.

– Ezt aztán nem gondoltam volna… És a húga? Miss Delaval?

– Ő hazatért wensleydale-i otthonukba.

– Úgy emlékszem, egy nagynénjét volt szándékában meglátogatni

Exeterben, vagy tévedek? Netán az is hazugság volt? Annyian és annyi-

szor hazudtak nekem mostanában, hogy már magam sem tudom, mi igaz

s mi nem. És FitzWilliam? Ő hol van?

– Visszatért Derbyshire-be. Üdvözletét és tiszteletét küldi önnek, asz-

szonyom.

– Meghiszem azt, hogy küldi! Pontosan tudom már, mily értékkel

bírnak ezek. Az az alattomos nőszemély kiveti rá a hálóját, amint tudo-

mást szerez Adelaide örökségéről, s akkor befellegzett a mi jó ezrede-

sünknek. Nem is kérdéses, százszor jobban járt volna Miss Lucasszal –

tette hozzá Lady Catherine, félig magának címezve szavait, elfelejtve,

hogy az említett Miss Lucas éppen ott áll mellette.

Maria gyengéd, kedves hangon így szólt:

– Méltóságos asszonyom, kívánja esetleg, hogy míg jobb megoldást

nem talál, átvegyem Mrs. Jenkinson megüresedett helyét az ön háztartá-

sa élén? Van gyakorlatom az ehhez hasonló feladatok ellátásában, ame-

lyet rendszerint mindenki megelégedésére végzek – Charlotte nővérem

tanúsíthatja, hogy nem csupán kérkedem. Amikor szegény édesanyámat

ágynak döntötte a mellhártyagyulladás, én viseltem gondot a ház körüli

teendőkre egészen addig, amíg vissza nem nyerte erejét, s ahogy ön is

tudja, abban a házban bizony tizenhárom gyermek élt. Ezenfelül idegén

sem vagyok már, ismerem a járást a környéken, s tisztában vagyok mél-

tóságos asszonyom szokásaival is. Mit gondol, asszonyom? Érdemesnek

tart a feladatra?

Lady Catherine talpra kászálódott, s remegő lábakkal megállt a kana-

pé előtt.

– Igen, hát persze, köszönöm, Miss Lucas. Kiváló javaslat, s szándé-

komban áll élni az ajánlatával. De most… kicsit később beszéljünk a do-

logról! Most pedig, ha megbocsátanak, egy időre visszavonulnék a szo-

bámba… Annyi minden történt, amit alaposan át kell gondolnom. Luci-

us! – fordult hirtelen bátyja felé. – Hozzád is lesz majd néhány szavam,

édes bátyám!

Lord Lucas enyhén megtántorodott.

– Igen, Catherine.

– De még nem most. De te – csattant fel hirtelen haragosan Lady

Catherine hangja –, ugye te nem tervezel sietős indulást? Ugye nem ro-

hansz vissza lélekszakadva Derbyshire-be, vagy igen?

– Nem, Catherine. Legalábbis nem a közeljövőben. Maradok, és se-

gítségedre leszek, amiben csak tudok.

– Helyes. Ezt örömmel hallom. Nemsokára lejövök hozzád. Elrop-

pantjuk a szerencsecsontot, meglásd!

Azzal Lady Catherine megfordult, s maga mögött hagyta a szalonban

összegyűlt társaságot. Amint kilépett, Charlotte és Maria is elindult az

ajtó felé.

– A szicíliai pórnép esküvőjén szokássá vált – mormolta maga elé

Lord Luke –, hogy az ara édesapja a vacsora végén egy csontot nyújt át

vejének, s így szól: Törd el ezt a csontot, s tudd, ennél sokkal nehezebb

feladatot vettél most magadra! Deukaliónnak az özönvíz után édesanyja

csontjait kellett a háta mögé dobálnia, hogy benépesíthesse a földet… S

ha a csont szó nem is szerepel benne, mégis idevág a francia mondás:

Flatter ledé…3

3 flatter le dé: köntörfalaz, eltitkol a másik elől valami kellemetlen,

önmagára nézve terhelő körülményt (fr.)