J. Randy Taraborrelli

Grace Kelly, a monacói hercegnı

Jokerex Kiadó

A mő eredeti címe: Once Upon A Time

Behind The Fairy Tale of Princess Grace and Prince Rainier

Copyright © 2003 by Rose Books, Inc.

Fordította: Reichenberger Andrea

Szerkesztette: Walter Béla

Kiadási és fordítási jogok fenntartva! ©2004, Jokerex Kiadó

Minden jog fenntartva! / All rights reserved!

Fıszerkesztı: Laux József

ISBN 963 936 834 2

Belív nyomdai elıkészítése: Szinesztézia Bt., Budapest

Készült a debreceni Kinizsi Nyomdában

Felelıs vezetı: Bördıs János

Elıszó

Mit mondana, ha lehetısége nyílna elbeszélgetni húsz évvel fiatalabb önmagával? Azt tanácsolná, hogy más úton induljon el az életben? Vagy pontosan ilyennek tervezte az életét?

Amikor belefogtam ennek a könyvnek az írásába, két olyan ember élettörténetét akartam megírni, akik két, egymástól teljesen eltérı családban születtek, majd a sors különös játéka folytán életük egybefonódott, és valóságos tündérmese bontakozott ki belıle. Egy híres színésznı, a philadelphiai Grace Kelly hirtelen otthagyja a színészi pályafutását álmai férfiának a kedvéért, aki nem más, mint a monacói III. Rainier. Természetesen tudtam, hogy a mese tragikusan végzıdik, mivel Grace végzetes balesetet szenvedett. Ennek ellenére tovább kutattam, és sokkal szövevényesebb történetet találtam annál, mint azt az elsı pillantásra gondolnánk. Ez a történet választási lehetıségekrıl, következményekrıl, megbánásról és nem utolsósorban a megbocsátásról szól.

Karrierje csúcsán Grace Kelly, megelızve korának szokásait, teljesen természetesnek vette, hogy fontos döntéseket hozzon az életével kapcsolatban, és sohasem hagyta magát belekényszeríteni olyan helyzetekbe, amelyek nem voltak kedvére, legyenek azok szakmai vagy magánéleti jellegőek. Amikor ennek a különleges Hamupipıkének felajánlotta a herceg az üvegcipıt, azt tette, amit bármelyik nı tett volna: nyomban felhúzta, és ezzel be is lépett a herceg világába. Minden tökéletes volt, vagy legalábbis azt hitték. Csakhogy amint a palotába érkeztek, a hercegnıt nagy meglepetés várta. A monacói álomvilág falain megjelentek a repedések: közelrıl nézve sem a férje, sem a házassága, de még a gyerekei sem voltak annyira tökéletesek.

Grace úgy érezte, csapdába esett, de már nem volt menekvés. Több ezer mérföldre volt a családjától, a barátaitól és a színészi pályától. Az ismerıs világ örökre odalett.

A tündérmese foglyaként Grace úgy érezte, tönkretette az életét. Aztán már csak Rainier segítségével volt képes meghozni bizonyos fontos és ésszerő döntéseket. Megtanulta, hogy a szerelem nem csak szenvedélybıl áll, hanem kötelességekkel is jár. A férjével együtt azonban bátran nekivágtak a közös jövınek, és házasságuk huszonhat esztendeje alatt jóban-rosszban kitartottak egymás mellett.

Grace hercegnı élete különleges környezetben zajlott, de bizonyos szempontból a története mégis olyan, mint bárki másé.

Remélem, hogy e sorokat olvasva megismerik Grace és Rainier igazi arcát, nem csupán a királyi személyekét, hanem azét a férfiét és nıét, akik voltak annyira bátrak, hogy szembeszálljanak démonaikkal, beismerjék hibáikat és megbékéljenek sorsukkal. Grace az ország kedves és népszerő vezetıjévé tette az elveszett és magányos herceget, aki hideg és szeretet nélküli házasságban született. A férfi pedig segített Grace-nek, hogy elbúcsúzzon a múltjától, és megtalálja helyét a jelenben. Közösen néztek szembe a jövıvel, és együtt nevelték fel három gyermeküket, akik viszik tovább a dinasztiát.

Grace és Rainier története úgy kezdıdik, mint bármelyik tündérmese: egyszer volt, hol nem volt… két fiatal megismerkedett, de egyikük sem tudta, mit hoz számukra a jövı. Csak reménykedtek…

J. Randy Taraborrelli Los Angeles

2003 márciusa

Elöljáróban

A hajdani hajósok valóságos mesterei voltak az ismeretlen földek elnevezésének. A különféle országokat rendszerint a terméseirıl, éghajlatáról vagy földrajzi helyzetérıl nevezték el, pl. „Narancskert”, „Ezüstföld”, „Viharsziget”. A történelem folyamán aztán ezek az elnevezések lassan a feledés homályába vesztek.

Azt mondják, Monaco neve a legendás Portus Monoeci, Herkules egy régi kikötıje után kapta a nevét, de valójában Monacót a Béke szigetének, a Napfény földjének vagy a Boldogság szigetének kellene nevezni.

A Monacói Hercegség három kerületbıl áll, ezek jelentik a régi monacói közösséget. Felettük látható a nemesi Grimaldi-palota; a Condamine, a kikötı; és Monte Carlo, a szikla, rajta a kaszinóval, szállodákkal és a végtelen szórakozással. Az új, 220000 m2-es „Fontvieille” kerületet szó szerint a tengertıl rabolták el.

A hercegségnek nagyon gazdag történelme van. Számos régi emléket ıriz, és a barlangok mélyükben rejtik az elsı földközi-tengeri lakosok csontvázait. A tengerbıl még ma is elıbukkannak a hajóroncsok maradványai, karthágói pénzérmék, föníciai cserepek, egy-egy görög kard…

I. e. 43-ban Caesar a monacói kikötıbe terelte a flottáját, ahol hiába várakozott Pompeiusra, aki Illíriában talált menedékre. Ezt követıen már nem emlegetik Monacót egészen addig, míg a 12. században Barbarossa Frigyes német császár elismerte a liguriai partvidék függetlenségét. Ebben az idıszakban folyamatos háborúskodás dúlt a Guelfek (a pápa partizánjai) és a Ghibelinek (a császár támogatói) között. És ekkor feltőnt egy régi liguriai család, és a Grimaldi nevet egyre

jobban megismerték a térségben. A család jeles üzletemberekkel, politikusokkal, konzulokkal és nagykövetekkel dicsekedhetett.

A Grimaldik a pápa táborához tartoztak, és hőségesen alávetették magukat annak a rendeletnek, mely számőzetésre kényszerítette ıket, amikor 1295-ben az ellenfél átvette a Genoa feletti irányítást. Rainier Grimaldi az egyik hajó kapitányaként hısi halált halt a Ghibelinekkel való küzdelemben. Rokona, Francesco Grimaldi sikeresen bevette a monacói sziklát. Ez a történet igen népszerő, mivel Francesco Grimaldi szerzetesnek öltözött és úgy sikerült bejutnia az erıdbe.

Késıbb a család számos csatát vívott, hogy megóvja függetlenségét, de híres intelligenciájuknak köszönhetıen inkább a politika segítségével próbáltak boldogulni. Amikor 1509-ben uralom alá kerültek, a spanyolok segítségével sikerült elfogadható megoldást találni. A Burgos és Tordesillas szerzıdés értelmében (1524) ez a kis állam teljes autonómiát kapott, és a grasse-i püspök, Augustin Grimaldi lett a kormányfı. A Grimaldik azonban nem akartak örökké a spanyol uralom alatt maradni, így 1641-ben II. Honoré titokban aláírt egy szerzıdést Richelieu-vel, amivel biztosította az ország számára a franciák támogatását. A francia forradalom egész Európát megrázta. Monaco hercegét, III. Honorét megfosztották a trónjától, és Párizsban bebörtönözték. A hercegség nehezen viselte új urait, míg a Bécsi szerzıdés Szardínia fennhatósága alá helyezte Monacót, majd 1860-ban ismét francia kézbe került.

Nehéz idıszak volt ez a hercegség számára. A Grimaldi-család másik tagja, III. Károly herceg egész életét az ország újjáépítésének szentelte, és uralkodása alatt Monaco modern országgá változott. A fia, I. Albert, aki kiemelkedı tudós és tengerész volt, tovább vitte az apai örökséget.

I. Albert fiának, II. Louis hercegnek a második világháború idején is sikerült megıriznie az országát. Ebben az idıszakban nevelkedett a jelenlegi uralkodó, III. Rainier herceg, aki hőségesen folytatta a családja társadalmi és kulturális tevékenységét, és Monacót virágzó és békés szigetté varázsolta. A felesége, Grace hercegnı segítségével Rainier nyitott, dinamikus országot teremtett.

Tartalom

ELİSZÓ ELÖLJÁRÓBAN ELSİ RÉSZ – Az udvarlás

A Kelly-család Egy bonyolult família A színésznı A sztár Egy sorsfordító telefonhívás Tévedések vígjátéka A palota A Grimaldi-család Rainier Rainier és Grace találkozása Házasságromboló? Oleg Cassini Az apafigura Válaszúton a hercegség Ima egy hercegnıért A hattyú Az égi jel Hamupipıke-történet „A könyv” Rainier és a Kellyk találkozása

MÁSODIK RÉSZ – A jegyesség Szerelem elsı látásra? A leánykérés „Kezembe vettem a sorsom” A „termékenységi teszt” A hozomány A házassági szerzıdés A bejelentés

İfensége játékszabályai Grace-re nagy nyomás nehezedik „Nézd, mirıl mondok le” Tucker atya, a megmentı

HARMADIK RÉSZ – A házasság Nyílt vizeken A hercegnı érkezése Grace új családja Sáskák! A polgári szertartás Az esküvı

NEGYEDIK RÉSZ – Élet a palotában Átmeneti idıszak: Grace Átmeneti idıszak: Rainier A házasság megerısítése Rainier visszavág Grace kitiltja Antoinette-et a palotából A magányos hercegnı A makacs herceg Rainier biztatja Grace-t Csak az atya meg ne tudja „Isten irgalmazzon nekünk, amikor ez kiderül…” „Hogy merészelik ezt tenni velem?” Reményvesztetten

ÖTÖDIK RÉSZ – A gyerekek Caroline, Albert és Stephanie Boldog évek (1966-1970) Grace hercegnı negyvenéves Uralkodók és szülık A szeretet ára Távol a palotától Rainier évfordulója

„Gracie, nem emlékszel…?” A múltat nem lehet megváltoztatni Lázadás Philippe Junot Nehéz döntés

HATODIK RÉSZ – Változások Mi történik a házassággal? Caroline esküvıje A válás elkerülhetetlen Stephanie tizenhat éves lesz Hercegnık: Grace és Diana „Míg álmodunk, az idı repül” Rainier érzései megváltoznak „Az idı oly rövid” 1982. szeptember 13. A „Stephanie-elmélet” „Az elképzelhetetlen megtörtént” „Au revoire, Madame” Utószó: Rainier

MELLÉKLET Rainier herceg Monacója ma Az utódlásról Caroline hercegnı Albert herceg Stephanie hercegnı, A királyi vagyonról

ELSİ RÉSZ Az udvarlás

A Kelly-család

Még ma is találkozunk olyan philadelphiaiakkal, akik kedves emlékeket és anekdotákat ıriznek Grace Patricia Kelly édesapjáról, a legendás Jackrıl, akit egy helybéli újságíró „a testvéri szeretet városának egyik legnagyszerőbb személyiségeként” emlegetett. Jack egy írországi farmer gyermeke volt, aki Mayo megyébıl vándorolt ki Amerikába. Késıbb gyakran mesélte, hogy szegény kımővesként kezdett dolgozni, majd abbahagyta a középiskolát, hogy segítsen a szülein és kilenc testvérén. Késıbb saját céget alapított, és keményen megdolgozott a vagyonáért. Jack valóban otthagyta a középiskolát, de csak azért, hogy több ideje legyen evezni a Schuylkill-folyón, és nem azért, hogy a családját támogassa. Igaz, hogy végül kımővesként is dolgozott, de nem egyedül, legalábbis az elején nem. Valójában két testvérnek, Patricknek és Charlesnak dolgozott, akik már megalapították a saját építési vállalkozásukat. Amikor késıbb a nagyravágyó Jack is megalapította a „Kelly kımővesmunkák” vállalkozást, a két fivérrel akart versenyezni. Végül Charles is Jacknél dolgozott, ami hatalmas családi botrányhoz vezetett.

Jack Kelly számára nagyon fontos volt, hogy mit gondolnak róla az emberek. Rájött, hogy a legtöbben imádják a „koldusból királyfi” történetet, különösen 1935-ben, amikor negyvenöt évesen demokrata párti jelöltként indult a philadelphiai polgármester-választásokon. A választásokon vesztett – a hivatalt már hatvan éve a republikánusok vezették –, mégis több szavazatot szerzett, mint bármelyik másik demokrata jelölt

azelıtt. Népszerő volt Philadelphiában, és ez a következı évtizedekben sem változott.

Míg a Kelly-család egyszerően tudomásul vette Jack füllentéseit,, George Kelly folyton helyrerakta fivérét. George díjnyertes drámaíró volt, sikeres darabjai közé tartozik A fáklyahordozók (The Torchbearers) – ami az elsı Broadway-sikere volt 1922-ben, továbbá A hencegés (The Show-off) és a Craig felesége (Craig's Wife), utóbbival Pulitzer-díjat nyert. Jack történetei a szegény gyermekkorról szöges ellentétben álltak azzal, amit George mesélt. A maga módján George is kitalált dolgokat. Például azt mondta, hogy magánoktatásban részesült, de valójában ugyanolyan nyilvános iskolába járt, mint a testvérei. A kifogástalan modorú George, aki hihetetlenül nagy hangsúlyt fektetett a teaszertartásra, minden erıfeszítése ellenére sem tudott szabadulni a múltjától – ı és Jack legfeljebb középosztálybelinek számítottak.

Kétségtelen tény, hogy Jack Kelly olyan kitartóan edzett, hogy végül aranyérmet nyert az 1920-as olimpián, méghozzá evezésben. Az olimpiai érem, a szellemessége és elınyös külseje révén szép jövı állt elıtte. Amikor el akarta indítani a saját vállalkozását, nagyon hamar összeszedte hozzá a tıkét, mert George és Walter – aki neves kabarémővész volt – elıteremtették számára a pénzt. (Volt még egy lánytestvérük is, Grace, aki elıadómővészi álmokat dédelgetett. Grace Kellyt róla nevezték el. Sajnos huszonhárom éves korában szívinfarktust kapott korcsolyázás közben, és meghalt.)

A Kelly-család gazdag volt, de mivel újgazdagnak számítottak, a pénz nem jelentett automatikusan társadalmi pozíciót is. Jack és Margaret nagyon szerettek volna bekerülni a philadelphiai elit körökbe, de ez anyagi sikereik ellenére sem sikerült. Akkoriban a philadelphiai társaság legmagasabb rétegét a WASP-ok (White Anglo-Saxon Protestant – fehér angolszász

protestáns) uralták, és kizárólag ebbıl a körbıl toborozták tagjaikat. Jack pedig egy ír bevándorló fia volt, ami elháríthatatlan akadálynak bizonyult. Azokban az években a sznob philadelphiai felsıosztály tagjai „munkásosztálybelieknek” tekintették az ír katolikusokat, lenézték és alacsonyabb rendőnek tartották ıket. Jack és Margaret, sokat bánkódott az igazságtalan kasztrendszer miatt. (A sors iróniája, hogy Grace utolsó filmjében, az Elıkelı társaságban – mely a Philadelphiai történet feldolgozása – Tracy Lord is ugyanabba a társadalmi körbe tartozik, és egész gyerekkorában úgy bántak vele, mintha láthatatlan lenne.)

Jack Kelly igazi bonviván, és szellemes anekdotáival, barátságos modorával a társaság lelke volt. A magas, döbbenetesen jóképő, ıszülı, hullámos fekete hajú és éjkék szemő Jack a legjobb szabónál varratta öltönyeit, és még a kocsikulcsokat sem volt hajlandó betenni a zsebébe, nehogy tönkretegye az összképet. Rettenetesen rövidlátó volt, mégsem volt hajlandó viselni a szemüvegét, mert úgy érezte, az nem áll jól. Imádta a politikát, és már az elején lelkesen támogatta a demokrata Franklin D. Rooseveltet – aki egyszer Amerika legszebb emberének nevezte Kellyt és Philadelphiában korteskedett mellette, ahol legalább tízszer annyi republikánus élt, mint demokrata. Roosevelt nem felejtette el a támogatást, és amikor elnökké választották, segített neki, hogy a cége mindig elegendı megrendelést kapjon a Közmővektıl, így a „Kelly kımővesmunkák” hamarosan a Keleti-part egyik legnagyobb cége lett. Jack másik jó barátja George J. Earl, aki ötven év után Pennsylvania elsı demokrata kormányzója lett, és nagyrészt Jack támogatásának köszönhette, hogy megválasztották.

Margaret Majer Kelly, Grace édesanyja (akit a családja a Margaret után Ma-nak becézett) szintén jelentıs személyiség volt, és a család német ágában egészen a 16. századi

Württembergekig vissza tudták vezetni nemesi származásukat. Mielıtt kivándoroltak volna, a Majer-család Schloss Helmsdorfban élt. 1914-ben a tizennégy éves Margaret megismerkedett Jack Kellyvel a Tumgemeide uszodában, ami egy német klub volt a philadelphiai Broad Street és Columbus Avenue-n. Jack a Tumgemeide úszócsapat tagja volt, és tíz évvel volt idısebb a lánynál.

A sportos, szemrevaló, szıke Margaret abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a koedukált Pennsylvania Egyetem elsı nıi atlétikaedzıje lehetett. A város úszóbajnoka is volt, és atlétikát tanított a Nıi Orvosi Fıiskola diákjainak.

1924. január 30-án férjhez ment Jack Kellyhez – majdnem tíz évvel a megismerkedésük után –, és ebbıl az alkalomból a protestáns Margaret áttért a katolikus hitre. Margaret és Jack kiváló csapatot alkotott: mindketten szenvedélyesek, törekvıek és elszántak voltak – fontosnak tartották a külsıségeket, ami a barátaik szerint néha már mulatságos volt.

Margaret szemében Jack volt a legcsodálatosabb és legsármosabb férfi Philadelphiában, és ezt senki sem merte vitatni elıtte. A közvetlen környezetében élık szerint mindig a legjobbat feltételezte férjérıl, annak ellenére, hogy Jacknek számos alkalmi viszonya is volt. Ennek ellenére, a „naiv” szó cseppet sem illik erre az erıs akaratú asszonyra, aki tisztában volt a férje nıügyeivel. „Jack olyan férfi, akinek a nık szívesen elmondják a titkaikat”, mondta egyszer, „aztán a kislány megkívánja ıt, és Jack is akarja a dolgot, és ennyi”. Addig, amíg a férje otthon van, amikor szüksége van rá, elnézi neki a házasságon kívüli ügyeit, és továbbra is szereti és csodálja ıt. Különben is: a válás egyet jelent a botránnyal, és Margaret nem kért belıle. Minden vitát szigorúan négyszemközt intéztek el, és senki sem emlékszik arra, hogy veszekedtek volna. Mivel a férjét nem tudta ellenırizni, a hatalmát a gyerekein élte ki.

Kilenc év alatt négy gyerekük született: Margaret (Peggy) 1925 szeptemberében; Jack Jr. (Kell) 1927 májusában; Grace 1929 novemberében; és Elizabeth Anne (Lizanne) 1933 júniusában.

Margaret élete pontosan olyan volt, amilyennek akarta… de milyen áron? Bár jól játszotta szerepét, mégsem volt mindig olyan felhıtlenül boldog, mint amilyennek mutatta magát. Jack nıügyei megrendítették az önbizalmát, és idıvel megkeseredett. Csakhogy Margaretnek mindig nagy volt az önuralma, és senkit sem engedett túl közel magához, nehogy kiderüljenek a problémái.

Margaret kiváló ízléssel rendelkezett, ami rendkívül fontos, ha valaki zökkenımentesen akar mozogni a társaságban. A terítékei mindig gyönyörőek voltak, az ételek mindig finomak és különlegesek, a felszolgálás pedig kifogástalan. Margaret tökéletesen ellátta a háziasszonyi tisztet, kellemesen és elmésen csevegett a vendégeivel. A partijain a személyzet könnyedén mozgott a vendégek között. „Nem akarom, hogy a vendégeim azt gondolják, hogy (a személyzet tagjai) félnek tılem”, mondta egyszer egy partin az egyik rokonának. „Bár néha jó lenne, ha félnének”, mondta és kacsintott.

Jack és Margaret koloniál stílusú otthonát teljes egészében Jack cége építette. A tizenhét szobás ház a Henry Avenue-n állt, Philadelphia keleti részében, és gyönyörően karbantartott, parkszerő területen építették fel. Mellette volt még egy teniszpálya, játékszoba és egy garázs is, a drága, régi autók számára. Olyan birtok volt, ahová a Kelly-gyerekek büszkén meghívhatták a barátaikat az extravagáns partikra, és ahol nyugodtan sportolhattak is.

Jack, a versenyzı, a „férfias férfi” a fizikai fittséget hirdette.1 Remélte, hogy az ı gyerekei lesznek a legsportosabbak a környéken, és Grace kivételével nem is okoztak csalódást.

Grace végül meglehetısen jól úszott és teniszezett, de az apja sohasem volt teljesen elégedett a teljesítményével. Kislány korában Grace-bıl hiányzott mindaz az önbizalom, ami a család többi tagját jellemezte. Olyan gyerek volt, aki elesett a lépcsın, és vérzett az álla, amikor felállt. Mindig folyt az orra, folyton betegeskedett, és ha megfázott, egy örökkévalóságig tartott, míg meggyógyult. Folyton az anyja szoknyája mögé bújt, és az apja állandóan könyörgött neki, hogy „legalább próbálja” meg, és ugorjon már be a medencébe. İ volt a kakukktojás a családban.

Ilyen dinamikus családban a kislány a fantáziavilágba menekült. Az otthonában úgy érezte magát, mint egy hívatlan vendég, tehát egy álomvilágot teremtett magának, ahol figyeltek rá, ahol fontos volt. Grace magányos volt és félénk, úgy érezte magát, mint a rút kiskacsa a hattyúcsaládban.

Egy bonyolult família

A Grace Kellyrıl szóló történetek mindegyike kitér arra, hogy nem szerették a szülei. Kétségtelen, hogy Grace-nek nehéz gyermekkora volt, azonban a család annyira bonyolult volt, hogy nem lenne igazságos, ha felszínesen ítélnénk meg ıket. 1 1956 márciusában az Americanben megjelent Jack Kelly „A gyengék országa leszünk?” címő cikke, amit késıbb a Reader's Digest is kiadott. A cikkben Jack arra panaszkodott, hogy „az amerikai fiatalok gyengébbek, és törékenyebbek, mint az óhazában, és évrıl évre puhányabbak lesznek. Gyenge fizikumuk nagyon súlyos problémát jelent számunkra. Ha a szülık és a tanárok nem tesznek valamit e riasztó jelenség ellen, a gyengék országa leszünk.”

Vegyük csak a philadelphiai Kelly-családot, a monacói Grimaldikat vagy bármelyik másik családot: nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy família belsı dinamikája mindig nagyon bonyolult ahhoz, hogy a külsı szemlélı teljes mértékben megérthesse.

Jack és Margaret tiszta szívbıl szerették gyermekeit. Más családokhoz hasonlóan itt is megvoltak a kedvencek, és Grace egyik szülınél sem – különösen az apjánál nem – volt az elsı helyezett. Jack nemigen tudta, mit kezdjen vele, és fogalma sem volt, hogyan bánjon a lánnyal. Talán még félt is tıle. Egyszer azt mondta, hogy a lánya annyira törékeny, hogy „elég, ha csúnyán néznek rá, máris elsírja magát”. Grace azonban akkor is feltétel nélkül szerette a családját, ha kislánykorában nem kapott tılük túl sok szeretet és figyelmet.

Grace-nek mindig bonyolult kapcsolata volt az édesanyjával, és állandóan körülötte sündörgött. Margaret szerette a lányát, de ezt nemcsak vele, hanem egyik gyerekével szemben sem tudta kimutatni. Tartózkodó volt, már-már fagyos. Minden a legnagyobb rendben volt, ha nem várták el tıle, hogy túl sokat adjon magából, mert akkor azonnal bezárkózott, mint egy kagyló. A férjéhez hasonlóan ı is merev gondolkodású és keményfejő volt, megvoltak az elvei, ami a kedvesség és a megértés rovására ment. Ennek ellenére gyakran sétált a kislányával, bensıséges beszélgetésekbe merülve a család New Jersey-i Ocean City-beli nyaralójának környékén. A családi fényképek mindig úgy ábrázolják ıket, mint akik imádják egymást. Igaz, hogy az emberek általában mosolyognak a fényképeken.

A szülık életét az idısebb lányuk aranyozta be. Margaret 1925 júniusában született, és mindenki Peggynek hívta, kivéve az apját, aki „Babának” becézte. Peggy kemény volt és okos, és sohasem sírt (legalábbis Jack elıtt nem). Ha szóba került a

kisebbik lánya, Jack azonnal Peggyrıl kezdett beszélni – a csinos és mókás lányáról, akire mindig büszke lehet. Peggy valóban fantasztikus nı volt, és híres volt a csodás ír humoráról és lebilincselı szépségérıl. Fiatal korában amatır színésznıként is szerepelt, és az apja odáig volt a tehetségétıl. Jack nagy reményeket táplált Peggyvel kapcsolatban, de Grace-rıl nehezen hitte volna el, hogy viszi valamire az életben. Grace,jó kislány”, „kedves kislány” és „csinos kislány” volt… de az apja szemében sohasem lett volna képes világrengetı dolgokra. Jack a lánya jövendıbeli férjétıl sem várt semmi különöset. Majd lesznek gyerekeik, és ha szerencsések, az egyik gyerek viszi is valamire, de Grace semmiképp.

Peggynek és Grace-nek megvolt a maga helye a családi hierarchiában, ahogy az 1933 júniusában született Lizanne-nek is (igazi neve Elizabeth Anne, és néha Lizzie-nek is szólították). Bár nem volt, olyan szórakoztató és sportos, mint Peggy, Lizanne volt a karakteresebb lány, legalábbis a felnıttek így vélekedtek róla. İ is kacérkodott a színészettel, és szerepelt néhány Philadelphia-környéki elıadásban, de nem vette igazán komolyan – inkább tisztes távolságról szemlélte a környezetét. Kivételesen józan gondolkodású lány volt, és egészen kiskorában megértette a családi élet dinamikáját. „Tudtam, hogy Peggy a kedvenc, és Grace folyton igyekszik megkedveltetni magát", meséli a felnıtt Lizanne. „Valahol közöttük voltam én, és így állandóan tanúja a drámájuknak. Én voltam az, aki megpróbáltam kitalálni, mi folyik, de sose avatkoztam bele az ügyeikbe.”

Egyszer, amikor Lizanne ötéves volt, annyira megharagudott Grace-re, hogy bezárta a szekrénybe. „Abban reménykedtem, hogy majd rugdossa az ajtót és kiabál, és elveszíti a fejét. De teltek az órák, és meg sem szólalt. Megijedtem, és kinyitottam az ajtót. Grace még csak fel sem pillantott. Csak annyit mondott:

Szia, Lizzie. Egész idı alatt a játékaival játszott. Mintha születése óta meglett volna benne az a szelídség, ami mindannyiunkból hiányzott.”

A vetélkedéstıl eltekintve, a négy, kifogástalan modorú Kelly-testvér mindig nagyon közel állt egymáshoz, és ez egész életükben így maradt. Ritkán féltékenykedtek egymásra. Inkább kiálltak a másikért, sıt titkos véd- és dacszövetséget kötöttek a szüleikkel szemben.

A családon kívül Grace a szők baráti körében jópofa volt és mosolygós, különösen az iskolatársaival. Tizenkét éves korában annyira rövidlátó volt, hogy szemüveget kellett hordania – ezt az édesapjától örökölte. Az iskolai klikkek persze nem fogadták be az alacsony, sovány és szemüveges kislányt. „Grace egy csúnya kiskacsa volt, ha figyelembe vesszük, milyen átkozottul jóképő volt az egész családja”, mondta Jane Wooster Scott, Lizanne gyerekkori barátnıje, aki késıbb összebarátkozott Grace-szel New Yorkban. „İ volt a legegyszerőbb az egész családban. A bátyja félelmetesen jóképő volt! Tulajdonképpen az egész család nagyon szép emberekbıl állt.”

Grace-t tizenkét éves korában kezdte érdekelni a színészet. 1942-ben egy kis színjátszó csoport, az East, Falls-i házuk környékén játszó Old Academy Players, színre vitte a Ne etessék az állatokat (Don't, Feed the Animals) címő darabot, amiben Grace is fellépett. Bár Jack és Margaret elégedett volt a teljesítményével, meg voltak gyızıdve, hogy csak kamaszos lelkesedésrıl van szó, és bíztak benne, hogy kinövi. Jacknek egyébként sem volt ideje, hogy figyelmet szenteljen Grace színészi tevékenységre. Sokkal jobban érdekelte a magas és jóképő „Kell”, aki 1927 májusában született John Brendan Jr. néven, és az apja szerint ı volt az aranyfiú, aki dicsıséget hoz majd a Kelly-családnak.

Jack sohasem tette túl magát azon, hogy egy 19. századi szabály értelmében (amit azóta eltöröltek) 1920-ban kizárták a henley-i Gyémántkoponyák sportolói közül, mert a szabályzat értelmében, aki fizikai munkát végez – márpedig Jacket kımővesnek tekintették –, hátrányos helyzetőnek számít az „elınyösebb születéső” angolokkal, vagyis az „úriemberekkel” szemben.2

Jack még ugyanabban az évben elégtételt vett, és az olimpián megverte angol ellenfelét, majd diadalittasan a Buckingham-palotába küldte a sapkáját. Csakhogy ez a gyızelem sem volt elegendı számára. Ragaszkodott hozzá, hogy Kell kezdjen el evezni, még akkor is, ha kezdetben a fia nem sok hajlandóságot mutatott a sport iránt, mivel a focit szerette. Az apa személyesen edzett vele, amikor Kell hétéves lett, és eltökélt szándéka volt, hogy a gyerek majd megbosszulja a sérelmeit. A fiú tehát egész gyerekkorában edzett.

Az elsı versenyén második lett, végül megnyerte az angliai henley-i Gyémántkoponya Regattát, így az apja is büszke lehetett rá, bár a kapcsolatukon ez sem sokat javított. (A Kelly fiú az 1956-os olimpián bronzérmet nyert.) „Az öregem a lelket is kihajtotta belılem”, mondta egyszer Kell.

Közben Grace 1934-tıl, kilenc éven keresztül a Ravenhill Egyházi Iskolába járt, majd átment a Stevens Középiskolába („csodálatos és rettenetes évek”) a szomszédos Germantownba, Pennsylvaniába. 1947-ben érettségizett. A szülei annyira belefeledkeztek Kell felkészülésébe, hogy teljesen kiment a fejükbıl – cseppet sem meglepı módon –, hogy a lányuk még abban az évben fıiskolára megy. Akkoriban az egyetemek tele voltak a háborús veteránokkal, így Grace-t nem vették fel a 2 A történet egy másik változata szerint Henley-ben valójában az történt, hogy Jack szponzora és a henley-i szervezık képtelenek voltak megegyezésre jutni, és az egész ügynek semmi köze sem volt Jack származásához

Benningtonra, a vermonti nıi fıiskolára, ami az elsı választása volt. Végül Marie Magee, Margaret Kelly barátnıje segítségével mégis felvették a Színmővészeti Akadémiára. Lizanne elmesélte, hogy a szülei szerint Grace nem bír ki egy hónapnál többet New Yorkban, de nem árt, ha kipróbálja.

Grace Kelly életében sajnos szó sem esett arról, hogy a szülei valami többre vagy jobb pályára szánták volna. Tulajdonképpen semmire sem számítottak vele kapcsolatban, így csalódást sem okozott nekik.

Közben Jack rájött, hogy a színészi pálya nagyon kemény, és ha a lánya színésznı akar lenni, fel kell készíteni a nehézségekre. „Veszélyes pálya, még a csúcs elıtt, de utána is”, mondta Grace-nek. „Ha ezt akarod, elkötelezettnek kell lenned. Áldozatokat kell hoznod. Ha már a csúcsra értél, köztulajdonná válsz. Nem lesz többé magánéleted. A nyilvánosság hatalmas követelményeket támaszt majd veled szemben.” Érdekes, hogy miközben a legrosszabb alternatívával akarta elrettenteni a lányát, valójában a lehetı legjobb forgatókönyvet ecsetelte, amit egy színésznı álmodhat: hatalmas sikert és elismerést. Végül feltette a nagy kérdést: „Hajlandó vagy megfizetni az árát?”

És 1947-ben Grace Kelly egy gyors „igen”-nel válaszolt, az apja pedig tudomásul vette.

Az apjával való beszélgetést követıen Grace készen állt arra, hogy szembenézzen a bizonytalan jövıvel. A szülıi támogatás híján is tele volt energiával. A lényeg, hogy megegyezésre jutott az apjával, hogy kipróbálja a színészkedést.

Miközben a testvéreinek folyton azt kellett tenni, amit a szüleik akartak, Grace egyrészt a család lázadója, másrészt a kis „vakarék” volt. Tehát elment New Yorkba. Lizanne emlékszik, hogy Margaret azt mondta errıl Jacknek: „Nézd, ez nem ugyanaz, mintha Kaliforniába menne. Majd visszajön.”

New York teljesen elbővölte a lányt. Már évek óta jó barátság főzte George bácsikájához – aki a választott szakmája és diszkrét, de titkolt homoszexualitása miatt szintén a család fekete bárányának számított –, és nagyon felbuzdult a sikerein. George nagy bonviván volt, és rengeteg történetet tudott a show business legendás nagy alakjairól. Lizanne azt meséli, Peggyvel „már ásítoztunk az unalomtól, amikor George a végtelen történeteit mesélte, de Grace valósággal itta minden szavát”. George bátorította Grace-t, hogy vágjon bele a New York-i kalandba, rendszeresen meglátogatta (George Pennsylvaniában élt), és segített neki szerzıdést kötni egy bizonyos befolyásos showbiz-pasassal, aki egy napon remélhetıleg segít majd neki.3

New Yorkban Grace Kelly a Lexington sugárúton és a 63. utcában található szigorú és konzervatív Barbizon Nıi Hotelben4 lakott. Az ott töltött idı alatt sok olyan embert ismert meg, akikkel életre szóló barátságot kötött, például a szobatársaival, Prudy Wise-zal, Carolyn Scottal és Sally Parrish-sel. Olyan lakótársa is akadt, aki hővösnek és távolságtartónak tartotta, és az egyik nı „nagy sznob”-nak nevezte.

Az édesanyjához hasonlóan Grace-t sem volt könnyő kiismerni, és igen zárkózott volt. Grace-nek megvolt az oka,

3 Grace messze megelızte korát abban, hogy toleránsan tekintett az „alternatív életmódra”. A szüleitıl eltérıen – különösen az édesanyjától, akinek sosem volt ideje George-ra, mivel nem volt hajlandó elfogadni a szexuális hajlamait –, Grace nem jött zavarba, ha szóba került a homoszexualitás. Például egy levelében, amit 1953-ban írt Prudy Wise barátnıjének, megszidta Prudyt, mert a lány kigúnyolta az egyik meleg barátjukat. „Nagyon érzékeny, és biztos vagyok benne, hogy megbántottad”, írta Grace. „Nagyon figyelj, mit mondasz a melegekrıl. Ha már ilyen hajlamai vannak, ne kritizáld miatta. Az ember akaratlanul is nagyon gonosz tud lenni.” 4 1981-ben a szálloda az egyszerő Barbizonra változtatta a nevét, és megnyitotta kapuit férfiaknak és nıknek egyaránt.

hogy távolságtartó és elérhetetlen legyen. Az apja nem becsülte túl sokra, az anyja meg mindig megtartotta a három lépés távolságot. Bár szerette a testvéreit, akik viszonozták szeretet,ét, kislánykorában nem állt túl közel hozzájuk. Mintha nem is lett volna helye közöttük. Mégis, kik voltak ezek az emberek, akik között a gyerekkorát töltötte? Egyszer azt mesélte, hogy arra gondolt, talán örökbe fogadták. Az igazi családja biztosan csupa álmodozóból állt, akik ki nem állhatják a sportot, és nagyokat beszélgetnek a kandalló elıtt. Nem csoda, ha Grace zárkózott és néha bizalmatlan, hiszen legbelül még mindig a megbántott, sérült és bizonytalan kislány volt – akit letorkolltak azok az emberek, akik sokkal határozottabbak voltak, és minden akadályt könnyen vettek az életben.

Grace szerette a felgyorsult manhattani életet és az Akadémiát. Bár színpadon szeretett volna játszani, elsı sikereit mégis fotómodellként aratta. A fényképe megjelent a Redbook, a Cosmopolitan, a True Romance és a True Story címlapjain, de ott volt az Old Gold cigarettareklámokon is, és indult a Miss Rheingold versenyen, amit a Rheingold sörgyár szponzorált, és a nyertes egyéves szerzıdést kapott a cég reklámkampányára. Grace rájött, hogy egészséges és ragyogó külseje tökéletesen alkalmas a tévében sugárzott fogkrém-, szappan- és mosószer reklámokra. Tévédrámákban is sokszor vendégszerepeit.

Ez a munka nem volt könnyő, de a barátai és tanárai állandóan bátorították, és hittek benne, így sikerült összeszednie a bátorságát, hogy elmenjen a meghallgatásokra. Csak az, aki hasonló körülmények között nıtt fel, vagy közelrıl ismerte Grace-t, sejtette, milyen bátornak és erısnek kellett lennie, hogy talpon maradjon. Egy barátnıjének bevallotta, hogy a meghallgatás napján már ébredéskor összerándult a gyomra, és egész nap nem múlt el. Azonban nagyon elszánt volt – ezt a

tulajdonságát az édesapjától örökölte –, és sikeresen vette az akadályokat.

A gyakorlatias Grace a modellkedéssel és a tévéreklámokkal keresett pénzbıl fizette tanulmányait és a szállodai szobáját. Egyszerően nem akarta igénybe venni a szülei segítségét. Bár mindig sokat adott az apja véleményére, szüksége volt arra, hogy egyedül fizesse ki a számláit, és ez hatalmas lépést jelentett a függetlenség felé. Vajon a színészi sikerei megváltoztatnak valamit a szüleihez főzıdı kapcsolatában? Vajon megtörténik a csoda, és az apja rájön valaha, hogy tévesen ítélte meg a lányát?

Valójában Grace hollywoodi sikerei nagy meglepetést okoztak Jack Kelly számára – legalábbis ı mindig ezt nyilatkozta. Grace már ünnepelt színésznı volt, és az egész világon ismerték és szerették, az apja mégsem változtatta meg róla a véleményét. Ritkán mutatta ki elıtte, hogy büszke a teljesítményére. Ahogy teltek az évek, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Peggy a kedvence, nem Grace.

Amikor Grace Oscar-díjat kapott A vidéki lány (The Country Girl) címő filmben nyújtott alakításáért, Jack csak hitetlenkedett a hírek hallatán: „Azt hittem, Peggy lesz az”, mondta a sajtónak. „Peggy mindent jobban meg tud tenni, mint Grace. Nem tudom elhinni, hogy Grace nyert. A négy gyermekem közül ı az egyetlen, akitıl nem remélek támogatást öregkoromra. Mégis, mit mondhatnék?”

Az ilyen kritikák nagyon bántották Grace-t, de más gyerekekhez hasonlóan ı is jobban megértette a szüleit, mint a kívülállók. Amikor a barátai felháborodtak az apja érzéketlenségén, annyit mondott: „Apu már csak ilyen”. Ha pedig Jacket kérdıre vonták a keménysége miatt, kifakadt: „Ugyan már! Mindenki tudja, hogy nem gondoltam komolyan. Ilyen vagyok, és kész.”

Jack Kellynek szerencséje volt, hogy Grace sohasem osztotta meg másokkal a sérelmeit. Ennek ellenére Grace reménytelen küzdelmet folytatott, hogy az apja végül elismerje a tehetségét.

A színésznı

1947-ben Grace Kelly New Yorkba ment, és beiratkozott az Amerikai Színmővészeti Akadémiára. A második (egyben az utolsó) évében, közvetlenül a tizennyolcadik születésnapja elıtt megismerkedett Don Richardsonnal (sz. Melvin Schwartzcal), egy harmincéves férfival, az Akadémia egykori hallgatójával, aki akkoriban színészetet oktatott. A férfi rendezıként és színészként is dolgozott, és éppen akkor fejezte be az egyik munkáját Richard Burtonnel a Broadwayn. A feleségétıl különváltan éltek. Don késıbb azt mondta, hogy Grace-szel már az elsı este közel kerültek egymáshoz, amikor az Akadémián találkoztak, de a kapcsolatukat titokban tartották, mivel a férfi az intézmény tanára volt.

Miután Grace Manhattanbe költözött, minden hónapban hazautazott Philadelphiába, hogy meglátogassa a szüleit. Mi sem mutatja jobban a Don iránti érzelmeit, mint az, hogy miután a férfi 1949 tavaszán, az Akadémián megrendezte Grace-szel a Philadelphiai történetet (The Philadelphia Story), a lány elhatározta, hogy bemutatja Dont a szüleinek. Nem titkolta elıttük, hogy a férfi zsidó származású, és idısebb, mint ı, de meg volt gyızıdve, hogy ezzel a két dologgal kapcsolatos „aggodalmaik” majd elmúlnak idıvel. Úgy érezte, hogy ha már megismerik Dont, elfogadják. A férfi családi állapotával kapcsolatban azonban nem volt ennyire ıszinte, mert valószínőleg ı is érezte, hogy Margaret és Jack sohasem lenne

képes szemet hunyni felette. Hogy nézne ki, hogy Grace-nek nıs férfival van viszonya?

Bár Grace biztosította Dont afelıl, hogy a szülei elfogadják ıt, a férfi ösztönei mást súgtak. Amikor Grace elvitte Dont a Henry Avenue-ra, a szülei és a bátyja máris éreztették a férfival, hogy nem tartják túl sokra. Az sem számított, hogy Don jeles személyiség volt a szakmában. A fı szempont az volt, hogy zsidó, és a Kelly-család nem rejtette véka alá a neheztelését. „Gúnyolódtak velem”, mesélte a férfi évekkel késıbb, „és zsidó akcentussal beszéltek, meg zsidó viccekkel traktáltak. Kellemetlen volt.”

A fiatal párt meghívták a vidéki klubba, melynek tagjai voltak, és a szülık Grace-t is ugyanúgy kritizálták, mint Dont. Késıbb Don egy interjúban több részletet is elmesélt errıl a kínos vacsoráról. Elmondta, hogy a Kelly-szülık kigúnyolták a lányuk színészi karrierje iránti lelkesedését, és kijelentették, hogy Don „bizonyára tréfál”, amikor fényes jövıt jósolt a lányuknak. Véleményük szerint ilyesmi sohasem történhet meg. Ennek ellenére másnap Grace még mindig azt mondta Donnak, hogy a szülei rendesen viselkedtek. „Folyamatosan tagadott, ha a szüleirıl volt szó”, meséli Don.

A fordulópont akkor következett be, amikor Grace és Don meglátogatták George Kellyt Germantownban. Margaret kihasználta a helyzetet, és átkutatta Don holmiját. A bıröndben megtalálta Don ügyvédjének a levelét, melyben az állt, hogy az ügyvéd beadta a válókeresetet. Ráadásul Margaret megtalálta a gumióvszereket is, melyeket Don arra az esetre pakolt be, ha lehetıségük lenne együtt lenni Grace-szel. Az anya akkor döbbent rá, hogy a tizenkilenc éves, katolikus kislányának valószínőleg viszonya van egy nıs férfival. El kell ismerni, hogy Margaret Kelly aggodalma érthetı volt. Végül is 1949-et

írtak, bár igen valószínő, hogy ötven évvel késıbb, a mai szülıket is megrázná egy ilyen helyzet.

Amikor Don és Grace hazatért, Margaret felparancsolta a lányát a szobájába, Dont pedig azonnal kiutasította a házából. Amikor a férfi felment a szobájába csomagolni, azonnal észrevette, hogy átkutatták a bıröndjét. Margaret nem is tagadta, amit tett, és esze ágában sem volt elnézést kérni miatta. Egy órán belül Don már a New York-i vonaton ült. Margaret megtiltotta neki, hogy elbúcsúzzon Grace-tıl, aki a szobájába zárva sírdogált. A szülei késıbb elbeszélgettek vele, és megparancsolták neki, hogy azonnal hagyja ott az iskolát és költözzön haza, mert „elvesztette a fejét”, és vigyázni kell rá, míg „megtanul viselkedni”. Szerencsére már vége volt a tanévnek, így nem kellett megszakítania tanulmányait.

1949. április 13-án Grace könnyes szemmel kiköltözött a Barbizonból, ahol annyi szabad s boldog órát töltött, és minden jót megtapasztalt, amit New York csak nyújthatott. A kétórás vonatút alatt vissza Philadelphiába hosszú és érzelmes levelet írt lakótársának, Prudy Wise-nak, melyben elmesélte, mi történt. Megírta, hogy a szülei rettenetesen bántak Donnal. Elmesélte, hogy Don távozása utána a szülei kijelentették, hogy „ideje ıszintén elbeszélgetni”, ami nem sok jót jelentett a Kelly-családban. Azt írta, hogy „képtelenek voltak elviselni, hogy beleszerettem egy zsidóba”, és hogy az apja és Don közötti vita annyira felkavarta, hogy alig emlékszik a részletekre. Ráadásul amikor Grace bevallotta a szüleinek, hogy tudott Don feleségérıl, az apjánál „kiment a biztosíték”. Aztán Grace annyit sírt a balul sikerült hétvége miatt, hogy „ennél már a pokol is jobb”. A szakítás mellett a karrierjének is véget kellett vetnie, és ez is nagyon elkeserítette. Pedig manhattani tartózkodása alatt annyi kapcsolatot sikerült kialakítania, hogy „ilyen szerencse csak csodával határos módon érheti az embert”. Az anyja végül

úgy határozott, hogy idıvel majd visszatérhet New Yorkba, hetente pár napra – de csak akkor, ha otthonról utazik be. Végül Grace megkérte Prudyt, hogy semmisítse meg a levelét, nehogy valaki elolvassa.5

A következı hetekben Grace Kelly a philadelphiai otthonából folytatta pályafutását. Don egyik kapcsolatán keresztül feliratkozott az MCA színészi képviseletre. Aztán 1949 tavaszán megkérte George bácsikáját, hogy beszéljen a Broadway-producerrel Theron Bamburgerrel, a Bucks Megyei Színjátszó Társulat igazgatójával, hogy segítsen neki a meghallgatáson, hogy felvegyék a jeles társulat nyári elıadásaira a pennsylvaniai New Hope-ban. A meghallgatás sikeres volt, és azonnal felvették, majd fel is lépett George darabjában, A fáklyahordozókban (1942), ami az amatır színházról szóló szatíra.

Alan Kramer, a Bucks Megyei Színjátszó Társulat mőszaki igazgatója és segédrendezıje összebarátkozott Grace-szel New Hope-ban. Szerinte Grace „szerény és aranyos volt, és nem volt túl sok önbizalma. Jó amatır színésznı volt, és nagyon igyekezett. Emlékezetem szerint a családjából senki sem jött el, hogy megnézze a darabot.”

1949 ıszén Grace Kelly szerepet kapott Az apa (The Father) címő darabban a Broadwayn, ami hatalmas lépést jelentett a karrierje szempontjából. Akkoriban végre sikerült meggyızni a szüleit, és visszaköltözött New Yorkba, és a Keleti 66. utcában vett ki egy lakást. A szülei csak azzal a feltétellel engedték el, ha megígéri, hogy nem találkozik Don Richardsonnal. Csakhogy már az elsı este képtelen volt ellenállni a csábításnak, és megszegte az ígéretét. Az éjszakát Donnal töltötte.

5 Negyvennégy évvel késıbb, 1994-ben ezt a levelet, további száz, Prudy Wise-nak írt levéllel együtt a Butterfield & Butterfield árverésén adták el

Amikor Jack megtudta, hogy Grace ismét találkozik Donnal, váratlanul megjelent a férfi manhattani lakása elıtt. Azt mondta Grace udvarlójának, hogy kap tıle egy Jaguárt, ha szakít a lányával, de Don visszautasította az ajánlatot. A következı hetekben Jack és Kell többször is megfenyegette telefonon keresztül, hogy csúnyán elbánnak vele. Nem csoda, hogy Grace úgy érezte, mintha még mindig otthon élne.6

A Tizennégy óra (Fourteen Hours) után Grace visszatért a Bucks Megyei Színjátszó Társulathoz, onnan pedig Coloradóba ment, ahol a neves Elitch Gardens repertoárszínházzal Denverben léptek fel minden héten egy produkcióval. Aztán 1952-ben Fred Zinnemann Délidı (High Noon) címő filmje meghozta neki az elsı filmsikert. A filmben Gary Cooper volt a fıszereplı, és az alakítását Oscar-díjjal jutalmazták.

A film producere Stanley Kramer volt, és egy kisvárosi seriff, Will Kane (Gary Cooper) történetét meséli el, aki kétségbeesetten és sajnos eredménytelenül keresi a helyi lakosok támogatását, amikor megtudja, hogy egy bosszúszomjas banda a városba jön leszámolásra. A banda újholdkor várható. A Cooper feleségét játszó Grace határozott és rendíthetetlen. Bár ez a western egy szimbolikus, izgalmas fekete-fehér film, ami aztán a mőfaj klasszikusa lesz, Grace úgy érezte, rettenetes alakítást nyújtott benne. 1975-ben így beszélt róla: „Miután megnéztem a Délidıt, arra gondoltam: Te jó isten! Szegény kislány… Borzasztó volt. Annyira szerencsétlen voltam.”

6 Grace mindig nagyon kedves volt a szobalányával, Nellie-vel. Egy levelében azt írta Prudy Wise-nak, hogy a barátnıje, Sally Parish édesanyja durván bánt a lánnyal. „Mi a fenét képzel magáról, hogy azt hiszi, gorombáskodhat a cselédünkkel?”, füstölgött Grace. „Nellie nem az ı istenverte problémájuk. Bárcsak kitenné végre a lábát a lakásból.”

A sztár

Grace Kelly elsı két hollywoodi filmje óriási sikert hozott a színésznınek: új csillag született. Grace-nek kiváló kamera-arca volt: a bıre, akár az alabástrom; arca kerek, a pofacsontja széles; ajka telt, a szeme, mint a Wedgewood-porcelán; hullámos haja szıke; s egész lényébıl valósággal sugárzott az életerı. Irigylésre méltóan karcsú teste és hosszú, formás lába volt. Az 1950-es évek klasszikus szépsége, maga a tökély. Akkoriban Grace szépségideáljai Elizabeth Taylor, Ava Gardner, Sophia Loren és Marilyn Monroe voltak. Mindenesetre, nagyban játszott.

A szakmai életében Grace Kelly mindig jól döntött. Kellı eltökéltséggel, állóképességgel és elszántsággal rendelkezett, hogy sikeres színésznı váljon belıle – akár szülıi támogatás híján is. Bár az üzletet undorítónak találta, a show-t magát szerette. A színjátszás volt az élete.

1953-ban bemutatták a következı filmjét, a Mogambót, melyben Clark Gable-lel és Ava Gardnerrel játszott. A film az 1932-es sikeres melodrámának, a Vörös pornak (Red Dúst) volt a feldolgozása, a fıszerepben szintén Gabié látható (Jean Harlow-val). Ebben a filmben Grace Linda Norley-t játssza, egy igazi angol mérnökfeleséget, aki romantikus kapcsolatba bonyolódik egy fehér vadásszal (Clark Gable) és egy szexi komédiáslánnyal (Gardner). Grace akkoriban írt alá egy hétéves szerzıdést az MGM-mel, és ez volt az elsı közös mozifilmjük. Ebben a verzióban az MGM az indokínai gumiültetvény helyett egy afrikai vadászterületre helyezte a helyszínt. A film elsı osztályú produkcióban részesült, ami jellemzı egy olyan stúdióra, ahol „több a csillag, mint az égen”. A forgatókönyv lehetett volna jobb is, de Gabié, Gardner és Kelly igazi sztárok

voltak, és a film tulajdonképpen nekik köszönhette sikerét. Annak ellenére, hogy a stúdió a Lili címő musicalt szerette volna Oscarral díjaztatni, Avát és Grace-t egyazon idıben jelölték az Akadémia-díjra a legjobb színésznı és a legjobb nıi mellékszereplı kategóriában.

A Mogambo után Grace Alfred Hitchcock Gyilkosság telefonhívásra címő filmjében szerepelt.

Hitchcock megszállottsága a stílusos, intelligens színésznık iránt Grace Kellyben teljesedett ki (akit a Warner Bros. kifejezetten erre a filmre kért el az MGM-tıl). Elıdei olyan színésznık voltak, mint Madeleine Carroll, Joan Fontaine, Carole Lombard, Ingrid Bergman, Jean Arthur, Jane Wyman, Marlene Dietrich és Anne Baxter. Grace után még voltak mások is – Doris Day, Vera Miles, Kim Novak, Eva Marie Saint, Janet Leigh és Tippi Hedren – egyik hölgy sem ütötte meg Hitchcock mércéjét (bár Tippit eléggé magas helyezést ért el nála).

A Hitchcock-féle ideális nı szıke, gyönyörő, szexi és legyızhetetlen – aki határozott, helyén van a szíve, hidegvérő és nyugodt. Gondoljanak csak Janet Leighre (Psycho), aki rezzenéstelen arccal széttépi a fınöke számláit, majd minden bőntudat nélkül ágyba zuhan John Gavinnel egy kis fülledt, délutáni szexre. Vagy vegyük Doris Dayt, akinek a fiát elrabolják a terroristák, és a Que Sera, Sera-t énekli az A férfi, aki túl sokat tudott-ban (The Man Who Knew Too Much). Ideális Hitchcock-színésznık.

A Hitchcock-Kelly háromfilmes együttmőködés mind emberileg, mind szakmailag sokat jelentett a tekintélyes rendezı számára.

A Gyilkosság telefonhívásra címő filmben játszott szerepéért Grace megkapta a New York-i Filmkritikusoktól a legjobb színésznınek járó díjat.

A következı Hitchcock-film a Hátsó ablak volt, amiben Grace Jimmy Stewarttal játszott. A rendkívül szórakoztató romantikus krimiben Grace tehetsége addig sosem látott oldalát villantotta meg. Abban az évben a Hátsó ablak három Oscar-jelölést kapott, és ekkor jelölték Hitchcockot is negyedszer, de a rendezı ez alkalommal is üres kézzel távozott.

Aztán Grace ismét Bing Crosbyval játszott a Vidéki lányban (The Country Girl). A lélek sötét bugyrait ábrázoló filmben a lecsúszott színész-énekest látjuk (Crosby), a neurotikus, önsajnálatba menekülı alkoholistát. Feltőnik egy rendezı (William Holden), aki szerepet ajánl az új musicaljében. Crosby örül a lehetıségnek, de a nyomás miatt újra az italhoz menekül. Grace Kelly a feleségét játssza, a folyton dühös és sajnálkozó asszonyt, aki megpróbál segíteni a férjének, hogy megküzdjön a démonaival.

A filmet 1954-ben készítették, de abban az évben a Paramount kivételesen sikeres filmeket gyártott (pl. Judy Garlanddal a Csillag születik, vagy Marlon Brandóval A rakparton). Az MGM a Paramounttól kölcsönözte Grace-t; erre a filmre, ami hét Akadémia-díj jelölést kapott. (A legjobb filmre is jelölték, de azt végül A rakparton kapta meg.)

Grace mégis erre a filmre kapta meg a legjobb színésznınek járó Oscart, és olyan kedvenceket elızött meg, mint Judy Garland és Audrey Hepburn. A philadelphiai kislány, aki egész életében abban a hitben élt, hogy a szülei sose értékelik a képességeit, végre hatalmas sikert könyvelhetett el.

Az év negyedik filmjére Grace visszatért az MGM-hez, és elkészítette a Zöld tőz címő filmet, amit elıtte Lana Turner már visszautasított. A forgatókönyv alapján Grace-nek is ezt kellett volna tennie. A filmben Kelly egy kolumbiai kávéültetvényest játszik, Stewart Granger pedig egy bányamérnököt, aki smaragdok („zöld tőz”) után kutat. A Prudy Wise-nak írott

levelében Grace azt írta, hogy a film nyomorúságos tapasztalatot jelentett számára: „Mindenki tudta, hogy a film borzasztó, és csak szenvedünk a tőzı napon és a porban, mert az embereknek fogalmuk sem volt róla, hogyan lehetne megmenteni az egészet.” A Zöld tőz után Grace több szerepet is visszautasított az MGM-nél, ha gyengének találta ıket, mire a stúdió felfüggesztette, és körülbelül egy évbe telt, mire megbocsátottak neki.

Egy sorsfordító

telefonhívás

Egy beszélgetés során a producer, John Foreman azt mondta Gwen Robynsnak, Grace Kelly barátnıjének és lojális életrajzírójának, hogy „Egyedül Grace Kelly alkothatta meg Grace Kellyt. Bizonyára tudott valamit, amit más nem. Sem a menedzsere, sem az ügynöke vagy a producere, de még a családja sem.”

Az 1950-es években Grace Kelly a puszta megjelenésével valóra váltotta az MGM álmát. Valójában a légies, kifogástalan modorú, fehér kesztyős Grace nem a képzelet szülötte. A kifinomultsága egyáltalán nem volt mesterséges, hiszen úrinınek nevelték.

Grace a neveltetése miatt felnıttkorában is elszigetelt maradt. Az emberekre mindig mély benyomást gyakorolt az önbizalmat sugárzó, öntudatos megjelenésével, de ez a kép egyszerre volt áldás és hátrány a számára. A közönség tisztelte és csodálta, de az ennél egyszerőbb, emberi gesztusoknak már nagyon kicsi volt a valószínősége. Annyira tökéletes volt, hogy nehezen lehetett volna elképzelni róla, hogy idınként neki is szüksége lenne egy jó tanácsra, egy szívbıl jövı bókra vagy

ölelésre. Az emberek fel sem fogják, hogy Grace arisztokratikus szépsége mögött igazi érzelmek rejlettek.

Grace Kelly könnyedén kialakította hollywoodi személyiségét, bár azért volt mit csiszolni rajta. Például éles orrhangon beszélt, ami részben a vidéki philadelphiai környezetnek, részben a gyerekkori arcüreggyulladásnak köszönhetı. A hangerejével is adódtak problémák, és a tanárai figyelmeztették, hogy ha nagy színpadon akar játszani, igencsak meg kell erıltetnie magát. Grace akkor a rá jellemzı módon azonnal beiratkozott néhány tanfolyamra, és kidolgozta jellegzetes brit akcentusát. A szülei ezt „Gracie új hangjáénak nevezték, és sokszor bosszantották miatta. Grace azonban pontosan tudta, mit tesz, amikor kialakította azt a bizonyos jól nevelt, sebezhetıséget sugalló beszédstílust, és a gyötrelmes beszédórák is eredményesnek bizonyultak.

1955 elejére a huszonöt éves Grace Kelly már mindent elért, amire vágyott. Világhírő, Akadémia-díjas színésznı volt, akit nem csak a rajongói imádtak, hanem a színésztársai is tiszteltek. Akkor még nem tudta, de a következı évben az egész világ megváltozott körülötte.

1955 márciusában a Look magazin keleti-parti szerkesztıje, Rupert M. Allan Jr. felhívta Manhattanben, és meghívta a cannes-i filmfesztiválra.

– Ó drágám, nem akarok elmenni – felelte Grace, miközben egy sereg munkás éppen a lakásán dolgozott.

– El kell jönnöd, Grace – makacskodott Rupert. – Annyira örülnék, ha eljönnél.

Grace már két éve ismerte Rupertet, akivel Ava Gardner partiján ismerkedett meg Angliában. Allan a Rhodeson végzett, halk szavú és udvarias volt, igencsak különbözött kollégáitól. Grace mindig szívesen idızött az okos és szellemes férfi

társaságában, aki a Cannes-i Filmfesztivál nem hivatalos hollywoodi összekötıjeként is szerepelt.

A szervezık nagyon szerették volna, ha a májusi rendezvényen minél több amerikai csillagot tudnának felvonultatni, és megkérték Rupertet, hogy hívjon meg mindenkit, akit csak tud. Mivel a franciák körében egyre nagyobb népszerőségnek örvendett, természetesen Grace Kelly volt a legkeresettebb amerikai csillag, akinek a Vidéki lány címő, Oscar-díjas filmjét le is vetítették a rangos eseményen.

Grace azt mondta Rupertnek, hogy még gondolkodik a meghíváson, és visszahívja, de ahogy letette a telefont, el is felejtette a dolgot. Csakhogy a kitartó riporter másnap ismét felhívta Grace-t, aki különféle kifogásokkal próbálta lerázni. Testileg-lelkileg kimerítette, hogy „röpke másfél év alatt hat filmet készített”, és azt mondta: „És te is tudod, hogy ez rengeteg egy lánynak, Rupert”. Ráadásul éppen akkor költözött be az új lakásába, amit teljesen átalakított. A háttérzajok is ıt igazolták. „Teljesen megırjít”, mondta. „De imádom, és eszem ágában sincs elmenni innen.”

Rupertet nem olyan fából faragták, hogy beletörıdjön az elutasításba. Tovább gyızködte, és elsı osztályú körutazásra szóló jegyet ígért Grace-nek azzal, hogy a fesztivál után annyi idıt tölthet Európában, amennyit csak óhajt.

– Miért akarsz mindenáron a lakásban penészedni, Grace? – kérdezte. – Tavasz van. Mozdulj ki, és élj egy kicsit.

– Az isten szerelmére! Holnap visszahívlak – mondta Grace, és letette a telefont.

Másnap felhívta Rupertet, és közölte vele, hogy elfogadja az ajánlatát. Hozzátette, hogy a férfinak el kell kísérnie a fesztiválra, és a sajtóval is neki kell majd foglalkoznia, „mert tudod, mennyire utálom ezeket a dolgokat”. Rupert boldogan beleegyezett.

– Akkor rendben van – mondta Grace. – Lehet, hogy meg van írva, hogy Franciaországba kell mennem. Akkor meg minek küzdjek ellene?

1955. április 4-én Grace Kelly és útitársa, Gladys de Segonzac bárónı (ı volt az öltöztetınıje a Fogjunk tolvajt-ban) a Train Bleau-n utazott Párizsból Cannes-ba. Az utazás éjszakáján a szerencse, a sors és a körülmények együttesen munkálkodtak Grace Kelly jövıjén. A vonaton Grace összefutott Olivia de Havillanddal és a színésznı férjével, az újságíró Pierre Galante-nal, akik szintén a fesztiválra utaztak. Másnap együtt reggeliztek.

– Milyen lesz a fesztivál? – kérdezte Grace. – Mit kell tennem?

Pierre elmagyarázta, hogy a sajtókonferencia és a vetítések valószínőleg kimerítık lesznek, de Grace már megszokta az ilyesmit. A férfi azt javasolta, hogy szakítson egy kis idıt, és nézzen körül Monacóban.

Vatikán után Monaco a legkisebb független állam a világon. Körülbelül tizenegy mérföldre keletre van Nizzától, a francia Riviérán, az olasz határ közelében. Ahhoz képest, hogy mennyi figyelmet kapott az elmúlt ötven évben, meglepıen kis területrıl van szó. Az idıjárás kedvezı, a táj pedig lélegzetelállító. Az alkotmányos monarchiát İfensége Rainier Louis Henri Maxence Bertrand de Grimaldi, azaz III. Rainier herceg vezeti.

Pierre azt javasolta Grace-nek, hogy látogassa meg a herceg palotáját (ami a monacói térképeken Palais Princier néven szerepel), és a Paris Match szerkesztıit is érdekelné egy címlapsztori, a fesztiválnak szentelt számukban. Esetleg a herceggel is lefényképezhetnék – folytatta a férfi –, a filmek hercegnıje egy igazi herceggel találkozik. Pierre meg volt gyızıdve, hogy Grimaldi együttmőködik velük, mivel az

idegenforgalom miatt minden reklám hasznos lehet a hercegségnek.

Egyesek szerint Pierre leleményessége talán túlságosan is kézenfekvı volt. Az ötlet valójában nem is akkor pattant ki a fejébıl – a Paris Match szerkesztıi már több nappal azelıtt felvetették a fotósorozat gondolatát.

Képzeljék el Pierre Galante meglepetését, ahogy véletlenül összetalálkozik Grace-szel, és személyesen javasolhatja neki, hogy látogasson el Monacóba és Rainier Grimaldival fényképeztesse magát! Mindenesetre, akik ismerték Galante-t, sejtették, hogy semmit sem bízott a véletlenre, és pontosan tudta, melyik vonattal utazzon a feleségével, hogy „összefusson” Grace-szel. Rupert Allanhez hasonlóan ı sem fogadta el a nemleges választ, és lelkesen ecsetelte a színésznınek a palotabeli látogatás elınyeit. Sokáig tartott, mert az elején Grace még abban sem volt biztos, hogy akar-e találkozni a herceggel. Csakhogy nemet sem mondott, és Pierre úgy érezte, még van esélye, hogy meggyızze. Az egyik állomáson gyorsan megszervezte a programot a szerkesztıséggel és a palotával.

Pár órával késıbb közölte Grace-szel a „jó hírt”. A herceg beleegyezett a közös fényképekbe… másnap, pénteken, április 6-án, délután 4 órakor. Grace megdöbbent.

– Ó, istenem – motyogta. – De még nem mondtam igent. – De nemet sem – vágta rá az újságíró. – Jaj, nem is tudom – mondta Grace. – Tulajdonképpen… –

kétségbeesetten keresett valami kifogást. – Most jut eszembe, hogy nem tudok elmenni.

5.30-kor részt kellett vennie egy fogadáson, melyet az amerikai küldöttség tiszteletére adtak, és ı volt a rendezvény háziasszonya, amit már nem lehetett lemondani. Hogyan találkozzon a herceggel Monacóban 4 órakor, hogy 5.30-ra már

vissza is érjen Cannes-ba? Lehetetlen. Pierre azt felelte, hogy majd kitalál valamit, mire Grace megkérte, hogy „szíveskedjen lemondani az egész ügyet”.

Egy óra múlva Grace újabb „jó híreket” kapott. A herceg titkára tájékoztatta Pierre-t, hogy Rainier hajlandó délután 3-kor fogadni Grace-t. Igaz, hogy azelıtt a barátaival lesz a beaulieu-i villájában, de 3-ra visszamegy a palotába. Tehát Grace nyugodtan elmehet Monacóba, és a fogadást sem kési le.

Aznap este a szállodában beszámolt Rupert Allannek a másnapi programról, de még mindig nem volt elragadtatva tıle. Fogalma sem volt, hogyan hozhatta magát ilyen kínos helyzetbe, de most már nem visszakozhatott, mert udvariatlanság lett volna a herceggel szemben, aki módosította a programját miatta.

Tévedések vígjátéka

Senki sem készült fel arra, hogy 1955. április 5-én este a francia szakszervezetek országos sztrájkot hirdettek. Amikor Grace másnap reggel felkelt, lezuhanyozott és hajat mosott, s amikor meg akarta szárítani, észrevette, hogy nincs áram. Bosszankodva a telefonhoz lépett, és megtudta, hogy a sztrájk miatt egész Franciaországban kikapcsolták az áramot. Ráadásul azt is közölték vele, hogy a Paris Match fényképészei a hallban várakoznak, az áramot pedig csak órák múlva kapcsolják vissza.

Grace egy törölközıt tekert a fejére, amikor megérkezett a szobalány, hogy kivasalja a rózsaszín-bézs ruháját, amit aznap szándékozott viselni. Csakhogy áram nélkül ez sem volt lehetséges. Grace kétségbeesetten felhívta Gladyst, aki azonnal nála termett.

Negyedóra múlva Rupert Allan is megjelent a szobájában, és ott találta Gladyst, aki éppen akkor csomagolta ki a ruhát, amit rettenetesnek talált, de nem volt, mit tenni.

– Ó istenem, ez életem legszörnyőbb napja – mondta Grace, és berohant a fürdıszobába. – Tévedések vígjátéka! – tette hozzá, mielıtt becsukta az ajtót.

Tizenöt perc múlva megjelent a hosszú ujjú, csónaknyakú ruhában, aminek hosszított dereka és hatalmas alja volt. Az anyagot óriási, rikító, vörös és zöld rózsák díszítették, és a tafota minden lépésnél hangosan susogott. Grace egyáltalán nem tőnt boldognak, és folyton panaszkodott, hogy nem találkozhat a herceggel „ebben a borzasztó ruhában”.

Nedves haját középen elválasztotta, majd elkezdte megszárítani egy törölközıvel. Megpróbálta kontyba rakni, és remélte, hogy az autóban majd megszárad. Rupert megvigasztalta, és azt mondta, hogy olyan, akár „egy látomás”, ami igaz is volt, hiszen Grace Kelly még a legrosszabb esetben is elképesztıen gyönyörő volt A hallban rengeteg rajongó és fotós várta ıket. A gépkocsi mellett már ott volt Pierre Galante, két fényképész a Paris Match-tól, Gladys de Segonzac, valamint két MGM-tudósító.

– Gyönyörő vagy, Grace – jelentette ki Pierre boldogan, de azt is hozzátette, hogy kalap nélkül nem járulhat a herceg elé.

A jelenlévık aggodalmasan összenéztek. Kalap? Grace-nek nem volt kalapja, eszébe sem jutott, hogy szüksége lenne rá. Valaki azt javasolta, hogy útközben vásároljanak egyet, csakhogy délután fél kettıkor a dél-franciák éppen a két és fél órás ebédszünetüket töltötték, és a boltok bezártak. Akkor Grace elvesztette a türelmét, és éles hangon kijelentette, hogy nem mennek sehová.

Gladysnek eszébe jutott, hogy Grace becsomagolt egy mővirágokkal díszített hajpántot, és öt perc múlva már a fején is volt. A színésznı akkor már a tőréshatár küszöbén volt, és idegesen rágyújtott egy cigarettára.

Ezután beszálltak a Peugeot-ba, és a Paris Match munkatársaival a nyomukban elindultak a kétórás útra Monacóba. A kocsit az MGM egyik tudósítója vezette, nagy igyekezetében ijesztıen gyorsan.

Grace mindig félt az autóktól, akár ı vezetett, akár nem. New Yorkban szerencsés volt, mert. taxival közlekedett, Los Angelesben pedig olyan lassan vezetett, amennyire csak lehetett.

A nap nem indult valami szerencsésen, és egyre rosszabb lett; mintha minden összeesküdött volna a herceggel való találkozás ellen.

A palota

– Kinek van ahhoz bátorsága, hogy ezeken az utakon közlekedjen? – kérdezte Grace a rémisztıen keskeny, kanyargós úton Monaco felé. A sofır óvatosan haladt a kanyarokban, de az utasok még így sem voltak túlságosan nyugodtak. – Halálosan rettegek – mondta Grace, és megszorította Gladys de Segonzac kezét.

– Elég rémisztı – értett egyet Pierre Galante. – Istenem – mondta Grace. – Soha életemben nem vezetnék

ezen az útvonalon. Biztos vagyok benne, hogy azonnal a szakadékban kötnék ki.

Késıbb Pierre elmesélte, hogy mindannyian rettegtek az úton. Végül meglátták a herceg rózsaszín palotáját. Újabb borzasztó kanyarok következtek, míg végül délután 3-kor a Kelly-csapat megérkezett a Monaco-palota elé.

– Hála istennek – mondta Grace. – Rosszul vagyok az autóban.

A gépkocsi megállt az egyik kapunál, és két komor arcú, egyenruhás palotaır lépett hozzájuk. Miután a sofır elmagyarázta nekik a jövetelük célját, az egyikük intett a

társaságnak, majd a kocsik behajtottak a Nagykapun, be a Becsület Udvarára, ahonnan Grace megpillantotta a palotát.

Micsoda hely. Olyan volt, mint a mesében, és az embert akaratlanul is lenyőgözte a szépségével és nagyságával. Ahogy Grace feltekintett, egy grandiózus történelmi film hollywoodi díszletéhez hasonlította. Még sohasem látott ilyen közelrıl igazi palotát – de hányán láttak? Csakhogy ez nem díszlet, hanem valóság volt. Mindenki ámuldozott.

A monacói palota alapköveit 1215-ben rakták le, és eredetileg az alatta elterülı kikötı erıdjeként szolgált. Az ırtornyokból könnyen meg lehetett figyelni a felfelé tartó embereket, és ha valakinek nem voltak tisztességesek a szándékai, a Piacé du Palais (ahol Grace-t és társait elıször megállították) kanyarulatánál vissza is fordíthatták.

Grace már kiszállt az autóból, és szótlanul szemlélte a királyi környezetet. Körülötte mindenki aggodalmas arccal téblábolt, és Grace azonnal tudta, hogy valami nincs rendben. Végül Pierre Galante felvilágosította:

– Gracie, a herceg nincs igazán… itt – mondta. – Ugye, nem mondod komolyan? – kérdezte Grace. Pedig nem tréfált. Rainier még mindig Beaulieu-ben

tartózkodott, de – remélhetıleg – hamarosan megérkezik. Valaki azonnal felajánlotta, hogy körbevezeti Grace-t és a

társaságát a palotában. Valószínőleg azért tette, hogy lecsillapítsa a sztárt, és az idıt is húzza valahogy. Senki sem örült volna, ha komor arccal várja a herceget. Tehát a csapat felkerekedett, és elindultak a patkó alakú lépcsıházban – a harminc fehér lépcsı carrarai márványból készült.

A lépcsı a Herkules-galériára vezetett, egy hosszú és ragyogó verandára, ahol a nemrégiben restaurált mennyezetfreskókban gyönyörködhettek. Bizonyos átépítésektıl eltekintve ez volt az erıd legrégebbi pontja. A közelben fél

tucat, fekete egyenruhát és keményített fehér kötényt viselı szobalány takarított.

– Lehet, hogy nagytakarítás van – nevetett Grace, majd megcsodálta az aranyozott faldíszeket. – Csak egy palotában lehet ilyen csodaszép dolgokat látni – mondta.

Aztán beléptek a Tükörterembe, ahol a hatalmas tükrök mintha a végtelenségbe vesztek volna. Tovább sétáltak, és megtalálták a Tróntermet, ahol a falak mélyvörösben, a bársonyfüggönyök pedig kékben és lilában pompáztak a kristálycsillárok lényében. Fontos állami események színhelye volt ez. A herceg trónja, a vörös bársony párnákkal egy aranyhímzéses baldachin alatt állt.

Egyik terem pazarabb volt, mint a másik. A kalauzuk tökéletes angolsággal magyarázta el nekik a hely történelmi vonatkozásait. A palota nagy része fehérben és aranyban tündökölt. Mindenhol kristálycsillárok függtek, a mennyezetet finoman megmunkált aranystukkók díszítették. A zöld, vörös és fehér bársonyfüggönyök gazdag redıkben omlottak le a hatalmas, gazdagon díszített ablakokról. A magas franciaablakok félköríves erkélyekre nyílottak. Az elegáns fehér-arany bútorok minden darabja a történelem egy-egy szegletébe kalauzolta a látogatót. Mivel a Grimaldik már a 13. század elejétıl a palotában laktak, a látogatónak olyan érzése volt, mintha egyfajta idıutazáson vett volna részt. A családtagok portrékon és mellszobrokon köszöntek vissza, de híres mesterek mőveit is meg lehetett csodálni.

Grace kalauza elmesélte, hogy a francia forradalom idején a palotát csúnyán feldúlták, de helyreállították, és még pompásabb lett, mint azelıtt.

A második világháború után, 1945-ben kevesen engedhették meg maguknak a monacói tartózkodást. A negyvenes évek végére a kaszinó veszteségesen mőködött, és a palotának sürgıs

szüksége volt a felújításra. Rainier édesapja, Pierre herceg az ideje nagy részét Párizsban töltötte, és rettenetesen elhanyagolta a palotát. Az ötvenes évek közepére a polgárok és a hercegük is pénzszőkében voltak. A palotának és a hercegségnek nagy szüksége volt az anyagi és erkölcsi támogatásra.

Grace már egy órája sétált a palotában, és több lépcsıt, kecses ablakszárnyat és hangulatos galériát látott, mint más ember egész életében, de Rainier herceg még mindig nem mutatkozott. Grace türelme pedig fogytán volt. Palota ide vagy oda, ez a nap akkor is borzasztó volt számára.

– Komolyan mondom – suttogta Pierre Galante-nak ez felháborító. – Kijelentette, hogy nagyon „udvariatlannak” tartja a herceget, hogy így megvárakoztatta. – Menjünk innen – jelentette ki végül.

A Grimaldi-család

Az elsı Grimaldi 1297. január 8-án érkezett Monacóba, amikor a szerzetesnek öltözött Francesco Grimaldi és kis csapata megmászták a meredek sziklafalat, hogy feljussanak a Szikla tetejére, a Földközi-tengerre nézı magas fennsíkra. Odafenn bekopogtak a még befejezetlen Genoese-kastély kapuján, amit ott, a magasban építettek fel. Amikor kinyitották a kaput, Francesco és az emberei erıszakkal behatoltak, megölték az erıdöt ırzı katonákat, és átvették az irányítást. Uralkodásuk 1793-ban szakadt félbe, amikor a francia forradalmárok rátették a kezüket a térségre, és a Grimaldi-urakat börtönbe csukták. Napóleon hatalomra jutásával a monacóiak abban reménykedtek, hogy jobbra fordul a sorsuk, de csalódniuk kellett. Azonban amikor 1814-ben Napóleon vereséget szenvedett, és XVIII. Lajos trónra lépett, a monacói hercegséget visszaállították, és a Grimaldik ismét elfoglalhatták a trónjukat.

Monacót és népét tönkretették a háborúk, a folyamatosan változó európai politika és az uralkodásra alkalmatlan Grimaldik. A dolgok csak 1860-ban változtak, amikor megépült a Nizzából odavezetı út és vele együtt a kaszinó. Amint a Dél-Franciaországból Olaszországba vezetı vasútvonal Monacón áthaladt, hirtelen elkezdıdött az építkezési láz. A Monte Carló-i kaszinó és a luxus-szállodák hamarosan vonzani kezdték a gazdag, parti-kedvelı embereket a világ minden tájáról.

Az elsı világháború végén azonban a franciák szokatlan szerzıdést, kötöttek Rainier dédapjával, Albert herceggel. Mivel az agresszív német d'Urach-család mindenféle homályos érvekre hivatkozva rá akarta tenni a kezét Monacóra, a franciák szerzıdésben garantálták Albertnek a hercegség függetlenségét, amit egyetlen idegen hatalom sem vehet el. A szerzıdés azt is tartalmazza, hogy ha a trón akár egyetlen napra is megüresedik, Monaco azonnal francia fennhatóság alá kerül.

Albert herceg tizennyolc éves korában belépett a spanyol flotta kötelékébe, és Navigátor-Albertként vált híressé. Hadnagy volt, amikor 1869-ben, huszonegy éves korában kilépett a flottától, és feleségül vette az angol Lady Mary Douglas-Hamiltont, Hamilton és Brandon tizenegyedik hercegének a lányát. Miután megszülte a fiukat, II. Louis herceget, Mary annyira elkeseredett a házasságuk miatt, hogy a fiával együtt megszökött.

Amikor a házasságot semmisnek nyilvánították, Albert elvette az özvegy Richelieu hercegnıt, a New Orleans-i születéső, egzotikus és népszerő Alice Heine-t. Alice – aki már gyerekkorában eljött New Orleansból – volt az elsı amerikai monacói hercegnı.

Albert visszament a spanyol flottához, és a századfordulón megalapította a monacói Oceanográfiai Intézetet és Múzeumot. (Pár év múlva létrehozta a párizsi székhelyő Oceanográfiai

Intézetet.) A mővelt Alice hercegnı koncerteket, balett- és operaelıadásokat hozott a hercegségbe. A házasságuk azonban csak tizenkét évig tartott, mivel Albertnek tudomására jutott, hogy a felesége hőtlen volt hozzá. (Egy operaelıadás elıtt nyilvánosan megpofozta a feleségét, amikor rájött, hogy annak a szeretıje is jelen van.) Alice-t örökre számőzték Monacóból.

Közben Lady Mary felnevelte a fiát, II. Louis herceget, aki remek fiatalemberré cseperedett, és miután belépett a francia hadseregbe, beleszeretett egy bájos mosónıbe, Juliette Louvet-be. A monacóiak többsége azt állítja, hogy összeházasodtak, de a történészek más véleményen vannak. A viszonyukból 1898-ban egy kislány született – Charlotte Louise Juliette –, aki Rainier herceg édesanyja.

Charlotte kamaszkoráig Franciaországban nevelkedett, majd a nagyapja Monacóba hívatta. Ideje volt megtanulni a szükséges protokollt, mivel ı volt a trónörökös. Charlotte férjhez ment a jóképő francia arisztokratához, Pierre de Polignac grófhoz, aki a házasságkötés után hercegi rangot kapott. Két gyerekük született: Antoinette hercegnı (1920. december 28.) és Rainier herceg (1923. május 31.).

1929-ben, amikor Rainier hatéves volt, Charlotte és Pierre elıre elrendezett és boldogtalan házassága megromlott, és elváltak. Pierre-t számőzték Monacóból, és csak a második világháború után, Rainier trónra lépésekor tért vissza Monte Carlóba. A válás kimondásakor Charlotte lemondott a trónról, és Franciaországba költözött, ahol vidéken telepedett le.

Rainier és Antoinette gyerekkora kiszámíthatatlan, boldogtalan és szeretet nélküli volt. Az apjuk számőzetésben, az anyjuk önként vállalt számkivetettségben. A szülık távollétében a nagyapjuk, Louis vette kezébe a nevelésüket, ami elég siralmas eredménnyel járt. A túlsúlyos és elkényeztetett Rainier-t két különbözı bentlakásos iskolába is beíratták, ahol

rengeteget gúnyolták, mivel egyrészt ı volt az egyetlen külföldi, másrészt azért, mert katolikus volt. A diákok „kövér kicsi monacóinak” csúfolták, és alantas munkákra kényszerítették. Az elkeseredett fiú megszökött, amivel nyomban felkerült az angol és francia címlapokra. A szökés meghiúsult, és visszavitték az iskolába.

Késıbb már jobban érezte magát, amikor tizennégy éves korában a svájci Cháteau de Rosey-be, közismert nevén a Le Rosey-be került. „A királyok iskolájának” nevezett le Rosey (ahol sok jövendı király tanult) már nem volt annyira szigorú, és a diákok megválaszthatták a tantárgyaikat. Rainier életében elıször szabadon fellélegezhetett.

Három év múlva (1939 nyarán) Rainier leérettségizett, és a Montpellier-i Egyetemen folytatta tanulmányait, ahol bölcsészdiplomát szerzett. Utána a párizsi Ecole Libre des Sciences Politiques (Politikai Tudományok Iskolája) hallgatója lett, majd 1944 szeptemberében belépett a francia szabadhadseregbe, ahol a nácik ellen harcolt. Hadnaggyá, két év múlva századossá, majd ırnaggyá léptették elı.

Louis 1944. június 2-án nevezte ki hivatalosan trónörökösének Rainiert, röviddel a huszonegyedik születésnapja után. A cím nem járt hivatalos kötelességekkel, csupán bizonyos gálamősorokon kellett viselnie a szalagját. Amikor 1949 áprilisában Louis megbetegedett, végre átengedte neki a kormányzással kapcsolatos feladatokat.

Louis 1949. május 9-én, három héttel Rainier 26. születésnapja elıtt hunyt el. 1950. április 11-én hivatalosan is megkoronázták Son Altesse Serenissime (İfensége) Rainier Louis Henri Maxence Bertrand de Grimaldit, és az új herceg zászlaja ünnepélyes trombitaszó közben a magasba emelkedett.

Rainiertıl gyakran kérdezik, hogy miért nem király, és Monaco miért nem királyság. A válasz egyszerő: azért nem,

mert herceg, és Monaco hercegség. Liechtensteinhez hasonlóan, ami szintén hercegség, élén egy herceggel, Monaco sohasem kapta meg a független ország státuszát, és Franciaország felügyelete alatt állt. A modern Monaco 1911 óta alkotmányos monarchia. A másik ilyen „majdnem-ország” Luxembourg nagyhercegség, melynek élén egy nagyherceg (Jean de Luxembourg) áll.

Rainier

Az 1950-es években III. Rainier monacói herceg volt a világ egyik legkapósabb agglegénye. 1955 áprilisában – amikor Grace Kelly belépett az életébe – harminckét éves volt. A nemzetközi sajtó nagy figyelemmel kísérte a hercegség úgynevezett abszolút uralkodóját, és mindig nagy érdeklıdés övezte a személyét, különösen a randevúit. Mindenki kíváncsi volt arra, hogy mikor házasodik meg végre, és örvendezteti meg a monacóiakat egy trónörökössel. Az elbővölı, karizmatikus és meglehetısen jóképő fiatalember szeretett sportolni, evezni és búvárkodni. Különösen kedvelte a gyors csónakokat és autókat (míg egy baleset 1953-ban végleg elvette a kedvét ettıl), és diszkréten ugyan, de a gyors nıügyeket sem vetette meg. Ugyanakkor sürgısen szüksége volt egy hercegnıre… aki megajándékozza egy örökössel.

Mivel az édesanyja, Charlotte hercegnı 1944-ben, a nıvére, Antoinette 1951-ben lemondott az ı javára, csak a saját gyermeke követhette a trónon. A Franciaországgal kötött 1918-as egyezmény alapján, ha Rainier gyermektelenül hal meg, Monaco francia fennhatóság alá kerül.

Az ‘50-es évek elejére a Monte Carló-i kaszinó is elég nyereséget termelt, így Rainier 20000 polgárának nem kellett adót fizetnie. Az 1918-as egyezmény szerint, ha a monacóiak

francia állampolgárokká válnak, minden bizonnyal adót is kell fizetniük a francia államnak. Ezt, és a többi kedvezmény elvesztését elképzelhetetlennek tartják. Ezért Rainier, a hercegnıje és a jövendı trónörökös állandó beszédtéma volt a családja és a tanácsadói körében. A jó szándékú barátok és rokonok jóvoltából a palotát valósággal elárasztották a reménykedı feleségjelöltek.

Rainier Grimaldinak már jó pár éve tartott a kapcsolata Gisele Pascal színésznıvel, de a herceg nem jelezte, hogy feleségül szeretné venni. A család nagyon bízott benne, hogy szakítanak, és Rainier máshol próbál szerencsét.

A porcelán arcú Gisele Pascal (igazi neve Gisele Tallone) Cannes-ban született. Édesanyja francia, édesapja olasz volt. Rainier 1942-ben ismerkedett meg vele Monacóban, amikor egy hónapra hazautazott a montpellier-i iskolából. A pár évvel idısebb Gisele akkoriban a Vive le Théâtre címő darabban lépett fel.

Minden energiáját a karrierjére összpontosította, és éppen akkor fejezte be az elsı filmjét, a L'Arlesienne-t. Ráadásul nemrég vált el, és nem akarta elkötelezni magát, de Rainiert teljesen megbabonázta. Amikor visszatért Montpellier-be, hosszú leveleket írt a Párizsban tartózkodó Pascalnak. 1943-ban, ahogy lediplomázott, Rainier beiratkozott a párizsi Ecole Libre des Sciences Politiques-ba, és elkezdett udvarolni Gisele-nek. A háború miatt a lány karrierje is megrekedt, így szívesen viszonozta a herceg közeledését.

1948-ban Gisele két romantikus komédiában is játszott: az Aprés l'amour-ban és a Mademoiselle s'amuse-ban. Mindkét filmet kockázatos vállalkozásnak tekintették akkoriban, és Rainier családja – különösen a nıvére, Antoinette – sem vette jó néven Gisele szereplését. A családban egyébként is dúltak a belharcok, mivel az agresszív és törekvı Antoinette a férjével

együtt azon mesterkedett, hogy a saját fiát helyezze a trónra. Ebben a helyzetben Rainier-t a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte a nıvére véleménye Gisele Pascalról.

Rainier-t nem a családja, hanem a lány karrierje aggasztotta: egyszerően jobban szerette volna, ha nincs is karrierje. Gisele viszont akaratos és független volt – többek között ezért is vonzódott hozzá Rainier.

A következı két évben Gisele folytatta a filmezést, és a La Femme nue, a La chocolatérie, a Veronique és a Bel amour címő filmekben szerepelt. A hercegnek ekkor már nemcsak a lány foglalkozása, hanem a show business-beli barátai is egyre kényelmetlenebbé váltak. Mindent megtett, hogy rábeszélje: hagyja ott a filmezést. A lány végül beadta a derekát, és körülbelül három évig nem filmezett, de nagyon rosszul érezte magát. „Nem bírom tovább”, mondta. „Ezt kell tennem. Csak ehhez értek!” – és ezzel visszatért a régi életéhez, csakhogy ez alkalommal Rainier beleegyezése nélkül, valamint azzal a tudattal kellett megtennie, hogy valószínőleg sohasem lesz belıle hercegnı.

A hercegség sorsa túlságosan fontos volt Rainier számára ahhoz, hogy felvállalja a színésznı karrierje miatt keletkezett esetleges udvari bonyodalmakat.

Rainier Grimaldi uralkodóként sokkal tevékenyebb volt, mint bármelyik másik herceg a 17. század – II. Honoré uralkodása – óta.

Az elsı világháború után Monaco nagyon keveset változott. Rainier elszánta magát, hogy modernizálja a hercegséget, és nemzetközi kulturális- és szabadidıközponttá alakítja. Szállodákat és strandokat akart építeni, hogy a világ minden

tájáról odacsalogassa a turistákat. Míg a nagyapja konzervatív gondolkodásáról volt híres – talán a háború és a világválság miatt –, Rainier minden szinten több munkalehetıséget akart teremteni. A monacóiak renegáthercegnek nevezték, mert számára a status quo nem volt elegendı. Jobb Monacót akart.

Egy 1999-es interjúban azt mondta: „Amikor fiatal voltam, belefáradtam abba, hogy mindenki azt hajtogatta, hogy a hercegség a szerencsejátékosok kárára gazdagodott meg. Emlékszem, egyszer láttam egy rajzfilmet, amiben az emberek Monaco feliratú cédulákkal a hátukon győjtik össze a nyomorult játékosok pénzét, akik bánatukban kivetették magukat a szállodaablakon. Azóta is kísértenek azok a képet, és emiatt határoztam úgy, hogy az uralkodásom elsı éveiben mindent megtegyek, hogy az egész világon komolyan vegyenek bennünket. Nem akartam olyan állam uralkodója lenni, amelyet bármilyen módon kifiguráznak.”

Rainier elfoglalt és ambiciózus ember volt – ezért nem maradt sok ideje a romantikára. Gisele Pascal kezdte úgy érezni, hogy kimarad a herceg életébıl, ami igaz is volt, de Rainiert az is bosszantotta, hogy a lány visszatért a színészkedéshez. Nem akarta, hogy Gisele-nek bármilyen köze legyen a hercegség ügyeihez, mert túl nagy volt a tét. Nem akarta, hogy egy színésznı lássa el mellette a háziasszonyi tisztet. Gisele azonban szerelmes volt a hercegbe, és remélte, hogy idıvel majd megváltoztatja a véleményét.

Rainier nıvére mindenáron el akarta távolítani Gisele-t a királyi környezetbıl, ezért mindenhol azt terjesztette, hogy Gisele túlságosan alacsony származású, és nem kerülhet a trónra. Ami azt illeti, Antoinette és Rainier származása sem éppen királyi: az anyjuk törvénytelen születéső, nagyanyjuk táncosnı, a dédanyjuk pedig mosónı volt. Ennek ellenére Antoinette még mindig azt hangoztatta, hogy Gisele nem elég jó

a Grimaldik számmára. Ne feledjük, hogy Antoinette nagyon fontos szerepet töltött be az öccse oldalán, a hivatalos eseményeken, és nem volt hajlandó harc nélkül átadni a helyét.

Bár Rainier többször is szembeszállt a nıvérével, és megvédte Gisele-t, a tiltakozása hiábavalónak bizonyult. Mindenképpen félre akarta állítani a lányt, és olyan történeteket kezdett terjeszteni róla, miszerint Gisele Rainier barátaival létesített viszonyt.

Gisele Pascalnak majdnem öt évébe telt, míg rájött, hogy jobban jár a Grimaldik nélkül. A herceggel való kapcsolata nem vezetett sehova. Egy év múlva kijelentette, hogy csak várt, és remélte, hogy minden jóra fordul, „de nem így történt. Csak a mesékben fordul elı, hogy a herceg és a hercegnı egymásra talál, és boldogan élnek, míg meg nem halnak.”

Amikor Gisele elfogadta a Marchands d'illusion nıi fıszerepét, azonnal beleszeretett a férfi fıszereplıbe, Raymond Pellegrinbe, aki végül feleségül vette.

Rainier herceget teljesen megdöbbente, hogy Gisele Pascal szakítani merészelt vele. Bár a hivatalos monacói verzió szerint a herceg volt az, aki véget vetett a kapcsolatnak, igazából a lány tette meg a döntı lépést. Rainier ezután belevetette magát az állatkert felépítésébe, amelyet a palota területén szándékozott létrehozni.

És most mi következik?

Rainier és Grace

találkozása

A barátai tudták Grace Kellyrıl, hogy hisz a misztikus elıjelekben, amelyek most mintha mind összeesküdtek volna, hogy megakadályozzák a találkozását III. Rainier Grimaldival,

Monaco hercegével. Miután megtette a hosszú utat, kiderült, hogy a herceg nem is tartózkodik a palotában. Grace türelmetlenül járkált a nagyteremben, miközben a kísérıi folyton azt bizonygatták neki, hogy Rainier nem olyan ember, aki elmulasztaná a társadalmi kötelezettségeit, és bármelyik pillanatban felbukkanhat. Grace-nek elege lett, és kijelentette, hogy majd a következı franciaországi látogatása alkalmával találkozik İfenségével.

– Talán így lesz a legjobb – mondta. – Legközelebb becsomagolok egy rendes kalapot.

Abban a pillanatban egy szolga rohant be, és közölte velük, hogy a herceg sport Lanciája épp most kanyarodott be az udvarra. Grace hirtelen aggódni kezdett. Aznap annyi minden történt, hogy nem maradt ideje felkészülni a szokatlan találkozóra, és most pánikba esett.

– Hány éves a herceg? – kérdezte, és akkor döbbent rá, hogy gyakorlatilag semmit sem tud róla. – Jóképő? Milyen lesz? Jaj – folytatta, miközben a sminkjét igazgatta –, azt sem tudom, hogyan köszöntsem. Szólíthatom hercegnek?

– Igen – felelte Pierre Galante. – Hercegnek vagy İfenségének.

– Eszébe jutott a meghajlás. – Ó, istenem – mondta Grace idegesen. – Jó ideje nem

tettem ilyet. Azzal otthagyta a többieket, és egy csendes sarokba

húzódott, majd hátat fordított, és a meghajlást gyakorolta. Nem vette észre a herceget, aki kíváncsian szemlélte Grace-t. Elmosolyodott, amikor meglátta, hogy a gyönyörő filmcsillag a fal elıtt pukedlizik. Grace végre elégedett volt a teljesítményével, és a tükörhöz lépett, hogy megigazítsa a sminkjét. A szája sarkáról letörölt egy kis rúzst, és megdermedt.

Aztán összeszedte magát, megfordult, zavartan a herceghez lépett, és tökéletes meghajlással üdvözölte.

Évekkel késıbb Rainier így mesélt a találkozóról: „Természetesen tudtam, hogy promócióról van szó, de nem érdekelt. Tudtam, hogy Kelly kisasszony híres színésznı, és még arra is gondoltam, hogy megkínálom egy teával, vagy valami üdítıvel”.

– Üdvözlöm – mondta Rainier. A herceg fiatalos megjelenése és kisfiús mosolya sem

rejtette el a sármos világfit. Tökéletesen szabott, kétsoros sötétkék zakót viselt. A zömök és alacsony férfi nem volt kifejezetten királyi alkat, de arcvonásai, zafírkék szeme, a fekete haja és bajusza határozottságot sugalltak, és Grace igen vonzónak találta. Késıbb elmesélte, hogy Rainier sokkal fiatalabb volt, mint gondolta. (A herceg 1955. május 31-én töltötte be a harminckettedik évét, és hat évvel volt idısebb, mint Grace.)

– Sajnálom, hogy elkéstem – mondta Rainier. – Kérem, bocsásson meg érte.

Késıbb Grace bevallotta, hogy nagyon meglepte, hogy Rainier tökéletesen és akcentus nélkül beszéli a felsıosztálybeliekre jellemzı angol nyelvet. Akkor még nem tudhatta, hogy a férfinek angol dadái voltak, és angol iskolákban folytatta a tanulmányait. Az idegességtıl vagy zavarában egy szót sem szólt, csak mosolygott.

Amikor Rainier felajánlotta a csoportnak, hogy körbevezeti ıket a palotában, Grace végre megszólalt, és tájékoztatta, hogy már körbejárták a palotát. A férfi akkor azt javasolta, nézzék meg a magánállatkertjét. Nagyon szerette az állatokat, és szívesen megmutatta volna azokat Grace-nek.

Az állatkertiben fotósok serege kísérte a kis csoportot. A dolog nagyon hivatalosan zajlott: a fényképészek minden egyes mozdulatukat beállították.

Ezt követıen a kertben sétálgattak, és a herceg megmutatta a virágait, amivel nagy örömöt okozott Grace-nek. A többiek lemaradoztak – nem akarták zavarni ıket. A távolból is nyilvánvaló volt, hogy élvezik egymás társaságát.

Rainier a teraszra vezette bájos vendégét. Alattuk kéken csillogott a Földközi-tenger, melynek hullámai az ısi sziklákat csapkodták. Arról a pontról beláthatták a teljes hercegséget, ami kevesebb mint negyed négyzetmérföld. A herceg elmagyarázta Grace-nek, hogy Monaco négy kerületbıl áll. A fıváros a Régi Monaco, vagy Monaco-Ville, a tetején a tengerbıl kiemelkedı félszigettel, Le Rocher-val (a Sziklával). Szemben velük láthatták Monte Carlót, a nyüzsgı metropoliszt. Itt található a híres Kaszinó, az Operaház és a Sportklub, valamint számos exkluzív szálloda. Monte Carlo hihetetlenül látványos hely, Monaco szíve és lelke, és már több mint egy évszázada Európa legdekadensebb luxus attrakciója.

A közeli kikötı a La Condamine néven ismert. Végül megmutatta az ipari- és lakónegyedet, Fontvieille-t. Grace nem sokat láthatott ebbıl, mert a szemüvegét a szállodában hagyta, és erısen rövidlátó volt.

Rainier mozdulatain meglátszott a katonai múlt, de Grace jelenlétében hamarosan megnyugodott – fıleg akkor, amikor megérezte, milyen hatással van rá. Mi más kell egy férfinak – még ha herceg is –, mint egy gyönyörő asszony figyelme? Márpedig Grace Oscar-díjas, világhírő és gyönyörő, magabiztos színésznı volt. Visszafogott modorú, kifinomult ízléssel rendelkezett, ennek ellenére nagyon szexi, amit a herceg is észrevett.

Évekkel késıbb mindketten bevallották, hogy miközben fényképezték ıket, elmesélték egymásnak, hogy egyikük sem akart találkozni a másikkal, majd elnevették magukat. Mindketten meg kellett feleljenek a rájuk kényszerített elvárásoknak. Talán rájöttek, hogy a különbözıségük ellenére mégis hasonlóak: mindketten közéleti személyiségek, akiknek néha azt kell tenni, amit nem igazán akarnak, de személyes érdekeiket fel kell áldozniuk a karrierjük és a nyilvánosság kedvéért.

Mivel Rainier herceg még sohasem volt Amerikában, valójában Grace volt az elsı igazán híres amerikai hölgy, akivel találkozott. Meglepıdött, mert mint mondta „azt hittem, befolyásolni fog az, amit a filmekben láttam vagy olvastam, de egyáltalán nem volt olyan, mint amilyenre számítottam. Nagyon megkönnyebbültem attól, hogy igen választékos angolsággal beszélt, hogy nyugodt és kellemes beszélgetıtárs volt.”

A jelenlévık azt mesélték, hogy aznap Grace egy új arcát fedezték fel. İszinte nyugalom és béke sugárzott belıle.

Negyvenöt perc múlva a fotósok is befejezték a munkájukat. Most azonban Grace egyáltalán nem akarta, hogy véget érjen ez a találkozó. A herceg nem mondta a vendégeinek, de a palota egy másik részében felállított egy büfét a részükre. Csakhogy Grace-nek máris indulnia kellett.

Rainier mosollyal palástolta csalódottságát, és kedvesen elbúcsúzott Grace-tıl. Finoman kezet csókolt, majd egy pillanatig még ott álldogáltak egymással szemben.

– Nos, mennem kell – jelentette be Grace, és a közelben várakozó társaság felé indult.

Rainier még annyit mondott, hogy a közeljövıben az Egyesült Államokban lesz, és talán Grace-t is meglátogathatná. 1956. január 6-án az „Egy éjszaka Monte Carlóban” jótékonysági bálon kellett megjelennie.

– Csodálatos lenne – lelkesedett Grace, majd csókot intett a hercegnek, és a kijárat felé indult. A többiekkel együtt az autók felé tartottak.

– Nos? Mi a véleményed róla? – kérdezte Pierre Galante. – Elbővölı – mosolygott Grace. – Annyira elbővölı.

Házasságromboló?

A bulvárlapoknak és a halála után megjelent életrajzoknak köszönhetıen sokan hozzák kapcsolatba Grace Kellyt a filmbeli partnereivel. „Grace-nek több szeretıje volt egy hónap alatt, mint nekem egész életemben”, mondta Gábor Zsa Zsa. Bár Zsa Zsa nem nevezhetı valami megbízható forrásnak, a kijelentése jól példázza a Grace körül terjengı pletykákat.

Az alapos vizsgálat során kiderült, hogy mégsem volt viszonya mindegyik filmpartnerével – bár kettejükkel mégis volt kapcsolata: Ray Milland (Gyilkosság telefonhívásra) és William Holden (Toko-Ri hídjai és a Vidéki lány).

A két férfi között érdekes párhuzamot fedezhetünk fel: mindketten idısebbek voltak, mint Grace (Milland 49, Holden 36), hosszú ideje házasok, és mindketten becsapták, mivel azt állították, hogy a házasságuk bajban van, vagy esetleg véget is ért. Az évek során Lizanne számos interjúban elmesélte, hogy a nıvérének viszonya volt ezekkel a színészekkel, akik teljesen „elvesztették a fejüket” miatta, és akikkel akár össze is házasodhattak volna. Csakhogy a két úriember mintha összebeszélt volna, mert mindketten ugyanazt a forgatókönyvet követték: amikor a viszony kellemetlenné vált (azaz rájöttek, milyen sok pénzbe kerülne a válás), visszakönyörögték magukat a feleségükhöz – majd ugyanúgy megcsalták ıket, mint azelıtt.

Ezzel a két nıs férfival való kapcsolatával Grace megalapozta „a másik nı” hírnevét, ami szöges ellentétben áll

jéghercegnıi mivoltával. A Ray Millanddal való viszonya egyszerően katasztrofálisnak bizonyult. Milland dühös felesége felkereste Louella Parsons pletykarovat-szerkesztıt, és kijelentette, hogy Grace egy „házasságromboló”, aki ellopta a férjét. Az ‘50-es években egyetlen színésznı sem óhajtott ilyen jellegő reklámot magának.

Grace nagyon csalódott volt a Ray Millanddal való szakítás után, és megfogadta, hogy soha többé nem kerül ilyen helyzetbe. A hírnevét kockáztatta miatta, és csak elutasításban volt része. A gonosz sajtó minden méltóságától megfosztotta. A barátainak és a családjának bevallotta, hogy nagyon kínosan érinti, hogy ennyire elvesztette a fejét, és a testvérének azt mondta, „óriási hibát” követett el. Aztán, ahogy az lenni szokott, másodszor is elkövette ugyanazt az „óriási hibát”, ezúttal William Holdennel – de ez volt az utolsó alkalom, hogy erre a különös útra tévedt.

A számtalan beszámoló ellenére más viszonyára nincs bizonyíték. Ha Grace mindenkivel összeszőrte volna a levet, Frank Sinatra, aki az egyik legnagyobb playboy volt azokban az idıkben, biztosan felkerült volna arra a bizonyos listára, amikor az Elıkelı társaságot forgatták. Ez azonban sohasem történt meg. (Sinatra próbálkozott, de Grace azt mondta neki, hogy akkor sem lenne viszonyuk, ha ı lenne az „egyetlen férfi a földön”. Ugyanakkor Grace és Ava Gardner – Frank felesége – jó barátnık voltak.)

Bing Crosby, akivel Grace a Vidéki lányban játszott, szintén beleszeretett. Özvegy volt, és Lizanne szerint megkérte Grace kezét, aki csodálta ugyan a férfit, de az érzelmeit nem viszonozta. Barátok maradtak, és az Elıkelı társaságban is együtt játszottak.

Grace még 1952-ben, a Mogambo forgatásán beleszeretett az ötvenkét éves Clark Gable-be. A férfi nem akart romantikus kapcsolatba kezdeni vele. Ennek ellenére az aggódó Margaret

Kelly azonnal Londonba repült, hogy gardírozza a lányát. Ha Grace bármiben is reménykedett volna, az anyja jelenléte minden férfit elriasztott a közelébıl. Négy házasság után Clark Gable túlságosan idıs, tapasztalt és türelmetlen volt, hogy elviselje egy anya jelenlétét. Remélte, hogy idıvel Grace barátként tekint majd rá, de ezzel sajnos elkésett, mert Grace fülig beleszeretett. Végül Clark megmondta neki, hogy nem akarja ıt „úgy”, és Grace megsértıdött.

Egy évvel a halála elıtt Grace azt mondta: „Egyedülálló nı voltam, így mindenki veszélyesnek hitt. A többi nı vetélytársnak tartott, ami nagyon fájt. A legrosszabb az volt, amikor a hollywoodi pletykarovat-író, Hedda Hopper a rosszindulatával üldözött. Minden producert, rendezıt és színészt ellenem fordított. Bing Crosby elmondta nekem, hogy Hedda azt terjeszti rólam, hogy nimfomániás vagyok!”

Oleg Cassini

A házassága elıtt a legfontosabb férfi Grace Kelly életében a divattervezı Oleg Cassini volt.

Oleg Loiewski-Cassini Párizsban született, és Firenzében nevelkedett. Apja az orosz külügyi attasé, Alexander Loiewski, édesanyja Marguerite Cassini, II. Miklós cár amerikai nagykövetének a lánya. A negyvenéves férfi már kétszer elvált – elsı felesége Merry Fahmey örökösnı, a második Gene Tierney volt. A jóképő orosz zsidó férfi egy New York-i étteremben figyelt fel Grace-re, és azonnal elhatározta, hogy meg kell kapnia a színésznıt. Egy hónapon keresztül ostromolta, míg Grace végre többnek tekintette a közeledését puszta plátói rajongásnál. Miután szakított Ray Millanddal, Grace küldött egy képeslapot Olegnek, és azt javasolta, találkozzanak Párizsban, ahol a Fogjunk tolvajt forgatták. Azt írta: „Akik szeretnek, követnek engem”.

A Fogjunk tolvajt volt Grace kilencedik filmje, egyben a Hitchcock-Kelly trilógia utolsó darabja is.

A forgatás egyik szünetében Grace és Oleg elköltött egy romantikus vacsorát egy csendes étteremben, Párizs mellett. Grace álmodozó tekintetet vetett a férfira, és azt mondta:

– Akkor hát itt vagyunk, Mr. Cassini. Végigutazta miattam az egész világot – mondta. – Mit szeretne mondani?

– Az érzéseim mélyek és tiszták – felelte a férfi. – Boldogan folytatnám így, mint most, vagy ahogyan csak kegyed óhajtja, beleértve a házasságot is. Mit szeretne, drágám?

– Veled akarom leélni az életem – mondta Grace csendesen. – A feleséged akarok lenni.

Az ellenállhatatlan férfi teljesen levette a lábáról Grace-t, akinek még arra sem maradt ideje, hogy összeszedje magát a szakítás után.

Amikor visszatértek az Egyesült Államokba, Grace remélte, hogy a szülei elfogadják Oleget. Nem akart mást, mint összeházasodni vele. A szülei iránti elfogultságát mi sem bizonyította jobban, mint az, hogy bízott benne, hogy Kellyék elfogadják Cassinit, aki idısebb, elvált, zsidó európai volt, és sokkal otthonosabban érezte magát a társalgóban, mint az edzıteremben. Az ebéden azonban Margaret lerombolta a reményeit. Világosan kifejtette, hogy Oleget nem tartják megfelelınek a lányuk számára. Egyrészt egy playboy, másrészt meg elvált. Grace „hathónapos moratóriumot” követelt, hogy bebizonyítsa, tévednek.

Csakhogy Oleg nem kért belıle. Már megjárta ezt az utat. Több mint egy évtizeddel azelıtt beleszeretett Gene Tierney színésznıbe, akinek az apja azzal fenyegetızött, hogy szellemileg alkalmatlannak nyilváníttatja a lányát, ha férjhez megy hozzá. Amikor mégis összeházasodtak, Tierney apja mindent elkövetett, hogy érvénytelenítsék a házasságot.

Oleg azt felelte Margaretnek, hogy nem áll szándékában csendben félrehúzódni, mire Grace anyja úgy határozott, hogy átgondolja a véleményét. Közben Grace egyetlen szót sem szólt. „Dühös voltam rá”, mesélte késıbb Oleg.

Végül Jack is találkozott Oleggel, amikor a családdal együtt töltötte a hétvégét Ocean Cityben. A kurta bemutatkozást követıen azonban sem Jack, sem Kell nem volt hajlandó tudomást venni a férfiról; nem feleltek a kérdéseire, és az étkezések alatt sem álltak szóba vele. Életének egyik legrosszabb hétvégéje volt ez. „Mintha ott sem lettem volna”, mesélte Oleg. „Akkor sem fogadtak volna be a családba, ha aranyból és gyémántból lettem volna.”

Grace végül nem ment hozzá Oleghez, és ezzel újra fejet hajtott az apja akarata elıtt. „İszintén szerettem”, mondta Oleg.

„Egyszer azt mondta – és hiszem, hogy igazat mondott –, hogy nálam jobban senkit sem szeretett.”

A következı évben Grace érzelmi libikókában találta magát, és Oleget a francia színészre, Jean-Pierre Aumont-ra cserélte fel. Miután megismerkedett Rainier-vel, Oleg elkeseredésére, Jean-Pierre-el találkozott Párizsban. Nagyon sok idıt töltöttek egymás társaságában, romantikus helyeken ebédeltek, közben egymás kezét fogták, és mély beszélgetésbe merültek, és ha tehették, röpke csókokat váltottak. A sajtót elárasztották a romantikus, csókolózó párt ábrázoló fényképek, és Grace szülei folyton magyarázatot követeltek. Amikor megtudta, hogy Jean-Pierre megállapodott a paparazzókkal a fényképek miatt, azonnal szakított a férfival.

1955 késı tavasza volt, amikor Grace-t érzelmileg teljesen kimerítették a viszonyai, melyeknek egyike sem vezetett sehová. A róla szóló, vélt vagy valós tényeken alapuló cikkeknek sem örült.

Bár Grace mesterien palástolta az érzelmeit, és az emberek mindig a bájos és gyönyörő színésznıt látták, a lelke mélyén nagyon szomorú volt. Elkeserítette az apja közönye, és a pályatársaitól sem kapott sok biztatást.

A szüleivel való kapcsolata sem könnyítette meg az életét. Pedig már felnıtt nı volt. Huszonhat éves, Oscar-díjas, a világ egyik leghíresebb színésznıje. Ennek ellenére a teljesítménye nem sokat ért a szülei szemében, különösen az apjáéban, aki még mindig meg volt gyızıdve róla, hogy a lánya képtelen önállóan cselekedni.

Amikor 1955 májusában Grace Kelly visszatért Monacóból, hirtelen rádöbbent, hogy körülötte minden nı férjezett, és mindenhol gyerekekbe botlott.

Júniusban Lizanne férjhez ment Don LeVine-hez, és a szertartáson Grace volt a koszorúslány. Akkor végig a saját

esküvıjérıl álmodozott. Azt mondta, hogy imádja az Ötödik sugárút 880 szám alatti új, két hálószobás lakását, „de vajon a következı húsz évben is ott fogok élni egyedül, és majd ide-oda száguldozom Los Angelesbe és vissza, mint egy jojó?”

Grace nıvére, Peggy már évek óta férjnél volt, és Grace nagyon szerette a lányait, Melt és Mary Lee-t. A barátnıje, Carolyn Scott Reynolds szintén két kislány édesanyja volt. Sally Richardson terhes volt, míg a másik barátnıje, Bettina Campbell egy hároméves gyerek boldog anyukája volt. Rita Gam elvált, de újra szerencsét akart próbálni egy férfi oldalán, aki nemrég kérte meg a kezét.

Miután visszatért Amerikába, Grace bevallotta a barátnıinek, hogy nem találja a helyét, és most már ki szeretné próbálni az anyaság és a családi élet örömeit. „Azt akarta, ami nekünk már megvolt”, mondta Rita Gam, „és hiányzott neki. Viccesnek találtuk, mert sztárként mindene megvolt, amit csak akart. Ezek szerint ı is ezt gondolta rólunk.”

Az apafigura

A Kelly-családhoz hasonlóan a Grimaldiknak is gyakran voltak családi vitáik. Grace családjától eltérıen, akik megpróbálták a négy fal között megoldani a problémáikat, a Grimaldik sohasem rejtették véka alá a viszálykodásaikat. A Grimaldik gyakran keserő csatákat vívtak, és általában egyik generációról a másikra öröklıdött az egymás iránti győlöletük. Ugyanakkor egyetlen Grimaldit sem viselt meg az egyetértés hiánya; rendületlenül élték életüket, és sohasem törıdtek a rokonaik véleményével. Ezt az állapotot Antoinette fia (egyben Rainier unokaöccse), az 1949-ben született Christian de Massy báró így fogalmazta meg az emlékirataiban:

„Beleszülettem egy bizarr családba, ahol az apák a fiaikat, az anyák a lányaikat, a gyerekek a szüleiket, a nıvérek a fivéreiket győlölik, és az egész családnak a vérében van a folyamatos konfliktus iránti vágy.”

Mivel Rainier édesapja, Pierre herceg, és az édesanyja, Charlotte hercegnı még Rainier gyerekkorában elváltak, az ifjú herceget nagyrészt a nagyapja, Louis (valamint számtalan házvezetını és tanár) nevelte. Rainier így mesél errıl az idıszakról: „Amikor anyánál voltunk, mindig azt mondta, hogy Apának egy szót se szóljunk róla vagy nagyapámról. Apám pedig a fejünkbe véste, hogy ne beszéljünk róla az anyámnak vagy a nagyapámnak. Nem volt könnyő. A többi, elvált szülı gyerekeihez hasonlóan engem is nagyon bántott ez a viselkedés.”

Pierre igyekezett kapcsolatban maradni a gyerekeivel, de a bosszúálló Charlotte mesterkedéseinek köszönhetıen nagyon nehéz, sıt majdnem lehetetlen volt fenntartani az apa és fia közötti jó viszonyt. Egyszer, amikor Rainier tízéves volt, Pierre megpróbálta elrabolni, csakhogy vele lehessen, amiért komoly börtönbüntetéssel fenyegették meg. Charlotte apja, Louis késıbb kiutasította Pierre-t Monacóból – ami cseppet sem szokatlan a királyi körökben, ahol ha egy hatalommal rendelkezı személynek problémát jelent egy alacsonyabb rangú ember, azt azonnal egy távoli szigetre számőzik, hogy megszabaduljanak tıle. Amikor Rainier uralkodó lett, visszahozatta az apját Monacóba, és Monte Carlo szívében, az Hotel de Paris-ban szállásoltatta el. Ugyanakkor megalapította a Pierre Herceg Irodalmi Díjat, melyet minden évben átadnak egy kiváló európai írónak.

Grace nehezen bírta megszokni, hogy a családtagokat egyáltalán nem érdekelték mások érzései, és néha rettenetes dolgokat mondtak egymásnak, szörnyen bántak egymással, és

közben úgy éltek, mintha mi sem történt volna. Bár neki is voltak problémái a szüleivel, valahogy mindig sikerült megoldást találni. Igaz, hogy a vitás kérdések sokszor évekig vártak a megoldásra – vagy arra, hogy megbeszéljék ıket ám sohasem vették ıket semmibe. Rainier ezt mondta ezzel kapcsolatban Grace-nek: „Ez Európa, nem Amerika. Mi másképpen gondolkodunk, és ehhez hozzá kell szoknod.”

Rainier Grimaldi nem csak az igazi apa hiányát érezte meg, de barátai sem voltak. Míg Grace-nek mindig megvoltak a bizalmas barátai, a monacóiak úgy bántak a herceggel, mint akinek nincs is szüksége bizalmas barátra, hiszen nem is lehetnek problémái. Végül is ı a herceg! Az emberek akkor sem segítettek neki, ha valóban szüksége volt rá. Alapjában véve Rainiert csupa bólogatójános vette körül, akik mindig egyetértettek İfensége döntéseivel. Csakhogy a herceg is emberi lény, és idınként neki is szüksége van valakire, akiben megbízhat, és akitıl ıszinte tanácsot kérhet. Ezt a személyt végül egy olyan emberben találta meg, aki a késıbbiekben igazi apafiguraként szerepelt az életében: Francis Tucker atyában, a bizalmas káplánban, aki jelentıs szerepet játszott a magányos herceg és a nyughatatlan filmcsillag találkozásában is.

Francis Tucker atya egy szegény ír-amerikai családban született Wilmingtonban (Delaware állam), 1889 januárjában. Tucker hatvanhat éves volt, kopasz és szemüveges. Huszonegy éves korára már teológiai és filozófiai doktorátussal rendelkezett. 1911 augusztusában pápai engedéllyel belépett a Szalézi Szent Ferenc rendbe, melynek ı lett az elsı amerikai tagja. 1924-ben közvetlen vatikáni kinevezéssel megalapította az új és elsısorban olasz-amerikai wilmongtoni Szent Antal egyházközséget, ahol huszonöt évet töltött el.

A római-katolikus neveltetéső Rainier egész életében igen vallásos volt, és mindig követte az egyház tanításait. 1950 elején

magánkihallgatáson vett részt XII. Piusz pápánál. Ekkor megbeszélték a monacói Szent Károly egyházközség sorsát – Rainier ezt kedvelte a legjobban az öt egyházközség közül, mert a gyülekezet javarészt franciákból és olaszokból állt, és csak kevés arisztokrata tagja volt. Ez a templom vonzotta a legtöbb turistát is, mivel Monte Carlóban volt. Rainier szerint a Szt. Károly papjai túlságosan önelégültek lettek, és a templomnak sürgıs szüksége volt a szellemi megújhodásra. Elpanaszolta, hogy az olasz papokat csak a halál utáni élet érdekli, és folyton azért imádkoztak, hogy a nyájuknak bebiztosítsák a helyet a mennyországban. Rainiert azonban jobban érdekelte a földi élet minıségének javítása. Remélte, hogy Monaco társadalmi életén is javíthat. „A templommal kezdıdik”, mondta Rainier. „Minden a templomból, minden tevékenység központjában kezdıdik.”

Rainier közbenjárásának köszönhetıen 1950 áprilisában a Vatikán elküldte az elızı papokat, és Tucker atyát nevezte ki az egyházközség fejévé, aki a rendje öt másik papjával együtt látta el a szolgálatot. (Az elıdeik annyira megharagudtak az eltávolításuk miatt, hogy minden bútort magukkal vittek, a fürdıkádat pedig valósággal kiszakították a falból.) Tucker atyát fıképpen a francia-, olasz-, klasszikus latin- és görög, valamint az angoltudása miatt választották erre a posztra.

1951 februárjában, a Szent Károly egyházközségben lezajlott jelentıs szellemi, liturgiái és társadalmi változásokat követıen Tucker atya végül elfogadta Rainier herceg felkérését, és elvállalta a királyi család fıkáplánjának a tisztjét. Az európai történelemben elıször fordult elı, hogy egy amerikai lelkész ilyen magas kitüntetésben részesült. Ez is a herceg vallásos elhivatottságát, valamint a Tucker atya iránti csodálatát és tiszteletét bizonyítja. „Felejtse el, hogy herceg vagyok, és tegyen úgy, mintha én is egyike lennék a fiainak”, kérte Rainier

az atyát az egyik levelében, röviddel azután, hogy Tucker elfogadta a megbízatást. A nyilvánosság elıtt Tucker mindig tiszteletteljesen „Herceg uram”-nak vagy „Fenségének szólította Rainier-t, de négyszemközt „fiam”-nak nevezte.

A Szent Károly-beli tevékenysége mellett Tucker atya nem csak a Palota vallási életét felügyelte, hanem személyes káplánként, gyóntatóként és tanácsadóként is szolgált Rainier és a királyi család, valamint a több mint nyolcvanfıs személyzet számára is.

Mindazonáltal a két férfi közötti barátság nem jelentette azt, hogy mindig egyetértettek. Idınként hevesen vitatkoztak az egyházpolitikáról, és 1952-ben olyan erısen összekülönböztek, hogy Tucker már a visszavonulással fenyegetızött. Rainier annyira közel állt az atyához, hogy az ilyen viták alkalmával képes volt azt mondani neki, hogy „úgy viselkedik, mint egy lány”.

Egy 1952-ben írott levelében Tucker amiatt panaszkodott Rainiernek, hogy „most aztán hercegi seggberúgásban részesülök…”, mire Rainier dühösen visszaírta, hogy „Szeretném felhívni a figyelmét, hogy a szolgálatomban áll”. Erre Tucker azzal vágott vissza, hogy „A mélységes győlölete is az irántam érzett szeretetét bizonyítja”.

Amikor Rainier nem válaszolt azonnal, Tucker – aki idınként elbizonytalanodott, azt írta: „A hallgatása most azt jelenti, hogy vissza kell vonulnom?” Majd egy kis jól adagolt katolikus bőntudatot is kevert a szavaiba, mondván: „Drága jó édesanyja épp most üzent, hogy ‘sok szeretettel’ megköszönje a karácsonyi ajándékokat”.

Pár év múlva Rainier felfedte uralkodói oldalát. Amikor 1955 februárjában Tucker bejelentette, hogy üzleti ügyben Rómába kell mennie, a herceg dorgáló levelet írt a káplánnak: „Régebben azt mondta volna: ‘szabad?… nem bánja, ha… ha

Fenségednek nincs szüksége rám… esetleg elmehetnék Rómába… Változnak az idık, ugye? És az emberek nemkülönben!”

Ugyanabban a hónapban Rainier újabb levélben kelt ki az atya ellen, aki arról tájékoztatta, hogy a palotában nem mennek valami fényesen a dolgok. A herceg azzal vádolta Tuckert, hogy úgy tekint rá, mint „valami tévedésre, mint egy gyorsan növekvı SZÖRNYETEGRE… a fiúra, akit lenézett – most pedig megtanult győlölni!”

E levelek jól mutatják, milyen különleges volt a kapcsolat İfensége és a káplánja között. Valójában Tucker atya bı tíz esztendın keresztül, 1950-tıl 1960-ig egyfajta apaszerepet játszott Rainier életében – jóban-rosszban. Bár egyik-másik levelük alapján azt gondolhatnánk, hogy mindketten erıs egyéniségek voltak, baráti kapcsolatuk mégis egyedülálló volt Rainier világában, ahol az emberek gondosan megválogatták elıtte a szavaikat, és sohasem viselkedtek vele egyenlı félként.

A nézeteltéréseik ellenére egyetlen dologban mindig egyetértettek, éspedig abban, hogy a hercegséget egy hercegnı teszi majd tökéletes egésszé. Tucker atya unokaöccse, ifj. Joseph A. Tucker így fogalmazta meg ezt a kérdést: „Ahhoz, hogy Monaco mőködıképes lehessen, a hercegi családnak példát kell mutatnia a keresztény-katolikus életvitelbıl, amire az egyedülálló, életimádó herceg nem alkalmas. Szükség van egy hercegnıre. De milyen asszony is legyen az, hiszen nagyon ritka az a nı, aki a Vatikánnak is megfelel. Nélküle azonban ki is radírozhatjuk Monacót a térképrıl.”

Válaszúton a hercegség

Az 1950-es évek elején a hercegre várt az a feladat, hogy felrázza álmából Monacót. A látszat ellenére ebben a gyönyörő hercegségben is volt mit fejleszteni. Rainier herceg sofırje a legtöbbször igyekezett elkerülni ezeket a helyeket, de a herceg hagyományos módon, minden évben körbejárta a tiltott territóriumokat. Minden év elsı munkanapján Rainier beszállt az egyik alkalmazott autójába, és végigjárta azokat a helyeket, ahol a monacói munkásemberek laktak. Útközben megjegyezte, hol hiányoznak az útjelzı táblák, hol melyik háztetı ment tönkre, melyik családnak van szüksége segítségre. Mindig gondoskodott róla, hogy a kevésbé szerencsés monacóiak profitáljanak a látogatásából.

Rainier tudta, hogy a nagylelkősége és kedvessége nem elég ahhoz, hogy az alattvalóinak ételt, ruhát és lakást biztosítson. Sok tervezésre volt szükség, hogy az elmaradott Monacót felzárkóztassa az egyre gyorsabban fejlıdı világhoz. Csakhogy a makacs monacóiak keményen ellenálltak, és ragaszkodtak a földjük érintetlenségéhez. Például amikor felállították az elsı telefonoszlopokat, egy csapat idısebb asszony elkezdett virrasztani, mondván, a sátán akarja összekötni falvaikat a világ többi részével.

A herceg kemény ellenállásba ütközött, amikor olyan gazdaságot akart kiépíteni a hercegségben, ami nemcsak támogatta volna az alattvalóikat, hanem a fejlıdést is biztosította volna számukra. Rainier sok idıt töltött azzal, hogy a tanácsosai, az egyház tagjai és neves közgazdászok segítségével kiépítsenek egy olyan gazdaságot, amivel a hercegség több bevételre tehetne szert. Sajnos minden terve csak ellenséget szerzett számára. Azt is tudta, hogy elsısorban a hercegség érdekeit kell szem elıtt tartania, mert ha nem tesz semmit, a hanyatlás tovább

folytatódik. Márpedig ez nem mehet tovább. Véleménye szerint az alattvalói ragaszkodása a régi Monacóhoz nem reális, bár „le kell nyelnünk ezt a keserő pirulát”.

Az egyik hosszú és kimerítı tanácskozáson Rainier szünetet tartott, és kilépett az egyik, öbölre nézı teraszra. Állítólag akkor fogalmazódott meg benne az ötlet, miszerint a turizmus lenne a megoldás.

Természetesen Monaco mindig is népszerő volt a turisták körében, de a gyenge infrastruktúra miatt a hercegség nagyon kevés bevételre tett szert ebbıl. Abban az idıben a csatornarendszer siralmas állapotban volt, a vezetékek kritikán aluliak, a szemétszállítás pedig az ország egyik piszkos titka volt: a szemetet a tengerbe ürítették. Rainier sohasem lelkesedett ezért a megoldásért, és eltöprengett azon, hogy miképpen lehetne szert tenni valamire, aminek a hercegség amúgy is szőkében volt: földre. Ha több turistát akart odacsábítani, el is kellett szállásolnia ıket.

Kitalálta, hogy kövekkel és törmelékkel több mint 1500 lábnyi vízfelületet lehetne feltölteni, így majdnem 20%-kal megnövelhetné az ország területét. Bár az ötlet megvalósítása több évtizedig is eltartott, a hír gyorsan terjedt. A monacóiak lehetetlennek és felesleges költekezésnek ítélték a tervet. Ráadásul úgy gondolták, hogy Monaco így is elég nagy, és a több föld csak még több turistát jelentene, akikbıl szerintük így is éppen elég van. Amikor elterjedt a hír, hogy a herceg a tengerpart mentén szeretné elhelyezni a város szemetét, a kedélyek izzani kezdtek.

Amikor Rainier herceg népszerősége a legcsekélyebb mértékben is ingadozni látszott, a nıvére, Antoinette hercegnı azonnal megragadta az alkalmat, hogy emlékeztesse, bármikor lemondhat, és nem kötelezı elviselni a támadásokat.

Kijelentette, hogy a fia, Christian nevében bármikor készen áll régensként a helyébe lépni, míg amaz eléri a nagykorúságot.

Szegény Antoinette – huszonhét hónappal volt idısebb az öccsénél –, már gyerekkorától féltékenykedett Rainierre, akivel még a szeretett angol dadáján is osztoznia kellett. Rainier születése elıtt a dada kizárólag Antoinette-re figyelt, de a kisfiú érkezése mindent megváltoztatott. A dada, aki Winston Churchill unokatestvére volt, jobban kedvelte Rainiert, és ebben fontos szerepet játszott az a tudat, hogy ı a leendı trónörökös.

Antoinette-et nagyon elkeserítette, hogy kiesett a dada kegyeibıl. Aztán ötéves korában rájött, hogy felnıtt korában Rainier herceg lesz, és egy nap ı uralkodik majd a hercegségben. Bár még nem értette pontosan, mit is jelent az uralkodás, azzal tisztában volt, hogy ez kizárólag az öccsére vonatkozik. Úgy érezte, elvesztett valamit, holott még azt sem tudta, pontosan mi is volt a tét.

Most, több évtizeddel késıbb Antoinette megpróbálta visszaszerezni, amit elveszített: a trónt. Amikor meglátogatta Rainiert a palotában, hogy megtegye javaslatát, elmagyarázta, milyen alapon akar az öccse helyébe lépni. A hercegnél éppen egy vendég tartózkodott, aki tanúja volt Antoinette kirohanásának. „Azzal vádolta Rainiert, hogy nem védi meg Monacót a külvilágtól”, mesélte a férfi. „Mintha azt akarta volna, hogy maradjanak elzárva a világtól. A herceg szerint ez lehetett a probléma oka. İ azt akarta, hogy a világ fedezze fel Monacót.”

Amikor Rainier közölte a nıvérével, hogy megbízott egy közepes költségvetéső amerikai szállodaláncot, hogy a hercegségben építkezzenek, Antoinette dührohamot kapott. „Olyan álmaid vannak, mint egy közembernek”, mondta. „Képtelen vagyok felfogni, hogyan születhettél bele ebbe a családba.” Azzal kiviharzott a palotából.

Bár Rainier herceget mindig felzaklatták és felbosszantották Antoinette gyakori próbálkozásai, hogy eltávolítsa a trónról, ez alkalommal ihletet merített belıle. Mintha végre ráébredt volna, hogy változtatnia kellene a család vérvonalán. Az önzı Grimaldik már túlságosan régen voltak a színen, és tudta, hogy a feleségével új ágat hajthat ez a megfáradt családfa. A hercegnıjét gondosan fogják kiválasztani, és az ı uralkodása alatt talán sikerül feloldani a palota több évszázados nyomorúságát. Szüksége van egy hercegnıre – jobban, mint valaha.

Ima egy hercegnıért

Francis Tucker atya cseppet sem volt elragadtatva Rainier herceg barátnıjétıl, Gisele Pascaltól. Szerinte a színésznıvel az volt a probléma, hogy elvált. A katolikus dogma szerint a válás erkölcstelen dolog, és az 1950-es években ez abszolút törvénynek számított, bár manapság már sokkal rugalmasabban kezelik.

Gisele kérvényezte a házassága semmisé tételét, de ez hosszú jogi folyamatot jelentett. Végül Tucker atya is szerepet játszott abban, hogy véget ért Rainier és Gisele románca, amikor Gisele megszökött, hogy Gary Cooperrel lehessen Párizsban. Tucker unokaöccse, ifj. Joseph A. Tucker így emlékszik az eseményekre: „Amikor a Gary Cooper-ügy visszhangja Monacóba is eljutott, senki sem merte elmondani a hercegnek, így Tucker atyának kellett megoldania ezt a hálátlan feladatot. A herceg akkor azt felelte: „Nem hiszem el.” Mire Tucker atya azt mondta: „Akkor jöjj ön el velem Párizsba, és ön is láthatja.” A herceg pedig beleegyezett. Párizsban elmentek egy divatos étterembe, ahol Gisele-t Gary Cooperrel találták. A találkozó szívélyes volt, de az utolsó. Rainier tudta, hogy Gisele elment,

és valaki mást kellett keressen magának. İ is tudta, mennyire fontos volt, hogy hercegnıt találjon Monacónak.”

Rainier életének legfontosabb feladata az lett, hogy megtalálja azt a nıt, akit feleségül vehetne. Hosszú listát írt azokról az európai nıkrıl, akiket az elmúlt évek során megismert. Tucker atya felvetette, hogy az angliai Margit hercegnı alkalmas lenne feleségnek, de végül mindenki egyetértett abban, hogy a nıvére, Erzsébet királynı valószínőleg nem engedélyezné, hogy a húga áttérjen a katolikus vallásra. Tucker szerint a brit színésznı, Deborah Kerr, valamint az amerikai Eva Marie Saint (aki Oscar-díjat kapott a legjobb nıi mellékszereplıként A rakpartonban nyújtott alakításáért), vagy az akkor még csak tizennyolc éves Natalie Wood is alkalmas jelölt lett volna. Akkor Rainier önkéntelenül is egy másik színésznıre, Grace-re gondolt.

– Lehet, hogy megtaláltam, atyám – mondta Rainier herceg néhány nappal a híres színésznı látogatása után. – Azt hiszem, ı az igazi. Nem töltöttünk sok idıt egymással, de van egy érzésem vele kapcsolatban.

– Nos, ki az? – kérdezte Tucker atya. Ez fontos hír volt, és a káplán alig bírta palástolni izgatottságát.

– Az amerikai színésznı, Grace Kelly kisasszony – mondta a herceg. Aztán elmagyarázta, hogy milyen körülmények között találkoztak. – És nem számítottam rá, de elbővölınek találtam.

– Ó igen, Grace Kelly – mondta az atya mindentudóan. – Remek kislány.

A hercegnek nem pusztán szerelmi házasságot kellett kötnie (már ha ez egyáltalán lehetséges volt, hiszen királyi körökben a megrendezett házasságok egyáltalán nem szokatlanok), de olyan feleséget keresett, aki a trónra is alkalmas. Grace eléggé fiatal volt ahhoz, hogy örököst szüljön Rainiernek; gyönyörő volt; vagyonos családban nevelkedett; és katolikus – tehát minden

mellette szólt. Csupán egyetlen dolog szólt ellene: színésznı volt.

De vajon mennyire szerette Grace a színészetet? Ez volt a foglalkozása, vagy csak a hobbija? Képes lenne feladni a trón kedvéért? Rainier döntését igencsak befolyásolhatják a válaszok, hiszen az uralkodó hitveseként Grace-nek mindenképpen abba kell hagynia a színészetet. Egy ilyen foglalkozás méltatlan egy uralkodóhoz, és ez is közrejátszott Gisele kudarcában. Rainier feleségének mindenképpen be kell bizonyítania, hogy képes az áldozatra, és egészen új világot kell felépítenie a herceg oldalán. Vajon Grace alkalmas lenne minderre?

Pár nappal Grace látogatása után a herceg egy magánvetítésen megnézte a színésznı Oscar-díjas filmjét, a Vidéki lányt. Jókora meglepetés lehetett számára, amikor meglátta, milyen nyomorúságos asszonyt alakított Grace abban a filmben. Aztán megnézte a Fogjunk tolvajt, amiben Grace a lehetı leggyönyörőbb volt, bár az alakítása nem volt annyira meggyızı, mint a Vidéki lányban.

Miután megnézte a filmeket, Rainier hívatta Tucker atyát, és megkérte, hogy csomagoljon össze, mert utaznak. Lourdes-ba mentek, ahol a katolikusok szerint a Szőzanya megjelent a tizennégy éves Bernarde Soubirous elıtt. Rainier ott akart imádkozni a Szent Szőzhöz, hogy megadassék neki az asszony, akivel összekötheti életét.

– Nem számít, hogy hatásos lesz-e az ima, vagy sem – mondta a herceg. – Csak az a fontos, hogy én hiszek benne, hogy használ. – A káplán azonnal beleegyezett, hogy elkíséri az útra.

A Lourdes-ba vezetı hosszú úton a két férfi megtárgyalta, hogy milyen asszonyban reménykednek.

– Egész Monacót túl kell szárnyalnia a szépségével – mondta Tucker atya. – İ legyen a központ, minden reményünk

és álmaink megtestesülése – mondta, akár egy imát. – Legyen tökéletes hercegnı, jó feleség, jó anya. És az áldott Szőzanya segítségével meg fogjuk találni.

III. Rainier, Monaco hercege tudta, hogy küldetést kell teljesítenie, és ebben az esetben nincs helye az elhamarkodott döntéseknek. Az országa, a népe és a legendája ennél többet érdemel.7

A hattyú

Miután visszatért a Cannes-i Filmfesztiválról és a sokat reklámozott monacói útjáról, ahol annyira elvarázsolta Rainier Grimaldi, Grace New Yorkba ment, ahol eltöltött egy kis idıt a barátaival. Onnan Kaliforniába utazott, hogy az MGM-mel elkészítsék a következı filmet. Mivel az ügyvédeinek sikerült megszüntetni a felfüggesztést – és Grace is ígéretet tett, hogy a jövıben rugalmasabban kezeli a szerepeit –, ideje volt újra munkához látni.

Miután megjelentek a Rainierrel készült fényképek, a média folyton a bimbózó románccal foglalkozott, holott akkoriban ennek semmi alapja sem volt. Ennek ellenére Dore Schary, a Metró akkori produkciós vezetıje kötelességének érezte, hogy kihasználja ezt a helyzetet, és olyan filmet akart készíteni, amivel kissé felgyorsíthatja az eseményeket. Az egykori újságíró mesterien értett a reklámszakmához. Mivel Grace nemzetközi sikereknek örvendett, és a filmjei is nagy

7 1979-ben a francia kormány Grace hercegnıt és a fiát, Albert herceget választotta meg Lourdes hivatalos képviselıivé. Lefényképezték ıket, ahogy a grottában imádkoznak, ugyanott, ahol huszonnégy évvel azelıtt Rainier herceg egy hercegnıért, imádkozott.

kasszasikert jelentettek, Schary méltó helyet akart találni az MGM koronaékszere számára.

Az MGM filmjei között Schary rábukkant A hattyúra, egy régi Molnár Ferenc vígjátékra, melyet már kétszer is megfilmesítettek – 1925-ben Frances Howarddal, 1930-ban pedig Lillian Gish-sel. Elhatározta, hogy újra elkészítik a filmet, és úgy érezte, hogy a Technicolor- és Cinemascope produkcióval új színt vihetnek a régimódi cselekménybe.

Egy gyönyörő, ifjú nemesi származású lányt, Alexandrát (Kelly) az édesanyja, Beatrix (Jessie Royce) közbenjárására eljegyzi Albert (Alec Guinness), a képzeletbeli Ruritánia koronahercege. A herceget azonban sokkal jobban érdekli a szarvasmarha tenyészete, mint Alexandra. Miután egy futballjáték során megismerkedik Alexandra oktatójával, Dr. Nicholas Dyllel (Louis Jourdan), a herceg meghívja a jóképő professzort a palotában rendezett bálra. Amikor meglátja, hogy a professzor és a jegyese együtt táncolnak, rájön, hogy azok ketten egymásba szerettek. A filmben még egy szerzetes is szerepel, aki igencsak hasonlít Tucker atyára.

Grace nagyon szerette a történetet, és a Buck Megyei Színjátszó Társulatban és egy tévéprodukcióban már játszott is a darabban. Ezenkívül ez lett volna a tizedik filmje, és ez jó alkalom volt arra, hogy az MGM-nél újra szerzıdéses színésznıként szerepeljen.

A hattyú forgatása 1955 szeptemberében kezdıdött, Charles Vidor rendezı irányítása alatt. A forgatás alatt Grace végig olyan volt, mint aki egy másik bolygón jár. Ami azt illeti, jó oka volt erre. A magánélete akkoriban fantasztikusabban alakult, mint a filmbéli szerepe.

Az egész dolog Tucker atya titokzatos levelével kezdıdött. „Meg akarom köszönni kegyednek, hogy megmutatta Rainier

hercegnek, milyen egy igazi amerikai katolikus lány”, írta a pap, „valamint azt, hogy nagyon mély benyomást gyakorolt rá.”

Grace Kelly azonnal válaszolt a levélre, és megírta, hogy nagyon jól érezte magát a Rainiernél tett látogatáson, és reméli, hogy a közeljövıben ismét találkoznak. A diszkrét lelkesedése azonnal mozgásba lendítette az eseményeket. Tucker atya beszámolt a hercegnek, hogy Grace nem közömbös iránta, amit Rainier örömmel fogadott.

Ennek ellenére Grace-t nem villanyozta fel azonnal a herceggel való levelezés. A fodrásznıje, Virginia Darcy szerint Grace minden nap beszélgetett vele A hattyú forgatása alatt.

– Az egyik nap azt mondta: „Tudod, míg Franciaországban voltam, találkoztam a monacói herceggel, és a pasas most leveleket ír nekem. Furcsa. Mi a véleményed róla?” Erre én azt mondtam: „De hát miért ír neked?” Mire ı azt felelte: „Nem tudom. Gondolom, kedvel. Azt mondta, újra találkozni akar velem. Kedves volt, és nagyon jól sikerült a találkozó, de semmi közös nincs bennünk.”

– Nem sok – értett egyet Virginia. – Egyáltalán semmi – mondta Grace.

Az égi jel

1955 májusában, ugyanabban a hónapban, amikor Grace Kelly visszatért New Yorkba, Tucker atya Wilmingtonba utazott. Ott utánanézett Grace-nek, kikérdezte a keleti-parti barátait a Kelly-családról, mindent kiderített a baráti körükrıl, és igyekezett mindent megtudni arról, hogy ki is valójában Grace – és megpróbálta elképzelni, milyen lehet a jövıben. A nyomozás diszkrét volt, de Grace magánéletét illetıen nem járt sok sikerrel.

Tucker atya unokaöccse, ifj. Joseph A. Tucker így számol be errıl: „Tucker atya megtudta, hogy Grace életében nem szerepel férfi, és botrányos történetekre sem bukkant. Nem okozott válást, nem vette el más nı férjét. A pletykák szerint ennek ellenére rövid idıre kölcsönvett egy-két férfit.” Grace számára hasznosnak bizonyult, hogy az atya csak a barátaitól szerezte az információit, akik a lehetı legkedvezıbb fényben tüntették fel Grace-t. Tucker a riporterekkel és a Grace-rıl szóló cikkekkel sem találkozott. Például, amikor megkérdezte, hogy lehetséges-e, hogy Grace már nem szőz, ifj. Charles Fish, egy philadelphiai ingatlanügynök, aki tinédzserkora óta ismerte Grace-t, felkiáltott:

– Egyáltalán nem! És nem hinném, hogy rajtam kívül bárki is jobban tudná. Grace egy keményfejő katolikus hölgy, én pedig egy protestáns kurafi vagyok. Isten a tanúm rá, hogy megpróbáltam.

– Nem használta ki az embereket, és ki nem állhatta azokat, akik ezt tették – mesélte késıbb Tucker unokaöccse. – Sohasem tőrte, hogy a stúdióban kihasználják a fiatal színészeket. Nem szerette a konfliktusokat, és könnyen sírva fakadt. Higgadt, kecses, kemény és kitartó volt. Tucker atya arra is rájött, hogy Grace-nek a pályaválasztása és a sikerei miatt a feleség- és az anyaszerepekhez is szüksége van egy „színházra”. Biztos vagyok benne, hogy az atya a lehetı legjobb hercegnıt találta meg Monaco számára.

Bár a nyilvánosság elıtt mindig könnyedén viselkedett, a magánéletben a herceg félénk, idınként változó hangulatú ember volt, aki könnyebben szót értett az állataival, mint az emberekkel. Akkor érezte a legjobban magát, ha papírt és tollat ragadott. Sokan emlegetik a többoldalas leveleket, melyekben a herceg – aki folyékonyan beszélt franciául és angolul – a világpolitikai eseményektıl a szívügyeken át mindenrıl hosszan

kifejtette a véleményét. Döbbenetesen olvasott férfi volt, akinek költıi leveleit az utókor számára is érdemes megırizni. A herceg a kitartó levelezésével hódította meg Gisele Pascalt is, akire az elsı találkozás után nem gyakorolt mély benyomást. Aztán amikor elolvasta a leveleit, és nagyon meghatották a férfi vallásos és mély értelmő gondolatai. Nem meglepı hát, hogy Grace is úgy érezte, hogy a levelein keresztül lassan megismerte Rainiert. És mintha a sors akarta volna, a herceg nagy becsben tartotta a színésznı pársoros leveleit, melyeket késıbb a titkos kertjeként emlegetett.

Charlotte Winston, Grace egyik philadelphiai barátnıje, akivel egész életében tartotta a kapcsolatot, felidéz egy beszélgetést, amit két iskoláslány vihogó párbeszédeként jellemez.

– Miután befejezték A hattyú forgatását, Grace felhívott Los Angelesbıl, és elmondta, hogy párszor felhívta valaki telefonon, és majd mesélni szeretne errıl a férfirıl. Azt mondta, hogy egy érdekes úriemberrıl van szó, akivel a franciaországi útján ismerkedett meg, de elıször nem volt biztos az érzéseiben, de aztán csodálatos beszélgetésekben volt részük. Azt mondta, nagyon meglepte, hogy mindenrıl el tudtak beszélgetni. Aztán megkérdezte tılem, hogy szerintem lehetséges-e beleszeretni valakibe telefonon keresztül. Gracie mindig meg tudott lepni valamivel. Erısen hitt az asztrológiában, a tarotban és egyéb misztikus dolgokban. Rengeteg misztikus könyve volt, és imádott felolvasásokat tartani nekünk A sors könyvébıl. Így ha valami jó dolog történt vele, mindig úgy érezte, hogy ez így volt megírva, és ezzel nem lehetett vitatkozni. Tehát azt mondtam: „Hát persze, Gracie. Így is beleszerethetsz valakibe. Miért ne?”

– Miután úgy harminc percig beszélt róla, Gracie amúgy mellékesen megjegyezte: „Ó, és elfelejtettem mondani, hogy herceg.”

Charlotte teljesen megdöbbent a hírektıl: – Azt akarod mondani, hogy ez a pasas olyan, akár egy

herceg? – kérdezte. – Nem, drágám – felelte Grace. – Azt mondtam, hogy ez a

pasas egy uralkodó herceg. Charlotte elnevette magát, és azt mondta, hogy kissé

meglepték a hírek. – Erre is csak te vagy képes – jegyezte meg. – Ráadásul pont

akkor, amikor A hattyúban ugyanezt a történetet játszod. Grace egyetértett vele, majd megjegyezte, hogy az egésznek

„valahogy megvan az értelme”. Aztán azon gondolkozott, vajon hogy nem vette észre addig.

– Bizonyára valami égi jel lehet – mondta. A sok csalódás után Grace bízott benne, hogy a szerelmi

élete jóra fordul. A lelke mélyén mindig idealista volt. Vagy, ahogy Charlotte-nak mondta: „Hinni akarok benne, hogy ez megtörténhet, hogy valami csoda történik.” Majd megkérdezte Charlotte-ot, hogy szerinte jó ötlet lenne-e visszatérni Monacóba, hogy újra meglátogassa Rainier herceget.

– Elment az eszed, Gracie? – kérdezte Charlotte. – Hiszen ez egy herceg, aki a saját országát vezeti! Van más választásod?

A két nı elnevette magát. Grace-nek nem kellett visszatérnie a palotába, hogy

találkozhasson a hercegével. Rainier jött el hozzá.

Hamupipıke-történet

Edie és Russell Austin a Kelly-család philadelphiai baráti körének oszlopos tagjai voltak, akiket Jack és Margaret mindig meghívtak a pazar, Henry sugárúti partijaikra. Grace és a testvérei családtagoknak tekintették ıket, és „néni”-nek meg „bácsi”-nak szólították ıket. Amikor az Austin-házaspár 1955-

ben Monte Carlóba utazott, akaratlanul is fontos szerepet játszottak a monacói királyi család történetében.

Edie és Russell részt akart venni a Vöröskereszt-bál gáláján, a szezon legrangosabb eseményén, amit a Riviérán rendeztek meg. Sajnos a jegyek már elkeltek. Miközben megpróbált kitalálni valamit, hogy a feleségét elvihesse valahogy a bálra, Russellnak eszébe jutott, hogy az egyik Kelly-partin valaki megemlítette, hogy Grace egyszer találkozott Rainier monacói herceggel. Ezzel az információtöredékkel a zsebében elhatározta, hogy szerencsét próbál, és felhívta a palotát. Grace Kellyre hivatkozva kért, két jegyet a gálára, majd azt füllentette, hogy Grace azt mondta neki, hogy ha bármilyen problémája lenne Monte Carlóban, keresse fel a palotát. Aztán letette a telefont, és várta a hatást.

Russell Austin igencsak megdöbbent, amikor kiderült, hogy a füllentése bevált. Rövidesen felhívta egy bizonyos Tucker atya. Micsoda ırült szerencse!

– Az a telefonhívás mintha isteni sugallatra történt volna – mesélte késıbb az atya.

Természetesen teljesítette Austinék kérését. Az atya nemcsak jegyet szerzett nekik a gálára, de meg is hívta ıket a palotába, hogy amennyibe az idejük is engedi, találkozhassanak İfenségével. A házaspár ráért.

Akkoriban, mint mindig, Rainier Grimaldi elfoglalt ember volt. Egyrészt éppen akkor esett át egy vakbélmőtéten, másrészt állandóan megbeszéléseket folytatott a hercegség legnagyobb bankja, a Monacói Nemesfém-társaság körül kialakult komoly instabilitás miatt. Ugyanakkor a görög hajómágnás, Aristotle Onassis akkoriban vette át a kaszinó vezetését, és az üzlete java részét Monte Carlóból irányította. Rainier és Onassis barátok voltak, ennek ellenére gyakran hevesen vitatkoztak azon, hogy milyennek képzelik el Monaco jövıjét. Ennek ellenére a herceg

szakított annyi idıt, hogy leüljön és elbeszélgessen Edie-vel és Russellel, és kikérdezze ıket Grace Kellyrıl. A turisták a lehetı legıszintébben válaszoltak a herceg kérdéseire, és kedvezı színben tüntették fel Grace-t. Azt mondták, hogy Grace csodálatos nı, lojális és megbízható, és képes megbirkózni a felelısségteljes feladatokkal. Kevés pletyka terjeng róla, de ennek semmi alapja. Rainier és Tucker elégedett volt.

Aztán Russell Austin meghívta a herceget, hogy „ugorjon be” hozzájuk, és látogassa meg ıket a margate-i (New Jersey állam) otthonukban! A gondolat, hogy İfensége Monaco abszolút uralkodója fogja magát, és elutazik az Egyesült Államokba, hogy meglátogasson két embert, akiket alig ismer, kissé abszurdnak tőnik, de a herceg elfogadta a meghívást. Azt mondta, hamarosan szándékában áll Amerikába utazni, és megígérte, hogy felkeresi ıket.

Ahogy visszaért, a szállodába, Edie azonnal felhívta Grace-t, és beszámolt a palotabeli audienciáról, majd elújságolta, hogy a herceg szeretné újra látni Grace-t. Grace úgy tett, mintha semmi különös nem történt volna. Talán nem akarta, hogy Edie azt gondolja magáról, hogy ı hozta össze ıket, holott Grace meg Rainier már régóta leveleztek egymással. Grace még azt is mondta Edie-nek, hogy szerinte a herceg túl „alacsony”, és nem igazán érdekli. Ettıl Edie kissé elkedvetlenedett, és megkérte Grace-t, hogy legyen „kedves a herceggel”, és hozzátette, hogy nagyon megharagszik rá, ha Grace „újra azzal a bizonyos fagyos vállrándítással” jön elı. Grace megígérte „Edie néninek”, hogy kedvesen fog viselkedni Rainier-vel, ha majd találkoznak. A beszélgetés után Grace úgy érezte, lassan kezd beleszeretni Rainier-be. „Már a második találkozásunk elıtt majdnem biztos voltam benne, hogy beleszerettem a hercegbe”, mondta. „Fogalmam sincs, honnan tudtam… de mégis…”

Amikor Edie Austin visszatért Amerikába, azonnal telefonált Grace édesanyjának.

– Találkoztunk a monacói herceggel – mondta. – És tudtad, hogy még nem nıs? És feleséget keres magának?

Egy hónappal késıbb a herceg közölte Grace-szel, hogy télen az Államokba utazik, és szeretne találkozni vele.

Grace azonnal felhívta a barátait, és beszámolt a titokzatos herceggel kapcsolatos fejleményekrıl. Virginia Darcy így mesél errıl: „Felhívott Grace, és azt mondta: „Virginia, nem fogod elhinni. Úgy látszik, az a sorsom, hogy találkozzam a herceggel, akirıl meséltem. Idejön, és találkozni fogunk.” Egy kissé meglepıdtem. Szerintem ez volt a legfurcsább dolog, amit valaha is hallottam. „Tudod, fantasztikus állatkertje van”, mondta Grace. „Remélem, nem hozza magával az egyik majmát.” Nevettünk. Azt mondtam neki, érezze jól magát. Miért is ne? Az ember nem minden nap találkozik egy herceggel.

Charlotte Winston ezt mesélte: „Grace felhívott, és azt mondta: A herceg, akirıl meséltem, eljön, és találkozunk. Arra gondoltam, hogy igen érdekesen alakultak az események, és megkérdeztem, hogy vajon feleséget keres-e magának. Grace azt mondta, nem tudja. Megfordult a fejünkben, hogy elképzelhetı, készített egy listát azokról a nıkrıl, akiket fel akar keresni, vagy csak miatta jön. Azt mondta, hogy érzése szerint egyedül miatta jön. Majd nevetett, és azt mondta: Ha más nıvel is akar találkozni, akkor ne merészelje az én idımet pazarolni. Aztán azt kérdezte: Ez az egész olyan, mint egy Hamupipıke-történet, ugye?”

Megközelítıleg ugyanabban az idıben Rainier herceg interjút adott a Collier újságírójának, David Schoenbrunnak, aki a Hol fogja megtalálni a herceg a hercegnıjét? címmel írt cikket róla. Ha Grace elolvasta az írást, könnyen elképzelhetjük a reakcióját. „Egy agglegény élete magányos, üres és ez

különösen érvényes egy hercegre”, mondta Rainier. „Nem viselkedhetek úgy, mint egy átlagos agglegény. Nincs magánéletem. Nem mehetek szórakozni anélkül, hogy ne követnének, figyelnének vagy pletykálnának rólam. Ha meglátnak egy lánnyal, az emberek minden alkalommal szerelmi ügyrıl kezdenek beszélni. Nemrégiben találkoztam az önök bájos amerikai színésznıjével, Grace Kelly kisasszonnyal, egy elbővölı lánnyal, és másnap már azt olvastam a lapokban, hogy feleségül akarom venni. Ezek a dolgok nemcsak engem, de a lányt is kínos helyzetbe hozzák. Nem könnyő természetesen és könnyedén viselkedni egy lánnyal, amikor titokban mindketten a következményeken gondolkodunk, majd az egész világ a házasságról kezd spekulálni.”

„Tudja”, folytatta, „… kötelességemnek tartom a népemmel szemben, hogy megházasodjak.”

Az interjút Tucker atya szervezte meg Schoenbrunnal, és a cikket Rainier is átolvashatta a megjelenés elıtt.

A monacóiak már hetekkel az utazás elıtt arról beszéltek, hogy a menyasszonyával fog találkozni Amerikában. Rainier úgy érezte, hogyha feleség nélkül tér vissza, összeomlik a hercegség. 1955. október 11-én a herceg bejelentette a Monte Carló-i rádióban, hogy „… a házasságom engem is ugyanannyira foglalkoztat, mint önöket. Csak adjanak még három évet, és meglátjuk.”

Alig egy hónappal késıbb, november elején tájékoztatta a francia nagykövetséget a szándékairól, miszerint menyasszonyt akar találni magának az Egyesült Államokban, ahol részt akar venni az 1956. január 6-án rendezett New York-i „Egy éjszaka Monte Carlóban” jótékonysági bálon. Az 1928-as francia-monacói szerzıdés szerint a francia kormánynak jóvá kell hagynia minden olyan monacói házasságot, ami hatással lehet a királyi családfára. Rainier megbeszélte a terveit az

államminiszterrel – bár Grace Kelly nevét nem említette meg – aki tájékoztatta a monacói francia fıkonzult. Azt mondta, hogy Grimaldi reméli, hogy ha minden jól megy, Grimaldi megkéri egy lány kezét. Úgy tőnik, nem Grace Kelly volt az egyetlen nı, akit esélyesnek tartottak a hercegnıi koronára, bár Rainier-t csak ı érdekelte. Az elırelátó Tucker atya azonban még összeállított számára egy listát azokról a keleti-parti amerikai lányokról, akik szóba jöhetnek, ha Grace vagy a családja nem egyezik bele a házasságba.

Rainier mindig tagadta, hogy bárkit is meg akart volna kérni az amerikai útja során. Ennek ellentmond az a tény, hogy 1955. november 30-án, nyolc nappal az utazás elıtt a francia fıkonzul levélben tájékoztatta az államminisztert, melyben megerısíti İfensége szándékait, „aki az Egyesült Államokban meg akarja kérni egy amerikai lány kezét”.

Tucker atyának más oka is volt, hogy a herceggel tartson. Hatvanhatodik születésnapján – 1956. január 8-án volt ötven éve, hogy belépett a rendbe, és Rainier is a káplánja mellett akart lenni a szertartáson. Az indulás elıtt Tucker még elutazott a család marchais-i birtokára, és meglátogatta a herceg édesanyját, Charlotte hercegnıt, hogy közölje vele, miért is megy a fia Amerikába. A hercegnı azt mondta az atyának, hogy áldását adja az útra. 8

Rainier Grimaldi herceg lelkesen készülıdött élete elsı amerikai útjára. Jó idıszaka volt ez az életének: fiatal volt, erıs, gazdag… és az álmai asszonyával készült találkozni. A tervek szerint a herceg 1955. december 8-án száll fel a New Yorkba induló óceánjáróra, majd onnan Los Angelesbe repül, ahol 8 Rainier családi birtoka, a Château de Marchais (ami hatszor nagyobb, mint Monaco), az Ardennes lábánál, Párizs közelében található. A birtokhoz tartozik még két mőködı farm, mandzsúriai tevékkel és tehenekkel. Grace, Rainier és a gyerekeik sok idıt töltöttek el itt.

találkozik Grace-szel. Utána együtt repülnek Philadelphiába. Delaware-ben is megáll, és ha szükséges, elutazik Baltimore-ba, majd a floridai Palm Beach-re, hogy találkozzon Tucker atya többi jelöltjével.

Tucker atyán kívül még egy titkár és Robert Donat, egy fiatal nizzai orvos is elkísérte a herceget. Dr. Donat elkíséri majd a John Hopkins Kórházba, ahol a herceg meg akarta vizsgáltatni magát a vakbélmőtét után, de más feladata is volt. Neki kellett felügyelni a jövendıbeli monacói hercegnınek az orvosi vizsgálatát, mivel biztosan kellett tudni, hogy Rainier választottja képes lesz örökösöket szülni.

„A könyv”

Grace Kelly közeli barátai még mindig emlékeznek az egyik kedvenc idıtöltésére, amit Grace „a könyv”-nek nevezett. Gyakran meglátogatta New York-i barátait, Carolyn és Malcolm Reynoldot és a színésznı Rita Game-t. Egy nyári estén, 1955-ben Grace törökülésben leült a padlóra.

– Menj, hozd a könyvet, Malcolm – mondta. Malcolm eltőnt, majd egy pillanat múlva visszatért, kezében

Grace kedvencével, egy kék bırkötéses, aranybetős könyvvel, A sors keresésével.

– Mirıl szól? – kérdezte Rita. Malcolm elmagyarázta neki, hogy ı, Carolyn és Grace

„esküsznek” erre a könyvre. Grace bólogatott, és emlékeztette Ritát, hogy hisz az asztrológiában, és „a könyv” segítségével meg tudta jósolni a jövıjét.

– Siess, Malcolm – mondta. – Gyerünk már. Olvasd fel a csillagjegyeinket.

Malcolm felolvasta a nık asztrológiai elemzését, majd Grace következett. Megmutatta a lapot, rajta Grace

csillagjegyével – egy piramissal, tetején a ragyogó nappal. A könyv szerint a Skorpió jegyében született Grace egész életét teljes békességben fogja élni. (A „serenity” hercegi címet is jelöl.) Az emberek mindig segítenek neki a küzdelemben, és nem kell sok energiát fektetnie abba, hogy eljusson a „következı lépcsıfokra”, ebben inkább a szerencsés körülmények lesznek a segítségére.

Grace boldogan mosolygott. Az elemzés szerint erısen kötıdik az Oroszlánokhoz, amiben volt némi igazság, mivel majdnem minden barátja ebben a jegyben született.

A „könyv” szerint azonban sohasem „kötheti össze a sorsát egy Ikrekkel, mert a két jegy nem illik egymáshoz”.

– Nos, az már biztos, hogy nem megyek férjhez egy Ikrekhez – mondta Grace.

– Ismersz olyan férfit, aki ebben a jegyben született? – kérdezte Rita.

– Dehogy – felelte Grace, majd hozzátette, hogyha megtudná, hogy valamelyik udvarlója Ikrek lenne, azonnal elszaladna a másik irányba”. Nagyon komolynak látszott.

Grace akkor még nem tudta, de igenis ismert egy ilyen férfit. III. Rainier-t, Monaco hercegét.

Rainier herceg

találkozik Kellyékkel

Elıször úgy volt, hogy Rainier herceg A hattyú Los Angeles-i forgatásán találkozik Grace Kellyvel, és az eseményt a Look magazin két fotósa is megörökíti majd. Úgy tőnt, hogy a média részvétele nélkül semmi sem történhet Grace és Rainier között, mintha a sajtó egyszerően nem akarná, hogy kihagyják a

randevúból. Világos volt, hogy a két fıszereplı engedélyezte, és örült ezeknek a fényképeknek.

Mivel a forgatással késésben voltak, és csak karácsony elıtt pár nappal tudták befejezni, úgy tervezték, hogy a herceg és Grace karácsony napján találkozzon egymással. Rainier-t értesítették, hogy egyenesen Philadelphiába repüljön. A karácsonyi látogatás helyszínét is áttették Kellyék otthonába.

A család megpróbált közömbösen viselkedni, és Jack Kelly kijelentette, hogy nem is tudnak sokat Rainier-rıl, „akkor meg minek ez a nagy hőhó?” Valójában az egész család, sıt a szomszédok is nagyon izgatottak voltak, és a látogatás híre házról-házra terjedt. Végül is nem olyan gyakori dolog, hogy egy igazi herceg tiszteli meg ıket a karácsonyi vacsorán.

Grace egyik rokona bevallotta, hogy egy beszélgetés alkalmával a színésznı „attól félt”, hogy a herceg meg akarja kérni a kezét. A vallomás teljesen megdöbbentette a rokont.

– Grace elmesélte, hogy leveleztek a herceggel, és az egyik levelében Rainier arra is célzott, hogy esetleg megkérné a kezét – mondta a rokon. – Grace ideges volt, és nem tudta, mit feleljen. „Nem akarom abbahagyni a színészkedést”, mondta. „De tudom, hogy ha feleségül megyek hozzá, keményen meg kell küzdenem a karrieremért.” Erre azt feleltem, hogy a karrierjét nem kell félbeszakítania a házasság kedvéért, mire ı azt mondta, hogy „Talán így van, de képzeld el, mit tenne az apám, ha férjhez mennék egy herceghez.” Bíztam benne, hogy csak tréfál.

A tervek szerint Rainier hercegnek karácsony estéjén kellett megjelennie a Henry sugárúton. Charlotte Winston szerint „Ez az idıszak nem volt könnyő Grace számára. Karácsony este felhívtam, hogy boldog ünnepeket kívánjak, és zaklatottnak tőnt.”

– Mi bajod, Grace? – aggodalmaskodott Charlotte.

– Eljön – felelte Grace. – Idejön. A Henry sugárútra. Karácsonyra.

Charlotte megdöbbent, és elmesélte, hogy „Gracie már nem lelkesedett a történtekért. Azt mondta, aggódik amiatt, hogy az apja hogyan fog viselkedni Rainier-vel. Félt, hogy kínos helyzetbe hozza ıket. ‘Egyetlen rossz szó Rainier részérıl, és vége mindennek, mielıtt még elkezdıdne’, mondta. Azt mondta, hogy felhívta a nıvérét (Peggyt), és könyörgött neki, hogy legyen mellette.”

Este 7-kor Rainier herceg, Tucker atya és Dr. Donat megjelentek a Kelly-házban.

– Foglaljon helyet, Tucker atya – mondta Jack Kelly, és hátba veregette a papot. Látszott rajta, hogy azonnal megkedvelte az ír-amerikai atyát. – Kér egy szivart?

Jack nem tudta, hogyan szólítsa a herceget, de valaki azt javasolta neki, hogy a „Királyi felség” talán jó lesz, de Tucker atya azonnal kijavította, mondván, hogy a herceget a „Fenség” megszólítás illeti. Bár Jack nem értette, hogy miért kell ennyire körülményesen bánni egy vendéggel a saját otthonában, engedelmeskedett. Annyit azért hozzáfőzött, hogy „Nekünk nem sokat számítanak az uralkodói címek”.

Tucker atya bemutatta egymásnak a két férfit: – Uram, engedje meg, hogy bemutassam İfensége Rainier-t,

Monaco hercegét. – Nahát, örülök, hogy megismertelek, Rainier – felelte Jack,

és kezet rázott a herceggel. – Kérsz egy italt? Cigarettát? Mindenki meglepetésére Rainier annyira otthonosan érezte

magát a Henry sugárúton, mintha ott született volna, és egy rövid vakációra térne haza. Könnyedén mozgott a vendégek között, mintha már ismerte volna a jelenlévı vendégeket és családtagokat.

Margaret Kelly megkönnyebbülten konstatálta, hogy a herceg kellemes ember, és szellemesen társalog. Az elején nagyon aggódott miatta, hiszen még azt sem tudta, pontosan melyik országból is származik. Abban a tudatban volt, hogy Marokkó hercege, míg valaki felvilágosította.

Grace gyakran az apjára sandított, és megpróbálta kitalálni a gondolatait. Vajon tetszik neki Rainier? Jack arca azonban nem árult el semmit. Grace-nek az volt a benyomása, „mintha Rainier is egy lenne a vendégek közül, és apa is úgy bánt vele”.

Grace-nek és Rainier-nek idınként sikerült lopni egy pár pillanatot. Ahogy halkan beszélgettek, mindenki igyekezett kitalálni, vajon mit mondanak egymásnak.

Már késıre járt, és Tucker atya elfogadta Jack ajánlatát, hogy elvigye autóval az egyik közeli plébániára. Út közben bevallotta Jacknek, a herceg komolyan fontolgatja, hogy megkérje Grace kezét. Jack azt felelte, hogy érezte, „hogy történni fog valami”, de nem akar véleményt nyilvánítani. Arcvonásai kiismerhetetlenek voltak, nem látszott rajta a meglepetés vagy izgalom.

Közben Grace, Rainier és Dr. Donat átmentek Grace nıvéréhez, Peggyhez, ahol késı estig kártyáztak. Egyszer Peggy és az orvos kimentek a konyhába, és magukra hagyták Rainier-t és Grace-t a szobában. Amikor körülbelül egy óra múlva visszatértek, Peggy észrevette, hogy Rainier öltönye tele van a kutyájuk szırével.

– Ó istenem, az öltönye – mondta. – Annyira szégyellem magam. – Azzal kirohant a konyhába celluxért. – Tessék, használja ezt – azzal İfensége kezébe nyomta a cellux tekercset, hogy tisztítsa meg vele az öltönyét. Ahogy Grace és Peggy kiment beszélgetni a hálószobába, a herceg úgy bámult a kezében lévı tekercsre, mintha soha életében nem látott volna ilyesmit.

– Szerintem fantasztikus – mondta Grace a nıvérének. – Mi a véleményed? – Peggy egyetértett, ı is „kedvesének találta Rainier-t.

Aztán elcsevegtek Grace-rıl és arról, hogy vajon most mi fog történni velük. A nıvérek nagyon izgatottak voltak a hercegi látogatás miatt. Aztán mind a négyen visszatértek a szülıi házba. Ma a két vendégszobában szállásolta el a vendégeket. Grace csatlakozott az édesanyjához a nagy hálószobában, míg Margaret lefekvéshez készülıdött.

– Mi a véleményed? – kérdezte Margaret a lányától fésülködés közben. Grace az anyja háta mögött állt.

– Nos – felelte lassan szerintem kifejezetten vonzó. Aztán a kezét az anyja vállára tette, és azt mondta: – Azt hiszem, nagyon kedves, ugye? – Anya és lánya egymásra néztek a tükörben, és sokat sejtetıen egymásra mosolyogtak. Grace megfogta az anyja kezét, és tovább beszélgettek az érdekes vendégrıl. Margaret késıbb elmondta, hogy abban a pillanatban közelebb kerültek egymáshoz, mint valaha.

Nem csoda, hogy Margaret általában aggódott a lánya miatt, nehogy hirtelen komoly kapcsolatba bonyolódjon valakivel, akit alig ismer. Mindent megtett volna, hogy eltántorítsa Grace-t egy filmrendezıtıl, ahogy azt meg is tette. Rainier azonban herceg volt, egy uralkodó, és a dolgok elég szépen alakultak. Jack és Margaret mindig abban reménykedtek, hogy három gyermekük közül legalább Grace házasodjon bele a philadelphiai elitbe, s az események jelenlegi állása szerint a család igencsak magasra emelkedik a társadalmi ranglétrán. Azon az estén, amikor megismerkedtek a monacói herceggel, a Kelly-szülık szemében is megnıtt végre a lányuk értéke.

MÁSODIK RÉSZ A jegyesség

Szerelem elsı látásra?

Az évek során sokan találgattak arra vonatkozóan, hogy Grace-nek és Rainier-nek hogyan sikerült egymásba szeretnie, miután olyan kevés ideje ismerték egymást. Az elsı találkozásuk rövid volt, és a sajtó, valamint a stúdió képviselıi minden mozdulatukat árgus szemekkel figyelte. Késıbb azonban hónapokon keresztül leveleztek, és telefonon tartották a kapcsolatot. A levélírás Rainier erıssége volt. Lehet, hogy személyesen félénk volt, de írásban mindig jobban ki tudta fejezni magát, és Grace-re is jó benyomást gyakorolt. Bár mindössze egyszer találkoztak személyesen, ám miután Grace elolvasta és újraolvasta a leveleit, egyre jobban vonzódott hozzá. Aztán az elsı, közösen eltöltött philadelphiai estén ıszinte vonzalmat kezdtek táplálni egymás iránt. De mi is az igazi szerelem? Ezt csak ık ketten mondhatnák el. Amikor 1977-ben Diane Sawyer megkérdezte Rainier-tıl, hogy „szerelem volt-e elsı látásra”, a herceg azt felelte:

– Nem. Nem. – Aztán megszólalt az örök pragmatista: – Egyébként sem hiszek az ilyesmiben. – Majd hozzátette, hogy ez „amolyan tingli-tangli kifejezés, amit nem használok”.

A philadelphiai látogatás másnapján Grace és Rainier kettesben ebédelt vidéken, ami valójában egy egyszerő – szendvicsbıl és borból álló – piknik volt, a tiszta, ragyogó kék ég alatt, a herceg testırei pedig békésen eszegettek a közelükben az egyik szilfa tövében.

Grace még aznap felhívta Charlotte Winstont, és elmondta neki, hogy azt hiszi, szerelmes Rainier-be.

– De Grace, ez hogyan lehetséges? – kérdezte Charlotte. – Hiszen alig ismered!

Grace azt felelte, hogy a szerelemben semmit sem lehet megmagyarázni.

– Egy dolog azonban biztos: az apám beleegyezik ebbe a kapcsolatba – mondta –, és ennek örülök.

Csak a legközelebbi barátai sejtették Grace mély szomorúságát, amit az apja folytonos elégedetlensége és az elismerés hiánya okozott. Viszont a javára írható, hogy sohasem engedte elhatalmasodni ezt az érzést, ami egyre keményebb munkára ösztönözte, és így végre megkapta azt a bizonyos díjat is, amitıl azt remélte, hogy az apja is más szemmel néz majd rá. Csakhogy hiába játszott számos emlékezetes filmben, és nyert egy Oscar-díjat is, Jack Kelly még mindig közömbösen viselkedett vele szemben.

Évekkel késıbb Charlotte Winston azt mondta: – İszintén mondom, hogy már attól féltem, kizárólag azért

akarja ezt a kapcsolatot ezzel az idegennel, hogy felhívja magára az apja figyelmét. Végül is mi lenne jobb egy hercegnél? És akkor megkérdeztem tıle: „Mi ez az egész, Grace? İszinték az érzéseid Rainier iránt? Vagy az apád miatt teszed?” Nem válaszolt, de megígérte, hogy hamarosan újra telefonál.

Aznap este Grace és Rainier elmentek Lizanne-hoz vacsorára. Lizanne nem volt jelen a karácsony esti összejövetelen, mivel Pittsburghben voltak a férje családjánál. Tehát ez volt az elsı alkalom, amikor találkozott a herceggel. Azt mesélte, hogy teljesen megdöbbent, amikor Monaco hercege felállt az asztaltól, és utánament a konyhába, hogy segítsen neki.

Késıbb Grace leült Lizanne mellé a kanapéra. – Tetszik neked? – kérdezte Grace. – Helyesnek tőnik – felelte Lizanne, és vállat vont. Ezzel is

jelezte, hogy mivel nem ismeri igazán Rainier-t, nem szeretne elhamarkodottan véleményt nyilvánítani. Túlságosan gyakorlatias volt ahhoz, hogy mindent készpénznek vegyen, és mindig szeretett a dolgok mélyére látni.

Grace elhallgatott, majd a húga szemébe nézett, és azt mondta:

– Hozzámegyek, Lizzie. Eljegyezzük egymást. Lizanne megdöbbent. – Istenem, Grace! – kiáltotta. – De még csak nem is ismered

ezt a pasast! Grace mosolygott, és azt felelte, hogy mindent tud Rainier-

rıl, amit kell. Akkor valaki megszólította, és megmenekült a további magyarázkodástól.

– A többiekhez hasonlóan én is képtelen voltam elhinni – mondta évekkel késıbb Lizanne. – Mindannyian meglepıdtünk.

A következı néhány nap során Rainier és Grace több idıt töltött együtt, meséltek egymásnak az életükrıl, megosztották egymással a titkaikat… és nevettek. Grace számára sokat jelentett ez az idıszak, mert tisztázhatta az érzelmeit. Rájött, hogy Rainier-nek jó a humorérzéke, amit nagyon fontosnak tartott. Úgy gondolta, nincs rosszabb, mint egy férfi, akibıl hiányzik a humorérzék.

Thomas D'Orazio egyike volt azoknak a testıröknek, akiket egy philadelphiai magáncégtıl kértek fel a herceg amerikai kíséretére. Azt mesélte, hogy a herceg és Grace úgy beszélgettek, mint akik hirdetés útján randevúztak. Grace olyan kérdéseket tett fel, mint „Milyen a foglalkozásod?”, Élvezed ezt az életed?” „Milyenek voltak a szüleid?”, és Rainier is hasonló dolgokra volt kíváncsi. Néha megfogták egymás kezét. Ha a másik nem figyelt, hosszan fürkészték egymást.

Grace felfedezte, hogy bizonyos dolgokban hasonlít az életük. Például gyerekkorukban mindketten magányosak voltak. Grace kívülállónak érezte magát a családjában. Rainier-t pedig nyomasztotta a trónnal járó felelısség. Sohasem játszhatott felszabadultan a vele egykorú fiúkkal. Mindketten intelligens,

szellemes emberekkel vették körül magukat, és minden helyzetbıl a legjobbat akarták kihozni.

A vallás is szóba került – mindketten római katolikusok voltak –, valamint az, hogy Grace akar-e gyerekeket. Grace bevallotta a hercegnek, hogy egyre gyakrabban gondol az anyaságra.

Azt mondta, hogy minél hamarabb szül gyereket, annál boldogabb lesz.

A piknik után pár nappal Grace rémülten telefonált Charlotte Winstonnak, és közölte vele, hogy „a legborzasztóbb dolog” jutott a tudomására, és fogalma sincs, mit tegyen.

– Mi az, Gracie? – kérdezte Charlotte. – Rainier. Ikrek. Charlotte-nak beletelt egy kis idıbe, mire eszébe jutott, mi

állt A könyvben az Ikrekrıl – akiknek még csak közelednie sem lenne szabad egy Skorpióhoz (Grace). A két jegy nem fér meg egymással, és egy ilyen kapcsolat katasztrofális következményekkel járna.

– Felejtsd el – mondta Grace barátnıje. – Ugyan, Gracie. Ez csak egy vicc.

– Nekem nem – mondta Grace. – Komolyan meg kell fontolnom.

Grace azon kesergett, hogy képtelen elhinni, hogy nem kérdezte meg már az elején, hogy mikor született a herceg. A barátnıje azzal vigasztalta, hogy valószínőleg azért felejtette el, mert nem tartotta fontosnak.

– Nos, nem is tudom, hogyan magyarázzam meg – mérgelıdött Grace. – Általában ez az elsı dolog, amit kiderítek. Hogy felejthettem el?

Ikrek vagy sem, Grace nem maradt közömbös Rainier iránt. Egy másik barátnı, Virginia Darcy szerint „A herceg

valósággal sziporkázott. A hollywoodi színészektıl eltérıen,

akik csak botrányaikról voltak híresek, a herceg minden nıt meghódított. Grace számára az sem volt mellékes, hogy Rainier oldalán hercegnı lehet! Végül is ki ne akart volna hercegnı lenni?”

Cseppet sem meglepı, hogy míg Grace és Rainier kézen fogva sétáltak a philadelphiai utcákon, kirakatokat nézegettek, vagy kis bisztrókban üldögéltek, a lesifotósok minden mozdulatukat megörökítették. Grace bevallotta a hercegnek, hogy az utóbbi években a fotósok figyelı tekintete elıtt kellett élnie.

– Nekem sem szokatlan a jelenlétük – mondta Rainier, miközben Grace ismerıseinél teáztak. – Te hogy viseled, kedvesem?

– Általában könnyen kezelem a szemtelenségüket – felelte Grace, majd hozzátette, hogy a jelenlétük sohasem akadályozta meg abban, hogy normális életet éljen. Sıt sohasem gondolt arra, hogy panaszkodnia kellene a siker árára, majd kijelentette: – Minden napot megköszönök istennek. Milyen szerencsés vagyok – kiáltott fel. – Mindig annyira tele volt élettel, olyan hálás volt minden egyes napért.

Amikor Grace letette a csészéjét, Rainier is letette a cigarettáját. Összekulcsolta a kezét, és szeretettel nézte Grace-t.

– Kivételes asszony vagy, kedvesem – mondta mosolyogva. – Tudod?

Grace elpirult. – De drágám! Még meghallja valaki – mondta, és a barátai

felé intett, akik nyilvánvalóan hallgatóztak, és ravaszul vigyorogtak.

– Hiszen semmi olyat nem mondtam, amit már amúgy sem tudnának – folytatta a férfi, immár hangosabban, hogy mindenki hallhassa. – Teljesen elcsavarta a fejemet, Grace Kelly kisasszony.

Grace mosolygott, és a fejét Rainier vállára hajtotta. – Milyen drága ember vagy – jegyezte meg. Aztán a

jelenlévık felé fordult, és megismételte: – Milyen drága, drága ember.

A leánykérés

December 27-én Grace-nek énekórára kellett mennie Manhattan-be, hogy felkészüljön az Elıkelı társaságban játszott szerepére. Az MGM el akarta készíteni Philip Barry 1940-es filmjének, a Philadelphiai történetnek (fıszerepben Cary Grant, James Stewart és Katherine Hepburn) a musical változatát.

Az Elıkelı társaságban Grace Tracy Samantha Lordot, az okos, de elkényeztetett és gazdag philadelphiai üdvöskét játszotta. Az MGM valószínőleg azért változtatta meg a neveket, hogy elkerüljék a két film közötti összehasonlítást, bár ez nem járt sok eredménnyel. Tracy szerepében Kelly nem versenyezhetett Hepburn-nel. Igaz, hogy csodálatos színésznı, és hitelesen alakítja a felsıosztálybeli lányt, de Hepburn játékát az éles nyelve és jegesen csípıs modora tette oly emlékezetessé.9

Mindezek ellenére az Elıkelı társaság az év legnagyobb kasszasikerének bizonyult.

9 A forgatás elıtt Grace ideges volt, mert tudta, hogy énekesként nem túl jó, és a világ egyik legnépszerőbb énekesnıjével fogják összehasonlítani. A produkció vezetıi Rita Hayworth-re és Ava Gardnerre hivatkozva azt javasolták, hogy használjon dublırt a dalokhoz, de Grace nem egyezett bele. Mindig szigorúan vette a munkáját, és nem akarta becsapni az embereket. Rengeteget gyakorolt, hogy Bing Crosbyval közösen el tudja énekelni a True Love-ot. A dal akkora sikert aratott, hogy kiadták kislemezen, ami majdnem egymillió példányban kelt el, és Grace-nek aranylemezt hozott.

Rainier herceg és Dr. Donat is elkísérte Grace-t New Yorkba, ahol Grace jobban megismerhette a herceget. A Waldorf Astoriában laktak két szomszédos szobában. Az elsı közös estéjük a másnapi sajtóban is megjelent. Természetesen a média és a nyilvánosság nem tudott a kapcsolatuk valódi természetérıl, és bizonyára jókora meglepetést okozott volna, ha kiderül.

A hivatalos változat az volt, hogy Rainier herceg szilveszterkor kérte meg Grace kezét, de ez valójában december 28-án történt meg. Leanne Scott nıvér, akit Dr. Donat mellé vettek fel amerikai tartózkodása idejére, azt mondta, hogy az orvos szerint a lánykérés egy hővös estén történt meg, miután Grace és a herceg elköltötték egy romantikus vacsorát a Waldorf Astoriában. Rainier elmesélte Dr. Donatnak, hogy a desszert közben átnyújtott Grace-nek egy ajándékot.

– Ha mellettem leszel – mondta –, szükséged lehet rá. Amikor Grace kinyitotta a dobozt, egy gyönyörő

képeskönyvet talált Monacóról. Ahogy belelapozott, Rainier azt mondta neki, hogy nem kell elolvasnia azonnal.

Késıbb Rainier elmesélte, hogy miközben Grace a könyvet tanulmányozta, megjegyezte:

– Azt hiszem, nagyon szeretnék ebben a palotában élni… és csodálatos lenne, ha együtt élnénk ott.

Akkor Rainier röviden vázolta a hercegség történetét, és elmesélt pár legendát is, többek között az úgynevezett Grimaldi-átkot. Az egyik legenda szerint a 13. század végén I. Rainier egy csata után megerıszakolt egy flamand nıt, aki nyomban boszorkánnyá változott, és megátkozta Grimaldit és az összes leszármazottját, mondván: „A Grimaldik sohasem fogják megtalálni a boldogságot a házasságban”.

Rainier nevetve mesélte el – bár bizonyára elgondolkodott rajta –, hogy III. Károlynak, I. Albertnek, II. Lajosnak, de a többi Grimaldinak sem volt boldog a házassága.

Grace cseppet sem találta viccesnek a történetet. Rainier nem tudta, mennyire érdeklik az okkult dolgok, és mennyire ragaszkodik a babonáihoz. Bár a herceg azt mondta, hogy az átok „merı képtelenség”, Grace azt felelte, hogy hálás lenne, ha soha többé nem emlegetné.

Rainier úgy tervezte, hogy aznap este kéri meg Grace kezét, de ez nem sikerült. Talán a Grimaldi-átok lehangolta ıket, mert újabb tervet eszelt ki. Azt javasolta, sétáljanak egyet a Central Parkban. A helyszín tökéletes lett volna, mivel Grace mindig is szerette a parkot.

Kettesben mentek le a lifttel, de Rainier szomorúságára egy emelettel lejjebb beszállt Dr. Donat és a nıvér. Grace meghívta ıket, hogy csatlakozzanak hozzájuk a sétára, így a herceg második terve sem sikerült.

A szálloda elıtt Rainier bizonyára rájött, hogy mégsem kérheti meg Grace kezét a többiek elıtt, és drámai módon cselekedett.

Ahogy a társaság az 50. utcánál át akart kelni a Park sugárúton, hirtelen jobbnak látta, ha megszabadul a kéretlen kísérıktıl. Megragadta Grace csuklóját, és kirántotta az utcára, majd a dühös dudálások közepette az egyik járdaszigetre futottak. Donat és Scott már csak azt látták, hogy Rainier a zsebébe nyúl, és átad valamit Grace-nek.

– Grace halkan felsikoltott – mondta Leanne Scott –, majd azt mondta: „Igen, igen, igen! A feleséged leszek!” Olyan hangosan mondta, hogy a forgalom ellenére még mi is tisztán hallottuk.

Akkor az orvos és a barátai csatlakoztak a párhoz. – Mi történt? – kérdezte Donat.

– A herceg épp most kérte meg a kezem – felelte Grace, és az arca kipirult az izgatottságtól. Az ujján megvillant az ideiglenes, gyémántokkal és rubinokkal kirakott győrő. Rainier azt mondta, majd csináltat neki egy smaragd- és gyémántgyőrőt. – És én igent mondtam – folytatta Grace. – Szeretnék hozzámenni.

Az orvos elmesélte, hogy Grace boldognak látszott, Rainier-nek pedig fülig ért a szája. „Aztán összeölelkeztek, és mindenki szeme láttára megcsókolták egymást. Akkor már csak egyetlen dolgot tehettünk: tapsoltunk.”

Amint visszatértek a Waldorf Astoriába, Rainier herceg azonnal telefonált Tucker atyának, aki a delaware-i Wilmingtonban tartózkodott, és azt mondta:

– Mindent az atyának köszönhetek. Az atya nélkül sohasem lett volna részem ebben a csodálatos dologban. Áldott vagyok, hogy megtaláltam ezt a csodás asszonyt.

– Ó nem, fiam, ne nekem köszönje – mondta az atya. – Emlékszik a lourdes-i zarándoklatra? A Szőzanya meghallgatta az imánkat.

„Kezembe vettem

a sorsom”

Másnap reggel, 1955. december 29-én Grace Kelly felhívta a szüleit, és elmondta nekik a híreket: Rainier Grimaldinak, Monaco hercegének a felesége lesz. Az anyának azt mondta, hogy nagyon szerelmes. Jack azt mondta, hogy már tudott róla, és bevallotta, hogy Tucker atya már közölte vele Rainier lánykérési szándékát. Margaret sem lepıdött meg, mert valószínőleg Jack megosztotta vele a titkot. Mindketten örültek az eljegyzésnek – ebbe a kapcsolatba nem fognak beleszólni.

„Amikor egy anyának azt mondja a lánya, hogy hozzámegy egy herceghez, valószínőleg nem kell megkérdıjelezni a választását”, mondta egyszer Margaret. Egy újságírónak pedig így felelt: „Képzelje el, egy kımőves felesége vagyok, a lányom pedig hozzámegy egy herceghez.”

Tulajdonképpen Rainier sohasem kérte meg Grace kezét az apjától.

– Tucker atya hivatalosan tájékoztatott bennünket a herceg házassági szándékáról. A férjem azt mondta neki: „Tudja atyám, a rang nem érdekel bennünket. Az egyetlen dolog, amit a feleségemmel együtt fontosnak tartunk, a lányunk boldogsága.”

Az atya hosszan mesélt Jacknek a hercegrıl és a családjáról. Biztosította, hogy Rainier-nek nemcsak a származása, de a jelleme is nemes.

Margaret azt akarta, hogy az esküvı Philadelphiában legyen. Amikor a herceg azt felelte erre, hogy jónak találja a tervet, gondolatban azonnal elkezdte szervezni a philadelphiai szertartást. Mostanra már nagyon megkedvelte Rainier-t, és hízelgett neki a gondolat, hogy ı lesz az anyósa. Egy újságcikkben azt nyilatkozta, hogy nem csalódott a megérzéseiben, és mindig abban reménykedett, hogy a lánya egy különleges férfi felesége lesz. „De hogy herceg legyen! Ráadásul ennyire elbővölı herceg! És ennyire jóképő! Képzeljék el: a lányom egy herceg felesége lesz!”

Grace húga, Lizanne azt mondta: – Szerintem Grace nem volt szerelmes. Nem is volt ideje,

hogy igazán szerelmes legyen. De nagyon vonzódtak egymáshoz. Ennek ellenére fogalmam sincs, miért akart olyan sürgısen hozzámenni!

Melvin Shiffle, akinek az apja, Theodore egy philadelphiai cement-vállalkozó volt, és jó barátságban volt Jack Kellyvel, így emlékszik a történtekre:

– Az öregem elmesélte, hogy felhívta Jack, és azt mondta: „Az én Gracie-m végre helyesen cselekedett. Királyi családba fog házasodni.” Az apám már megszokta Jack túlzásait, és megkérdezte: „Mi a fenérıl beszélsz, Jack? Csak nem egy királyhoz megy hozzá Gracie?” Erre Jack: „Majd meglátod. Ez lesz a legnagyobb újság, és Gracie a kellıs közepében van. Szerinted nagy dolog volt, amikor megkapta azt a filmes díjat? (Valószínőleg az Oscarra gondolt.) Felejtsd el. Az kispiskóta volt ehhez képest.”

Grace még aznap megírt egy levelet Jean-Pierre Aumont-nak, és tájékoztatta az eseményekrıl. Nem akarta, hogy a férfi a lapokból értesüljön az eljegyzésérıl. Aztán egymás után felhívta a szők baráti körét és a rokonokat.

A legjobb barátnıje, Rita Gam ezt meséli arról a napról: – Szilveszter után telefonált, és meghívott egy koktélpartira,

hogy bemutasson a vılegényének. Megkért, hogy legyek a koszorúslánya. „Rita drágám, nem jönnél át, hogy megismerkedj a hercegemmel?”, kérdezte. A meghívást örömmel elfogadtam, és arra gondoltam, hogy a hercegemmel romantikus módon Olegre céloz. Nagyon meglepıdtem, amikor kiderült, hogy egy igazi hercegrıl volt szó.10

Gimnáziumi barátnıje, Marianne Dressler arról mesél, amikor Grace felhívta telefonon:

– Otthon voltam, és épp egy cikket olvastam kettejükrıl, amikor megcsörrent a telefon. Grace volt. „Uramisten, épp rád gondoltam”, mondtam, mire azt felelte:

10 Az 1950-es és ‘60-as években Rita Gam sikeres szerzıdéses színésznıként szerepelt, és olyan filmekben játszott, mint az Az éjszaka emberei (Night People), Gregory Peckkel; a bibliai témájú Királyok királyában (King of Kings); és az 1952-es A tolvajban (The Thief), aminek az volt az érdekessége, hogy nem voltak benne dialógusok. A film után hosszú cikkben méltatták a Life oldalain.

– Ülj le. Jó híreim vannak. – Aztán mindent elmesélt Rainier-rıl.

– De Grace, nem mehetsz hozzá ehhez az emberhez, és nem érdekel, hogy herceg. Hiszen nem is ismered – mondta Marianne.

– Ne próbálj meg lebeszélni róla – vágott vissza Grace, majd hozzátette, hogy már elhatározta magát, biztos a dolgában, és soha életében nem volt boldogabb. Az sem érdekelte, hogy Ikrek, és akkor is feleségül megy hozzá. – Ráadásul – tette hozzá –, nem vagyok hajlandó kihagyni ezt a varázslatos lehetıséget. – Aztán hozzátette, hogy az apja is nagyon örül a dolognak.

– De Grace, gondolkodj… De Grace letette, majd tíz perc múlva ismét felhívta

Marianne-t. Elnézést kért, és azt mondta, hogy megszakadt a vonal, majd elmagyarázta a barátnıjének, hogy „most nagyon sokan ellenem lesznek emiatt, és szükségem van a támogatásodra. Akkor hát mellettem vagy”, kérdezte.

– Hát persze, hogy melletted vagyok – felelte Marianne. – De mi van a szerelemmel, Grace? Szereted?

– Ó, a szerelem – mondta Grace. – Elegem van belıle. Most nyugalomra van szükségem – fejezte be a beszélgetést, és letette a telefont.

Marianne így folytatja: – Úgy határoztam, nem vitatkozom vele. Ennek ellenére,

másokhoz hasonlóan, akik szerették Grace-t, én is azt éreztem, hogy többet érdemel, mint egy ilyen kurta-furcsa udvarlást. Fiatal lányok voltunk, és mindannyian imádtuk a romantikát; szédületesen szerelmesek akartunk lenni. Úgy éreztem, mintha becsapták volna, és valahogy mintha mindenáron meg akart volna felelni az apjának. Annak ellenére, hogy tudtam, a királyi

házasságokban nem sok szerepe van a szerelemnek, valahogy többet reméltem Grace számára.

Grace azt mondta a barátnıjének, hogy „nyugalmat” akar az életében. A szerelmi élete tele volt drámai kapcsolatokkal, és mire megismerkedett Rainier-vel, készen állt arra, hogy végre megállapodjon. Végül is a férfi megbízható, kitartó, hőséges – és kényelmes volt. Biztonságos körülményeket teremtett Grace-nek, akit akkoriban sokszor aggasztott a magánélete. A Rainier Grimaldival való kapcsolata hivatalos lehetett, és büszkén vállalhatta a világ elıtt. Ebben a tekintetben az anyja lánya volt, mivel mindig sokat adott az emberek véleményére, „és mi lehet jobb egy hercegi férjnél?”.

Grace azt is mondta, hogy nem szeretne olyan férjet, akit zavarnának a sikerei. „Nem bírnám elviselni, ha bemennénk egy étterembe, és a maitre d’ Mr. Kellynek szólítaná a férjemet”, mondta.

Legfıképpen azonban Jack Kelly véleménye számított – hogy mennyire örülne, ha férjhez menne egy herceghez. Ez már önmagában is elegendı lett volna, hogy megtegye. Ráadásul az anyjával is közelebb kerültek egymáshoz.

A következı napokban Oleg Cassininak is el akarta mondani a hírt, amit jobban szeretett volna személyesen közölni vele, mint telefonon vagy levélben. A félreértések kedvéért nyilvános helyen találkoztak, Virginia Darcy jelenlétében, de késıbb a Staten Island-i kompon újra találkozott a tervezıvel.

– Oleg, a kezembe vettem a sorsomat – mondta Grace, majd elmondta neki, hogy Rainier felesége lesz.

– Grace, azt hiszem, azért akarsz hozzámenni ehhez a férfihez – felelte Oleg –, mert ez a legjobb forgatókönyv, amit valaha kaptál az élettıl. – Oleg mindig híres volt arról, hogy nem köntörfalazott.

– Az életed egy-két hónapig csupa dicsıség lesz, hiszen mindenki errıl beszél. De mi lesz azután? Színésznı vagy, és szükséged lesz arra a miliıre. Ha én lennék a férjed, sokkal jobban éreznéd magad, ezt te is tudod.

Grace azt felelte, „ki van zárva”, hogy hozzámenjen Oleghez, és hozzátette, hogy „ezen már rég túl vagyunk, Oleg”.

– Már megint az apád kegyeit keresed, ugye Grace? Grace mosolygott. Oleggel mindig ıszinte lehetett. – Nos, apa valóban kedveli Rainier-t – mondta. – És azt kell

mondanom, örülök, hogy végre nem kell vitatkoznom vele. – Nem jó, ha azért kell hozzámenned valakihez, hogy

örömet szerezz az apádnak – felelte a férfi. – Ennél rosszabb dolgok is vannak az életben – mosolygott

Grace. – Legalább szereted? – kérdezte Oleg. – Majd megtanulom szeretni – felelte Grace. Ez volt az utolsó alkalom, hogy beszéltek egymással.

A „termékenységi teszt”

Számtalan alkalommal elhangzott már, hogy Rainier azért nem vette feleségül Gisele Pascalt – aki addig sok éven át a Beaulieu-villában lakott, ahol a herceg az ideje nagy részét töltötte –, mert egy „termékenységi teszt” szerint nem volt képes gyereket szülni.

Mivel Rainier feleségének feltétlenül trónörököst kellett szülnie, a házasság elıtt mindenképpen meg kellett vizsgálni, hogy megállapítsák, valóban termékeny-e – tehát valójában egy orvosi vizsgálatról volt szó. Amikor Gisele-t tájékoztatták errıl a vizsgálatról, hozott egy levelet a francia orvosától, melyben az állt, hogy erre semmi szükség, mivel biztosan termékeny. Ennek ellenére a herceg orvosának a véleményére is szükség volt.

Állítólag három orvos is egybehangzóan állította Gisele meddıségét, mire Rainier kijelentette, hogy ha feleségül veszi, szembe kell néznie a ténnyel, hogy a hercegség örökös nélkül marad. A szóbeszéd szerint a rossz hír hallatára a herceg elhagyta Gisele-t.

Természetesen az igazság az, hogy valójában Gisele hagyta el a herceget, mert belefáradt a várakozásba. Sıt a Gisele meddıségérıl szóló pletykát maga Antoinette, Rainier nıvére terjesztette el, aki annyira ellenezte a kapcsolatukat, hogy mindenféle történetet kitalált róla. Mindenesetre, a franciákkal kötött 1918-as egyezmény egyik pontja szerint Gisele és Rainier örökbe is fogadhatott volna egy gyereket, így az állítólagos meddıség nem zárta volna ki a házasságot. A sors iróniája, hogy Gisele Pascal és Raymond Pellegrin házasságából egy kislány született.

Most pedig Grace Kellyn volt a sor, hogy alávesse magát ennek a vizsgálatnak. A monacóiak mindenképpen tudni akarták, mire számítsanak, és kedvezıtlen eredmény esetén megpróbálták volna meggyızni a herceget, hogy ne vegyen el feleségül egy olyan nıt, aki nem képes megajándékozni egy örökössel. Uralkodói körökben ez cseppet sem szokatlan eljárás. Ahogy az örökös „produkálása”, úgy a meddıség is fontos oka lehetett egy házasság létrejöttének vagy megszüntetésének. Az iráni sah, Mohamed Reza Pahlavi is elvált a második feleségétıl, a szépséges Sorayától, amikor kiderült, hogy nem képes örököst szülni. A sah elsı felesége, Farouk egyiptomi király nıvére szintén meddı volt. Miután elvált Sorayától, a sah azonnal feleségül vette a néhai Fara Dibát, aki gyors egymásutánban két fiúval és két lánnyal ajándékozta meg. (Soraya soha többé nem ment férjhez, és 2001 októberében hunyt el.) Diana walesi hercegnıt is megvizsgálták, mielıtt férjhez ment volna Károly herceghez.

Grace Kelly nem igazán értette, mit keres Dr. Donat Rainier oldalán, amikor megjelentek Philadelphiában, és azt hitte, csak azért kísérte el a herceget, hogy mellette legyen a John Hopkins Kórház-beli vizsgálaton. New Yorkban azonban kiderült, hogy Donat felügyeli majd a nıgyógyászati vizsgálatot – nem lesz jelen, inkább egyfajta hivatalos összekötıként szerepel az orvos és a palota között.

Grace megértette a vizsgálat fontosságát, és nem tiltakozott ellene. Azt is elmondták neki, hogy a családjában elıforduló öröklıdı betegségekre is kíváncsiak lesznek, bár a családjának nem akarta említeni, mert mint Charlotte Winstonnak mondta, „Szerintem egyáltalán nem értenék, és nem fogom elmagyarázni nekik”.

A vizsgálattal kapcsolatban csupán az aggasztotta, hogy kiderül, már nem szőz, a herceg pedig abban a tudatban volt, hogy még „érintetlen”. A számtalan cikk ellenére az emberek talán meg is lepıdtek volna, ha nyíltan bevallja az igazat. A mai korban senki sem hinné el, hogy egy huszonöt éves színésznı, akit valósággal körülzsongnak a jóképő és vonzó férfiak, ilyen sokáig szőz maradjon. Az 1950-es években azonban eleve azt feltételezték egy nırıl, hogy érintetlen, míg az ellenkezıje be nem bizonyosodott.

– Igen, aggódtam, hogy mi lesz, ha kiderül, hogy nem vagyok szőz – vallotta be Grace egy barátnıjének. – Nézd, ebben az életben mindent meg kell tenni – mondta, amikor a barátnı meglepıdött a vizsgálat hallatán. – Egyébként is meg kellene vizsgáltatnom magam. Ráadásul – folytatta nevetve – ez alkalommal nem is kell fizetnem érte. Majd azt mondom, hogy balesetet szenvedtem a tornaórán.

Grace-t ıszintén aggasztotta a herceg reakciója, ha kiderül az igazság – 1956-ban gyakorlatilag elképzelhetetlennek tartották, hogy egy hercegnı ne legyen érintetlen a házasság

elıtt –, és tudta, hogy a jó híre is megsínyli majd, ha a vizsgálat eredménye nyilvánosságra kerül. Mit tesz majd a stúdió? És a rajongói?

– Nagy volt a nyomás – mondta egy barátja, Don Richardson. –, és ez cseppet sem hiányzott neki.

A vizsgálatot végül egy nıgyógyász orvosnı végezte el a Buck megyei (Philadelphia állam) nıgyógyászati klinikán, akiben Grace megbízott. Az eredmény: Grace-nek lehet gyereke.

Grace késıbb elmesélte, hogy a doktornı még csak meg sem kérdezte tıle, hogy szőz-e.

Nem tudjuk, hogy Rainier herceg és Grace között lezajlott-e bármi beszélgetés az erényét illetıen. Lehet, hogy nem is kellett mindent tudnia róla, és Grace sem volt köteles mindenrıl beszámolni.

A hozomány

A következı hetekben az egész világ meg volt gyızıdve arról, hogy Grace Kelly házassága a monacói herceggel igazi tündérmese. Igazából Grace is így gondolta, és talán azt is elhitte, hogy szerelmes Rainier-be.

A színfalak mögött – amirıl a nyilvánosság mit sem sejtett – azonban olyan kemény alkudozás folyt, ami még a bulvárlapok legedzettebb újságíróit is elképesztette volna. Még a legromantikusabb embereknek is szükségük volt idınként arra a bizonyos rózsaszín szemüvegre, hogy megırizzék a romantika látszatát.

Elıször ott volt az úgynevezett termékenységi teszt. Grace elviselte, és a méltósága sem sérült. Aztán következett a hozomány, egy európai hagyomány, miszerint a menyasszony egy bizonyos pénzösszeget vagy más értéket visz magával a házasságba. Elıször Tucker atya magyarázta el ezt a kérdést

Jack Kellynek: a hercegnek kétmillió dollárt – azt már nem tudjuk, milyen szempont alapján számolták ki – kellett kifizetni azért, hogy feleségül veszi Grace-t.

Kellyék különösnek tartották, hogy Rainier, egy hercegség ura ilyen sok pénzt akar elkérni Grace Kellytıl, egy egyszerő színésznıtıl. Vajon pénzért akar nısülni? Jack Kelly ezt is el tudta képzelni.

– Felejtse el – mondta Tuckernek. – Ilyesmi nem fordulhat elı. Nem adunk neki pénzt.

Késıbb Jack tájékoztatta a feleségét, hogy belefojtotta a szót a papba.

Az érdekházasságok esetében voltaképpen teljesen természetes a hozomány, mondta Jeffrey Trent, egy philadelphiai könyvelı, aki Frank Cresci, Rainier monacói fıkonzuljának barátja és üzlettársa is volt. (Trent a Kelly-család pénzügyeiben is érdekelt volt.) „A probléma természetesen az volt, hogy ebben az esetben nem igazán beszélhetünk érdekházasságról. Csakhogy bizonyos értelemben királyi házasságról beszélünk, és mindenképpen szükség volt valamilyen hozományra. A menyasszony pénzbıl, értékekbıl vagy ingatlanból álló hozományt kellett vigyen a házasságba, és ezt technikailag a családjának kellett elıteremtenie. Cserébe a vılegény ígéretet tesz, hogy gondoskodik róla. Ez még az ‘50-es években is régimódi szemléletnek tőnt, és hallottam, hogy Frank és Rainier több amerikai üzletfele is megdöbbent, és azt mondta, hogy erre semmi szükség. De bizonyos európai hagyományok nehezen szőnnek meg, és mi sem akartunk túlságosan erıszakosak lenni, nehogy megsértsük a herceget. Ingoványos terep ez.”

A következı napokban igen feszült tárgyalások folytak, melyek során Tucker elmagyarázta Jacknek, hogy ha valóban akarja ezt a házasságot, kénytelen kifizetni a hozományt.

Elmondta, hogy a monacói herceg házassága államügy, és nem tehetnek kivételt: a hagyomány azt diktálja, hogy a menyasszonynak hozománnyal kell rendelkeznie, és ezt a hagyományt sem Grace Kelly, sem más asszony kedvéért nem fogják megváltoztatni.

Nem mintha a hercegnek szüksége lenne a pénzre, magyarázta a pap. Rainier még mindig egy vagyonos uralkodó, bár az utóbbi években a gyenge turizmus miatt a kaszinója kevesebb bevételt produkál. Jelentıs ingatlanjai vannak, többek között a palotája, és a hatalmas családi birtoknak, a Cháteau de Marchais-nak is ı az egyik tulajdonosa.

Jack Kellyt nem érdekelte, mit mond Tucker atya. Neki úgy tőnt, mintha Rainier egy „csıdbement herceg” lett volna, akinek szüksége van kétmillió dollárra. Nem állt szándékában lefizetni valakit, hogy feleségül vegyék a lányát. Mit szólna a philadelphiai társaság, ha kiderül ez az alkudozás?

Rainier palotájának valóban szüksége volt némi javításra. A háború után Monaco koronaékszere hanyatlásnak indult. Elıször is szükség lett volna egy flamingó-rózsaszín vakolatra – és ki kellett cserélni az elavult villanyvezetékeket, a vízvezetékeket, a főtı- és légkondicionáló berendezéseket, a szınyegeket, és még sok mindent. Esküvı esetén a palotára is ráférne némi javítás.

– Kétmillió dollár jól jött volna, de Rainier nem a pénzért akarta feleségül venni Grace-t – mondta Jeffrey Trent. – Az adott körülmények között érthetı volt Jack Kelly tiltakozása, de ebben az esetben a hagyománytisztelet volt a fı szempont.

A pénz nem okozott akkora meglepetést Grace számára, mint az orvosi vizsgálat. Rainier nem is említette neki a hozományt. Ezt a kérdést Tucker atya közvetítésével egyenesen Jack Kellyvel vitatták meg, ami ebben a helyzetben a legalkalmasabb eljárásnak bizonyult.

Néhány nap múlva Grace is nekilátott, hogy megoldja a hozomány kérdését, ha már ezen múlik az esküvıje. A vita helyett egyszerően felajánlotta, hogy felszámol pár részvényt, és a saját zsebébıl fizeti ki az összeget. A büszke Jack visszautasította az ajánlatot.

Grace elkeseredett. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy az esküvı sorsa a pénzen múlik. Don Richardsonnak azt mondta, hogy az apja lehetetlenül viselkedik, és már nem tudja, mit tegyen vele. Richardson szerint „A pénz semmit sem jelentett Grace számára. Inkább Jacknek okozott problémát, aki elvi kérdést csinált belıle.”

– Rosszul vagyok ettıl az egésztıl – mondta Grace Donnak. Telefonon beszéltek, és Grace hangján hallatszott, hogy sírt. Amiatt is aggódott, hogy mi lesz, ha kiderül ez a méltatlan alkudozás. – Ha a sajtó megszimatolja – mondta. – Nos, felejtsd el. Végünk van.

– Akkor mondd meg neki, hogy ne fogadja el a pénzt – mondta Don. – Az isten szerelmére, nincs is szüksége arra a pénzre.

Grace meglepıdött, majd elmondta, hogy most már ı is elgondolkozott Rainier anyagi helyzetén, különösen miután az ügyvédek beszámoltak neki a palota állapotáról.

– Azt mondják, a palotát fel kellene újítani – mondta. – Kissé rozoga állapotban volt, amikor ott jártam. – Erre Don megkérdezte, vajon mennyibe kerülne a festés, mire Grace nevetett, és azt felelte: – Gondolom, kétmillió dollárba.

Akkor Don azt javasolta neki, hogy kérdezze ki a herceget az anyagi helyzetérıl, de Grace azt mondta, hogy ilyet nem tehet, mert nem lenne helyes. Akkor Don felvetette, hogy még mindig meggondolhatja a döntését, és lemondhatja az esküvıt.

– Biztos vagyok benne, hogy jó ember – mondta Don –, és bármelyik nı szerencsés lehet mellette. De te, Gracie nem vagy

bármelyik nı. Te Grace Kelly vagy. Megvan a saját életed, a karriered. Nincs szükséged erre.

– Igaz, hogy megvan a saját életem – felelte Grace. – A saját, magányos életem. Lehet, hogy nincs is szükségem erre – tette hozzá –, de akarom. – Határozottan beszélt, és biztosította Dont, hogy a házasság a tervek szerint zajlik majd le.

Kellyék végül beleegyeztek a hozományba. A család barátai szerint az összeg felét – egymillió dollárt – Jack, a másik felét Grace fizette ki.

Az egyik családtag azt mondta: – A család döntött, és még Ma Kelly is azt mondta Jacknek:

„Ó, fizesd ki neki azt a pénzt. Azt akarom, hogy Grace hercegnı legyen, és ı is ezt akarja.” Végül Jack már nem csak a családja miatt fizetett, hanem ı is rájött, milyen társadalmi értéket jelent, ha Grace hozzámegy a monacói herceghez.

A házassági szerzıdés

Az orvosi vizsgálattal és a hozomány kifizetésével járó kellemetlenségek után Grace Kelly azt hihette, hogy most már semmi sem zavarhatja meg a házassági terveiket. Tévedett.

A következı hetekben a Kelly-család ügyvédei és könyvelıi valamint Rainier monacói herceg egy házassági szerzıdést fognak megfogalmazni. Az ilyen szerzıdés teljesen természetes Európában, különösen a vagyonos családok körében, és ez azóta sem sokat változott. 1956-ban egy ilyen dokumentum szokatlan volt Amerikában, és az emberek ilyenkor inkább üzleti tranzakcióhoz hasonlították az ügyletet.

Grace ügyvédeivel közölték, hogy a házasság az úgynevezett séparation des biens alapján fog történni, ami azt jelenti, hogy minden, amit a felek a házasságba vittek,

mindkettıjüket egyenlı arányban illeti, és ugyanez vonatkozik a házasság idején szerzett javakra is.

Jack nem volt boldog a palota által javasolt szerzıdéstıl, és azt mondta, hogy jobban örülne, ha a lánya részére elkülönítenének egy bizonyos vagyonrészt, vagyis minden, amit a házasságba visznek, a saját tulajdonuk marad, míg a házasság ideje alatt szerzett részt egyenlı arányban birtokolnának. Jack egy nagyobb értékő részvénycsomagot szándékozott adni Grace-nek nászajándékba, ahogy a többi lányának is. Ebben az esetben már nem lelkesedett annyira, és cseppet sem volt ínyére, hogy a hercegséget gazdagítsa.

A házassági szerzıdéssel kapcsolatos tárgyalások során Grace talán rájött, hogy a herceg már nem annyira kedélyes, mint az elején. A rövid udvarlás alatt Rainier a legjobb oldalát mutatta – ahogy bárki más egy kapcsolat elején, és nem kétséges, hogy Grace is ezt tette. Ennek ellenére, amikor Grace megpróbálta megbeszélni vele a házassági szerzıdéssel kapcsolatos aggályait, kiderült, hogy Rainier nem hajlandó beszélni róla. Már akkor megmutatkozott az uralkodói természete, ami a házasságuk idején számos problémához vezetett.

Laurence Lanier egyike volt a Kelly-család New York-i ügyvédeinek, aki Grace ügyvédjével, Henry Jaffe-val együtt igyekezett Grace javára megkötni a szerzıdést.

– Akkor kerültem ki a jogi egyetemrıl – meséli Laurence. – Az én irodámban találkoztunk: Jack, Grace, én, a herceg és egy ügyvéd a palota részérıl. Sokat jelentett számomra, hogy egy igazi herceget fogadhatok az irodámban. Megkértem a titkárnımet, hogy fényképezzen le bennünket.

– Tudod Rainier, egy kissé elszomorít ez a házassági szerzıdés – kezdte Jack Kelly, Lanier emlékei szerint. – Szerintem nem helyes.

– Nos, errıl nem tehetek – felelte Rainier makacsul. – Ez van, és így fog történni. És így tisztességes. – Majd hozzátette, hogy nem áll szándékában kihasználni Grace-t.

– De Rainier, kérlek. Nem lehetne… – szólalt meg Grace. Rainier felemelte a kezét, és félbeszakította. Azt mondta,

hogy az ügyet nem nekik kettıjüknek kell megtárgyalniuk. Az apja és az ügyvédek felé intett, és jelezte, hogy jobban tenné, ha a férfiakra bízná a dolgot.

– Ami azt illeti, nem értek egyet veled – vágta rá Grace. A legkeményebb hollywoodi cápákkal is tárgyalt már életében, és nem szokott hozzá, hogy semmibe vegyék a véleményét. – Az a véleményem…

Rainier ismét félbeszakította. Mosolyogva átkarolta, és lágy, atyáskodó hangon azt mondta:

– Figyelj ide, drágám. A javaslatom jó és tisztességes. – Aztán megkérdezte tıle, hogy megbízik-e benne.

– Ez most nem fontos – felelte Grace fagyos mosollyal. – Akkor rendben van – vágta rá Rainier, és nem törıdött a

jeges hangnemmel. – Akkor folytassuk. Grace nagyot nézett, majd kinyitotta a fekete bársony

táskáját, és a vérvörös rúzzsal indulatosan kifestette az ajkát. – Ó igen, nagyon csalódottnak tőnt – mesélte Larence Lanier

sok évvel késıbb. – Amikor távoztunk, Grace nem fogta meg a herceg kezét – mint érkezéskor. Még csak rá sem pillantott. Kellemetlenül éreztem magam.

– Késıbb Jack azt mondta nekem a hercegrıl: „Hogy merészel ennyire semmibe venni bennünket? Azt hiszi, most szálltam le a fáról?” – Erre azt mondtam neki: „Nézd, Jack, a helyedben most azonnal véget vetnék ennek az egésznek. A herceget nem érdekli Grace véleménye, és ez nem tetszik nekem.” Erre Jack: „Én is azt hiszem, hogy már az elejétıl fogva nem mennek jól a dolgok.” De aztán azt mondta, hogy ha

megpróbálná leállítani az esküvıt, Grace és az anyja örökre meggyőlölné miatta. „Hagynom kell, hogy tegye, amit jónak lát, de beleırülök, hogy semmit sem tehetek, hogy megvédjem”, mondta, majd megkért, nézzek utána, mit lehet még tenni. Azt akarta, hogy legalább határozzam meg a pontos összeget, amit ki kell fizetni Grace palotabeli költségeire.

– Valójában sohasem tudtam meg, pontosan milyen költségekrıl beszéltünk. A szerzıdés homályos volt. Az idı sürgetett. A monacói ügyvédekkel való tárgyalás eredménytelen volt. Mindenki túl akart lenni ezen az ügyön.

Két nap múlva Grace felhívta az ügyvédet. – Azt akarom, hogy tudja: Rainier-vel elhatározásra

jutottunk – emlékszik vissza az ügyvéd. Közölte vele, hogy négyszemközt megbeszélték a dolgokat, és kompromisszumot kötöttek, miszerint a pénzük egy része közös lesz, de Grace-nek lesz saját tulajdona is, melyet a Kelly-család ügyvédei fognak felügyelni, és amerikai bankokban lesznek letétben.

– Tulajdonképpen megnyerte a csatát – mondta Lainier. – Olyan nınek láttam, aki elég okosan kezeli az ügyeit. Ha Monacóban nem alakulnak jól a dolgok, bölcsen bánik majd a pénzével, és gondolom, Rainier is elég okos ahhoz, hogy ez ne jelentsen problémát kettıjük között.

Lainier megpróbált tiltakozni: – Szerintem meg kellene beszélnem az édesapjával –

mondta Grace-nek. Grace azt felelte, hogy Rainier-vel már megbeszélte,

megegyeztek, és errıl nem óhajtanak több vitát. – Ez rosszabb, mint az MGM. Hetek óta csak egyezkedünk.

Nem gondolja, legfıbb ideje, hogy véget érjen? Másnap Jack Kelly az ügyvédei és könyvelıi, valamint az

üzleti partnerei társaságában a Plaza Hotel Tölgytermében ebédelt. Grace-t is várták, de végül nem jelent meg.

– Ó, Grace sohasem változik – magyarázkodott az apja. – Gondolom, dolga van. Talán vásárol.

– Nos, mi a véleménye errıl az egészrıl? – kérdezte Trent Jacktıl, a házassági szerzıdésre célozva.

– Nos, azt akarom, hogy Grace boldog legyen, és ha ettıl boldog lesz, ám legyen – felelte Jack, majd kijelentette, hogy „átkozottul büszke” a lányára, hogy sikerült megegyeznie Rainier-vel. – Neki, egy nınek sikerült megoldania azt, amivel ez az egész csapat férfi kudarcot vallott. Az biztos, hogy pokolian meglepett. – Aztán kacsintott, és hozzátette: – De nehogy el merjék mondani neki. Még elbízza magát, és rosszabb lesz, mint az anyja.

De a szerzıdésben volt egy kikötés, amivel kapcsolatban a herceg hajthatatlannak bizonyult: amennyiben a házasság nem sikerül, és a felek elválnának, a házasság ideje alatt született gyerekek Rainier-nél maradnak.

A bejelentés

December 30-án, pénteken Grace partit szervezett az Ötödik sugárúti lakásában, hogy bemutassa Rainier-t a barátainak. Kellemes este volt, a herceg mindenkit meghódított a közvetlenségével, és megkérte ıket, hogy szólítsák egyszerően Rainier-nek. Igaz, hogy alacsony volt, de eléggé jóképő, még ha nem is annyira vonzó, mint Grace elızı udvarlói. İ inkább a humorérzékével és a könnyed modorával kedveltette meg magát. Ha beszélgetett valakivel, éreztette az illetıvel, hogy senki más nem számít. Volt benne némi titokzatosság is. Végül is uralkodó volt. Egyszóval III. Rainier-bıl sugárzott a hatalom, ami Henry Kissinger szavaival a világ legerısebb afrodiziákuma. Pillanatok alatt meghódította a vendégek többségét, pedig sokan aggódtak Grace miatt.

– Benne megvan minden, amit szeretek – mondta Grace az egyik vendégnek. – Borzasztóan édes és aranyos. Erıs. Szeretı és összetartó családra vágyik, akárcsak én. Okos, csodálatos humorérzéke van, és folyton megnevettet. Imádom a szemeit. Gyönyörő hangja van. Jó ember.

A parti fı témáját az esküvı bejelentése képezte: hogyan és hol történik meg? Amikor Grace már belefáradt a folytonos kérdezısködésbe, mindenkit összegyőjtött, és elmondta, hogy Tucker atya majd elmagyarázza nekik, mikor lesz a hivatalos bejelentés.

– Figyeljetek – mondta a vendégeknek türelmesen –, és jól figyeljetek, mert csak egyszer magyarázza el.

Akkor Francis Tucker atya a nappali közepére állt, és elmondta a jelenlévıknek, hogy İfensége és Grace Kelly visszatérnek a Kelly-család philadelphiai otthonába, ahol megtörténik a hivatalos bejelentés. Jelen lesz egy fényképész is, aki két fényképpel dokumentálja majd az eseményt: az egyik a boldog párt, a másik a boldog párt és Grace boldog családját ábrázolja majd. Ezt a két fényképet juttatják el a sajtóhoz.

A káplán szavai után mindenki elcsendesedett. Valaki füttyentett, mintha azt mondta volna: „Ejha! Ez már baj!”

Csak két fénykép? A sajtónak? A jelenlévık hüledeztek, és nem értettek egyet a szavaival.

Grace barátai meg akarták védeni ıt, és nem szerettek volna olyan látszatot kelteni, hogy rejteget valamit. Grace egy székbe huppant, és csukott szemmel üldögélt, mintha abban reménykedett volna, hogy elcsendesedik fejében a zőrzavar. Évek óta benne volt a show-businessben, és tudta, hogy ez a hirtelen fordulat az életében hatalmas érdeklıdést támaszt, és ennek megfelelıen kell bejelenteni.

Rainier egy szót sem szólt, de az arca elégedetlenséget tükrözött. Késıbb valaki meghallotta, ahogy az egyik sarokban dühösen vitatkozik a pappal:

– Mi képzelnek magukról ezek az emberek? – sziszegte mérgesen. – Egyszerő színészek, akik a szórakoztatóiparban dolgoznak, én pedig egy uralkodó herceg vagyok! Hogy merészelnek szembeszállni velem?

– Most azonnal hagyja abba – mondta Tucker atya, és leintette Rainier-t. – Ne merészeljen elıjönni ezzel a királyi kukacoskodással, megértette? İk Grace barátai, és azt tanácsolom, tartsa tiszteletben ıket. Vagy garantálom, hogy elveszíti ıt.

Rainier dühösen morgott valamit, majd rágyújtott és otthagyta az atyát.

Tucker atya pedig kijelentette Grace barátainak, hogy a szavaikat „megfontolja”. A hangulat most már igencsak fagyos volt. Rainier úgy viselkedett a vendégekkel, mintha az alattvalói lennének.

– Hozz egy vodkát – mondta ez egyik vendégnek olyan hangsúllyal, mintha egy szolgához beszélne. – Azonnal. Jéggel és citrommal. – Erre a vendégek már nem szólították többé a nevén, hanem „a herceg”-ként kezdték emlegetni.

Grace-t elszomorította az események kedvezıtlen alakulása. – Szerintem lehetne rugalmasabb is – mondta az egyik

vendégnek, a hercegre utalva. – Most már látom, hogy van egy jó arca, meg egy nem-annyira-jó oldala. Végül is Ikrek…

1956. január 3-ra megszőnt a köztük lévı feszültség. Grace elkísérte Rainier-t a New York-i Stork klubba. Jack O'Brien, a Journal American újságírója odament Grace-hez, és a kezébe nyomott egy cédulát, amelyben az állt, hogy biztos forrásból tudja, hogy Grace és Rainier nemsokára bejelentik az eljegyzésüket. Megkérte Grace-t, hogy írja le a papír aljára,

melyik napon lesz az eljegyzés, és kérte, hogy adja vissza neki a cédulát. Amikor Grace megmutatta a cédulát Rainier-nek, a férfi kuncogott. Grace felállt, odament az Újságíróhoz, és azt mondta:

– Ebben a pillanatban nem válaszolhatok a kérdésére. De pénteken igen. – Mosolygott. A férfi vette az üzenetet.

Amikor Jack Kelly meghallotta, hogy a herceg hogyan szándékozik bejelenteni a lánya eljegyzését, azonnal cselekedett. Mivel pontosan ismerte a média mőködését, találkozott Rainier-vel, és elmagyarázta neki, hogy egy ilyen fontos bejelentést kizárólag egy sajtókonferencián lehet megtenni.

– Tehát így kell történnie – mondta Rainier-nek, Laurence Lanier ügyvéd szerint. – A saját királyságodban, vagy minek hívjákban a magad szokásai szerint teszed a dolgokat – mondta – de itt megvannak a saját szabályaink. Ezt most le kell nyelned, barátom.

Bár Rainier nem szokott hozzá, hogy az emberek így szóljanak hozzá, Jack érdes modora szórakoztatta. Elmosolyodott, kezet rázott Jackkel, és beleegyezett a sajtókonferenciába.

– Látod, a pasas ért az egyenes szóból – mondta Jack az ügyvédnek. – Rendes ember. Csak az a baj, hogy az emberek túl sokat csókolgatják a seggét. – Aztán egy hatalmas, Jack Kelly-féle vigyorral hozzátette: – Én is örülnék, ha ennyit csókolgatnák a seggemet. Nincs abban semmi rossz.

Január 5-én, csütörtökön Jack Kelly a Philadelphia Country Clubban rendezett ebédre meghívta a családtagokat, a család barátait és pár notabilitást (többek között a kormányzót és Mrs. George M. Leadert, a polgármestert és Mrs. Richardson

Dolworth-öt), hogy bejelentse nekik a lánya eljegyzését. A tervek szerint ezzel egy idıben az államminiszter is megteszi a bejelentést Monacóban. Grace, aki egy egyszerő aranybrokát ruhát és rózsaszín sifonsálat viselt, egész délután ragyogott. Mindenki láthatta az ujján az eljegyzési győrőt a nagy, tizenkét karátos gyémánttal és a kisebb rubinokkal – melyek Monaco nemzeti színeit szimbolizálták.

Ahogy felemelte a pezsgıspoharát, Jack elmosolyodott, és azt mondta:

– Örömmel jelentjük be, hogy İfensége Rainier, Monaco hercege eljegyezte lányunkat, Grace-t. Igyunk rájuk.

Késıbb Grace azt mesélte, hogy még sohasem látta Jacket ilyen boldognak.

Ebéd után Jack meghívta a fényképészeket a saját vöröstéglás házába, hogy elkészítsék a fényképeket, és feltegyék kérdéseiket. Körülbelül száz fotós győlt össze Kellyék nappalijában. A levegı vibrált az izgatottságtól. Késıbb Grace azt mondta, folyton megcsípte magát, hogy tudja, nem álmodik. Pár hónapja nem is ismerte Rainier Grimaldi monacói herceget, most meg…

Grace és Rainier pózoltak a kameráknak, és igyekeztek eleget tenni a lelkes riporterek és fotósok kéréseinek. Grace mosolygott, és valósággal ragyogott – elemében volt. Ez volt az ı világa: ahol beszélgethet a riporterekkel, fényképezik, sztár lehet.

– Tehát mi a helyzet, herceg? – kiáltotta az egyik újságíró? – Érdekházasságot kötnek, vagy mi?

– Milyen érzés, Grace? – kérdezte egy másik. – Boldog? – Pontosan hol is van ez a te úgynevezett királyságod, Joe? –

kiáltotta egy riporter, mintha a herceg valami sarki perecárus lett volna.

– Abbahagyja a filmezést, Gracie? – kíváncsiskodott a következı.

Ahogy a párra záporoztak a kérdések, Jack boldog mosollyal figyelte a jelenetet.

– Ez már valami – mondta Paul Renquistnek, egy szabadúszó fényképésznek, aki aznap a Philadelphia Bulletinnak dolgozott. – Minden a címlapra kerül. Az én Gracie-m megcsinálta!

– Az már biztos uram, hogy Grace Kelly nagy sztár egy ideje…

– De nem ilyen – vágta rá Jack. – De az Oscar – próbálkozott Paul, és gyorsan lefényképezte

Jacket, ahogy felemeli a pezsgıspoharát. – Ó, az semmi – vigyorgott Jack. – De ez – mondta, és a

nyüzsgésre mutatott –, ez már valami. Azzal Jack odasétált a lányához, és a kezét a vállára tette.

Apa és lánya boldogan mosolyogtak. – Úgy ragyogott, mint egy kislány, aki csillagos ötöst visz

haza az iskolából – mesélte Paul Renquist. – És akkor beugrott. Megértettem. Elég volt látni azt az egyetlen pillantást, ahogy az öregére nézett, és megértettem, miért megy hozzá Grace Kelly egy olyan férfihoz, akit alig ismer.

Grace jól tartotta magát a sajtókonferencián, de Rainier már öt perc után egyre halványabban mosolygott. Igyekezett türelmesen válaszolni ugyanazokra a kérdésekre, engedelmesen beállt ugyanazokba a pózokba, de látszott, hogy alig bírja elviselni a nyomást. Elgyötörte a hatalmas zőrzavar – és kétségtelen, hogy a szemtelen kérdések is felbosszantották –, és eltakarta a szemét.

– Nézze, nekem semmi közöm az MGM-hez – mondta Tucker atyának. – Legyen már vége. Most azonnal. – A pap figyelmeztetı pillantása azonnal elhallgattatta.

A másnapi lapok tele voltak Grace és az ı „Elbővölı hercegének” a történetével.

Másnap este a New York-i Waldorf Astoriában rendezett, „Egy este Monte Carlóban” jótékonysági bálon ugyancsak az érdeklıdés középpontjában voltak. Ez volt az a bizonyos esemény, ami miatt Rainier eredetileg Amerikába akart utazni. A szervezık egy „királyi emelvényt” is építettek, ami annyira pompás volt, hogy Rainier vonakodott, hogy elfoglalja. Aztán mégis beadta a derekát, és megengedte, hogy a jövendıbelijével együtt lefényképezzék. İfensége pompásan nézett ki a fekete nyakkendıjében és a

királyi kitüntetésekkel teli, tökéletes szabású frakkjában. Ezen az estén magasabbnak is tőnt, és tele volt energiával.

Grace egy fehér, pánt nélküli szaténruhát viselt a Diortól, melyet a derekán orchideák díszítettek. Lapos sarkú cipıben volt, hogy ne tőnjön magasabbnak a hercegnél. Szebb volt, mint valaha.

Mielıtt Rainier megszólalt volna, Tucker atya szólt pár szót az egybegyőltekhez. A káplán megállt a mikrofon elıtt, és annyira eluralkodtak rajta az érzelmek, hogy kis híján könnyezni kezdett.

– Ezért a napért imádkoztunk a hercegemmel – mondta. – Ezért az örömmel és szeretettel teli napért, hogy üdvözölhessük a világ legcsodálatosabb asszonyát, a bájos Grace Kelly kisasszonyt. – Ebben a pillanatban kitört a taps. A könnyes szemő Grace felállt, és megköszönte a tapsot. Az atya így folytatta: – Azt mondják, Isten útjai kifürkészhetetlenek, de engedjék meg, hogy kételkedjek. Szerintem nincs abban semmi titokzatosság, ha Isten egymás mellé rendel két jó embert, hogy örömben, szeretetben és harmóniában élje le egymás mellett az életét, mint ebben az esetben. Isten áldja meg a hercegemet és választottját, Grace Kelly kisasszonyt!

Ezt követıen Rainier is felállt, hogy szóljon. Kecsesen Edie és Russell Austinra mutatott, akik annak idején meglátogatták Monacóban. Rájuk mosolygott az emelvényrıl, és azt mondta:

– Önök többet tettek értem, mint bárki más ebben az életben. – Udvarias gesztus volt, amitıl bárki büszkén érezheti magát, bár mindenki tudta, hogy a hercegnek nem lett volna szüksége az Austin házaspárra, hogy találkozzon Grace-szel. Közben Grace úgy belekapaszkodott Rainier karjába, mintha soha többé nem akarná elengedni.

A Waldorf után Grace és Rainier elmentek táncolni a Harwyn klubba. Késıbb a testırük, Tom D'Orazio jelenlétében Grace megköszönte Rainier-nek az együttmőködı viselkedését.

– Tudom, hogy nem szoktál hozzá az ilyesmihez – mondta, és megfogta a kezét, majd mélyen a szemébe nézett. – Biztosan rettenetesen érezted magad, ugye?

– Idınként – bólintott a férfi. – De érted bármit megtennék, drágám. – Amikor a herceg felemelte Grace fehérkesztyős kezét és megcsókolta, Grace arca elégedetten ragyogott.

İfensége játékszabályai

A következı hetekben Grace Kelly megtudta, hogy Rainier Grimaldi eltökélten ragaszkodik a véleményéhez, különösen Grace karrierjét illetıen. Annak ellenére, hogy a sajtókonferenciákon azt nyilatkozta, hogy Grace az esküvı után is folytathatja a színészi pályáját, négyszemközt hajthatatlannak bizonyult: ha már a felesége lesz, nem tehet mást, mint abbahagyja a filmezést.

A herceg sohasem kedvelte a szórakoztatóipart. Bár Rainier-nek és a Kelly-házaspárnak nem volt sok közös vonása, a külsıségek tekintetében egyetértettek. Rainier úgy érezte, nem helyes, ha a felesége, a hercegnı a filmvásznon egy másik

férfivel szeretkezik, márpedig az ilyen jelenetek elkerülhetetlenek voltak ezen a pályán.

Amerikába érkezését követıen Rainier és Grace számtalan alkalommal megbeszélte ezt a kérdést, így Grace számára nem okozott nagy meglepetést, amikor a herceg kijelentette, hogy az esküvı után azonnal vissza kell vonulnia a színészi pályáról. Ha Grace azt felelte volna, hogy semmilyen körülmények között nem hajlandó erre, a herceg minden bizonnyal másik menyasszony után nézett volna. Tucker atya elkészített egy listát a lehetséges menyasszonyjelöltekrıl, melyet csak azért semmisítettek meg, mert Grace igent mondott. Ennek ellenére Grace kitartott az álláspontja mellett, és úgy érezte, hercegnıként is folytathatja a filmezést, de Rainier hajthatatlan maradt.

Grace úgy érezte, nem árt, ha értesíti az ügynökét, Jay Kantért, hogy a színészi pályája hamarosan véget ér.

– Eljött a Madison sugárúti irodámba, és azt mondta, fontos mondanivalója van – mesélte Kanter. – Azt mondta, hogy a közelgı házassága miatt nehezen tudja majd folytatni a filmezést. Boldog voltam miatta, de el is szomorodtam kissé, mert a pályája csúcsán volt. Nem mutattam ki az érzéseimet, csak annyit mondtam, hogy örülök, és sok boldogságot kívántam neki.

Grace-re nagy nyomás

nehezedik

1956. január 7-én, szombat este Grace Kelly és Rainier Grimaldi részt vettek a Tucker atya tiszteletére adott hivatalos vacsorán. Az atya másnap ünnepelte a rendbe való belépésének ötvenedik évfordulóját. Az eseményen jelen volt a philadelphiai Dolores

Donato is, mivel a szülei a házigazdák – Mr. és Mrs. W. F. Raskob – barátai voltak. A húszéves lány a szüleivel és a nıvérével volt. Évekkel késıbb így emlékszik a történtekre:

– Csodálatos volt, hogy Grace Kelly, ez a híres és gyönyörő nı is a körünkben volt, a hercegrıl nem is beszélve. Grace állandóan az atya közelében ült. Emlékszem, egy adott pillanatban felkérték, hogy mondjon pár szót, de látszott rajta, hogy nem akarja. Akkor az emberek – talán úgy huszonötén lehettek – elkezdték kiabálni, hogy „Halljuk! Halljuk!” Grace rémültnek látszott, és a papra nézett. Az atya felállt, és ezt mondta: „Kérem, ne kényszerítsék Kelly kisasszonyt, hogy olyat tegyen, amit nem akar. Tudom, hogy a Mogambo után nehezen hiszik el, de valójában igen félénk ifjú hölgy.” Erre mindenki nevetett.

Dolores Donato elmesélte, hogy Grace helyett az apja kezdett el beszélni. Mindenki azt várta, hogy Tucker atyáról fog szólni pár szót, de Jack csak a lányát méltatta. Az emberek arra gondoltak, hogy túl sokat ihatott.

Szombat reggel, január 8-án Grace és Rainier részt vettek a wilmingtoni Szent Antal-templomban tartott szentmisén. A misét Tucker atya egyházi pályájának évfordulójára, valamint a hetven-ötödik születésnapja tiszteletére tartották. Az eseményen részt vetek Grace szülei; Mr. Marcel Palmero, Monaco fıkonzulja és a felesége; August F. Waltz, Wilmington polgármestere és a felesége; valamint több száz közeli barát és a családtagok. Délután Grace Los Angelesbe utazott, hogy Bing Crosbyval és Frank Sinatrával elkezdjék az Elıkelı társaság forgatását. Késıbb Rainier is csatlakozott hozzájuk, de elıtte Floridába utazott. Eredetileg azért utaztak volna abba az államba, ha Grace-szel kedvezıtlenül alakultak volna a dolgok, de most úgy határoztak, mindenképpen elmennek délre pihenni, mivel Rainier még sohasem járt Floridában.

Kellyéknél minden békés volt… legalábbis még egy hétig. Január 10-én a Wilmington Morning News címoldala

harsogva hirdette, hogy „A herceg Floridába utazik – a házassági tervek kútba estek!”. Paul Noches, a herceg személyes kabinetfınöke bejelentette a sajtónak, hogy az esküvıi szertartásra Monacóban kerül sor. Elmagyarázta, hogy a monacói törvények szerint a herceg kizárólag ott házasodhat. Ez a kijelentés ellentmondott a herceg Margaret, Kellynek tett ígéretének, miszerint a szertartásra Philadelphiában kerül sor. Margaret elkeseredve telefonált Los Angelesbe, hogy beszámoljon Grace-nek a vılegény legutóbbi terveirıl. Grace megvédte Rainier-t, és azt mondta, hogy ezt már megbeszélte a herceggel, aki nem is tudott arról, hogy Noches nyilatkozni fog a sajtónak. Azt is elmagyarázta, hogy a törvény világos: az esküvınek Monacóban kell lennie. Rainier szerette volna valahogy kikerülni a törvényt, de nem volt rá garancia, hogy meg lehet oldani. Grace és az anyja körülbelül fél órán keresztül vitatkozott. Végül Grace-nek el kellett mennie a stúdióba, és letette a telefont.

Margaret dühös volt. Nagyon csalódott lett volna, ha a lánya esküvıjére nem a St. Bridget-templomban, a Kelly-család 102 éves philadelphiai templomában került volna sor. Attól a pillanattól fogva, hogy a lánya híres lett, Margaret folyton arról a napról álmodott, amikor a menyasszonyi ruhába öltöztetett Grace-t az oltár elé vezetik. Grace mellett ı is a rivaldafénybe kerülne, és megmutatná a világnak, hogy a lánya tıle örökölte eleganciáját és finom megjelenését. Most azonban köddé váltak a szép tervek, de Margaret eldöntötte, hogy akkor majd más módon fog bizonyítani.

Mrs. Kelly mindig figyelembe vette Grace kérését, és kerülte a hosszú interjúkat. Most viszont sok mondanivalója

volt. Elég sokáig játszotta a csendes, segítıkész anyát, de 1956. január 15-én az egész világ hallani fogja a történetét.

Azon a januári reggelen Grace szobalánya ágyba vitte a reggelijét a kaliforniai Pacific Palisades-i bérelt lakásában. A tálcán ott volt a Herald Examiner reggeli kiadása, és a címlapon Richard Gehman interjúja Mrs. John B. Kellyvel, „A lányom, Grace Kelly: Élete és szerelmei” címmel. Grace meglepıdve vette tudomásul, hogy a cikk egy tízrészes sorozat elsı része csupán, és a történetet személyesen az édesanyja diktálta le Gehmannak, ráadásul a lap az egész világon megjelenik. A cikk elején a szerkesztı tájékoztatta az olvasókat, hogy a sorozatból származó bevételt Margaret a „Philadelphiai Nıi Orvosi Fıiskolának” szeretné adományozni.

Grace alig hitt a szemének. Az elsı cikk alapján, amikor Kellyék tudomást szereztek a hercegrıl, azt hitték, „ı is csak egyike annak a rengeteg férfinek, akik megfordultak Grace életében”. Ráadásul némelyik múltbéli „szívügye” meglehetısen Jelentéktelen” volt. Margaret megjegyezte: „Hozzá kell tennem, hogy akkor sem avatkoztam közbe, amikor nem értettem egyet vele”. Margaret megemlítette Gary Coopert, majd Clark Gable-t, és „aztán gyors egymásutánban következett Ray Milland, Jean-Pierre Aumont, Bing Crosby és sokan mások. A lista túl hosszú, hogy mindenkire emlékezzem”.

A következı napokban Margaret tovább folytatta Grace kapcsolatairól alkotott véleményét, és kijelentette, hogy addig bízott benne, hogy sikerül titokban tartani a lánya rajongói elıtt. „A következı Oleg Cassini volt”, írta a cikk, „és bátran állíthatom, hogy mindannyian aggódtunk miatta. A puszta gondolatot is ízléstelennek találtuk, hogy Grace-nek egy elvált férfivel van kapcsolata. Egy ideig attól féltünk, hogy a lányunk semmibe sem vesz bennünket, és férjhez megy hozzá.” A harmadik részben Margaret ezt mondta: „Ha minden egyes

házassági ajánlatért kapott volna egy-egy karkötıt, ma már a karját sem bírná felemelni”. A negyedik részben Don Richardson (akit Margaret nem nevezett meg) azt „tanácsolta” Grace-nek, hogy ne menjen hozzá, bár sokat segítené a karrierjében, „és Grace mindenáron nagy sztár akart lenni”. „Akkor az anyja értelmesen elbeszélgetett vele”, folytatta Margaret, „és az a fiatalember még ma is ismeretlen”. A tizedik részben arról fecsegett, hogy „Rainier-nek szüksége van egy trónörökösre: ha nem születik gyerekük, a hercegséget visszacsatolják Franciaországhoz. Az pedig nagyon rossz lenne Monacónak, de ugyanolyan rossz lenne a Kelly-családnak is.”

Cseppet sem meglepı, hogy Grace nem örült a cikkeknek. Késıbb azt mondta, hogy soha életében nem haragudott még olyan nagyon az anyjára, mint aznap reggel. Ennek ellenére elhatározta, hogy csak az utolsó rész megjelenése után teszi szóvá a dolgot. Aztán a tizedik napon dühösen felhívta Margaretet, és azzal vádolta, hogy súlyosan beleavatkozott a magánügyeibe. Margaret megdöbbent a lánya viselkedésén, és úgy tett, mintha fogalma sem lett volna, mi váltotta ki Grace indulatát. Elmagyarázta neki, hogy kiforgatták a szavait, és nem azt akarta mondani, vagyis „nem pontosan” azt. Ráadásul „az egész bevételt jótékony célokra” költené.

– Akkor meg miért nem süt pár süteményt, ha annyira akart segíteni azon a fıiskolán? – dohogott Grace egy barátnıjének, Maree Frisbynek. – Képtelen vagyok elhinni, hogy ezt tette velem. Mindent tönkretesz.

Margaret barátai úgy érezték, hogy az asszony valójában a Grace-szel kapcsolatos félreértéseket és pletykákat szerette volna tisztázni. Ennek ellenére kissé különös, hogy ennyire kiteregette a szennyest, hiszen ı is fontosnak tartotta a látszatot. Valahogy nem volt jellemzı rá az efféle „kitálaló”-stílus.

Grace-nek megvolt a maga elmélete az anyja szenzációs „életrajzírói” kalandozásáról, és úgy érezte, Margaret ezzel csak saját magát akarta reklámozni. Talán azt akarta közölni az emberekkel, hogy mennyire önfeláldozó is volt egy ilyen engedetlen gyermek mellett. A cikkekkel azt akarta bebizonyítani, hogy a nevelése olyan hatásosnak bizonyult, hogy Grace-nek végül sikerül egy, a herceghez hasonló tisztességes férfit találni.

– Most már a szerencsémet is kihasználja – mondta Grace az egyik barátnıjének. – Annyira átlátszó.

Grace barátai még sohasem hallották ennyire indulatosan beszélni az anyjáról. Addig mindig a megtestesült diszkréció volt. Sokat adott mások véleményére, és nem akarta rossz fényben feltüntetni a szüleit. Az anyja sorozata azonban alaposan kihozta a sodrából.

A másik barátnıjével, Charlotte Winstonnal is elbeszélgetett a cikkekrıl. Kézbe vette a negyedik sorozatot, melynek az volt a címe: „Semmit sem fejezett be, amibe belekezdett”. Charlotte elmesélte, hogy csak rápillantott a címlapra, és azt mondta:

– Ó, ne! Ez már sok. Nem is akarom elolvasni, Gracie. (Ebben a részben Margaret azt írta, hogy Grace „a világ

legrendetlenebb” embere. Továbbá azt hallotta, hogy Rainier palotájában 250 szoba van, és azt kérdezte: „Vajon vannak elegen, hogy mind a 250 szobában összeszedjék, amit Grace elhajigál?”)

Amikor Charlotte megkérdezte Grace-t, hogy mit szándékozik tenni az anyjával, Grace azt felelte, hogy nem tudja, hiszen már megmondta neki a véleményét.

– Az utóbbi hónapok olyanok voltak, akár egy álom, és attól félek, egyszer csak felébredek, és mindennek vége, a herceg kisétált az életembıl – mondta Grace, és hozzátette, hogy nem akarja, hogy bárki is tönkretegye, különösen az anyja nem.

Végül ı is ugyanarra a következtetésre jutott, mint más gyerek, ha a szüleirıl van szó:

– İ az anyám – mondta. – Mit tehetnék?

„Nézd, mirıl mondok le”

1956 januárjában a népszerő hollywoodi újságíró, Maurice Zolotow megkérdezte Grace Kellyt, hogy az esküvı után valóban visszavonul-e a színészi pályáról. Azt írta, hogy Grace „nevetett és a fejét rázta”. Azt felelte:

– Unatkozni fogok Monacóban. Olyan kis ország. Természetesen folytatom a munkámat. Most is legalább egy tucat forgatókönyvet olvasok, és sose hagyom abba a filmezést.

Pár nappal a cikk megjelenése után Grace arra ébredt, hogy a Los Angeles Times Rainier-t idézi: „Nem akarom, hogy a feleségem dolgozzon. Megállapodtunk, hogy a következı filmje után abbahagyja a filmezést, és mindketten örülünk ennek a döntésnek”. Valójában nem is volt „döntés”. A lapok tudták meg elıször, hogy Grace-nek véget kell vetnie a színészi pályájának. Szándékosan vagy sem, az egésznek olyan színezete volt, mintha Rainier nyomást akart volna gyakorolni Grace-re, és ehhez a leghatásosabb fegyvert – a médiát – vetette be.

Grace semmit sem akart jobban, mint férjhez menni és gyerekeket szülni, és akkor megjelent a herceg. De feladni a karrierjét? Ez azért nem állt szándékában. A barátainak azt mondta, hogy legfeljebb egy kis szünetet tartott volna, de egyszerően elképzelhetetlennek vélte, hogy soha többé ne filmezzen.

Amikor kikérte Don Richardson véleményét, a férfi azt mondta:

– A szíved már az övé, Gracie. Nincs szüksége a karrieredre is. Ne tedd – figyelmeztette. – Te is tudod, hogy csak az apád kedvéért teszed.

Mondhatott bármit, Grace nem értett egyet vele, és a végén lecsapta a telefont.

– Hetekig nem beszéltünk – mesélte késıbb Don. – Azt mondták, azonnal beleegyezett, hogy abbahagyja a színészkedést. Nem igaz. Komoly fenntartásai voltak ezzel kapcsolatban. Szerintem pár évig szünetet akart tartani, és folytatni akarta a filmezést. De Rainier-vel sem akart ellenkezni. Attól félt, hogy a sajtó megszimatolja, ha kiderül, hogy nem értenek egyet. Úgy érezte, sarokba szorították.

A barátnıje, Rita Gam így látta a helyzetet: – Nem hiszem, hogy Grace komolyan elhitte, hogy fel kell

hagynia a munkájával. Szerintem a nászútjukon, valahol a Földközi-tenger közepén járhattak, amikor rádöbbent a valóságra.

Az MGM is Grace barátainak az aggodalmát tükrözte. A stúdió egyáltalán nem lelkesedett azért a lehetıségért, hogy esetleg elveszíti az egyik Oscar-díjas színésznıjét, aki a pályája csúcsán van. Ráadásul a szerzıdés még négy évig a stúdióhoz kötötte.

– Nem sokat tehettek – mondta Jay Kanter, Grace ügynöke. – Mégsem kényszeríthették, hogy filmezzen.

Emellett az egész országban hatalmas port vert a meseszerő eljegyzés híre, így az MGM vezetıi rájöttek, hogy rossz fényt vetne rájuk, ha ragaszkodnának a szerzıdéshez, vagy netalán perre vinnék a dolgot.

Grace bevallotta egy barátnıjének, hogy arra számított, a stúdió jobban megnehezíti az életét. Az évek során volt alkalma megtapasztalni a vezetık könyörtelenségét, ennek ellenére az MGM nem állt ki mellette a Rainier-vel való vitában. Ehelyett a

stúdió szépen elengedte, azzal a feltétellel, hogy a szerzıdés lejárta elıtt nem dolgozik más társaságnak, és ha netán meggondolná magát, még a szerzıdés lejárta után is kizárólag hozzájuk tér majd vissza. Hogy még „szívmelengetıbb” legyen az egész, a stúdió felajánlotta, hogy Morgan Hudgins (az egyik legsikeresebb publicistájuk) felügyelje az esküvıvel kapcsolatos sajtóügyeket. (Monacónak nem volt hivatalos sajtóirodája. Tulajdonképpen Tucker atya volt az elsı igazi „publicista”, akit Rainier valaha alkalmazott!) Ezenkívül az MGM majdnem 8000 dollárt fizetett Grace menyasszonyi ruhájáért, melyet a stúdió tervezıje, Helen Rose tervezett. Sıt, a stúdió fodrásznıi, Virginia Darcy és Helen Rose Monacóba is elkísérik Grace-t, mintha filmezne. Ráadásul a stúdió megajándékozta az Elıkelı társaságban viselt összes ruhával, és még egy 65000 dolláros jutalmat is kapott a filmért.

– Ez túl szép, hogy igaz legyen – jegyezte meg Grace Don Richardsonnak. – Évekig csak harcoltunk egymással a filmek miatt, és most, amikor kemény játékosokra lenne szükségem, olyanok, mint egy nagy rakás Mikulás.

Az ajándékokért cserébe Grace és Rainier beleegyezett, hogy a stúdió megkapja a monacói esküvırıl szóló, Az évszázad esküvıje címő dokumentumfilm készítésének jogait. Ezt egyébként Rainier javasolta, és nagyrészt az ı ügyvédei dolgozták ki a szerzıdés részleteit; a filmezést egy monacói stáb végezte volna. (A bevétel rájuk esı részét a Grimaldik a Monte Carló-i Vöröskeresztnek adományozták.)

Grace kényelmetlenül érezte magát. – Nem akarja, hogy filmezzek, erre meg olyan filmet

készíttet, melynek én vagyok a fıszereplıje – mondta Charlotte Winstonnak.

Amikor a barátnıje azt javasolta, hogy beszélje meg Rainier-vel, Grace azt felelte, hogy ahányszor szóba kerül a

filmezés, mindig összevesznek miatta. „És tudod, mennyire győlölöm a vitákat.” Akkor Charlotte megjegyezte, hogy nem igazságos, hogy azért kell abbahagynia a sikeres karrierjét, mert képtelen kiállni az igazáért azzal a férfival szemben, akihez éppen feleségül akar menni. Erre Grace azt felelte:

– Én sem tudom elhinni. Az évek során olyan sok emberrel szemben kellett megvédenem magam, és sohasem volt könnyő. Most pedig magam sem tudom, miért, de Rainier-vel szemben képtelen vagyok kiállni.

– Mégis, mi mindent kell még feladnod magadból ezért a férfiért, Gracie? – kérdezte Charlotte.

Grace nem válaszolt, csak kivett a táskájából egy folyóiratot. A Time volt az. A címlapon egy gyönyörő nı fényképe, felette a cím: Az úriemberek a hölgyeket kedvelik. A lap aznap reggel került ki a standokra. Grace letette a lapot az asztalra, és csak bámulta.

Végül ezt mondta: – Ez a helyzet, drágám. Gondoltad volna? Én a Time

címlapján! A barátnıje szóhoz sem jutott. – Gracie, hogy nézel ki? – kiáltott fel végül. – Tudom – felelte Grace szomorúan. A világ egyik

legrangosabb folyóiratának a címlapjáról egy kifejezetten szomorú asszony nézett vissza rájuk. Grace azt mondta, egész reggel ezt a képet bámulta, és: – Folyton azt mondogatom magamnak: Istenem! Nézd, mirıl mondok le! Nos, nem fogom megtenni – jelentette ki végül. Aztán kevésbé határozottan hozzátette: – Legalábbis nem hiszem, hogy megteszem.

Tucker atya, a megmentı

1956 február közepére még mindig nem született meg a döntés

az esküvıi szertartás helyszínét illetıen: Philadelphiában legyen-e, ahogy a Kelly-szülık óhajtották, vagy Monacóban, ahogy a törvény elıírja. Rainier nem sokat tehetett ez ügyben. Látszólag eleget akart tenni Kellyék kérésének, és beleegyezett abba, hogy a szertartás a philadelphiai St. Bridges-templomban legyen, de semmit sem tett ennek érdekében. Érdekes, hogy amikor Jack Kelly megtudta Tucker atyától, hogy Monacóban sokkal pompásabb esküvıben lehet részük, mint Philadelphiában, már nem volt annyira állhatatos.

– Ha meg kell tennünk, kapjunk meg mindent – jelentette ki Jack.

Tucker atya diplomatikus közbelépésének köszönhetı, hogy végül mindenki elégedett lehetett. Miután visszatért Delaware-be, írt egy hosszú levelet Rainier-nek, amiben megpróbálta tisztázni a dolgokat.

Az atya közölte a herceggel, hogy úgy érzi, kezdik elveszíteni az irányítást. Megjegyezte, nagy örömmel látta, hogy a herceg emberként, nem pedig hercegként fogadtatta el magát az amerikaiakkal, „anélkül, hogy ez bármit is levont volna Fenséged méltóságából”. Megértette, hogy Paul Noches kijelentése, miszerint az esküvı Monacóban lesz, kényes helyzetbe hozta Rainier-t, de a hercegnek nem kellene azt a látszatot keltenie, mintha a saját kormánya felett sem lenne hatalma. (Igazság szerint nem is volt, legalábbis ami a protokollt illeti.) Továbbá az a véleménye, hogy Rainier tisztelet-len volt a Kelly-családdal szemben, mivel semmibe vette a menyasszony családjának az óhaját.

Továbbá megjegyezte, hogy Jack Kelly is kényes helyzetben van, mivel úgy érzi, tartozik ennyivel a philadelphiaiaknak, akik rá adták a szavazataikat, amikor indult a polgármesteri választásokon. (Az atya óvatosan hozzátette, hogy Jack Kelly természetesen nem olyan fontos ember Philadelphiában, mint

Rainier Monacóban.) Ráadásul Jack Kelly sohasem tudná megváltoztatni azt az amerikai hagyományt, miszerint az esküvı helyszínét a menyasszony családjának kell meghatározni – még akkor is, ha a vılegény egy hercegség ura.

Bár világos, hogy tiszteletben kell tartani a monacói törvényeket, nem szabad azt a látszatot kelteni, hogy ezt rákényszerítik Grace Kellyre, a családjára és az egész nemzetre. Azt írta: „Igaza van, ha nem akar Mr. Grace Kelly lenni, de Grace is a Fenséged felesége és a Fenséged hercegnıje, nem pedig Mrs. Monaco akar lenni. A Fenséged, és nem Noches és társai alattvalója akar lenni. Kérem, értse meg, hogy Kellyék nagyon-nagyon SZERETIK és tisztelik Fenségedet. A Kelly-házaspár mindig 'İfensége, a herceg'-ként beszél Fenségedrıl. Mindent hajlandók odaadni, de a maguk módján. Egész Amerika azon a véleményen van, hogy a LEGJOBBAT adják Fenségednek, és hálásan teszik.”

Aztán Tucker atya könyörgött Rainier-nek, ne engedje, hogy a 15. századi elképzelések megmérgezzék az életét. Végül megírta, hogy Jack Kelly beleegyezett a monacói esküvıbe, de nem szeretné azt a látszatot kelteni, hogy nem volt más választása, hogy akarata ellenére kényszerítették erre. Jack megkérte az atyát, egy nyilatkozatban igazolja, hogy a herceg beleegyezett a philadelphiai esküvıbe. Igaz, hogy ebben az esetben Grace nem részesülne akkora pompában, mint a monacói szertartáson. Márpedig egyetlen philadelphiai vagy amerikai sem akarná, hogy Grace-t megfosszák ettıl.

Ugyanebben a levélben Tucker atya azt tanácsolta Rainier-nek, hogy a terveitıl eltérıen ne utazzon el Grace-hez Los Angelesbe. Véleménye szerint semmi dolga ott, hiszen Grace el lesz foglalva a filmezéssel, és nem lehet folyton mellette. Azt javasolta, hogy vigye el Margaret Kellyt Európába, és mutassa be az édesanyjának, Charlotte hercegnınek, ami a közvélemény

szempontjából is szerencsés lenne. Jack is elrepülhetne Európába, és a feleségével együtt térnének vissza Amerikába.

Rainier herceg egyetértett Tucker atyával, hogy ezzel a taktikával eloszlatják az esküvı körül keletkezett félreértéseket. Megállapodtak, hogy egy bejelentésben közzéteszik, hogy az esküvı Monacóban lesz, áprilisban. Ugyanakkor megvétózta az atya javaslatát, hogy Margaret Kellyt elvigye Charlotte hercegnıhöz, és azt mondta, inkább a menyasszonyával szeretne lenni. Azt javasolta az atyának, hogy kísérje el a Nyugati-partra, hogy legalább az ı oldalán legyen egy pap, amikor Los Angelesbe megy. Tucker beleegyezett. Közben, ahogy leutaztak Los Angelesbe (átautóztak Louisianán, Texason, Új-Mexikón és Arizonán!) Rainier apja, Pierre herceg – aki az elején nem lelkesedett Grace Kellyért – Los Angelesbe repült, hogy jobban megismerje. Grace aggódott, hogy a munkája miatt nem lesz majd ideje a leendı apósára, de mindent elkövetett, hogy megkedveltesse magát. (Végül sikerült. Valójában Pierre annyira megkedvelte Grace-t, hogy emiatt Charlotte hercegnı, aki mindig ellenkezett a férjével, már a találkozásuk elıtt Grace ellen fordult.)

Pierre miatt az atya kiszorult a Bel Air-i házból, így összecsomagolt, és a Marymount iskola zárdájában keresett szállást magának. (A bátyjának írt levelében morgott is miatta, mert Gary Cooper felesége, Jack Warner, Rosalind Russell, Jane Wyman, Bing Crosby és Gábor Zsa Zsa helyett egy csomó apácával kellett beérnie.)

Grace Kelly a film végéig Los Angelesben maradt, mivel az elızı év Oscar-díj nyerteseként neki kellett átadnia a díjat a legjobb férfi fıszereplınek (a díjat Ernest Borgnine kapta a Marty-ért). Ez volt az utolsó nyilvános szereplése az esküvıje elıtt. Közben Rainier herceg, Pierre herceg és az atya március

16-án visszatért Monacóba, hogy megtervezzék az évszázad esküvıjét.

HARMADIK RÉSZ A házasság

Nyílt vizeken

1956. április 4-én az SS Constitution kihajózott a New York-i kikötıbıl, és a sőrő ködben elindult a 4000 mérföldes, nyolcnapos útjára Monaco felé. A hetvenfıs Kelly-csapat tagjait olyan sok riporter és ismerıs kísérte ki a kikötıbe, hogy a hajó csak negyvenöt perc késéssel tudott elindulni. A fedélzeten ott volt a Kelly-család és a barátaik (többek között három koszorúslány a hatból), és több mint száz újságíró – nem beszélve a többi utasról, akik ugyanazon a hajón mentek nyaralni. (Ezek az utasok elıször szerencsésnek gondolhatták magukat, de a Kelly-csapat és a média képviselıi hamarosan kiszorították ıket a fedélzetrıl. Az út végére a többségük azt kívánta, bárcsak elfogadták volna az American Export Line javaslatát, és egy másik hajón utaztak volna. Hatvanhat utas el is fogadta az ajánlatot.)

Grace titokban arról álmodozott, hogy elkerülhetik a sajtó figyelı tekintetét, és csendben összeházasodnak Rainier-vel. Nem értette, miért volt szükség a riporterekre a fedélzeten. Csakhogy ott voltak, neki pedig – az MGM megbízható sajtóügynökének a segítségével – foglalkoznia kellett velük. Egy pillanatra megállt a fedélzeten, belenézett a ködbe, és eltőnıdött azon, hogy vajon milyen világ vár rá Monacóban.

– Az utazás egy rémálom volt – mesélte késıbb. – Nagy volt a felfordulás, és mindenki hisztérikusan viselkedett. Az indulás napján még az anyámat is alig láttam.

Az újságíróknak nem engedélyezték, hogy az esküvıi vendégekkel beszélgessenek, akiket egyébként Jack Kelly költségére egytıl-egyig elsı osztályú kabinokban helyeztek el.

Indulás elıtt még tartottak egy sajtókonferenciát, ahol a riporterek és a fotósok olyan szorosan közrefogták Grace-t, hogy késıbb bevallotta, valósággal rettegett a fülsiketítı

kiabálásban. Amikor felkérték ıket, hogy tartsák távol magukat a színésznıtıl, annyira megsértıdtek, hogy bosszúból csupa kritikus hangvételő cikket írtak az eseményrıl.

Jack Kelly nem bírta elviselni a rossz sajtót. Véleménye szerint Rainier és Grace esküvıjének is az ı dicsıségét kellett volna zengenie. Ráadásul mindig is jó kapcsolatban volt a philadelphiai média képviselıivel – ezért is akarta, hogy az esküvıt két sajtókonferencián jelentsék be, és az egyik az ı otthonában legyen. Ragaszkodott hozzá, hogy Grace mutasson némi együttmőködést az újságírókkal, válaszoljon a kérdéseikre, és engedje magát fényképezni. (Késıbb Grace bevallotta, hogy megérdemelt volna egy kitüntetést az erıfeszítéseiért.) Jack a többi vendéget is bíztatta, hogy legyenek barátságosak a sajtosokkal, hogy kedvezı hangvételő cikkeket írjanak róluk.

Még Grace hajdani szobatársa, Prudy Wise is megkérte, hogy írhasson egy cikket az esküvırıl egy New York-i lapba. A közösen eltöltött évekre tekintettel Grace úgy érezte, nem utasíthatja vissza. Felszállás elıtt írt Prudynak egy levelet, melyben azt mondta, beleegyezik a cikkbe, de csak akkor, ha nem akar helyszíni tudósítást készíteni. (Szegény Prudy – még meghívót sem kapott!) Továbbá azt javasolta, hogy a cikk megjelenéséig ne árulja el senkinek, min dolgozik. (A látszat ellenére nem romlott meg a kapcsolatuk, és hosszú éveken át leveleztek egymással.)

Grace örömmel beleegyezett abba is, hogy beszédet mondjon a monacóiaknak a Monte Carló-i rádióban.

„Mélységesen meghatódva indulok el szülıhazámból, az Egyesült Államokból. Ugyanakkor nagy örömöt jelent számomra, hogy átadhatom amerikai barátaik üdvözletét a monacóiaknak. Akik ismerik a hercegséget, mindannyian vissza akarnak térni oda, és sokan örökre ott szeretnének maradni. Egy évvel ezelıtt én is ott voltam, most pedig visszatérek – s ezúttal

maradok. El szeretném mondani a leendı honfitársaimnak, hogy vılegényem, a herceg ré-

Nyílt vizeken vén megszerettem ıket. Úgy érzem, máris ismerem ıket, és azt kívánom, fogadjanak be a szívükbe, hogy megosszuk egymással az örömöt és a bánatot, a reményeinket és a vágyainkat.”

Az átkelés kellemesnek bizonyult. A kapitány fogadásán Grace-nek végre alkalma adódott elbeszélgetni a barátnıivel is. A vacsora után lementek a bárba, ahol Grace elmesélte nekik, hogy az esküvı elıtt Rainier valamilyen címet szándékozik adományozni neki. „De csak akkor, ha jól viselkedem”, tette hozzá. Gant Gaither elmondása szerint állandóan a herceget emlegette, és közben a karláncára erısített monacói húszfrankossal játszadozott.

Az utazás közben „Gracie-csapata” teljesen elkülönült a többiektıl. Esténként régi slágereket énekeltek, társasjátékot játszottak és pezsgıztek. Ennek ellenére Grace idınként egyedül indult sétálni a fedélzetre. Nehezen viselte, hogy el kellett válnia a hazájától, a családjától, a barátaitól és a karrierjétıl, és szüksége volt arra, hogy rendezze gondolatait.

Késıbb azt mesélte, hogy a fedélzeten tett sétái közben rádöbbent, hogy hirtelen se otthona, se hazája. Még nem monacói, de már nem is amerikai, és úgy érezte magát, akár egy hajótörött.

Ekkor hozzálépett Margaret, aki megragadta a lehetıséget, és megpróbálta tisztázni a dolgokat. Elnézést kért az újságcikkek miatt, és látszott rajta, hogy komolyan megbánta a nyilatkozatait. Ahogy kéz a kézben beszélgettek, Grace kifejezte az esküvıvel kapcsolatos aggodalmait. Akkor hosszan elbeszélgettek Rainier-rıl, és Grace bevallotta az anyjának, hogy bármi is történjen, sohasem szőnik meg szeretni a férjét. Az is

sokat jelentett számára, hogy végre bizalmasan elbeszélgethetett Margarettel, aki ez alkalommal felnıttként kezelte.

Az utazás és az esküvı elıtti rendezvények miatt a vendégek, különösen a hölgyek rengeteg ruhát vittek magukkal. Grace két teherautónyi bıröndöt vitt magával, tele ruhákkal. Eleanor Lambert divattanácsadó segített neki megvásárolni a több mint 25000 dollár értékő ruhatárát (ezenkívül még ott volt az MGM ajándéka is!), többek között egy 7000 dolláros cobolyprém bundát, egy 4000 dolláros nercbundát, és huszonkilenc pár cipıt.

A menyasszonyi ruhát egy koporsó alakú acélládában helyezték el – ez a hasonlat az MGM sajtosának, Morgan Hudginsnak köszönhetı, aki biztos akart lenni abban, hogy az újságírók véletlenül sem jönnek rá a ruha rejtekhelyére.

– Uramisten, ez tényleg úgy néz ki, mint egy koporsó – szörnyülködött Grace, amikor meglátta. Egyébként, amikor a ládát kiszállították az Ötödik sugárúti lakásukhoz, a kapus a sarki temetkezési vállalkozóhoz akarta küldeni a küldöncöt.

Egy adott pillanatban Jack Kelly, aki folyton hasznossá akarta tenni magát, lement a raktérbe, ahol felfedezte, hogy a „koporsó” fejjel lefelé áll. Minden követ megmozgatott, mire talált pár embert, akik segítettek a helyére rakni a ruhásládát. Amikor Jack elmesélte a lányának a történteket, Grace csak annyit mondott, hogy ha nem sikerül végre aludnia, abban a ládában kell majd partra vinni.

Monaco kikötıje nem volt alkalmas egy ilyen hatalmas óceánjáró befogadására, így a Constitution távolabb horgonyzott le, és az utasokat kisebb csoportokban szállították a partra.

A hajón Grace, a barátai és a családja úgy érezték, nagyon hamar elrepült az idı. Elalvás elıtt Grace minden este hosszú levelekben számolt be Rainier-nek a nap eseményeirıl. Ezeket

nem küldte el, hanem úgy gondolta, majd személyesen adja át a hercegnek.

Az utolsó este Grace jó barátnıje, Bettina Campbell (nem azonos azzal a Bettina Campbellel, aki a palotában dolgozott Grace-nek) elment hozzá, hogy elbúcsúzzon tıle.

– De hiszen holnap találkozunk – tiltakozott Grace zavartan. – Igen, de holnap minden más lesz – felelte Bettina

szomorkás hangon. – Egy új világ vár rád, Gracie. El akartam búcsúzni tıled ebben a világban, amelyet mindketten ismerünk.

– De drágám – kezdte Grace könnyes szemmel – az új világot is megismerjük majd – mondta, és megölelte Bettinát. – Sohasem felejtelek el, hiszen a barátnım vagy. És sose felejtem el a veletek töltött, csodás életet. Mondjunk csak annyit, hogy „jó éjszakát”. Nem akarok istenhozzádot hallani.

A hercegnı érkezése

1956. április 12-én a monacóiak azúrkék reggelre ébredtek. Bár a Földközi-tenger nyugtalan volt, nem állíthatta meg a leendı hercegnı üdvözlésére sietı hajókat és csónakokat, és egyesek még zenekarokat és énekeseket is vittek magukkal a fedélzeten. Mivel mindenki más hangnemben énekelt, az eredmény éktelen zenebona lett. Közben a levegıben fényképészekkel megpakolt helikopterek köröztek, egyik-másikból üdvözlı szalagokat lógattak ki.

Pontosan 10:30-kor a herceg frissen festett fehér vitorlása, a Deo Juvante II. (Isten segítségével) felbukkant a belsı kikötıben. A Herkules-öblön át a Constitution üdvözlésére sietett. Grace a fedélzeten állt, és a szemerkélı esıben olyan volt, akár egy látomás. Sötétkék, háromnegyedes ujjú ruhát és fehér sálat viselt. Fehér kesztyője és a fehér organdi és svájci-csipkés, széles karimájú kalapja a fotósok bosszúságára

majdnem teljesen eltakarta az arcát. Szerénynek és szőziesnek tőnt.

– Látom! Nézzétek, ott van! – mondta Grace a szüleinek, amikor végre észrevette a hajó orrában a herceget. Rainier sötét öltönyt és nyakkendıt viselt. Grace izgatottan integetett neki, hiszen már majdnem egy hónapja nem látták egymást. Válaszképpen a herceg kihúzta magát – Grace szemében vonzóbb volt, mint valaha –, és feszesen tisztelgett. Grace boldogan elmosolyodott.

Amikor a Deo Juvante II. végre a hajójuk mellé ért, a hajó legénysége is köszöntötte Rainier-t. A protokoll szerint Grace-nek kellett; odamennie a herceghez. Ahogy a két hajó közé lefektették a pallót, Grace – nyomában a mosolygó szülıkkel – óvatosan a herceghez lépett, és kinyújtotta feléje a kezét:

– Drágám – mondta Rainier-nek, aki megragadta a kezét, és finoman megcsókolta. Amikor mindenki visszament a fedélzetre, a herceg megragadta a kormánykereket, és a hajójával körbejárta a Constitutiont. Az uralkodó pár integetett, mire a húszezer fıs, monacóiakból, újságírókból és turistákból álló tömeg még hangosabban éljenzett. Ahogy a vitorlás Monaco belsı kikötıje felé tartott, Rainier átkarolta a menyasszonya vállát.

Monaco hegyei mintha egyenesen a kék tengerbıl emelkednének ki. A part közelében hihetetlenül szép látvány fogadja az odalátogatókat, és mindent eláraszt a fény.

A fehér part mentén szokatlanul csendes a víz, melyen csónakok és karcsú vitorlások ringatóznak. Az éttermekben és bárokban mindenütt napbarnított és mosolygós emberek.

Ki ne akarna itt élni? A múlt század elejére a kaszinók több mint 50 millió frankot termeltek évente. Monaco olyan gazdagságnak örvend, hogy az alattvalóknak már az 1880-as évek óta még adót sem kell fizetniük. (Mivel Rainier dédapja

nem akarta, hogy a monacóiak a szerencsejáték miatt adósságba keveredjenek, a hercegségben számukra tilos a szerencsejáték.) Továbbá nem kell fizetniük ingatlan- vagy örökösödési adót, nincs kötelezı katonai szolgálat, nincs munkanélküliség, csak jókedv és napsütés. Monaco több milliomossal dicsekedhet, mint a világ bármely más országa. És mindez egy alig egy négyzetmérföldes területen található.

Grace érkezése tiszteletére megszólaltak a szirénák, és a levegıt huszonegy ágyúlövés remegtette meg. Egy helikopterbıl több ezer piros és fehér szegfőt szórtak az ünneplı tömegre – Aristotle Onassis ajándékát.

Miután a vitorlás kikötött, Pierre herceg és a monacói hivatalos szervek vezetıi is Grace üdvözlésére siettek.

Egy óra múlva a herceg és Grace elhagyták a hajót, és válaszoltak az odasereglett újságírók kérdéseire. Az interjúkat követıen beszálltak a herceg zöld Chryslerébe, és elindultak a palota felé. A palotában a vörös egyenruhás, fehér kesztyős díszırség köszöntötte ıket. Ahogy kiszálltak, megszólaltak a harsonák, és Rainier bevezette hercegnıjét az új, 220 szobás otthonába. Miután köszöntötték a személyzetet, Tucker atyával és a Kelly-házaspárral együtt a kápolnába siettek.

A hálaadó ima után Grace szüleit felkísérték a második emeleti lakosztályukba, ahol Jack máris elkezdett panaszkodni a sok lépcsıre. Zavartan megjegyezte, hogy segítség nélkül képtelen eligazodni a zegzugos folyosókon.

Margaret és Jack Kelly a Herkules-galérián keresztül Grace zöld lakosztályába léphetett. A falakat zöldszínő selyemtapéta borította, melyhez tökéletesen illett az antik bútorok zöld kárpitozása. A hálószoba mellett volt a rózsaszínő márványból készült hatalmas fürdıszoba, szemben pedig egy dolgozószoba és a társalgó. Az egész lakosztály tele volt liliommal, szegfővel, tulipánnal és rengeteg rózsával.

– A bıröndök kicsomagolása az valóban vicces volt – emlékszik vissza Virginia Darcy. – Gracie örök életében takarékos volt, és még mindig felvette a középiskolában és a fıiskolán viselt ruháit! Annyi régi cipıt vitt magával, hogy nem hittem a szememnek! Megkérdeztem tıle, hogy mit akar ezekkel, mire azt felelte, hogy jók lesznek még, ha a palota kertjében sétálgat. Erre én azt mondtam: „Istenem, Grace, könyörgök, vegyél pár új cipıt magadnak! A palotában mégsem viselheted ezeket a tízéves cipıket!” Ezenkívül még lepedıket és törölközıket is csomagolt. Lepedıket és törölközıket! Mintha a palotában nem lenne elegendı ágynemő!

Késıbb Grace ezt mesélte Virginiának: – Istenem, Virginia, annyira zavarban vagyok. Nekifogtam

kicsomagolni a holmimat, mire hirtelen ott termettek a szobalányok, hogy segítsenek. Olyan kínos volt, hogy legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Ott kellett állnom, míg kicsomagolták a régi cipıimet, a lepedıket és a törölközıket. Így hát azt mondtam nekik: Ó, ezeket a Vöröskeresztnek hoztam. Az egyikük úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem, hogy képes voltam Amerikából elhozni, hogy a Vöröskeresztnek adományozzam. Még szerencse, hogy nem mertek kérdezısködni. Az egyik szobalány utasította a többieket, hogy azonnal szállítsák el a holmikat a Vöröskeresztnek. Ennek ellenére – tette hozzá Grace –, ahogy vitték kifelé a dolgaimat, cseppet sem örültem annak, hogy meg kell válnom a régi jó cipıimtıl.

– Nagyon jót nevettünk ezen a történeten – mondta erre Virginia. – Ez annyira jellemzı Gracie-re.

Grace új családja

Rainier herceg szerette volna, ha a Kelly- és a Grimaldi-család

jobban megismerik egymást, így Grace érkezése napján ebédet adott a nıvére, Antoinette hercegnı otthonában, Eze-ben. A kis francia falu félúton Monaco és Nizza között található.

Készülıdés közben Grace megkérdezte Madge Tivey-Faucont (a Grace-szel egykorú ausztrál nı a palota etikett-szakértıje volt, és rövidesen Grace udvarhölgyeként alkalmazták), hogy az érkezésekor viselt hatalmas kalapja megfelel-e az ebédre. Madge rápillantott a túlméretezett kalapra, és elsápadt.

– Ó, nem hiszem – jelentette ki elhaló hangon. Lerítt róla, hogy komoly fenntartásai vannak a leendı

hercegnıvel szemben. Grace késıbb kiderítette, hogy Madge a Szőz jegyében született, és azonnal rosszat sejtett.

– A Skorpiók és a Szüzek nem jönnek ki jól egymással – mondta Grace. – Ebbıl baj lesz. – Grace-t most sem hagyták cserben az ösztönei – Madge valóban sok problémát okozott.

Az ebéd sajnos nem sikerül valami jól. Természetesen Rainier elvált szülei, Pierre de Polignac herceg és Charlotte hercegnı is jelen voltak. Eredetileg Pierre ellenezte, hogy a fia feleségül vegye Grace-t, de a Los Angeles-i látogatása során annyira megkedvelte, hogy most már szívbıl lelkesedett a házasságért.

Charlotte – akit a családtagok „Mamou”-nak is szólítottak, a sofırjével, René Gigier-vel érkezett, aki testhez simuló, fehér egyenruhát viselt. Ami azt illeti, Gigier hírhedt ékszertolvaj volt, mielıtt bekerült volna Charlotte háztartásába. A hercegnı gyakran alkalmazott feltételesen szabadlábra helyezett börtöntöltelékeket.

– Arra gondoltam, a jó levegı és a napsütés jót tesz majd neki – magyarázkodott Charlotte. – A börtönévek ártottak az egészségének. (Pár nap múlva kiderült, hogy két vendégnek ellopták az 58000 dollár értékő ékszereit.)

A család nem lepıdött meg Charlotte és a sofır különös kapcsolatán. A válása után Charlotte-nak volt néhány viharos románca, melyek közül az egyik kis híján tragédiába torkollott, amikor a férfi – egy orvos – el akarta hagyni. Charlotte kivette a párnája alól a fegyverét, és rálıtt; a férfi szerencsére idıben a padlóra vetette magát, így sikerült elkerülnie a halálos golyót.

Amikor Charlotte meghallotta, hogy a volt férje milyen jó véleménnyel van Grace-rıl, azonnal eldöntötte, hogy Grace nem méltó arra, hogy a fia felesége legyen. Ettıl fogva nem kedvelte Grace-t, és érzéseit nem rejtette véka alá.

– Amikor kezet fogtak – mesélte Rainier unokaöccse, Christian de Massy, aki szintén jelen volt az ebéden –, Mamou-n látszott, hogy nem örül a leendı családtagnak. – A következı évek során Grace megpróbálta elnyerni az anyósa jóindulatát, de nem járt sikerrel.

Rainier nıvére, Antoinette hercegnı (akit alacsony termete miatt a családban „Pici”-nek hívtak) is jelen volt. Akkoriban különvált a férjétıl, és nyílt viszonyt, kezdett Jean-Charles Ray-jel (egy monacói kormányhivatalnokkal, akihez késıbb hozzá is ment). Már a kezdettıl fogva ellenezte a házasságot, és Grace akaratlanul is tovább rontott a helyzetén, amikor megkérte Antoinette-tet, hogy legyen a koszorúslánya. Még a többi koszorúslány ruhájával megegyezı színő sárga ruhát is hozott a leendı sógornıjének Amerikából. Csakhogy Rainier nıvéreként Antoinette-nek esze ágában sem volt elvállalni a koszorúslányi szerepet, és mélységesen sértette, hogy egy kalap alá veszik Grace amerikai barátnıivel.

– De hiszen Amerikából hoztam magammal ezt a ruhát – kiáltott fel Grace, amikor elmondták neki, hogy mennyire megsértıdött a hercegnı. – Csak kedves akartam lenni. – Ettıl fogva szegény Grace mindig megtapasztalta Antoinette rosszindulatát.

Antoinette-nek az volt a véleménye az öccse esküvıjét illetıen, hogy „Még két évig sem fog tartani. A Grimaldi-házasságok ritkán tartanak tovább.”

Tulajdonképpen a két sógornınek lett volna közös témája, mivel Antoinette már évek óta ellenségeskedett az anyjával. Szők családi körben már nem is vették maguknak a fáradságot, hogy leplezzék érzelmeiket. A hercegnı az anyjának köszönhette, hogy olyan frusztrált és bizonytalan felnıtt lett belıle. Grace-nek legalább sikerült kitörnie, és a színészetben megvalósítania önmagát. Antoinette-nek azonban nem volt menekvése ebbıl a szomorú környezetbıl.

A hasonlóságok ellenére Grace és Antoinette sohasem keresték egymás társaságát. Emellett Antoinette-nek más oka is volt az ellenségeskedésre: most, hogy a bátyja megnısül, másodhegedős lesz az udvarban.

Ahol csak egyetlen személy, Rainier mostohaanyja, Ghislaine hercegnı állt Grace mellé. Ghislaine Rainier nagyapjának, Louis-nak a harmadik felesége volt, és egykor ı is színésznı volt (Ghislaine Brulle néven). Sok évvel azelıtt csúnyán összeveszett Rainier-vel, amikor a herceg megtámadta a nagyapja végrendeletét. A nagyapja a vagyona felét (több millió frankot) Ghislaine-re, a másik felét pedig Rainier-re, az anyjára és a nıvérére hagyta. Rainier élt a hatalmával, és zároltatta a vagyont, majd megtámadta a végrendeletet, és a bíróság végül semmissé nyilvánította. (Az ítéletet azzal indokolták, hogy a nagyapjának nem volt joga a színésznı feleségére hagyni a vagyont, mivel az nem a személyes, hanem az udvar tulajdonát képezte.) Szegény Ghislaine-nek be kellett érnie egy szerény jövedelemmel és azokkal az ékszerekkel és ajándékokkal, melyeket a házasságuk ideje alatt Louis-tól kapott. Ezenkívül megengedték neki, hogy a palotában lakjon, amit egy ideig el is fogadott, bár soha többé nem állt szóba

Rainier-vel. Az ellenségeskedés ellenére a herceg nem tiltotta meg Grace-nek, hogy Ghislaine-nel barátkozzon. Talán arra gondolt, hogy a színészi múltjuk miatt jobban megértik egymást.

Bár Grace hallott ezt-azt a Grimaldik belviszályairól, mégsem számított arra a hővös fogadtatásra, amiben ı és a családja részesült. Igaz, hogy az anyja sem volt nagy segítségére, amikor vállon veregette Rainier anyját, és azt kiáltotta:

– Üdv. Ma Kelly vagyok. – Az is igaz, hogy talán már ez sem számított

Szerencsére – vagy sajnos – az új környezet annyira elvonta Grace Kelly figyelmét, hogy nem mérte fel, leendı rokonai mennyire megnehezíthetik majd az életét. Ha tudta volna, talán egyenesen visszarohan a Constitution fedélzetére, és Hollywoodig meg sem áll.

Közben úgy tőnt, a családja jól érzi magát, és nem érzékeli a feszültséget. Jack Kellyt teljesen elbővölte a háta mögött álló lakáj.

– Olyan díszes az egyenruhájuk – mondta lelkesen –, mint a tábornokoknak.

Az újságírók mindenkit felkutattak, akit meginterjúvolhattak az esküvıvel kapcsolatban, és ennek érdekében a szélsıséges megoldásoktól sem riadtak vissza. Például az egyikük a herceg autója elé vetette magát, amikor Rainier hazafelé tartott a nıvérénél rendezett ebédrıl. Rainier-nek sikerült idıben lefékeznie, de a riporter csak egy hajszállal kerülte el a gázolást. Grace egyáltalán nem vette jó néven a történteket. A hátsó ülésen utazó Jack olyan dühös lett, hogy Margaret alig bírta féken tartani. Közben Rainier kiszállt és megpróbálta útját állni a harcias riporternek. Mire visszaszállt az autóba, ı is olyan ideges lett, mint Jack. Ezután a herceg kiadott egy nyilatkozatot, melyben kijelentette, hogy „A jó modornak megvannak a

szabályai, és ezeket nem illik átlépni. Márpedig most ez történt”. Rainier úgy határozott, hogy a polgári szertartásra mindössze három fényképész kap belépıt, de a partira már senkit sem volt hajlandó beengedni. A döntést hatalmas elégedetlenség fogadta. Jack („Majd beszélek a fiatalemberrel. Meg kell tanulnia, hogyan bánjon el az ilyenekkel.”) és Tucker atya (aki „elkényeztetett fiú”-nak nevezte a herceget) egyaránt negatívan reagáltak.

Az újságíróval történt incidens után D'Orazio, a testır hallotta, ahogy az atya elbeszélget Rainier-vel.

– Idehallgasson, fiam. Fenségednek minden nap nyilatkoznia kell a sajtónak, különben a történelem legnagyobb cirkuszában lesz részünk.

– Nem teszem meg, atyám – ellenkezett Rainier, majd hozzátette, hogy az a hét már amúgy is a „történelem legnagyobb cirkuszává fajult”.

– Akkor figyeljen ide. Grace-nek el kell majd viselnie – mondta Tucker, majd hozzáfőzte, hogy Grace „egy sztár, akinek nem idegen az ilyesmi”. Úgy tőnik, már az atya sem vette észre, milyen nehéz helyzetben volt Grace.

– Nem látja, mennyire el van keseredve? – kérdezte Rainier. – Élete legrosszabb, nem pedig a legszebb napjának néz elébe.

– Ugyan, ne viselkedjen már ilyen gyerekesen – torkollta le a káplán a herceget, majd azt mondta, hogy „hamarosan vége lesz”.

– Emlékszem, mennyire furcsállottam, hogy egy pap így beszél a herceggel – mondta D'Orazio. – De aztán arra gondoltam, hogy nekik ez bizonyára így természetes. Rainier egy darabig csak állt ott, és a körmeit harapdálta.

– Késıbb láttam, hogy Grace odamegy az atyához, és megkéri, hogy beszéljen a herceg fejével, mert szerinte a dolgok kezdenek kicsúszni az irányítása alól.

Rainier végül beleegyezett, hogy naponta háromszor lefényképezzék ıket, bár naivan azt hitte, hogy a lapok majd egyeztetnek vele a képeket illetıen.

Az ebédet követı néhány nap lázas tevékenységgel telt, amit leginkább a hurrikánra lehetne hasonlítani, ami egyenesen a jegyesek felé tartott. Az esküvı elıtti napokban Antoinette és Charlotte hercegnık is a palotában laktak Grace-szel és a szüleivel, így „közelebb” kerülhettek egymáshoz. Rainier bölcsen távolmaradt, és a St.-Jean-Cap-Ferrat-i Villa Ibériába költözött.

Mivel az alig egy négyzetmérföldnyi területen majdnem 1500 újságíró zsúfolódott össze, a helyzet egyre elviselhetetlenebbé vált. A szertartást kilenc ország tévéállomása közvetítette. A helyzetet Grace életrajzírója, Steven Englund írta le a legtalálóbban, amikor megjegyezte, hogy az újságírók „nyolcszor annyian voltak, mint a monacói hadsereg, beleértve a Franciaországból küldött tartalékosokat”.

Mielıtt Philadelphiában bejelentették volna az eljegyzésüket, Rainier úgy tervezte, hogy egy fizetett fényképésszel dokumentáltatja az eseményeket. Grace ügyvédje, Henry Jaffe és az ügynökei, John Foremann és Jay Kanter alig bírta meggyızni, hogy az eljegyzés fontos hímek számít, és a média mindenképpen beszámol a történtekrıl, tehát bölcsebben teszi, ha együttmőködik a sajtóval. Rainier nagy nehezen beadta a derekát. Talán arra gondolt, hogy az esküvı és az eljegyzés két külön dolog, mivel a szertartás az ı felségterületén zajlik, ahol az ı szava a döntı. Nagyobbat nem is tévedhetett volna. Ráadásul a monacói sajtóiroda csupán egyetlen, tapasztalatlan újságíróból állt, aki csak franciául beszélt.

Sajnos Rainier sem volt képes megakadályozni a palotából kiszivárgó híreket. A kíváncsi olvasók többek között megtudhatták, hogy Jack Kelly folyton eltévedt, és végül egy

limuzinnal egy barátja szállodájához vitette magát, hogy lezuhanyozhasson végre.

Az esküvı közeledtével a sok fogadás és a sajtó követelızései miatt Rainier egyre ingerlékenyebbé vált. A hírek szerint fogfájástól szenvedett, de valójában az elıkészületek merítették ki.

A dél-franciaországi legénybúcsú már valóságos felüdülésnek számított, de a sajtó ezt is alaposan kivesézte, amikor kiderült, hogy Tucker atya nem szerepelt a meghívottak között. Azt állították, hogy a hercegnek elege lett abból, hogy az atya folyton a rivaldafényben akar sütkérezni, de az igazság az, Rainier azért nem hívta meg, mert tudta, hogy egy pap jelenléte a legénybúcsún még nagyobb médiaszenzációt okozott volna.

A parti estéjén Rainier táviratot kapott Nagy-Britannia királynıjétıl, II. Erzsébettıl, aki sajnálkozását fejezte ki amiatt, hogy nem tud megjelenni az esküvın. Késıbb egy aranytálcát küldött nászajándékba. A herceg megsértıdött. Szuverén állam uralkodójaként megérdemelte volna, hogy a királynı megtisztelje a jelenlétével, vagy legalább a húgával, Margittal képviseltesse magát. A királynı gesztusa híven tükrözte a világ, vagy legalábbis a többi uralkodó hozzáállását. Akkoriban Monacót az egész világ egyetlen drága és hatalmas kaszinónak tekintette, és az uralkodó család folyton a címlapokon szerepelt a viszálykodások miatt. Ha a Grimaldik egy nagy és erıs ország élén álltak volna, talán a botrányaikat is jobban elnézték volna.

Eisenhower elnök a szállodatulajdonos Conrad Hiltonnal képviseltette magát. Hilton azt mondta, fogalma sincs, miért esett rá az elnök választása, hiszen még csak nem is ismeri a herceget. Ennek ellenére boldogan teljesítette a küldetést; igaz, hogy sem a Fehér Ház, sem a saját részérıl nem vitt magával nászajándékot.

A Kelly-házaspár nehezen palástolta csalódottságát.

– Hát persze, hogy zavar! – jelentette ki Margaret egy újságíró jelenlétében. – Már az is elég rossz, hogy nem jött el. De még ajándékot sem küldött? Legalább elküldhetett volna valakit egy kávéskannáért, az isten szerelmére!

Grace megpróbálta figyelmeztetni az anyját, és a hallgatózó riporter felé intve odasúgta:

– Anya, ne elıtte. Az Associated Press másnapi beszámolójában már meg is

jelentek Margaret Kelly szavai.

Sáskák!

Grace Kelly számára az angol királynı vagy az amerikai elnök távolmaradása olyan dolgok voltak, melyek ellen semmit sem tehetett. Megvoltak a saját feladatai, és ı igyekezett kitőnıen teljesíteni azokat. A feszültségtıl olyan karikás lett a szeme, hogy napszemüveget kellett viselnie, nehogy oly nyúzottan fényképezzék le. Tucker atya elmagyarázta Grace-nek a ceremónia menetét, és Grace komoly arccal, szélsebesen jegyzetelt, mintha valami bonyolult Hitchcock-film jelenetére készült volna.

Ugyanazon a napon a Scripp-Howard hírügynökség újságírója, Fred Sparks különösen zavaró riportban számolt be a palota aggasztó állapotáról. „Nem szeretnék tanácsokat adni Grace-nek, de azt javaslom, álljon meg és hallgasson rám, mielıtt elkezdene álmodozni a márványcsarnokokról. Azokban a bizonyos monacói márványcsarnokokban nincs központi főtés, a vízvezetékek aggasztó állapotban vannak, a bútorok muzeális, porlepte darabok”, írta.

Charlotte Winston nyolchónapos terhes volt, tehát nem tudott részt venni az esküvın. Amikor elolvasta a cikket, ijedten telefonált Grace-nek, de nem tudta elérni. Több üzenetet is

hagyott a részére, mire Grace visszahívta. Charlotte szerint Grace a teljes kiborulás határán volt.

– Olvastad, mit írnak? – kérdezte. – Azok a nyomorult riporterek. Mindent tönkretesznek. Úgy ránk telepedtek, mint a sáskák. Hál’ istennek, nem vagy itt.

– Gracie – mondta Charlotte. – Cseppet sem tetszik a hangod. Grace azt felelte, hogy már kész idegroncs. Aztán elmesélt egy sor történetet, és megjegyezte, hogy az MGM állításával szemben, akik „az évszázad esküvıjének” állították be az eseményt, valójában „az évszázad karneválja” valósult meg Monacóban. Majd azon siránkozott, hogy egész életében ebben a kis országban kénytelen élni.

– Tudod, milyen klausztrofóbiám lett ezen a helyen? – kérdezte.

– Mit fogsz tenni, Gracie? – kérdezte Charlotte. – Szerinted mit fogok tenni? – vágott vissza Grace, tıle

szokatlanul csípıs modorban. – Az egész istenverte világ arra vár, hogy férjhez menjek. Nem igazán van választásom. – Aztán hozzátette, hogy most már tudja, hogy Philadelphia talán sokkal jobb helyszín lett volna, és az apja is könnyebben kézben tarthatta volna a pennsylvaniai médiát. – Meglepett, hogy Rainier még a saját embereit sem képes irányítani, hát még a külföldi riportereket – fejezte be csüggedten.

A polgári szertartás

Rainier Grimaldi herceg és Grace Kelly 1956. április 18. reggelén a palota tróntermében polgári szertartáson esküdött egymásnak örök hőséget. A tróntermet csak a leghivatalosabb állami alkalmakkor szokták használni, és utoljára 1920. március 19-én Rainier szülei házasodtak össze itt.

A teremben körülbelül százan fértek el. Mivel a helyi méltóságok mellett huszonöt ország képviselıi is jelen voltak, rajtuk kívül már csak a legközelebbi családtagok és barátok lehettek jelen. Természetesen Grace New York-i barátnıi is ott voltak. Grace tankja Peggy nıvére volt.

A húga, Lizanne bármelyik pillanatban szülhetett, így ı volt az egyetlen családtag, aki távol maradt.

A szertartásra csupán egyetlen tévéstábot engedtek be, s az 30 millió nézınek közvetítette a félórás szertartást Európa-szerte. Mindenki ült, amikor Grace és Rainier belépett az arannyal és vörös bársonnyal díszített trónterembe, vagyis a Salle du Throne-ba. A hercegen zsakett, gyöngyszürke mellény és szürke csíkos nadrág volt. Grace apró galléros rózsaszín-bézs, csipkés tafota kosztümöt viselt, lábszárközépig érı szoknyával. A felsı rész háromnegyedes ujjú volt. A kosztümhöz illı selyem körömcipı volt rajta, kezén kecskebır kesztyő. Karima nélküli organza kalapja szabadon hagyta az arcát. A kalap jobb oldalát textilvirágok díszítették. Visszafogott és elegáns volt, de arcán meglátszott az elmúlt hetek állandó feszültsége.

A szertartás megkívánta, hogy egymással szemben foglaljanak helyet a magas támlájú aranyozott székeken. A trónt eltávolították, és a helyét hatalmas liliomcsokrok foglalták el. Ahogy egymással szemben ültek, úgy tőnt, mintha alig ismernék egymást. Valójában mindketten rendkívül feszültek voltak, és alig pillantottak egymásra.

Különösen Rainier takarékoskodott az érzelemnyilvánítással. A szertartás elıtt figyelmeztette Grace-t, hogy az ı pozíciójában nem mutathatja ki személyes érzéseit, és ne érezze rosszul magát, ha hővösnek és távolságtartónak találja. Az uralkodótól rossz néven veszik, ha nyilvánosan kimutatja érzelmeit – ez már évszázadok óta így van, és nem fog változni.

Nem lesznek könnyek, sem csókok, és ettıl Grace-nek is tartózkodnia kell.

A szertartás alatt Grace Rainier-re pillantott, aki egyenesen elıre tekintett. Grace figyelte, ahogy a herceg megigazítja a gallérját, a körmét nézegeti, majd megsimítja a bajuszát. Grace elkapta Peggy tekintetét, és a két nıvér egymásra mosolygott. Egy pillanatig úgy tőnt, alig bírják visszafojtani a nevetésüket.

Bár másnap pazar egyházi ceremónia következett, a monacói törvények megkövetelték a polgári esküvıt, melyet a polgármester vagy más hivatalnok tart meg. Ebben az esetben Marcel Portainer bíró, Monaco államminisztere töltötte be ezt a tisztet, és ı volt az, aki felolvasta Rainier 142 címét is. Grace-nek most már 134 címe volt. İ volt a világ legrangosabb asszonya: két hercegi, egy vikomti, nyolc grófi, négy márki és kilenc bárói rangja volt. (Ezenkívül még 110 más címmel is rendelkezett, amit egyszerően „Lady”-nek fordíthatnánk.) Grace és Rainier feleleteit (ami legtöbbször oui volt) alig lehetett hallani. A trónterem levegıje a sok ember miatt párás, sőrő és nehéz volt.

A szertartás után mindenkit megrohantak az újságírók. – Mi a véleménye az új vejérıl? – kérdezte az Associated

Press riportere Jack Kellytıl. – Kicsoda? Ray? Nos, kedves fiúnak tőnik – felelte Jack. –

Ha feleannyira kedves, mint a másik két vejem, elégedett leszek. Tudja, mi Raynek hívjuk.

– Ezzel a házassággal ön is kapott valamilyen rangot? – kérdezte a riporter.

– Nem hiszem – mondta Jack. – Csak a schuylkilli csapat patrónusa szeretnék lenni. Ott eveztem. A fiam is. Tudja, a Kelly-család ugyanolyan híres, mint a Grimaldik. Írországban minden Kelly egy király. Az amerikai forradalomban több mint hatszáz Kelly halt meg. Mindenhová elmentek, hogy

harcoljanak a britek ellen. Két ısöm azért ment Amerikába, hogy harcoljon a forradalomban, majd hazatértek Írországba.

A polgári szertartás és a filmezés jelezte, hogy hosszú napnak néznek elébe; a vendégeknek a La Condamine melletti kávézóban szolgálták fel az ebédet; majd délután 4-kor fogadást adtak 3000 monacói lakosnak, akiket a palota udvarában megkínáltak a különleges esküvıi tortával és borral. A monacóiak egyenként kezet fogtak Grace-szel, akinek kissé furcsa lehetett ez a helyzet, hiszen úgy nézett ki és úgy is viselkedett, mint egy hercegnı, de valójában még mindig egy szerepet játszó hollywoodi színésznı volt – igaz, jól játszotta a szerepét. A monacóiak azonban az új hercegnıjüknek tekintették, és ehhez minél hamarabb hozzá kellett szoknia.

Grace szüleit láthatóan meghatotta az emberek viselkedése, és úgy csüggtek a lányukon, mintha örökké ı lett volna a kedvenc gyermekük. Amikor egy riporter megkérdezte Jacket, hogy számára milyen érzés, hogy a monacóiak ennyire szeretik Grace-t, elcsukló hangon azt felelte:

– Kérdezze késıbb, amikor tudok beszélni. Az április 18-i szerda este a „Sztárok a hercegnınek

táncolnak” címő balettelıadással ért véget, melyet a pazar Operaházban szerveztek. A díszesen kiöltözött és felékszerezett vendégek mindegyike jelen volt, amikor megérkezett a hercegi pár, és csak akkor távozhattak, amikor a herceg és felesége elhagyták a királyi páholyt, majd lesétáltak a vörös szınyeggel borított fehér márványlépcsıkön, és beszálltak a fekete limuzinba.

Grace egy fehér, hímzett organdiruhát, hosszú fehér kesztyőt és fehér nercstólát viselt, és a fényben pompásan ragyogtak a gyémántjai – a herceg ajándéka. Mivel Monacóban nincs korona, Grace gyémánt tiarát is viselt. (A francia forradalom

ideje alatt valaki ellopta a koronát, és azóta babonából sohasem készíttettek másikat.)

Ezen az estén Grace leghatásosabb viselete a vörös-fehér szalag volt, amelyet a jobb vállától a bal csípıjéig átvetve tőztek a ruhájára. Ez Monaco legmagasabb kitüntetése, a Szent Károly-szalag volt, melyet a herceg a tisztelete és szerelme jeléül adományozott neki egy zártkörő ceremónia keretén belül.

Ahogy a királyi páholyban álltak, a hatalmas zenekar eljátszotta az amerikai és a monacói himnuszt. Aztán a tapsviharban Rainier bemutatta a hercegnıjét. Grace kihúzta magát, és elmosolyodott, ahogy a több száz arcra nézett. A szülei, a fivére és a nıvére is velük voltak a páholyban.

A tömegben ott voltak a hőséges barátnık, akik a koszorúslányai lesznek, mint például Maree, Rita és Carolyn. Még a philadelphiai fogorvosa is jelen volt, nem beszélve a dadájáról; az újságíró Rupert Allan; a hollywoodi ügynöke, Jay; az MGM publicistája; az MGM-es fodrásznıje, Virginia Darcy, aki alig bírta abbahagyni a sírást; mindazok, akik évek óta ismerték és szerették Grace Kellyt, akik nemcsak Oscar-díjas színésznıként, hanem most már İfelsége a monacói hercegnıként is láthatták.

Az esküvı

Ragyogó reggel köszöntött be 1956. április 19-én, a „menyasszony napján”. A római-katolikus Szent Miklós-katedrálisba hatszáz vendéget vártak a modernkori történelem legtöbbet reklámozott esküvıjére. A katedrálissal szemközti kikötıben horgonyzó hadihajók már kora reggel ágyúlövésekkel üdvözölték a régóta várt napot.

A templomot évek óta most takarították ki elıször, és végre megszabadultak az évtizedes kacatoktól. A liliommal feldíszített

Szent Miklós-katedrális most már igazán méltó helynek bizonyult Monaco történetének egyik legfontosabb eseményére.11 A vendégek között olyan hírességek voltak jelen, mint a különleges alkalmakról tudósító Gloria Swanson, David Niven és családja, Aristotle és Christina Onassis. Ava Gardner Madridból repült át, és az a Rupert Allan kísérte el, aki az 1955-ös Cannes-i Filmfesztivál idején annyira ragaszkodott hozzá, hogy Grace ellátogasson Monacóba. (Sok évvel késıbb, 1989-ben Rainier a Chevalier de l'Ordre de Grimaldi – a Grimaldi-rend Lovagja – a hercegség egyik legmagasabb kitüntetését adományozta Allannak.)

Elızı este Grace arra számított, hogy a herceg karjaiban alhat. A Rainier-rel együtt töltött éjszaka bizonyára helyreállította volna a lelki egyensúlyát, de nagyot csalódott, amikor kiderült, hogy külön hálószobában helyezték el ıket. Rainier elmagyarázta neki, hogy az alattvalói szemében csak az egyházi szertartást követıen számítanak házasoknak. Grace azt mondta, hogy „ez teljesen Viktória-korabeli”, ennek ellenére egyedül aludt a pazarlóan túlméretezett szobában. Talán túlságosan kimerült volt, hogy vitatkozzon. Az esküvı reggelén a szeme alatt sötét karikák árulkodtak a kimerültségérıl.

Reggel 10-kor 30 millió tévénézı láthatta, ahogy az elégedett apja karján Grace Kelly belép a katedrálisba. Az MGM tervezıje, Helen Rose csodás kreációját viselte, és sugárzóan gyönyörő volt. A magas nyakú, hosszú ujjú, bı aljú ruha kb. 40 méter brüsszeli csipkébıl és selyemtafotából készült. A csipkeszegélyes fátyolba gyöngyöket és narancsvirág szirmokat varrtak, és teljesen elfedte az arcát, míg hátul a 11 Az esküvı 500000 dollárnak megfelelı összegbe került a hercegségnek. Arról is beszámollak, hogy a herceg 450000 dollár értékben emlékbélyegeket adatott ki a hercegi párról, ami még ma is megtalálható az Internet eBay weboldalán!

derekáig leomlott. Kezében egy apró, a ruhájával megegyezı anyaggal borított fehér bibliát tartott egy kis gyöngyökkel kirakott kereszttel, valamint egy kis liliomcsokrot. Az egész kép varázslatos volt, és Grace valósággal lebegett.

Az amerikai hagyományokkal ellentétben Grace és az apja mentek elıször az oltár elé. Mögöttük haladtak a sárgába öltözött, kalapos koszorúslányok és Grace udvarhölgye, majd a négy, fehérruhás kislány a virágokkal és a két győrőhordozó kisfiú. A levegıt megtöltötte a hölgyek finom parfümje és a virágillat.

Margaret Kelly az elsı sorban ült, és lélegzetvisszafojtva figyelte a menetet. Bizonyára elcsodálkozott azon, hogy milyen különös a sors, hogy egy philadelphiai kımőves feleségeként most itt ülhet ebben az ódon katedrálisban, miközben a lányából röpke egy év alatt hercegnı lett.

A hagyomány szerint a közrendőeknek kell várniuk az uralkodóra, tehát Grace a gyémántokkal kirakott, selyemborítású elefántcsonttornyában várakozott a hercegére. Monaco püspöke, Monsignor Gilles Barthe, továbbá Cartin atya, a Kelly-család philadelphiai családi lelkésze és Francis Tucker atya is ott álltak Grace elıtt az oltárnál. Az antik arany gyertyatartókban lévı fehér gyertyák meleg fénnyel töltötték meg a teret.

Halk moraj jelezte a herceg vıfélyének, d'Ailliéres grófnak és Rainier-nek az érkezését. Rainier lélegzetelállító látványt nyújtott saját tervezéső, napóleoni ihletéső díszegyenruhájában: a fekete tunika-kabátot aranyhímzéső gombok és zsinórok, valamint érdemjelek sokasága és a piros-fehér Szent Miklós-rend szalagja díszítette. A herceg oldalt aranycsíkos, égszínkék nadrágot viselt. Fehér kesztyős kezében világoskék kalapot tartott, oldalára pedig kardot kötött.

Az imák, zsoltárok és az eskü szövege alatt Grace olyan volt, mint egy távoli, selyembe és csipkébe burkolt egzotikus

szépség. Az arca nem árult el semmilyen érzelmet. Még csak el sem mosolyodott, és kizárólag Rainier-re figyelt. Azt sem vette észre, hogy az unokatestvére, Jean Goit elájult, és úgy kellett kivinni a templomból. Igaz, Rainier már figyelmeztette, hogy ne mutassa ki az érzelmeit, és ı engedelmeskedett.12

Közben Francis Tucker atya a hercegi pár háta mögött állt, és folyamatosan súgta nekik, mit tegyenek vagy mondjanak, mikor álljanak vagy térdeljenek.

Miután a pár elmondta az eskü szövegét, a püspök házastársaknak nyilvánította ıket, majd győrőt váltottak, és immár férj és feleség voltak. Nem csókolták meg egymást, de szerelmesen egymásra pillantottak, majd keresztet vetettek és a gyülekezet felé fordultak. Rainier a karját nyújtotta, és a feleségével együtt végigsétáltak a padok között és kiléptek a katedrálisból. Nem mosolyogtak, mintha nem akarták volna megtörni a varázst.

Amikor az uralkodó pár kilépett a napfénybe, végre aznap elıször egymásra mosolyogtak. Áthaladtak a tömegen, és beszálltak a katedrális elıtt várakozó fekete Rolls Royce-ba, ami visszaviszi ıket a palotába, ahol hatalmas fogadás vár rájuk. Utána egy héthetes tengeri nászúira indulnak.

Margaret és Jack Kelly végre megölelhették a lányukat. A házaspár megkönnyebbültnek látszott.

Beszállás elıtt Rainier örömittasan összekulcsolta a kezeit, mintha azt mondta volna, hogy végre, sikerült. Akkor Grace odasúgott valamit, mire Rainier megigazította a gallérját, és elmosolyodott. Milyen kár, hogy senki sem tudott szájról olvasni. Késıbb Grace egyik barátnıje elmesélte, hogy rákérdezett arra a bizonyos suttogásra. Grace elárulta, hogy 12 A polgári szertartástól eltérıen itt engedélyezték a sajtó jelenlétét; a sok fényképezıgép kattogásától idınként a szertartás szövegét is alig lehetett hallani.

akkor gúnyosan azt mondta a hercegnek: „Drágám, köszönöm ezt a csodálatos, bensıséges esküvıt.”

NEGYEDIK RÉSZ Élet a palotában

Átmeneti idıszak: Grace

Amikor Grace elhatározta, hogy Rainier monacói herceg felesége lesz, mindent megváltoztatott a két család számára; hatással volt Hollywoodra, de a „királyságra” is. Modern Hamupipıkéhez hasonlóan ı is egy szempillantás alatt választott: otthagyta a világot egy férfiért, akirıl szinte semmit sem tudott. Majd egy olyan országba költözött, amelyet addig mindössze egyszer látott.

1957. január 23-án (kilenc hónappal és négy nappal az esküvı után) Grace életet adott az elsı gyermeküknek, a kékszemő Caroline Louise Marguerite-nak, és ezzel biztosította a Grimaldi-örököst, valamint Monaco függetlenségét. Ennek ellenére a monacóiak már nem lelkesedtek annyira Rainier feleségéért, mint várta. A monacóiaknak még az is csalódást okozott, hogy a várva várt fiúgyermek helyett kislánya született. Öt hónappal Caroline születése után Grace ismét teherbe esett.

1958. március 18-án megszületett a fiúgyermek és trónörökös: Albert Alexandre Louis Pierre. Rainier magánkívül volt örömében. Az akkori monacói alkotmányos jog szerint az elsı gyermek követte a herceget a fiúgyermek születéséig, aki aztán elsıbbséget élvezett. A monacóiak együtt örvendeztek a herceggel. Az emberek az utcán táncoltak, énekeltek és nevettek.

Késıbb Rainier és Grace a palota erkélyérıl köszöntötte a tömeget. A mosolygó Grace a karjában ringatta Albertet. Örömteli pillanat volt.

Grace igyekezett alkalmazkodni az új életéhez és a szokásokhoz, ám akkoriban kezdte megbánni, hogy hátat fordított a múltjának, különösen a színészi pályájának. 1956 és 1960 között Grace gyakran telefonált az amerikai barátnıinek,

akiknek elpanaszolta, hogy úgy érzi magát, mintha egy álom kellıs közepén lenne, és nem tudja, merre tart.

Bettina Campbell akkoriban Grace magántitkárnıjének, Marie Claire-Tenniere-nek a titkárnıjeként dolgozott a palotában. (A palotában sok titkárnınek szintén volt saját titkárnıje!)

– Az elsı években kizárólag a régi barátaival volt hajlandó beszélni telefonon – mondta Campbell. – Mindig elszomorodott, ha csörgött a telefon, és kiderült, hogy nem az amerikai barátai hívták. Voltak napok, amikor kijelentette, hogy nem is akarja tudni, ki telefonált, csak ha Maree, Rita vagy Charlotte kereste… Készített egy listát a keresztnevekrıl, amit én is megjegyeztem.

Természetesen Grace sokszor megfeledkezett a szomorúságáról. Hercegnıként rengeteg hivatalos feladatot kellett ellátnia. Sokat tevékenykedett a monacói kórház javára, ami 1958-ban az ı nevét kapta, és az öregek otthonának a helyzetén is igyekezett javítani. A monacói Vöröskereszt elnöke volt – ezt a tisztséget a férjétıl vette át. Emellett volt két gyereke és férje, tehát nem panaszkodhatott folyton a filmezés hiánya miatt. A nyilvánosság elıtt mindig nagyon erısnek és magabiztosnak mutatkozott.

Ennek ellenére voltak olyan napok, melyeket végigunatkozott. Gondolataiba merülve sétálgatott a palota kertjeiben, vagy az egész napot olvasással töltötte. Amikor a palotába költözött, egy ír diplomatától egy ötszáz kötetes könyvtárat vásárolt Írország történetérıl, és elhatározta, hogy mindegyik kötetet elolvassa.

A legrosszabb napokon annyira kimerült a kétségbeeséstıl, hogy egyszerően lefeküdt pihenni.

– Amikor elıször láttam, hogy a nap kellıs közepén lefekszik, azt, hittem, beteg – mesélte Madge Tivey-Faucon,

Grace udvarhölgye. – Aztán megszoktam, ahogy a herceg is. A telefon csöröghet, a vendégek várhatnak, a hercegnı alszik, és nem szabad felébreszteni.

1960 nyarán John Brendan Kelly, a férfi, akinek a szava mindig oly fontos volt a lánya életében, megbetegedett. Bár az orvosa azt mondta, hogy rendbe jön, amikor Grace felhívta az anyját, a hangjából ennek az ellenkezıjét vélte hallani. Azonnal Philadelphiába utazott az apjához, ahol megtudta az igazat: az apjának gyomorrákja van. Nem beszéltek róla, de nyilvánvaló volt, hogy a hetvenéves Jack Kelly haldoklik.

Az utolsó két hetet Grace az apja mellett töltötte – ekkor már nem volt számonkérés, sem szemrehányás. Most már Grace-nek is voltak gyerekei, és egyre jobban megértette a szülı-gyerek kapcsolat bonyolultságát.

Az udvarlás és az esküvı izgalmait követıen Jack már nem tulajdonított akkora fontosságot Grace új szerepének, és számára a lánya továbbra is csak „Gracie” maradt.

Amikor Jack a palotába látogatott, megdöbbentette, hogy milyen sok szolga sürgölıdik körülötte. Többször is elıfordult, hogy reggel elıvett egy tiszta inget, majd úgy határozott, hogy nem veszi fel, és letette az ágyra, aztán amikor tíz perc múlva visszament érte, már eltőnt – valamelyik szolga azonnal a palota mosodájába küldte. Két óra múlva visszakapta a keményített ujjú inget.

– Jézus Krisztus! – kiáltotta ilyenkor. – Most meg úgy nézek ki, mint valami gyümölcs!

Jack akaratlanul is a vejéhez hasonlította magát. Büszke ember lévén hozzászokott, hogy mindig ı a figyelem középpontja. A palotában azonban vendég volt, a herceg apósa, és ezt ı is megérezte. Tehát igyekezett elkerülni ezt a helyzetet, és mindössze kétszer látogatta meg a lányát. Ha Grace látni

akarta a szüleit, el kellett repülnie az Államokba, amit gyakran meg is tett. Kellyék nagyon szerették az unokáikat.

Amikor 1960. június 20-án Jack Kelly elhunyt, Grace nem tudta, mihez kezdjen az életével. Számtalan oka volt annak, hogy férjhez ment a herceghez, de leginkább az apjának akart vele imponálni. Most pedig az apja elment, és ı Monacóban rekedt.

Jack halála után Grace sokszor eltőnıdött azon, hogy mi mindent kellett megtennie, hogy az apja elégedett legyen vele. Ha Jack véleménye nem számított volna annyira, akkor is hozzáment volna a herceghez?

Végül egy beszélgetés Tucker atyával helyrebillentette Grace lelki egyensúlyát. Tucker, aki nagyon közel állt a Kelly-családhoz, részt vett a temetésen. A szertartás után elmesélte az elkeseredett Grace-nek, hogy az apja megkérte, vigyázzon rá a palotában, és legyen mellette, ha szükség van rá, mivel tudta, milyen nehezek lesznek az elsı évek Grace számára. Grace-nek sokat jelentett az apja gesztusa.

Most, hogy már hivatalosan İfelsége a monacói hercegnı lett, a harmincéves Grace Kelly a leghosszabb, legnehezebb és a legutolsó szerepére készült. A herceg mindent megtesz, hogy elégedett legyen. Ennek ellenére mindig felteszi magának a kérdést: Vajon boldog lesz hercegnıként… vagy valóban élete legnagyobb hibáját követte el?

Átmeneti idıszak: Rainier

1960 júniusában İfensége Rainier Louis Henri Maxence Bertrand de Grimaldi harminchat éves volt. Saját hercegségének teljes jogú uralkodója.

Ebben a világban fogalma sem volt a felesége világáról, ahogy Grace sem volt tisztában Rainier környezetével. Azonban

Grace-szel ellentétben – akinek volt már néhány szenvedélyes románca – Rainier meglehetısen naivnak bizonyult a szívügyek terén. Egészen fiatal korától kezdve uralkodónak nevelték, és a dolgok gyakorlatias oldalát nézte. Amikor feleségül vette Grace-t, a döntésében a szükségnek ugyanolyan szerepe volt, mint a romantikának.

A maga módján Rainier szerette a feleségét, csakhogy az ı szerelme fényévekre volt Grace romantikus elképzeléseitıl, aki egy New York-i barátnıjének egyszer bevallotta, hogy „valami hiányzik” a mindennapjaiból, hogy kiteljesedjen az élete.

A lehetı legjobb pillanatban találkoztak, és mindkét félnek megvolt az oka a házasságra: a hercegnek szüksége volt egy örökösre, hogy elkerülje a francia fennhatóságot, míg Grace egyrészt imponálni akart az apjának, másrészt teljessé akarta tenni az életét.

A herceg csodálatos teremtésnek tartotta Grace-t. A legtöbb családtagjától eltérıen fogékony volt és megfontolt. Maga irányította az életét, és ebbe a családján kívül senki sem szólhatott bele. A karrierje csúcsán volt, egy olyan pályán, ami csak kevés embernek sikerül. Tele volt ambícióval, de ugyanakkor érzékeny is volt. Gyönyörő volt, sokkal szebb, mint bármelyik nı, akit ismert. Csendes méltóságot sugárzott. İszinte és karizmatikus egyéniség. A herceg tudta, hogy tökéletes társat választott.

A magánéletben azonban bizonytalannak érezte magát. Végül is egy olyan asszonyt vett feleségül, aki már a kezdetek kezdetén, és a késıbbi beszélgetéseik során is a tudomására hozta, hogy attól fél, hibázott, amikor Monacóba ment… Mivel Grace a felesége és a két gyermeke anyja volt, Rainier boldog és elégedett életet kívánt neki. Csakhogy éppen ı tiltotta meg számára azt, ami boldoggá tehette volna: a színészi munkát.

1960 júniusára, amikor a depressziós és elkeseredett Grace visszatért Monacóba az apja temetésérıl, Rainier Grimaldi herceg rájött, hogy tulajdonképpen nem is ismeri, és egyáltalán nem érti ezt az asszonyt – és ez az érzés kölcsönös volt.

A házasság megerısítése

Mivel a hivatalos teendık Monacóban tartották, III. Rainier herceg nem kísérte el a feleségét Philadelphiába az édesapja temetésére. Francis Tucker atyát bízta meg, hogy menjen el helyette és vigyázzon Grace-re.

Akik ismerték Grace-t, tudták, hogy ebben a nehéz idıszakban milyen nagy szüksége lett volna a férjére. Csakhogy azok az emberek mind Amerikában éltek, és senki sem állt annyira közel Rainier-hez, hogy kéretlen tanácsot osztogasson neki a házasságát illetıen. Amikor Grace azt mondta neki, megérti, hogy nem lehet vele, és tudja, hogy Monacóban van rá szükség, a herceg elhitte. Tény, hogy a neveltetésébıl adódóan mindent úgy értett, ahogyan mondták.

Érthetı, hogy Grace szerette volna, ha a férje ragaszkodik hozzá, hogy elkísérje Philadelphiába, legalábbis a barátnıinek ezt mondta. Mindenesetre annyira elkeseredett, hogy el sem búcsúzott Rainier-tıl, és a titkárnıjével, Phyllis Blummal együtt valósággal kilopakodtak a palotából. Rainier értetlenül fogadta Grace távozását, és fogalma sem volt, mi bántja.

A házaspár problémái már hetekkel azelıtt kezdıdtek, amikor Grace, aki akkor szerzett tudomást az apja betegségérıl, hirtelen úgy határozott, Philadelphiába repül, hogy mellette lehessen. Rainier az utazás napján, 1960. május 31-én ünnepelte harminchetedik születésnapját.

Azon az estén Rainier a felesége távollétében egy partival ünnepelte meg a születésnapját, és hajnalig táncolt egy

gyönyörő latin nıvel, Zenaide Quinones de Leonnal, akit nemrégiben alkalmazott a felesége asszisztenseként.

Bettina Campbell, aki Marie Claire-Tenniere titkárnıjeként dolgozott a palotában, elmesélte, hogy „Miközben a hercegnı Philadelphiában tartózkodott, egy úgynevezett barátnıje felhívta, és elmesélte neki, hogy Rainier és Zenaide a háta mögött találkozott. Mindenki megdöbbent, amikor kiderült, a hercegnı elhitte, hogy valóban történt is valami közöttük. Amikor visszatért, nagyon el volt keseredve. Az apja nem volt jól, és tudta, hogy hamarosan vissza kell utaznia hozzá. Egyszer hallottam, hogy dühösen vitatkoznak İfenségével a Zenaide-ügy miatt.”

Bettina Campbell szerint, amikor a hercegi pár a reggeli felett megbeszélte az ügyet, a herceg folyton az ártatlanságát hangoztatta. Amikor Campbell bevitte neki a postát, hallotta, hogy a herceg azt mondja:

– Nézd, mindegyik nıvel táncoltam, aki ott volt. – És ettıl jobban kellene éreznem magam? – kérdezte a

hercegnı. A herceg hozzátette, hogy Madge Tivey-Faucon is jelen

volt, és ı is tanúsíthatja, hogy semmi sem történt. Csakhogy Grace szemében Tivey-Faucon nem volt igazán alkalmas tanú. Grace mindig úgy érezte, hogy Madge – Gisele Pascal ausztrál barátnıje – sohasem kedvelte ıt, és ebben talán igaza is volt. Madge híres volt cinizmusáról, és úgy érezte, hogy a volt színésznı nem igazán alkalmas a hercegnıi szerepre.

Az esküvı után sajnos ı volt az egyetlen, akire Grace támaszkodhatott, mivel a palotában egyedül ı beszélt folyékonyan angolul. Ennek ellenére sohasem bízott meg benne teljesen.

Amikor Grace megkérdezte Madge-et a történtekrıl, ı is azt felelte, amit a herceg.

Pár nap alatt az egész palota errıl az ügyrıl beszélt – Rainier és Grace tılük szokatlan módon indiszkréten viselkedtek. Rainier azt mondta egy rokonának, hogy meglepte Grace reakciója, és hozzátette, hogy „Csak házasságban lehet igazán megismerni egy nıt”.

Tulajdonképpen nem ismerték jól egymást, és ez volt az igazi probléma. A próbatétel tehát elkerülhetetlen volt, és Zenaide Quinones de Leon felbukkanása komoly feladat elé állította Grace-t és Rainier-t. Ha sikerül közösen megoldani a problémát, sokat tanulhatnak egymás természetérıl.

Világos volt, hogy a férje állítólagos hőtlensége és az apja betegsége túl sok volt Grace számára. Rainier szerint az lett volna a legjobb, ha Grace nem vesz tudomást a pletykákról. Ehelyett Grace elbocsátotta Zenaide Quinones de Leont. Úgy érezte, nincs más választása, de ezzel a lépésével sokan bizonyítottnak látták Rainier hőtlenségét.

A házaspárnak csak egy héttel Jack Kelly temetése után sikerült túltennie magát az ügyön. Grace elnézést kért a viselkedése miatt.

Évekkel késıbb Grace bevallotta Charlotte Winstonnak, hogy az apja betegsége miatt nem volt képes józanul gondolkodni”.

– A pletykák elindítottak bennem valamit – mesélte Grace. – Hirtelen újra Hollywoodban éreztem magam, ahol a hátam mögött az életemrıl suttognak. – Azt mondta, képtelen volt elhinni, hogy ez Monacóban is megtörténik vele. – És egyszerően nem bírtam lenyelni – jelentette ki. – Szegény Rainier. Alaposan meggyötörtem. Annyira bután éreztem magam utána.

Amikor Charlotte megjegyezte, hálás lehet, hogy Rainier ennyire türelmes, Grace azt felelte:

– Szerintem a Zenaide-ügy csak megerısítette a házasságunkat. Utána Rainier azt mondta nekem, hogy ha ezen túlleszünk, minden rendben lesz közöttük.

Rainier visszavág

Az 1950-es és ‘60-as években III. Rainier hercegnek állandó politikai és pénzügyi gondokkal kellett küzdenie, melyek nemcsak uralkodói szuverenitását, hanem a hercegség függetlenségét is fenyegették. Ez idı alatt a kritikusok azt hangoztatták, hogy nem ért a szervezéshez és a vezetéshez. Ilyenkor mindig az 1956-os esküvıvel példálóztak, ami valóban kicsúszott az irányítása alól. A kritikusok szerint egy erısebb uralkodó nem hagyta volna elhatalmasodni a káoszt. Igaz, hogy ebben az esetben nemcsak a „saját népe”, de a média képviselıi és a világ minden részérıl összesereglett vendégek is fokozták a zőrzavart az apró, gyengén felszerelt hercegségben. Ilyesmi valóban sohasem fordult elı azelıtt. Azonban Rainier azóta olyan sok minden tett Monacóért, hogy ennek fényében az esküvıi cirkusznak már nincs jelentısége.

Amikor Rainier 1950-ben a trónra lépett, Monaco katasztrofális anyagi helyzetben volt. Több oka is lehetett annak, hogy a kaszinók látogatottsága 75%-kal visszaesett. A hercegség bevétele a kaszinókba látogató turistáktól függött, és a második világháború miatt az európai nemesség – a kaszinók egykori vendégköre – is elszegényedett. Most pedig újabb kaszinók kezdtek épülni a francia Riviéra mentén, Las Vegasban pedig sztárokat felvonultató látványos elıadásokkal és sokkal izgalmasabb mősorokkal várták a vendégeket, mint a Monte Carló-i hagyományos balettszínház- és operaelıadások. Monaco hírnevének sokat ártott a második világháborúban tanúsított németbarát hozzáállás is; az akkori uralkodó, Louis – Rainier

nagyapja – lepaktált a francia Vichy-kormánnyal, melyet a németek támogattak, és nem volt hajlandó megválni a nyíltan fasiszta érzelmő államminiszterétıl. Az olasz határ közelsége miatt sok olasz náci töltötte szabadidejét Monte Carlóban.

1951 májusában, amikor Monaco már kétségbeejtı anyagi helyzetben volt, megjelent a világ egyik leghíresebb embere, Aristotle Onassis, és kibérelte az extravagáns Cháteau de la Croe-t, a windsori hercegi pár egykori lakhelyét. Az alacsony termető, zömök Onassis új és érdekes jelenségnek számított Monacóban. Hihetetlenül sármos volt, különösen a hercegség gyönyörő hölgyeinek szemében. A felesége a hajómágnás Stavros Livanos lánya, az ifjú Christina Livanos volt. Két kisgyerekük a szaúdi királytól ajándékba kapott gazellákkal játszadozott a birtokon. A család kényelmérıl egy seregnyi szolga, cseléd, szakács, sofır és az úgynevezett „Ari hadserege” gondoskodott. Onassis láthatóan szerette a nyilvánosságot, és örömmel pózolt a fotósoknak. A lakosság már csak azért is érdeklıdött iránta, mert rajta kívül csupán a hercegük élt hasonló körülmények között. Elıször mindenki azt kérdezte: „Ki ez az ember, és mit akar Monacóban?”

Amikor Onassis végül megnyitotta az irodáját egy elhagyatott épületben, a kikötıvel szemben található Avenue d'Ostende-en, az egész város arról beszélt, hogy a férfi hajómágnás, elképzelhetetlenül gazdag, és Monacóból fogja irányítani a cégét, az Olympic Maritime-ot. Az elején Rainier örömmel fogadta Onassis érkezését, hiszen egy ilyen sikeres vállalkozás ismét vonzóvá teheti a hercegségét. Megkedvelte Onassist, és mindig jól érezte magát a karizmatikus görög jelenlétében. A két férfi összebarátkozott.

Rainier-re – aki imádta a hajókat – különösen nagy hatással volt Onassis óriási új luxus jachtja, a híres Christina. Amikor a „csöppség” (ahogy Rainier a hajót nevezte) lehorgonyzott a

kikötıben, mindenki a csodájára járt a hatalmas és csodálatos hajónak. Rainier azt sem bánta, hogy Onassis hajója mellett a Deo Juvante II. kisebbnek látszik.

Onassis két év alatt megszokta a környezetet, és befektetési lehetıséget keresett. Megpróbálta megvásárolni a rozoga Téli Sportklub épületét, hogy a helyére a hajóvállalata számára adómentes központot építsen. Rainier addigra már kiismerte Onassist, és arra gyanakodott, hogy az agresszív görög megpróbálja megvetni a lábát Monacóban, és át akarja venni az irányítást. Amikor a herceg visszautasította a vételi ajánlatot, az S. B. M. (Société des Bains de Mer – Tengeri Fürdızési Társaság) tájékoztatta Onassist, hogy a klub nem eladó. A mágnás nem fogadta el a nemleges választ, és nagyon ravaszul megkerült az S. B. M.-et – és mégis megvásárolta! Közvetlenül és bizonyos cégeken keresztül – melyeknek valójában ı volt a tulajdonosa – sikerült megkaparintania az S. B. M. részvények többségét. Körülbelül egy éven belül az S. B. M. és Rainier is Onassis kezében volt, aki bejelentette, hogy most már ı a cég többségi tulajdonosa.

– Az elsı gondolatom az volt, hogy végre itt egy ember, akit esetleg érdekelhetne az S. B. M. jövıje – mesélte Rainier Peter Hawkins írónak. – Kétségkívül érdekelte. Akkoriban a családi helyzete miatt a Monte Carló-i társasági élet is jobban érdekelte.

Csakhogy egy idı után Rainier-t egyre jobban bosszantotta, hogy Onassis „mindenkit becsapott”, és a maga kétes módszereivel megszerezte az S. B. M.-et, ami politikailag a hercegség legerısebb szervezete volt. Ennek ellenére a herceg úgy döntött, hogy a gazdag és befolyásos mágnást megpróbálja rávenni Monaco felvirágoztatására. Onassis segített Rainier-nek az 1864-ben épült Hotel de Paris felújítási terveiben. A szállodát még ma is a világ egyik legszebb épületeként tartják számon.

Onassisnak igencsak hivalkodó ízlése volt, de Rainier úgy érezte, ez csak Monaco javát szolgálja.

Aristotle sokszor hangoztatta, hogy egy híres amerikai asszony igencsak megnövelné az érdeklıdést Monaco iránt, és sok turistát vonzana a hercegségbe. Onassist annyira lázba hozta a Grace Kellyvel kötött házasság, hogy a tiszteletére egymillió frankot adományozott a Vöröskeresztnek.

Grace és Rainier együtt mentek hajózni Arival és feleségével, Tinával (késıbb pedig a szeretıjével, az operaénekesnıvel, Maria Callasszal) a Christinán. Grace, Tina és Maria jól kijöttek egymással.13 Csakhogy Rainier-t egyre jobban zavarta, hogy Onassis az S. B. M. többségi tulajdonosa lett.

És most következzen néhány részlet az S. B. M.-rıl. A neve – a Société des Bains de Mer – alapján nem is sejthetjük, milyen létfontosságú szerepet játszik Monaco életében. A híres kaszinón kívül a hercegség legjobb szállodája, az ország golfklubja és golfpályája, a strandok és a legjövedelmezıbb turistalátványosságok is az S. B. M. tulajdonát képezik.

Az S. B. M. közel egy évszázaddal Rainier trónra lépése elıtt kezdte meg tevékenységét. Az akkori uralkodó, III. Károly herceg sokkal izgalmasabbnak találta a párizsi életet, így nem sokat törıdött Monacóval. Miután felélte a felesége hozományát, szüksége volt pénzre, hogy fenntartsa megszokott életszínvonalát. Az anyja azt javasolta, hogy a németországi fürdıhelyekhez hasonlóan a kaszinók mellé ı is létesítsen fürdıket Monacóban. Az éghajlat tökéletes, a táj lélegzetelállító,

13 Grace Cary Granttal a Fogjunk tolvajt forgatta a Riviérán, amikor elıször találkozott Onassisszal. A közös hajókiránduláson Grace annyira csendes és visszahúzódó volt, hogy Onassis azt hitte, Carynek dolgozik. A kirándulás végén így búcsúzott el Granttıl: „Gyere el máskor is, és hozd magaddal a bájos titkárnıdet is”.

a kikötı pedig érintetlen. Bár a hercegség nem rendelkezett ásványvízforrásokkal, a tiszta (néhol kissé sziklás), fehér homokkal borított tengerpart ideális volt. Tehát az 1850-es évek végén megalapították a Société des Bains de Mert, azzal a céllal, hogy a hercegséget vonzóvá tegyék a turisták számára. A közeli Cannes és Nizza máris sok gazdag angol turistát vonzott telente, és a herceg ugyanezt szerette volna Monacóban is.

Alkalmaztak néhány tervezıt, hogy látványos prospektusokat tervezzenek, melyek segítségével remélték, hogy találnak befektetıket a terveik megvalósítására. A munkálatok lassan haladtak, és amit felépítettek, nem igazán hasonlított a prospektus képeihez. Az odamerészkedı látogatók pedig nehezen tudtak közlekedni. A hajók ritkán álltak meg a kikötıben, és a postakocsi mindössze naponta egyszer közlekedett. A négyórás út elhagyatott hegyi utakon át vezetett.

1863-ig nem is történt változás, amikor egy másik befektetıcsoport, melynek a híres Rothchild bankárcsalád is a tagja volt, átvette az irányítást. Az ütött-kopott szállodákat és a kaszinót két éven belül elegáns épületekké varázsolták. Hatalmas kerteket ültettek. A területet olaszosan Monte Carlónak nevezték el (a herceg után – Károly-hegy). A part mentén egymás után épültek a kis nyaralók. Lakóházakat építettek, és az állandó lakosság egyre nıtt; sokan a szomszédos Olaszországból és Franciaországból telepedtek át. Egy hajóraj naponta szállította az utasokat, és az új, biztonságos utakkal együtt fejlıdött a lovaskocsi szolgálat is. 1868-ban végül a Nizza és Genoa közötti vasút Monacóban is létesített egy megállót.

A Grimaldik már a legelejétıl fogva részesültek az S. B. M. nyereségébıl. Rainier elıtt a legtöbb uralkodót nem érdekelte Monaco, és a pénzüket arra használták, hogy máshol, kényelmesebb körülmények között éljenek, rendszerint

Franciaországban. Amikor Rainier trónra lépett, tele volt tervekkel. Azt akarta, hogy az üzletemberek vonzónak találják a hercegséget, és élvezzék az adó-mentességet. Középosztálybeli látogatókból álló turistacsoportokat akart szervezni a gazdag szerencsejátékosok helyett, akik legfeljebb évente egyszer látogattak Monacóba.

1955-ben Rainier uralkodása legkomolyabb problémájával szembesült. Miután meggondolatlanul befektetett egy rádió- és televízió konglomerátumba, az ország legnagyobb bankja, a Société de Banques et de Métaux Précieux csıdöt jelentett. Rainier legközelebbi munkatársai, valamint a Grimaldi-család egyes tagjai az igazgatótanácsot okolták a rosszul sikerült befektetések miatt. Sıt, a monacói Nemzeti Tanács tagjai szintén a bank befektetıi voltak, így Rainier végképp kiesett a Tanács kegyeibıl.

Amióta huszonhat éves korában herceg lett, Rainier igen ellentmondásos kapcsolatban állt a konzervatív Nemzeti Tanáccsal, amelyet több évtizeddel korábban hoztak létre azzal a céllal, hogy felügyelje a hercegség pénzügyeit. A hagyományos gondolkodású tanácstagok folyton megakadályozták a herceg forradalmi fejlesztéseit. Amikor Rainier felvetette, hogy a tengerpart feltöltésével több területet nyerhetnének, a Tanács azzal tiltakozott, hogy ezzel tönkretennék a tengerparti hercegség báját, és csak egy újabb európai metropolisz létrejöttét segítenék elı vele.

Bár Rainier neveltetésénél fogva megszokta, hogy családi és államügyekben mindig övé az utolsó szó, ebben az esetben másképp történt. Kormányügyekben az alkotmány szerint a hercegség Tanácsáé – és nem a hercegé – volt a döntı szó. Azonban a Tanács korlátozott hatalommal bírt, mivel nem vétózhatta meg Rainier terveit, csupán késleltethette a megvalósításukat.

A vagyonos befektetık és személyes befolyásának segítségével Onassisnak sikerült közbeavatkoznia és megmentette a monacói Nemesfém Társaság bankját a végsı csıdtıl. „Minden jó, ha jó a vége", jelentette ki Onassis diadalittasan.

Mialatt Rainier-t lefoglalta ez az ügy, a nıvére, Antoinette hercegnı ismét a trónra vetette a szemét. A szeretıjével (a késıbbi férjével), Jean-Charles Ray-jel Rainier eltávolításán munkálkodtak, és helyette a fiát, Christian de Massyt akarták kineveztetni. Természetesen, mivel Christian túlságosan fiatal lett volna az uralkodáshoz, Antoinette régensként uralkodott volna. Rainier tudomást szerzett a nıvére terveirıl, és sikerült meghiúsítania. Nem volt titok számára, hogy a nıvére a helyébe akar lépni, de ez alkalommal túlságosan messzire ment. Tudta, hogy hazaárulás miatt akár bíróság elé is állíthatja, de ezt nagyon kemény lépésnek tartotta. Pedig nyilvánvaló volt, hogy Antoinette nem szereti, akkor meg miért lenne irgalmas vele szemben? Vagy azt is megtehetné, amit az elıdei, ha nem volt kedvükre valamelyik rokonuk viselkedése: számőzhette volna. Rainier esetében azonban ez nem lett volna jó megoldás, mivel Antoinette népszerő volt Monacóban. Bármelyik döntése komoly következményekkel járt volna.

Ekkor Onassis megjegyezte, hogy Monaco csak akkor élvezhet pénzügyi stabilitást, ha egy baráti királyi család biztosítja számára a politikai stabilitást. Rainier hallgatott rá, bár nem volt elragadtatva, hogy Onassisnak véleménye van, és azt ki is fejezi. Úgy érezte, sarokba szorították, de kiadott egy nyilatkozatot, miszerint a nıvére államcsínye puszta szóbeszéd. A város nagyobb lapjaiban megjelentek a nıvérére mosolygó és az unokaöccsét átölelı Rainier-t ábrázoló fényképek. A módszer bevált. A herceg most már tudta, hogy soha többé nem bízhat meg a nıvérében.

Rainier Onassist is egyre gyanakvóbban figyelte. Tudta, hogy a görög nem tiszteli, és valójában a monacói Nemzeti Tanács bábujának tekinti, semmint egy igazi hatáskörrel rendelkezı hercegnek. Mivel Monacóban az S. B. M.-nek kellett elfogadnia minden fejlesztést, Rainier éveken át szenvedélyesen hadakozott Onassisszal. Rainier csupán két százalékkal rendelkezett, de hercegként szerencsére hatalmában állt megvétózni a döntéseket, amit meg is tett, és ez állandó feszültséget teremtett a két férfi között. Mindketten makacs és erıs jellemmel bírtak, akik szerették a saját útjukat járni. Folyton hadakoztak egymással, és sérelmeikkel tele voltak a hírek. Aztán ahogy összevesztek, ki is békültek, és kezdték az egészet elölrıl.

Onassis nyilvánvalóan a haszon miatt érdeklıdött Monaco iránt: üzletember volt, tehát nyereséget akart. Rainier-nek azonban a pénzen kívül a hagyományt és az alattvalói érdekeit is figyelembe kellett vennie. Mindketten egyetértettek abban, hogy az adó-mentesség továbbra is vonzani fogja a befektetıket. Onassis máris Monacóban rendezte be a hajózási vállalata központját, ami még több üzletet eredményezett. A két férfi csúnyán összeveszett azon, hogy milyennek kell lennie Monacónak a világ és a látogatók szemében. Onassis továbbra is exkluzív játszóteret akart a gazdagok számára, és kijelentette, hogy „Amíg akad háromezer gazdag ember a világon, Monaco is prosperálni fog”. Rainier azonban azt akarta, hogy több középosztálybeli amerikai látogasson az országába. Tárgyalásokat folytatott egy amerikai szállodalánccal, és azt akarta, hogy az alattvalói benne bízzanak, ne Onassisban.

1956 augusztusában, amikor Rainier bejelentette, hogy Grace az elsı gyermekükkel várandós, arra kérte az alattvalóit, hogy szavazzanak neki bizalmat ebben az idıszakban.

Onassis mellett Rainier még a Nemzeti Tanáccsal is állandó harcban állt, és 1958-ban ez az állapot már elviselhetetlenné vált. A herceg egyre feszültebb és ingerlékenyebb lett, és már egyáltalán nem volt ugyanaz az ember, akit Grace megismert, de nem volt mit tennie. Ami Rainier-t illeti, feltétlen támogatást várt el a feleségétıl, és nem tőrte a kritikát.

1958-ra Rainier-nek sikerült elindítania a vasúti munkálatokat, bár minden lépésnél meg kellett küzdenie a Tanáccsal. A projekt a vártnál költségesebbnek bizonyult, és a Tanács nem mulasztotta el figyelmeztetni, hogy túllépte a költségvetést. Rainier azon a véleményen volt, hogy a befektetés megtérül, és megdöbbentette, hogy a Tanács képtelen felfogni, hogy az alagút még ötven év múlva is hasznára lesz az országnak. A monacóiak egy része ellenben igazat adott a Tanácsnak, így a lakosság véleménye is erısen megoszlott ebben a kérdésben.

A herceg közben beterjesztette javaslatát egy Oceanográfiai Intézet és Múzeum létrehozására. Rosszabbul már nem is idızíthetett volna. A Tanács meg akarta leckéztetni, tehát nem szavazták meg neki az 1959-es évi költségvetést.

Valójában Rainier a feleségének köszönhette a következı jelentıs döntését, ami drasztikus lépést jelentett. Rainier nem szívesen osztotta meg a gondjait Grace-szel. Nem volt könnyő neki, hiszen nem így nevelték, de Grace a maga szelíd módján mindig bátorította, és ez Rainier javára szolgált.

– Nem értem, miért hagyod, hogy így bánjanak veled – mondta Grace a Tanáccsal kapcsolatban, Madge Tivey-Faucon emlékezete szerint. – Te vagy itt a fınök, vagy nem? Ezt nem értem.

Rainier elmagyarázta Grace-nek, hogy az alkotmány rá is vonatkozik.

– Nekem is be kell tartanom a szabályokat. Ezt te is nagyon jól tudod. Akárcsak a szórakoztatóiparban.

– Viccelsz? – kérdezte Grace. – A szórakoztatóiparban mindig a nagyágyúk alkotják meg a szabályokat. Szerinted Mayer törıdött valaha a szabályokkal? Drágám, ı mindig a maga kedvére alakította ıket – mondta Grace a régi MGM-es fınökére, Louis B. Mayerre utalva.

Pár nappal késıbb Rainier Tucker atyával tanácskozott és közösen imádkoztak. Akkor „megváltoztatta a szabályokat”.

Monaco történelmében már volt erre példa: I. Albertnek és II. Lajosnak hasonló problémáik voltak a Tanáccsal, mire mindketten azt tették, ami a modernkori monacóiak számára elképzelhetetlennek számított: feloszlatták a Nemzeti Tanácsot, és megígérték, hogy a tagokat választás útján pótolják. Némi gondolkodás után Rainier is ugyanerre az elhatározásra jutott. Felfüggesztette az alkotmányt, és bejelentette, hogy hamarosan „új alkotmány” lesz, mondván, hogy nem volt más választása. Az egész ország megdöbbent a herceg önkényességétıl, a politikai ellenfelei pedig „diktátornak” nevezték. Rainier döntése valójában alkotmányellenes volt, de már senki sem állíthatta meg. Grace késıbb azt mondta, hogy rettenetesen büszke volt a férjére.

– Azt tette, amit kellett – nyilatkozta Grace egy riporternek. – Úgy döntött, hogy felborítja a terveiket, és nekem bármilyen döntés megfelel, ha hisznek benne.

Grace kitiltja Antoinette-et a palotából

Rainier hercegnek sokat jelentett, hogy krízishelyzetben a felesége igazi segítség volt számára. Grace-nek megvolt a saját véleménye, és sajátos módon szemlélte a világot.

– Mindig csodáltam a hercegnıben, ahogy kielemezte az embereket – mondta Rainier 1974-ben. – A nıknek sokkal jobbak a megérzéseik, mint a férfiaknak. Sokszor olyan emberekrıl kérdezett, akikkel már évek óta együtt dolgoztam, és eszembe sem jutott elgondolkodni az indítékaikon.

Szokás szerint Rainier következı lépését is Grace befolyásolta – ez a döntés történelmi jelentıségő volt.

Grace hercegnı különösen Antoinette hercegnı viselkedését nehezményezte. A két nı már az elsı találkozásuk óta nem szívlelte egymást. Antoinette-nek természetesen megvolt az oka, hogy ne kedvelje Grace-t. A hercegségnek mindig szüksége volt egy nıi képviselıre, és Antoinette egykor meg volt gyızıdve, hogy ı a kiválasztott. Amikor Grace megjelent a színen, az emberek egy csapásra megfeledkeztek a sógornıjérıl, ami nem lehetett kellemes.

Az elején Grace igyekezett kedvesen viselkedni Antoinette-el, de rá kellett jönnie, hogy a sógornıje sohasem fog megbékélni a jelenlétével. Grace nem örült, hogy Rainier megengedte a nıvérének, hogy fenntartsa a lakosztályát a palotában.

– Muszáj neki a lehetı legváratlanabb pillanatban jönni-menni? – kérdezte Grace. – Nagyon idegesítı.

Rainier számára nem jelentett meglepetést a nıvére ellenkezése, hiszen mindig így viselkedett, de Grace felhívta a figyelmét arra, hogy milyen romboló hatással lehetnek Antoinette kijelentései. Grace amerikai barátnıje elmesélte,

hogy egy este Grace figyelmeztette a herceget, hogy a nıvére a bukásán munkálkodik. Elalvás elıtt elhatározták, megkérik Antoinette-et, hogy költözzön ki a szobáiból (a gyarapodó családja miatt akkoriban több szobája is volt a palotában), hagyja el a palotát, és soha többé ne térjen vissza. Ezzel a drámai eltávolítással Antoinette-nek nem lesz többé alkalma részt venni a hivatalos családi ünnepségeken, és egyáltalán nem mutatkozhat az uralkodó családja elıtt. Ezenkívül a vılegényét, Jean-Charles Reyt (aki a Nemzeti Tanács tagja volt) és a gyerekeit, Christian de Massyt, Elizabethet és Christine-t is kitiltották a palotából, és semmilyen kapcsolatot nem teremthettek a herceg családjával.

Ezzel csak az volt a probléma, hogy Rainier nem látszott túl határozottnak. Grace attól tartott, hogy másnap reggel a férje ismét megbocsát a nıvérének, és nem lesz képes véghezvinni a tervét. Tehát Grace azt mondta, majd ı beszél Antoinette-tel.

Reggel Grace hercegnı egy inassal elküldött egy meghívót Antoinette hercegnınek, melyben konzultációra hívatta. Antoinette sietve meg is jelent – annyira kíváncsi volt, hogy meg sem fésülködött rendesen. Ezzel szemben Grace káprázatosan nézett ki. Mivel nem sokat aludt éjszaka, korán felkelt, és felkészült a találkozóra.

A részletek ismeretlenek, de késıbb Grace azt mondta az amerikai barátnıinek, hogy „Antoinette-nek leesett az álla”. Azt felelte, hogy máris indul csomagolni, de Grace közölte vele, hogy erre semmi szükség, mert a személyzet éppen azzal foglalkozik.

– Már a legelején eltervezted – mondta Antoinette. – Biztos vagyok benne, most boldog vagy, hogy a hátamat láthatod.

Ahogy a sógornıje kiviharzott a szobából, Grace hercegnıé volt az utolsó szó:

– Ez a legszebb rajtad, kedvesem – mondta. – Hidd el nekem.

A magányos hercegnı

III. Rainier herceg beszámolt egy beszélgetésrıl, ami 1960 ıszén zajlott le közte és a hercegnı között, ami híven tükrözi a felesége lelkiállapotát a kezdeti idıszakban. Aznap hivatalos ebédet adtak a palota udvarán. Grace döbbenetesen szép és elegáns volt. Kezet fogott a monacói méltóságokkal, és kecsesen sétált a vendégek között. A hölgyek pukedliztek elıtte. Látszólag ı volt a világ legelégedettebb asszonya.

Rainier késıbb elmesélte, hogy a vacsoránál elbeszélgettek a nap eseményeirıl.

– Ugye, milyen jól sikerült a délután? – kérdezte Rainier. – Csodálatos voltál, kedvesem.

– Színésznı vagyok, drágám – felelte Grace, és a vacsoráját piszkálta. Nyúzottnak látszott. – Játszom. A kritikusok talán nem is sejtik, mennyire jól.

Azzal a hercegnı letette a villáját, majd felállt az asztaltól és otthagyta Rainier-t.

– Tudtam, hogy nem boldog – mesélte a herceg. – De azt hittem, idıvel megszokja.

– Grace nem tudta, mit tegyen, hogy átvészelje az elsı éveket a palotában – mesélte a húga, Lizanne. – Rainier megpróbált segíteni neki, de valójában Grace-nek kellett megküzdenie a beilleszkedéssel. Még a két gyerek születése után is magányosnak és elszigeteltnek érezte magát. Hiányzott a családja, mi pedig ötezer mérföldre voltunk. Néha felhívott, és a hangja nagyon szomorúan csengett. Szerintem az lehetett a probléma, hogy az ott teljesen más világ volt. El sem tudja képzelni, mennyire más volt.

Grace-nek rengeteg protokollt kellett betartania, és egyszer megjegyezte, hogy „majdnem megırjítettek”. (Rainier nem értette, mi a probléma a protokollal – ı ezt egyszerően alapvetı viselkedési szabálynak tekintette.)

Például Grace-nek hivatalos alkalmakkor mindig kalapot kellett viselnie, még a palotában is. 1960-ban, amikor Charles de Gaulle tábornok és a felesége a palotába látogattak, a hercegnı egy pompás nercbundában üdvözölte ıket – de nem volt rajta kalap. A kalap hiánya olyan megbotránkozást keltett, hogy késıbb még a francia sajtóban is írtak róla.

– Ó, istenem – mondta Grace, amikor elolvasta a cikket valamelyik pletykarovatban. – Remélem, túlteszik magukat rajta. Egy egész országot irányítanak, és szegény drágák a kalapok miatt aggódnak. (Késıbb de Gaulle Grace csodálója lett, és l'Aphrodite américaine-nek nevezte.)

További szabályok: Senki sem ülhetett le, ha az uralkodó állt. Grace-t semmi

sem bosszantotta fel jobban, mint amikor vacsorára hívtak vendégeket, és Rainier járkált, a vendégekkel beszélgetett, az inasok pedig ott ácsorogtak, miközben kihőlt a vacsora. Grace gyakran figyelmeztette Rainier-t, hogy ha nem ül le, sohasem fognak vacsorázni.

A hercegnı kizárólag a férje vagy Madge Tivey-Faucon kíséretében hagyhatta el a palotát. (Grace sejtetni engedte, hogy ez nem tartozott a protokoll elıírásai közé, csak Rainier találta ki. „Nem tudok mozogni. Sehová sem mehetek. Nem vagyok szabad”, mondta Grace az ismerıseinek, amikor meglátogatták a palotában.)

Rainier-t kizárólag İfenségeként említhette. A nyilvánosság elıtt franciául kellett beszélnie, ami

hatalmas akadályt jelentett számára, mivel a hercegség hivatalos nyelvét akkor még nem értette és nem beszélte olyan szinten,

hogy mindent megértsen. Madge Tivey-Fauconnak kellett volna tanítania, de a türelmetlensége miatt nem volt valami eredményes tanár. Tucker atya elmesélte, hogy „A herceg nagyon szerette tanítani, és ezáltal közelebb is kerültek egymáshoz. Egyszer óra után a hercegnı franciául kért valamit az egyik inastól, mire a herceg megjegyezte, hogy bámulatos a francia tudása. Erre én azt mondtam, hogy addig úgy tudtam, a szerelem vak, de fogalmam sem volt róla, hogy süket is. Jót nevettünk ezen.”

Grace nem akarta kínos helyzetbe hozni a férjét, így nyilvános helyeken rendszerint csendben maradt, és bágyadtan mosolygott, amit a monacóiak hővös távolságtartásnak értelmeztek. (1956 júniusában a Sunday Expressben megjelent cikk szerint az egyik monacói azt mondta: „A hercegnınk úgy viselkedik, mint egy királynı.”) Nyilvános helyeken Grace nem volt hajlandó szemüveget viselni, pedig rövidlátó volt. Ezért aztán ilyenkor mindig megfájdult a feje, mert hosszú ideig szemüveg nélkül volt.

Madge Tivey-Faucon szerint fájdalmas látvány volt, amikor elment az operába, „különösen a gálaestékre. Úgy lépett be a páholyba, mintha kivégzésre menne. Ha eljátszották a himnuszt és a közönség tapsolt, ı halványan elmosolyodott. Az emberek a fejüket rázták, és megjegyezték, hogy kár, hogy így viselkedik, pedig nagyon könnyen meg lehetne szeretni egy ilyen gyönyörő hercegnıt”.

A palotában Grace nagyon kevés igazi barátra tett szert, pedig a „régi életében” állandóan körülvették a megbízható kollégák és barátok.

Megpróbált barátságot kötni a helybéliekkel, és meghívta ıket a palotába, de ez sem járt sikerrel. A legtöbb nı még soha életében nem hagyta el a várost, vagy legfeljebb Nizzáig merészkedtek el. Semmilyen közös tapasztalattal nem

rendelkeztek. Ráadásul ık Grace alattvalói voltak, és zavarban voltak elıtte. Végül is nem lehetett elvárni tılük, hogy megosszák vele a titkaikat, és ez fordítva sem mőködött. A herceg megszokta ezt az állapotot, hiszen erre nevelték. Egyébként sem igényelte az intenzív személyes kapcsolatokat.

Grace helyzetén az sem segített, hogy Rainier korlátozta a felesége kapcsolatait a régi barátaival, különösen azokkal, akik a szórakoztatóiparban dolgoztak.

Közben a lapokban minden nap megjelent valami cikk vagy fénykép Grace-rıl, és gyakorlatilag a világ minden sarkában olvastak róla. Különösen Amerikában kedvelték, ahol rendkívüli népszerőségnek örvendett. A nıi magazinok állandóan a színésznıbıl lett hercegnı mesés életérıl áradoztak. Csak a férje, a közeli barátai és bizalmasai tudták az igazat… de ık nem beszéltek.

A makacs herceg

Már évek óta férjnél volt, amikor Grace hercegnı így nyilatkozott egy riporternek: „A legnagyobb változás az életemben nem a palota volt, hanem az, hogy hozzá kellett szoknom a házassághoz. New Yorkban és Kaliforniában is egyedül éltem, és az egész életemet a munkám határozta meg. Az étkezéseket is ehhez kellett igazítanom. A karrierem állt mindennek a középpontjában, amit csak tettem. Most az életem a férjem körül forog.”

A palotában Grace kizárólag Rainier-vel beszélgethetett, de vele sem tárgyalhatta meg azokat a dolgokat, melyek igazán foglalkoztatták. A herceget nem érdekelte sem a színház, sem a film. Az operában rendszerint elaludt, és csak akkor ébredt fel, amikor Grace finoman oldalba bökte. Rainier nagy csalódására Grace semmi érdeklıdést nem mutatott a motorversenyzés, a

búvárkodás, a régészet vagy a zoológia iránt. A gyerekeiken és a katolikus valláson kívül igen kevés közös témájuk akadt.

Grace korán megtanulta, hogy nem könnyő együtt élni a herceggel. İ olyan világból érkezett, ahol kedve szerint élhetett, hiszen elkényeztetett hollywoodi sztár volt. A palotában viszont élete legalárendeltebb szerepére kényszerült egy olyan férfi feleségeként, aki nemcsak egy hercegség, hanem egy palota – az otthona – ura is volt. A herceg sohasem ismerte be, ha tévedett. Ha a vacsora túlságosan hosszúra sikeredett, néha elaludt az asztalnál. Egyszer az idıs spanyol királynıt, Victoria Eugenie-t (Ena királynıt), Albert herceg keresztanyját látták vendégül. Miközben a királynı elmesélt egy hosszú történetet arról, hogy 1906-ban kis híján megölték az esküvıje napján, Grace hercegnı látszólag feszült figyelemmel hallgatta. Ugyanis a királynı balján Rainier elaludt. Késıbb, amikor Grace játékosan megfeddte miatta, azt felelte, hogy már egy tucatszor hallották Ena „nagy sztoriját”, és „alhatok, ahol csak akarok, amikor csak akarok, mert ez az én palotám”.

– És milyen dühös tudott lenni! – jegyezte meg Grace húga, Lizanne. – Azt látni kellett.

Például 1961-ben Grace elhatározta, hogy levágatja búzaszıke haját, bár tudta, hogy Rainier azt szerette volna, ha a válláig ér. A fényképek, érmék és bélyegek miatt az uralkodócsaládban megszokták, hogy nagyjából ugyanazt a frizurát viselik. Virginia Darcy, aki akkoriban a bélyegekhez szükséges fényképsorozathoz készítette el Grace frizuráját, azt mondta, hogy „İfensége nem akarta, hogy (Grace) úgy nézzen ki a bélyegeken és az érméken, mint egy hollywoodi színésznı. Számára ez volt a legfontosabb”.

Grace hercegnı és D'Ailléres grófnı, a fıkamarás felesége elmentek az Hotel de Parisba, a párizsi Alexandre-hoz. (Mivel Grace nem hagyhatta el egyedül a palotát, Madge Tivey-Faucon

is velük tartott.) Végül hosszas tárgyalás után Grace az új és divatos „articsóka” stílust választotta, amit akkoriban talált ki Alexandre. A Look magazin egymásra simuló articsókalevelekként jellemezte ezt a frizurát. (A frizura a nyaknál rövid, a fejtetın pedig gomba alakú volt.) Grace elégedett volt az új hajával, de attól félt, hogy a herceg dühös lesz rá miatta. A következı két órában a hercegnı és a grófnı a szálloda amerikai bárjában megivott pár martinit, és összeszedték magukat a herceggel való találkozás elıtt. Amikor kifelé mentek, a hallban Grace észrevette XTV. Lajos lovasszobrát.

– Azt mondják, szerencsét hoz, ha megérintik az állat térdét – mondta Grace és szerintem szükségünk is lesz rá. – Azzal megérintette a szobrot, és látszott rajta, hogy kívánt valamit.

Az új „articsóka hajú” hercegnı röviddel Rainier után ért haza a palotába. Épp a könyvtárban álldogált Gaia Magrellivel (egy olasz lakberendezıvel, aki akkoriban gyakran meglátogatta Grace-t a felújítási munkálatok miatt), amikor Rainier belépett a szobába. Ahogy meglátta, Grace kacér „hollywoodi” pózba állt, és megkérdezte:

– Mi a véleményed, drágám? Rainier ránézett és egy pillanat alatt elvörösödött, majd a

padlóhoz vágta a poharát, hogy a két nı lábára csak úgy záporoztak az üvegcserepek. Ahogy kiviharzott, Grace valószínőleg rádöbbent, hogy nem gondolta végig, mit tett, vagy talán a martinik tették meg a hatásukat. Nem esett ki a szerepébıl, csak felnézett, és visszafordult Gaiához.

– Mindenesetre – folytatta –, mint már mondottam… Lizanne 1960-ban látogatta meg elıször a nıvérét a

palotában, mivel a terhessége miatt nem vehetett részt az esküvın.

– Igaz, hogy Grace el volt kényeztetve – mesélte kuncogva. – De Rainier még inkább. Míg Grace nem volt hajlandó elfogadni, hogy nem mehet a maga feje után, Rainier egyáltalán nem tőrte a korlátokat. Nem is tudom, hogy bír élni ezzel a férfival. Mindig azt mondogatta: „Ó, az az ember!”

Rainier Grimaldit eleve egy befolyásos család vezetıjének szánták, és már gyerekkorában tudta, hogy egy nap a hercegség uralkodója lesz. Akik ismerték, állítják, hogy ritkán fordult elı, hogy meg kellett változtatnia a véleményét. Egyébként ez egyáltalán nem szokatlan az uralkodócsaládok körében, ahol mindig övék az utolsó szó.

Ha valaki ilyen körülmények között nevelkedik, gyakran rövidlátó lesz a környezetével és a valóságos világgal szemben. Rainier-nek természetesen nem volt mindig igaza, hiszen gyakran elıfordult, hogy a Tanács megvétózta a döntéseit, és Onassisszal is fel kellett vennie a versenyt, mivel a görög gyorsabban vásárolta fel a részvényeket, mint ahogy a herceg követni tudta. Államügyekben nem lehetett mindig igaza, de erre nem is számított. Otthon azonban más volt a helyzet.

Grace nem szeretett tréfálkozni vele, ha a férjének nem volt hozzá kedve. Egy alkalommal például sürgıs megbeszélést folytatott egy hivatalnokkal a könyvtárban, amikor Rainier beviharzott és félbeszakította, mondván, hogy az egyik csimpánz terhes. Grace nem foglalkozott vele, ahogy ez már gyakran megesett a személyzet elıtt, és folytatta a megbeszélést. Cseppet sem érdekelte a palota állatkertje, és ritkán járt arrafelé.

– Nem érted, hercegnı? – kérdezte Rainier. – Tanagra terhes! – Grace nem reagált. – Nagyon ritkán fordul elı, hogy egy rabságban nevelt csimpánz terhes lesz! – folytatta és várta, hogy mit mond erre Grace.

– Rendben van – szólalt meg Grace türelmetlenül. – Majd kötök neki valamit – mondta, majd folytatta a dolgát.

A hangos veszekedések és a viharos békülések ellenére Rainier nem volt hajlandó megváltozni. A házasság a legjobb esetben is tele van problémákkal, és ez a herceg esetében különösen igaz volt. Nem szokott hozzá a kompromisszumokhoz, és a tapintat sem volt jellemzı rá.

– Abban a ruhában kövérnek látszol, drágám – mondta egyszer Grace-nek, amikor egy fontos eseményre indultak volna. Grace egy fehér selyemruhát viselt, amit a madridi Flóra Villareal tervezett.

A hercegnı elsírta magát, és visszaszaladt a hálószobába. – Most mit mondtam? – kérdezte a herceg Madge Tivey-

Faucontól. – Csak megpróbálom védeni. Ha a holnapi lapokban nem tetszenek majd neki a fényképek, az egész napja tönkremegy.

– Igen, Fenség – felelte Madge. – Biztosan így van. Lehet, hogy Grace valóban „kövérnek” látszott a Villareal-

kreációban, és Rainier is meg akarta ıt védeni, csakhogy nagyon kevés nı veszi jó néven az ilyen jellegő igazmondást a házastársa részérıl.

Rainier nehezen változtatta meg a véleményét, de másokra sem mindig sikerült ráerıltetni az akaratát. A házasságuk elején nagyon sokszor veszekedtek amiatt, hogy a herceg megpróbálta szabályozni Grace hangulatát. Ám az érzéseket nem lehet parancsszóra irányítani. Neki nem lehetett csak úgy megmondani, hogyan érezze magát. Bettina Campbell szerint Rainier meg volt gyızıdve arról, hogy Grace puszta makacsságból nem szokta meg a monacói életet. Olyankor azt mondta neki:

– Drágám, egyszerően ki kell hoznod magadból a legjobbat. Miért nem lehetsz csak úgy boldog? Most már hercegnı vagy. Igazán nem lehetsz annyira boldogtalan, mint amennyire bebeszéled magadnak.

– Kérlek, ne mondd meg nekem, hogyan érezzem magam – felelte erre Grace. – El tudom fogadni, hogy boldogtalan vagyok – és te is fogadd el. Majd elmúlik, de hagyd, hogy úgy érezzem magam, ahogy jólesik.

Errıl Gaia Magrelli is hasonlóképpen számolt be: – „Kérlek, hagyd, hogy szörnyen érezzem magam” – szokta

mondani Grace a hercegnek. De ı mindig az ellenkezıjére akarta rávenni. Szerintem szomorú dolog, hogy nem volt boldog… de az már elviselhetetlen lehetett, hogy a békesség kedvéért meg is kellett játszania a boldogságot.

– Hányszor láttam a hercegnıt szipogva, vörös szemmel kijönni a szobájából – meséli Madge Tivey-Faucon. – Zavarában mindig azt mondta, hogy megfázott. Mintha sose akart volna elmúlni az a megfázás.

Ám nem lenne igazságos Rainier-vel szemben, ha teljesen érzéketlennek és tapintatlannak állítanánk be. Például egy alkalommal megszervezett egy telefonbeszélgetést Godfrey „Fordie” Forddal, a Kelly-család kedvencével, aki amolyan mindenesként dolgozott a háznál: szükség esetén inas, sofır, pultos és kertész is volt.

Egy délután a hercegnı, Gaia Magrelli és Madge Tivey-Faucon egy hosszú nap után kimerülten tértek haza a palotába. Miután megnézte a gyerekeket, Grace bement a régimódi társalgóba, ahol gyakran kávézgattak a barátaikkal a kandalló elıtt. Belehuppant a székbe, és megszabadult a magas sarkú cipıjétıl. Rainier hozzálépett és a kezébe nyomta a telefont.

– Valaki beszélni szeretne veled – mondta, Gaia elbeszélése szerint.

– Ó kérlek, csak most jöttem meg – felelte Grace ingerülten. – Nem hagynátok békén legalább öt másodpercig? – Ennek ellenére átvette a telefont, majd egy pillanat múlva felugrott, és boldogan felkiáltott: – Fordie! Ó, istenem! Fordie!

Rainier, Gaia és Madge mosolyogva kisompolyogtak a szobából, ahol Grace félórán keresztül beszélgetett a Kelly-ház mindenesével. Amikor kijött, könnyes volt a szeme. Odaszaladt Rainier-hez.

– Drágám – mondta, és megölelte. – Ez volt a legcsodálatosabb dolog a világon! Fordie nagyon sokat jelent nekem. Jaj istenem, még emlékszel rá?

– Hát persze, hogy emlékszem, drágám – felelte Rainier, és letörölte a felesége könnyeit. – És azt sem felejtettem el, milyen sokat jelent számodra.

– Te tényleg a világ legcsodálatosabb embere vagy – mondta Grace. Azzal kézen fogva kimentek a szobából.

Rainier biztatja Grace-t

1962 elejére III. Rainier herceg már annyira aggódott a felesége depressziója miatt, hogy tudta: tennie kell valamit. Sejtette, hogy ennek köze lehet azokhoz az áldozatokhoz, melyeket Grace miatta hozott meg – hogy hátat fordított a karrierjének, az életének Amerikában, a családjának és a barátainak. Albert születése után Grace kétszer is elvetélt, ami ugyancsak hozzájárult a boldogtalanságához. Rainier tudta, hogy a hercegnıt csak egyetlen dolog képes elégedettséggel eltölteni: a filmezés.

Négy évvel azelıtt Grace saját magát játszotta a Monacói meghívó címő egyórás filmben, ami egy fiatal lányról szól, aki Monacóba utazik, hogy egy cicát ajándékozzon Caroline-nak. Bár Frank Sinatra és Rainier is szerepelt benne, valójában egy reklámfilmrıl volt szó, és utána Grace csak annál jobban vágyódott valami tartalmasabb film elkészítésére.

Grace hollywoodi visszatérésének lehetısége mindig vörös posztó volt Rainier szemében. Szent meggyızıdése volt, hogy

ez ellenkezik az uralkodói méltósággal, és el sem tudta képzelni, hogy Grace „ott parádézik a filmvásznon valamelyik színésszel, és ki tudja, mit mővelnek”. Még a gondolattól is kirázta a hideg. Az egyetlen hely, ahol a Grace filmjeibıl készült fényképeket lehetett látni, a Roc Agel-i vendégfürdıszoba volt – nem valami kitüntetett hely. Alkalmanként Grace az egykori istállók helyére épített vetítıteremben megnézhette a filmjeit. Ilyenkor a herceg megtiltotta az alkalmazottaknak, hogy bizonyos filmeket megnézzenek. A Vidéki lányt láthatták, a Fogjunk tolvajt tilos volt. Senki sem tudta, mi okból határozott így, Rainier pedig nem magyarázkodott.

Rainier a felesége szórakoztatóiparbeli barátaitól sem volt elragadtatva, és meg volt gyızıdve arról, hogy a jelenlétükkel csak megzavarják Grace-t. Ennek ellenére a régi barátai, például az egykori szobatársa, Rita Gam és az ügynöke, Jay Kanter gyakran meglátogatták Monacóban.

1961-ben, amikor a Fogjunk tolvajt férfi fıszereplıje, Cary Grant a feleségével, Betsy Drake-kel Monacóba látogatott húsvétkor, Grace annyira izgatott volt, hogy kiment értük a nizzai repülıtérre, hogy személyesen üdvözölje ıket. Rainier figyelmeztette, a sajtó félre fogja magyarázni, hogy a hercegnı ilyen nagy megtiszteltetésben részesíti ıket, még akkor is, ha annak idején valójában semmi sem történt Cary Granttel.

Barbara Tuck Cresci, Rainier New York-i fıkonzuljának, Frank Cresci özvegyének az elbeszélése szerint „Rainier mindig dührohamot kapott, ha megjelent valami cikk Grace régi barátairól. Ez kis híján tönkretette a házasságukat. Én valahogy nem hibáztattam miatta. Borzasztó volt, hogy mindig eszébe juttatták azokat az idıket, amikor még nem volt a felesége. A férjem, Frank azt mondta a hercegnek, hogy felejtse el azokat a napokat. De a sajtó sohasem hagyta, hogy megfeledkezzen róla.”

A fotósok természetesen ott voltak a repülıtéren, és a hercegnı megjelenése jókora meglepetést okozott. Másnap reggel minden európai lap tele volt a Grace-rıl és Cary Grantrıl készült fényképekkel (Betsyrıl egyetlen kép sem jelent meg), azzal a kommentárral, hogy a két filmsztár egykor igen szenvedélyesnek tőnt a filmvásznon. Rainier dühösen az asztalhoz vágta az újságot, és azt mondta:

– Most megkaptad, hercegnı. Jól nézünk ki. Ezt követıen Rainier végig távolságtartó volt a Grant

házaspárral. Egy délután négyesben teniszeztek, este pedig operába mentek. Rainier egész nap hozzá sem szólt Caryhez és Grace-hez. Grace a maga részérıl eldöntötte, hogy nem hagyja, hogy tönkretegyék a napját, és nem törıdött a herceggel.

Amikor Granték elutaztak, Rainier és Grace összevesztek, amiért a herceg a filmsztárt okolta.

– A házasság azt jelenti, hogy egyazon dolog miatt veszekszünk újra meg újra – mondta akkoriban Grace.

– Azt hiszem, akkor már valóban megbánta a döntését – jelentette ki egykori szerelme, Oleg Cassini, aki állandó kapcsolatban állt Grace barátaival. – Nem élhette azt az életet, amit igazán szeretett. A férje nem kedvelte a hollywoodi barátait, és ezt ık is tudták. Kulturális szempontból két külön világból érkeztek. – 2002-ben Oleg azt állította, hogy ı és Grace jobb pár lehettek volna. – Mellettem boldog lehetett volna, és igazi sztárként folytathatta volna a filmezést, amit feladott a… pillanatnyi csillogás miatt.

Rainier valóban aggódott a felesége állapota miatt, ha elıítéletei ellenére is képes volt arra bátorítani, hogy újra kezdje a filmezést. Visszatekintve már sajnálta, hogy nem bírta elejét venni az esküvı idején kialakult káosznak, de az 1950-es évek végére már tudta, hogy pontosan azt tette, amit kellett, és Monaco kikerült a válságból. Az „évszázad esküvıje”

nemzetközi hírverésének köszönhetıen most már az egész világ kíváncsi volt Monacóra. A kaszinók állandóan nyitva tartottak, és az évtized végére a hercegség éves bevétele több tízmillió dollárt tett ki. Grace mindent elkövetett, hogy megfelelı hercegnıje legyen az országnak. Jó anya és hőséges feleség volt. Most pedig ideje volt, hogy ı is kapjon valamit cserébe… amire a legjobban vágyott – a filmezést.

Állítólag Hitchcock már évek óta akart filmet készíteni Grace-szel, és fel is kereste ıket ezzel az ötlettel. Most pedig Rainier volt az, aki telefonált a rendezınek, mondván, hogy Grace ráér, és egy film jót tenne a lelkiállapotának. Érdekes módon 1962 nyarán Hitchcock is éppen azon gondolkozott, hogyan lehetne rávenni Grace-t a filmezésre.

A rendezı Winston Graham Marnie címő regényének megfilmesítésére gondolt. A provokatív történet egy szexuális problémákkal küzdı nırıl szól, aki annyira retteg a bensıséges kapcsolatoktól, hogy minden alkalommal komolyan megbetegszik, ha megérzi a férfiak érdeklıdését. A férfiak iránti bizalmatlansága kleptomániában nyilvánul meg. A regényben és a forgatókönyvben Marnie – aki hazudik és csal – végül a szerelme (Sean Connery) segítségével rájön, hogy gyerekkorában bántalmazták a szülei. Eszébe jut, hogy kislánykorában egy ágyban aludt a prostituált anyjával, miközben az asszony szexuális tevékenységet folytatott a klienseivel. Késıbb meg is erıszakolták.

Amikor Rainier herceg elolvasta a forgatókönyvet, természetesen nem volt tıle valami boldog. Azt szerette volna, ha ízlésesen készítenék el a filmet. De Alfred Hitchcock esetében, különösen az 1960-as évek elején nem sok jóra számíthatott.

Rainier mostohaanyja, Ghislaine hercegnı valaha híres színésznı volt, és gyakran meglátogatta Grace-t a palotában.

– Grace megkérte, jöjjön el a palotába, hogy beszélgessenek a Marnie-ról – mesélte Bettina Campbell. – Évekkel késıbb Ghislaine elárulta, hogy akkor azt javasolta Grace-nek, hogy mindenképpen készítse el azt a filmet, és ne hagyja, hogy bárki is megakadályozza benne. „Ha megkaptad Rainier engedélyét, kit érdekel mások véleménye? İ a herceg. Ragyogó színésznı vagy, és nem szabad elpazarolni a tehetségedet. Ha Rainier beleegyezett, mi állíthat meg, drágám? – kérdezte Ghislaine.

Csak az atya meg ne tudja

Az idıs Francis Tucker atya még mindig jelentıs hatást gyakorolt a herceg politikai és személyes döntéseire. Kevesen játszottak olyan fontos szerepet a herceg életében, mint a káplárba, aki minden reggel misézett Rainier-nek és Grace-nek, és napi kapcsolatban állt velük.

Rainier-t nagyon lesújtotta, amikor a pap fivére, Ed 1961 februárjában elhunyt. Az atyának írt levelében kifejezte részvétét, és emlékeztette Tuckert, hogy a monacói palotában mindig ott lesz a „családja”.

1961. augusztus 10-én az atya az egyházi „aranyévfordulóját” ünnepelte. Pár hónap múlva lett volna a hivatalos ünnepség a delaware-i Wilmingtonban, de az augusztust a herceg Roc Agel-i otthonában töltötte Rainier, Grace, Pierre herceg, Caroline és Albert társaságában. A Grimaldi-család magánkápolnájában misézett a családnak. „Különleges mise volt”, mesélte késıbb Rainier. „Csodálatos volt, hogy a jó atya velünk volt ebbıl a különleges alkalomból. A gyerekek születésnapjára is tartott istentiszteletet minden évben. Isten mindig itt van.”

Delaware-i tartózkodása idején Tucker azt mondta a család egyik barátjának, hogy a herceg aggódik, „mert a hercegnı

állandóan szomorú a palotában. Beszélgettünk errıl. Megkért, hogy beszéljek a hercegnıvel. Igyekszik lefoglalni magát a feladataival és a gyerekekkel, de mindannyian tudjuk, hogy elveszített valamit, ami nagyon fontos volt a számára, a karrierjét. Mindazonáltal azt hiszem, ez ügyben nem sokat tehetünk”.

Elıtte Tucker azt nyilatkozta egy riporternek, hogy ha Grace kikérné a tanácsát a filmezéssel kapcsolatban, „minden bizonnyal lebeszélném róla”. Egy másik riporternek pedig azt mondta, hogy „Hollywoodban nem tudnának olyan jó szerepet ajánlani neki, mint amit jelenleg játszik”.

Rainier nehezen bírta rávenni magát, hogy eltitkolja az atya elıl Grace visszatérését a filmezéshez. Tudta, hogy a katolikus egyház sohasem egyezne bele, a szóban forgó film jellegérıl már nem is szólva. Bár általában minden személyes és állami problémát megbeszélt a káplánjával, ezt az egy ügyet nem tárgyalta meg vele.

Thomas Sartre elmondása szerint a palotában megszerveztek egy találkozót a Marnie-ügyben, ahol a hercegnı is jelen volt, bár nem volt túlságosan beszédes. A hercegnı körülnézett, majd megkérdezte, hogy hol van az atya.

– Az atyának ne beszélj errıl, hercegnı – felelte Rainier. – Nehéz lenne neki, és azt hiszem, elveszítené az itteni posztját miatta.

– Ez mindenkinek nehéz – bólintott Grace. – Szerintem megkímélhetjük tıle Tucker atyát.

„Isten irgalmazzon nekünk,

amikor ez kiderül…”

Grace Kelly már évek óta nem dolgozott az MGM-nek, de a

stúdiótól még mindig kértek interjúkat vele. Akkoriban Thomas Sartre, egy fiatal újságíró volt az MGM és a palota közötti összekötı (Emile Comet felügyelete alatt), és Rupert Allannel is dolgozott.

– Emile Comet-val és a herceggel sokszor beszélgettünk a Marnie-ról – mesélte Sartre. – A herceg szerint Monacóban mindenki ellene volt. Amikor megkérdezte, mi a véleménye errıl, a válasza filozofikusan hangzott. „Eddig még bármit javasoltam Monacóban, mindenki tiltakozott ellene, tehát miért lenne most másképp?” – kérdezte. Amikor Emile azt tudakolta tıle, hogyan tálalják majd az ügyet a sajtónak, a herceg világosan kifejtette, hogy ezt a hercegnıre bízza. „İ tudja, hogyan kell kezelni az ilyen ügyeket”, mondta. „Mindent ráhagyok a médiával vagy a Mamie-val kapcsolatban. Mindazonáltal, ami engem illet, szeretném, ha mindenki tisztában lenne vele, hogy teljes mértékben támogatom ezt a filmet. Ha az egész családom ellene lesz, akkor is száz százalékosan kiállók a hercegnı mellett, ahogy ı is mindig kiállt mellettem”.

1962. március 16-án Rainier herceg kapott egy levelet Grace Kelly édesanyjától. A levél mellé Margaret küldött egy 1956-os újságkivágást, és megkérte Rainier-t, hogy mielıtt bármit is határozna Grace visszatérésével kapcsolatban, olvassa el a cikket. Az írás az American Weekly magazinban jelent meg a veterán újságíró, Maurice Zolotow tollából, melyben többek között kifejti, mennyire fontos Grace számára a színészi pálya, és ha megfosztják tıle, „rettenetes vereséget fog szenvedni. Olyan lenne, mintha kivágnák a szívét”.

Thomas Sartre beszámolt arról a reggelrıl, amikor Rainier megmutatta neki Margaret levelét.

– Azonnal talpra ugrottam, ahogy belépett a szobába. Megkért, hogy olvassam el a levelet. Emlékezetem szerint Mrs.

Kelly úgy kezdte, hogy „Kedves Ray”. Azt írta, hogy a lányának sohasem lett volna szabad abbahagyni a filmezést, és az utolsó filmje óta sose volt igazán boldog. Aggódott, és arra gondolt, hogy Rainier-nek tennie kellene valamit.

– Aztán megmutatta nekem a cikket. Miután elolvastam, megkérdezte, mi a véleményem róla. Azt feleltem, hogy a levél és a cikk is bizonyítja, hogy Grace hercegnınek filmeznie kellene. „Azt hiszem, igaza van” – mondta. Aztán megkérdezte, hogy szerintem Mrs. Kelly miért ırizte meg olyan hosszú ideig azt a cikket, mire én azt feleltem, hogy véleményem szerint olyan asszony, aki igazán szereti a lányát, és ezzel a herceg is egyetértett.

Sok évvel késıbb Sartre ezt mesélte: – A herceg fogta a cikket és a levelet, és bevitte a

hercegnınek. Nem tudom, mit beszéltek, sose kérdeztem. Amikor aznap újra találkoztam a herceggel, azt mondta: „Nos, megcsinálja a filmet”. Aztán felnevetett, és hozzátette: „Csak annyit mondhatok, hogy isten irgalmazzon nekünk, amikor ez kiderül”.

1962. március 18-án Grace hercegnı magához hívatott négy udvari hivatalnokot, hogy tájékoztassa ıket a Marnie-ban való szereplésérıl. A négy személy: Emile Comet, a palota sajtófelelıse; George Lukomski, a palota fényképésze; Monsieur Delavenne belügyminiszter; és Monsieur Jean-Claude Farjas, a Centre de Presse de Monaco vezetıje volt. Rainier nem tartózkodott a palotában.

A látogatás szigorúan a protokoll elıírásai szerint zajlott le. Az ırök felkísérték ıket a palotába, ahol aláírták a vendégkönyvet, majd bekísérték ıket a hercegnı irodájába – ahol helyet foglaltak és egy órán át várakoztak.

– Uraim, csodálatos híreim vannak – mondta Grace, amikor megérkezett. A férfiak felugrottak. A hercegnı elegáns bézs és

barna kosztümöt viselt, és a teknıckeretes szemüvegével úgy nézett ki, mint egy színésznı az igazgatói szerepben. Látszott rajta, hogy alig bírja visszafojtani a mosolyát. – Filmet fogok készíteni – kiáltotta. – Ne nézzenek ilyen döbbenten – tette hozzá nevetve.

Aztán elmagyarázta nekik, hogy Alfred Hitchcockkal fog filmet forgatni. Miközben elmagyarázta a részleteket, a szomszédos irodában Phyllis Blum a hivatalos sajtóközleményt gépelte, amit táviratilag angol és francia nyelven kellett szétküldeni. A közleményben ez állt: „A monacói herceg szóvivıje a mai napon bejelentette, hogy Grace hercegnı elfogadott egy ajánlatot, miszerint a nyaralása ideje alatt filmet forgat Alfred Hitchcock úrral az Egyesült Államokban. A film, amelyet a nyár végén kezdenek el forgatni Winston Graham angol író regényén alapszik. Nagy valószínőséggel Rainier herceg is jelen lesz a forgatáson, és Grace hercegnı és családja novemberben tér vissza Monacóba.”

Francis Tucker atya az elsık között gratulált Rainier hercegnek, hogy engedélyezte Grace-nek a filmezést. Az atya elıször aggódott, amiért a herceg nem beszélte meg vele a dolgot. Feleslegesnek érezte magát, amiért kihagyták egy ilyen fontos ügybıl, de azonnal elfogadta Rainier magyarázatát, és egyetértett a döntésével. Az egyház képviselıjeként a papnak kötelessége lett volna lebeszélni ıket a filmrıl.

A Vatikán így is megrótta a Marnie miatt, és megkeserítette az életét a sok vitával. Tucker azt mondta az egyházi képviselıknek, hogy most már nem sokat tehetnek ellene, és elmagyarázta nekik, hogy a herceg és a hercegnı nem kérték ki a tanácsát ebben a kérdésben. A felettesének írt levelében Tucker megírta, hogy a döntés az ı amerikai tartózkodása alatt született, amikor felszentelésének ötvenedik évfordulóját ünnepelte. Elmagyarázta, hogy a döntést csak a sajtóközlemény

megjelenését követıen közölték vele, és Rainier-tıl megtudta, hogy „a családi tanács közös határozata volt, ami szerintük szigorúan családi ügy”. Tucker még merészen hozzátette, hogy valójában „boldog”, hogy Rainier nem kérte ki a tanácsát.

A hír az egész világon nagy visszhangot keltett, és Grace amerikai barátai el voltak ragadtatva tıle. Rita Gam az elsık között hívta fel Grace-t, aki olyan volt, akár egy iskoláslány.

– Milyen érzés lesz újra dolgozni? – kérdezte Rita. Grace egy pillanatig gondolkozott, majd azt mondta: – Az elején talán furcsa, de ó, Rita, ıszintén mondom, hogy

alig várom! – A hercegnı vidáman felnevetett, és alig bírta palástolni az izgatottságát.

Rainier barátai és a család már kevesebb lelkesedéssel fogadták a hírt. Thomas Sartre szerint „Még Pierre herceg – aki akkoriban betegeskedett – sem örült neki, pedig ı kedvelte Grace-t”.

– Arra is emlékszem, hogy a herceg anyja is telefonált – meséli Sartre. – Én magam beszéltem vele. „Hogy engedhette meg, hogy ez megtörténjen?”, kérdezte, mintha bármi közöm lett volna a hercegnı döntéséhez. „Grace hercegnı színésznıként? Felháborító!” – ezt úgy mondta, mintha a hercegnı soha életében nem szerepelt volna. „Mindig tudtam, hogy nem lesz jó vége.” És így tovább, majd folyton azt ismételgette: „C'est une Americaine”, vagyis: hogy mit várhatnánk el egy amerikaitól?

– A herceg végül átvette a telefont. Emlékszem, ahogy jó messzire eltartotta magától a készüléket, miközben az édesanyja jó hangosan kiabált. Rainier valójában nagyon mókás volt. Még mindig elıttem van, ahogy égnek emeli a tekintetét, a kezével pedig vadul hadonászik, mintha az anyját utánozná. Emlékszem, hogy a dolgozószobája ajtaján volt egy felirat, ezzel a

szöveggel: „Szeretném kisegíteni. Hol jött be?” Ilyen ember volt.

„Hogy merészelik ezt tenni velem?”

Nyilvánvaló volt, hogy a hercegnı visszatérése a filmezéshez nagy vihart fog kavarni. Az erre vonatkozó sajtóközlemény sajnos nem árult el túl sokat, és mellızte az olyan kérdéseket, mint a hercegnı fizetése, vagy hogy mi a szándéka a pénzzel. Mintha Rainier át sem olvasta volna a közleményt, mielıtt elküldték azt a sajtónak. A herceg azonban, mint már Sartre-nak is mondotta, mindent ráhagyott Grace-re. A monacói sajtó azonnal tiltakozását fejezte ki a filmezés ellen.

Bizonyos okból kifolyólag – és ezzel Rainier is egyetértett – Grace úgy érezte, hogy ha világosan kifejtik, hogy a produkció a Grimaldi-család úgynevezett nyaralása idejére esik, valamennyire kiengeszteli a monacóiakat. Rainier késıbb elmagyarázta, hogy Hitchcock biztosította ıket afelıl, hogy könnyedén elintézi a forgatást az alatt a két hónap alatt, míg a család az Államokban tartózkodik. Rainier nem értette, mi az oka a felháborodásnak. „Azt is mondtam Grace-nek, hogy vihetünk magunkkal pár szolgát is. Javasoltam, hogy keressünk egy szép házat, hogy ne lakjunk szállodában, és így tovább, hiszen nyaralunk. Olyan emberrel fog dolgozni, aki nagyon rendes, és jó neve van, és érdekes filmeket készít. Akkor hát vágjunk bele. Ha valami hiper-szuper produkció lett volna, nem mondtam volna ezt, de ez csupa szórakozásnak ígérkezett.”

A Grimaldi-család igencsak rosszul ítélte meg a helyzetet, ha abban bíztak, hogy az alattvalóikat nem zavarja, ha a nyaralás ideje alatt készül el a film. Ráadásul abban az idıszakban Hitchcock kizárólag „hiper-szuper produkciókkal” foglalkozott.

A monacóiakat elkeserítette, hogy a hercegnıjük filmezni akar – függetlenül attól, hogy a szabadsága alatt vagy sem –, és egyesek azt is kijelentették, hogy Grace döntése a monacói „hét nehéz esztendı” miatt született. Vajon a film elkészültével el akarja hagyni az országot, hogy más filmekben is szerepeljen? El fog válni Rainier-tıl? A monacóiak válasza hangos volt és világos: İfelsége a hercegnı nem szerepelhet a filmben.

Az emberek nem tudták, hiszen Grace titokban tartotta, hogy lelki problémái vannak. Óriási bátorságra volt szüksége, hogy elvállalja a Marnie-t, mivel a „legsötétebb napokból” próbált kievickélni. Miután végre elhatározta magát, nagyon megdöbbentette az emberek reakciója.

Grace a maradék erejével a visszatérésén fáradozott, és ennek az egészsége látta kárát.

– Csak piszkálta az ételt – mondta az egyik alkalmazott a palotából. – Látszott rajta, hogy egyre fogy az ereje. Alvászavarai is voltak.

A Marnie körüli feszültség több volt, mint amennyit Grace el tudott viselni, és a bejelentés utáni polgári tiltakozást követıen összeomlott. Ha testileg és lelkileg jobb állapotban lett volna, bizonyára könnyedén kezeli a helyzetet. Ki lehetett volna adni egy gondosan megfogalmazott sajtóközleményt, hogy megnyugtassák az embereket, és kedvezı fogadtatás esetén elutazhattak volna Hollywoodba, ahogyan tervezték. Csakhogy a monacóiak tiltakozása megbénította. Kétségbeesetten a szobájába ment, bezárkózott és senkit sem akart látni. Egész nap hiába próbáltak választ kapni azokra a kérdésekre, amelyek felforgatták Monacót. A palota sajtóhivatalának az egyik vezetıje a csukott ajtón keresztül könyörgött neki, hogy mondjon már valamit.

– A telefonok megállás nélkül csörögnek. Nem maradhatunk csendben – mondta.

Egy pillanat múlva kinyílt az ajtó, és megjelent Grace. Nagyon zilált volt.

– Dehogynem maradhatnak – mondta. – Sıt csendben is maradnak. Mondja meg mindenkinek a sajtóirodában, hogy menjenek haza korábban. – Aztán hozzátette: – És holnap szabadnapot kapnak.

Így hát a sajtóiroda másnap zárva tartott, és a visszatérésével kapcsolatos kérdések megválaszolatlanok maradtak. A sajtó pedig kitalálta a maga verzióját a Mamie-val kapcsolatban. A riporterek kimentek az utcára, és meginterjúvolták az embereket. Másnap reggel Grace még mindig önkéntes számőzetésben volt, amikor Rupert Allan becsúsztatta az egyik helyi lapot az ajtó alatt.

– Az emberei beszéltek – szólt be a masszív ajtón keresztül. Grace beengedte. Mentazöld köntösben volt, a haját turbánba csavarta. – Ahogy beléptem, az ablakhoz ment – meséli Allan. – Nem fordult felém.

Allan felvette az újságot. A fıcím azt harsogta, hogy Grace örökre el akarja hagyni Monacót.

– Megkérdezhetem, miért olyan szomorú? – kérdezte Allan. – Van valami igazság benne? – Grace nem válaszolt, csak a tengert bámulta. – Úgy kérdezem, mint egy barátot – makacskodott a férfi. – Tervez valamit? Köztünk marad.

– Buta Rupert – szólalt meg Grace keserően. – Mikor fogja megérteni? Semmi sem marad köztünk.

Allan tiltakozott, és bántotta, hogy a hercegnı megbízhatatlannak tartja.

– Hercegnı, ha nem lennék annyira hőséges, azt kérdezném, hogy merészeli?

– Én hogy merészelem? – Grace szembefordult a férfival. – İk hogy merészelik? Hogy merészelik ezt tenni velem? – kérdezte, és az újságra mutatott. Azzal megkérte Allant, hogy

távozzon. Ahogy a férfi elindult, Grace még hozzátette: – A jövıben megkérem, többé ne kérdezzen tılem barátilag. A személyes ügyeim nem tartoznak önre.

– Csak azt hittem, közel kerültünk egymáshoz. Mindenkinek hiányozna a hercegnı, ha elmenne.

– Ez sajnos olyan luxus, ami számomra elérhetetlen. Évekkel késıbb Ruper Allan azt mondta: – Akkor nem igazán értettem, mit akar mondani. Azt

kérdezte: „Ön szerint megtehetek valaha egyetlen lépést is anélkül, hogy valaki meg ne kérdezné, hogy hová megyek pontosan?” Erre azt feleltem, hogy az emberek kérdeznek, és ez tény. Mire ı: „És a feljebbvalóiktól választ akarnak. De néha nem tudunk válaszolni. Néha a válaszok helyett is csak kérdéseink vannak”.

Rupert Allan úgy látta, a hercegnı a sírás határán van. Megpróbálta vigasztalni, de Grace elnézést kért, és megkérte, hagyja magára.

Reményvesztetten

A Centre de Presse kommentálta az eredeti nyilatkozatot, melyben tisztázták, hogy a filmszerepért felajánlott 800000 dolláros tiszteletdíjat a hercegnı a hátrányos helyzető monacói gyerekeknek és sportolóknak fogja adományozni. George Lukomskinak jutott az a feladat, hogy beszámoljon a hercegnınek az emberek reakciójáról. A hírek „egyáltalán nem jók, asszonyom”, mondta. Grace rettenetesen kétségbe esett, és azok, akik közel álltak hozzá, megpróbálták cselekvésre bírni.

Ghislaine hercegnı, aki a problémamegoldás mesterének tekintette magát, ragaszkodott ahhoz, hogy találkozzon Grace-szel. Bettina Campbell így mesél róla:

– Ha jól emlékszem, Ghislaine azt mondta Grace-nek: „Ó, ne is törıdj a monacóiakkal. Hogy merészelik? Te Grace hercegnı vagy! Úgy élj, ahogy jónak látod.” Persze Ghislaine mindig úgy élt, ahogyan jónak látta, ezért is sikerült negyvenhat évesen férjhez mennie a hetvenhat éves Louis herceghez!

Csakhogy Grace már nem akart harcolni. A Nice Matin egyik megbízható riporterének – és az alattvalóinak – elmondta, hogy végül úgy határozott, nem készíti el a filmet. „Nagymértékben befolyásolt a reakció, amit a bejelentés keltett Monacóban”, mondta. Rainier és Grace számára most már világos volt, hogy ezzel Grace színészi pályája véget ért.

Grace meg volt gyızıdve arról, hogy minél többet ad a hercegségnek, annál többet kap az emberektıl, akik végül teljesen megfosztották a reményeitıl. Súlyos csapás volt ez a hercegnınek, aki addig saját maga irányította a sorsát. Kétségbeesésében a vendégszobába zárkózott.

Cseppet sem meglepı, hogy Rainier herceg ismét Tucker atyától kért tanácsot. Az atya azt mondta neki, hogy legyen hozzá türelemmel, és minden erejével támogassa és bátorítsa a hercegnıt. Megígérte, hogy majd együtt imádkozik Grace-szel. Az atya a legelejétıl fogva biztos támaszt jelentett Grace számára, de most senkivel sem volt hajlandó megosztani a fájdalmát.

– Csak annyit tehetünk, hogy imádkozunk érte – jelentette ki végül Tucker atya. – Ez személyes ügy… meg kellett történnie.

Az atya szerint ennek a fordulatnak mindenképpen be kellett következnie Grace életében. Úgy gondolta, hogy a Mamié szükséges és sorfordító spirituális konfliktust idézett elı a múltja és jelene között, és Grace-nek szembe kellett néznie azzal, aki volt, és akivé lett. Tucker mindig tudta, hogy a múlt iránti vágyakozása miatt egy napon összeütközésbe kerül a hercegséggel. Ha nem engedik visszatérni Hollywoodba, már

csak az a kérdés, hogy bízik-e annyira Istenben, hogy alárendelje magát a „felsıbb akaratnak”, vagy a Kelly-család hagyományaihoz híven mégis megtalálja a módját, hogy az alattvalók tiltakozása ellenére visszatérjen a színészethez.

Tucker szerint egy ilyen belsı konfliktus mindenképpen pozitív eredménnyel jár, nem csupán a hercegnı, hanem az alattvalók számára is, mivel ezek után teljes mértékben Monacót fogja szolgálni, és soha többé nem fontolgatja majd a filmezést.

Az atya látszólag sokkal hőségesebb volt Monacóhoz, mint a hercegnıhöz, de valójában az ı érdekeit tartotta szem elıtt. Tudta, hogy sohasem hagyhatja el az országot, legalábbis a gyerekeivel együtt nem tehette meg. Valószínőleg az egész életét ott fogja leélni. Akkor hát miért gyötörné magát élete végéig hamis álmokat dédelgetve?

– İszintén mondom, hogy még soha nem láttuk ilyennek – mondta Rainier Grace egyik barátnıjének, Antoinette Brucattónak, egy olasz hajómágnás özvegyének.

– Akkor találkoztam elıször a hercegnıvel, amikor Monacóba érkezett. Gyakran ebédeltünk együtt a palotában, és a jótékonysági munkánkról beszélgettünk. Nem állíthatnám, hogy barátnık voltunk, bár az évek során közel kerültünk egymáshoz. Rainier mindig nagyon távolságtartó volt, és nem sokat beszéltünk egymással, de amikor telefonáltam a palotába, hogy megbeszéljem Grace-szel a Vöröskeresztes vacsorát, ı vette fel a telefont.

– Tud a filmrıl? – kérdezte Rainier Antoinette-tıl, aki azt felelte, a tévében hallotta, hogy Grace meggondolta magát a filmmel kapcsolatban. – Ön Grace egyik legkedvesebb barátnıje – folytatta Rainier feszült hangon. – Mit javasol, mit tegyünk? Annyira el van keseredve, hogy nem akar beszélni velem. A gyerekeket sem akarja látni.

– Adjon neki egy kis idıt – felelte Antoinette. – Grace hercegnı nagyon erıs.

Rainier elmesélte Antoinette-nek, mennyire nehezek voltak az utóbbi hónapok Grace számára, majd megkérte, hogy várjon pár napot, és akkor talán Grace-szel is tud majd beszélni.

– Amikor letettem a telefont, teljesen megdöbbentem – mondta Antoinette. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire kétségbeejtı a helyzet. Folyton a herceg hangját hallottam: „A gyerekeket sem akarja látni”. A hercegnı mindig olyan erısnek és összeszedettnek látszott. Mi történhetett vele? Mindene megvolt, az egész világ imádta. Akkor mi történhetett vele?

ÖTÖDIK RÉSZ A gyerekek

Caroline, Albert és Stephanie

Rainier herceg és Grace hercegnı egyaránt azt szerették volna, ha a szüleik másképpen nevelik ıket, és több szeretetet kaptak volna tılük. Tanultak a szüleik hibáiból, és igyekeztek elkerülni azokat. Igaz, nekik nem csupán szülıként, hanem példamutató uralkodóként is bizonyítani kellett.

Grace-t sok minden aggasztotta a gyerekeik környezetében. Például a protokoll szerint a kislányoknak meg kellett hajolniuk Caroline elıtt. A hercegnıt nagyon zavarta ez a gyakorlat, különösen akkor, amikor látta, hogy a Caroline harmadik születésnapjára meghívott apróságok is hajbókolnak elıtte. Szerinte így egyáltalán nem lesz esélye arra, hogy normális gyerekként fejlıdjön. De amikor megbeszélte Rainier-vel az aggályait, a herceg azt felelte, hogy ez ellen semmit sem tehetnek. Akkor Grace létrehozott egy óvodát a palotában, ami nagyban hasonlított arra, amit 1960-ban Jackie Kennedy is alapított a Fehér Házban. Caroline és késıbb Albert herceg végre a velük egykorú gyerekek társaságában lehettek, akikkel tanulhattak és játszhattak, és a gyerekeket arra bátorították, hogy az óvodában egyenrangú félként bánjanak a hercegi sarjakkal, és ne hajoljanak meg elıttük.

A két Grimaldi-gyerek teljesen eltérı személyiség volt. Caroline tüzes természető. Fekete haját és barna bırét az apjától örökölte. Albert születésekor féltékenységi jelenetet rendezett, amikor felvitték, hogy meglátogassa az anyját és az újszülöttet. A kezébe nyomtak egy kis csokor jázmint és liliomot, hogy majd adja át Grace-nek, de ı haragjában az anyjához vágta a virágokat.

Caroline már egészen fiatal korában rettenetesen el volt kényeztetve. Madge Tivey-Faucon, aki a reggeli óráira kellett

vigye Caroline-t, elmesélte, hogy a kislány felhívta telefonon, majd felsıbbrendő hangon bejelentette, hogy „Ébren vagyok”, és le is tette a telefont.

A csendes, visszafogott, és jól nevelt Albertet már kétéves korától arra kezdték nevelni, hogy egy napon majd az apja helyébe lépjen. Természetes volt, hogy Rainier herceg (valamint a gyerek keresztapja, Louis herceg – Rainier unokatestvére) sokkal több idıt töltött „Albie”-val, mint Grace. Thomas Sartre elmondása szerint a hercegnı Caroline, a herceg pedig Albert nevelésével foglalkozott.

– Emlékszem, hogy Rainier meghatározta, milyen dadái lehetnek, milyen könyvet olvashat és kikkel barátkozhat – mondta Sartre. – Aggódott, nehogy az anyjához akarjon menni vigasztalásért és tanácsért. Albie néha igen távolságtartóan viselkedett vele.

1960-ban egy gyerekrablási ügy miatt Grace hercegnı sokat aggódott Albert biztonságáért. A négyéves Eric Peugeot-t, a párizsi autógyáros Raymond Peugeot fiát egy Párizs környéki golfpálya gyermekmegırzıjébıl rabolták el. Az emberrablók mindössze 35000 dollárt követeltek a kisfiúért. Az összeget kifizették, és a család sértetlenül visszakapta a gyereket. (Két évvel késıbb az emberrablókat letartóztatták, és húsz év börtönbüntetésre ítélték.) Grace megkérte Rainier-t, hogy küldjön ıröket az óvoda elé, de a herceg azt felelte, hogy a gyerekeket megijeszti a jelenlétük.

– Bízd csak rám – mondta a hercegnı. Aztán azt mondta Albertnek és Caroline-nak, hogy a fehér kesztyős, egyenruhás, játék katonának öltözött férfiak néhány hétig az óvoda elıtt fognak játszani, és ne törıdjenek velük. Pár nap múlva Caroline játszani akart velük, de az ırök elküldték, mire a kislány olyan erısen sípcsonton rúgta az egyiküket, hogy annak vérzett a lába. Az ır mélyen meghajolt, elhagyta az ırhelyét, majd panaszt tett

a felettesénél. Másnap Grace elküldte az ıröket. A palotában egyébként is nagyon szigorú volt a biztonság, és senki sem juthatott volna el az óvodáig.

A herceg és a felesége a fiatal brit Maureen Kinget alkalmazta nevelınıként. Sajnos a szigorú nevelını (aki a Killer – „Gyilkos” gúnynevet kapta) sem akadályozhatta meg, hogy a látogatók elkényeztessék a gyerekeket. Grace bosszúságára mindenki, még Rainier is elhalmozta ıket ajándékokkal. Vagyonos szülık lányaként Grace-nek is megvolt mindene, amit csak akart. Ennek ellenére tudta, hogy Caroline és Albert úgy fognak felnıni, hogy sohasem fogják megérteni, milyen, ha meg kell dolgozni valamiért. Tudta, hogy meg kell tanítania ıket arra, hogy ne várják el másoktól, hogy lessék minden kívánságukat. A küzdelme hiábavalónak bizonyult, mivel még Rainier is úgy érezte, hogy az apróságok megérdemlik az ajándékokat. Egyrészt azért, mert az uralkodócsalád gyerekei, másrészt senkit sem szabad megbántani azzal, hogy nem fogadják el az ajándékokat. Amikor a család egyik gazdag ismerıse egy gyönyörő babaházat hozott Caroline-nak, Grace megengedte, hogy a lánya egy hétig játsszon vele, majd odaajándékozták egy árvaháznak.

Grace mindkét gyermekét boldognak akarta látni. Sajnos nem tölthetett annyi idıt a fiával, amennyit szeretett volna. Caroline több figyelmet igényelt, és rettenetesen önfejő volt. Antoinette Brucatto, aki gyakran megfordult a palotában, meséli: „A függetlenség iránti vágyával Caroline az édesanyjára hasonlított… Csakhogy szerintem Grace-t mindig érdekelte a szülei véleménye. Azt pedig sohasem éreztem, hogy Caroline-t érdekelte volna, hogy mit gondol az anyja; a végletekig független volt”.

1965 közepén Grace hercegnı ismét gyereket várt. Két vetélés után sokkal nehezebben viselte lelkileg ezt a terhességet. Grace a palotát sem merte elhagyni. Még mindig élénken emlékezett rá, hogy az elsı terhessége idején egy idegen odarohant hozzá, és megsimogatta a hasát, hogy „szerencsét hozzon”. Semmit sem akartak kockáztatni, így Rainier herceg a palota egyik könyvtártermét ideiglenesen szülıszobává alakíttatta, hogy ott szülessenek meg a gyerekei. (Rainier is a palotában született meg.)

1965. február 1-én Grace hercegnı életet adott a harmadik gyermekének, Stephanie Marie Elizabethnek.

„Stephie” születése napján Margaret Kelly is Monacóba érkezett, hogy a lánya mellett lehessen. Jack halála után Grace és Margaret sokkal közelebb kerültek egymáshoz.

Boldog évek (1966-1970)

1966 januárjában a Playboy magazinban igen részletes interjú jelent meg Grace monacói hercegnıvel. A riporter megkérdezte Grace-tıl, hogy gondolt-e valaha arra, hogy „visszamegy, és egyszerően Grace Kelly lesz”. „A házasságom elıtt”, felelte Grace, „olyan voltam, mint bármelyik más, 20. századi lány. Nagyon önálló voltam, amit nagyon szerettem. De nem hinném, hogy a túl sok önállóság boldoggá tehet egy nıt”.

Grace beismerte, hogy „idınként valóban hiányzott a színészet”, de Hollywood „egyáltalán” nem. Azt mondta, még mindig kap filmes ajánlatokat, de „az embernek választania kell az életben. Színésznıként nem voltam nagyon boldog. Nem olyan jó, ha az ember sikeres, de nincs kivel megosztania ezt az

érzést. Jelenleg teljes és boldog életem van. Sokkal teljesebb, és rengeteg az elfoglaltságom”.

Amikor a riporter azt mondta, hogy az életét „tündérmesébe ill ı romantikus történetként” szokták jellemezni, azt felelte, hogy „Nem látok benne semmi meseszerőt. Nem”.

Amikor megkérték, hogy elemezze magát, teljesen ellentétes dolgokat mondott magáról, mint az „egyszerő Grace Kelly idıszakban”. Azt mondta: „Pesszimista vagyok. Mindig a legrosszabbra számítok. Ha nem így történik, kellemes meglepetésben lesz részem”.

A boldogsággal kapcsolatban azt felelte: „Nos, nem számítok arra, hogy boldog legyek. Nem keresem a boldogságot. Tehát bizonyos értelemben nagyon elégedett vagyok az életemmel.” A boldogságot így jellemezte: „Gondolom, azt jelenti, hogy az ember megbékél önmagával, és már nem keresgél kétségbeesetten”, majd valószínőleg a félbehagyott karrierjére gondolt, amikor kijelentette, hogy „nem szabad elkeseredni, ha az ember nem kapja meg, amit akar”.

Az újságíró megkérdezte tıle, hogy megbékélt-e önmagával. „Mindig vitatkozom magammal”, felelte Grace. „Tehát azt hiszem, még nem igazán békéltem meg önmagammal.”

A következı kérdés arra vonatkozott, hogy szükségét érezte-e valaha is egy pszichiáternek. „Nos, jelenleg úgy tőnik, minden rendben van”, felelte a hercegnı.

Az interjú végén Grace kissé pesszimistán nyilatkozott: „Sok beteljesületlen vágyam van még az életben. Isten segítségével megıriztem az egészségemet és az erımet, és mint látják, reggelenként sikerül kikelnem az ágyból.”

Rainier herceg annyira aggódott a cikk miatt, hogy a személyzet egyik tagja szerint meg is kérdezte Grace-t, hogy valóban annyira boldogtalan-e. Grace azt felelte, hogy rossz napja volt, amikor a riporterrel beszélt, és azon gondolkodik,

hogy felhívja a figyelmét, hogy „több diszkrécióval” írjon róla. A herceg azt javasolta, hogy ne tegye, és jobb, ha békén hagyja a dolgokat.

A Playboy-interjút követıen 1966-ban újabb interjúk jelentek meg Grace-szel, a tízéves házassági évfordulójuk alkalmából. A hercegnı szerint az egész világ a „boldogságára” volt kíváncsi, mintha az emberek a saját álmuk megvalósulását látták volna benne. Grace természetesen sohasem dédelgetett hercegnıi álmokat, nem is volt mindig felhıtlenül boldog… és nem is akart hazudni errıl. Egy televíziós interjú során Barbara Walters megkérdezte tıle, hogy boldog-e. Grace egy pillanatnyi hallgatás után azt felelte:

– Voltak boldog pillanatok az életemben, de nem hiszem, hogy a boldogság egy állandó állapot lenne. Az élet más. Az itteni életem során sok tekintetben elégedettnek mondhatom magam.

Igaz, hogy amint Grace-nek sikerült kivernie a fejébıl a filmes álmokat, jobban odafigyelt a családjára és a hercegségre, és végre sikerült megbékélnie önmagával, bár a jövıvel kapcsolatban már nem volt annyira lelkes. A Marnie-projekt idején az alattvalói viselkedése meghatározó volt a kapcsolatuk szempontjából. Grace alávetette magát a monacóiak akaratának, és nem vállalta el a filmszerepet. A hercegnı most már bebizonyította, hogy képes az áldozatra, és az ország végre kezdte elfogadni ıt. Grace megérezte az alattvalók lelkesedését, a pozitív sajtóvisszhangot, és a palotába is rengeteg rajongói levelet kapott. Az évtized végére már mindenki tisztelte a hercegnıt, és közszereplıként nagyon kevés nı örvendett ekkora ünneplésnek. A hírnév tekintetében az 1960-as években csak Marilyn Monroe (aki 1962-ben hunyt el), Elizabeth Taylor és Jacqueline Kennedy vetekedhetett vele. Az évtized végén

sokkal híresebb volt hercegnıként, mint az 1950-es években filmsztárként.

1967-ben a harminchét éves Grace ismét várandós volt. A Montreali Kiállításon azonban, ahová Rainier-vel és a két idısebb gyerekükkel együtt ment, megbetegedett. Rupert Allan végig mellette volt Montrealban. Késıbb elmesélte, ahogy a kórházba szállították a hercegnıt.

– Már hatodszor volt terhes – mondta. – Nagyon lesújtotta a gyerek elvesztése. Azt mondták, hogy a baba kisfiú volt. Olyan nagyon szeretett volna gyerekeket, de tizenegy év alatt háromszor elvetélt, és az orvosok azt mondták, nem szabad többé teherbe esnie. Még sose láttam ennyire elkeseredve. Rainier is nagyon szomorú volt.

Több mint tízévnyi házasság után Rainier és Grace megértették egymás természetét, ami határozottan jót tett a házasságuknak. „A katolikus vallás jelentıs szerepet játszott a házasságunkban”, mondta Grace egy interjúban. „Segített, mert nem volt sok közös kapocs közöttünk. A házasság önmagában nem jelenti, hogy valami véget ért. Sok munkára van szükség, hogy mőködjön.” Egy másik interjúban megjegyezte: „A férjem gyakran a kormányaként szokott emlegetni, én pedig a vezetımként gondolok rá. Ha olyasmit kérdeznek tıle, ami mindkettınket érint, azt szokta mondani, hogy ezt meg kell tanácskoznia a kormányával”.

A házasságukat természetesen nem csak a hit, hanem a gyerekek is összekovácsolták. „Azt hiszem, amikor hatéves koromban elváltak a szüleim, az örökre meghatározta az életemet, és öntudatlanul is azt akartam, hogy az én házasságom sikerüljön” – mesélte Rainier az angol újságírónak, Douglas Keay-nek. „Tehát a hercegnıvel igyekeztünk minimalizálni mindenféle incidenst és a kisebb nézeteltéréseket, hogy együtt tartsuk a családot – hogy a gyerekek ne szenvedjenek miatta.”

Rainier-t nagyon megviselte az édesapja, Pierre herceg 1965-ben bekövetkezett halála. Grace is mélyen meggyászolta Pierre-t, mivel a herceg azon kevesek egyike volt, aki ıszinte szeretettel fogadta a hercegségben. Pierre halála után, amint a politikai viharok is lecsitultak Monacóban, Rainier is többet törıdött a feleségével és a gyerekeivel. A család továbbra is sokat utazott; vakációztak, jól érezték magukat. A téli hónapokat Svájcban töltötték, tavasszal pedig Párizsban voltak, ami jó alkalom volt Grace számára, hogy bevásároljon az utolsó, Dior-, Lanvin-, Givenchy- és Balenciaga kreációkból.

Az 1960-as évek végén a Kelly-család is összetartott, már amennyire ez az erıs akaratú családfı halála után sikerülhetett.

Lizanne már évek óta férjnél volt, és negyvenévnyi csodálatos házasságban élt Donald LeVine-nel. A férje 2000 decemberében hunyt el rákban. Peggy, aki évek óta bátran küzdött az alkoholproblémájával, az évtized végére elvált, és új házasságra készült. 1963-ban a tizenöt éves kislánya, Mary Lee (Grace keresztlánya) terhes lett, megszökött és férjhez ment. Grace támogatta a tinédzsert, és nem érdekelték a következmények, hanem meghívta a fiatal párt Monacóba. Az évek során sok rokona keresett menedéket a palotában, mintha baj esetén a hercegség lett volna a legbiztonságosabb hely a világon. Grace mindig ügyelt rá, hogy a kapuk nyitva álljanak a rokonai számára, és készségesen kifizette a repülıjegyeket, ha a családban valakinek „el kellett menekülni”. Amikor az 1970-es évek elején a bátyja lánya, Lizzie anorexiás lett, Grace érte küldetett, és remélte, hogy a hercegségben töltött idı gyógyító hatással lesz rá. A nyolcvanas éveit taposó George bácsikája is rendszeresen meglátogatta Monacóban, és Grace örült minden együtt töltött percnek. Az édesanyja továbbra is gyakran utazott a palotába. A bátyja, Kell sajnos elhagyta a feleségét és a gyerekeit, és nagy szoknyavadász hírében állt Philadelphiában.

1969-ben végre sikerült megtalálni Francis Tucker atya utódját, mivel az atya már évek óta visszavonult a szolgálattól. A választás egy amerikai papra, David Voellinger atyára esett, aki szintén delaware-i származású volt. A felettesei szerint Voellinger atya azért is volt jó választás, mert Grace hercegnı szülıvárosában, Philadelphiában nıtt fel, és folyékonyan beszélt németül és franciául is. Voellinger atya, aki 1981-ben kilépett a rendbıl, és megházasodott, elmesélte, hogy amikor megérkezett Monacóba, két hónapja volt, hogy elhelyezkedjen a római katolikus Szent Károly-parókián, mivel a hercegi család Svájcban nyaralt. Az egyik reggel meghívást kapott a palotából, melyben felkérték a reggeli mise celebrálására. A Grimaldi-család hazatért. A palota kápolnájában az atya éppen átöltözött, a misére, amikor a hátsó ajtón belépett egy fiatal fiú, és segített öltözködni. Amikor az atya kezébe adta a keresztet, azt mondta:

– Üdv, atyám. Engem Albie-nak hívnak. Voellinger így emlékszik erre: – Hirtelen rádöbbentem, hogy ez a fiatal Albert, tizenegy

éves, a monacói koronaherceg. İ volt a ministránsom! Akkor azt mondtam: „Rendben, Albert, akkor most mit kell tenni?” İ pedig elmagyarázta, hogy „A kápolna ajtajához megyünk a szenteltvízzel, és amikor a szüleim lejönnek, odanyújtja nekik a szenteltvizet és köszönti ıket. Aztán odamegyünk az oltárhoz, és elkezdi a misét.” Nagyon tényszerően beszélt. Amikor a herceg és a hercegnı megérkezett, a hercegnı megfogta a könyökömet, és úgy üdvözölt. A szemembe nézett, és azt mondta: „Isten hozta, atyám. Remélem, boldog lesz velünk. Velünk tart ebédre a mise után?” Nos, erre nem mondhattam nemet.

Voellinger elmesélte, hogy mise után a hercegnı szendvicset készített ebédre, és ı is szolgálta fel a Heineken sörrel együtt,

„hogy otthon érezzem magam. Nagyon meglepı gesztus volt. Grace hercegnı szendvicset készít nekem”.

Az évek során Voellinger atya közel került a családhoz, és megtapasztalta, milyen luxus jár a Grimaldi-család belsı köreinek. A pap azt mondta, hogy egy idı után érzéketlen volt a palotabéli élet ragyogására, „mert minden pillanatban elıtted volt”. Elmesélte, hogy egyszer Albert herceggel a dolgozószobában sakkoztak, amikor Grace hercegnı egy látogatót kísért be. A hölgy sárga miniszoknyát viselt, és a nyakában hatalmas gyémánt ragyogott.

– A hercegnı Mrs. Burtonként mutatta be. Nagyon belemerültem a sakkba, és csak felpillantottam, és annyit mondhattam, hogy „Örvendek”. Utána Albert hercegbıl kitört a nevetés, és azt mondta: „Van fogalma, hogy Elizabeth Taylor volt itt?” Megdöbbentem. Albie nevetett. Imádott zavarba hozni.

Voellinger atya emlékei szerint a karácsony mindig különleges alkalom volt a Grimaldi-család számára.

– Karácsonykor éjféli misét tartottam. Utána hatalmas bankettet adtak, ami hajnalig tartott. Karácsonykor a hercegnı minden három- és tizenkét év közötti, monacói születéső gyereket meghívott a palotába – úgy háromszázan lehettek. Aztán bemutatott nekik egy Punch és Judy show-t. Távozáskor pedig mindenkinek átadott egy-egy ajándékot. Olyan csodálatos volt, hogy az ember szeme minden évben könnybe lábadt a látványtól.

Grace hercegnı negyvenéves

1969. november 12-én Grace monacói hercegnı betöltötte a negyvenedik életévét, ami neki is ugyanolyan nehéz volt, mint azoknak, akik ezt a kort az ifjúság végének tekintik. Minden egykori filmsztár, akit fiatalos megjelenésérıl és porcelánszépségérıl ismernek, Grace-hez hasonlóan elgondolkodik ezen a napon. Ezúttal a Look magazinban adott egy interjút, és ıszintén beszámolt a korral kapcsolatos érzéseirıl: „Egy nı számára (a negyvenedik születésnap) kínszenvedés, a vég. Azt hiszem, a negyvenedik év rettenetes… Én sem vagyok kivétel. Ki nem állhatom. Nagyon váratlanul éri az embert. Az ember tudja, hogy megtörténik, de arra gondol, hogy miért ilyen hamar?”

Talán nem kellett volna olyan sok interjút adnia. Grace alapvetıen ıszinte ember volt, és mindig kertelés nélkül beszélt az érzéseirıl – melyek ebben az idıszakban nem voltak túl derőlátóak. Realistán és gyakorlatiasan szemlélte az életet, amely ha nem is alakult mindig úgy, ahogyan szerette volna, mindent megtett, hogy jó legyen. Az évek múlásával mégis úgy tőnt, mintha bizonyos dolgokat megbánt volna – fıleg most, amikor azok a bizonyos „régi szép napok” már elmúltak. Antoinette Brucatto elmesélte, hogy véletlenül összetalálkozott a herceggel és a hercegnıvel, amikor egy Monte Carló-i étterembe mentek. Mindketten estélyiben voltak Rainier remekbe szabott fekete szmokingot, Grace pedig egy fehér szatén estélyi ruhát és kék bársonystólát (Balenciaga-kreációt) viselt. Még mindig gyönyörő volt. Amikor a hercegnıt megállította valaki, hogy átadja neki a jókívánságait, a herceg Antoinette-hez lépett.

– Ma kissé szomorú, mert holnap lesz a születésnapja – mondta Rainier. – Negyven év. El tudja hinni?

– Milyen csodálatos – felelte Antoinette. – Úgy néz ki, mint egy harmincéves.

– Ez így is van, de azért ne mondja el neki – figyelmeztette Rainier. Aztán megkérte Antoinette-et, hogy egyáltalán ne emlegesse Grace-nek a születésapját, mert „csak tönkreteszi a vacsorát, és ıszintén mondom, hogy már hetek óta nem volt részem egy békés vacsorában”. A herceg mosolyogva jelezte, hogy csak tréfál.

Antoinette-nek nem kellett szóba hoznia a születésnapot. Amint Grace befejezte a beszélgetést, azonnal Antoinette-hez sietett.

– Ó drágám, hallotta a híreket? A legborzasztóbb nap közeleg – mondta drámai hangon. – A negyvenedik. Ugye milyen szörnyő?

– Ugyan, hercegnı – mondta Antoinette. – Elbővölıen néz ki, és ezt ön is tudja.

– Lószart – mondta Grace, majd hozzátette, hogy a legjobb napjai már elmúltak, és nosztalgikus mosollyal kijelentette: – Ó, istenem! Ugye milyen jó napok voltak?

Akkor a közelükben meghallották Rainier-t, aki be akart neki mutatni valakit.

– Nem érünk rá az elkerülhetetlen miatt siránkozni – mondta Grace, és lehúzta a jobb kezérıl a kesztyőjét. – A kötelesség nagy úr. – Azzal mosolyogva Rainier-hez lépett. Ahogy kezet fogott a herceg barátjával, Rainier átkarolta a derekát. Antoinette-re nézett, és büszkén mosolygott.

Uralkodók és szülık

A gyereknevelés terén Rainier és Grace is hasonló problémákkal találkozott, mint más házaspárok. Az eltérı családi hátterüknek köszönhetıen egyáltalán nem meglepı, hogy különbözı véleményük volt ezen a területen, és az évek során sokat vitatkoztak miatta.

Mivel Jack és Margaret Kelly nem vették körül túl sok szeretettel, Grace hercegnı inkább ellenpéldaként tekintett a szüleire. Bár tudta, hogy a gyerekeit másképp akarja felnevelni, nem igazán tudta, mit tehetne ennek érdekében. Az elején engedékeny volt, de amikor kicsúszott a kezébıl az irányítás, megpróbált uralkodni felettük. Ez a taktika sem használt, mert a gyerekek nem akarták feladni mindazt a szabadságot, amelyet kiskorukban élveztek. A gyereknevelés mindig kényes feladat, de az ı esetükben még nehezebb volt. Grace és Rainier híres gyermekeket nevelt, akik már újszülött koruk óta a magazinok címlapjain szerepeltek. A Grimaldi-gyerekek viselkedése a szüleikre, de a hazájukra is jó vagy rossz fényt vethet, hiszen ezek a gyerekek Monaco jövendıbeli uralkodói lesznek.

Grace azért is várt el sokat Caroline-tól, Alberttól és Stephanie-tól, mert úgy érezte, ı is sokat adott nekik, vagyis sok mindent adott fel miattuk. A döntése semmiképpen nem maradt következmények nélkül. Az olyan emberek, akik valami nagy kompromisszumot kötnek, késıbb már nem hajlandók megalkudni. Ebben a tekintetben Grace sem képezett kivételt. Nıként és szülıként hajthatatlan és szigorú lett, és mintha nem akarta volna tudomásul venni, vajon miért nem akarják elfogadni a lányai azokat a szabályokat, amelyek ellen hajdanán ı is sokat lázadozott.

– Te is voltál fiatal – mondták neki a barátai. – Nem érted? – Talán nem értette.

Rainier herceg szigorú neveltetésben részesült, és nem volt alkalma a személyes önkifejezésre. Trónörökösként hozzászokott a szabályokhoz, és minden döntését a protokoll határozta meg. Az életével kapcsolatban gyakorlatiasan gondolkodott: szerette volna, ha együtt marad a családja, és több idıt tölthetett volna a szüleivel, de nem panaszkodott az élete miatt. Egyébként az volt a véleménye, hogy a dolgok olyanok, amilyenek, és nincs értelme panaszkodni miattuk.

Érdekes, hogy Rainier herceg – akinek gyerekkorában nem volt sok választása – lett az engedékenyebb szülı. Grace hercegnı, aki mindig úgy érezte, hogy az ember fejlıdéséhez elengedhetetlenül szükséges a választás szabadsága, és ezt az élete során be is bizonyította, szülıként sokkal szigorúbb volt.

A szeretet ára

„Minden cselekedetünknek megvannak a következményei” – mondta Grace Kelly 1971-ben Curtis Bill Peppernek, a Vogue újságírójának. Már akkor is New Age módon gondolkodott, amikor még senki sem ismerte ezt a fogalmat, és metafizikai szempontból elemezte a szabad választást és a hibákat. Azt mondta: „Amikor az ember házas és gyerekei születnek, rájön, milyen érzés szeretetet adni, és ez a szeretet további szeretetet ad”. Az elmélet mindig könnyebb, mint a gyakorlat, és ez Rainier és Grace esetében sem volt másképp.

A Grimaldi-gyerekek életének minden egyes pillanatát a kötelességek és a protokoll szabályozta. Reggel hétkor keltek – sose alhattak sokáig –, majd végeérhetetlen tanulás és banális feladatok következtek. A hétvégén sem lazíthattak, mivel olyankor a szüleikkel kellett mutatkozniuk. A gyerekeknek még a tévénézés is ritka kiváltságnak számított. Csak a családi nyaralások idején pihenhettek vagy szórakozhattak. Odahaza

azonban Grace hajthatatlan volt: a palotában a gyerekeknek maximális teljesítményt kellett nyújtaniuk, és ugyanúgy kellett alkalmazkodniuk az elıírásokhoz, mint bárki másnak.

„Talán tizennégy éves lehettem, amikor észrevettem, hogy a barátaim sokkal több dolgot tehetnek, meg mint én”, mesélte Caroline Jeffery Robinson újságírónak 1989-ben. „A szüleink nagyon szigorúak voltak velünk. Azt akarták, hogy maradjunk otthon, olvassunk, és vegyük komolyan az iskolai feladatainkat. Mindig megfelelıen kellett öltözködni. Tinédzserkoromban az anyám még azt sem engedte meg nekem, hogy kétrészes fürdıruhát viseljek. Egyrészest kellett hordanom akkor is, ha a többi lány bikinit hordott. Nem mehettünk ki a többi gyerekkel. Valaki mindig elkísért bennünket az iskolába, majd vissza a palotába. Akkoriban nem értettük, és azt hiszem, még most sem értem igazán. Nem vagyok benne biztos, hogy szükség volt erre.”

„Amikor nyolcéves vagy, és a barátnıiddel meg a Barbie babáiddal akarsz játszani, nem könnyő elfogadni, hogy folyton azt mondják, hogy majd holnap. Anyu mindig azt mondta: Talán. Olyan gyakran mondogatta, hogy egy idı után már én is utánoztam, és azt mondtam: Azt mondtam, talán, és ez végleges. Azt hiszem, túlságosan is védelmeztek bennünket.”

Albert hamarabb megszokta ezt az életmódot, mint a nıvérei. A gyerekkora nagy részét az apjával töltötte, és a trónörökösi feladatokra nevelték. Caroline és Stephanie Grace mellett nevelkedett. A lányok gyakran lázadoztak a szigorú anyjuk ellen, de valószínőleg megérezték Grace kiábrándultságát és boldogtalanságát.

A nyilvánosság elıtt mindkét lány elkényeztetettnek tőnt, és a szüleik bosszúságára a lapok gyakran beszámoltak a kalandjaikról. Talán azért is viselkedtek ennyire vadul, mert. Grace nem volt hajlandó nyilvánosan megróni ıket a tetteikért.

Úgy gondolta, hogy nem lenne helyes, ha a lányai viselkedésére úgy reagálna, hogy kijön a sodrából. Többször is elıfordult, hogy Stephanie és Caroline valóságos ámokfutást rendeztek, míg Grace úgy tett, mintha észre sem venné ıket. Odahaza azonban más volt. A palota falain belül megbüntette a lányait – gyakran el is fenekelte ıket, és azt a kevés kedvezményt is megvonta tılük.

Különösen Stephanie viselkedése okozott problémát. Mindegyik gyereknek volt dadája, de Grace senkit sem bírt megtartani Stephanie mellett. Egyszer egyetlen év alatt hat dadát kellett felvennie a legkisebb gyereke mellé.

– Nem is tudom hibáztatni ıket, hogy elmennek – mondta Grace egy barátnıjének. – Stephanie annyira erıszakos. Én is alig bírok vele.

Ellenben Stephanie annyira független gondolkodású volt, hogy Rainier nem volt hajlandó megtörni. Ebben a tekintetben nem értettek egyet Grace-szel, aki azon a véleményen volt, hogy meg kell tanítaniuk engedelmeskedni. Tinédzser korában Stephanie nagyon fiúsán viselkedett – kemény volt és agresszív, és tele volt energiával. Tizenkét éves korában már dohányzott, persze a szülei tudta nélkül. Grace és Rainier figyelmét annyira lekötötte Caroline, hogy Stephanie-nak valahogy sikerült megúsznia a csínytevéseit.

1972-ben Caroline tizenöt, Albert tizennégy és Stephanie hétéves volt. Mindegyik gyerek külön személyiség. Caroline és Stephanie jobban hasonlítottak egymásra: kiszámíthatatlanok, jókedvnek és kissé elkényeztetettek voltak. Albert megfontoltan viselkedett, az apja közelében nıtt fel, és csak nyolcéves korában kezdett el iskolába járni. Tinédzserként nem okozott problémát – okos volt, és valahogy idısebbnek látszott a koránál. Örült, ha meglátogathatta a New Jersey-i

unokatestvéreit, és ebben Grace is támogatta, mert így olyan korabeli gyerekekkel lehetett, akiket nem hoz zavarba a rangja.

Grace és Rainier büszkék voltak mind a három gyerekre, de Caroline-t tartották a legokosabbnak. Elıször a „Sziklán” található Les Dames de St.-Maur egyházi iskolába járatták Angliában, majd tizennégy éves korában beíratták az angliai Ascotban lévı Szent Mária rend nevő, szigorú katolikus iskolába. „Nekem jót tettek a katolikus iskolák, és tudom, hogy Caroline esetében sem lesz másképp”, mondogatta Grace. Caroline jól tanult a Szent Mária-iskolában, ahol két évvel késıbb, tizenhat éves korában befejezte a tanulmányait, ami megfelelt az érettséginek.

Grace és Rainier számára a legidısebb gyerekük jelentette az elsı igazi próbatételt. Amikor 1973-ban hazatért, okosabb és öntudatosabb volt, mint azelıtt, folyékonyan beszélt spanyolul, németül, angolul és persze franciául. Azonban míg fiatalabb korában sokkal nyitottabban fogadta az anyja tanácsait, most már nem szívesen akarta megosztani a gondolatait a szüleivel, különösen az anyjával nem. Grace haladó gondolkodású asszony volt, és megérette ezt a fajta változást, és egy riporternek azt nyilatkozta errıl: Egy bizonyos pontig anya és lánya minden bizalmas dolgot meg tud beszélni egymással. De vannak dolgok, melyeket egy kislány csak a vele egykorú lányokkal tud megbeszélni. Egy tizenhat éves lány mégsem barátkozhat egy negyvenéves asszonnyal.” Valójában Grace-t zavarta, sıt bosszantotta, hogy Caroline már eltávolodott tıle.

Grace arra gondolt, hogy az lenne a legjobb, ha Caroline Amerikában fejezhetné be a tanulmányait, így az európaitól eltérı jellegő oktatásban is részesülne. Aztán mivel egyre több aggasztó hírt kapott az amerikai iskolákban terjesztett kábítószerrıl, meggondolta magát. Rainier-vel együtt nagyon örültek, amikor Caroline kijelentette, hogy az apjához

hasonlóan, az Ecole Libre des Sciences Politiques-ban szeretne államigazgatási tanulmányokat folytatni. Csakhogy ehhez szükség lett volna a baccalauréat-ra – a hivatalos francia érettségire. Caroline a párizsi Bois de Boulogne-ban található Dames de St.-Maur Licée-ben akart leérettségizni. A szülei azonnal elkezdtek aggódni miatta.

Caroline kitalálta, hogy az iskola ideje alatt a nagyanyjánál, Charlotte hercegnınél lakhatna. Charlotte nagyon jó kapcsolatban volt az unokáival, sokkal közelebb állt hozzájuk, mint a saját gyerekeihez. Rainier egyáltalán nem örült annak, hogy Caroline elmegy otthonról, de azt is tudta, hogy nem tarthatja örökké Monacóban. Ezért úgy határozott, hogy ha elmegy, mindenképpen Grace-szel kell laknia. Grace azonnal egyetértett vele. Nem volt hajlandó átengedni elsıszülött gyermekét egy gazdag matrónának, aki sohasem kedvelte ıt, és nem volt hajlandó befogadni a családjába. Bár Rainier úgy gondolta, kissé túlreagálja ezt a kérdést, Grace véleménye nem változott. Ráadásul Mamou életmódja is aggasztotta ıket. A Párizs közelében található marchais-i otthonának személyzetét javarészt egykori elítélteket alkották, mivel az volt az elképzelése, hogy a volt raboknak is esélyt kell adni a beilleszkedésre. Azt is beszélték, hogy viszonya volt ezekkel a férfiakkal, bár Grace annál jobban ismerte a sajtót, hogy hitelt adjon az efféle híreszteléseknek. Ennek ellenére mégsem akarta, hogy Caroline Charlotte-nál lakjon.

Caroline, aki sokkal érettebb volt a koránál, azt javasolta, hogy akkor lakhatna a család Avenue Foch-on található lakásában, a Diadalív közelében. Vele lakna egy olyan barátnıje is, aki Grace-nek is megfelel, és a szülei kijelölhetnének egy nıi alkalmazottat is. Végül úgy határoztak, hogy ha már Caroline olyan nagyon el akar utazni Párizsba, hét közben Grace is vele lesz, majd hétvégén visszatérnek a palotába Rainier-hez és

Alberthez. Stephanie-t magával vinné, és mindhárman az Avenue Foch-i lakásban laknának.

– Annyira szeretlek – mondta Grace a lányának. Ekkor jelen volt Gaia Magrelli is, aki a felújításokkal kapcsolatos anyagokat akarta megbeszélni a hercegnıvel. – Nagyon különleges vagy számomra – tette hozzá, és felállt. Megölelte, majd Caroline kibontakozott a karjaiból, talán zavarta Gaia jelenléte. Amikor a fiatal hercegnı kiment, Grace könnyes szemmel nézett utána. – El akar menni, és fogalmam sincs, hogyan viselkedjek – mondta Gaiának, akivel összebarátkozott az évek során.

– Szerintem el kell engednie, hercegnı – felelte Gaia. – Tudom, hogy nehéz.

– De annyira fiatal – tiltakozott Grace. – A világ nagyon megváltozott. Féltem. – Bevallotta, hogy attól fél, túlságosan anyáskodóan viselkedik, és érzi, ha nem engedi a lányát, hogy a saját életét élje, egy napon még megbánja. – Rettegek attól, hogy Caroline eltávolodik tılem, ha továbbra is ennyire meg akarom óvni mindentıl – mondta, majd így folytatta: – Ha az én anyám is el akart volna menni velem New Yorkba, biztosan nem egyezem bele. Semmiképpen nem engedtem volna meg neki, hogy elkísérjen.

– Csakhogy a hercegnı apja nem volt herceg – emlékeztette Gaia.

– Nos, hivatalosan nem – mondta a hercegnı, és nevetett. Nem okozott nagy meglepetést, hogy Caroline tiltakozott az

anyja párizsi tartózkodása ellen. Vajon nem bízik meg benne? Hiszen ez jó alkalom lenne, hogy bebizonyítsa a szüleinek azt, hogy felnıtt.

– Caroline nem akarta, hogy Grace vele lakjon, és árgus szemekkel lesse minden mozdulatát. Annak idején Grace sem örült, amikor az anyánk utánament Angliába, hogy rajta tartsa a

szemét Clark Gable-en – mondta Grace húga, Lizanne. – Érdekes, ahogy a történelem megismétli önmagát.

– Grace úgy érezte, már hosszú ideje élt a palotába zárva, és nem akarta, hogy a lányával is ugyanez történjen – folytatta Lizanne. – Azt akarta, hogy jó és teljes életet éljen, pedig aggódott miatta, ahogyan minden anya tette volna a helyében. Végül mégis elengedte Párizsba. „El kell engednem”, mondta. „Végül én is elmentem otthonról – igaz, kissé idısebb voltam. New Yorkba mentem, ami nagyon fontos idıszaka volt az életemnek, Lizzie. Tehát tudom, hogy el kell engednem”.

Távol a palotától

1974 nyarán az ifjú Caroline hercegnı elhagyta a monacói palotát, és egy párizsi lakásba költözött, ahol a család barátainál, Roger és Micheline Crovettónál lakott. Beiratkozott az iskolába, ahol minden rendben is ment – legalábbis néhány napig: ennyi ideig tartott, míg a lesifotósok megtalálták, és elkezdték üldözni. Grace lánya most már egyedül volt egy világvárosban, és nem volt felkészülve a média érdeklıdésére. „Miért kell nekem hercegnınek lenni?”, sírta el magát a Crovetto házaspárnak.

– Ha tehetném, megölném azokat az embereket – mondta Rainier a paparazzókra, amikor a kezébe kerültek a fényképek, különösen azok, amelyek „titkos viszonyokról” vagy „vad bulikról” számoltak be.

Valójában, amikor hétvégén Caroline a barátainál bulizott, vagy bizonyos éjszakai klubokban szórakozott, egyáltalán nem meglepı, hogy életében elıször némi szabadságot akart magának. Tizenhat éves tapasztalatlan kislány volt.

Grace-nek nagyon fájtak a Caroline-ról szóló cikkek. A szenzációs beszámolók felkavarták, mert úgy érezte, anyaként csıdöt mondott, ugyanakkor felidézte azokat az éveket, amikor

ıt is ugyanolyan érdeklıdés vette körül. Úgy érezte, akkoriban jól kezelte a paparazzókat, de neki volt alkalma egyedül élni és megszokni New Yorkot, mielıtt híres lett volna. Caroline fiatalabb és tapasztalatlanabb is volt, mint Grace.

Néhány hét múlva Grace úgy érezte, nincs más választása, kénytelen Párizsba költözni a lányához.

– Rainier azt akarta, hogy egyszerően vigyék haza Caroline-t – mondta Gaia Magrelli. – De Grace nem volt hajlandó kivenni a lányát az iskolából. Elhatározta, hogy magával viszi Stephanie-t, és mindent megtesznek, hogy jól alakuljanak a dolgok Párizsban. Stephanie nem akart menni. Ha tehette volna, Grace Albertet is magával vitte volna, de Rainier megmakacsolta magát. „Szó sem ehet róla”, mondta. „Albie marad”. Ez a döntés kétségtelenül megosztotta a családot.

A fiatal Albert herceggel kapcsolatban a szabály egyértelmő volt: el a kezekkel, különösen miután kiderült, hogy a két lány esetében Grace nem járt sok sikerrel. Pedig amikor a Marnie-szerepet visszautasította, 1962-ben a hercegnınek megígérték, hogy több idıt, tölthet a fiával, ami nem történt meg. Mindig nyilvánvaló volt, hogy a trónörököst Rainier neveli, nem a felesége.

1974 ıszén Grace, Caroline és Stephanie beköltöztek a párizsi Avenue Foch-i lakásba. „Meghatározó pillanat volt, legalábbis így emlékszem”, mesélte Gaia Magrelli. „Mindent megváltoztatott. Ettıl minden… rosszabb lett.”

Amikor Grace, Caroline és Stephanie megérkeztek Párizsba, a prédára éhes lesifotósok alig bírták palástolni lelkesedésüket, most már három hercegnıt is üldözhettek, és nem okoztak csalódást: Grace és a lányai mindennapos témává váltak a lapokban, melyek minden egyes percükrıl beszámoltak.

Grace nem tőnt boldognak, egy barátnıjének azt írta, hogy úgy érzi magát, mintha egy nyílt csatamezın élne, és semmit

sem tehet ellene. Talán már azt sem bánta volna, ha visszatérhetett volna Monacóba. A palotában annyi feladat várta, hogy gyakran azt sem tudta mi történik körülötte. Az 1970-es évek elején azt mondta egy újságírónak, hogy fogalma sincs, hány alkalmazott van a palotában; annyi inas, szobalány, komornyik, házvezetı, mosónı és sofır volt, hogy képtelen volt számon tartani ıket. „Tudja, a falakon belül egész családok élnek, a gyerekekkel együtt”, mondta. „Ez egy külön világ”.

Grace-nek most csak annyi dolga volt, hogy a lányai biztonságára és jó hírére felügyeljen. Reggelenként dühöngve olvasta át a lapokat, amelyek a lányai elızı napi viselkedését boncolgatták. Összeveszett velük, és megtiltotta nekik, hogy az iskolán kívül bárhova is elmenjenek, majd követelte, hogy még több civil ruhás biztonsági ır kísérje ıket. Egyszerően képtelen volt a lakásban tartani ıket; fiatalok voltak és tele élettel, és legalább hétvégére ki kellett ıket engedni.

Caroline úgy érezte, sohasem lesz képes felnıni a hercegnıi feladatokhoz, az édesanyja mércéjét pedig már végképp nem bírja elérni. Mintha tudatosan követte volna el a tilos dolgokat; a média egyáltalán nem túlzott, amikor a „playgirl hercegnı” jelzıvel illette. Szeretett táncolni, és az összes párizsi diszkót bejárta. Számtalan fénykép készült a dohányzó, csókolózó és italozó Caroline-ról. Az osztálytársai Maxnak nevezték, a képregényhıs Veszélyes Max után, amit Grace cseppet sem díjazott.

Caroline párizsi élete különösen tizenhét éves korában, nyáron vált igazán vaddá. Grace már olyan sokszor veszekedett lázadó lányával, hogy az egyik alkalmazott szerint „Mindketten berekedtek a kiabálástól”. Mint minden tinédzser esetében, itt is állandó volt a hatalmi harc. Caroline többéves tapasztalattal rendelkezett, és tudta, hogyan fegyverezheti le az anyját. „Néha meg sem lehetett mondani, melyikük volt az anya, és melyik a

lánya”, mondta ugyanaz az alkalmazott. „Caroline nem volt könnyő eset.”

Caroline egyik iskolatársa elmesélt egy történetet, amit az ifjú hercegnıtıl hallott. Caroline ismét megszegte a szabályokat, és hajnalig kimaradt. Amikor besétált a lakásba, az anyja nyugodtan üldögélt a nappaliban.

– Meg sem kérdezed, mit tettem az éjszaka? – kérdezte Caroline.

– Nem – felelte Grace. – Egy órával ezelıtt talán még megkérdeztem volna, de mivel a reggeli lapok már megelıztek, volt alkalmam egy kétoldalas beszámolóban értesülni az éjszakádról. – A beszélgetés egyre ingerültebb hangnemben folytatódott, és Caroline azt mondta az anyjának, hogy nem bírja megérteni, milyen nyomás nehezedik rá, amikor folyton azt kell bizonygatnia, hogy nem vaniteuse (beképzelt). Mindent megtesz, hogy összebarátkozhasson a társaival, nehogy azt érezzék, hogy többre tartja magát. – De hiszen hercegnı vagy! – kiáltotta Grace. – Igenis beképzeltnek kell lenned. – Aztán Grace olyat tett, amivel mindig kihozta a lányát a sodrából: felkapta a Gotha-évkönyv legújabb kiadását, amirıl a kiadók azt írták, hogy olyan, mint egy királyi szakszervezeti évkönyv, és az európai uralkodó- és királyi családok ki-kicsodája. Grace már a lánya elsıáldozása óta lelkesen forgatta ezt a könyvet, abban a reményben, hogy a segítségével sikerül alkalmas férjet találni számára.

A történelem folyamán számos királyi szülı tette ugyanezt, hogy tökéletes házastársat találjon a gyermeke számára. Caroline azt mondta, hogy az anyja „Folyton a Gothát lapozgatta, hogy férjeit találjon számomra, és én úgy éreztem, hogy ez valami kötelezettség. Az én családomban erre nem is lett volna szükség. Az apám sem a rang miatt házasodott.”

Grace-t zavarta, hogy a lányát egyáltalán nem érdekelte az udvarban játszott szerepe. „Fontos szereped van a történelemben” – hallották egyszer Grace-t. „Miért ne alakítanád úgy az életed, hogy jó emlékek maradjanak utánad, hogy mindannyiunkra jó szívvel emlékezzenek?” Grace számára örök rejtély maradt Caroline értékrendje. Valóságos ördögfióka volt; repülési órákat vett, motorozott, síelt, úszott, lovagolt, teniszezett, és mindezt az újságírók szeme láttára. Abban a reményben, hogy talán sikerül megkedveltetni vele a háziasszonyi teendıket, Grace azt javasolta a lányának, hogy vegyen részt egy hathetes divatos fızıtanfolyamon a Maxim étteremben.

– Ugyan, anyu. Erre nincs szükségem – felelte Caroline. – Erre megvannak a rabszolgáink.

Amikor az emberek arról kezdtek beszélni, hogy a barna hajú Caroline esetleg férjhez mehetne Károly herceghez vagy Henri herceghez, Jean luxembourgi nagyherceg örököséhez, Grace minden szabad pillanatában a Gothát tanulmányozta, hogy talán jobb partit is talál a lánya számára.

Képzeljék el, milyen lett volna, ha Margaret Kelly beköltözött volna Grace hollywoodi lakásába, amikor a lánya már híres volt, és minden hétfı reggel a lánya elızı hetérıl szóló sajtóbeszámolókat tanulmányozta volna, majd alaposan kikérdezte volna az állítólagos hírekkel kapcsolatban. Nem kellett sok idı, hogy a párizsi lakás falain belül is felszínre kerüljenek a problémák Grace és a lányai között.

Rainier évfordulója

1974. május 8-án Rainier herceg és Grace hercegnı Rainier uralkodásának huszonötödik évfordulóját ünnepelték. (Bár a hivatalos koronázása csak 1950. április 11-én történt, Rainier valójában a nagyapja halálakor, 1950. május 9-én foglalta el a trónt.) A kéthetes ünnepségsorozat egyik elsı eseményeként a Centenáriumi Kertben Grace leleplezte a férjét ábrázoló bronzszobrot. A monacóiak éljenzése közepette Grace, majd a lányai is megcsókolták Rainier arcát. Albert határozott, férfias kézfogással köszöntötte az apját.

Rainier azt akarta, hogy az ünnepség ne csak az ı évfordulójának, hanem Grace Monacóban eltöltött tizenhét évének is szóljon. Keményen megdolgozott azért, hogy elfogadják a hercegségben, és úgy érezte, ideje, hogy az alattvalói is értékeljék a felesége lojalitását. Grace texasi módra hatalmas grillpartit rendezett a II. Lajos stadionban, ahová 4529 monacói volt hivatalos. Ebbıl az alkalomból Grace nemzeti viseletet öltött – fehér blúzt, pazarul hímzett fekete selyemkötényt és piros-fehér csíkos szoknyát. Caroline és Stephanie is hasonló ruhában pompázott. Azon a délutánon igazi fordulópont következett be Grace és a monacóiak kapcsolatában. Királynıi megjelenése ellenére sokkal emberközelibb volt, mint valaha, és ıszinte figyelmet szentelt mindenkinek, aki köszöntötte.

Az emberek ettek, népdalokat énekeltek, és mindenki csodálatosan érezte magát. A grillparti után soha többé nem emlegették a „la Princesse américaine” néven, hanem egyszerően „la Princesse”-nek nevezték. A monacóiak a helyi lapokból értesültek arról is, hogy Grace lemondott az amerikai állampolgárságáról, hogy igazi monacói lehessen. Ez a döntés

nem esett igazán nehezére, mivel már tizenhét éve élt Monacóban, de az emberek szemében sokat jelentett.

A másik nagyon fontos ünnepség a Vöröskereszt bálja volt, amit a gazdag nemzetközi társaság számára rendeztek meg. Grace és Rainier mindig támogatták a Vöröskereszt tevékenységét. Az új márvány- és fadíszítéső Sportklubba hatszázötven vendéget hívtak meg. Felcsendültek a True Love akkordjai, és belépett a herceg és a hercegnı, majd a vendégeket bevezették az ebédlıbe, ahol már megterítettek a pazar vacsorára. (Azon az estén háromszázötven üveg pezsgı fogyott el.)

Csupán az okozott kínos pillanatokat, hogy Sammy Davis Jr. lemondta a fellépését. Néhány órával azelıtt elhajózott azon a yachton, amit fizetségén felül kölcsönadtak neki. Késıbb Sammy egy Beverly Hills-i sajtókonferencián számolt be a történtekrıl. Azt állította, hogy ıt és a feleségét, Altovise-t nem hívták meg ugyanarra a partira, ahová a fehér mővészeket igen. A New York Times szerint Davis azt állította, hogy „A hercegnı szerint én is csak egy vagyok a sok közül”. Bizonyára valami félreértés történt, mivel Grace hercegnırıl el sem lehetne képzelni, hogy elıítéletei lettek volna.

Az utolsó pillanatban Josephine Baker vállalta el, hogy helyettesítse Sammyt, és káprázatos mősort adott elı, ráadásul Bill Cosbyt, Desi Arnazt és Burt Bacharach-t is meghívta a mősorába.

Grace és Josephine már évek óta jó barátságban voltak. Baker, a kiváló fekete énekes- és táncosnı amerikai származású volt St. Louisból, és az 1920-as meleg mozgalom egyik meghatározó alakja. Miután letelepedett Franciaországban, elıadómővészi tevékenységén kívül humanitárius munkájával is nagy hímevet szerzett. Örökbe fogadott tizenkét különféle nemzetiségő és vallású árvát – tíz fiút és két kislányt, akiket az ı

„szivárvány törzsének” nevezett és egy hatalmas francia château-n, a Les Milandes-on nevelte ıket. 1969-ben Josephine tönkrement és elvesztette az otthonát, de nem adta fel: villany és víz nélkül, egyetlen, kandallóval ellátott szobában lakott a „törzsével” együtt. Amikor Rainier és Grace tudomást szerzett a helyzetérıl, azonnal cselekedtek, és elintézték, hogy Josephine és a gyerekek egy tágas Riviéra-környéki villába költözhessenek, Monaco közelében. A Vöröskereszt munkatársaként Grace létrehozott egy pénzügyi alapot, aminek a segítségével Baker ismét fizetıképes lett. Azóta jó barátságban voltak.

Éjfél után a Sportklub mennyezete szétnyílt, és miközben a vendégek tovább táncoltak, Grace és Rainier csodálatos tőzijátékkal szórakoztatta ıket. „Nagyszerő est volt”, mesélte késıbb Rainier. „Igazán emlékezetes.”

Míg a Grimaldi-családnak is megvoltak a maguk személyes problémái, mint bármely más családnak, a hivatalos alkalmakkor a herceg és a hercegnı mindig csodálatosan viselkedett. Az ehhez hasonló évfordulós gálákon az alattvalók bátran odamehettek hozzájuk, kezet foghattak velük, együtt nevettek, és látszott rajtuk az ıszinte, kölcsönös szeretet.

Azt mondják, Rainier herceg az egyetlen uralkodó, aki személyesen ismeri minden alattvalóját. Ez a kijelentés túlzó ugyan, de nem áll messze az igazságtól. Még ma is szokatlan bajtársiasság jellemzi az uralkodó család és a honfitársaik közötti kapcsolatot. Képzeljék csak el Monacót, ami olyan, akár egy amerikai közösség, amely évente négy-öt alkalommal a helybéli gazdag család birtokára hivatalos egy kis ünneplésre. És a legszebb az egészben, hogy ez a család minden „kisember” számára elérhetı közelségbe kerül. Miféle különleges világ ez? „Mi ezt Monacónak nevezzük”, mondaná erre Rainier herceg.

„Gracie, nem emlékszel…?”

Charlotte Wilson, Grace régi barátnıje egyike volt azoknak az embereknek, akik észrevették a hercegnı személyiségében bekövetkezett változásokat a hetvenes évek közepén.

– Érdekes volt megfigyelni, ahogy az idı múlásával egyre jobban hasonlított az anyjára – mondta. – Egy olyan idıszakban látogattam meg Párizsban, amikor Caroline különösen sok gondot okozott neki. „Csak igyekszem megóvni a lányomat”, mondta, „és ha ettıl az anyámra hasonlítok, hát legyen”. Megpróbáltam beszélni vele, és elmondtam, hogy ha túlságosan meg akarja óvni Caroline-t, csak azért teszi, mert aggódik miatta. Továbbá elmondtam, hogy mivel mindannyian pontosan tudjuk, hogy annak idején a saját anyja nem törıdött vele, nem is hasonlíthat hozzá. Bár számtalan alkalommal kibeszéltük már Margaret szülıi képességeit, Grace rám förmedt, és azt mondta: „Ez egyáltalán nem igaz. Mindig a legjobbat akarta nekem. Nem vagyok hajlandó az anyámról beszélni, és hálás lennék, ha te sem tennéd.”

Mivel Grace Kellyt mindig érdekelte az emberek véleménye, és sohasem akarta, hogy rosszat gondoljanak a szüleirıl, vagy kritizálják ıket, amikor Charlotte az anyját emlegette, bizonyos értelemben Grace-t is kritikával illette – legalábbis Grace ilyen értelemben azonosult az anyjával.

Charlotte felidézett egy másik beszélgetést, amikor egy párizsi kávéház teraszán reggeliztek. Grace megpróbálta álcázni magát, és egy bézs színő turbánt és hatalmas, Jackie-0 napszemüveget viselt. Reggeli közben a Caroline-ról készült legújabb fényképek miatt panaszkodott, mivel a lánya botrányosan mélyen kivágott ruhát viselt.

– Hogyan engedhette meg, hogy lefényképezzék abban a ruhában? – kérdezte Grace. – Mit képzelt?

– Gracie, nem emlékszel, amikor sok évvel ezelıtt éppen itt, Párizsban lefényképeztek téged és azt a jóképő Jean-Pierre Aumont-t? – kérdezte Charlotte. – Egymás kezét fogtátok és csókolóztatok. Emlékszel?

Grace biztosan nem felejtette el a francia színésszel töltött napokat. Éppen akkor volt, amikor 1955-ben megismerkedett Rainier-vel a palotában. A fotósok megörökítették a románcot, és a kettejükrıl szóló fényképek ugyanabban a Timesban jelentek meg, amely most, huszonöt évvel késıbb a Caroline-t ábrázoló „sértı” fotókat publikálta.

Akkoriban Grace annyira aggódott, hogy miként reagál majd Margaret a róla és a francia szeretıjérıl készült fényképekre, hogy azonnal a következı táviratot küldte Philadelphiába: „NEM VESZÍTETTEM EL A SZÍVEMET, SEM A FEJEMET”. Aztán felhívta az anyját, és azt mondta neki, hogy ne higgyen el semmit, amit a lapokban olvas.

– A képeknek se higgyek? – kérdezte Margaret. – Azoknak se – felelte Grace. – Különösen azoknak ne,

anya. Azokat meg lehet szerkeszteni. Fogalmad sincs, mire képesek manapság.

Két évtizeddel késıbb Grace már nem volt annyira lelkes, ha szóba került Jean-Pierre.

– Nem értem, mi köze van ehhez – mondta. Azzal levette a napszemüvegét, és Charlotte-ra bámult. A szeme lassan összeszőkült.

– Ha jól emlékszem, táviratoztál az anyádnak, mert féltél, hogy mit gondol majd rólad – folytatta Charlotte.

Grace nem akart vitát indítani a saját múltjáról és a lánya jelenérıl. Kiegyenesedett, és királynıi pózt vett fel.

– Csak annyit tudok, hogy Caroline-nak be kell állnia a sorba. Ma – mondta dühösen. – És ehhez semmi köze annak, hogy mit tettem százötven évvel ezelıtt, vagy bármikor. – Még hozzátette, hogy „különben is túlságosan engedékeny idıket élünk”, és azzal részérıl befejezte a témát. – És mi van a jó modorral? – kérdezte végül, és éles tekintetet vetett Charlotte-ra.

Sok évvel késıbb Charlotte azt mondta: – Azt hittem, hogy már túlságosan régóta játszotta a

hercegnı szerepét, és a szerepe átvette az irányítást. Nem csak Caroline-nak kellett beállni a sorba, hanem nekem is. Grace hercegnı olyan… királynıi módon viselkedett.

Charlotte Wilson arra gondolt, hogy Grace rossz kedve a félelmének tulajdonítható. Hosszú idıt töltött a monacói tornyában, és elfelejtette, milyen lehet az élet a valóságos világban, ami megijesztette, és a gyerekeit is féltette tıle. Charlotte azt is érezte, hogy a barátnıje már olyan régóta igyekezett „igazi” hercegnıvé válni, hogy talán attól félt, Caroline viselkedése rossz fényt vet majd rá. Még ha az alattvalók végre jó hercegnınek is tekintik, a lánya lázadó viselkedésébıl azt vonják le, hogy rossz anya.

– De végül… – mondta Charlotte – az volt igazán döbbenetes, hogy olyan… keserően beszélt mindenrıl, és ez egyáltalán nem vallott arra a Gracie-re, akit ismertem és szerettem.

Charlotte elmondta, hogy súlyos csend telepedett a két régi barátnıre, amibıl megérezte, hogy átlépte a határvonalat.

– Valahogy, ha a saját lányodról van szó, mindent élesebben látsz, ugye? – mondta Charlotte, és remélte, hogy ezzel kibékíti Grace-t.

– Hát persze – felelte Grace metszı hangon. – Mindenki azt hinné.

A hercegnı végül intett a pincérnek, és kérte a számlát, ezzel jelezve Charlotte-nak, hogy a reggeli véget ért. A két nı felállt. Grace elırehajolt, és megcsókolta Charlotte arcát.

– Kérlek Gracie, ne haragudj rám – mondta Charlotte. Grace fagyosan elmosolyodott, majd azt mondta: – Miért, drágám? Talán gondolkodhattál volna, mielıtt az

arcomba vágod a múltamat. – Azzal megfordult és elment.

A múltat nem lehet

megváltoztatni

Elképzelhetı, hogy Grace hercegnı félt attól a naptól, amikor számot kellett adnia a hollywoodi életérıl, és igen kínosan érintette volna, ha a titkai nyilvánosságra kerülnek, különösen az 1970-es években, amikor egymás után jelentek meg a hírességek életérıl beszámoló könyvek. Míg a média mindig szenzációként tálalta az elıadómővészek életét – az elsı ilyen magazin, a Confidential az 1950-es években jelent meg a ‘60-as és ‘70-es években a kiadók sokkal nagyobb szabadságot élveztek, és mindent megírtak a közszereplık magánéletérıl.

A hetvenes években aztán végképp megszőnt a közszereplık magánélete. A Woodward-Bemstein páros nyomozást végzett a Watergate-betöréssel kapcsolatban, majd 1974-ben kiadták Az elnök emberei (All the President's Men) címő könyvüket, és ezzel elindították Amerikában az oknyomozó írások iránti keresletet, és már az elnök személye sem számított tabunak. Az olvasók csillapíthatatlan szenzációéhsége tette lehetıvé az olyan életrajzok megjelenését, mint a Mommy Dearest (Legdrágább anyukám) Christina Crawfordtól, aki 1977-ben az anyjáról, Joanról írt, és kiadói berkekben ez a könyv számít az elsı igazán szenzációs, mindent kitálaló sikerkönyvnek. (A könyv és az

abból készült film után már semmi sem volt képes megváltoztatni a Joan Crawfordról kialakult, gyermekét bántalmazó anya képét.) Egy évvel késıbb Kitty Kelly Jackie Oh! címő életrajzi írása az évtized legsikeresebb könyve volt.

1975-ben a nagy tiszteletnek örvendı új-zélandi írónı, Gwen Robyns Grace hercegnırıl készült életrajzi könyvet írni. Azelıtt még senki sem próbálkozott ezzel, és az egyetlen ilyen jellegő kiadvány Grace barátja, Gant Gaither 1957-es A monacói hercegnı (Princess of Monaco) címő életrajza volt. Bár Gaither írása édes és nosztalgikus jellegő volt, Grace mégsem örült neki, és több évre számőzte a szerzıt Monacóból, míg végre kibékült vele. („Rainier azt mondja, egy barát legértékesebb tulajdonsága a diszkréció”, írta Grace Prudy Wise-nak, „ami Gant esetében egyáltalán nem jellemzı. Rettenetesen csalódtam benne.”)

Robyns alapos kutató és korrekt író hírében állt, és már megírta Vivien Leigh és Agatha Christie életrajzát, amikor megpróbálta megszerezni Grace és Rainier beleegyezését az új könyvéhez. Amikor nem járt sikerrel, tovább folytatta a kutatását. Végül a philadelphiai Kelly-család, többek között Grace anyja és a nıvérei hajlandóak voltak az együttmőködésre, majd Robyns felkereste Grace hollywoodi barátait is. A tılük szerzett történet egyáltalán nem hasonlított arra, amit a munkája elején elképzelt. Olyan részletekrıl szerzett tudomást Grace hollywoodi románcaival kapcsolatban, ami hatalmas bevételt ígért a szerzı számára, de a nagyközönségnek is teljesen át kellett értékelnie a hercegnırıl kialakult képet. Robyns most már nemigen tudta, hogy az információk fényében hogyan mutassa be Grace-t. Azt mondta ezzel kapcsolatban: „Egyszerően mindent leírtam, és elküldtem a palotába, majd visszatartottam a lélegzetemet. Azt akartam, hogy neki is legyen lehetısége válaszolni, bár nem hittem, hogy megteszi.”

Amikor Grace megkapta a kéziratot, megbeszélte Rainier-vel. A herceg állítólag el akarta olvasni, de Grace határozottan megtiltotta. Azt mondta, hogy bizonyos dolgok nem igazak, és nem akarta vele együtt átolvasni, hogy közben folyton szét kelljen választani a tényeket a koholmánytól. Rainier most már aggódott.

– Nos, ha nem igaz, le kell állítani – mondta. – Bepereljük a szerzıt.

Grace okosabbnak bizonyult. – Csak akkor perelhetünk, ha már megjelent – mondta. – És

addigra a baj már megtörténik. Hidd el nekem, sokszor megjártam ezt az utat. – A hercegnı azt mondta, hogy mivel az emberei tisztességes nınek tartják a szerzıt, úgy határozott, hogy személyesen foglalkozik vele. – Belefáradtam a médiával való küzdelembe – mondta. – Egyszer én is meg akarom tapasztalni, milyen lehet leülni az egyik emberükkel, és elmagyarázni neki a problémáimat.

– Én meg tudom mondani neked, mi fog történni – felelte Rainier. – Majd megírják a problémákat.

Grace nevetett. – Ennek legalább van értelme – mondta. Gwen Robyns így emlékszik: – Egy napon csörgött a telefonom, és Grace egyik titkárnıje

hívott. A hercegnı hívatott, azt akarta, hogy találkozzunk Párizsban. Természetesen azt feleltem, hogy boldogan találkoznék vele.

Amikor Gwen Robyns Párizsba repült, hogy az Avenue Foch-i lakásban találkozzon Grace hercegnıvel, attól tartott, hogy vitatkozni fognak. Ezzel ellentétben Grace udvariasan, de meglepıen idegesen viselkedett. A hercegnı okos asszony volt, és valószínőleg rájött, hogy a vele szemben ülı nı újságíró, aki sok, ha nem minden titkát ismerte – és egy ilyen tudás

birtokában Gwen Robyns bizonyos hatalommal bírt felette, ami bármelyik egykori filmsztár esetében érthetı lenne, akinek van mit rejtegetnie. „A kezeit tördelte, és már-már rémültnek tőnt”, mondta az írónı. „Sebezhetınek látszott.”

Nehéz megmondani, hogy azon a találkozón mennyire játszotta meg magát Grace Gwen Robyns elıtt, különösen, hogy tıle szokatlan módon szőzies fehérbe öltözött, pedig idegenek elıtt általában más ruhát szokott viselni.

„Nem volt rajta smink”, mesélte Robyns, „és egy egyszerő rakott szoknyát és egy kis selyemblúzt viselt. A haját hátrafésülte. Uramisten, arra gondoltam, hogy úgy néz ki, mint egy iskoláslány. Azt mondogattam magamban, hogy ez nem lehet Grace hercegnı.”

A két nı bement a francia régiségekkel és bekeretezett családi fényképekkel teli ebédlıbe. Az asztalon egy finom porcelánvázában gyöngyvirág és világoskék szarkaláb volt. Az asztal közepén ezüst teáskészlet, két oldalt pedig egy-egy teríték várta ıket. Egy inas ezüsttálcán behozta az ételt: sajtos szendvicseket, vajas-lekváros teasüteményeket és csokoládéba mártott epret. A két nı helyet foglalt, majd pár udvarias mondat után Grace a tárgyra tért.

– Elıször is szeretném elmondani, hogy tisztelem a foglalkozását – kezdte. Aztán elmondta, hogy bizonyára nagyon nehéz lehet más emberek életérıl írni, és kijelentette, hogy ı maga is mindig szeretett életrajzokat olvasni. – Szerintem ez jó történet – mondta –, még akkor is, ha az én életemrıl szól. – A fejét kislányosan hátravetette és nevetett. – Azért egy-két dolog miatt aggódom kissé. – Gwen némán hallgatta. – Tudja, van két lányom – kezdte Grace óvatosan. – És számomra ık a legfontosabbak. – Elmondta, hogy igenis fontosnak tartja, hogy mit gondolnak majd róla az emberek, ha elolvassák Gwen könyvét, és szeretné, ha az írónı nemcsak megismerné az

igazságot, de el is hinné, „mert esküszöm, hogy ez az igazság”. Majd azt mondta, hogy tisztában van a média mőködésével. – Jómagam is mindig a reflektorfényben éltem – mondta. – Mindig tudtam, mit teszek, és nincs miért szégyenkeznem. Egyetlen pillanatot sem szégyellek. – Aztán hozzátette, hogy az élete már megváltozott, és gondolnia kell a gyerekeire is. – És ıszintén szólva az a problémám, hogy ön a Monaco elıtti életemrıl akar írni.

– Rendben van – szólalt meg Gwen, aki örült a hercegnı nyitottságának. – Akkor majd együtt olvassuk át a könyvet, és megoldjuk a problémákat.

– Nem akarom tönkretenni a könyvét – mondta Grace, meglepetést okozva.

– Én pedig nem akarom tönkretenni a házasságát – mosolygott Gwen.

– Aztán teáztunk, és epret ettünk, és végigmentünk a teljes kéziraton – mesélte Gwen Robyns. – Semmit sem tagadott belıle, egyetlen románcot sem. Nagyon együttmőködı volt. „Ó, Oleg. Egyszerően imádtam ıt”, mondta. „De az anyám, kedvesem, ı volt ott az igazi probléma.”

– Tudja – mondta Grace egy adott pillanatban –, az a dilemmám, hogy hogyan mondhatnám a lányaimnak, hogy ne randevúzzanak nıs férfiakkal, amikor én is ugyanazt tettem fiatal koromban? – Azt mondta, hogy „már eddig is túl sok problémám volt Caroline-nal”, és ha az idısebbik lánya a jelen formájában elolvasná a könyvet, „nem lehet majd szót érteni vele”. Aztán rámutatott a fejezet elsı részére, melyben a Ray Millanddal való románcáról volt szó, és azt mondta, hogy ilyen sok év múlva igencsak zavarban érzi magát, hogy ilyen részleteket olvas a kapcsolatukról, mert Millandék – akik még mindig házasok – most Monacóban laknak. Úgy érezte, nem lenne helyes, hogy ennyi idı múlva felidézné ezt a házasságon

kívüli kapcsolatot. – Nem tisztességes – mondta. – Annyira rendesek. Ráadásul én tényleg azt hittem, hogy a házasságuknak vége. Nem tudhattam, hogy egyike voltam annak a sok lánynak, akikkel kapcsolata volt. Csak huszonnégy éves voltam. Mit tudhattam a világról?

– Aztán ez az ügy Bill Holdennel – folytatta Grace, és egy másik fejezethez lapozott. – Tudja, Rainier még csak nem is tud rólam és Holden úrról…

– Akkor majd átírom – javasolta Gwen. – Az egészet. – Ennek nagyon örülnék – felelte Grace. – Hogyan

segíthetnék magának? – Aztán felajánlotta neki, hogy bemutatja a barátainak, hogy ık is segítsenek a kutatásban. – Eszemben sincs megtiltani önnek, hogy írjon rólam – fejezte be –, és most már ön is tudja, mit kell tennie.

Késıbb Gwen így mesélt a találkozóról: – Bevallom, teljesen megbabonázott. Tudtam, hogy gondjai

vannak a lányokkal, és azt is tudtam, hogy Rainier-vel sem értettek egyet mindenben, és a világ minden kincséért sem szerettem volna megbántani. Tehát igen, mindent kivettem belıle, amit kért: Holdent, Gable-t, Millandet, Aumont-t, Cassinit… mindenkit.

A Grace románcairól szóló anyag hiánya jelentısen megváltoztatta Gwen Robyns könyvét, és már nem is volt annyira átfogó. Amikor 1976 tavaszán kiadták, a szerzı küldött belıle egy példányt Grace-nek Monacóba. Rövidesen telefonált neki Grace. „Nem tudom elhinni, hogy megtette”, mondta Gwennek. „De valahogy tudtam, hogy megteszi. Kérem, látogasson meg, hogy megköszönhessem.” Akkor meghívta a szerzıt a palotába. Végül Gwen Robyns elfogadta a hercegnı meghívását, ami hosszú barátságot eredményezett Grace-szel és a férjével. A következı néhány év során Gwen sok idıt töltött a hercegnıvel – aki tizenhárom évvel fiatalabb volt nála – a

palotában és Roc Agelben egyaránt, és Grace viszonozta a látogatásait Robyn oxfordshire-i tanyai házában, Angliában. Gwen segített megírni Grace könyvét, Az én virágoskönyvemet, amely 1980-ban a Doubleday kiadó gondozásában jelent meg.

– Nem mondhatom, hogy megbántam a döntésemet – mondta késıbb Gwen. – Csodálatos barátot szereztem vele, és akkor is, és most is meg vagyok gyızıdve, hogy Grace hercegnıt jobban érdekelte, hogy megóvja a családját a múltjától, minthogy a saját hasznára írassa át a könyvet. Különösen a lányai miatt aggódott.

– Emlékszem, egyszer azt mondta: „Ezek a dolgok úgyis túlságosan hamar a tudomásukra jutnak. Ha lehetne, megpróbálnám megkímélni ıket, amíg felnınek. Isten a tanúm rá, hogy így is éppen elég bajom van velük”.

Lázadás

1975 ıszén, miután megszerezte az érettségijét, Caroline hercegnı megkezdte tanulmányait az Ecole Libre-ben. Azonban az elmúlt év feszültségei mély nyomokat hagytak a fiatal lányban, aki most még makacsabbul védte a függetlenségét a szüleivel – különösen az anyjával – szemben.

Caroline hercegnı nagyon vonzó tizennyolc éves hölgy volt, és a divatszakértı Eleanor Lambert éves „legjobban öltözött” listájának, valamint a Time vezércikkének köszönhetıen a popkultúra egyik legnépszerőbb alakja lett. Alig húsz évvel azelıtt (1956 januárjában) Grace is a Time címlapján szerepelt, a következı címmel: Az urak a szıkéket szeretik. Grace bosszúságára a hetvenes évek végén az urak a barnákat is szerették, legalábbis amennyire a lánya ajtaja elıtt álló udvarlók hosszú sorából meg tudta ítélni. „Szeretném tisztázni”, jelentette ki Caroline egy interjúban, ami a tizennyolcadik születésnapja

körüli idıszakban adott a New York Times-nak. „Nem akarom a társasági élet színpadán tölteni az életem, és bosszantanak azok a romantikus történetek. Mintha folyton önmagámról és számomra teljesen ismeretlen emberekrıl kellene olvasnom. Minden szabad percemben a házi feladataimmal kell foglalkoznom.”

Grace félelmei valóra váltak a lányával kapcsolatban. Ahogy Párizsba költözött, a média állandóan figyelemmel kísérte Caroline-t, aki az anyját okolta miatta. Rainier kapcsolata a lányokkal egyáltalán nem különbözött a tipikus apa-lánya kapcsolatoktól: megpróbált szigorú lenni, de Caroline és Stephanie esetében mindig engedékeny volt. Az elsıszülött lány – még akkor is, ha eredetileg fiút szeretnének –, azonnal „apuci kislánya” lesz. Így volt ez a Kelly-családban is, ahol Peggy egész életében az apja kedvence volt. Rainier azonban sokkal többet foglalkozott a gyerekeivel, amikor azok kicsik voltak, de késıbb, amikor már több volt velük a probléma, Grace gondjaira bízta ıket, mondván, hogy ez az ı „feladata”, míg ı maga az egész országban az apaszerepben tetszelgett. Grace-nek jutott az a hálátlan feladat, hogy megbüntesse a lányokat, akik természetesen emiatt is kedvezıbb színben látták az apjukat.

Stephanie-val az oldalán Caroline hamarosan harcba szállt az anyjával. Ez már több volt annál, hogy Grace megtiltotta a tizennyolc éves lányának, hogy sminkelje magát vagy dohányozzon. A sors fintora volt, hogy a sötétkék szemő, barna hajú és kreolbırő Caroline a nagyanyjára, Charlotte hercegnıre hasonlított. Charlotte sohasem fogadta el Grace-t, és be sem lépett a palotába, amióta a menye 1956-ban megjelent ott!

Rainier úgy érezte, hogy a felesége túlságosan szigorú a lányukkal – tulajdonképpen mindkét lányukkal –, és mivel nem támogatta Grace véleményét, a lányok tudták, hol keressenek maguknak szövetségest. Gyakran elıfordult, hogy Caroline

megkerülte az anyját, és egyenesen az apjához fordult támogatásért. Ha Rainier beadta a derekát – ami gyakran megesett –, Grace már semmit sem tehetett ellene, csak bosszankodott.

Albert herceggel szerencsére nem volt semmi baj. Sportos volt és intelligens, jóképő – amilyennek egy ifjú herceget el lehet képzelni. Monacóban járt iskolába, majd a dédapja, I. Albert után elnevezett gimnáziumban érettségizett le. Nyáron egy New Hampshire-i táborba szokott járni, ahol alkalma nyílt találkozni az amerikai rokonaival, akikre nagy hatással volt a barátságos, kifogástalan modorú fiú. A szülei nem is aggódtak miatta. Késıbb a massachussettsi Amherst College-ban folytatta tanulmányait, miután Rainier elvetette a Harvardot (túlságosan liberális) és a Princetont (túlságosan nagy a versenyszellem). A fıiskola után Albert a francia haditengerészetben, a Jeanne d'Arc hadihajón szolgál majd.

Mire Stephanie-ra is sor került, az apja már mindent elkövetett, hogy megfelelı örökösei legyenek, és ezt a gyerekét inkább Grace gondjaira bízta.

– Amikor Caroline kicsi volt, minden nap el kellett fenekelnem – mesélte Grace. – Albert esetében már nem volt szükség ennyi fegyelmezésre. Neki elég volt egy hangos szó. Stephanie? Nos, már nagyon régen ráfért volna egy alapos elfenekelés. A harmadik gyereknél már elfárad az ember.

Caroline után Grace már azt gondolta, hogy Stephanie esetében a szeretet is elegendı lesz. Tévedett. Stephanie már kisgyerekként is el volt kényeztetve, és az évek során a helyzet egyre rosszabb lett.

– Arra gondoltam, túlságosan elkényeztette a kicsit – mondta Lizanne. – Annyira hálás volt Stephanie-ért, hogy elkényeztette. Mindig „az én kicsikém”-nek nevezte, és mindent megadott neki, amit csak akart. Olyankor azt mondtam neki,

hogy figyeljen oda jobban a gyerekre, mert baj lesz belıle, de azt felelte, hogy nincs vele semmi baj, csak tele van energiával. Akkor nevettünk. De, ó… tudtuk. Tudtuk.

A nıvéréhez hasonlóan Stephanie is a Les Dames de St.-Maur-i egyházi iskolában kezdte el tanulmányait. Sportosabb testalkatú lévén érdekelte a torna, amiben tehetséges is volt. A Marika's Academie balettóráira is járt. Egyenes természető és nagyon érzékeny kamaszlány volt. Míg Albert és Caroline örökölték az anyjuk diplomáciai érzékét, Stephanie az apjához hasonlóan egyenes beszédő volt. Mindig kimondta, amit gondolt. İszintesége néha arroganciának hatott. A szülei megpróbálták rávenni, hogy ne legyen annyira nyers, de titokban mindketten csodálták az egyenességét. Ragaszkodott az elképzeléseihez, és néha igen makacsul megvédte az álláspontját. Rainier és Grace már az elején úgy látták, hogy legfiatalabb gyermekük sokra viszi majd az életben, mert senki sem mer majd szembeszállni vele. Ennek ellenére Rainier szerint „maga volt a szent pokol”.

A szemeszter végén Stephanie nıvére úgy határozott, hogy nem óhajtja folytatni a tanulmányait.

– Ez a lázadási ügy kicsúszott az irányításom alól – jelentette ki Grace. Azzal összecsomagolt, fogta a lányait és visszatértek a palotába.

A palotában Grace és Rainier egységes frontot alkottak Caroline iskolai tevékenységével kapcsolatban, bár a módszerekkel kapcsolatban eltért a véleményük. Grace azt akarta, hogy Párizsban folytassa tanulmányait, míg Rainier Princetonba akarta küldeni, mivel úgy érezte, hogy ebben az idıszakban minél messzebb kell küldeni a párizsi metropolisz befolyásától. Mivel Grace módszere nem vált be, megegyeztek, hogy Princetonba küldik. Caroline véleménye nem számított, neki csak megmondták, mit kell tennie, ı pedig

engedelmeskedett. A tanulmányokkal kapcsolatban nem volt helye vitának. Ennek ellenére az amerikai iskola – már csak a távolság okán is – éppen eléggé felkeltette az érdeklıdését, hogy azonnal beleegyezzen; így hát 1976 ıszére be is íratták.

Philippe Junot

Grace hercegnı és Rainier herceg megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy Caroline elhagyja Európát, és az Egyesült Államokban fogja folytatni a tanulmányait. Sajnos az örömük korai volt, mert

1976 nyarán Caroline megismerkedett azzal a férfival, aki drámaian megváltoztatta az életét.

Caroline hercegnı egy híres párizsi éjszakai klubban, a Regine-ben ismerkedett meg Philippe Junot-val. A harminchat éves, jóképő, hullámos fekete hajú, izmos, ragyogó mosolyú férfi tizenhét évvel volt idısebb Caroline-nál. Igazi világfi, és Grace kevésbé felvilágosult barátai Oleg Cassinihoz hasonlították. Valójában a sötét hajszínen kívül semmi másban nem hasonlítottak egymásra. Míg Oleg szenvedélyes férfi volt, és ragyogó divattervezıi pályát futott be, Junot, legalábbis az életének ebben a szakaszában frivol és szabadelvő életet élt. Imádott táncolni, és igen felelıtlen ember hírében állt.

Philippe Junot szellemes és szórakoztató, karizmatikus egyéniség volt. Általában a barátaival együtt mutatkozott, akik láthatóan csodálták, és mindig ráhagyták, hogy megszervezze a programjukat.

Kevesen tudták, hogy mibıl is él valójában, bár azt beszélték, hogy „befektetésekkel” foglalkozik. Olyan történetek is keringtek – és Philippe nem tagadta –, miszerint Andoche Junot, az elsı abrantesi herceg leszármazottja lett volna. (Andoche Junot Napóleontól kapta a rangját, miután

meghódította a portugáliai Abrantes városát.) A Ki kicsoda? francia kiadásában Philippe apja, Michel az öreg harcos egyenesági leszármazottjaként szerepel, de amikor Rainier utánanézett, kiderült, hogy nem igaz, bár a Michel Junot név ismerısen csengett.

Philippe Junot azt mondta, hogy a New York-i Pénzügyi Intézetben végezte tanulmányait, de az újságírók rövidesen kiderítették, hogy az intézet nem adott diplomát abban az idıszakban, amikor ı állítólag ott végzett. Egyszerően túl sok titok volt ennek a fiatalembernek az életében, hogy a herceg nyugodtan érezze magát vele kapcsolatban.

Az egykor „playboy”-ként emlegetett férfi így mesél a Caroline-nal töltött idıszakról: „Olyan férfi voltam, aki a többiekhez hasonlóan jól akarta érezni magát. Azzal a különbséggel, hogy én valóban jól is éreztem magam. Sokat dolgoztam, de amikor végeztem, igen, teniszeztem, elmentem szórakozni, táncoltam a klubokban. Hajnali négykor vagy ötkor feküdtem le, majd legkésıbb 8.30-kor ébren is voltam, és alig vártam, hogy elkezdıdjön egy új és izgalmas nap. Fiatal férfi voltam, tehát nem volt ebben semmi rossz. A legtöbb ember csak vágyik erre az életre. Caroline imádta, hogy tele vagyok energiával. Én valóban éltem. Szerettem élni. Még mindig szeretek. Több embernek kellene kipróbálni.”

Amikor Caroline-nal találkozgatott, Philippe Junot gyakran idézte az egyik leggyakoribb és elkerülhetetlen kérdést: „Mivel foglalkozik?” Erre azt felelte, hogy „az a bizonyos” kérdés durva beavatkozás a magánéletébe, és senkire sem tartozik, hogy mivel keresi a kenyerét.

Cseppet sem meglepı tehát, hogy Grace és Rainier nem örültek ennek az idısebb férfinak, aki a tizenkilenc éves lányuk körül legyeskedett, és még egy tisztességes állást sem volt képes

felmutatni. A titokzatossága csak tovább rontott a helyzetén. A szülık attól féltek, hogy szerencsevadász.

– Egyszerően azt akarták, hogy menjek el – mondta Philippe. – Ez nem volt titok, és nem is okozott meglepetést.

Rainier és Grace szemében Philippe a lehetı legrosszabb hatással volt a lányukra. Amikor St. Tropez-be mentek nyaralni, azt mondták Rainier-nek, hogy Párizsba utaznak. Ki tudja, miért gondolták, hogy a prédára éhes rengeteg lesifotós mellett titokban tarthatják az úti céljukat.

Amikor megjelentek a meztelenül napozó Caroline-t ábrázoló fényképek – a melleit cirógató barátjával – Grace reakciója egyértelmő volt: dühös volt és szégyellte magát. Rainier azonban mindenkit megdöbbentett, amikor kijelentette: „A királyi botrányok egyidısek a királyság intézményével. Olvassák csak el a történelemkönyvekben. Eddig is és ezután is lesz még rosszabb.” A feleségével ellentétben Rainier sztoikusan elfogadta a történteket. Grace azonban követelte, hogy a herceg „beszélgessen el” Caroline-nal és Philippe-pel, amit Rainier meg is tett. Behívatta ıket az irodájába, ahol a helyzetnek megfelelı hangnemben oktatta ki ıket.

A szemérmetlen fényképeken kívül Rainier-t inkább az bosszantotta, hogy a lánya tizenkilenc évesen egy idısebb férfival került kapcsolatba, aki úgy néz ki, mint egy playboy, és nem vitte sokra az életben. Grace-szel ellentétben ıt igenis meglepte a lánya döntése. Addig azt hitte, van annyira intelligens, hogy ne csak azért akarja a férfit, mert érdekes.

Amikor Grace több alkalommal is kifejezte a lánya viselkedése feletti felháborodását, Rainier azt felelte, hogy bizonyára túlreagálja a dolgokat. Most azonban nem tudta, mit tegyen.

A palota egyik alkalmazottja szerint Grace ezt mondta a férjének:

– Miért vagy ennyire meglepıdve ezen a helyzeten? Drágám, egy Philippe Junot elkerülhetetlen volt Caroline életében, ahogy a miénkben is.

Caroline tudta, hogy bár Albert a trónörökös, sok évnek kell eltelnie, míg neki is hivatalos kötelezettségei lenének. Az anyjával ellentétben Caroline számára ezek kellemetlen feladatnak számítottak, amibıl nem is csinált titkot. Az okos és vonzó Caroline nagyon jól boldogult volna az üzleti világban, de hercegnıként állandóan a figyelem központjában volt. A sajtó a magánéletébe is betört, és mindent eltúloztak. Olyan történeteket találtak ki, melyeknek nem volt semmi valóságalapjuk. Amikor randevúzni kezdett, Grace megpróbálta korlátozni a szabadságát, holott sokkal hasznosabb lett volna, ha megtanítja, hogyan bánjon a médiával. A hollywoodi idıszakból jól tudta, hogy milyen értékes lehet az együttmőködés, hiszen így mindig kézben lehet tartani a dolgokat.

Lehet, hogy Caroline nem sokat mesélt az anyjának Philippe-rıl, de nem is volt szüksége sok részlettel szolgálni. Grace pontosan ismerte ezt a típust: Hollywoodban volt már alkalma hozzá hasonló férfivel találkozni. İ maga is randevúzott néhányukkal, ezért képtelen volt megérteni Caroline vonzalmát egy olyan férfihoz, mint Philippe Junot. Kétségtelen, hogy szexi és izgalmas férfi, de milyen férje lehetne egy monacói hercegnınek? Vajon hány nıi szívet tört már össze?

Vajon hőséges lenne Caroline-hoz, ha összeházasodnának? Grace kételkedett ebben. A nık minden bizonnyal vonzónak találnák. Nem érdemli meg a lányát. Igaz, Grace nem rendelkezett sok információval, és felszínes ítéletet alkotott Junot-ról, de a férfi semmit sem tett annak érdekében, hogy megváltoztassa a véleményét. Grace belegondolt, hogy miután számtalan órán keresztül a Gothát tanulmányozta, végül ezzel a

Junot-val kell beérnie. Azt mondta Gwen Robynsnak, hogy legközelebb szóljon rá, hogy hajítsa ki azt a könyvet.

Egy délután Gwen és Grace a londoni Harrod's-ban voltak bevásárolni.

– Tudom, hogy nem kedvelem – mondta Grace. – És azt is tudom, miért. De te sem kedveled. Miért nem?

Gwen habozás nélkül válaszolt: – Nos, a megjegyzései túlságosan elcsépeltek. És a

nadrágszára is túlságosan szők. Grace olyan hangosan nevetett, hogy alig kapott levegıt.

Aztán azt mondta Gwennek, hogy lelki szemeivel már látja is, hogy Caroline hozzámegy Philippe-hez, és a házasság két évig sem fog tartani, de a lányára nyomorúságos idıszak vár.

– És ez ellen már semmit sem tehetünk – mondta. – így van ez megírva.

Nehéz döntés

Miután néhány hétig a titokzatos Philippe Junot-n gondolkodott, III. Rainier monacói herceg végül saját nyomozásba kezdett, hogy kiderítse a lánya udvarlójának a titkait. Hamarosan megtudta, hogy Philippe apja, Michel Junot számos miniszteri kabinet tagja és Párizs alpolgármestere volt a jelenlegi elnök, Jacques Chirac kormányzása alatt, valamint a Westinghouse Electric francia leányvállalatánál is elnökösködött. Rainier azt is kiderítette, hogy Philippe-nek feltételezhetıen van néhány részvénye észak-amerikai bevásárlóközpontokban, bár ennek a valóságtartalmáról nem tudott meggyızıdni. Mindig mondta, hogy a Junot név ismerıs volt valahonnan, és miután tisztázódott a fiatalember háttere, még meg is könnyebbült, bár még mindig nem értette, miért volt szükség erre a titokzatosságra.

Végül Caroline közölte a szüleivel a hírt, hogy meggondolta magát, és nem akar Princetonban tanulni. A párizsi Sorbonne-ra akart beiratkozni, hogy pszichológiát tanuljon. El is magyarázta, ami nyilvánvaló volt: Philippe Junot közelében akart maradni.

1977 elején Philippe megkérte Caroline kezét, aki igent mondott. Húszéves volt, a férfi harminchét. Rainier és Grace el voltak keseredve. A románc is elég rossz volt, de a házasság? Lizanne Le Vine elmesélte, a nıvére attól félt, hogy Philippe Junot, akit gyakorlott csábítónak tartott, a házasságkötés után sem változtat majd az életvitelén.

– Ó, igazi playboy volt, ismerjük be – mondta. – Grace és Rainier megtett mindent, hogy elfogadják a helyzetet. Grace azt mondta: „Tudod, Lizzie, talán a kora miatt még jó hatással lehet Caroline-ra.” Ez nem vált be. Aztán késıbb azt mondta: „Lizzie, lehet, hogy Caroline lesz jó hatással rá.” Nos, ez sem mőködött. Egyikünk sem akarta, hogy Caroline sérüljön, és mindannyian úgy éreztük, hogy mégis megtörténik. Végül Grace azt mondta: „Te mit tennél, Lizanne, ha a saját gyermeked a vesztébe rohanna, és nem bírod megállítani?” Azt feleltem: „Hagyd, hogy sérüljön, Gracie. Nincs más választásod. Utána majd legyél mellette, hogy átsegítsd a nehezén.”

Grace és Rainier továbbra is könyörgött a lányuknak, hogy pár hónapig várjon még az esküvıvel, és foglalkozzon a tanulással. Caroline vonakodott, de végül beleegyezett. İsszel azonban hirtelen úgy határozott, hogy a lehetı leghamarabb férjhez akar menni. Sok évvel késıbb Jeffrey Robinson újságírónak bevallotta, hogy azért akart férjhez menni olyan sürgısen, hogy szabadabb legyen.

– Húsz-huszonegy éves voltam, és tulajdonképpen nem is akartam férjhez menni. De nem mehettem el nyaralni vele, még a hétvégéket sem tölthettük együtt, csak a szülei házában lehettünk. A házasság egyszerő megoldásnak tőnt.

Caroline hercegnı biztosította a szüleit, hogy nem megy hozzá Philippe Junot-hoz, ha továbbra is ellenzik a házasságukat. Csak együtt élnek majd. Grace és Rainier most már két rossz közül választhatott: hagyják, hogy a húszéves lányuk „bőnben éljen” egy férfival, akinek nincs állása – és mit mondanak majd a monacóiak? – vagy tegyék hivatalossá a viszonyukat, és legyen a felesége?

Grace hercegnı számára a döntés egyszerő volt. A hollywoodi hátterével sokkal jobban értett az efféle ügyekhez, mint a katolikus férje. Jobban szerette volna, ha a lánya csak összeköltözik Junot-val, minthogy megkockáztasson egy rossz házasságot. Azzal érvelt, hogy Caroline nem is szereti Philippe-et, csupán lázadozik a szülei ellen, és hamarosan magától rájön, hogy tévedett. Grace tudta, hogy Monacónak rettenetes lenne, ha az egyik hercegnıje nyíltan egy playboyjal él, de ebben az esetben sokkal fontosabb volt számára a lánya élete.

Caroline volt Grace elsıszülött gyermeke, akiért nagyon sok áldozatot hozott, és nem volt hajlandó átengedni ıt egy olyan embernek, akit nem ismer, és nem bízik benne. Antoinette Brucatto azt mesélte, hogy Grace minden szalmaszálba belekapaszkodott, hogy ne tegye tönkre a lánya életét.

Rainier úgy gondolta, hogy mivel Caroline már eleve Junot-val élt a férfi lakásában, elég jól ismeri. Ha eddig nem csalódott benne, ezután sem fog. Ennek ellenére Rainier sem tudta, mit tegyen, tehát azt tette, amit ilyen helyzetekben szokott: a feleségére bízta a döntést. Azonban nagyon aggódott a sajtóvisszhang miatt, még akkor is, ha a lánya addig sem a történelem legkonzervatívabb hercegnıjeként szerepelt. Amikor pár hónappal korábban, 1976 októberében egy fiatal, gazdag, de kétes származású playboy, ifj. Francisco Scarpa egy Rio de Janeiró-i tévéinterjúban azt állította, hogy Caroline szeretıje volt, Rainier dührohamot kapott.

Talán a hercegnek rossz napja lehetett, vagy ez a bizonyos interjú volt az utolsó csepp a pohárban, mert 1977 januárjában bíróság elé vitte az ügyet, és négymillió dollár kártérítést követelt. Aztán, amikor a belga Pan szatirikus magazin szerkesztıi gúnyt őztek belıle, Rainier ıket is beperelte. (Scarpa ellen ejtették az ügyet, mert bocsánatot kért, de a Pan 3300 dollárt fizetett Rainier-nek, Caroline pedig 1.650 dollár kártérítést kapott.) Nagyon buta ügy volt, Caroline kétségtelenül ismert egy playboyt, még ha az nem is Scarpa volt, ráadásul senki sem állíthatta, hogy érintetlen lenne, mivel akkoriban Philippe Junot-val élt. A felesége akart lenni, és ebben semmilyen bíróság nem akadályozhatta meg.

Végül Grace kitalált valamit: a férjének hatalmában áll hivatalosan megtiltani a házasságot, ami azt jelenti, hogy Caroline nem mehet férjhez Monacóban. A szülık továbbá a helyszíntıl függetlenül bojkottálnák az esküvıt. Grace úgy gondolta, hogy ha a tiltás miatt Caroline mégis az együttélést választja a házasság helyett, „ı sokkal rosszabb színben tőnik majd fel, mint mi, mert ha úgy teszi, hogy közben az egész világ tudja, hogy megtiltottuk neki, már nem is tudom, mit gondoljak róla”. Ezzel az érveléssel Grace úgy beszélt, akár a saját anyja, de a barátai nem merték felhívni rá a figyelmét, mert mindenki tudta, mennyire érzékeny az efféle összehasonlításra.

Rainier herceg úgy érezte, ez túlságosan drasztikus megoldás lenne, és ezzel örökre elveszítenék a lányukat. Sose bocsátaná meg nekik a nyilvános megaláztatást. Ennek ellenére nem vetette el teljesen Grace ötletét, mert arra gondolt, talán valóban elvenné Caroline kedvét a házasságtól. Grace és Rainier egy ideig nem tudták, mit tegyenek, a házasságuk húsz éve alatt még nem kényszerültek ilyen nehéz döntésre.

Néhány hét után Grace hercegnı közel állt az idegösszeroppanáshoz. Végül összeszedte magát, és átgondolta

a véleményét a lánya jövıjével kapcsolatban, és elvetette az esküvı megtiltását. A nyilvános megszégyenítés túl sok kárt okozna a családnak, és ezt már nem bírná elviselni.

1977-ben Grace az Egyesült Államokba utazott, és meglátogatta Charlotte Winston barátnıjét.

– Grace, már évek óta olyan tanácsokkal látod el Caroline-t, melyeket nem hajlandó megfogadni – mondta Charlotte Grace-nek egy beszélgetésük alkalmával. – Ez nagy bátorságra vall. Meg akartad óvni.

– Ahogy az anyám is meg akart óvni Olegtól? – kérdezte Grace. Lehalkította a hangját, és megkérdezte: – Tudod, ha az anyám nem lett volna annyira akadékoskodó Oleg Cassinival kapcsolatban, valószínőleg hozzámentem volna? – Aztán megjegyezte, hogy az európai divattervezı feleségeként még mindig színésznı lehetne. – Hány csodálatos szerepem lehetett volna? – kérdezte vágyakozva. – Vajon milyen lett volna az életem? Az anyám döntése az egész életemet megváltoztatta.

– A gyereked más – figyelmeztette Charlotte. – Te pedig nem vagy Margaret.

Grace egyetértett vele. Azt mondta, hogy a legnagyobb hibát akkor követte el, amikor nem engedte el egyedül Caroline-t Párizsba. Már rájött, hogy a lánya önálló akart lenni, és nem akart az anyja kezébe kapaszkodni. Annak idején ı is elment New Yorkba tanulni. Miért nem volt képes megengedni Caroline-nak is, hogy ugyanazt tegye, mint ı? – Megtanultam a leckét – mondta végül –, ha túl kemény vagy, a végén eltaszítod magadtól a gyereked.

Grace azt is elmondta Charlotte-nak, hogy már beszélt David Voellinger atyával, aki 1971 júliusáig a palota káplánja volt, hogy ı is tanácskozza meg a dolgot Caroline-nal. Mindig szerette és tisztelte az atyát, aki éppen Monacóban tartózkodott, amikor be akarták jelenteni az eljegyzést. Amikor Voellinger

azzal érvelt, hogy Philippe kora idıvel problémát jelenthet a házasságban, nem sikerült meggyızni Caroline-t. Grace azonban úgy érezte, ennél többet már az atya sem tehetett.

– Ha maga a jóisten könyörögne neki, akkor sem lehetne eltéríteni a szándékától – tréfálkozott.

Grace elmondta Charlotte-nak, hogy a házasságra egy éven belül fog sor kerülni.

– Addig meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy belekényszerítettem a lányomat egy rossz házasságba, és csak imádkozhatom, hogy ne legyen baja – mondta. – Gondolom, ebben a korban Caroline-nak is a szívére kell hallgatnia. Én mindig azt tettem.

HATODIK RÉSZ Változások

Mi történik a házassággal?

1977. augusztus 25-én Rainier herceg és Grace hercegnı bejelentette Caroline lányuk és Philippe Junot házasságát. A leendı férjrıl a hivatalos sajtóközlemény csupán annyit nyilatkozott, hogy „párizsi és montreali nemzetközi bankintézmények pénzügyi és befektetési tanácsadójaként” dolgozik. Elızı este Gwen Robyns meglátogatta Grace-t a Roc Agel-i otthonában.

– Nagy volt a feszültség – mesélte évekkel késıbb. – Grace felhívott, és azt mondta: „Kérlek, gyere ide. Szükségünk van rád. Olyan barátokra van szükségünk, akikkel együtt búsulhatunk”.

Amint Gwen megérkezett a Grimaldi-házba, Rainier herceg azonnal kilépett a dolgozószobájából, hogy üdvözölje.

– Jöjjön velem – mondta sürgetıen, és átkarolta a vállát. Kimentek a kertbe. – Mi a véleménye errıl a Junot alakról? – kérdezte.

– Nos, uram, azt hiszem, egy playboy – felelte Gwen. – Megkérhetném egy szívességre? – kérdezte a herceg. – Ön

újságíró. Vigye el Junot-t sétálni, és kérdezze ki. Tudja meg, hogy mibıl él.

Gwen megdöbbent. – De uram, még mindig nem tudja? – Nem, nem tudom. El tudja képzelni? – Gwen nem

válaszolt. – Én sem tudom elhinni – folytatta Rainier. – Olyan volt az arckifejezése, mintha a föld hirtelen az

ellenkezı irányba kezdett volna forogni – mesélte késıbb Gwen. – Csak azt nem értettem, hogy a rengeteg titkosszolgálati kapcsolatával hogyhogy nem sikerült még kiderítenie. Azt hiszem, túlságosan el volt keseredve, hogy világosan gondolkodjon.

Rainier hercegnek nehezére esett elfogadni Junot-t. Caroline az elsıszülött gyermeke volt, tehát nyilvánvalóan különleges helyet foglalt el a szívében. Bár éveken át a fiával foglalkozott, a herceg számára a lányai is nagyon fontosak voltak. Mindig annyi lelkesedést és erıt sugároztak, hogy az apjuk kizárólag erısnek és magabiztosnak látta ıket. Még kislánykorukban sem szerette, ha meg kell szidni ıket valamiért. Bizonyos értelemben Caroline románca nem is érhette meglepetésként az apját, még akkor sem, ha csalódott benne.

Grace azt írta Don Richardsonnak, hogy amikor Rainier rájött, hogy az esküvıt mindenképpen meg fogják tartani, Rainier abbahagyta a tiltakozást, hiszen „nem tehettünk semmit, csak mosolyoghattunk”. Hozzátette, hogy Rainier „nagyon nehezen fogadta el”.

A Charlotte Winstonnak írt levelében Grace a férje lelkiállapotáról írt. „Bárcsak többen is tudnák Rainier-rıl, hogy milyen mély érzéső.” Az 1978. június 16-án kelt levelében, másfél héttel az esküvı elıtt megköszönte Charlotte-nak, hogy azt tanácsolta, ne tiltsák meg az esküvıt, „bár szerintem Caroline is köszönettel tartozik miatta”.

Grace és Rainier házassága egy ideje nem volt különösen boldog. Nem meglepı, hogy Caroline közelgı esküvıje jótékonyan hatott rájuk. Jó volt, hogy meg tudták beszélni, és egységes frontot alkottak a gyerekeikkel szemben.

Rainier herceg beszámolt egy beszélgetésrıl, amit a feleségével folytatott 1978 júniusában, egy nappal azelıtt, hogy Caroline hercegnı férjhez ment volna Philippe Junot-hoz. Sokáig sétáltak a palota kertjében, és a lányuk jövıjérıl beszélgettek. Korábban egy partit adtak Caroline tiszteletére, és valaki a leendı veje foglalkozásáról kérdezte a herceget. „Azt hiszem, befektetési tanácsadással foglalkozik”, felelte a herceg, minden lelkesedés nélkül. Séta közben Rainier azt mondta

Grace-nek, hogy remélte, a lánya „jobb” férjet talál magának, és megszakad miatta a szíve, mert „tudom, hogy ennek a házasságnak sírás lesz a vége”. Aztán azt mondta:

– Arra tanítottuk, hogy ne lopjon, csaljon, hazudjon vagy kábítószerezzen, és szerintem minden szülı ezt tenné a mai világban, ugye?

Grace egyetértett vele. Aztán, hogy felderítse kissé a férjét, azt mondta:

– Nos, drágám, talán ez a házasság is a javára szolgál. Egy ilyen tapasztalat után sokkal több esélye van, hogy a második házassága jól sikerüljön. – Rainier felnevetett. Együtt mindent meg tudtak beszélni.

Nincs rá bizonyíték, hogy Grace vagy Rainier hőtlenek lettek volna egymáshoz. A barátaik azonban egyetértenek abban, hogy az 1970-es évek vége felé kissé elhidegültek egymástól.

A házasságuk elején Rainier nagyon bízott Grace-ben, és ettıl közel kerültek egymáshoz. A gyerekek érkezését követıen Grace már nem volt képes osztatlan figyelmet szentelni a férjének, ami zavarta a herceget, és idınként haragudott is rá miatta. Különös, hogy az elején mennyire akarta, hogy a monacóiak elfogadják a hercegnıjüket, késıbb pedig már úgy tőnt, zavarja Grace növekvı népszerősége. Tudatosan vagy sem, egyre inkább háttérbe szorított a feleségét – természetesen ezt nem a hivatalos ünnepségeken tette, ahol Grace jelenléte szükséges volt, hanem otthon, ahol régen mindennap kikérte a kormányzással kapcsolatos tanácsait. Ezzel mindenképpen Rainier maradt a vesztes fél, mivel Grace ravasz és jó tárgyalófél volt.

1978 tavaszán Grace hercegnı és Gwen Robyns elkezdtek dolgozni Grace Virágoskönyv címő munkáján, és rengeteg idıt töltöttek Gwen oxfordshire-i parasztházában.

– Egyszer szóba került egy házaspár, akik nemrégiben elváltak, és mindkét fél rettenetesen el volt keseredve miatta – mesélte Gwen. Grace azt mondta: „Tudod, amikor ez a két ember visszagondol a házasságára, a szeretetre fognak emlékezni, nem a fájdalomra. A fájdalom elmúlik”, mondta. „Gondolj csak a szülésre. Sohasem vállalkoznánk rá másodszor is, ha csak a fájdalomra emlékeznénk. De a szeretet… Ó, a szeretet megmarad. A szeretet sohasem hal meg.”

Egy reggel, amikor Gwen csodálatos rózsakertjében sétálgattak, Grace váratlanul megnyílt a barátnıje elıtt.

– Nem tehetek róla, de látom, hogy több idıt töltesz Párizsban a lányokkal, és egyre ritkábban vagy otthon Rainier-vel – kezdte Gwen óvatosan, majd megkérdezte, hogy minden rendben van-e.

Grace egy pillanatnyi habozás után azt felelte: – Tulajdonképpen mostanában egyre gyakrabban vagyok

szomorú amiatt, hogy férjhez mentem Rainier-hez. Valami másban reménykedtem.

Gwent meglepte ez az ıszinteség, majd megkérdezte, hogy miért érzi így.

– Mert nem igazán érdeklem – felelte. Egy ideig hallgatott, majd így folytatta: – Mégis, mi történik a házassággal? – Azt mondta, többet remélt a házasságától, de hozzátette, hogy azt már nem tudná megmondani, miért reménykedett ebben, „különösen, ha a saját szüleim házasságára gondolok”. – Gwen nem tudta, mit mondjon, tehát hallgatott, és udvariasan mosolygott. – Ó, istenem – szólalt meg Grace, és kamaszosan mosolygott. – Gwen Robyns, a híres írónı megdöbbent? Ejha! Legalább nem mondod majd rólam, hogy unalmas vagyok.

– Nem – felelte Gwen. – Semmi sem döbbentene meg, Grace. Vivien Leigh-rıl is írtam, ugye emlékszel?

Grace jókedvően nevetett.

– Nos, Vivien Leigh után biztosan unalmas vagyok – jelentette ki vidáman. Aztán karon fogta a barátnıjét, és csendben sétáltak a rózsák között. Öt perc hallgatás után megszólalt: – Annyira hálás vagyok azoknak a perceknek, amikor kétségbeesetten és reménytelenül szerelmes voltam. Az volt a legszebb idıszaka az életemnek. – Gwen egyszerően nem tudta, mit mondjon. – Nem tudom, éreztem-e valaha ugyanezt Rainier iránt – folytatta Grace. – Mással már elıfordult. És csodálatos volt.

Késıbb, ahogy a kerti ösvényeken sétáltak, Grace megjegyezte: – A házasságom érdekében kompromisszumokat kellett kössek. De mindig tudtam, mit teszek. És… azt hiszem, minden jól mőködött. Te is így látod?

– Igen, ebben biztos vagyok – felelte Gwen. Mi mást mondhatott volna?

Caroline esküvıje

Számos pompás partit és vidám vacsorát adtak Caroline hercegnı esküvıje alkalmából, de ezek az ünnepségeket semmiképpen sem lehetett volna összehasonlítani az édesanyját, Grace Kellyt körülvevı pompával. Többen is megjegyezték, hogy ennek az lehetett az oka, hogy a szülei nem akarták kitenni Caroline-t annak a megpróbáltatásnak, amelyben annak idején részük volt, hogy a paparazzók és a média tönkretegye az egészet. Jacques Sallebert, a Tele-Monte Carlo, a hercegség egyes számú televíziójának a vezetıje szerint Grace „Még mindig élete legrosszabb napjaként emlegeti az esküvıjét. A hercegnı borzasztó emlékeket ıriz arról a napról, amikor a fényképészek és az operatırök ide-oda lökdösték. Nem akarta, hogy a lányával is ez történjen”.

Az igazság azonban az, hogy Grace és Rainier nem örült, hogy a lányuk hozzámegy Philippe Junot-hoz, ahhoz a férfihez, aki nemrégiben egy éjszakai klubban letolta az alsónadrágját, és egy üveg Johnnie Walkert locsolt a testére, csakhogy felhívja magára a figyelmet. Összeszedték magukat, és a lehetıségekhez képest megtettek minden tılük telhetıt. Az eseményre az sem vetett jó fényt, hogy a brit királyi család egyetlen tagja sem volt hajlandó részt venni az esküvı elıtti bálon, de a norvég, svéd, belga és holland királyi családok sem óhajtottak jelen lenni.

Grace sajtótitkára, Nadia LaCoste ezzel kapcsolatban mondta:

– Nyilvánvalóan nagyon sok a dolguk, és rengeteg kötelezettségnek kellett eleget tenni, így nem tudták beiktatni Caroline esküvıjét a napirendjükbe. – Azt is mondta, hogy az esküvı nem volt „államügy”. A herceg és a hercegnı egyébként is csak a közeli barátaikat hívták meg.

1978. június 27-én, az esküvı elıestéjén egy bállal ünnepelték a másnapi esküvıt. Nyolcszáz vendéget hívtak meg, többek között olyan hírességeket is, mint Frank Sinatra, Cary Grant, David Niven, Gregory Peck és a feleségeik. Grace és Rainier csalódására a tizenhárom éves Stephanie nem volt jelen. Stephanie kizárólag nadrágban akart megjelenni, mire Grace azt mondta, hogy ha nem hajlandó felvenni a ruháját, nem vehet részt a bálon.

A menyasszony elegáns, fehér tüllruhát viselt, amit Marc Bohan tervezett a Dior-háztól, a nyakát egy gyémánt nyaklánc ékesítette. A résztvevık megható pillanatoknak voltak részesei, amikor felcsendültek Neil Diamond „Sweet Caroline” címő híres dalának az akkordjai, és Caroline az édesapja karján megjelent a teremben, majd megnyitották a táncot.

Michel Junot megsértıdött a feltételezésen, hogy a fia nem partiképes. Az egyik vendégnek azt mondta, hogy a fia

„tiszteletreméltó” férfi, és ezt Philippe hivatalos levélpapírjával bizonyította. Grace hercegnı éppen akkor haladt el mellette, és némán az égre emelte a tekintetét. Amilyen könnyen el tudta játszani a szeretı és egyetértı anya szerepét, éppen olyan nehezére esett a kedves, leendı anyóst alakítania.

– Azt állítja, befektetési bankár, de úgy tőnik, egy vasa sincs – mondta Grace hercegnı Frank Sinatra feleségének, Barbarának. – Akkor hát mire gondoljon az ember? – kérdezte, és ivott egy kis pezsgıt.

Barbara megcsóválta a fejét, és vállat vont. – Nem sokat – felelte, majd így folytatta: – Igyunk a

tudatlanságra. Kívánom, hogy a lányod is legyen olyan boldog, mint mi. – A két nı koccintott. A hercegnı erıltetetten mosolygott.

Másnap David Niven volt a házigazdája a palotában adott ebédnek, közvetlenül az esküvı elıtt. Frank Sinatra elénekelte a My Way-t, ami illett is a makacs menyasszonyhoz.

Azután a palota Tróntermében, a harminc közvetlen családtag jelenlétében Caroline hercegnı és Philippe Junot hőséget esküdtek egymásnak. Huszonkét évvel azelıtt ugyanott volt Grace és Rainier esküvıje is. A trón elıtt álló Rainier engedélyt adott a szertartás megkezdésére, ami végül nagyon szépre sikeredett, és a menyasszony szülei alig bírták visszatartani a könnyeiket. Philippe Junot anyja és mostohaanyja egymás mellett álltak az apja oldalán, aki árgus szemekkel leste a herceget és a hercegnıt.

Másnap a palota udvarában Monsignor Gilles Barthe, Monaco püspöke ismét összeadta ıket. A menyasszony bájos volt, rendkívül karcsú. Kreolbırő arca nem árult el érzelmeket. Egyszerő Dior-ruhát viselt: fehér organzát, finom, hímzett csipkével. Fiatal arca most törékenyebbnek tőnt.

A szertartás után Rainier szorosan megölelte a lányát, és csak akkor engedte el, amikor Grace megveregette a vállát, és azt mondta, hogy most ı következik. Majd súgott valamit a lánya fülébe, megcsókolta az arcát, és úgy ölelte, mintha sohasem akarná elengedni. Caroline letörölte a könnyeit, és látszott rajta, hogy nagyon meghatódott.

Grace és Rainier kínos csendben állt az újdonsült vejük elıtt, végül Grace megölelte. Nem is volt más választása, mivel a fényképészek és a vendégek kíváncsian lesték, mi történik. Rainier szélesen mosolygott, lelkesen kezet rázott a vejével, majd szívélyesen hátba veregette. Ahogy továbblépett, megcsóválta a fejét, mintha azon gondolkodna, milyen különös, hogy a lányát épp egy olyan férfira kellett bíznia, akirıl még azt sem tudja biztosan, hogy van-e egyáltalán állása.

Ezt követıen a herceg és a hercegnı fogadást adott, melyre hivatalosak voltak a monacóiak is.

A nap végén Antoinette Brucatto megkérdezte a herceget, hogy mi a véleménye az eseményekrıl. A herceg halványan elmosolyodott.

– Úgy tartják, a családban a hercegnı a színésznı – suttogta –, de azt kell mondanom, hogy a mai napon igen sokat tanultam errıl a mesterségrıl. Talán fel kellene hívnom Hitchcock urat, hátha van számomra egy szerepe valamelyik filmjében.

A válás elkerülhetetlen

Caroline hercegnı és Philippe Junot házassága rövid élető volt. Könyveket lehetne írni errıl a kapcsolatról, amelyrıl a válóper idején a média részletesen beszámolt, és amelyben rengeteg könnyet hullattak. A rövid házasság ideje alatt egyik fél sem fogadta el a másik szemléletét és temperamentumát. Az ifjú házasok nem voltak hajlandók azokra a kompromisszumokra,

amelyeket annak idején Grace és Rainier kötöttek annak érdekében, hogy jól mőködjön a házasságuk. Néhány hónapon belül a lesifotósok, akiket már nem Junot bérelt fel, igen romantikus társaságban találták az ifjú férjet, és rövidesen Caroline is ugyanezt tette.

Grace és Rainier elhatározták, hogy nem adnak tanácsokat Caroline-nak, hanem hagyják, hogy saját maga tapasztalja meg a dolgokat. Bármennyire is nehéz volt, tudták, hogy a lányuknak joga van a szabadsághoz, de a tévedésekhez is.

A Ladies’ Home Journal 1980 áprilisában felkérte Gwen Robynst, hogy írjon Caroline boldog házasságáról.

– Amikor hozzáment Junot-hoz, Rainier a palotától három percre található Clos St. Pierre villát ajándékozta Caroline-nak – mesélte Gwen. – Elmentem az otthonukba, és felkészültem arra, hogy megírom, milyen jól mennek a dolgaik. Az ajtóban a könnyes szemő Caroline hercegnı fogadott, aki elmondta, hogy rettenetesen érzi magát, és a házasságuk nagyon rossz. Elkészítettem az interjút vele és a férjével; borzasztó volt. És akkor Philippe felajánlotta nekem, hogy fizet, ha csak annyit írok róluk, hogy boldogok, meg különben is, ez csak egy rossz nap, és ne jellemezzem az egész házasságukat egyetlen nap alapján. Erre én azt feleltem, hogy a család barátjaként mindenképpen pozitívan fogok írni róluk, de ugyancsak a család barátjaként el kellett mondanom, hogy egyáltalán nem örültem annak, amit láttam.

Az interjú végén Gwen azonnal felhívta Grace-t. – A lányod teljes mértékben boldogtalan – mondta a

hercegnınek. – Tenned kellene valamit. Grace azt felelte, hogy tudomása van Caroline állapotáról, és

nagyon szenved miatta. Ennek ellenére megállapodtak Rainier-vel, hogy várnak, míg a lányuk fordul hozzájuk segítségért.

– Ez az egyetlen módja, hogy helyreálljanak a dolgok – mondta.

1980 májusában a Monte Carló-i Grand Prix-n Caroline csúnyán összeveszett a férjével. Ezt követıen kikérte a szülei véleményét.

Grace nem vesztegette az idıt, hanem átsietett a lányához és a vejéhez, akivel hangosan vitatkoztak.

– Ó, nem lehetett vitatkozni vele – mesélte Philippe. – İ volt a gondoskodó anya, mit mondhatnék? Nem volt értelme vitatkozni vele. A lánya volt a kis hercegnı, és kész. Azt mondta Caroline-nak: „Csomagolj össze. Velem jössz. Most.” Caroline pedig szó nélkül összecsomagolt, és elmentek. Itt ért véget a házasságom. Szerintem meg tudtuk volna oldani, ha a szülei nem avatkoznak bele. De ezzel mindent lehetetlenné tettek.

– Anyu azt mondta: „El kell válnod” – mesélte késıbb Caroline.

– Én nem is mertem elválni, még csak emlegetni sem mertem ezt a lehetıséget, mert a katolikusok nem válhatnak el. Az embernek meg kell oldania a problémákat. A mi családunk vallásos. De anyu azt mondta: „A vallás azért van, hogy segítsen az embereknek, és nem azért, hogy megnyomorítsa az életüket”.

Grace véleménye egyáltalán nem meglepı. Nem állt szándékában egy boldogtalan házasságba kényszeríteni a lányát. A lányának legalább megvolt a lehetısége, hogy meggondolja magát, és Philippe nélkül folytassa az életét.

Míg Grace-t elszomorította a lánya válása, és továbbra is önmagát okolta miatta, Rainier dühös volt, és a vejét hibáztatta.

– Jobban ismertem a helyzetet ahhoz, hogy magyarázkodjam elıtte – mondja Junot. – Ez amúgy sem volt jellemzı a kapcsolatunkra. A versenyautókról és hajókról szóló egy-két felszínes csevegésen kívül sose beszélgettünk a herceggel. Valakitıl visszahallottam, hogy a herceg engem hibáztat a

házasság megromlásáért, mintha Caroline hőséges lett volna hozzám, pedig kettınk közül valójában ı volt elıször hőtlen hozzám. Én csak késıbb csaltam meg ıt, de gondolom, az apja nem ezt akarja hallani.

Sok évvel késıbb, amikor Grace már nem élt, és Caroline-nak is voltak gyerekei, tisztábban látta az elsı házasságát. Elmondta, hogy amikor folyt a Philippe-pel kapcsolatos huzavona, Grace különös módon próbálta meg befolyásolni a lányát, mintha bármi esélye is lett volna Caroline-nal szemben.

– Amikor megismerkedtem a csábítómmal – mesélte Caroline egy interjúban, amit Louis Pawelsnak adott (a „csábító” Philippe volt) –, azt anyám azt mondta: „Hagyd ott, vagy menj hozzá ehhez az emberhez, aki nem is hozzád való”. Én pedig… hozzámentem! Elismerem, hogy csak lázadásból tettem, hogy ellentmondjak neki. Ami Philippe-et illeti, csak a buli kedvéért akarta az esküvıt. Ilyen egyszerő és ennyire buta ez az egész ügy.

A válást 1980. október 9-én mondták ki. 1981-ben Rainier herceg II. János Pál pápától is kérte, hogy

a katolikus egyház semmisítse meg a lánya házasságát. „A kanonikus törvény 1405. paragrafusa szerint az államfık közvetlenül a Vatikánnál kell kérelmezzék a válást önmaguk vagy a gyerekeik számára”, mondta Caroline hercegnı. János Pál nem óhajtott személyesen dönteni ebben a kérdésben, de azt mondta, megtanácskozza az ügyet.

Stephanie tizenhat éves lesz

Mialatt Caroline hercegnı iskolába járt, majd sikertelen házasságot kötött, Albert herceg a massachussettsi Amherst Fıiskolán folytatta tanulmányait.

Catharine Rockwell, a fıiskola diákja így mesél róla:

– Egy-két alkalommal randevúztunk egymással. Al Grimaldi volt, így mutatkozott be. Tisztességes és ıszinte volt, az a fajta fiú, aki sohasem feküdne le egy lánnyal, mert nem lenne helyes. Hihetetlenül jóképő volt. Sovány, szexi, gyönyörő szemekkel, pompás fogsorral. Amikor úgy a hatodik randevúnkon megmondta, hogy kicsoda ı valójában, majdnem hanyatt estem. Grace hercegnı fia! Amikor megismerkedtünk, rengeteget beszélt az apjáról, de az anyját nem nagyon emlegette. Úgy éreztem, közelebb áll a herceghez. Állandóan róla beszélt – hogy milyen ügyesen teniszezik, milyen remek hajós, mennyire szereti az autókat, ı a legjobb apa a világon de egy szóval sem említette, hogy egy hercegség ura. Kétségkívül nagyon szerette az apját.

– Végül körülbelül négy hónap múlva lefeküdtem Allel. Utána aggódott miattam, és remélte, hogy nem használt ki. Azt mondta: „Nekem csak az a fontos, hogy jó emlékeid legyenek rólam és arról, amit tettünk.” Ez így is volt, és azóta sem változott.

– Aztán belépett a francia haditengerészetbe, ahol körülbelül hat hónapot töltött a Jeanne d'Arc hadihajón. Soha többé nem hallottam felıle, de erre nem is számítottam. Fıiskolai kaland voltam, de úgy érzem, szerencsés vagyok, hogy megtörtént.

Az okos és megfontolt Albert nagyon kevés problémát okozott. Grace néha azt szerette volna, ha Caroline is Albie-ra hasonlítana, de egyesek szerint Rainier nem bánta volna, ha a fia inkább Caroline-ra hasonlít, és meglenne benne a lánya ambíciója. Albert mindig is passzív, kellemes és kedves fiatalember volt.

Stephanie hercegnı teljesen más. Don Richardsonnak írt levelében Grace „nehéz, de szenzációs” gyereknek jellemezte, és most is olyan.

1981 elején Stephanie hercegnı betöltötte a tizenhatodik évét. Mivel a szüleit már évek óta lekötötte a Caroline körüli melodráma, Stephanie több szabadságot élvezett, és ez nem biztos, hogy a javára vált. Gyerekkorában elkényeztették, és tizenhat éves korában már igen csekély esély volt arra, hogy hallgasson a szüleire. Elképzelhetı, hogy irigyelte mindazt a figyelmet, amit nıvére a különcködı életmódjával vívott ki, és ı is megpróbálta felkelteni a figyelmet. Mindenesetre Grace-nek és Rainier-nek elég sok fejfájást okozott a kamaszlány.

– Emlékszem, amikor tizenhat éves voltam, arra gondoltam, hogy vajon miért nehezítik meg a szüleim az életem? – mesélte Stephanie sok évvel késıbb. – Természetesen minden kamasz átesik ezen. Csak késıbb jöttem rá, mennyire szerencsés voltam. Arra neveltek, hogy tiszteljük egymást, legyünk ıszinték egymáshoz. Úgy neveltek, hogy megértsük: egy család vagyunk, és ha valakinek problémája van, meg kell beszélni a többiekkel. Ma is ezt tesszük. Ez régen is így volt.

Ideje nagy részét Grace hercegnı még mindig a párizsi lakásban töltötte, mivel Stephanie akkoriban az Institut St. Dominique-ben folytatta a tanulmányait. Egyesek szerint Grace a lánya iskolája ürügyén akart távol maradni Monacótól, de az igazság az, hogy amikor visszatért a hercegségbe, a kapcsolatuk Rainier-vel jobb volt, mint valaha. Egy hosszú házasságban, még akkor is, ha az egyik fél elégedetlen a helyzetével, igen megnyugtató, ha a felek tisztában vannak egymás igényeivel. Grace tudta, hogy mindig számíthat a férjére, aki a maga módján pótolhatatlan segítséget jelentett a számára.

– Szeretjük egymást – mondta Grace Antoinette Brucattónak. – Megszoktuk egymást, akárcsak a többi hozzánk hasonló házaspár.

– De boldogok vagytok? – kérdezte Antoinette. Grace nevetett.

– Ugyan, kérlek! – mondta. Majd elkomolyodott, és azt mondta, hogy amikor Rainier-vel van, boldog, „és amikor távol vagyok tıle, annyira hiányzik. – Az elmúlt két év valahogy jót tett nekünk.

Grace arról is beszélt a barátnıjével, hogy újabban meghízott, és elmondta, hogy minden diéta ellenére egyetlen dekát sem képes lefogyni.

– Most már tudom, miért hívják változó kornak – mondta. – Az ember megváltozik.

Mivel nehezen viselte a menopauzát, sok hormont kellett szednie, hogy ellensúlyozza a tüneteket. A gyógyszerek miatt felpuffadt, és ez az arcán is meglátszott. (Késıbb egyes életrajzírók a súlyfelesleget az állítólagos alkoholizmusának tulajdonították. Ez nem igaz. Szerette a pezsgıt, és alkalmanként egy-egy pohárka brandyt is elfogyasztott, de ettıl nem nevezhetnénk iszákosnak.) Azt mondta, hamarosan abbahagyja a gyógyszereket, és megígérte, hogy lead tizenöt fontot, „Isten engem úgy segéljen”. „Hercegnı vagyok”, mondta, „és az emberek elvárják tılem, hogy jól nézzek ki. Nagyon, nagyon nehéz”.

Akkoriban Grace interjút adott a People magazinnak, melyben a riporter a gyerekeirıl, fıképpen a lányairól kérdezte. Arra a kérdésre, hogy miben különböznek egymástól, Grace azt felelte: „Caroline inkább humán-, Stephanie pedig reál beállítottságú. Mindketten melegszívő, okos, szellemes, intelligens és jó képességő lányok. Jól tanulnak, és jól sportolnak – kiválóan úsznak és síelnek. Mindketten tudnak fızni és varrni, zongorázni és lovagolni. De ami a legfontosabb: a gyerekeim tudatában vannak a helyzetüknek, és odafigyelnek másokra. Együtt éreznek a világ problémáival.”

Amikor megkérdezték, hogy szerinte Caroline követett-e el hibákat, Grace határozott választ adott: „Nem áll szándékomban

megvitatni a gyerekeimet, az életüket vagy a hibáikat”. A riporter tovább erısködött, és azt akarta tudni, mi a véleménye arról, hogy Caroline és Philippe Junot házassága tönkrement. Grace azt felelte: „Mint már mondottam, nem nyilatkozom”.

Hercegnık:

Grace és Diana

1981 márciusában Grace hercegnı, Gwen Robyns kíséretében Londonba repült, hogy a Goldsmith Hallban rendezett gálán szavaljon. Az esemény díszvendége Károly herceg volt, aki röviddel azelıtt jegyezte el hivatalosan Diana Spencert. Diana egy fekete, nagyon dekoltált, pánt nélküli estélyi ruhát viselt, de ha magas nyakú, hosszú ujjú, formátlan ruhában lett volna, akkor is szenzációt keltett volna. Így azonban a paparazzók teljesen odavoltak tıle. Gwen Robyns szerint nagyon ideges volt, ami a Buckingham-palotában tartott fogadáson sem múlt el. Grace aggódott miatta, és megkérte, kísérje el ıt és Gwent a nıi mosdóba, ahol cseveghetnének.

Bizonyos értelemben mind a monacói, mind a walesi hercegnı a mi fantáziánk hercegnıi voltak, a szépség és elegancia példaképei, akiknek az élete úgy alakult, akár a mesében.

Diana walesi hercegnı egy gróf lánya volt, a Stuart-királyok leszármazottja, tehát az arisztokrácia köreihez tartozott. Már a Károly herceggel kötött házassága elıtt is királyi körökben forgott. Grace nem rendelkezett ilyen ısökkel. Míg Diana hercegnıként lett sztár, Grace hercegnı már azelıtt sztár volt.

Ennek ellenére a két nı feltőnıen hasonlított egymásra: mindketten szıkék voltak és gyönyörőek; mindketten fiatalabbak voltak a férjeiknél; s azért is esett rájuk a választás,

mert képesek voltak gyereket szülni (és mindkét nıt meg is vizsgálták, hogy megbizonyosodjanak errıl); királyi anyósuk nagyon csekély mértékben segítette ıket a protokoll megértésében; odaadó anyák voltak; és mindketten autóbalesetben vesztették életüket.

Természetesen voltak különbségek is. Például Grace még ifjú hercegnıként sokkal tapasztaltabb volt. Diana óvónı volt, Grace pedig egy anyagilag független filmsztár, aki sokat utazott, és otthonosan mozgott a társaságban.

Dianához hasonlóan Grace is romantikus volt, ugyanakkor erıs akaratú és határozott is, aki nem esett áldozatul olyan drámai rendellenességeknek, mint a Dianát gyötrı bulimia. Színésznıként élete legnagyobb szerepét kellett eljátszania, és eltökélte, hogy Oscar-díjas alakítást fog nyújtani. Dianától eltérıen Grace eleganciája nem volt tudatos. Még filmcsillagként is a magánéletben a kényelmes öltözékeket részesítette elınyben. Rainier feleségeként mindig képes volt egy pillanat alatt szépséges hercegnıvé változni. A gondos smink, az elegáns ruha és a frizura mellett a tartása tette igazán fenségessé. Az eljegyzése idején Diana nem nyert díjat az öltözködéséért, késıbb a divatos ruháiról vált híressé. A média elsısorban a ruháit és a megjelenését figyelte.

Különös, hogy míg a britek azonnal nagy szeretettel árasztották el Dianát, Grace-t kívülállónak tekintették az alattvalói, egy gazdag és elkényeztetett amerikainak, aki még a nyelvüket sem beszélte helyesen. Grace azonban keményen megdolgozott azért, hogy javítsa a Monacóról kialakult képet, és rengeteg kulturális eseményt szervezett – kiváló szimfonikus zenekart, egy elsırangú balettiskolát, virágbemutatókat hozott létre –, melyek sok turistát vonzottak a hercegségbe; mellette óriási összegeket győjtött jótékonysági célokra; és elsı osztályú

kórházat építtetett a monacóiak számára, és odafigyelt, hogy az idısek is megfelelı ellátásban részesüljenek.

Dianának nem sikerült ilyen nagymértékő emberbaráti tevékenységet kifejtenie. A trónörökös feleségeként Dianának sokkal kevesebb lehetısége volt, erre, és a kórházi látogatásokon vagy jótékonysági munkán kívül minden más az anyósa jóváhagyásától függött.

Gwen Robyns jelen volt azon a bizonyos beszélgetésen a nıi mosdóban, amikor Diana hercegnı elsírta magát. Elmondta, hogy a rajta lévı ruha túlságosan dekoltált, és két számmal kisebb; az a ruha, amit fel akart venni, nem érkezett meg idıben, ráadásul ez volt az elsı hivatalos szereplése. Azt is mondta, hogy milyen elviselhetetlen, amikor az a sok ember folyton körülötte van, és állandóan az életérıl meg az ismerıseirıl faggatják. Mit tehetne? Tény, hogy a megfelelı személytıl kért tanácsot. Grace mindig tudta, hogyan használhatja ki saját elınyére a hírnevét, míg Diana mindig remegett a reflektorfényben. Nem számított, mennyire zaklatott a magánélete, a rivaldafényben az egykori Grace Patricia Kelly azonnal İfelsége, Grace hercegnıvé változott.

Az idısebb hercegnı megveregette az elkeseredett fiatal nı vállát, majd az arcát a tenyerébe fogta.

– Ne aggódjon, kedvesem – mondta, és kedvesen mosolygott. – Meglátja, ennél már csak rosszabb lesz.

Késıbb Diana elmondta Andrew Morton életrajzírónak, hogy Grace „csodálatos és fenséges volt. De látszott rajta, hogy a nyugodt felszín alatt igen zaklatott”, mondta. „Láttam.”

1981-ben Grace hercegnı részt vett a walesi herceg és hercegnı esküvıjén a londoni Szent Pál-katedrálisban. Diana felkérte Grimaldiékat, hogy a szertartáson ık vezessék a királyi vendégek menetét. Mivel majdnem mindegyik európai uralkodócsalád jelen volt, Diana kérése nagyon megtisztelı volt

– talán akkoriban éppen erre volt szükségük –, és Rainier herceg és Grace hercegnı végre az ıket megilletı helyre kerültek.

Azon a nyáron hétszázmillió tévénézı a világ minden tájáról egy újabb valóra vált tündérmesének lehetett tanúja: a walesi herceg felségül vette a húszéves Diana Spencert. A modern világ huszonöt év elteltével – a monacói esküvı után – újabb álomesküvıt láthatott. Pontosan 10:44-kor, a fekete Rolls-Royce-okban egymás után feltőntek az európai koronás fık, és a Buckingham-palota felé indultak. Rainier sajnos megbetegedett, és az utolsó pillanatban le kellett mondania a részvételt. Ennek ellenére büszke volt, hogy helyette Albert herceg állt Grace oldalán.

A királyi menetben, amelyet Grace hercegnı és Albert herceg vezetett, jelen volt Beatrix holland királynı; Dánia királynıje, Margit; XVI. Károly Gusztáv svéd király; Norvégia királya, Olaf; Baudouin belga király; Luxembourg nagyhercege, Jean; Franz Josef, Liechtenstein hercege, és sokan mások. A fényes menet végighaladt a vöröstéglás Mailen, át a Trafalgar téren, elhaladtak a Stranden és a Fleet Streeten, majd felkapaszkodtak a Ludgate-dombon a Szent Pál-katedrális irányába. A menet élén Grace nyugodt és elegáns volt. Albert ragyogóan festett a konzervatív fekete szmokingban. Azon az estén (és egy nappal azelıtt) anya és fia a királynı vendégei voltak a Buckingham-palotában.

„Míg álmodunk, az idı repül”

1981 tavaszán Grace hercegnı New Yorkba utazott a Színház utcai gyerekek címő dokumentumfilm forgatására. Charlotte Winstonnal együtt a barátaik társaságában vacsoráztak. Utána Grace kihívta a barátnıjét a folyosóra egy kis beszélgetésre. Megemlítette, hogy kivett egy lakást New Yorkban, mert

belefáradt abba, hogy minden alkalommal, amikor a városban tartózkodik – ami egyre gyakrabban elıfordult a barátainál kell megszállnia. Aztán megkérdezte, mi újság Stephanie-val.

A tizenhat éves Stephanie akkoriban egy huszonegy éves olasz fiúval, Urbano Barberinivel kezdett romantikus kapcsolatot, és a lapok részletesen beszámoltak a rövid románcról.

– Stephanie és Urbano a tengerparton csókolóztak, amitıl Grace hercegnı a plafonon volt – mondta Dragonet Andenet, a Barberini család egyik barátja. – Nagyon megszidta Stephanie-t, és többé nem mehetett le a partra. Az emberek úgy érezték, hogy Stephanie anyja azért volt ennyire kemény, mert azt hitte, Caroline-nal kudarcot vallott. Még Stephanie is azt mondta, hogy: „Azért büntetnek meg, mert még mindig dühösek Caroline-ra Philippe Junot miatt”.

Röviddel azután, hogy szakított Urbano Barberinivel, Stephanie a jóképő, tizenhét éves Paul Belmondo, a francia színész, Jean-Paul Belmondo fia mellett tőnt fel.

– Stephanie megırjít – mondta Grace. Azt mondta, fél, hogy ugyanazokat a hibákat fogja elkövetni, mint Caroline esetében, és nem tudta, hogy szigorú vagy engedékeny legyen-e a legfiatalabb gyermekével. – Mintha tojástáncot járnék miatta, és kétszer is meggondolom, mit mondok vagy teszek.

Azt is megemlítette, hogy az 1981-es Vöröskeresztes bálon Stephanie nem volt hajlandó felvenni azt a ruhát, amit Grace kiválasztott számára, ezért megtiltották neki, hogy részt vegyen a bálon, ahogy a Caroline esküvıje elıtti gálán sem lehetett jelen.

– A szobájában maradt és sírt ahelyett, hogy felvette volna a ruhát – mondta Grace, és hozzátette, hogy újabban állandó harcban állnak. – Isten segítsen meg engem, de azt hiszem,

mostanában ı az erısebb. Nehéz lépést tartani vele. Még annak is örülök, ha egy lépéssel mögötte tudok maradni – mondta.

Amikor Charlotte megkérdezte, hogy Rainier hogyan vélekedik a dologról, Grace nevetett.

– Szegény drága Rainier-m – mondta. – Nem is álmodta volna, hogy ilyen lesz. – Aztán megjegyezte, hogy a férje képes elvezetni a hercegséget, de amikor a lányairól van szó, „felejtsd el”. Hozzátette, hogy ahányszor Caroline vagy Stephanie valami felháborító dolgot mőveltek, Rainier azt szokta mondani: „Nos, legalább Albie nem okozott még meglepetést nekünk”. Majd azt mondta, hogy ha Albert herceg valaha úgy dönt, hogy fellázad ellenük, és botrányosan viselkedne, „az mindkettınket kikészítene”.

Grace azt is megemlítette, hogy néhány hónappal azelıtt a durhami Duke Parapszichológiai Egyetemen Észak-Karolinában megvizsgálták a látnoki képességeit. Az intézet jelentıs kutatásokat végzett ezen a területen. Az alapítója, J. B. Rhine a parapszichológiát igazi laboratóriumi tudománnyá fejlesztette, és a „parapszichológia” kifejezés is neki köszönhetı.

Grace már évek óta érezte, hogy megvan benne ez a képesség. Természetesen mindig érdekelte az asztrológia és az okkultizmus, és mindig nagyon jó megérzései voltak. Egyes barátai még most is azt állítják, hogy 1962-ben szándékosan bojkottálta a Marnie-ban való szereplését, mert megérezte, hogy problémák lesznek a rendezıvel. Helyette Tippi Hedrent választották, akinek valóban meggyőlt a baja az excentrikus Hitchcockkal. Amikor Margaret agyvérzést kapott, Grace mondta is Rainier-nek, hogy úgy érzi, valami történni fog az anyjával, ami be is következett. Az évek során számos egyéb esemény is alátámasztotta Grace látnoki képességeit; és Rainier gyakran azzal tréfálkozott, hogy ha a felesége játszhatna Monte Carlóban, folyton kifosztaná a kaszinókat. Amikor a

Parapszichológiai Intézet egyik alkalmazottja Monacóban töltötte a szabadságát, megkereste Grace-t, és elmondta, hogy egy közös barátjuktól azt hallotta, hogy megvan ez az „adottsága”. İ javasolta neki, hogy vizsgáltassa meg magát.

Amikor az intézetben elvégezte a teszteket, kiderült, hogy valóban rendelkezik látnoki képességekkel. Grace azonban azt mondta Charlotte-nak, hogy a vizsgálat nem keltett benne valami mély benyomást, mert egy számítógépes lóversenyen négy ló közül kellett kiválasztani a befutót. Több mint száz ilyen teszt elvégzése után 65%-os eredményt ért el. Grace, aki mindig nyitott volt az újra, ha parapszichológiáról volt szó, a kételyeinek adott hangot.

– Szerintem semmit sem bizonyít – mondta –, kivéve azt, hogy jó a megérzésem.

Mielıtt elváltak volna, Grace megjegyezte, hogy Rainier-vel nemrégiben ünnepelték a huszonötödik házassági évfordulójukat.

– Hová tőnt az idı? – kérdezte. – Mintha tegnap lett volna, hogy felvettem azt a nevetséges kalapot! (Arra a széles karimájú kalapra gondolt, amit a Monacóba való érkezésekor viselt, és a fényképészek képtelenek voltak lefotózni az arcát.) – Míg álmodunk, az idı repül – mondta, majd hozzátette, hogy júniusban visszamegy New Yorkba Rainier-vel, hogy megnézzék a Broadwayn az Amadeust. – És imádkozom, hogy ne aludjon el az elıadás alatt – mondta nevetve.

– A házasságuk még mindig erıs volt, mert a kapcsolatuk nagyszerően mőködött – mondta Grace húga, Lizanne. – Más-más dolgokat szerettek. Amikor nem voltak együtt, a saját életüket élték. Még anyagilag is függetlenek voltak egymástól. A mi családunk pénzét jól fektették be. Az örökségének köszönhetıen Grace Rainier-tıl függetlenül is jómódú volt.

Tavasszal Grace eltöltött pár hetet Lord és Lady Cavendish birtokán, a Holker Hallban, a cumbriai Grange-over-Sandsben. A Holker Hall megnyerte a Christie's Történelmi Házak Szövetségének a díját, és Grace nagyon szeretett ott lenni.

Delores Bingham-Hall, a Cavendish család egyik barátja így mesél Grace-rıl:

– Azt mondta nekem, hogy belefáradt a közszereplésbe, és vissza akar térni a színészi pályára. Azt is mondta, hogy csalódott Stephanie-ban, mert a lányának gondjai vannak az iskolában, és Rainier-vel azt fontolgatják, hogy másik iskolába íratják, hogy befejezze valahogy a középiskolát. Grace hercegnı nagyon szórakozottnak tőnt. Nem volt olyan sziporkázó személyiség, mint akire számítottam, és úgy látszott, mintha számos családi probléma foglalkoztatná.

Valójában, amikor a másodéves Stephanie hercegnı a gyenge osztályzatai miatt abba akarta hagyni a tanulmányait a párizsi Institut St. Dominique-ben, a szülei elhatározták, hogy egy liberálisabb és koedukált katolikus iskolába, a Cours Charles de Foucauld-ba íratják, ahol 1982-ben le is érettségizett. Azon a nyáron Grace ragaszkodott hozzá, hogy Stephanie térjen vissza Monacóba, mert úgy érezte, hogy túl sok idıt tölt Paul Belmondóval. Ezen annyira összevesztek, hogy Grace azt mondta, még Caroline-nal sem volt ennyire heves vitája. Grace felháborodva visszatért Monacóba, ahol ahhoz az emberhez fordult, akivel mindig megoszthatta a bánatát: a férjéhez.

1982 nyara sok családi viszályt jelentett a Grimaldi-klán számára. Stephanie úgy érezte, megfullad, és küzdött a szabadságáért. Azt mondta, a kapcsolata Paul Belmondóval komoly, és azzal fenyegetızött, hogy megszökik és férjhez megy.

A huszonhárom éves Caroline megharagudott az anyjára, mondván, hogy az folyton irányítani akarja az életét. Már megszerezte a pszichológusi diplomáját, és Londonban akarta folytatni tanulmányait, ahol egy barátnıjével akart lakni. Grace úgy érezte, Caroline-nak szüksége van a védelemre. Még nem bízott annyira a lánya ítélıképességében, hogy elengedje Londonba. Rainier nem értett egyet a feleségével, és megpróbált közbelépni a lánya érdekében, de Grace kitartott az álláspontja mellett. Azt mondta, talán fél év múlva meggondolja magát. Közben Albert megpróbált közvetíteni közöttük, de nem járt sikerrel.

Az 1980-as évek csendesebbek voltak Grace és Rainier számára. Az utóbbi két évben sikerült harmonikussá tenni a házasságukat, és ha a lányaik hagyták volna, még boldogabbak lehettek volna.

Lehet, hogy a Grimaldik királyi család voltak, de a nap végén ık is olyanok, mint bármelyik család, és ugyanolyanok a problémáik is. Azonban a heves viták, melyek abban a pillanatban katasztrofálisnak tőnnek, az idı múlásával feledésbe merülnek, és az ember késıbb csak nevet rajtuk.

Persze egyikük sem gondolta volna, hogy Grace-nek már nagyon kevés ideje van hátra az életébıl.

Rainier érzései megváltoznak

Az idı múlásával Rainier Grace iránti érzései is egyre erısödtek, különösen az utóbbi két évben. Hiányzott neki, amikor Párizsban volt, és nagyon várta a visszatérését a palotába. A hercegnı csendes nyugalma, az iránta való figyelme, és a tény, hogy sohasem követelızött, egyre

értékesebbé tette ıt számára. Rainier tudta, hogy mindig számíthat a feleségére. A szavak már-már feleslegesek voltak. Olyan sok mindent átéltek, hogy tudták, hogyan üzenhetnek egymásnak a tekintetükkel vagy egy mosollyal.

Alig egy évvel korábban (1981 áprilisában) egy vacsorán, amelyet a huszonötödik házassági évfordulójuk alkalmából adtak, a herceg kifejezte a felesége iránti érzéseit. A Grimaldi-házaspár Kaliforniában, Frank és Barbara Sinatra otthonában ünnepelt. Az étkezés elıtt Rainier felállt, hogy mondjon néhány szót a feleségének. Miközben a könnyeit nyeldeste, Grace iránta és a hercegség iránt tanúsított negyed évszázados odaadását méltatta. „Az én életem megváltozott azon a napon, amikor ez a csodálatos asszony belépett a világomba”, mondta, és szeretettel nézett a feleségére. „Ma jobban imádom, mint valaha. İ az én hercegnım, és szeretném köszönteni”, mondta. Ahogy felé emelte a poharát, Grace-nek is eleredtek a könnyei.

Rainier úgy tervezte, hogy 1982 augusztusában a Mermoz nevő francia sétahajón Norvégiába viszi Grace-t, aki azt javasolta, hogy a gyerekek is tartsanak velük. Albert és Caroline velük is ment, de Stephanie Paul Belmondóval maradt. Nélküle is jól érezték magukat; az egyik álarcosbálon Grace és Rainier kalóznak öltözött. Caroline a szülei tudta nélkül betanult egy bővészszámot, amivel sikerült is meglepnie ıket.

– Az arckifejezésük tökéletes volt – mesélte Caroline. – A bővész kettévágott, majd újra összerakott. Apám állva éljenzett.

Míg Rainier valaha nem rajongott Grace híres barátai iránt, mostanra már ı is megbékélt velük – különösen Sinatrával volt híresen jó a barátsága. Grimaldiék és Sinatra gyakran tréfálkoztak azon, hogy mivel Grace és Bing Crosby duettje, a

True Love egymillió példányban kelt el, aranylemez lett. „Nálam hamarabb lett aranylemeze, pedig nem is énekes”, mondogatta Sinatra. Erre Grace azt felelte, hogy ne irigykedjen miatta, mivel „nyolcvanszor kellett felvenni azt a nyavalyás dalt, mire sikerült”. Rainier készíttetett egy „aranylemezt” a True Love-ból, és megajándékozta vele Sinatrát, mondván: „Most neked is van belıle, és többé egy szót sem akarok hallani”.

A Monte Carló-i Théâtre de Princesse Grace szintén a hercegnı színjátszás iránti elkötelezettségét bizonyította. A róla elnevezett színház pedig Rainier nyitottságát is mutatta a karrierjét illetıen. Valaha még azt sem akarta, hogy Monacóban a filmjeit vetítsék, mert attól félt, hogy a monacóiakat a szórakoztatóiparral való kapcsolatára emlékezteti, most pedig ı maga szorgalmazta, hogy a hercegségben a felesége nevét viselı színházat létesítsenek, és büszke volt rá.

Rainier megbékélt Grace szenvedélyével. Éveken át úgy érezte, hogy a hollywoodi világ el akarja rabolni tıle a feleségét. A kapcsolatuknak ebben a gyengéd idıszakában Rainier észrevette, milyen örömöt jelent Grace számára a színmővészettel kapcsolatos munka.

Az együtt töltött évek kölcsönös tiszteletet ébresztettek egymás iránt, és sugárzott belılük a nyugalom. Egyre gyakrabban vacsoráztak együtt, majd órákig üldögéltek a gyertyafényben, a kertben. Ebben a varázslatos idıszakban újra… vagy igazán talán most elıször egymásba szerettek.

„Az idı oly rövid”

1982 augusztusának végére Grace hercegnınek sikerült túltennie magát egy sor egészségügyi problémán. Az elmúlt hetek nehezek voltak. Régóta szenvedett már hörghurutban, amirıl azt állította, hogy a norvégiai hajó légkondicionálásának

köszönhet. A migrénjei pedig teljesen legyengítették. Nyár végére azonban a problémái elmúltak. Mintha egy megújhodási korszakba lépett volna, és az élet ismét megtelt csodákkal. Lizanne szerint tele volt energiával, és azt mondta, rengeteg a tennivalója. Forgatókönyvet akart írni egy Gore Vidal-könyvbıl, amit a férje sem ellenzett. Charlotte Winston azt mondta, már évek óta nem hallotta ennyire élettelinek a hangját. „Azt mondta, néhány héten belül újra bejárná Amerikát, szavalóesteket rendezne, és találkozna a fiatalemberrel (Domhelm-mel – aki társszerzıként megírná a forgatókönyvet) a film miatt”.

Charlotte és Grace megbeszélték Caroline és Stephanie ügyeit is. Grace nem kritizálta a lányait, inkább azt mondta róluk, hogy nagyon „kemények és okosak”, és ezek a jellemvonások az életük késıbbi szakaszában a javukra válhatnak. „Legalább senki sem lesz képes rávenni ıket, hogy ne kövessék a szívüket… esetleg egy Ikrek-szülötte”, mondta. Nem is kellett emlékeztetnie Charlotte-ot, hogy Rainier is Ikrek. Aztán azt mondta, hogy a lányai az anyjukra hasonlítanak.

– Nevetnem kellett – mondta Charlotte Winston –, mert mindketten tudtuk, hogy a két lányban megvolt minden a fiatalkori Grace-bıl – tele voltak élettel, függetlenek voltak, elutasították az irányítást, maguk akartak választani… és követelték, hogy újra választhassanak. „Caroline és Stephanie, olyanok, mint én… jóban-rosszban, isten segítse meg ıket… Milyen jól fognak szórakozni!”, mondta Grace.

Grace azt mondta a barátnıjének, hogy éppen úton van Roc Agelbe, és pár hét múlva majd felhívja és értesíti a New York-i programjáról. Közben meg elküldi neki postán a könyvet.

– Ó, drágám – mondta izgatottan. – Oly sok a tennivaló, és olyan kevés az idı.

Amikor Charlotte letette a telefont, úgy érezte, Grace ismét tele van reményekkel.

– Állandóan az csengett a fülemben, hogy „oly sok a tennivaló, és oly rövid az idı”. Mindig elmosolyodtam, ha eszembe jutott.

– Ugye, elkísérsz Monacóba, amikor hazamegyek, Lizzie? – kérdezte Grace.

1982. szeptember elsı hete volt; Grace felhívta Lizanne-t az Ocean City-beli otthonában. Tervezgettek: Grace hamarosan megérkezik New Yorkba, Lizanne és a férje, Don LeVine pedig elkíséri Monacóba, ahol a szabadságukat töltik majd. Késıbb Lizanne azt mondta, a nıvére hangja nagyon boldogan csengett. Azt mondta Grace-nek, hogy a férjével együtt már nagyon várják, hogy találkozzanak Rainier-vel a palotában.

A szüleik halálát követıen Grace, Lizanne, Peggy és Kell gyakran beszéltek egymással. Lizanne egy kis családi összejövetelt akart rendezni, amint Grace megérkezik Amerikába.

Grace azt mondta, mielıtt az Államokba menne, szeretne tenni egy írországi kitérıt, ahol akkoriban vásárolta meg az eredeti Kelly-házat, az édesapja ıseinek otthonát.

– Azt mondták, a birtok nagyon régi – mondta Grace nevetve. – Szerintem inkább rusztikus. Rengeteg munka lesz vele, Lizzie. Azután Amerikában leszek, majd azonnal vissza kell térnem Monacóba. Nem maradhatok sokáig. Minél hamarabb vissza kell térnem Rainier-hez.

– De Grace, mindig gondoskodnak róla a távollétedben – nevetett Lizanne. – Gondolj bele, mekkora személyzet van a palotában. Nem gondolod, hogy néhány hetet kibír nélküled?

– Nem – mondta Grace határozottan. – Tudom, mire van szüksége, Lizzie. Rám van szüksége.

– Mint mindig – jegyezte meg Lizzie. Lizanne és Grace ritkán emlegették a múltat. – A múltat már megéltük – magyarázta Lizanne késıbb. –

Nincs értelme a múlttal foglalkozni. Tudtam, hogy Gracie-nek másképpen alakult az élete, mint amilyenrıl álmodott, de azt is tudtam, hogy közben megváltoztatta az álmait. Tehát nem elemeztük tovább.

Ezen a napon azonban Grace valahogy elmélkedı volt, amikor a férjérıl és a gyerekeirıl… az életérıl beszélt. Ennek az új film lehetett az oka, ami bizonyos értelemben teljessé tehette az életét.

– Tudod, az egyik nap arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok – mondta Grace a húgának. – Gondolom, jól hangzana, ha azt mondanám, hogy semmit sem bántam meg. De ez annyira nevetséges! Igenis, megbántam dolgokat, Lizzie. De már régen megbékéltem az életemmel, és most már bátran állíthatom, hogy csodálatosan érzem magam.

A két Kelly-nıvér még egy ideig a családjukról beszélt, meg a kamaszgyerekek körüli problémákról.

– Szeretem a férjem – mondta Grace. – Szeretem a gyerekeimet. Tudom, hogy helyesen döntöttem… legalábbis magammal kapcsolatban. – Elhallgatott, majd így folytatta: – Talán csak annyit bántam meg, hogy bizonyos dolgokat túlságosan sokára fogadtam el. De végül minden rendbejött, ugye Lizzie?

– Csak azért, mert megoldottad – felelte Lizzie. – Azt tettem – értett egyet Grace. Néhány percig még beszélgettek. – Szeretlek, Gracie – mondta Lizzie, mielıtt letette volna a

telefont.

– Én is szeretlek, drágám – mondta Grace a húgának. – Mindennél jobban szeretlek.

Ezek voltak a búcsúszavai.

1982. szeptember 13.

Az 1982. szeptember 13-i hétfı hajnalban a monacói uralkodócsalád nehéz hétvégét tudhatott maga mögött. Rainier, Grace, Caroline, Albert és Stephanie a család Roc Agel-i otthonában töltötték a hétvégét. Még csatlakozott hozzájuk Rainier unokahúga, Elizabeth (a nıvére, Antoinette egyik felnıtt lánya), valamint két fiatalabb unokaöccse. Ott volt még Robert Dornhelm is, akit annyira felcsigázott Grace érdeklıdése a Gore Vidal-könyv megfilmesítése iránt, hogy már nem volt türelme megvárni New Yorkban, és inkább Franciaországba repült. Azt remélték, hogy kipihenik magukat Roc Agelben. Ezzel szemben Christian de Massy (Antoinette hercegnı fia) küszöbön álló esküvıje váratlan családi drámát okozott, és tönkretette a hétvégét.

Antoinette hercegnı, aki elidegenedett a fiától, és több mint két év után csak nemrégiben találkozott vele, hevesen tiltakozott a házasság ellen. Természetesen nem tetszett neki a fia választottja. Amikor telefonált Rainier-nek, és megkérte, hogy a család egyetlen tagja se vegyen részt a szertartáson, Rainier beleegyezett, hogy hivatalosan embargó alá helyezi az esküvıt. Az egyik régi, 1882-es törvény szerint az uralkodócsalád egyetlen közvetlen hozzátartozója sem köthetett házasságot az uralkodó herceg beleegyezése nélkül, ezért ha Christian szembeszállt volna az akaratával, a számőzetést kockáztatta. Amikor megtudta, kétségbeesetten igyekezett megmenteni a kapcsolatát, és felhívta Grace nénikéjét, hogy járjon közbe az érdekében a férjénél.

– Ebben a bizarr családban ı volt az egyetlen, aki együtt érzı és figyelmes volt – mondta Christian késıbb. – Teljes mértékben igazságos és megbízható volt, ami nem jellemzı a családunkra.

Bár Grace-nek kellemes, néha szoros kapcsolata volt az unoka-öccsével, nem szerette volna, ha egy újabb családi vita közepébe kerülne. Néhány évvel azelıtt, amikor Christian (akit Buddynak becéztek) egy férjes asszonnyal kezdett viszonyt, Grace annyira aggódott miatta, hogy felhívta rá Antoinette figyelmét.

– Ó igen, az ilyesmi megtörténhet – mondta Antoinette, de nem volt hajlandó beismerni, hogy nem helyesli a kapcsolatot. Nyilvánvalóan csak azért nem ellenkezett, mert Grace nem helyeselte a dolgot.

– Buddynak egy férjes asszonnyal van viszonya, és egyáltalán nem értékelem, hogy ennyire közömbös vagy ezzel kapcsolatban – mondta Grace a sógornıjének. Majd szó szót követett, és azóta nem is beszéltek egymással.

A viszonynak vége szakadt, de Grace megfogadta, hogy soha többé nem avatkozik bele Antoinette gyerekeinek az életébe. Christian azonban annyira elkeseredett a házassága meghiúsulása miatt, hogy Grace elhatározta, megpróbál beszélni Rainier-vel, hogy oldja fel a tilalmat.

Rainier-nek ambivalens érzései voltak Christiannal kapcsolatban, hiszen a nıvére gyakran használta fel az unokaöccsét, amikor megpróbálta letaszítani a trónról. Ennek ellenére kijelentette, hogy „ami helyes, az helyes”, és szerinte úgy „helyes”, hogy Antoinette döntse el, hogy Christian készen áll-e a házasságra, nem pedig Grace. Tehát ha Christian nem szerzi meg az anyja beleegyezését, Rainier sem oldja fel a tilalmat. Mivel Christian nıvére, Elizabeth is Roc Agelben

tartózkodott azon a hétvégén, a feszültség egyre növekedett – Elizabeth természetesen Rainier véleményét osztotta.

– Szép – mondta Grace egy amerikai barátnıjének a telefonba.

– Már csak ez hiányzott. Grace tudta, hogy nem szabad erıltetni a témát. Sajnálta,

hogy egyáltalán megemlítette, különösen azért, hogy egy olyan dolog miatt kellett vitatkoznia a férjével, amihez valójában nem volt közük. Megvoltak a saját problémáik, nevezetesen Stephanie legújabb ügye.

Azon a héten Stephanie egy komoly vízisí-balesetet szenvedett Antiguán, és tizenöt öltéssel kellett összevarrni a fejét. Grace sofırje szállította le Roc Agelbe, hogy a családjával lehessen. Grace aggódott a lánya miatt, és azt akarta, hogy készítsenek még néhány röntgen-felvételt a fejérıl. De Stephanie jól érezte magát, és másnap este a nappaliban azzal döbbentette meg a szüleit, hogy kijelentette, abba akarja hagyni a tanulmányait a párizsi Divattervezı Intézetben, és autóversenyzı akar lenni. A barátjával, Paul Belmondóval együtt be akartak iratkozni egy autóversenyzı iskolába.

Mivel az ifjú hercegnı alig tudta befejezni a gimnáziumot, Grace a kapcsolatai segítségével elintézte, hogy felvegyék a neves divat-intézetbe. Most pedig úgy tőnt, a divattervezés csak múló szeszély volt Stephanie számára, és a legújabb szenvedélye az autóversenyzés lett.

Végigvitatkozták a szombat estét és a vasárnapot. Grace és Rainier elfogadhatatlannak találták Stephanie legújabb hóbortját. Különös, hogy Grace nem szeretett vezetni, a lánya pedig autóversenyzı akart lenni. Rainier pedig 1953-ban olyan súlyos autóbalesetet szenvedett, hogy kis híján belehalt. İ sem lelkesedett az autóversenyzésért, és el sem tudta volna képzelni,

hogy egy nı – ráadásul a lánya, egy hercegnı – ilyesmivel foglalkozzon.

Grace megpróbálta lebeszélni a lányát a tervérıl, aztán mivel nem jutottak dőlıre, nem beszéltek többé róla, és Stephanie alig szólt az anyjához.

Tizenkettedikén, vasárnap Grace elbúcsúzott Caroline-tól, aki Londonba, majd Forst Mere-be, egy hampshire-i gyógyfürdıbe utazott. Robert Dornhelm szintén elutazott Roc Agelbıl, és Párizsba ment. Egy-két nap múlva Grace is csatlakozott volna hozzá, hogy megbeszéljék a filmmel kapcsolatos terveiket. Késıbb Dornhelm azt mondta, hogy örült, hogy elment Roc Agelbıl, mert túlságosan feszült hétvégében volt része.

Azon a vasárnap estén Grace hercegnı nyugtalan álomba merült.

Másnap ragyogó napsütésre ébredtek. Abban reménykedtek, hogy már túl vannak a nehezén. Azon a héten mindenkinek zsúfolt volt a programja. Grace úgy tervezte, hogy autóval visszaviszi Stephanie-t Monacóba, ahol csak egy éjszakát szándékozott eltölteni. Utána Párizsba utaztak volna, mivel Stephanie-nak iskolába kellett mennie – igaz, még nem döntötték el, mennyi ideig marad ott. Grace-nek szerdára Londonban kellett lennie, ahol a Windsor-kastélyban az anyakirályné tiszteletére versolvasást szerveztek. Londoni tartózkodása alatt el akart menni egy orvoshoz is. A barátnıje, Gwen Robyns megbeszélte egy specialistával, hogy ı is adjon véleményt a menopauza elleni gyógyszeres kezeléssel kapcsolatban. Az indulás elıtti este Gwen telefonált Grace-nek, aki igen depressziós hangulatban volt. A fejfájások és a többi probléma miatt nagyon rosszul érezte magát.

Hétfı reggel negyed kilenc körül Rainier elbúcsúzott Grace-tıl, és a sofırje visszavitte Monacóba. Egy óra múlva Grace

hercegnı és a szobalánya megtöltötte a tizenegy éves barna Rover 3500-as hátsó ülését a ruhákkal és kalapdobozokkal (el akart menni a divattervezıjéhez is), így már csak két személy fért el az autóban.

A sofır hevesen tiltakozott, és könyörgött, hogy hagyják ott a ruhákat, és majd késıbb visszatér értük, de Grace azt mondta, hogy majd ı fog vezetni, és visszaviszi a lányát Monacóba. Annak ellenére, hogy sohasem szerette a hegyekbıl a palotába vezetı, alattomosan kanyargó utakat, és ritkán volt hajlandó vezetni, ez alkalommal nem lehetett eltéríteni a szándékától.

– Ha gondolja, szaladhat az autó mögött – tréfálkozott a sofırrel.

9:45 körül a kimerült Grace hercegnı és a mogorva Stephanie hercegnı („Miért kellett olyan korán felkelni?”) búcsút intettek Albert hercegnek, Elizabeth hercegnınek és a két unokaöccsének. Aztán beszálltak Grace Roverébe, és elindultak.

A „Stephanie-elmélet”

A monacói hercegségbe vezetı kanyargós D37-es úton különösen nehéz manıverezni. Csupán két keskeny sávból áll, és borzasztó szögekben és éles kanyarokban kígyózik fel-le a hegyen. Az egyik kanyar – két mérföldre a la Turbie-hegytıl, ahol az út 150 fokos szögben fordul jobbra – mind közül a legrosszabb. Itt az út élesen fordul, miközben az autóvezetınek egy veszélyes bukkanóval is meg kell birkóznia.

– Drágám, egy nap valaki borzasztó balesetet fog itt szenvedni – mondta egyszer Grace Gwen Robynsnak, amikor ehhez a szörnyő kanyarhoz érkeztek. – Valaki meg fog halni. Érzem.

Azon a hétfı reggelen, amikor Grace és Stephanie a szerpentineken haladt, rettenetes dolog történt, valami borzalom,

ami beigazolta Grace jóslatát. Az autó valamilyen okból kifolyólag nem vette be az alattomos hajtőkanyart. Megpördült az úton, majd lerepült róla. Átszakította a támfalat, és körülbelül harminc métert csúszott lefelé a dombon, közben leszakította egy fa tetejét, majd többször is megpördült. Végül fejjel lefelé, egy zöldségeskert közelében állt meg. Az egyik utasa könnyebben megsérült, a másik életveszélyes állapotba került.

Mi történt és miért? A mai napig sok találgatás látott napvilágot a történtekkel kapcsolatban.

Egyes tények vitathatatlanok, például az, hogy Grace hercegnı sohasem szeretett vezetni, és nem is volt jó sofır. Az évek során egyre félénkebb lett, ráadásul a látása is megromlott. Gyakran mondta, hogy úgy érzi, autóbalesetben fog meghalni.

– Amikor Hollywoodban kezdett dolgozni, egy ideig én vezettem az autóját – mesélte Lizanne. – Az egész család egyetértett, hogy nem lenne szabad autót vezetnie.

Fiatal színésznıként Grace olyan vakmerıen vezetett a Hollywood és a San Fernando-völgy közötti Laurel Canyon veszélyes kanyarjaiban, hogy a kocsiban ülı hollywoodi újságíró, James Bacon és a színész William Holden halálra rémült. „Úgy söpört végig azokon a kanyarokon, mint egy kaszkadır. Egyszer beültem Holden Ferrarijába, amit William százmérföldes sebességgel vezetett a Wilshire Boulevardon. De még ı is megrémült, ahányszor szóba került Grace vezetési stílusa”, mesélte Bacon.

Ez Grace fiatal korában igaz is volt, de az idısebb hercegnı már sokkal óvatosabban vezetett.

– Lassú és óvatos sofır volt – mondta Rainier. – Ha azt mondta a gyerekeinek, hogy elviszi ıket autóval, ık azt felelték, hogy inkább gyalog mennek, mert hamarabb odaérnek.

Barbara Tuck Cresci így mesél Grace vezetési stílusáról:

– Néhány évvel azelıtt egy keresztezıdésben Grace meghúzta egy olasz turista autóját, ami a dombon felfelé, a palota irányában haladt (a Rue Grimaldi és a Place d'Armes keresztezıdésében). Senki sem sérült meg, de Grace-t nagyon megviselte a baleset. Azt mondta, hogy soha többé nem fog vezetni, és tudomásom szerint azóta sofırrel közlekedett.

A baleset, amirıl Barbara beszélt, akkor történt, amikor Grace egy átalakított taxival közlekedett, amit azért választott, mert rengeteg hely volt benne a csomagok, ruhák és egyéb holmik számára, melyekre a hercegnınek szüksége volt a nap folyamán.

Általában az utasülésen foglalt helyet, és a sofır vezetett, de néha ı is szeretett a volán mögé ülni. A baleset nagyon kínos volt számára. A dühös olasznak fogalma sem volt róla, hogy ki okozta a balesetet, és elkezdett ordítozni: „Ez a kurva belém rohant! Ez a kurva belém rohant!” Miközben Grace biztosította a férfit, hogy vállalja a felelısséget, egy rendır megfenyegette, hogy letartóztatja, ha továbbra is sértegeti a hercegnıt. Rettenetes volt.

– 1982 augusztusában a herceg szigorúan megtiltotta Grace-nek, hogy vezessen – folytatta Barbara. – Történt még valami – már nem emlékszem, mi – és Rainier kijelentette, hogy „Nincs több vezetés. Mostantól sofıröd lesz”.

Tehát a hercegnıt általában sofır szállította, és egyre ritkábban jutott eszébe, hogy egymaga vezessen. Tulajdonképpen annyira ritkán vezetett, hogy a palotában sokan azt hitték, hogy lejárt a jogosítványa. Tény, hogy nagyon ritkán tette meg a Monaco és Roc Agel-i hegytetı közötti veszélyes utat, mert Rainier is ellenezte.

A szörnyő balesettel kapcsolatban még mindig felmerül a kérdés, hogy vajon Stephanie vezetett-e? A palota nem tagadta, hogy Stephanie hercegnı megpróbálta kicsikarni az anyja

beleegyezését, hogy beiratkozzon egy autóversenyzıi tanfolyamra, és a „Stephanie-elmélet” hívei szerint elképzelhetı, hogy azon a napon ı akart a volán mögé ülni, hogy bebizonyítsa az anyjának, hogy képes végighajtani egy nehéz útvonalon. Stephanie-nak valahogy sikerült szert tenni annyi vezetıi tapasztalatra, amitıl úgy érezte, jó autóversenyzı lehetne. Kétségtelen, hogy a barátjának, Paul Bel-mondónak is volt némi szerepe abban, hogy megismertette vele a sebesség és a kockázat izgalmát.

Stephanie hercegnı valóban vezetett a Roc Agel-i birtokon, bár jogosítvánnyal még nem rendelkezett. Franciaországban csak tizennyolc év felett lehet megszerezni a jogosítványt, de a három Grimaldi-gyereknek megengedték, hogy még a jogosítvány megszerzése elıtt végighajtsanak a garázstól a Roc Agel-i házig, és a hatalmas birtok területén is gyakorolhatták a vezetést. Grace és Rainier szigorúan kikötötte, hogy a gyerekek a birtokon belül vezethettek, de jogosítvány nélkül nem hajthattak ki a közutakra. Stephanie általában kihajtott a birtok kapujáig, majd átadta a helyét valakinek, aki tovább vezetett.

Egyesek szerint aznap reggel Stephanie megpróbálta meggyızni az anyját az autóversenyzéssel kapcsolatban, aki végül átadta a helyét a lányának. Elképzelhetı, hogy Grace kihajtott a birtokról, majd leállt valahol, és ott cseréltek helyet Stephanie-val. De hol? A baleset Roc Ageltıl másfél mérföldre történt, ami alig tíz percre volt a villától. Talán csak pár száz métert, vagy egy mérföldet vezetett a keskeny, kanyargó és egyirányú úton, majd megállította az autót, átadta a helyét Stephanie-nak, ı pedig visszaült az anyósülésre? Talán. Ki tudja, de elképzelhetı, hogy Grace nem érezte jól magát, és megkérte a lányát, hogy cseréljenek helyet.

Yves Phily kamionsofır azt vallotta a rendırségen, hogy a dombon lefelé majdnem végig Grace autója mögött haladt – és

az egyszer sem állt meg. Azt is mondta, hogy a Rovert annyira bizonytalanul vezették, hogy egy adott pillanatban rájuk is dudált. Az autó akkor pár pillanatra ismét egyenesen haladt. Aztán egy hajtőkanyarhoz ért, ahol a féklámpákat kellett volna látnia, de ez nem történt meg, hanem a kocsi veszélyesen felgyorsult. „Amikor megláttam, hogy sebességbe kapcsol, a szívem a torkomban dobogott”, mondta. „Tudtam, hogy semmiképpen sem tudja bevenni a kanyart. Egyszerően túlságosan sebesen haladt. A kocsi leszaladt az útról, majd szó szerint átrepült rajta. Elállt a lélegzetem, amikor az utasokra gondoltam.”

Mindenki, fıleg a bulvárlapok azonnal elkezdtek találgatni. Például a National Enquirer kilenc újságírója egy Concorde-dal Párizsba repült, ahol kilenc másik, európai és afrikai újságíróval találkoztak. Aztán a csapat Monacóba ment, hogy a saját szempontjukból írjanak a tragédiáról. Több tízezer dollárt fizettek Sesto Lequio exkluzív sztorijáért és a fényképezési jogokért, aki azt állította, hogy tanúja volt a balesetnek, és akinek a hátsó udvarába csúszott Grace autója. Lequio, aki a telek tulajdonosa volt, azt mondta, hogy amikor megtalálta Grace-t a kocsiban, a hercegnı megpróbált beszélni, és a családtagjainak a nevét suttogta.

„A kertemben csak úgy nyüzsögtek a rendırök és a fehér köpenyes orvosok”, mondta. „Az érzékeim eltompultak, és csak a szörnyő balesetet láttam, és csak Grace hangját hallottam, aki a szerettei nevét suttogta.”

Nehéz lenne megállapítani, hogy valóban így történt-e, különösen annak fényében, hogy a National Enquirer szerzett egy, a Grace autójához hasonló Rovert, hogy a címlapfotón bemutassák a balesetet. A sztori 150.000 dollárba került, de a National Enquirernek megérte, mert közel hatmillió példányt adtak el abból a számból. Lequio azzal tette tönkre a történetét –

ahogy minden szenzációhajhász teszi –, hogy kissé megtoldotta. Azt mondta, hogy Grace még összeszedte az erejét, és azt mondta: „Higgye el, én vezettem”. Vajon ennyire tudatánál volt, hogy ilyet mondjon abban a pillanatban? Egy asszony, aki ennyire közel állt a halálhoz? Ennek ellenére Lequio beszámolója volt az a bizonyos szikra, amitıl fellángolt a mai napig tartó vita. Vagy, ahogy Rainier herceg megjegyezte: „Annak alapján, amit az a nyomorult kertész állít, aki megtalálta az autót, nagyon gyorsan terjedt a pletyka”.

A „nyomorult kertész” azonban fontos bizonyítékkal is szolgált, ami alátámasztotta azt az elméletet, miszerint Stephanie vezette az autót. Azt mondta, hogy Stephanie – akinek erısen vérzett a feje – kirúgta a vezetı felıli oldalon az ajtót, kimászott a kocsiból, és könyörgött, hogy segítsenek az anyján. Grace a hátán feküdt, a feje a hátsó ablakon, a lába a szélvédı irányában. Amikor végre megérkeztek az orvosok, betörték a hátsó ablakokat, és kihúzták a súlyosan sérült és vérzı hercegnıt a roncsból. Sesto Lequio beszámolóját a szomszédja, Michel Pierre is alátámasztotta, de még ez is ellentmondásos. Pierre azt mondja, hogy egy pöröllyel ütötte ki a vezetı felıli ajtót, és akkor szállt ki a rémült és vérzı Stephanie.

Stephanie azonban hevesen tiltakozik mindkét állítás ellen, és azt mondja, „minden percre” emlékszik. Emlékezete szerint a baleset után „a kesztyőtartó alá szorultam”. Azt mondta, hogy „azt hittem, az autó fel fog robbanni… tehát lerúgtam az anyósülés felıli ajtót. Nem volt nehéz, mert az ajtó félig leszakadt”.

Tehát a mai napig Sesto Lequio és Michel Pierre szavai állnak Stephanie állításával szemben.

Egy másik történet szerint anya és lánya összevitatkoztak, miközben Grace vezetett, és ez lehetett az oka, hogy Grace elvesztette az uralmat a jármő felett. „Fogalmam sincs, hogy

Stephie vitatkozott-e az anyjával, vagy sem”, mondta Grace húga, Lizanne 2002-ben. „Lehet, hogy így történt, de ki tudja? Stephie az egyetlen, aki tudja, de nem mondta. Sose kérdeztem errıl. Ha akart volna beszélni róla, megtette volna. Én sose említettem: túlságosan elszomorítottam volna vele.”

A másik gyanús körülmény az, hogy a francia rendırség hivatalosan sohasem kérdezte ki Stephanie hercegnıt a történtekrıl. Ez azért nem volt lehetséges, mert a Franciaország és Monaco közötti protokoll miatt egy hivatalos nyomozás során a királyi család tagjait nem hallgathatja ki a francia rendırség. Ez a tény is megnehezítette a Palota helyzetét, mivel nem sikerült megerısíteni, hogy Grace, nem pedig Stephanie vezette az autót. Roger Bencze kapitány, a nyomozást vezetı tiszt azonban azt állította, hogy elégedett a saját nyomozásával, és véleménye szerint nem Stephanie vezette a jármővet. „Grace hercegnı vezetett”, mondja. „Efelıl nincsenek kétségeim.”

Stephanie csak a szők családi körének számolt be a balesetrıl. A herceg szerint a lánya azt mondta neki: „Anyu pánikba esett. Nem tudta, mit tegyen. Elvesztette az uralmat”.

Mindazonáltal a teljes igazság sose derült ki, mivel az ifjú hercegnı valójában azóta sem beszélte meg a balesetet az apjával. Azt mondta, azért nem tette meg, „mert tudom, hogy fáj neki, és ezt nem akarom”. Stephanie inkább a nıvérével beszélt az esetrıl. Caroline ezt mondja arról a bizonyos beszélgetésrıl:

– Stephanie azt mesélte nekem: „Anyu folyton azt ismételgette: Nem tudok megállni. Nem mőködnek a fékek. Nem tudok megállni.” Azt mondta, hogy anyu teljesen bepánikolt. Stephanie megragadta a kéziféket. „Behúztam a kéziféket, de nem akart megállni. Megpróbáltam, de egyszerően nem bírtam megállítani az autót”.

„Tudom, hogy mindent megtettem, hogy ne történjen meg, hogy az autó ne csússzon le az útról”, mondta évekkel késıbb

Stephanie Dianne Sawyernek egy televíziós interjúban. Ismételten kijelentette, hogy csak akkor ragadta meg a kéziféket, amikor a Rover lecsúszott a meredek lejtın, de nem sikerült megállítani az autót. Stephanie elmélete szerint az is elképzelhetı, hogy Grace annyira összezavarodott, hogy összekeverte a gáz- és a fékpedálokat.

„Nem tudom, hányszor kellett mondanunk, hogy Grace sohasem hagyta volna, hogy Stephanie vezessen haza Monacóba”, mondta Rainier herceg, „különösen egy olyan veszélyes úton. Igen, Stephanie valóban vezette az autót, a háztól a garázsig, Roc Agelben, de a birtokon kívül sohasem vezetett”.

Egyetlen dolog biztos: Grace hercegnınek jobb esélyei lettek volna a borzasztó baleset túlélésére, ha azon a reggelen induláskor megtett volna egy egyszerő dolgot: bekapcsolta volna a biztonsági övét.

„Az elképzelhetetlen

megtörtént”

Mire Rainier herceg megérkezett a Grace Hercegnı Kórházba, az unokatestvére, Louis de Polignac már ott volt. A férfi idegesen fel-alá járkált, remegı ajkait összeszorította. Lassan a többiek is megérkeztek, többek között Albert herceg is, de senki sem közölte velük, hogy mi van a hercegnıvel. Végül megjelent egy orvos, és tájékoztatta ıket, hogy Stephanie hercegnı agyrázkódást szenvedett, és az egyik csigolyája megrepedt. Nagy fájdalmai vannak, de meg fog gyógyulni, és két hét múlva hazamehet. Grace-rıl annyit mondott, hogy eltört a kulcscsontja és a lába, valamint zúzódásos sérülései vannak. Úgy tőnt, nincs komoly baja; tulajdonképpen, amikor Caroline meghallotta a

híreket, úgy határozott, hogy csak kedd reggel utazik vissza Londonból.

Rainier herceg azonnal telefonált New Yorkba Frank Crescinek, hogy elmondja, mi történt Grace-szel. Barbara Tuck Cresci így emlékszik vissza arra a napra: „A férjem volt az elsı ember Amerikában, akit felhívott Rainier. Azt mondta, Grace hercegnı eltörte a lábát, és a kórházban vannak, és azonnal oda kell mennie, hogy lássa, mi történik. Nem aggódtunk. Eltörte a lábát, ezt gondoltuk”.

Aztán Rainier megkérte az egyik titkárát, hogy hívja fel Lizanne LeVine-t az Ocean City-beli otthonában, New Jerseyben. Azt mondták, könnyebb sérüléseket szenvedett, és az orvosok szerint Grace és a tizenhét éves lánya rendbe jönnek.

Egy órán belül azonban minden megváltozott: világos volt, hogy a baj nagyobb, mint hitték, és Grace-t meg kell mőteni, tulajdonképpen eleve szüksége lett volna a mőtétre, ami azt bizonyítja, hogy a kórház nem volt kellıképpen felszerelve a szükséges eszközökkel, hogy pontosan diagnosztizálják a sérüléseit. Valójában súlyos mellkasi sérülései voltak, az egyik tüdeje nem mőködött, és belsı vérzése is volt. Néhány óra múlva Grace kómába esett. Rainier ismét felhívta Frank Crescit. „Bekövetkezett, amit elképzelhetetlennek tartottunk”, mondta.

Az orvosok, akik most már arra gyanakodtak, hogy Grace agyvérzést szenvedett, komputeres tomográfia – CT – vizsgálatot javasoltak. Leborotválták a fejét, és elıkészítették az agysebészetre, amikor kiderült, hogy a kórház nem rendelkezett megfelelı felszereléssel a CT-vizsgálat elvégzéséhez.

(Késıbb éveken át nagyon cinikus hangnemben beszéltek arról, hogy a Grace Hercegnı Kórház ennyire hiányosan volt felszerelve. Manapság természetesen a legtöbb kórház rendelkezik komputeres tomográfiái, de ezt a technológiát gyakorlatilag két és fél évvel Grace balesete elıtt fejlesztették

ki. Akkoriban az európai kórházakat még nem is szerelték fel vele.)

Rainier egy svájci klinikát javasolt, de Grace túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy elszállítsák. Valószínőleg nem is élte volna túl az utat. Tizenhárom órával a baleset után mentıvel átvitték egy közeli orvosi rendelıbe, ahol elvégezték a CT-vizsgálatot.

Az eredmény nem volt bíztató. Egy orvos, aki a tanúk szerint sápadtnak tőnt, bejelentette a családtagoknak és a barátaiknak, hogy Grace hercegnı két agysérülést szenvedett – az egyiket feltehetıleg a baleset elıtt, amitıl valószínőleg elájult, a másikat pedig a baleset után. Ha az elsı agysérülés máskor történt volna, nem lett volna akkora probléma, mivel túlélte volna, és enyhe agyvérzése kezelhetı lenne. A második sérülés viszont, amely a baleset következménye volt, sokkal komolyabb. Nem volt remény; Grace-t a balesetet követı félórán belül kellett volna ellátni ahhoz, hogy túlélje a sérülését, és még akkor is súlyos bénulással kellett volna számolni.

A hírek hallatára Caroline, akinek a szeme sötét és homályos volt a fájdalomtól, éles és rettegı sóhajt hallatott. Alberten látszott, hogy képtelen felfogni az orvos szavait. Rainier kis híján összerogyott, és a fiának kellett támogatnia.

Amikor visszaértek a kórházba, Grace hercegnıt mesterséges lélegeztetıre kapcsolták, és a család meg a barátaik, többek között Nadia LaCoste, a Palota hivatalos szóvivıje virrasztottak felette.

Kedd este, szeptember 14-én Rainier, Caroline és Albert újra tárgyaltak a kórház orvosaival, és megtudták a végsı, borzalmas igazságot: Grace-t nem lehetett megmenteni. Csak egy dolgot tehettek, ami a legszörnyőbb volt: el kellett engedni. „Hagyják meghalni a feleségemet”, mondta Rainier az orvosoknak. Aztán Stephanie szobájába ment, hogy elmondja, mi történt.

„Amikor beléptünk a szobájába, Stephanie aludt”, mondta Nadia LaCoste, aki elkísérte a herceget. „Rainier finoman megrázta a vállát, hogy felébressze. Lehajolt, megcsókolta az arcát, és azt mondta: Drágám, anyu meghalt. Rettenetesen meggyötört volt. Remegett és sírt fájdalmában.”

Stephanie velıtrázó sikoltása kihallatszott a folyosóra. Ez a vérfagyasztó, borzasztó hang mindennél jobban kifejezte azt a mély szeretetet, amelyet Grace iránt érzett a családja.

Miután Rainier kijött Stephanie szobájából, Caroline és Albert kíséretében visszamentek Grace-hez, hogy elbúcsúzzanak tıle. Caroline és Albert rövidesen kimentek a folyosóra, és Rainier-t magára hagyták a még mindig gyönyörő asszonnyal – a hercegnıjével –, aki negyed évszázaddal azelıtt annyi áldozatot hozott a házasságuk érdekében. Amikor végre kijött, az arcán végigfolytak a könnyei. A remegı herceg most sokkal idısebbnek nézett ki az ötvenkilenc événél. Ahogy a fia és a lánya támogatásával lassan tovahaladt, kétségbeesetten és hitetlenkedve azt mondta:

– Ez nem lehet igaz. Édes istenem, kérlek. Ez nem lehet igaz.

„Au revoire, Madame”

1982. szeptember 18-án ragyogóan sütött a nap Monaco felett. Meleg és lustaságra csábító nap volt, ami annyira jellemzı a hercegségre. A helyiek már hosszú évekkel ezelıtt „Grace hercegnı idıjárásnak” nevezték el az ilyen idıt, annak a napnak az emlékére, amikor a Constitution lehorgonyzásakor hirtelen elállt az esı, és Grace Kelly átsétált a Deo Juvante II. fedélzetére. Arra is emlékeztek, hogy az esküvı napján is ugyanígy ragyogott a nap – újra „Grace hercegnı-idıjárás” volt. Általában az ilyen nap mindig csodás dolgokat ígér. A szomorú

naphoz azonban sokkal jobban illettek volna a felhık. A hercegség elvesztette minden varázsát. A Palota és a Szent Miklós-katedrális közötti úton több ezer monacói sorakozott fel; sokan sírtak, egyesek csendesen imádkoztak, mások mintha transzban lettek volna. A kirakatokban Grace gyászkeretes fényképei voltak láthatók.

Monacót megbénította a hercegnıje elvesztése. Nem csak a hercegnıjüket, hanem a történelmük egy jelentıs részét is gyászolták, amely ilyen váratlan és tragikus módon ért véget. A természetes bájt és utánozhatatlan méltóságot sugárzó hercegnı nagyon fontos szerepet töltött be a monacóiak életében. Az egész világ csatlakozott hozzájuk a gyászban.

A fehér virágokkal és gyertyákkal körülvett koporsó két napig feküdt a királyi palota kápolnájában, hogy minden monacói, aki meg akarta tenni, búcsút vehessen Grace-tıl. Annak ellenére, hogy egyesek szerint halálában is gyönyörő volt, ez sajnos nem igaz. Az arca csak halovány mása volt Grace hercegnı klasszikus szépségének. Valami nem volt rendben – talán a furcsa paróka tette, amit a homlokába húztak, hogy eltakarja a sebet. Peggyt és Lizanne-t láthatóan elszomorította a látvány. Peggy azt mondta, képtelen elhinni, hogy a sminkesek és a fodrászok ilyen rossz munkát végeztek.

Nem számított. Grace elment, és semmit sem tehettek, hogy visszahozzák. A tragédia mélységesen megrázta a hőséges barátokat és a családját, akiknek örökre megváltoztatta az életét.

Grace húga, Lizanne így emlékszik vissza: – Sose fogom kiheverni. Egy fél napig abban a tudatban

voltam, hogy meg fog gyógyulni. Aztán Rainier telefonált. Don, a férjem beszélt vele, és suttogott. A térdem elgyengült. Azt mondtam magamban: „Ó, istenem, mi történt?” Don hangjából sejtettem, hogy rettenetes dolog történt. Minden más, amikor az ember számít a halálra – például az anyám és az apám halálára,

amire felkészültem; az egyik agyvérzésben, a másik rákban halt meg. De Gracie? Hogy ilyen hirtelen kellett elmennie? Borzasztó volt.

Grace jó barátnıje, Rita Gam azt mondta: „Azt mondogattuk, hogy hetvenhárom éves korunkban együtt leszünk – két apró, idıs hölgy a Cote d'Azur-ön, neki még szıkébb lesz a haja, az enyém kékesre festve, és a földközi-tengeri napsütésben figyeljük az elhaladó halászhajókat, hallgatjuk a motorbiciklik pöfögését, és büszkén beszélgetünk az unokák bizonyítványairól. Alig tudom elhinni, hogy nem hallom többé azt a tiszta, csilingelı hangját, amikor azt mondja: De, Rita drágám…”

A televízió segítségével világszerte körülbelül százmillió nézı hallhatta, ahogy reggel 10:30-kor megszólalt a kürt, ami jelezte, hogy a hercegnı temetési menete elindult a Palota keleti szárnyából. A fıkapuban megjelent a nyolc, fehér öltözéket és fekete sapkát viselı helyi méltóság, vállukon a koporsóval, amelyet a hatszáz méterrel távolabb lévı Szent Miklós-katedrálisba vittek. A gyászba öltözött Rainier herceg közvetlenül a Grimaldik családi címerével letakart koporsó mögött haladt. A fejét lehorgasztotta, és látszott rajta, hogy a veszteség nagyon megviselte. Sokan arra gondoltak, hogy vajon hogyan képes elviselni az életet a hercegnıje nélkül.

Az apja jobb oldalán Caroline hercegnı, balján pedig Albert herceg haladt, akiket Grace testvérei, Peggy, Kell és Lizanne követtek. Stephanie a kórházi ágyából, a barátja, Paul Belmondo társaságában televízión keresztül követte a szertartást; egy adott pillanatban a bánattól elvesztette az eszméletét. A nyolcszáz gyászoló helyet foglalt a katedrálisban, Rainier és a gyerekei a koporsó mögött álltak. A katedrális lépcsıit virágokkal szórták tele. Lassan megkondult a harang.

Elkezdıdött a gyászmise, melyet Bach, Haydn és Barber muzsikája kísért. Huszonhat évvel ezelıtt Rainier és Grace éppen ez elıtt az oltár elıtt térdelt le, hogy megkezdjék közös életüket, éppen ott, ahol most Grace koporsója feküdt. Akkor elszomorította a herceget, hogy az európai királyok és államfık többsége távolmaradt az esküvırıl. Ma itt voltak. Elnökök és hercegek, grófnık és hercegnık – többek között Diana walesi hercegnı – elnökfeleségek, a pápát képviselı érsek, mind együtt voltak a gyászban. Ott volt Fülöp, Liechtenstein hercege; Faud, egyiptomi herceg; Farah Diba, a volt perzsa császárné; Belgiumból Albert, herceg; Baudouin király és Fabiola királyné Belgiumból; Anne-Marie görög királyné; Feriad jordán hercegnı; Karim Aga Khan és Begum Salima; Betril herceg Svédországból; Bernhardt herceg Hollandiából; Paola hercegnı Liège-bıl; Josephiene-Charlotte, luxembourgi grófnı és Franciaország egykori elnökének az özvegye, Madame Claude Pompidou. Eljöttek Grace hollywoodi barátai is, többek között Cary Grant, Sam Spiegel, David Niven felesége, Frank Sinatra felesége, és természetesen ott volt Grace egykori ügynöke, Jay Kanter is. Az amerikai elnök felesége, Nancy Reagan annyira le volt sújtva, amikor belépett a katedrálisba, hogy folyton azt mondogatta: „Nem lehet igaz. Nem lehet igaz”. Amikor észrevette Caroline hercegnıt, megölelte, és kitört belıle a zokogás. Aztán Madame Danielle Mitterand mellett foglalt helyet az elsı sorban.

A sok méltóság jelenléte nagy elismerést jelentett Rainier és Grace számára, akik sokat dolgoztak azon, hogy Monacót már ne csak a gazdagok játszótereként emlegessék. Kozmopolita hercegséggé varázsolták, amely számos multinacionális vállalatnak adott otthont, itt volt a Jacques Cousteau Oceanográfia Intézet és Múzeum, a világhírő Forma-1-es autóverseny legendás pályája, számos kulturális rendezvény

színhelye – szabadtéri-, balett- és szimfonikus elıadások, ragyogó gálamősorok, melyek a világ minden tájáról vonzották a látogatókat, és óriási összegeket adományoztak jótékonysági célokra. Az elıdeitıl eltérıen Rainier a hazájában élt, és a kormányzásban is aktív szerepet vállalt. A maga módján Grace is sokat tett Monacóért. Kezdetben a monacóiak csupán a gyönyörő, ám hővös amerikai színésznıt látták benne, aki nem tartozott közéjük. Késıbb İfelségét már „az amerikai hercegnı”-ként emlegették, míg végül „a mi hercegnınk” lett. Megszerették, és cserébe ı is megszerette ıket, Monacót és a történelmét.

– Uram, megsiratjuk hercegnınket, Grace-t – mondta Monsignor Charles Brandt, a család egyik régi barátja. – Kegyetlen halála mély fájdalommal tölt el bennünket. Annyira jó és gyönyörő volt, és annyira szerettük. Példamutató keresztény volt. A tragédia nem csak a férjét és a gyerekeit sújtotta le, hanem az egész nemzetet. Au revoire, Madame. Tökéletesen eleget tett a kötelességeinek. Ezt egész Monaco tanúsíthatja.

A gyülekezet felállt, és Rainier elmondott egy imát, majd a székébe roskadt. Utána az érsek meglóbálta a tömjéntartót a koporsó fölött, és megszórta szentelt vízzel. Végül Rainier, Caroline és Albert elırelépett, megérintették a koporsót, és csendben imádkoztak. Aztán az érsek mögött kimentek a katedrálisból, ahol az ott várakozó autó a palotába vitte ıket.

– Az életem sohasem lesz már ugyanaz – mondta a szertartás után a megtört Rainier Frank Cresci fıkonzulnak. – Grace hercegnı nélkül többé már semmi sem számít. Semminek sincs értelme. Istenem, annyira értelmetlen lett minden.

Rainier az arcát a kezébe temetve zokogott.

Utószó: Rainier

1999. május 9-én a hetvenhat éves Rainier, Monaco hercege az uralkodásának ötvenedik évfordulóját ünnepelte. Valóban már huszonöt év telt el a texasi stílusú grillparti óta, amikor Grace hercegnı vendégül látta a monacóiakat a férje évfordulója alkalmából? Mintha csak tegnap lett volna: Grace tele volt élettel, a hagyományos piros-fehér-kék viseletben és szalmakalapban volt; az alattvalók örömmel üdvözölték szeretett hercegnıjüket, akit már nem tekintettek kívülállónak. Az évek elszálltak, és az elmúlt tizenhét évben Grace sem volt többé. Azóta sok minden megváltozott – Caroline negyvenkét éves, Albert negyvenegy, és Stephanie is már harmincnégy.

A hercegnı megismerte volna a hat unokáját: mindkét lányának három-három gyereke született. Caroline második férje, Stefano Casiraghi hirtelen elhunyt, és Caroline harmadszor is férjhez ment. A férje Ernst herceg, és éppen a gyerekükkel várandós.

Vajon meg tudta volna gyızni Grace Stephanie-t, hogy ne szüljön két gyereket mielıtt hozzáment az apjukhoz, Daniel Ducruet-hez, aki nyilvánosan elárulta egy másik nıvel? Vajon tehetett volna valamit, amikor Stephanie elhatározta, hogy világra hozza a harmadik gyermekét is anélkül, hogy férjhez ment volna?

Bizonyára nagyon büszke lett volna Albertre, aki még mindig olyan megfontolt és okos volt, mint fiatal korában. Születése óta a becsület, a kötelesség és a hőség jellemezte – bár az édesanyja nem örülne, ha tudná, hogy még mindig agglegény életet él.

Az elmúlt tizenhét évben, a hibáiktól függetlenül mindhárom gyermeke önálló életet élt. Igaz, néha nem döntöttek helyesen, de mindig úgy érezték, hogy joguk van egy

„következı választáshoz”, legyen az házasság vagy válás, ık Grace örökségét jelentik, általuk lett halhatatlanná.

Rainier herceg nem temetkezett a múltba. „Azért van az élet, hogy éljünk”, mondta. „Nincs más választásunk, mint élni.”

A Rainier herceg tiszteletére rendezett ünnepség reggeli isten-tisztelettel kezdıdött, melyet a monacói katedrálisban tartottak, melynek során İexcellenciája, Paul Poupard bíboros, a Szentszék Kulturális Tanácsának az elnöke felolvasta İszentsége János Pál pápa személyes üzenetét. Néhány óra múlva az ünnepségek a hercegség Herkules-kikötıjében folytatódtak, zenés karnevállal és tőzijátékokkal. Délután Rainier és a családja a Palota-téren üdvözölte a több ezer monacóit.

Ragyogott a nap, amikor a Grimaldik egymás után elfoglalták helyüket a vörös szınyeggel bevont emelvényen. A herceg magabiztos és elégedett volt, bár kissé gyengének látszott. Mellette voltak a gyerekei, valamint Caroline férje, Ernst herceg, Ernst Augustus von Hanover herceg, Brunswick-Lüneburg hercege és Ortrud Bertha, schleswig-holsteini hercegnı legidısebb fia. (A jóképő Ernsttel kötött házassága révén Caroline belépett az európai uralkodócsaládok körébe, és hanoveri hercegnı lett – ami a Királyi Felség címmel jár.) Jelen volt a többi családtag is, többek között számos Grimaldi-unoka, és velük ünnepeltek a helyi méltóságok és kormánytagok is.

Albert herceg üdvözlı szavai után Rainier herceg felállt és az emelvényhez lépett. A beszédében kifejezte abbéli örömét, hogy együtt ünnepelhetik az uralkodása ötvenedik évfordulóját. A beszédében kifejezte Grace hercegnı iránti tiszteletét, aki oly sok éven át hőséges társa volt.

Grace nevének hallatára mindenki elhallgatott.

„Hogyan felejthetnénk el a csodálatos hercegnıt és anyát, aki oly sok fényt hozott a hercegségbe…”, kérdezte a herceg. Rainier elcsukló hangon méltatta a hercegnı érdemeit.

Stephanie és Caroline nem bírták palástolni szomorúságukat. Stephanie szemébıl kicsordultak a könnyek. Lehajtotta a fejét, és megtörölte az arcát.

Rainier Isten áldását kérte a feleségére, majd Albert hercegrıl beszélt, és kijelentette, hogy büszkén hagyja rá a hercegséget.

Amint a herceg befejezte húszperces beszédét, a monacóiakból kitört az éljenzés. Rainier gyerekei és a veje is felálltak, és tapsoltak, a lányai a könnyeiket törölgették. Egymás után Rainier-hez léptek, megcsókolták az arcát és megölelték. A több ezer monacói minden alkalommal egyre hangosabban tapsolt.

Amikor Ernst herceg határozottan kezet szorított az apósával, az emberek rózsákat dobáltak az emelvényre. Stephanie felvett egy szálat, a nıvéréhez lépett és odanyújtotta. Caroline mosolyogva elvette a virágot. A tömeg éljenzett, talán úgy érezték, a két nıvér végre kibékült egymással. Köztudott volt, hogy Caroline nem értett egyet Stephanie életmódjával, és Stephanie sem vett részt a nıvére esküvıjén. A két lány elidegenedett egymástól. Mennyire elszomorította volna ez az édesanyjukat, és milyen boldogan fogadta volna ezt az egyszerő gesztust.

Ernst hátralépett, és hagyta, hogy a Grimaldi-család fogadja a hőséges alattvalók köszöntését.

Aznap este a család a lugasban ünnepelt, és Rainier a gyerekeire emelte poharát. „A hercegnımre”, jelentette ki, „akinek a nevetését továbbra is hallom a gyerekeimen keresztül, akinek a nyugalma benne van minden ölelésben, akinek a szépségét minden nap egyre tisztábban látom”.

Rainier-nek hiányzott a hercegnıje. Hiányzott neki Grace Kelly is, a fiatal, erıs akaratú asszony, akinek a látványára elakadt a lélegzete, aki hőségével rabul ejtette a szívét. Együtt erısebb országot teremtettek, és tovább vitték az örökségüket. Az évek elrepültek. Már csak a hercegnı emléke maradt neki, és egyedül él a Palotában: ahol elıször találkoztak, ahol szerette… amit soha nem hagy el.

Melléklet

Rainier herceg Monacója ma

Jelenleg a Monacói Hercegség (Principauté de Monaco) államfıje, Rainier herceg több mint 35000 lakos, köztük körülbelül 6000 állampolgár vezetıje. Rainier nemcsak az egyik legrégibb európai uralkodócsalád feje, de Hirohito halálával – 1926-1989 között Japán császára – ı az egyetlen, aki ilyen hosszú ideje uralkodik.

Rainier herceg egy államminiszteren (akit a francia kormány által javasolt három diplomata közül nevez ki) és a monacói tanácsadókból álló kabineten keresztül uralkodik. (2001. január 1. óta Patrick Leclercq, elıtte pedig Michel Leveque volt az államminiszter.) A törvényeket a tizennyolc tagú Nemzeti Tanács fogadja el, melynek tagjait ötévente választják meg a monacói állampolgárok.

Az autonómiája ellenére Franciaország még mindig beleszól Monaco üzleti ügyeibe – Rainier szerint még túlzásba is viszik. Például a bírói testület tagjai közé nagyrészt francia állampolgárokat neveztek ki, és a monacói bankrendszer is a Francia Nemzeti Bank ellenırzése alatt áll. Az oktatási rendszer is francia típusú. Mindazonáltal egy vegyes bizottság évente egy alkalommal felülvizsgálja, és megbizonyosodik arról, hogy a franciák jelenléte nem túl tolakodó-e. Rainier évek óta igyekszik megszabadulni a francia befolyástól, például felülbírálja azokat a törvényeket, amelyeket az államminisztere a francia kormányjavaslatára nyújt be. Több évtizede folynak az ehhez hasonló viták.

2000 márciusában a szocialista többségő Francia Nemzetgyőlés a beszámolójában az adócsalók bátorításával vádolta a hercegséget (akik állítólag Monacóban rejtızködnek, és pénzmosási tevékenységet folytatnak). Svájcot és Luxemburgot is hasonló vádakkal illették. 1962 óta a

Monacóban élı franciák kivételével, a hercegség egyetlen állampolgárának sem kell adóznia a jövedelme után. Számos lakos – pl. hírességek, autóversenyzık és teniszezık – nyilvánvalóan azért laknak ott, hogy elkerüljék a hazájukban kötelezı adófizetést. Több ezren vannak, akik nem helyi lakosok, de befektetésük és adómentes bankszámlájuk van Monacóban.

Rainier-t felbosszantotta a beszámoló, és válaszképpen kijelentette, hogy a szomszédos francia településeknek is érdekükben áll Monaco gazdasági fejlıdése (naponta körülbelül 25000 személy megy át Franciaországból, hogy Monacóban dolgozhasson). Továbbá kijelentette, ideje, hogy a hazája újra érvényesítse a szuverenitáshoz való jogát. „Franciaországnak tisztelnie kell bennünket”, mondta egy interjúban. „Független állam vagyunk. Meggyızıdésem, hogy már túlságosan hosszú ideje hagytuk, hogy korlátozzák az önállóságunkat.”

A kijelentését követı tárgyalások eredményeképpen Monaco beleegyezett, hogy megszigorítja a pénzmosás elleni intézkedéseit.

A látszattal ellentétben Rainier sem mindenható. Például az általa javasolt törvények a Nemzeti Tanács szavazata alapján kerülnek elfogadásra. Azonban a hercegnek jogában áll bárkit kiutasítani, újrafogalmazhatja az alkotmányt, és döntı szerepet játszik a monacóiak mindennapi életében, amit igazi hadsereggel tesz meg. (Azt állítják, Monacóban több a muzsikus, mint katona.)

2001-ben a bőncselekmények autófeltörésekre és néhány betörésre korlátozódtak. Rainier rendırsége 300 egyenruhás emberbıl áll – ami azt jelenti, hogy minden 115. lakosra jut egy rendır –, akik folyamatosan figyelemmel követik a hercegség utcáit. Magas technológiájú, kivételesen jó minıségő megfigyelı berendezések segítségével vigyáznak a gazdag

látogatók biztonságára. Végül is, ahol ékszerek vannak, ott megjelennek az ékszertolvajok is, és Rainier személyes felelısségének érzi, hogy gondoskodjon róla, hogy a turisták biztonságban legyenek Monacóban. Például egy kevesebb mint egymérföldes területet hetvenöt kamera segítségével figyelnek. „Ez csak akkor jelent problémát, ha az ember olyat tesz, amit nem kellene”, mondta. A biztonsági rendszereknek köszönhetıen a herceg elérte, hogy a hazájában a legalacsonyabb a bőnözés.

Sokan feltették már a kérdést, hogy Rainier hercegnek miért nem sikerült távoltartani a hercegségbıl a paparazzókat. Az a helyzet, hogy Rainier nagyon realista és okos üzletember, és pontosan tudja, mekkora értéket képvisel a reklám Monaco számára.

Bár az évek folyamán csökkentek a bevételei, Monaco még mindig fejlıdik, és itt található a legtöbb milliomos. A bevétel 25%-át a turizmus jelenti. Monacóban mindig történik valami, ami felkelti a turisták kíváncsiságát, például az évente megrendezett ünnepségek, mint a Monaco védıszentjének, Sainte-Devote tiszteletére rendezett ünnepség; a Monte Carlo Grand Prix; a Saint Martin Kerti Bál; a Szent János örömtüzek; a Monte Carló-i Nemzetközi Cirkuszi Fesztivál; a Monte Carló-i Nemzetközi Tőzijáték Fesztivál; és a Világzenei Díjkiosztó Gála.

Érdekes, hogy a hatalma és vagyona ellenére Rainier herceg sohasem játszott vezetı szerepet a világpolitika színpadán. A hercegség egyáltalán nem befolyásolja az európai politikát. Igaz, Monaco nem rendelkezik olyan természeti kincsekkel, amelyre más országoknak is szükségük lehetne: nincs olaja, érce vagy jelentıs kikötıi. Az apró hercegségben senki sem agresszív – legalábbis az elmúlt néhány évszázadban. Nem jelent

fenyegetést senki és semmi számára. Ha a herceg megırzi a baráti viszonyt Franciaországgal, tılük sem kell tartania.

Rainier-t nagyon ritkán kritizálták nyilvánosan a hercegségben. İ nemcsak a monacóiak hercege, de ugyanakkor „Monaco atyjának” is tekintik, a múlt, a jelen, és remélhetıleg a jövı jelképének. Bár az utóbbi években sokat betegeskedett a szívével, úgy tőnik, mindig sikerül meggyógyulnia.

Grace nagy őrt hagyott maga után, de Rainier nem rágódik a múlton. Ennek ellenére sohasem gondolt arra, hogy újraházasodjon.

Rainier még mindig tartja a kapcsolatot Grace húgával, a hetvenegy éves Lizanne LeVine-nel.

Egyesek szerint Monaco jövıje bizonytalan, mivel Rainier még nem ruházta fel a fiát, Albert herceget igazi hatalommal – vagy azért, mert szerinte Albert még nem áll készen erre, vagy nem akarja vállalni az uralkodással járó felelısséget. Bár az utóbbi idıben a herceg nagyon sok jelentıs döntésébe vonta be a fiát, Albert egyelıre nem rendelkezik igazi hatalommal. Azok, akik ismerik Rainier-t, azt állítják, hogy sohasem fog önként lemondani a trónjáról, és ezt talán Albert sem várja el tıle.

Az utódlásról

Kétségtelen, hogy mivel Albert herceg még nem jelezte nısülési szándékát, 2002. április 2-án módosították a monacói alkotmányt, és ezáltal az örökösök nélküli uralkodó herceg a testvérei gyerekeire ruházhatja a hatalmat – így a Grimaldik akkor is a trónon maradhatnak, ha Albertnek sohasem lesznek saját gyerekei. A régi alkotmány értelmében az uralkodót kizárólag a gyerekei követhették a trónon (ezért is határozta el Rainier az 1950-es években, hogy megházasodik).

Az elmúlt években azt írták a lapok, hogy Rainier kizárta Stephanie-t és a gyerekeit az utódlásból. Ez nem igaz. Íme az utódlási sorrend:

Albert Grimaldi, az örökös herceg; Caroline hercegnı, Stefano Casiraghi özvegye (férje

harmincéves korában, 1990-ben egy hajóbalesetben hunyt el); a Stefanótól született gyermekei: Andrea Casiraghi (sz. 1984. június 8.); Pierre Casiraghi (sz. 1987. szeptember 5.); Charlotte Casiraghi (sz. 1986. augusztus 3.); és a jelenlegi, harmadik férjétıl, Ernst August hanoveri hercegtıl született gyermeke, Hanoveri Alexandra (sz. 1999. július 20.).

Stephanie hercegnı, majd a volt férjétıl, Daniel Ducruet-tıl született gyermekei: Louis Ducruet (sz. 1992. november 26.) és Pauline Ducruet (sz. 1994. május 4.). Bár Stephanie gyerekei még azelıtt születtek, hogy 1995 júniusában összeházasodtak volna Daniel Ducruet-val, a monacói törvények a francia törvényekhez hasonlóan a szülık házasságával a gyerekek törvényessége is garantált.

Mivel Stephanie még nem árulta el, hogy lányának, Camille Marie Kelly Grimaldinak (sz. 1998. július 15.) ki az édesapja, ezt a gyereket még nem tekintik törvényesnek, így ı az egyetlen gyerek, aki nem szerepel az utódlási rendben.

Caroline hercegnı

İfelsége Caroline, monacói hercegnınek némiképp zavarba ejtı emlékei vannak az édesanyjáról, ami egyébként jellemzı a híres szülık gyermekeire. „Sokszor eszembe jut, ahogy kislánykoromban láttam az anyámat. Hihetetlenül gyönyörő és elegáns volt, és mindig finom parfümillata volt”, mesélte Caroline, „és akkor ez az asszony azt mondta nekem: Ne! Vigyázz! Ne tedd tönkre a frizurámat és a sminkem.”

Caroline-nak három gyereke van, és valószínőleg ugyanolyan elfoglalt, mint annak idején az édesanyja. Grace hercegnı halála után Caroline-nak kellett betöltenie a monacói first-lady szerepét, melyet elegánsan és intelligensen teljesített, és ma már nagyon népszerő a monacóiak körében. Folytatta az édesanyja kulturális tevékenységét, azonkívül tizenkét évvel ezelıtt megalapította a Les Ballets de Monte Carlót. A Monacói Grace Hercegnı Alapítvány elnökeként többek között zenei ösztöndíjak adományozásával, és három francia kórház anyagi támogatásával is foglalkozik. Caroline hercegnı ragaszkodik hozzá, hogy visszavonuljon, amint az öccse megházasodik.

A nyilvánosság mindig nagy figyelemmel kísérte Caroline személyes életét. 1983-ban sokat találkozott Ingrid Bergman fiával, Robertino Rosselinivel. Mivel a fiú édesanyja két héttel Grace végzetes balesete elıtt halt meg rákban, sokan azt állították, hogy a közös gyász hozta össze ıket, és egy ideig valóban úgy tőnt, mintha romantikus szálak szövıdnének közöttük. Gyerekkori jó barátok voltak, és a mai napig jó kapcsolatban maradtak. Azon a nyáron Caroline már Stefano Casiraghi iránt, egy milánói olajfinomító huszonhárom éves örököse iránt érdeklıdött.

Az elején úgy tőnt, Casiraghi is ugyanolyan jellem, mint Caroline egykori férje, Philippe Junot. A playboy kinézető Stefanót „Fancazzistá”-nak nevezték (ami az olasz szlengben azt jelenti: „kurvára nem csinál semmit”). Ennek ellenére a férfi kedves volt, és Caroline mellett volt, amikor a lány az édesanyját gyászolta, bár a legtöbb udvari megfigyelı szerint hosszú távon nem illik Caroline-hoz. 1983 ıszén, amikor Caroline terhes lett Stefanótól, tíz aggódó Rainier a Palotába hívatta a fiatalembert, hogy megtudja, mik a szándékai. Casiraghi megkérte Caroline kezét, és Rainier bele is egyezett a házasságba.

1983. december 29-én Caroline és Stefano egyszerő, húszperces polgári szertartás keretében házasodott össze a Palotában, mindössze húsz vendég jelenlétében. Mivel már terhes volt, és ez volt a második házassága, a herceg azt mondta, hogy a hercegség szempontjából jobb, ha minél kevesebb nyilvánosságot kap az esküvı. 1984. június 8-án Caroline életet adott Andrea Albert Pierre-nek, Rainier elsı fiú unokájának. A Palota nem szentelt akkora figyelmet ennek, de Rainier nagyon boldog volt. Igaz, hogy az öröme keserédes volt, és azt mondta, hogy „Ha Grace itt lenne, úgy szeretné ezt az unokáját, mint senki más”. 1986. augusztus 3-án megszületett Caroline és Stefano második gyereke, Charlotte Marie Pomeline, akit Rainier édesanyja után neveztek el. 1987. szeptember 5-én megszületett a harmadik gyermekük, Pierre Rainier Stefano.

„Stefano nagyon szerény ember volt”, mesélte a televíziós producer, Gary Pudney, a Grimaldi-család közeli barátja. „Mindig félrehúzódott, amikor a többieket fényképezték. Sohasem erıltette, hogy bekerüljön abba a világba.” Rainier nagyon örült, hogy a veje ennyire szereti a lányát, és megbecsülése jeléül a monacói grófi rangot adományozta neki.

1988-ban Caroline-t beidézték a vatikáni családi bíróságra, a Sacra Rotára, ahol igen fájdalmas és kínos vallomást kellett tennie a Philippe Junot-val kötött házasságának az érvénytelenítése érdekében. Azt mondta: „Az esküvım napján valóságos boldogságfelhın repültem. Aztán elmentünk a nászútra (Tahitira), és nagyon megdöbbentem. A repülıtéren Philippe egyik barátja várt ránk, akirıl azt állította, hogy ıt is meghívta. Együtt mentünk el nászútra, mind a hárman. (A vallomásában Philippe azt állította, hogy a Caroline által említett úriember egy fényképész volt, akit azért alkalmazott, hogy készítsen fényképeket a nászútjukról, ami igaz is volt. Csakhogy a tény, hogy nem közölte Caroline-nal, hogy el akarja

adni a sajtónak a mézesheteikrıl készült fényképeket, nem szolgált a javára.) Ezenkívül Caroline részletesen ismertette Junot számos hőtlenségi ügyét, amivel azt bizonyította, hogy a férfi nem tartotta tiszteletben a házasság szentségét. „Beismerem, hogy az esküvı elıtt is volt intim kapcsolatunk”, mondta Caroline, „de errıl semmi többet nem mondhatok”.

Az évek múlásával Caroline elégedett volt a második házasságával és férjével, Stefanóval. A férfi rácáfolt a kritikusaira, és sikeres üzletemberként hatalmas vagyont győjtött.

1990. október 3-án, amikor Caroline végre boldog házasságban élt a sikeres férjével, lesújtott rá az úgynevezett Grimaldi-átok.

Férje, a harmincéves Stefano, aki világbajnok motorcsónak-versenyzı volt, életét vesztette egy versenyen. Amikor közölték a hírt Rainier-vel – aki fiaként szerette Stefanót –, a herceg összeomlott és zokogott. Késıbb az idıs hercegnek jutott az a fájdalmas feladat, hogy értesítse az unokáit az édesapjuk hirtelen haláláról, mert Caroline éppen Párizsban tartózkodott, és csak másnap tért vissza Monacóba.

Stefano Casiraghi gyászmiséje ugyanabban a Szent Miklós-katedrálisban volt, ahol Grace-t is búcsúztatták nyolc évvel azelıtt. Caroline-t letaglózta a gyász, és az édesapjának valósággal be kellett támogatnia a templomba.

1992. június 21-én, Stefano halála után egy évvel, a Sacra Rota végre kimondta a válást Caroline és Philippe Junot ügyében. Az egyházi bíróság kijelentette, hogy Philippe Junot „Képtelennek bizonyult megteremteni a házassághoz szükséges alapvetı

feltételeket”. Állítólag fogadott egy barátjával, hogy „megnyeri Caroline-t”. A bíróság szerint „pszichológiailag nem volt jó férj”, és „folyamatosan megcsalta a hercegnıt; és bizonyítékok voltak arra nézve, hogy hathónapos kapcsolatot tartott fenn a régi barátnıjével, mialatt Caroline-nal volt”. Végül a szülıi stabilitás, különösen az édesanyja hiánya ehhez a „playboy életmódhoz vezetett”.

A Vatikán kimondta, hogy ezzel a határozatával nem a válást, hanem a házasság megsemmisítését mondták ki, tehát ez a házasság nem is létezett. (Ekkor Philippe Junot már boldog házasságban élt a protestáns vallású Nuna Wandelboe Larsennel, akitıl három gyereke született. Hivatalosan nem kapott értesítést a Vatikán határozatáról, hanem a sajtóból tudta meg a híreket.)

1993 áprilisában II. János Pál pápa legitimizálta Caroline és Stefano három gyermekét, amire azért volt szükség, mert a házasságuk idején a Vatikán még nem mondta ki az ítéletet a Junot-val kötött, elsı házasságával kapcsolatban.

Közben Caroline egy közismert francia színésszel, Vincent Lindonnal kezdett randevúzni. A nemzetközi sajtó pedig hamarosan már a házasságról kezdett spekulálni. Ebben az idıszakban Caroline hercegnı már sokkal visszahúzódóbb és titokzatosabb volt, ritkán adott interjúkat, és mindig odafigyelt arra, hogy Monaco first-ladyjeként tartják számon. „Lehet, hogy hercegnı vagyok”, mondta, „de a pletyka a király, és nagy zsarnok.”

Caroline és Vincent Lindon kapcsolata majdnem öt évig tartott. Úgy döntöttek, elköltöznek Monacóból, és elvonultan éltek St.-Rémy-de-Provence-ban, Franciaországban. Nem házasodtak össze. A Grimaldi-család bizalmasai szerint azért nem jött létre a házasság, mert Rainier egy sor „házassági feltételt” szabott meg Lindonnak, miszerint Lindonnak át kellett

volna térnie a katolikus hitre (zsidó volt), a házasságukból született gyerekei felügyeleti joga kizárólag Caroline-t és Rainier-t illették volna, és a szerepeit is a Palota engedélyezte volna. Lindon nyilván elfogadhatatlannak találta a feltételeket, és 1996-ban szakított Caroline-nal.

Caroline-t annyira megviselte a szakítás és a többi családi ügy (ugyanabban az idıszakban Stephanie férjérıl, Daniel Ducruet-rıl videofelvétel készült, amin egy sztriptíztáncosnıvel szeretkezik), hogy kihullt a haja. A hercegnı egy ideig turbánt viselt. Végül majdnem teljesen megkopaszodott, de akkor már nem érdekelte az emberek véleménye, és kiadta az udvar történetének egyik legkülönösebb közleményét, miszerint „Caroline betegsége nem komoly és nem is életveszélyes. Nem rákos, és semmilyen kezelésben nem részesült, ami a hajhullását okozhatta. Nem áll szándékunkban megvitatni az ügyet, de bízunk benne, hogy egy nap visszanı a haja”. (Valóban visszanıtt.)

1996 tavaszán Caroline hercegnı beleszeretett Ernst von Hanover hercegbe, abba a férfiba, akit sok évvel azelıtt Grace is kiszemelt a lányának. Grace abban reménykedett, hogy Caroline otthagyja Philippe Junot-t Ernst kedvéért, de ez természetesen nem történt meg. Évekkel késıbb azonban teljesült Grace kívánsága.

A vagyonos és rangos családba született Ernst herceg Ernst Augustus von Hanover, Bruncwick-Lüneburg hercege és Ortrud Bertha, schleswig-holsteini hercegnı legidısebb fia. Apai ágon egyenes ági leszármazottja III. György angol király ötödik fiának, Cumberland hercegének.14 Amikor Caroline-nal kezdett

14 A Hanover-ház hosszú uralkodása 1714-ben, I. György trónra lépésével kezdıdött Angliában, és 203 éven át, egészen 1917-ig tartott, amikor V. György Windsorra változtatta a nevét. Erre az elsı világháború idején

randevúzni, még nıs. Ennek ellenére Stefano halála után mégis ı volt az a férfi, akinek sikerült boldoggá tennie Caroline-t.

Mivel Ernst felesége, Chantal nem akart elválni, a lapok szaftos cikkekben számoltak be az egy évig húzódó ügyrıl, míg végül 1997 márciusában kimondták a válást. További két év elteltével, a negyvenkettedik születésnapján, 1999. január 23-án Caroline hozzáment Ernst herceghez. A szertartásra a monacói palota Tükörtermében került sor. A házasság révén Caroline hivatalos címe İ Királyi Felsége Caroline, hanoveri hercegnı, Brunswick és Lüneburg hercegnıje. A családban csak az édesapjának volt magasabb rangja.

1999. július 20-án megszületett Caroline és Ernst elsı gyermeke, Alexandra.

Az utóbbi években Ernst August, hanoveri herceg többször is feltőnt a címlapokon a botrányos viselkedésével. Miután bőnösnek találták két újságíró, egy fényképész és egy étteremtulajdonos fizikai és szóbeli bántalmazásában, 228000 dolláros pénzbírságra és nyolchónapos felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték.

A német sajtóban „bokszoló hercegnek” nevezett Ernst August a kenyai Lamu-szigeten is verekedésbe keveredett egy étteremtulajdonossal, amiért szintén bőnösnek találták, továbbá az 1999-es salzburgi operafesztiválon megrugdosott egy fotóst, ami ugyancsak nagy szenzációt keltett a médiában.

Ettıl függetlenül Caroline hercegnı biztonságban érzi magát a férje mellett, bár az emberek néha különösnek találják, hogy szó nélkül képes végighallgatni a férje brutális tirádáit a paparazzók ellen. „Arra tanítottak, hogy a kamerák elıtt ne mutassam ki az érzelmeimet”, mondta, amikor valaki

kialakult németellenes hangulat miatt volt szükség, mivel a Hanoverek német származásúak voltak.

megjegyezte, mennyire egykedvőnek látszik a fényképeken. „Az emberek úgyis azt gondolnak, amit akarnak.”

Caroline igyekszik távol tartani a gyerekeit a reflektorfénytıl. Úgy érzi, annak idején a testvéreivel együtt túlságosan sokat szerepeltek a nyilvánosság elıtt. „A gyerekeim győlölik a sajtót. Az ı szemükben ık a rossz fiúk”, mondja Caroline.

Lehet, hogy „győlölik a sajtót”, de a sajtó imádja ıket, különösen Charlotte-ot és Andreát – most tizennyolc-, illetve tizenhét évesek –, akik karizmatikus személyiségükkel és szépségükkel meghódították a nemzetközi médiát. Ha Albertnek nem lesznek gyerekei, Andrea fogja követni az édesanyját a trónon. (Elsı hivatalos szereplése hároméves korában volt, amikor a királyi gárda egyenruhájában integetett a monacóiaknak a Palota erkélyérıl.) A tizenöt éves Pierre-t szintén sokat fényképezik, amint boldogan és készségesen mosolyogva focizik. Caroline hercegnı reméli, hogy nem viszi túlzásba a gondoskodást, és kétségkívül nem költözik majd a gyerekeihez, ha azok egy másik városban folytatják a tanulmányaikat, mint ahogy Grace tette vele.

„Nem szabad elfelejteni, hogy a gyerekek nem a mieink. Nem a mi tulajdonunk”, mondta Caroline. „Esetleg megmutathatjuk nekik az ajtókat, talán adhatunk nekik kulcsokat is, de az ajtót már nekik kell kiválasztaniuk, és a kulcsot is nekik kell használniuk. A gondoskodásnak is megvannak a határai. Nem szabad megfojtani vele másokat. Sok kárt lehet okozni a szeretet nevében.”

Albert herceg

E könyv írásakor İfensége Albert, monacói herceg negyvenöt éves. Az édesanyja halála után Albert vállalta, hogy folytatja a

monacói Vöröskeresztben végzett munkáját. Gyakornokként dolgozott a New York-i Morgan Guaranty Trösztnél, majd a Rogers and Wells ügyvédi irodában végzett jogi feladatokat. A határozott fiatalember kijelentette, mindent megtesz, hogy megszerezze az üzleti tevékenységhez szükséges tapasztalatokat, melyeket a késıbbiek során jól kamatoztathat a hercegség kormányzása során. A párizsi Moet-Henessy-nél PR-tanulmányokat folytatott. A testvéreitıl eltérıen a barátságos és jó modorú hercegrıl sohasem készült olyan fénykép, amely rossz hangulatban ábrázolná. Mind New Yorkban, mind Párizsban diszkrét életet élt, és sohasem feledkezett meg arról, hogy milyen örökséget képvisel.

1985-ben beválasztották az Olimpiai Bizottságba, melynek ı lett a legfiatalabb tagja. Jelenleg világklasszis bobozóként tartják számon, és gyakran versenyzett az olimpiai játékokon is. Szenvedélyes sportszeretetével megfertızte Monacót, és neki köszönhetı, hogy a hercegségben minden évben sor kerül valami rendezvényre (ami pénzt is hoz), mint például a Monte Carlo Tennis Open, a Monaco Grand Prix, a push világbajnokság vagy a Laureus Világsport-díj.

Gary Pudney, az évenként megrendezett Laureus Világsport-díj producere így beszél Albertról: „Azért ennyire népszerő, mert mindenkivel egyformán bánik, legyen az játékos vagy király, mindig figyel az emberre és egyenesen a szemébe néz. Nagyon szeretik Monacóban, és nagyon hasonlít Grace-re – ugyanolyan kék a szeme és ugyanolyan erıs a kisugárzása. Maga vezeti a kis elektromos autóját, de mögötte feltőnik a két nagy rendırautó, a Palota ıreivel”.

1989-ben Albert megszervezte az elsı Monacói Világzenei-díjat, amit azóta minden évben megrendeznek, és az egész világon közvetítenek.

1993-ban Monacót felvették az ENSZ-be, és Albert herceg vezette a hercegség delegációját.

A ritkuló hajú és méltóságteljes, de változatlanul barátságos és kedves modorú Albertet az évek során színésznıkkel (Brooke Shields, Donna Mills és Catherine Oxenberg) és szupermodellek-kel (Claudia Schiffer és Naomi Campbell) hozták kapcsolatba. Állítólagos szeretkezéseikrıl több nı is beszámolt a sajtónak. Ráadásul néhány frivol apasági keresetet is benyújtottak ellene – sikertelenül. Agglegényélete sok találgatásra ad okot, de Albertet nem érdeklik a pletykák, és azt is tagadja, hogy homo- vagy biszexuális lenne.

Gary Pudney ezt meséli ezzel kapcsolatban: „Azt mondtam Albert hercegnek, folyton azt kérdezik tılem, hogy – egy – mikor nısül meg, és – kettı – hogy meleg-e? Csak nevet rajta. Szerintem, majd megtalálja a megfelelı lányt, akirıl kiderül, hogy addig is a szeme elıtt volt. Jó lenne, ha amerikai lányt venne el feleségül, egy filmsztárt. De biztos, hogy akárkit is vesz el, a felesége Monaco hercegnıje lesz. Tehát felejtse el a karriert, ha addig azzal foglalkozott. Utána már nem lehet karrierje. Monacóban sok a tennivaló, és ez egy összetartó család”.

1997-ben Albert megjegyezte: „Szeretnék feleséget és gyerekeket, de ez óriási problémát jelentene egy nınek. Elkerülhetetlen lenne az édesanyámmal való összehasonlítás. Erıs asszonynak kell lennie, hogy kibírja ezt az összehasonlítást, fıleg a sajtó részérıl.

Senki sem tudhatja, mikor lép majd az apja helyébe, mivel a közeljövıben nem valószínő, hogy Rainier le akarna mondani. „Szerintem készen állok majd, ha eljön az ideje”, mondta Albert. „Most még nem tudom megmondani, mikor lesz az.”

Stephanie hercegnı

A Grace hercegnı halálát követı évek során a Grimaldi-gyerekek közül İfelsége Stephanie, monacói hercegnı okozta a legtöbb problémát. Már kislánykorában is nagyon önfejő volt, de az édesanyja halála után az udvarban arra gondoltak, hogy az érzelmi trauma miatt olyan életvitelt folytatott, hogy közben cseppet sem törıdött a tettei következményeivel.

Stephanie és Paul Belmondo kapcsolata nem tartott sokáig; Paul volt az a fiatalember, akivel Grace halála idején találkozgatott. Az édesapja kétségbeesésére Belmondo után Stephanie számos fiatalemberrel szórakozott, aminek következtében a francia média már csak Stephanie „Nouvelle élu”-ként („az új választottjaként”) emlegette ıket.

Húszéves korában Stephanie aláírt egy modellszerzıdést egy párizsi ügynökségénél, és az Elle, a francia és a német Vogue, a Rolling Stone és sok más nemzetközi magazin számára állt modellt. 1985 márciusában aláírt egy szerzıdést a neves amerikai Wilhelmina modellügynökséggel, holott az apja határozottan megtiltotta, hogy a hercegnık modellként dolgozzanak. Azonban tíz nappal a szerzıdés aláírása után Stephanie elkezdett panaszkodni az új karrierje által okozott feszültségre, és elment a boulogne-i Belvedere klinikára, ahol belekezdett egy detoxikáló programba. Az apja és a testvérei azonnal odasiettek, hogy segítsenek neki, és megpróbálták lebeszélni a modellkedésrıl. Akkor Stephanie fürdıruha-tervezéssel kezdett el foglalkozni.

A fürdıruhaüzlet sem tartott sokáig; huszonegy éves korára már énekes volt. Az elsı kislemeze (Irresistible – Ellenállhatatlan) rosszlányos hangvételő táncdal, amely angol és francia nyelven jelent meg, és Franciaországban egymillió példányban kelt el.

Rainier nem örült a dalnak, és a provokatív videoklip csak tovább fokozta a rosszkedvét. Stephanie-t sajnos nem lehetett megfékezni; az apja tudta ezt, és elfogadta a helyzetet. Stephanie ezután még készített egy nagylemezt, ami a kislemezhez hasonló sikereket ért el Európában, de Amerikában sem akkor, sem késıbb nem sikerült betörnie a piacra.

A nıvérétıl eltérıen, akit komolyan érdekelt Monaco történelme és a Palotában elfoglalt pozíciója, Stephanie elzárkózott az udvari teendıktıl. Gyakran olyan állapotban jelent meg a nyilvánosság elıtt, hogy sokan arra gyanakodtak, hogy kábítószer befolyása alatt áll. A ‘80-as évek közepén Rob Lowe színésszel volt kapcsolata, ami természetesen nagy nyilvánosságot kapott (a színész késıbb igen lovagiatlanul azt nyilatkozta, hogy Stephanie „úgy csókol, akár egy fiú”).

1986 végén Rainier megkérte Grace New York-i és Los Angeles-i barátait, hogy figyeljenek oda a problémás Stephanie-ra, aki akkoriban Los Angelesben tartózkodott, és a francia születéső Mario Oliverrel járt. A férfit egyszer letartóztatták és megvádoltak egy tizenkilenc éves lány megerıszakolásával. (Felfüggesztett börtön-büntetést kapott, miután ártatlannak vallotta magát.)

1987 elején Mauritiuson lefényképezték a meztelen felsıtestő Stephanie-t, amint Marióval ölelkezik; röviddel ezután a Beverly Hills-i Benedict Canyon környékére költöztek egy házba. Stephanie Nina Foch drámaoktatónál színmővészetet kezdett tanulni. Amikor azt állította, hogy Marióval hamarosan összeházasodnak, Rainier annyira aggódott miatta, hogy azonnal összehívta a családi tanácsot az antigua-i St. James klubban. Megfenyegette a lányát, hogy ha összeházasodnak, megfosztja a hercegnıi rangjától. Rainier késıbb azt írta Rupert Allannak errıl a beszélgetésrıl, hogy „nehéz és komoly” dolgokról volt szó Stephanie románcával kapcsolatban, ami „fájdalmas, de

szükségszerő” volt. Figyelmeztette a lányát, aki „természetesen haragszik rám. Kiestem a kegyeibıl. De majd elmúlik”.

Mivel Caroline is ellenezte a húga kapcsolatát, Mario Olivernek megtiltották, hogy meglátogassa a Palotában. Rainier szerint Stephanie „nehezen viselte el, hogy az anyja helyett most a nıvére parancsol neki”. Caroline azonban tagadta, hogy vitatkoztak volna.

1988 nyarán Mario Oliver már eltőnt a képbıl (és Stephanie egy fájdalmas lézeres mőtét árán megszabadult a fenekére tetovált kezdıbetőitıl). A következı fiúja Ron Bloom, egy producer volt, akit a Sony a hercegnı elsı amerikai albumának elkészítéséhez szerzıdtetett. Közösen vásároltak egy házat a Los Angeles-i San Fernando völgyben, ahol csendesen éldegéltek. Rainier elfogadta Bloomot, és úgy érezte, hogy a producer jó hatással lesz a lányára. Egy nap váratlanul bekopogott Stephanie ajtaján. A találkozás nagyon megható volt. Miután szemügyre vette Stephanie szerény, 200000 dolláros hajlékát, Rainier készített egy listát azokról a dolgokról, amire szüksége lehet (pl. mikrohullámú sütı), majd egy asszisztenst elküldött a közeli áruházba, hogy vásárolja meg ıket.

1990 elejére azonban Stephanie szakított Ron Bloommal, visszaköltözött Párizsba, és egy fiatal és jóképő franciával, Jean-Yves Lefurrel kezdett járni, akit a sajtó a többi udvarlójához hasonlóan playboynak nevezett. A fiú a gazdag barátaitól kapott pénzbıl élt. Áprilisban Stephanie és Yves hivatalosan is eljegyezték egymást. Aztán kiderült, hogy hazudott, és csalás miatt öt hetet töltött a börtönben, és ez a románc is véget ért.

Nem telt el sok idı, és Stephanie beleszeretett a jóképő, sötéthajú és erısen tetovált Daniel Ducruet-be, az egykori testırbe, akit annak idején Rainier alkalmazott, és elıször Albert, majd késıbb Stephanie testıre volt. Ducruet munkásosztálybeli volt, és egy marseilles-i csonka családból

származott; ı maga is elvált. Amikor találkozott Stephanie-val, egy két hálószobás lakásban élt Beausoleilben, Monaco mellett.

1992 májusában Stephanie bejelentette, hogy Ducruet – törvénytelen – gyermekével terhes. Rainier herceg, aki ekkor hatvankilenc éves volt, nem sokat tehetett ellene. A lánya kapcsolata Ducruet-vel és a terhesség már túl sok volt az idıs hercegnek. Úgy érezte, csak úgy bír megbirkózni a lánya döntésével, ha eltávolodik tıle. Stephanie pedig egyáltalán nem törıdött az apja véleményével vagy az érzéseivel, és folytatta szélsıséges életmódját.

1992 tavaszán Rainier megváltoztatta a végrendeletét, és a Grimaldik vagyonát egy trösztben helyezte el, hogy ezáltal a gyerekei házastársai csak jelentıs bonyodalmak árán örökölhessenek. Novemberben a Grace Hercegnı Kórházban megszületett Stephanie kisfia, aki Rainier nagyapja után a Louis nevet kapta. A családból senki sem látogatta meg a kórházban, és most már nyilvánvaló volt, hogy teljesen elidegenedett az apjától és a testvéreitıl. 1993. május 31-én Rainier betöltötte a hetvenedik életévét, de Stephanie nem volt jelen az ünnepségen.

Stephanie elhidegülése nem tartott sokáig. Egy éven belül kibékült az apjával; a herceg már kezdte elfogadni Ducruet-t és az unokáját.

1994 elején Stephanie bejelentette, hogy ismét gyereket vár, de még mindig nem tervezte, hogy hozzámenjen a gyereke apjához, Daniel Ducruet-hez. Május 5-én megszületett a kislánya, Pauline Grace.

1995 márciusában Daniel végre megkérte Stephanie kezét az apjától, aki beleegyezett a házasságba (nem volt más választása). Négy év együttélés után, 1995. július 1-én, a Monte Carló-i Loews Hotel teraszán kötöttek házasságot. Az újságírók megjegyezték, hogy az esküvıt nem a Palotában tartották, de Rainier, Caroline és Albert jelen voltak a szertartáson.

1996 nyarára Daniel és Stephanie már egyéves házasok voltak, a férfit befogadták a családba, és a hivatalos alkalmakkor mindig jelen volt. Stephanie végre megnyugodott, és most már jobban elfogadta a Grimaldi-családban betöltött szerepét. Daniellel együtt sok interjút adtak a lapoknak, a kapcsolatukról beszéltek; látszott rajtuk, hogy szerelmesek és boldogok. Sajnos Stephanie boldogsága nem tartott sokáig. 1996 ıszén valaki felvette videóra Daniel és Fili Houteman, egy sztriptíztáncosnı (egy évvel korábban ı volt „a belga kebelkirálynı”) szeretkezését.

Úgy tőnik, a táncosnı közremőködésével csapdába ejtették Ducruet-t, mert a fotósok is a helyszínen voltak. Amikor a kazettát és a fotókat eladták a bulvársajtónak, óriási botrány keletkezett. Míg a többi királyi családot megdöbbentette Stephanie legújabb problémája, a monacóiak sokkal megbocsátóbbak voltak.

Stephanie-t elkeserítette a férje árulása, és az édesapjához fordult támogatásért. Mint mindig, Rainier most is mellé állt.

Bár még szerette a férjét, ebben a helyzetben Stephanie kénytelen volt elválni tıle. A válást 1996 októberében mondták ki. „Végzetes hibát követtem el”, mondta a bőnbánó Ducruet a Hello magazinnak adott interjúban. „Elárultam a feleségemet, elárultam a szerelmét, és elárultam a gyerekeimet. Megaláztam Stephanie-t.” Azt mondta, biztos benne, hogy belekevertek valamit az italába, és annak hatására viselkedett így. „Átkozom a napot, amikor találkoztam vele”, mondta arról a nırıl, aki állítólag csapdába csalta.

Daniel Ducruet még mindig szereti Stephanie-t, és az ismerısei szerint hálás lenne, ha kaphatna még egy esélyt tıle és a családjától. Jó kapcsolatban van a gyerekeivel, és gyakran találkozik velük. Baráti viszonyban van Stephanie-val.

1998. július 15-én Stephanie életet adott a harmadik gyermekének, Camille Marie Kellynek, de az édesapa nevét nem hozta nyilvánosságra.

1999 májusában, szők családi körben sor került Camille Marie keresztelıjére. Jelen volt Rainier herceg, Albert herceg, valamint Jean-Raymond Gottlieb, a palota testıre, aki állítólag a kis Camille édesapja. Míg Rainier és Albert igyekszik elfogadni Stephanie szélsıséges viselkedését, Caroline nem hajlandó eltőrni. Úgy érzi, a húga túl sok hibát követett el. Bár a nıvérek mindig ott vannak, ha az édesapjuk betegeskedik, már évek óta elhidegültek egymástól. Stephanie nem volt jelen Caroline és Ernst herceg esküvıjén; Caroline pedig nem ment el a húga lányának a keresztelıjére.

Az 1999-es Nemzetközi Monte Carló-i Cirkuszfesztiválon Stephanie megismerkedett Franco Knie-vel, egy olasz cirkuszi elıadóval… és megszökött vele. A nyolcnapos fesztiválon Stephanie adta át Franco Knie-nek, a híres Circus Knie társtulajdonosának a legjobb állatidomárnak járó Ezüstbohóc-díjat. Néhány hónap múlva már együtt voltak, és 2000 márciusában nyilvánosságra hozták a kapcsolatukat. Stephanie végre kiélhette gyerekkori álmait, amikor más lehetett, mint a monacói hercegnı, és a gyerekeivel együtt beköltözött egy lakókocsiba (a lakókocsi neve „Palota” volt!). Majdnem egy évig utazgattak a cirkusszal, és együtt laktak Francóval. Stephanie még azt is megengedte, hogy a hatéves kislánya, Pauline fellépjen a mősorban – egy háromtonnás elefánt felemelte hatalmas lábát, és a gyerek alatta feküdt, majd az állat az ormányával felemelte az apróságot. A kis hercegnı trapézmővész akart lenni. Közben a nyolcéves Louis herceg megtanult zsonglırködni. A fotósok idınként elkapták a kócos hajú, ápolatlan Stephanie-t, amint az utánfutó lépcsıjén, fehér ruhában és rózsaszín papucsban az egyik cigarettát a másik után

szívja. Nem volt valami fenséges látvány, és ez még enyhe kifejezés. (Gondoljunk csak bele, hogy Grace még azt sem szerette, ha farmerben jár!)

A negyvenhét éves Franco már kétszer volt házas, a második feleségét, az ötvenegy éves Claudine-t elhagyta (tizennégy év után) Stephanie kedvéért, aki akkor harminchat éves volt. Claudine azt állította, hogy Stephanie valaha a barátnıje volt, és nem egyezett bele a válásba, ami még jobban felkavarta a kedélyeket.

2001 augusztusában Stephanie megjelent a Monte Carló-i Sportklubban rendezett Vöröskereszt bálon. Ez volt az elsı nyilvános szereplése, mióta csatlakozott a cirkuszhoz. Idegesen lépkedett Rainier mellett. Caroline hercegnı alig vett tudomást a húgáról, sıt nem is ült az asztalához, és csak a hivatalos fénykép kedvéért csatlakozott a többi családtaghoz (ott is a lehetı legtávolabb állt Stephanie-tól).

2002 tavaszán Stephanie és Franco kapcsolata véget ért, és Rainier nagy örömére a hercegnı visszatért Monacóba. A gyerekeit, a kilencéves Louist, a hétéves Pauline-t és a hároméves Camille-t neves monacói iskolákba, illetve óvodába íratta. Mindent megtesz, hogy a gyerekeit megóvja a sajtótól, és azonnal elkezd aggódni, ha nyilvános helyen lefényképezik ıket.

Gary Pudney meséli: – Stephanie hercegnı egyszer azt mondta nekem:

„Születésem óta megbámulnak. Bárhová megyek, az emberek rám mutatnak, és azt mondják: nézd, ott van. Azt szeretném, ha a gyerekeim másképp élnének, de gondolom, ez nem lehetséges. Anyunak természetesen ugyanez volt a problémája”.

– Stephanie sokat beszélt az édesanyjáról – folytatta Pudney. Még mindig nagyon szereti. Stephanie kamaszkori gondjaitól függetlenül, közel álltak egymáshoz. Vagy, ahogy Stephanie

mondta: „Melyik gyerek nem veszekszik az anyjával?” Szerinte nem tisztességes a kamaszos düh alapján jellemezni egy kapcsolatot.

Stephanie-t még mindig kísérti a szörnyő baleset, amely az édesanyja életét követelte húsz évvel ezelıtt. „Tudja, elég nehéz, ha az ember elveszíti az anyját, ráadásul engem hibáztatnak miatta”, mondta Stephanie. „Képzeljék magukat a helyembe. Nem hagynának végre magamra a fájdalmammal?”

„Anyu olyan csodálatos volt, hogy az már nem is volt emberi”, folytatta Stephanie. „Többen úgy gondolták, hogy biztosan én okoztam a balesetet, mert ı túlságosan tökéletes volt ahhoz, hogy ilyet tegyen. Egy idı után már én is bőnösnek éreztem magam. Mindenki engem figyelt, és tudja, mit gondoltak – hogyan lehetséges, hogy ı még mindig itt van, amikor Grace halott?”

Egy 1999-es interjúban Rainier igen találóan jellemezte Stephanie-t. „Tudom, hogy a baleset nagyon mély nyomokat hagyott benne, és azt hiszem, neki van a legnagyobb szüksége a család támogatására. Erıs jellem, és mindig tudja, mit akar, bár nem mindig alakultak jól a dolgai. De én mindig megmondtam neki a véleményemet, akkor is, ha nem kért belıle. Persze, nem fogadta meg minden tanácsomat. Ennek ellenére életem egyik legszebb pillanata az volt, amikor azt mondta: Az apám az egyetlen ember, aki nem árult el engem.”

A királyi vagyonról

Rainier herceg 2000-ben új végrendeletet készített, melyben az 1,7 milliárd dolláros vagyonát (aminek csak egy nagyon kis része likvid) a két legidısebb gyerekére, Caroline hercegnıre és Albert hercegre hagyta. Rainier döntésében közrejátszott, hogy

augusztusban Nizzában lelıttek egy huszonöt éves férfit, a tunéziai születéső Eskander Laribit, aki a feltételezések szerint kokainkereskedı volt. Amikor a nyomozók a gyilkosság helyszínét vizsgálták, hirtelen megjelent egy piros Chevrolet dzsip, amit Laribi barátnıje, Virginia Tereberrou vezetett. Az autó Stephanie-é volt. Amikor értesült a barátja haláláról, Virginia éppen Stephanie otthonában lakott, az alpesi síparadicsomban, Auronban.

A nyomozás során a rendırség szerette volna kihallgatni Stephanie-t, de a diplomáciai mentessége miatt nem tehették meg. A hercegnı az ügyvédein keresztül azt mondta, hogy hajlandó válaszolni a kérdésekre, de nem a rendırségen. Végül együttmőködött velük, és azt mondta, hogy semmi köze a gyilkossághoz, és nem ismerte az áldozatot. Rainier-t azonban annyira megdöbbentette, hogy a lányát kapcsolatba hozták a történtekkel, hogy attól félt, egy nap Stephanie még az örökségét is elveszítheti, mert rossz társaságba keveredik.

A végrendelet szerint a Grimaldi-vagyon nagy részét és az apja címét Albert örökli. Ugyancsak Alberté lesz a 235 szobás monacói Palace Princier, valamint a marchais-i château, Párizs közelében, a hatalmas vadászterülettel együtt. Albert kapja meg Rainier magánrepülıgépét és jachtját, és a 180 darabos régi gépkocsi győjteményét is. Rainier bélyeggyőjteménye, ami a világ második legértékesebb győjteménye, a képzımővészeti alkotások és bútorok, a Monte Carló-i kaszinó több millió dollár értékő részvényei ugyancsak Albertet illetik. A készpénz egyenlı arányban megoszlik Albert és Caroline között.

Caroline hercegnı örökli a La Vigie-t, a család negyvenszobás villáját Roquebrune-Cap-Martinban és a néhai édesanyja ékszereinek a nagy részét.

Az új végrendelet értelmében Stephanie nem sokat örököl: az 1,7 milliárd dollárból mindössze 1%-ot kap, ami 17 millió

dollárt tesz ki, de a pénzt nem kaphatja meg egy összegben, hanem havi 50000 dolláros járandósággal kell beérnie. Övé lesz még a hat hálószobás auroni chalet, egy New York-i lakás, valamint egy chalet a svájci Gstaadban.

Rainier vagyonát Henri Rey cége fogja kezelni, amely már több generáció óta a monacói királyi család közjegyzıjeként szerepel. Állítólag a herceg hajlandó átengedni Stephanie-nak a pénzügyei kezelését, „amennyiben több érettséget tanúsít”.