Edith Templeton - Gordon

8/20/2019 Edith Templeton - Gordon

1/155


2/155

EDITH TEMPLETON

GORDON

EGY PSZICHIÁTER

SZEXUÁLIS RABSÁGÁBAN

ULPIUS-HÁZ KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST, 2004


3/155

EDITH TEMPLETON: Gordon

Fordította BÁTI JÚLIA

© Ulpius-ház Könyvkiadó, 2004

ISBN 963 9602 23 X


4/155

Leben muss man und lieben; es endet Leben und Liebe.

Schnittet Ihr Parzen doch mur die Fäden zugleich.

GOETHE

Élni muszáj, de szeretni is, ám idejük hamar eljár.

Párkák, szálukat mért másutt metszitek el?


5/155

Első fejezet Egy napsütéses júniusi délután, háromnegyed hatkor, a bárpulttól nem messze

üldögéltem a Shepherdsben, és a szemüvegem mögül kikandikálva figyeltem egy férfit.

Biztos voltam benne, hogy megpróbál leszólítani. Abban már kevésbé voltam biztos,hogy akkor mihez kezdek. A külsejéről Carter őrnagy jutott az eszembe, aki néhányhéttel ezelőtt, amikor az ezred táncrendezvényéről kísért épp haza, hevesen magáhozölelt a szolgálati kocsiban, és miután ellenállásba ütközött a részemről, elnézésképpenazt találta mondani: - Fogalmam sincs, mi ütött belém. Pont egy ilyen rendes lánnyal,mint maga.

Talán az a rendkívüli csalódás, hogy "olyan rendes lánynak" bizonyultam, kergetteaznap este az ivásba; de az is lehet, hogy már a kocsiban részeg volt. Szem előltévesztettem, amint beléptünk az akkor tiszti klubként szolgáló szállodánk tágas

előterébe. Fél órával később azonban, mialatt néhány barátommal a hallban ültem éscsevegtem, döbbenten láttam, hogy Carter őrnagy jelenik meg az előcsarnok felettkörbefutó galérián. Anyaszült meztelen volt, az alsónadrágját leszámítva. A korlátbakapaszkodva üvöltötte: Nőt akarok! Azonnal kerítsenek nekem egy nőt!

A két ügyeletes altiszt, a klubtitkár és még néhány tiszt, köztük a kis Dent, rohanva

kaptattak fel a galériára vezető lépcsőn, hogy közrefogják. Az őrnagy torkaszakadtábólüvöltözött és hadakozott, miközben a lifthez cipelték.

Ami ezután következett, azt Dent mesélte el, amikor fél órával később odaült

hozzánk az asztalhoz. Sugárzó arccal adta elő a történetet: - Nagy nehezen felvonszoltuk a fickót a szobájába, lenyomtuk az ágyra, és egy-egy nadrágszíjjal összekötöztük a kezétmeg a lábát. Ácsorogtunk még egy darabig mellette, cseverésztünk és voltaképp oda sefigyeltünk rá, gondolván, adunk neki még tíz percet, aztán majdcsak jön a csicskása éselrendezi éjszakára. Ezzel a dolog részünkről el is lett volna intézve, ám egyszer csak azon kapjuk a fickót, hogy szétfeszíti a szíjakat, talpra ugrik, kirohan a szobából és megsem áll a lépcsőfordulóig. Nosza, pattanunk mi is, hogy utána ügessünk, és látjuk, hogya liftajtót veszi célba, felrántja és száll be a liftbe - de az nincs ott. Akkor egy pillanatramegállt bennünk az ütő. Négyemeletnyi mélység, alatta a puszta beton! Lerohantunk alépcsőn, hogy felszedjük, ami belőle esetleg megmaradt, de alighogy az első emeletreértünk, látjuk, hogy üvöltve és szitkozódva már fut is felfelé, hogy ránk vesse magát.Erre megint egymásnak estünk, és tovább ütöttük és püföltük egymást, mintha mi semtörtént volna. Most már ágyban van.

Másnap reggel az őrnagy állítólag valami olyasmit dünnyögött a reggelinél, hogyha a fene fenét eszik sem tudja megmondani, mitől van mindenütt az a sok horzsolás megseb a testén.

Jól ismertem a Shepherdset még a háború előttről, de soha egyedül nem jártam


6/155

benne. Ami azt illeti, kocsmában soha egyedül nem jártam. 1946-ot írtunk, a háború befejeződött, és én pontosan két napja tértem vissza

Londonba. Huszonnyolc éves voltam, és, bár se társam, se otthonom nem volt, koránt-sem jutottam még az életnek abba a szakaszába, amelyikről azt mondják: "Kinek most incs még háza, sose lesz, s ki most maga van, már marad magára, éjszaka olvas,

olyton levelez, s a ligetben bolyg, valakit keres, mikor a lombok őszi tánca járja. " (Rilke: Őszi nap. Komlós Aladár fordítása.) A Shepherds semmit sem változott. Ennek a kocsmának a nevét különösen imádtam

- Pásztorok -, meg azt is, hogy ott van a Pásztorok piacterén, mert annyira komikusnak tetszett és annyira szöges ellentétben állt mindazzal, amit egy pásztor vagy egy piactér egyáltalán jelent. A mennyezet, mintha karamellel öntötték volna le, most is ugyanolyan

barnán fénylett, mint régen, és olyan törékenynek látszott, hogy az embernek komolyanaz az érzése támadt, hogy ha csak a kisujjával hozzáér, azonnal darabokra törik szét. Atelefon, a bejárattól jobbra, most sem egy közönséges fülkében, hanem abban az antik gyaloghintóban állt, amelynek oldallapjait festett virágfüzérek díszítették; a bárpultmögött pedig most is ott láttam azt a bizonyos csapost, akinek valahányszor egyfélkoronást nyomtak a kezébe, úgy tett, mintha csak egy kétshillingest kapott volna.

Tömeg volt, de én találtam egy csendes zugot. A helyiség túlsó végében, azoldalbejárat közelében, a gyaloghintóval szemben telepedtem le, egy alacsony, szélesablakpárkányra, amelyen tőlem jobbra is, balra is bőven maradt még hely ahhoz, hogy atáskámat és a poharamat letegyem. Azt a rövid ujjú, testhez álló selyemruhát viseltem,amelyik a kék, a mályva és a halványlila árnyalatainak egymásba folyó, hullámosmintájával a tizenkilencedik századi könyvek márványozott előlapjára emlékeztetett. Ez

a ruha volt rajtam akkor is, amikor egy délután, a hadiszállásunk kertjében, Prior ezredes így kiáltott fel: - Bármi történjék is, Louisa, ne mozduljon! Most szakasztott úgyfest, mint egy Renoir. - És azon az estén is, amikor ott ültünk a társalgóban és Turner őrnagy azzal lépett be a helyiségbe, hogy: - Szóltam a tisztiszolgáknak, várjanak még tíz

percet a vacsorával. Louisa e pillanatban annyira tüneményes, hogy nincs szívemmegfosztani a társaságot a látványtól.

Újabb pillantást vetettem a Carter őrnagyra emlékeztető férfira, és észrevettem,hogy már néhány lépéssel közelebb húzta a székét ahhoz a ponthoz, ahol én ültem.Szőke, kövérkés, vörös arcú fiatalember volt; az a típus, akit mi magunk közt csak úgy

emlegettünk volna, hogy ha nincs is benne tengernyi ész, azért nem ejtették a fejelágyára. Aztán elkalandozott a tekintetem, egészen a terem másik végébe, és csalódottankellett megállapítanom, hogy csak idegeneket látok. Pedig a mi kis csapatunk életében aShepherds volt a biztos pont, az a hely, ahová a szabadsága idején mindenki egészen

biztosan benézett; én is abban a reményben mentem oda, hogy ha baráttal nem is, delegalább egy ismerőssel összefutok.

Tekintetem egy pillanatra találkozott egy férfiéval, aki a gyaloghintó előtt


7/155

álldogált, amelyiknek csak a sarka látszott, rajta kifakult, repedezett fél rózsa. Egycsoport tiszt eltakarta előlem a férfit, csak a feje és a válla emelkedett ki mögülük, denekem ennyi elég volt ahhoz, hogy megállapítsam, civil. Sima képű nagyon, gondoltammagamban, és van benne valami visszataszító is.

Bizonyára egy mayfairi buzi. Azzal el is fordítottam a tekintetem, és ittam egy

kortyot a cherryből. Mialatt a félig lehunyt szemem sarkából a felém közeledő kettes számú Carter őrnagyot figyeltem, mint korábban oly sokszor, most is eltűnődtem, milyen szánalmaslogikán alapul is ez a "pont egy ilyen rendes lánnyal, mint maga" megállapítás. Mert haegy férfi lebecsüli azt a nőt, aki őt, finoman szólva, a "kegyeiben részesítette", akkor ebből nem következhet más, mint hogy saját magát is lebecsüli. Ritka ellenpéldája voltennek a kis Dent százados azon megnyilatkozása, hogy "és amikor arra kértem, hogyfeküdjön le velem, intelligens nő lévén, igent mondott".

A kettes számú Carter őrnagy már épp felállt, és tátott szájjal mosolyogva, kérdő,nagy szemeket meresztve rám, egy lépést tett felém, amitől egészen biztosra vettem,hogy olyasvalamivel fog leszólítani, hogy "Nahát maga is itt van? De örülök! Várjunk csak - honnan is ismerjük egymást?", amikor egészen halkan így szólt mellettem egyhang: - Majd valahol másutt iszunk még valamit. - A hang olyan halk volt és annyira asemmiből jött, hogy egy pillanatra azt hittem, képzelődöm. Hátranéztem.

Az az ismeretlen férfi állt mögöttem, akit afféle mayfairi buziként, az imént éppelvetettem. Úgy meglepődtem, hogy meg sem tudtam szólalni. Az idegen lefejtetteujjaimat a pohárról, amit a kezemben tartottam, és a párkányra helyezte. Az egyik kezével átkulcsolta a csuklómat. Kemény hüvelykujja a pulzusomba nyomódott. Naöjjön, mondta ugyanolyan halkan, mint az előbb. A szabadon lévő kezemmel felvettem

a táskámat, és miközben a kettes számú Carter őrnagy továbbra is nagy szemeketmeresztve, tátott szájjal bámult rám - csak a mosoly lohadt le időközben az arcáról -,követtem az ismeretlent. Kimentünk az utcára.

A járdán megállt és elengedett. Szembefordultam vele. Egymásra néztünk. Amegrökönyödéstől egyszerűen nem tértem magamhoz; hogyan engedelmeskedhettemennek az idegennek? Mosolygott.

Istenem, mibe keveredtem, gondoltam, miközben a férfi szemét vizsgáltam ésmegállapítottam, hogy határozottan ellenszenves. A mélyen ülő, sötétszürke szempárbanfehér karikák rajzolódtak ki; az írisznek ezt a sajátos tulajdonságát korábban csak ritkán

és csak nagyon öreg emberek szemében figyeltem meg. De az, hogy ez a tekintet már-már gonosznak tűnt, a két szem aszimmetrikus elhelyezkedéséből következhetett, a balszem ugyanis valamivel magasabban feküdt, mint a jobb. Igen, ez lehetett az oka, hogyelső látásra olyan visszataszítónak találtam.

A férfi nem volt se magas, se alacsony; sovány, vékonycsontú, tulajdonképpensemmi különös, alkata nem tett rám nagy benyomást, mint ahogy az arca sem, bár ezutóbbiból olyasfajta sajátos vonzerő áradt, mint egy hegytetőn kiálló, szabálytalanul


8/155

körvonalazódó romantikus várromból. Magas nyergű, egyenetlen orr, beesett orca,kiugró, erős arccsont, hosszú, keskeny száj, arányosan kerek, feszes áll. Kissé hullámos,koromfekete haja mélyen a széles homlokába nőtt, és mint egy omladozó bástyáróllefutó sötét borostyánfürt, kiemelte arcának komor, sápadt jellegét.

Elfordítottam a tekintetemet és az utca túloldalát bámultam, ahol a járdán szétterült

a késő délutáni, bágyadt napfény. Aztán újra ránéztem. Már nem mosolygott. Engemtanulmányozott. - Elmegyünk a Brook Streetre, ott van a klubom - jelentette ki -, az nyugalmasabb.

a jöjjön. Átmentünk az utca túloldalára, de alig tettünk néhány lépést, én máris megálltam

egy régiségbolt kirakata előtt. A kísérőm is megállt. A csecsebecsék ismerős látványamegnyugtatott. A kirakatot egy Sheraton-láda tetejéről aláomló, alul kis fodrokbanelrendezett, habos kék selyemlepedő borította, és azon szétszórva hevert a rengetegkacat - legyezők, órák, gyöngyök, tubákosszelencék. Biztonságban éreztem magam.

- Szereti az ilyesmit? - kérdezte. - Igen - feleltem -, de csak azt, ami igazán szép. Attól még nem tetszik valami,

hogy egyszerűen régi. Szépnek is kell lennie. - Értem - mondta, mintha magában beszélt volna. - Régi és szép. Igen, értem. Éreztem, hogy arcomba szökik a vér, és dühös voltam magamra, amiért elpirultam.

Képtelen voltam felfogni, miért hozott ennyire zavarba ez az ember. Tovább álltam akirakat előtt, de már nem az üveg mögötti ócskaságokat figyeltem, hanem magát azüveget és a benne visszatükröződő két alakot.

A sötét öltöny és a fehér ing diszkréten elegáns, ápolt külsőt kölcsönzött ennek aférfinak; olyan bizalomgerjesztő és minden divathóborttól mentes megjelenést, amellyel

a londoni Savile Row úri szabóinak legelkötelezettebb hívein kívül más nemrendelkezett.

Értelmiségi, gondoltam magamban, és úri családból származik, legalábbis az "úri"szó magam alkotta definíciója szerint, vagyis olyasvalaki, aki görögöt tanult aziskolában. És mégis, a szolid öltözék és a józan külső ellenére ott volt az az arc,amelyik mintha megkérdőjelezhetetlenül a spanyol vagy nápolyi tenebroso festők

portréi közül került volna ki, vagy a rivalda fényében nyerte volna el végső formáját.Volt ebben az emberben valami a színészből, de nem a szó lekicsinylő értelmében;inkább azt a férfitípust juttatta eszembe, aki egy ideig játssza a mértéktartót, majd ebből

a megszokott szerepkörből kilépve, egyszer csak rögtönzéssel kápráztatja el a publikumot.

Ügyvéd, mondtam magamban. Némi színészi véna van a legtöbb ügyvédben. - Szívesen álldogálnék itt akár órákig is - mondta -, ha maga azt nézné, ami a

kirakatban van. De néhány perce már valami egész máson jár az esze. Rajtam szeretnekiigazodni.

- Valóban - feleltem.


9/155

- Ezzel az erővel akár mehetünk is - jegyezte meg. - Erre. Jöjjön. - Ne haragudjon. Teljesen igaza van - helyeseltem. Mivel szótlanul ballagott

tovább mellettem, és közben egy pillanatra se vette le rólam a szemét, úgy éreztem,mondanom kell valamit.

- Teljesen igaza van - ismételtem. - Csak az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen,

amikor az ember saját magát nézi a tükörben - amikor a régiségbolt kirakatában néztük magunkat -, mindig arra gondolok, hogy a tükrökben van valami rejtélyes, meg abban is,ahogy magunkat látjuk bennük.

- Igen? - mondta. - Miért? Folytassa. - Vegyük például Narcissust - mondtam -, aki beleszeretett saját magába, és

annyira epekedett önmaga után, hogy meg is halt bánatában, mert, ugye, se megérinteni,se megcsókolni nem tudta a saját tükörképét, amit a vízben látott. Nála persze a víz volta tükör.

- Igen - felelte -, folytassa. - Meg ott van az a történet, a bűvös tükörről - mondtam -, amelyik olyan

varázserővel bírt, hogy a férfi, aki belenézett, szerelmes lett, de csak abba a nőbe, akita tükörben pillantott meg, akit a valóságban látott, abba nem. Aztán az a férfi, aki egyvarázslónak adta el a tükörképét, és összebarátkozott azzal a férfival, aki eladta azárnyékát az ördögnek.

- Folytassa - mondta. - Ábrahám Lincoln egy nap a tükörbe nézett, és meglátta benne saját magát, amint a

válla fölött hátrapillant, és rögtön tudta, hogy ez mit jelent - pár napra rá halott volt. - Folytassa. Mi van még? - kérdezte. - Más nincs - mondtam -, és maga legalább olyan jól ismeri ezeket a történeteket,

mint én. - De maga ugyancsak járatos a témában - jegyezte meg. - Vajon miért? Igaza volt. Valóban jól ismertem ezeket a meséket, és ha körülbelül egy éve nem

vettem volna a fejembe, hogy tükrökről szóló történeteket gyűjtsek, aligha tudok sebtiben ennyit elhadarni. De eszem ágában sem volt felvilágosítani ezt az idegent, hogymi célból foglalkoztattak a tükrök, ezért csak annyit mondtam neki: - Hát igen. Persze.Ezer éve ismerem ezeket a meséket. Tudja, az tetszik bennük, hogy olyan különösek.

- Mi különöset lát még mindig bennük, ha egyszer ezer éve ismeri őket? - kérdezte.- Amit az ember már ismer, az soha nem különös. Csak az ismeretlen.

Istenem, gondoltam, milyen igaz. Különös, mint te. De te aztán többszörösen is azvagy. És kényszeredetten nevetve megjegyeztem: - No igen, gondolom, igaza van.

Nahát, ezzel a megjegyzésével egészen zavarba hozott. - Most már biztos, hogyügyvéd, morfondíroztam - azok képesek úgy kiforgatni az ember szavait, hogy egy időután már maga is azt hiszi, hogy nem egészen normális.

- Pedig végképp nem állt szándékomban, hogy zavarba hozzam. Ha mégis így van,nem hiszem, hogy miattam történt, inkább a saját félelmei miatt. Viszont nem kellett


10/155

volna abbahagynia a mesélést. - De nem volt több mesélnivalóm - mondtam. - Dehogynem. Volt még rengeteg - mondta. - Volt és van. Épp a Curzon Streethez vezető boltíves átjáróhoz értünk, de mielőtt továbbmentünk

volna, ráböktem az egyik házra: - Látja azt a keskeny kaput a gyümölcsbolt mellett? -

kérdeztem. - Egyszer ott laktam, abban a házban két hónapig. Még a háború előtt. Hogyaz milyen mesés volt! A lakás tulajdonosa anyám egyik barátnője, egy tüneményesenszép nő volt. De már elköltözött, és a háború óta nem találkoztam vele, pedig kíváncsilennék, hogy néz ki mostanában. A nagyanyám is különleges szépség volt, és az ismaradt élete végéig, még öregkorában is.

- Lám, lám - mondta. - Öreg és szép. Megint ide lyukadtunk ki. Képzeld azt, mondtam magamban, hogy ez az ember Carter őrnagy, és a szerint

társalogj vele. - A kora délutáni órákban a Shepherds szerintem még egészen kellemes.De hat után akkora lesz a tömeg, hogy az kibírhatatlan - jegyeztem meg.

- Gyakran jár oda? - kérdezte. -- Nem. Az idejét sem tudom, mikor jártam ott utoljára. Ma is csak azért ugrottam

be, mert rég nem voltam már Londonban. Gondoltam, benézek, hogy felelevenítsem arégi szép időket.

- Az ember másképp is felidézheti az emlékeit, csak érteni kell a módját. Na éshol, merre járt?

- Hamburgban, a sereggel - mondtam -, az előtt meg egy isten háta mögötti helyen,Vesztfáliában, a főparancsnokságon. De szerencsére csak egy évig.

- Én is Németországban voltam - mondta -, előtte pedig Észak-Afrikában, asivatagi hadsereggel - majd hirtelen egy aggastyán hangjára váltva, az elérzékenyüléstől

elcsukló hangon hozzátette: - Igazságos és dicső harcot vívtunk vitéz szövetségeseink segítségével - és mesterkélten felnevetett, de mintha egy krokodil nevetett volna aképembe, olyan démoni, ijesztően vidám vigyor ült ki az arcára.

- Hát igen - mondtam nevetve, és újból azon kezdtem morfondírozni, vajon mittakarhat ez a hátborzongató, gúnyolódó színészkedés. Van egy szerep, amelyik nagyon isráillik, gondoltam - aztán egyszer csak beugrott. "Rá szabták", mondta volna ReggieStarr, a filmrendező, akivel egy évig éltem együtt, még azelőtt, hogy Németországbamentem. Reggie szavaival élve, "akár smink nélkül is, bármikor felsétálhatott volna aszínpadra, hogy eljátssza azt a szerepet...", persze Mefisztót, a Faustból, a mindenből

gúnyt űző, destruktív észlényt. "De hisz mi rossz van Mefisztóban?", kérdeztemmagamban. Tulajdonképpen semmi, ráadásul a társasága rendkívül szórakoztató; ésszemrehányással illettem magamat, amiért ellenszenvesnek tartottam ezt az embert, csak mert furcsa a szeme.

- Örül, hogy megszabadult a katonaságtól? - kérdeztem. - Igen. Örülök - mondta -, de még nem szabadultam meg egészen. Csak öt nap

múlva szerelnek le végleg.


11/155

- Én is örülök - mondtam. - Pedig még maradhattam volna. Kértek. De én nemakartam. Bár soha többet nem lesz olyan jó dolgom. De nem számít.

- Akkor miért hagyta ott a katonaságot? - kérdezte. Neki is ugyanazt válaszoltam,mint a dandárparancsnoknak, amikor átnyújtottam a felmondásomat: - Mert nem történtsemmi új. Állóvíz volt. Újra Londonba szerettem volna kerülni, az élet sűrűjébe. - Ez

volt az igazság, jóllehet az igazságnak egy darabkája csupán. Soha senkinek nemárultam el, hogy valójában miért hagytam ott a katonaságot. - Itt volnánk. Ez az a hely - mondta, és megállt egy keskeny homlokzatú, kopott ház

előtt. - Nem is tartott sokáig, ugye? - Majd hirtelen egészen más, amolyan kenetteljes,szónokias hangon hozzátette: - A kellemes társalgás hogy feledteti az idő múlását!

Előrement, fel az emeletre, ahová egy kopottas, zöld bársonyszőnyeggel borítottlépcső vezetett. Egy hosszúkás szobába léptünk. Az ajtó melletti bár a gyertyatartóalakú falikarok jóvoltából fényárban úszott, de a helyiség többi részét félhomály

borította, mivel a túlsó végében lógó, félig elhúzott, elnyűtt vászonfüggöny alig eresztettát némi kis fényt. Az egyik falnál pianínó állt. A bárpult mögött egy férfi és egy nő,feltehetően férj és feleség, szolgálta ki a vendégeket, velük szemben, a magas

bárszékeken néhány klubtag ült, és egy férfi, minden bizonnyal egy vendég - a klub nemúgy nézett ki, mintha meg tudott volna fizetni egy zongoristát -, a pianínón pötyögtetett.

A szoba túlsó végébe mentünk, az ablak elé helyezett kanapéhoz. Két laposdíszpárna feküdt rajta. Mielőtt leültem, kísérőm felemelte az egyiket és a fejem mögétartotta. - Nagyon sápadt - állapította meg.

- Mindig sápadt vagyok - feleltem. - Igen, észrevettem - mondta -, nagyon fehér bőrű. Pillanatnyilag azonban a

kelleténél is haloványabb. Egy whisky, azt hiszem, most különösen jót fog tenni.

Utálom a whiskyt, mégsem tiltakoztam, amikor megrendelte az italt. Miutánkihozták, belekortyoltam és undorodva húztam el a szám. - Nem szeretem a whiskyt -mondtam. - Soha nem szerettem. Tizenöt éves koromban ittam először. Estély voltnálunk, és egy férfi unszolt, hogy kóstoljam meg, az anyám háta mögött. Én pedigelfogadtam, mert az nekem akkor őrületes merészségnek tűnt. De ma már nem érdekel.

em számít. - Úgy érti, ma már nem kell megjátszania, hogy merész, mert amúgy is az? -

kérdezte. - Nem - feleltem. - Már ebből is kinőttem. Már nem tartom olyan nagyszerűnek, ha

valaki igazán merész dolgokat művel. Gyerekes dolog. - Kinőtte - mondta megint azon a hangon, mint az előbb, mintha magában beszélt

volna. - Gyerekes. Az anya. Az anya. Ránéztem, aztán elfordítottam a fejem. Ez az ember feldúlt és kizökkentett. Hűvösen mustrálgatott, mint az ugrásra kész

vad, és ez a hideg, ám kitartó érdeklődés annál is inkább zavarba ejtett, mivel acsodálat legkisebb szikráját sem tudtam benne felfedezni. Mint nő, nyilván nem


12/155

tetszettem neki. Sőt ha végigpergettem magamban az addig történteket, mégnyilvánvalóbbnak tűnt, hogy így van. Nemcsak hogy a legcsekélyebb bókra sem tartottérdemesnek, de nem élt egyetlen, akár csak egy pillanatra kínálkozó lehetőséggel sem,hogy megérintsen - hogy mondjuk gyengéden a könyököm alá csúsztassa a kezét, és úgykísérjen át az utca túloldalára.

Biztosan csak unatkozik, csak csevegni akar valakivel, mondtam magamban;nekem végül is mindegy. Úgysem tetszik. És, mivel még mindig magamon éreztem atekintetét, magamban hozzátettem: Ugyan, mitől félsz? Nem tud ártani neked.

agyanyám egyik kedvenc mondására gondoltam: "Egy nő mindig meg tudja védenimagát. Ha pedig nem, hát csak azért nem, mert nem is akarja."

- Kinőtte - mondta. - Először a whiskyt. Aztán valami mást, az anyja háta mögött.És most úgy érzi, kinőtt abból is, hogy az anyukája kislánya legyen. De miből gondolja,hogy így van? Árulja el.

- Nem - jelentettem ki. Azt hittem, szétrobbanok a dühtől, amiért ennyire a gondolataimba látott. - Mégis,

miért árulnám el? - tettem hozzá, és mert olyan gunyorosan mosolygott, így folytattam: -em fogom elárulni, mert nem akarom, és úgysem fog rávenni, hiába is próbálkozik.

- Micsoda nagy szavak - nem fogom, nem akarom, meg úgysem és hiába - és mindmilyen fölösleges.

Még jobban feldühödtem. - Ha azt hiszi, hogy ez nekem imponál, hát nagyon téved!Ez valami jól bevált trükk lehet magánál, hogy fogja és kiragad néhány szót abból, amitmondok, aztán valami nagy bölcsességbe csomagolva elismétli. De semmi értelme.Csak...

- Folytassa - mondta.

- ...süket duma az egész - mondtam, és oldalvást rápillantottam. Még mindigmosolygott. Sőt, úgy láttam, oda van a gyönyörűségtől.

- Folytassa - mondta. - Bármit mond, az semmi ahhoz képest, amit a betegeimmesélnek.

- Sokra mennek magával a betegei - fakadtam ki indulatosan -, ha csak ennyi bölcsességgel tud nekik szolgálni! - Ekkor hirtelen elhallgattam. A betegei, gondoltam.Ezek szerint orvos, nem ügyvéd.

- Biztosan igaza van - mondta. - Oly keveset tehet értük az ember. De engemszórakoztat a munkám. Tudja, az egyik intézetben, ahol dolgoztam, volt egy vénlány, aki,

valahányszor bementem hozzá, hogy megvizsgáljam, közölte, hogy ő a herceg anyja.Egyszer aztán, az egyik vizit során, azt mondtam neki: - De anya, én a fiad vagyok, aherceg. Nem ismersz meg? - Tajtékzott dühében. Meg akart ütni. De képtelen volt rá.Tehetetlenségében megfordult és egy másik beteget ütött meg, aki épp mellette állt, egyteljesen ártalmatlan kis öregasszonyt. De olyan erővel, hogy szegénynek akoponyacsontja is megrepedt. Életemben ilyen mulatságos dolgot nem láttam.

Elképedve néztem rá. Nem akartam hinni a fülemnek. - De hisz ez szörnyű! -


13/155

mondtam, miközben megint arra gondoltam: Betegei vannak. Mégis milyen orvos lehet? - Lárifári! - mondta. - Nagyon jól elszórakozott a történeten maga is. - Nem kérek több whiskyt - jelentettem ki. - Eleget ittam. - Akkor csak én iszom, maga meg nézi. - Nem akarom nézni - mondtam. - El akarok menni. Egy percig sem maradok itt

tovább. Tudom, nem rendes dolog ilyesmit mondani, de semmi kedvem hozzá, hogyrendes legyek magával. - Nem kell rendesnek lennie - felelte sokat sejtető mosollyal. - Mindegy, hogy mit

mond. Miközben indulatosan mondtam a magamét, elhűlve hallgattam, hogy miket

beszélek. Életemben ilyen gorombán nem beszéltem senkivel. És annyi mentségem sevolt, hogy részeg vagyok.

Már magamhoz vettem a táskámat, arra készülve, hogy távozzak, amintfelháborodik a gorombaságomon. De amikor láttam, hogy csak derül rajtam,elbizonytalanodtam. Mégsem sikerült megsértenem! Eltökéltem hát, hogy maradok -annyival csak tartozom az önérzetemnek, gondoltam, hogy nem megyek el, amígvalahogy ki nem hozom a sodrából.

Egy darabig hallgattunk. Aztán megszólalt: - Nézze csak, ott, azt a két fickót a bárnál. A bejárat mellett. Akikre mutatott, két középkorú, nagy hasú férfi, háttal ültek nekünk. Egymás felé

fordulva, elmélyülten társalogtak, de közben az egyikük, egészen lassan és nyugodtan amásik háta mögé nyúlt, kiemelte a tárcát a zakója zsebéből, a saját háta mögé tartotta,kiürítette a tartalmát és a nadrágzsebébe gyűrte, majd ugyanolyan komótosan, ahogykivette, visszacsúsztatta a tárcát a helyére, de közben mindvégig a másik szemébe

nézett, és egy pillanatra sem hagyta abba a társalgást. - Te jó isten! - kiáltottam fel. - Ilyesmit még életemben nem láttam! - Igazán? - Azonnal menjen oda és szóljon neki - mondtam. - Ez felháborító! - Ugyan dehogy - mondta. - Nagyon mulatságos. Elképedve néztem rá. Tényleg

remekül mulatott a jeleneten. - Akkor most mehetünk - mondta. - Végre - mondtam, és máris talpra ugrottam. - Ne örüljön túl korán - szólt rám. - Még nem engedem el. Roppant furcsának talál,

ugye? - Igen - feleltem. Örültem, hogy a zöld bársonylépcső aljára értem, és ismét kijutottam a nappali

fénybe, az utcára, ahol még bágyadtan sütött a nap. - Most pedig megmutatom magának a kertemet - mondta. - Egészen véletlenül

olyan házban lakom, amelyiknek nagyon szép kertje van. Tudom, hogy magának tetszenifog. - És megint azon a színészkedő, kenetteljes, szónokias hangon hozzátette: - Jót fog


14/155

tenni egy kis friss levegő ez után a fertő után. Nevettem, de csak hogy észre ne vegye a nyugtalanságomat. A háznak a kertjét,

ahol lakik? Először a kertet, aztán a házat, aztán a szobáját, és aztán az ágyát. Hisz eznevetséges, gondoltam. Ez nem Carter őrnagy.

Mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, hozzátette: - De sajnos csak rövid

ideig maradhatunk. Ma estére vacsorára vagyok hivatalos, úgyhogy elég hamar el kellmennem. - Nem baj - mondtam gyorsan. - Úgyis hamar haza akarok menni. A Park Lane felé mentünk, és amikor egy buszmegállóban megálltunk, tökéletesen

megszűnt a bizalmatlanságom. Az jutott eszembe, hogy ha nem hívott taxit, nem istetszem neki annyira - nem lehet más szándéka, mint hogy vacsoráig elüsse az időt.

A buszon mellém ült, de nem érintett meg. Szótlanul ültünk egész idő alatt. Énkibámultam az ablakon, ő engem figyelt.

South Kensingtonban szálltunk le, és rövid kis gyaloglás után egy magas, szürke,öntöttvas kapuhoz értünk, amelyiknek az egyik szárnya nyitva állt. Beléptünk a kertbe,amely rögtön elbűvölt.

Régi és divatjamúlt, elhanyagolt, poros kert volt, kerek virágágyásokkal, amelyek a fehérre meszelt, éles szélű kövek szegélyezte gyepszigeteknek pont a közepénhelyezkedtek el. Ritkás kavicsréteg borította a kanyargós gyalogösvényeket, mellettük szedett-vedett bokrok, az ágyásokban hervadozó virágok; a magas fákat szánalmasanelvékonyodott lomb koronázta, és még az ösvények szélén itt-ott kisarjadó gyom iskókadozott.

Egy kis csoport felhő épp eltakarta a délutáni napot. Fülledt volt az idő, állt alevegő. Az ég elszürkült.

- Csodálatos - mondtam. - Rémes lenne, ha üdén ragyogna, és valaki rendbeakarná szedni. Az ilyen kert csak így szép, ettől a bánatos rendetlenségtől.

- Tudtam, hogy tetszeni fog magának - mondta. Elindultunk az egyik ösvényen,lassan baktattunk egymás mellett. Nem nézett rám, csak beszélt, én meg nem figyeltemoda. Milyen unalmas és érdektelen, állapítottam meg róla, miközben magamat isérdektelennek láttam, ráadásul unatkoztam, és képtelen voltam felfogni, hogy aligfélórája mivel tudott úgy feldühíteni, hogy azokat a gorombaságokat vágtam a fejéhez.

A következő néhány méteren megpróbáltam odafigyelni arra, amit mond. Valami bizottságról beszélt, amelyiknek valamikor a háború alatt a tagja volt, és amelyiknek az

volt a feladata, hogy tiszteket nevezzen ki. Megállt és felém fordult, én is megálltam ésszembefordultam vele. Tényleg milyen furcsa a szeme, gondoltam.

Azt mondta: - Teljesen abszurd helyzet állt elő. Egyszerűen nem volt már elegendőtisztnek alkalmas ember, akik közül válogatni lehetett volna. A meghallgatásformálissá... - Nem dobott a földre, és nem lökött el. Átkarolta a derekamat és avállamat, és hátrabillentett. Megrémültem, attól féltem, hogy mindjárt elesem, deamikor egy hideg kőfelületnek ütköztem, a csodálkozástól, hogy alattam kő van, el is


15/155

múlt a félelmem. Lefektetett; a kő éles pereme a térdhajlatomba vágott, a lábam azonbanmég lent volt a földön, ám abban a pillanatban, hogy teljes egészében vízszintesenfeküdtem, ő már bennem is volt. Talán ha négy másodperc leforgása alatt történt azegész. Gyorsan, egyszerűen, minden erőfeszítés nélkül, és ugyanakkor, mint bármelyvirtuóz teljesítmény, szinte képtelenségnek tűnt. És persze senki nem állíthatta volna,

hogy nemi erőszak történt; nem volt se dulakodás, se erőszakoskodás, se fenyegetés, seellenkezés, amit erővel kellett volna letörni. Én nem is akartam, nem is tiltakoztam.Semmilyen akarás nem volt bennem. Lehetőségem se volt rá, hogy a kettő közülválasszak. Azt se vettem észre, hogy egy kőpad van mögöttem, ott, ahol megálltunk, és őa mondat közepén félbehagyta a beszélgetést.

Csak feküdtem elnyúlva a hideg, kemény kőlapon, és teljesen tehetetlennek éreztemagam. Életemben nem éreztem magam ennyire tehetetlennek. Ő meg folytatta, amitelkezdett, ugyanolyan természetes egyszerűséggel, ahogy nekifogott, de se át nem ölelt,se le nem fogott. Amennyire meg tudtam állapítani, zsebébe süllyesztette a kezét. Aztánkívántam, hogy egy darabig még csinálja, és féltem, hogy esetleg abbahagyja, és ezutánszinte azonnal beteljesült minden vágyam és eloszlott a félelmem, és úgy éreztem, hogya megkönnyebbüléstől sírnom kell, de nem könnyeztem mégsem, csak összerándult atestem, mintha zokognék. Mikor abbahagyta, én még mindig zihálva szedtem a levegőt.

Megfogta a csuklómat és két kézzel ülő helyzetbe húzott. Nem nyitottam ki a szemem. Könnyedén megpaskolta az arcomat, és azt mondta: -

Lám, az én kicsi lányom. - És hozzátette: - Na jöjjön, álljon fel. Felálltam és rápillantottam. A tekintete hideg volt és komoly, épp olyan hideg és

komoly, mint a hangja, nem volt benne semmi gyengédség. Az "én kicsi lányom" semhangzott kedvesen. Tényszerű megállapítás volt.

A poros kertre még mindig ugyanaz a tompa szürke fény borult, mint az előbb, azég piszkos fehér volt, de semmi jelét nem láttam annak, hogy a nap hamarosan lemenne.

Meg voltam döbbenve, szégyelltem magam és dühös voltam, amiért egy vadidegenférfi juttatott ahhoz a gyönyörhöz, amit addig, miképp a franciák mondják, csak a "les

plaisirs solitaires" révén ismertem, és amit más férfitól, úgy véltem, így, mint most, mégsoha nem kaptam meg, és eszembe jutott, mennyire háborogtam, amikor a whiskymellett azt találta mondani: - Először volt a whisky, aztán valami más.

A férfi, aki tizenöt éves koromban, mintegy a merészségem próbatételeként rávett,hogy anyám háta mögött kóstoljam meg a whiskyt, anyám egyik hódolója volt. Hogy

akkoriban a szeretője volt-e, azt nem tudtam, de biztosra vettem, hogy valamikor azvolt. Ritkán találkoztunk. Nem tartozott a családunk állandó baráti köréhez. Csak aelentősebb estélyekre és fogadásokra hívták meg. Nős volt, a legidősebb fia két évvel

fiatalabb volt nálam. Húszéves koromra ez a férfi mind gyakrabban sürgölődött körülöttem, és egy

alkalommal, amikor épp egy ötvenfős vendégsereg lepte el a ház összes szalonját, és nekem házikisasszonyi teendőket kellett ellátnom, buzgó segítőkészsége odáig


16/155

terjedt, hogy utánam jött még a konyhába is, ahová a kiürült petits fours-os tálak feltöltése miatt mentem ki. Ott tette fel nekem a kérdést - miközben az alkalomrafelfogadott főszakács, a mi morcos szakácsnőnk meg még két cselédlány fel-alá járkáltés tett-vett körülöttünk -, hogy nem lenne-e kedvem egy kis kocsikázáshoz másnapdélután a környéken.

Nem sokkal azelőtt vesztettem el a szüzességemet. Ezért hát úgy gondoltam, hogy ameghívásnak gyakorlatilag nincs jelentősége, és ugyan biztos voltam benne, hogy akirándulásban csekély örömöm telik majd, igent mondtam. Mindig is féltékeny voltamanyám szeretőire, és mély megelégedéssel töltött el a gondolat, hogy ez egyszer elvehetem tőle az egyiket - hogy én kellek neki és nem az anyám.

A férfi amúgy nem különösebben tetszett. Jóképű, üresfejű, kifejezéstelen tekintetű bonviván volt, akiből mindennemű szenvedély és lelkesedés hiányzott, és csak közhelyekről szeretett beszélgetni, ami kellemes volt abból a szempontból, hogy nemkívánt erőfeszítést a beszélgetőpartnere részéről.

Egy kis szállodába hajtottunk, amelyik egy óriási parkerdőben állt, látszólagegymagában, ugyanis más épületet se közel, se távol nem láttam. Azelőtt soha nemvoltam férfival szállodában, és nagyon imponált, ahogy ez az ember, mihelyt a hallbaléptünk, odaszólt a recepciósnak, hogy hozzanak fel a szobánkba teát, ám egy szóval seemlítette, hogy szobát akar kivenni.

Miközben vetkőztem, azt mondta: - Bármi történjék is, nehogy belém szeressen -és én megvetően gondoltam rá, hogy milyen öntelt.

Oldalról tett a magáévá, úgy, hogy mögém feküdt; ez meglepett, mert mindaddigabban a tévhitben éltem, hogy csakis úgy tehet magáévá egy férfi, ha a hátamon fekszem.Alám csúsztatta az egyik karját, és cirógatva játszott a mellemmel, és miközben belém

hatolt, a másik kezével a combom közt simogatott. Soha nem hittem volna, hogy ez ígylehetséges. Nagyon élvezetes volt.

Később, teázás közben kijelentette: - De hisz remek partner voltál. Neked isnagyon jó lehetett.

Nem feleltem. Eltökéltem, hogy tőlem semmi olyat nem fog hallani, amilegyezgethetné a hiúságát. Akkortájt nem fogtam fel, milyen ritka és rendkívüliszeretővel hozott össze a sors, és hogy igazán hálátlanság volt így bánnom vele. Túl sok élettapasztalattal sem rendelkeztem, annyival semmiképpen sem, hogy megértsem,milyen nevetséges is az a tény, hogy ez a köznapi, ártalmatlan, egyszerű nőcsábász olyan

képesség birtokában van, amelyről a legnagyobb hódítóknak még csak fogalmuk sincs. Amikor megkérdezte, találkozhatnánk-e újra, kurtán csak azt feleltem, nem tudom.

A kaland fő célja, úgy éreztem, megvalósult, és bár tudtam, hogy anyám előtt mélyenhallgatni fogok róla, legalább egyszer valamiben én kerekedtem felül, és elégtételtvettem a bűneiért. Soha nem bántam meg, hogy a szeretőjével nem akartam még egyszer lefeküdni, mert a férfi nem kavart fel érzelmileg. Évekig nem is gondoltam rá.

De ami most a kőpadon történt, az más volt. És amikor belegondoltam, hogy ez az


17/155

idegen, akinek még a nevét sem tudtam, képes volt a legcsekélyebb erőfeszítés nélkül,ezzel a rövid, közömbös, nemtörődöm aktussal a fentihez hasonló gyönyörbenrészesíteni, egészen zavarba jöttem.

- Na jöjjön már, induljunk. Hazakísérem - mondta, miközben a csuklómra fonta akezét.

Ettől a mozdulattól, ahogy a csuklómnál fogva megmarkolt, mint az előbb is,amikor a Shepherdsből kivezetett, ingerült lettem. Végletesen egyoldalúnak találtam,hogy a birtokába vesz anélkül, hogy egyáltalán megkérdezné, nincs-e ellene kifogásom.Mintha a karfájánál fogva ragadna meg valaki egy széket, és a padlón húzná végig, hogyaztán letegye a szoba egyik sarkába.

Miért nem képes legalább a kezemet fogni, kérdeztem magamtól, miközbenlépkedtem mellette. De hisz úgyse hagynám, hogy megfogja. Még hogy a kezem azövébe simuljon!, lázadoztam magamban, és szabadulni igyekeztem a szorításából. A

pulzusomon addig lazán és hűvösen nyugvó ujjak most szorosan a csuklómra tapadtak. - Ne húzódjon el tőlem - mondta halk, szenvtelen hangon, mintha csak arra

figyelmeztetett volna, hogy nézzek a lábam elé. - Hagyjon békén! - kiáltottam fel. - Nem, nem hagyom békén - mondta még mindig ugyanazon a hangon, mintha az

orra eséstől akart volna megóvni. Várt néhány másodpercig, miközben megpróbáltam kitépni magam a keze közül,

aztán a másik kezével átkulcsolta a könyökömet, a hajlat belső, puha felébe nyomta ahüvelykujját, és lassan körözni kezdett, mintha ki akarná tapintani a karomban futóereket, az inakat és a húst, majd fokozta a nyomást és egyre nagyobb fájdalmat okozott.

em éles fájdalmat, csak valami tompa, idegesítő, kellemetlen érzést.

- Hagyja abba! - kiáltottam. - Ez fáj! - Mire az ujja még mélyebbre nyomult, amásik kezével pedig a csuklómat csavarta.

Azelőtt soha eszembe nem jutott, hogy a könyököm különleges érzések forrásalehet. Ez a mindenki számára teljes egészében látható testrész nem rejti magában azokataz erotikus titkokat, amiket a comb vagy a kebel. De most mégis úgy éreztem, hogy ez azember a könyökömnél fogva még megalázóbban és még teljesebben a magáévá tett, mintaz előbb, a padon.

Elernyedtem és a mellkasának támasztottam a fejemet. A sötétszürke gyapjúszövet picit érdes volt, kemény és élettelen. Hogy a viselője lélegzik-e, alig hallottam, hogy a

szíve dobog, még kevésbé. Elengedte a karomat. Se méltatlankodni, se duzzogni, se viaskodni nem volt már erőm. Csak düh és

csalódás maradt bennem. Hát végül mégis megadtam magam, ezzel a meghunyászkodómozdulattal elismertem a vereséget. Ő meg csak állt anélkül, hogy akár tudomásul vette,akár jutalmazta volna a megalázkodásomat.

Kiegyenesedtem, az arcom égett a szégyentől. Azt hittem, mindjárt a torkának esem, és szétharapom az ütőerét. Állt és figyelt. - Rajta, mondja ki - szólalt meg.


18/155

- Mit? - kérdeztem. - Azt, amire épp gondol, amit most művelni szeretne velem. - Semmit nem akarok művelni. Kaján mosollyal mért végig. - Majd elmondja a következő alkalommal. - Nem lesz következő alkalom - mondtam.

- Na gyerünk, ne húzzuk itt tovább az időt - mondta. - Egész idő alatt csak menniakart, tőlem megszabadulni. Most miért állt meg? A kapuhoz mentünk, és ő kitárta az egyik szárnyát, noha semmi szükség nem volt

rá, mert még mindig félig nyitva állt. Kimentünk. - Nem lesz következő alkalom - ismételtem azt remélve, hogy kellőképp rátarti

hangot sikerült megütnöm. - Jaj, ne legyen olyan kőszívű - mondta hirtelen olyan sipító,ajveszékelő hangra váltva, mint a vigasztalanul gyötrődő, kétségbeesett szerelmes. -e kínozza tovább a szenvedőt! - Erre akaratom ellenére elnevettem magam.

Mentünk tovább. Üres volt az utca. - Akkor hát találkozhatunk újra? Esküdjön meg, hogy igen! - mímelte továbbra is

az aggódó szerelmest. - Nem látja, hogy mindenre képes vagyok magért, akár térdre is borulok, ha kívánja?

- Szó sem lehet róla - mondtam mosolyogva. - Hol lakik? - kérdezte. - Nem mondom meg. - Jaj, istenem, jaj, istenem, hát megint kezdi? Soha nem volt szerencsém a nőkkel.

Csak tudnám, miért? Erre kirobbant belőlem a nevetés. Egy taxi jött épp felénk, leintette. - Hajtson a West Endre - szólt oda a sofőrnek.

Beszálltunk. Az egyik sarokba telepedtem le, és ő is odaült, de nem szorosan mellém. Odakint még világos volt, de a taxi belsejét az efféle kocsikra oly jellemző

állandó, bensőséges homály töltötte be - az a mesterséges alkonyat, amelyet azelöregedett, megaszalódott bőrülés áraszt magából.

Odafordultam felé. A reszkető félhomályban még élesebben kirajzolódtak aszembogarát övező fehér karikák. Tényleg furcsa szeme van, gondoltam, és egyébként isfurcsa, minden szempontból. Már nem voltam jókedvű - a lelkesedésem csak addigtartott, amíg az összetört szeretőt játszotta, és úgy láttam, most nem áll szándékában,hogy udvaroljon, de még csak az sem, hogy gyengéden megfogja a kezemet.

- Miért szólított le? - kérdeztem. - Mert érdekesnek találtam - felelte. - Gyakran jár a Shepherdsbe?

- Igen - Szereti? - Igen. - Ugye hogy hat után kezd szörnyen elviselhetetlen lenni a tömeg? - Igen - mondta. - És hagyja már abba. Semmi értelme. Elfordultam és kinéztem az

ablakon. - Te jó isten! - kiáltottam föl. - Már itt vagyunk a Derry and Tomsnál. És itt a

Pontings is.


19/155

- És ezen meglepődött? - Nem, tulajdonképpen nem. - Akkor miért tesz úgy, mintha meglepődött volna? Mondtam, hogy hagyja abba ezt

az időhúzó játékot - jelentette ki. - Szóljon a sofőrnek, hogy hajtson végig a Church Streeten, és aztán forduljon

obbra - mondtam. - A Linden Gardensben Lakom. De ez nem jelenti azt, hogy újratalálkozhatunk. Hiába tudja a címemet. - Magáról az egyik betegem jut az eszembe, aki kijelentette, hogy nem szeret

semmin átugrani, de nem azért, mintha attól tartana, hogy a heréje megsérül. Ha valakiazt mondja, "nem azért, mintha" vagy "ez nem jelenti azt, hogy", az csak az igazságot

próbálja elfedni. Mert mindig minden azért van, hogy és mindig minden azt jelenti,hogy. Hajlandó végre abbahagyni a színjátékot?


20/155

Második fejezet Azt mondta, találkozzunk a Sheperdsben két nap múlva, délután hatkor.

Piros, fehér pöttyös kartonruhát vettem fel, fehér, cikk-cakkos zsinórtűzéssel a

varrások mentén. A konyhalányok hordanak ilyesmit. Kis csitrinek festettem benne, ésez állt rajtam a leginkább úgy, mintha szajha lennék. A szabása ugyanolyan volt, mint akét nappal előbbi, elegáns, jól nevelt selyemruhámé, csak az olcsó anyag keltette ezt azegészen más benyomást. Volt még egy harmadik, ugyanilyen szabású ruhám. Hosszúujjú, vékony, sötétkék gyapjúból - akkor vettem fel, amikor egyszer ahadügyminisztériumba mentem egy beszélgetésre, miután megpályáztam ott egy állást;úgy képzeltem, hogy komolynak, szorgalmasnak és megbízhatónak fognak látni benne.

A ma délutáni randevúra szándékosan választottam a piros kartont. Ezzel,gondoltam, világosan jelezni fogom, milyen kevéssé óhajtok tetszeni neki. Úgy hittem,

nem érdekel, hogy tetszem-e neki vagy sem. Ugyanakkor nagyon is zokon vettem, ahogyazon az estén ott a kertben bánt velem, és reméltem, hogy ha ilyen közömbösnek mutatkozom, mégiscsak sikerül megsértenem. Mondanom sem kell, hogy a megbeszéltidőpontnál szándékosan negyedórával később érkeztem.

Ugyanott állt, ahol először megpillantottam, a gyaloghintó virágmintás oldalának támaszkodva. Katonaruha volt rajta, közönséges gyakorlóöltözék és sapka, őrnagyirangjelzéssel. Nem állt jól neki. Ebben a durva szövetből készült, vastag, bőzubbonyban alacsonyabbnak és véznábbnak látszott, mint amilyen valójában volt; asapka eltakarta hajának ördögien vonzó kontúrját; amúgy is halvány arca a khakitől

szinte már betegnek tűnt. - Attól tartok, késtem - mondtam. Nyomatékosan figyelmeztetni akartammodortalan pontatlanságomra, amennyiben nem vette volna észre.

- Úgy érti, azért késett, mert tart valamitől - mondta. Egy pillanatra ránéztem.Aztán lesütöttem a szemem. - Utoljára viselem az egyenruhámat - jegyezte meg -, affélehattyúdal gyanánt. - Majd reszketni kezdett a hangja, el-elcsuklott és zihálva levegő utánkapkodott, mint egy elérzékenyült öregember: - Mert mélységes tisztelettel adózomvalamennyi hős katonánknak, a drága fiúknak, akik életüket és vérüket áldozták ahazáért -, és miután már hangosan kacagtam, a megszokott hangján folytatta: - Namenjünk innen.

Megint a csuklómnál fogva vezetett; ezúttal nem nehezteltem érte. Kint az utcánmegállt, felemelte a kezemet, és eltartotta magától. Kicsit elfordította, úgy, hogy aegygyűrűm megcsillant a ráeső fényben.

- Ez a vékony aranykarika - mondta -, úgy látom, nem terheli meg túlságosan amaga pici kezét.

- Nem - feleltem. - Mikor hagyta ott a férjét? - kérdezte.


21/155

- Honnan tudja, hogy én hagytam ott? - Egészében véve igen jól megy magának ez a műfaj, mármint otthagyni másokat.

Már amennyire én látom. - Nem tudom - mondtam -, ezen soha nem gondolkoztam. - Lényegtelen megjegyzés volt - jegyezte meg -, nem kell gondolkoznia rajta.

Mikor hagyta ott a férjét?

- Három éve. - Biztos voltam benne, hogy majd arról fog faggatni, miért hagytamott, és eltökéltem, hogy semmiképpen sem árulom el neki. Ezért ugyancsak elcsodálkoztam, amikor egészen más természetű kérdést tett fel.

- Hány éves volt a férje, amikor otthagyta? - kérdezte. - Huszonhét - feleltem. - Á, tehát se öreg nem volt, se szép? - állapította meg önelégült mosollyal. - Ez meg miféle ostobaság? - méltatlankodtam. - Hogy jön ez ide? - Én tudjam? - mondta továbbra is mosolyogva. - Magának kéne tudnia. De mivel

úgy látom, nem túlságosan kedveli a témát, egy percig se törje rajta tovább a fejét. - Hát maga tényleg elég ostoba - jelentettem ki. - Ez pont olyan, mint amikor

elárulják egy embernek, hogyan kell kőből aranyat csinálni, elmondják neki a titkosreceptet, a módszer minden csínját-bínját, de figyelmeztetik, hogy a művelet csak akkor fog sikerülni, ha közben egy pillanatra sem gondol a fehér elefántra. A szerencsétlen

persze képtelen megállni, hogy ne gondoljon a fehér elefántra. Minek szólt rám, hogy netörjem rajta a fejem? Mert most már biztosan ezen fogok töprengeni.

- Hát persze hogy ezen fog - mondta -, csak teljesen hiába, mert nem fog egyrőlkettőre jutni.

- Miért, hová kéne jutnom? Nem értem - mondtam. - Nem kell megértenie, szegény kicsi lány - mondta. - Micsoda marhaságokat

beszél! - mondtam gőgösen. Mámorító gyönyörűséggel töltött el, hogy képes vagyok

ilyen gorombaságokat vágni a fejéhez, bármit, ami csak eszembe jut. Életemben neméreztem magam ilyen felszabadultnak. Megrészegültem a saját pimaszságomtól. - Csak mert mond valami képtelenséget, mindjárt azt hiszi, hogy az ember hasra esik a nagy

bölcsességétől? Ez olyan, mint T. S. Eliot költészete. Egy kukkot se ért belőle senki, demindenki azt mondja, "hű, de bölcs!". És ne nevezzen "szegény kicsi lánynak". Utálom.

Már végigsétáltunk a Piccadillyn, és most egy régiségbolt elé értünk. A kísérőm ittmegállt. - Tessék - mondta -, ettől majd megnyugszik. És most árulja el, hogy miért nemszabad "szegény kicsi lánynak" neveznem.

- Mert az olyan szomorú - mondtam. - Goethének van egy verse, a "Mignon". És

abban van. És márványszobrok állnak, nézve rám: Mit tettek veled, szegény, kicsilány? (Vas István fordítása.)

- Mindig sírhatnékom támad, ha ezt olvasom. De maga nyilván nem ismeri. - De, hallottam már - mondta. - Hogy is van? Mondja csak el, úgy nagyjából. - A lány azt akarja, hogy a férfi Olaszországba menjen vele - mondtam. - Milyen férfi? - kérdezte. - Az apja - mondtam. - De nem, rosszul mondom - tettem hozzá gyorsan. -


22/155

Összekevertem. Nem egészen világos, hogy kicsoda. Mert az első versszakban a lány aszerelmének nevezi. Ebben van a citrom meg a narancs. A második szakaszban azapjának nevezi. Itt van az a rész a szobrokkal meg a képekkel és az a szomorú sor, "Mittettek veled, szegény, kicsi lány?"... Megszakad az ember szíve. Ezért nem szeretem. -Elfordultam a kirakattól, és felpillantottam rá.

- Folytassa - mondta. Most megint olyannak láttam, mint a prédára leselkedővadat; feszülten, várakozástele izgalommal figyelt. Zavarba jöttem. - Aztán vad és hátborzongató lesz az egész. Szűk ösvény,

sárkányok, örvénylő áradás. Ezeken kell átvergődniük, hogy Olaszországba jussanak. - És ebben a szakaszban minek nevezi a férfit? - kérdezte. - A "védelmezőjének" - feleltem, és hozzátettem: - Azért mégsem ismeri olyan jól,

igaz? - és pimasz pillantást vetettem rá. De ő, úgy láttam, észre se vette. - Kitűnő - jegyezte meg -, felettébb érdekes. - Persze hogy kitűnő - mondtam. - Goethe. Goethe csak kitűnő lehet. - Nem Goethére gondoltam, szegény kicsi lány - mondta -, hanem magára. Ragyogó

elméje van. Elcsodálkoztam ettől a bóktól, bár nem tetszett. Nem ilyen dicséretrevágytam. Különben sem volt igaz. Ilyen kivonatos formában bárki fel tudta volnamondani a "Mignon"-t.

- Magánál elég könnyű tetszést aratni - mondtam, miközben mentünk tovább. Ámettől a "magának kitűnő elméje van" megjegyzéstől valahogy megbékéltem, és nemnehezteltem rá többé, amiért "szegény kicsi lánynak" nevezett.

A Shaftesbury Avenue-a beültünk egy kocsmába. Saját magának dupla whiskytrendelt, nekem pedig édes sherryt, és, legnagyobb megkönnyebbülésemre, nem fűzötthozzá semmiféle megjegyzést.

- Most elviszem egy kínai étterembe - jelentette ki. - Ó, ismerek egy borzasztó jókínait! - kiáltottam fel. - Az nem az, amelyikre én gondoltam - mondta.

- Honnét tudja, hogy amelyikre én gondoltam, nem az, amelyikre maga gondolt? -kérdeztem.

- Mert maga egy másikra gondolt - jelentette ki. - Na és hogy hívják a magáét? -kérdeztem.

- Bellevue - mondta. - Idióta - mondtam -, az nem is kínai. - Már hogyne lenne az - a Bellevue kínaiul evőpálcikát jelent.

Egy Waldour Street-i étterembe vitt, és végül örültem, hogy nem a ShaftesburyAvenue-iba mentünk, amelyikre én gondoltam. Azt hiszem, el lett volna rontva az estém,ha azt választjuk; és nem azért, mert ott "felidéztem volna az emlékeimet", mint ahogy ő

pár napja megjegyezte, hanem mert pont a fordítottja állt volna elő: engem vettek volnaüldözőbe az emlékeim. Nem baj, mondtam magamban; most, hogy újra itt vagyok Londonban, úgyis hamarosan jóra fordul minden. Addig meg minek izgassam magam?Megrendelte az ételt, anélkül, hogy kikérte volna a véleményemet, de nem vettem zokon.


23/155

Ellenkezőleg, még örültem is, bár megsértődtem volna, ha bárki más teszi. Egyszerűen nem az én esetem, mondtam magamban, ezért nem is érdekel. És ma,

ebben az egyenruhában, végképp rémesen fest, rémesebb már nem is lehetne. Miközben beszélt, volt egy pillanat, hogy egy csepp húslé csorgott végig az állán;

kárörvendően gyönyörködtem benne, de nem szóltam; szinte elszomorodtam, amikor egy

másodperc múlva a szalvétájával letörülte. Sokért nem adtam volna, hogy nevetséges ésmegalázó helyzetben lássam! Tudtam, hogy fel fog vinni a lakására, mintha az magátólértetődne, és tudtam, hogy vele fogok menni. De úgy okoskodtam magamban, az egésznem számít, hisz ez a férfi nem érdekel, és ha sikerül értésére adnom, hogy nem tetszik,azzal a magam részéről célt értem.

Vacsora után egy Regent Street-i megállóban szálltunk buszra. De az nem SouthKensington felé ment, sőt még csak nem is a közelébe. Biztos egy másik klubbamegyünk, gondoltam. A Portman Square-en szálltunk le, átvágtunk a téren, és egy igen jóállapotban lévő, magas, régi ház feketére festett, impozáns bejárata előtt álltunk meg. Asaját kulcsával nyitotta ki.

- Erre - mondta, és az előtérnél néhány lépcsővel lejjebb nyitott ki egy ajtót. -Átmenetileg ez van. Tegnap költöztem ide. Igazán keresnem kéne már valami rendeshelyet a Harley Streeten. Jöjjön be.

Kisebb előszobába léptünk, ahonnan mindjárt átmentünk egy tágasabb helyiségbe.A berendezés - faragott virágfüzérekkel és masnikkal díszített, ó-lábakon álló,világosbarna fából készült garnitúra - valami utánzat volt, kissé XV. Lajosraemlékeztetett. Mohazöld padlószőnyeg, festett, krémszínű fal. Állt még a szobában egysteppelt, gombos kanapé, amelynek sötétzöld gyapjúkárpitja színben a székek üléshuzatához illett, és egy íróasztal az ablak mellett. Az ágy be volt vetve, a végében

összehajtott, zöld brokát ágytakaró; anélkül, hogy odanéztem volna, tudtam, hogy afüggöny is ugyanabból a brokátból készült.

Távolról sem fényűző, de tisztességes szoba volt egy drága londoni negyedben, ésminden részletében megfelelt annak, ami az ilyen szobáktól elvárható, a berendezésvilágosbarna-krémszínű-zöld színösszeállításától kezdve a réz hamutálcákon ésólomkristályt utánzó préseltüveg-vázákon keresztül a falra akasztott metszetig, amelyenegy vitorlás hajó táncolt késő tizennyolcadik századi, merev, tarajos hullámok hátán.Tudtam, hogy az előszobából nyíló fürdőszoba csempéin egyetlen repedést semtalálnék, hogy a benne lévő mosdó széles és ovális, hogy a beépített kád fekete

üvegcsempével van burkolva, és hogy a padlót fehér erezetű, fekete márvány borítja. Egyetlen pillantással felmértem, hogy a szobában nincs semmi, ami ennek a

férfinak a tulajdona. Ennek örültem. Soha nem voltam túl nagy véleménnyel azokról,akik azt állítják, hogy egy virággal teli kancsóval, egy kis csipketerítővel és néhányképpel a falon képesek az egyszobás bérlakás lehangoló magányából barátságos,meghitt otthont teremteni.

Akkortájt magam is bérelt szobában laktam, egy sokkal kisebb, kopottabb és


24/155

gyengébb színvonalú lyukban, mint amelyikbe épp beléptünk; egy panzió padlásterében,ahol a fürdőszoba és a vécé az én szobámnál három emelettel lejjebb, a földszintenvolt; és én sem tettem semmit azért, hogy holmi apró kis ,,átalakításokkal" megadjam ahely "egyéni varázsát". A szélsőségek híve vagyok. Ha nem kaphatok meg mindent, nemkell semmi. Különben is, akkoriban meg voltam elégedve a sorsommal. Nem

álmodoztam róla, hogy saját otthonom legyen, pedig sokak szerint titkon, a szívemélyén, minden nő arra vágyik. - Nincs itthon semmi ital, amivel megkínálhatnám - mondta. - Ebből ne csináljon gondot - mondtam. - Amúgy sem innék most semmit. Fel-alá kezdett járni a szobában. - Vigyázzon, ha kimegy a fürdőszobába - mondta.

- Lehet, hogy magára zuhan a mosdó. Holnap betetetek egy másikat. - Vigyázni fogok - mondtam, miközben leültem a kanapéra. - Tegnap este volt nálam egy lány - mondta -, de kidobtam. Bement a

fürdőszobába, levert a polcról egy tégelyt, és megrepedt a mosdókagyló. - Csak nem azt akarja mondani - csodálkoztam el -, hogy ezért dobta ki? - De igen - felelte, és továbbra is fel-alá járkált, miközben a komód fiókjait

huzigálta. - De miért? - kérdeztem. - Tényleg kidobta emiatt? Biztosan nem szándékosan

verte le. - Tudom - mondta. - De valami szándéka mégiscsak volt vele. Hogy engem jól

felbosszantson. Ilyesmivel én nem fogok vesződni. Ha meg az a nőszemély csinálja, pláne nem. Az a nő úgy, ahogy van, nem érdekel.

Nem szóltam semmit. Azon morfondíroztam, vajon örülök-e annak, hogy egyvetélytársnőm szűrét kitették. Nem örültem. Mindegy volt.

- Vetkőzzön le és feküdjön az ágyba - mondta anélkül, hogy megfordult volna.Továbbra is a fiókokkal bíbelődött.

Odamentem egy székhez az ágy mellé, kibújtam a ruhámból, ő pedig ezalatt kimenta szobából. Talán szándékosan hagyott magamra, gondoltam, biztos tekintettel akar lenni rám, arra az esetre, ha netán szégyenlős lennék; de aztán arra jutottam, hogy ezsemmiképpen sem lehetséges. Levettem az alsóneműmet, és az ágyra feküdtem. Azoldalamra fordultam, arccal a falnak, a lábamat pedig egymásba fontam és az államhozhúztam - elhatároztam, hogy semmilyen módon nem fogok a kedvében járni.

Soha azelőtt férfival így nem viselkedtem. Az én felfogásom szerint, ha egyszer az

ember eljutott odáig, hogy igent mondjon, akkor tetszik, nem tetszik, igenis vállalja,amibe belement, mégpedig a tőle telhető legszívélyesebb modorban - aki nem ígyviselkedik, az egész egyszerűen neveletlen.

De ezzel az emberrel az első perctől fogva, már ott a Shepherdsnél minden eltért aszokványostól, és mivel ő volt az egyetlen férfi, aki a beleegyezésem nélkül tettmagáévá, feljogosítva éreztem magam, hogy olyan utálatos legyek vele, amilyen csak akarok. Beszélni is gorombán beszéltem; miért ne folytathatnám ugyanígy az ágyban?


25/155

Mikor odajött hozzám, felemeltem a karomat és eltakartam az arcomat, a keresztbetett lábamat pedig még jobban összeszorítottam. Azt hittem, azzal fog meglágyítani és

betörni, hogy lefejti a karomat az arcomról és megcsókol - eltökéltem, hogy ezt nemhagyom.

De ő, a derekam felett átnyúlva, a csípőm alá csúsztatta a kezét, megemelt, és egy

szempillantás alatt visszafordított a hátamra. A combom puha, belső felébe nyomta acsontos, kemény térdét, és miután a fájdalomtól kénytelen voltam megadni magam,szétfeszítette a combomat, majd ugyanazzal a könnyed, magától értetődő mozdulattal,mint az előző alkalommal, birtokba vette a testemet.

De ez csak néhány másodpercig tartott. Ezt követően még mélyebben fúrta magát belém, egyre jobban, egyre tovább, egyre mélyebbre, olyan mélységekhez érve,amelyekről nem is tudtam, hogy ott vannak bennem és megérinthetők. Fájdalmas volt éségbekiáltóan durva, és én forgolódtam, ficánkoltam, a belsőm minden izmávalnekifeszültem, hogy kivédjem a testemnek ezt a birtokbavételét, de ő, mintha mit semészlelt volna kínjaimból, folytatta; lassú, kitartó, szűnni nem akaró eltökéltséggel, ésminden egyes mozdulatával még szorosabban magához láncolt.

Tudtam, hiába is küzdök, nem szabadulhatok úgysem, el kellett fogadnom. A karomlecsúszott az arcomról, felpillantottam rá és egy ideig néztem. A semmibe bámult. Nemlátta, hogy őt nézem. Komor tekintete tőlem valahol távol, messze járt. Összehúzta aszemöldökét, és az ajka mellett, kétoldalt, mély redő feszült. Lehunytam a szemem, ésmiközben tovább szenvedtem az újra és újra belém hasító fájdalomtól, kinyújtottam akaromat a testem mellett, felfelé tartva a tenyeremet - annyira szerettem volna, ha akezét, legalább azt, az enyémbe tette volna. De nem tette.

Mikor testének teljes hosszával és súlyával rám ereszkedett, bár továbbra se

érintett meg vagy ölelt át, azt hittem, befejezte végre, és nyugvóponthoz érkezett.Tévedtem. Ám most másképp kezdett mozogni bennem, úgy, hogy nem okozott már fájdalmat, egészen óvatosan, mint aki tapogatózik, keresgél. Megkönnyebbültem éselengedtem magam, de ekkor hirtelen olyan éles, követelőző mozdulattal döfött belém,hogy felsikoltottam. Valójában az ismétlése volt ez annak a kapu melletti jelenetnek, otta kertben, amikor ki akartam szabadítani a csuklómat a markából, ő azonban arrakényszerített, hogy adjam meg magam, és miután végül kapituláltam, nem volt hajlandómegjutalmazni érte.

Ő pedig folytatta, lankadatlan alapossággal. Szinte ájultan feküdtem ott. Néha

hallottam, hogy zihálva levegő után kapkodok vagy felkiáltok, de mivel már nem voltamképes gondolkodni, sőt majdhogynem érezni sem, fel se fogtam, hogy miért zihálok vagykiáltozok. Ő meg folytatta. Van egy mondás: "Aki boldog, nem észleli az idő múlását",és ez igaz volt rám nézve is, bár én túl voltam azon, amit akár boldogságnak, akár szomorúságnak lehetne nevezni. El sem tudtam képzelni, hogy ennek az állapotnak egyszer vége szakad. Magamról sem tudtam már - épp csak annyi maradt belőlem, hogyőt, csakis őt érezzem, szüntelenül. És ő folytatta.


26/155

Azt sem vettem észre, hogy mikor érkezett el birtokbavételem csúcspontjához. Alégzése nem változott, ugyanolyan hangtalan volt, mint kezdettől, de mintha a rámnehezedő test nyomása egyszer csak enyhült volna. Majd nem mozdult többé.Kimerültségemben nem fogtam fel, hogy ez mit jelent. Nem tudtam, mikor távozott

belőlem. Könnyű voltam, úgy éreztem, lebegek a mozdulatlan csendben, mintha nem is

lepedőn, hanem egy tó tükörsima vizén feküdtem volna - egészen addig, míg a fejemalatt nem éreztem a kezét. Kinyitottam a szemem. Az ágy szélén ült, háziköntösben. Újra lehunytam a szemem,

és elfordítottam az arcomat. Megfogta copfba font hajamat, és egymás után húzta ki belőle a tűket - hallottam, hogy koppannak az éjjeliszekrényen.

Derékig érő, jó hosszú hajam volt; abban az időben két copfba fonva, koszorúkéntfeltűzve viseltem. Ez a hagyományos Gretchen-frizura Goethe Faustjának hősnőjérőlkapta a nevét, és még csak elvétve sem viselték azokban a körökben, ahol én forogtam -többnyire az alpesi parasztlányok hordták.

Nemcsak hogy nem volt divatos, de nem is illett az egyéniségemhez. Én nemvoltam Gretchen. Nem voltam se szőke, se kék szemű, nem volt kerek, rózsás arcom, sefitos orrom. Nem voltam se szemérmes, se naiv, se félénk. De az egyik legfontosabbgretcheni tulajdonság megvolt bennem, csak akkor még nem tudtam róla; még rejtvevolt. Ő viszont, úgy látszik, azonnal felfedezte.

Faust Mefisztó segítségével elcsábítja Gretchent. A lánynak gyermeke születik,megőrül, vízbe fojtja a gyermeket, megöli az anyját, felelősség terheli a fivére haláláért,

börtönbe vetik és kivégzik. Nem akarom azt mondani, hogy a jövő bármi ilyesmittartogatott volna számomra. Csak azt, hogy ez az ember nyilván meglátta bennem azesendőt, a hajlandóságot, hogy a vesztembe rohanjak, és tudta, hogy egyetlen

csettintésére úgy fogok neki táncolni, mint Gretchen a Mefisztó vezérelte Faustnak. A kopogó hang abbamaradt. - Ez a rengeteg gyilkos szerszám - mondta -, ez a sok

tű és tőr, amit a hajában visel. Szándékosan tűzte a hajába, hogy engem megsebesítsen?A legszívesebben belém is döfné az egyiket, igaz? Nem feleltem.

Belefúrta a kezét az egyik hajfonatomba, kilazította - a kibontatlan tincseket avállamra fektette.

- Pedig milyen jóságos vagyok magához - mondta. - Igen, látja, itt ülök és még ahaját is kibontom. Ilyen nagyon jóságos. Akárcsak egy jóságos apa.

Felültem és indulatosan rákiáltottam: - Igen, jól mondta! A legszívesebben magába

döfném az egyiket! Elragadtatott mosollyal nézett rám. - Csodálatosan reagált - mondta-, micsoda öröm! Elég egy egyszerű, hétköznapi kis szó, és lám, máris kardot ránt.

- Miféle szó? Mit akar ezzel mondani? - kérdeztem. - Majd elmondom máskor. Most nem akarom, hogy felizgassa magát. Jobb, ha a

kedvében járok, még gyenge. Feküdjön vissza, és majd szép csendben beszélgetünk.Csakis olyasmiről, ami szép és jó.

Visszafeküdtem. Kezébe vette a másik hajfonatomat is, hogy kibontsa és


27/155

szétterítse. - Miért növesztette meg ilyen hosszúra a haját? - kérdezte. - Mindig is hosszú hajat szerettem volna - feleltem -, csak a mamám... á, kit

érdekel! - Csak a mamája... mi volt vele?

- Soha nem engedte, hogy hosszú hajam legyen. Mindig le kellett vágatnom, hogyaztán oldalt egy selyem-masnit tűzzön bele. Szörnyen gyerekes volt! - De hisz gyerek is volt még akkor, nem? - kérdezte. - Annyira csak nem

zavarhatta, hogy gyerekes. Olyan csitító, vigasztaló hangon mondta ezt, mintha csak az lett volna a célja, hogy

a beszélgetés félbe ne szakadjon, hogy "a kedvemben járjon". Lehunyt szemmelfeküdtem, és ernyedten azt feleltem: - Igen, persze hogy gyerek voltam. Elképesztő,milyen ostoba megjegyzései vannak. - Aztán elnevettem magam.

- Most min nevet? - kérdezte. - Eszembe jutott valami - feleltem -, egy sor egy Kästner-versből. Németül van.

Úgysem értené. - Kicsit tudok németül - mondta. - Mondja csak el. - Ich wurde einst als Kind

eboren und lebte dennoch weiter. És ha netán mégsem értené, azt jelenti, hogyegyszer, régen, mint gyermek jöttem a világra, és ennek ellenére tovább éltem.

- Nagyon szellemes - mondta -, de csak a figyelmemet akarja elterelni. Miért nemengedte a mamája, hogy hosszú hajat viseljen?

- Azt hittem, ennyi idő alatt már rég elfelejtette - mondtam. - Dehogy - mondta. - És maga miért akart hosszú hajat? - Azért, mert kiskorában neki is az volt. Ha neki lehetett, nekem miért nem? Ez

igazságtalanság volt. És évente egyszer megengedték, hogy kibontva hordja a derékigérő haját. A császár születésnapján. A mamám mindent megkapott. És mire énmegszülettem, 1918-ban, az öreg Ferenc József császár már nem élt, a Monarchiaszétesett, belőlünk köztársaság lett, elnökkel. Az elnök persze nem mert születésnapottartani. A mamámnak minden megadatott, nekem semmi. Se császár, se hosszú haj.

- De hisz azóta annyi idő eltelt - mondta. - Miért tartja szépnek a hosszú hajat mégma is?

- Erzsébet királyné miatt - feleltem -, aki Ausztria császárnéja volt. Ő viselt ilyenfonott hajkoronát, sokkal magasabbat, mint az enyém, és a legszebb nő volt a maga

idejében. Hozzá képest még Eugénia császárné is csak egy trampli volt. - Maga pedig Erzsébet királynénak szeretné látni magát. És a haját csak a

császárnak bontaná ki. A férfi csak akkor láthatja kibontott hajjal a nőt, amikor ágybaviszi. Az én kedvemért nem akarta leengedni a haját. Nekem kellett kibontani. Acsászárnak tartogatja.

Kinyitottam a szemem. Milyen jókedvű, gondoltam. A fal felé fordultam. - Hagyja már abba a hülyeségeit - mondtam -, utálatos ez a szokása. Az ember


28/155

elmesél valami teljesen normális, közönséges dolgot, mire fogja magát és addig csűri-csavarja, míg ki nem sül belőle valami abnormális képtelenség.

- Sejtettem! - mondta. - Mindjárt tudtam, hogy ezzel a hosszú hajával remekül elfogunk szórakozni. Majd még beszélgetünk a hosszú hajáról.

- Meddig? - kérdeztem. - Még egy fél óráig? - Dehogy, sokkal tovább.

- Két óra hosszat? - kérdeztem. - Dehogy - mondta. - Tovább. Megfordultam és felültem. - Hát akkor meddig? - Legalább hat hétig - mondta. - Igen, úgy saccolom. - Hat hétig? - csodálkoztam. -

Hogy hat hétig másról sem fogunk beszélni, csak a hajamról? - Igen - felelte. - Ezt nem mondja komolyan! - kiáltottam fel. - De bizony, szegény kicsi lány, a lehető legkomolyabban - felelte. - És nem fogja unni? - kérdeztem. - Nem - felelte. - De mit lehet arról annyit beszélni? - El se hinné - mondta. - De most aludnia kell. De előtte menjen kí a fürdőszobába. A fejembe szökött a vér, éreztem, hogy elpirulok. Rettenetesen zavarba jöttem.

em mozdultam, ott maradtam az ágyon a sarkamon ülve, kezemben a lepedővel, amitaz állam alá gyűrtem.

Komoly, szigorú pillantást vetett rám. - De nem úgy értettem, hogy menjen kimosakodni - mondta. - Mit szokott mondani, ha ki akar menni?

- Eltűnök egy percre - mondtam. - Nem, az, hogy "eltűnök egy percre", az nem jó. Persze itt Angliában így mondanák a hölgyek, de magának nem angol az

anyanyelve. Mit mondott, mikor még kislány volt?

- Lulu - mondtam nevetve, hogy ne lássa, mennyire zavarba hozott. - Így már jobb - jelentette ki. - Akkor menjen ki lulu. - Nem, nem így kell mondani

- javítottam ki. Mérhetetlenül büszke voltam szellemi fölényemre. - Az ember kimegyLuluzni, nem Lulu. - De miután még mindig olyan komolyan és szigorúan nézett, megintzavarba jöttem.

- Különben - jelentettem ki -, nem is akarok kimenni. Nincs kedvem. Hagyjon békén.

- Hogy mennyi bajom lesz magával - mondta. - Na, ne kéresse magát. Órák ótanem volt kint. Olyan, mint egy ötéves kislány. Mindenre nekem kell gondolnom maga

helyett. Aztán egyszer csak elmúlt a zavarom, úgy éreztem, nincs miért szégyellnem

magam, és hálás voltam neki - mintha egy hosszú ideje rám nehezedő tehertőlszabadultam volna meg. Gyermekkorom óta engem férfi soha - ami azt illeti, senki soha- nem figyelmeztetett, hogy menjek ki pisilni. A helyzet annyira abszurd volt, hogyvalójában fel kellett volna háborodnom - én meg ehelyett örültem.

Az ágy szélére húzódtam, és leengedtem a lábam a földre. Haboztam. Ránéztem,


29/155

hátha mégis gúnyt űz belőlem. De nem. Komoly tekintettel fürkészett. - Lassan álljon fel - mondta. - Még gyenge. Kikísérjem? - Ugyan, ne vicceljen - mondtam nevetve. - Istenem, istenem - mondta -, hogy nekem soha nincs szerencsém a nőkkel! Alig tettem egypár lépést, mikor utánam szólt: - Lassan. Maga nem Erzsébet

királyné, és ez most nem a koronázási ünnepség. - Odajött hozzám, óvatosan lefejtette amellemről a kezemet, benne a lepedővel, amit még mindig görcsösen magamhozszorítottam. Elvette a lepedőt és az ágyra hajította.

- Kicsit kába, ugye? - Igen. Kimentem a fürdőszobába. Mikor kész voltam és megtörültem magam, fájt, ahogy a

combom közt végighúztam a papírt; a szeméremajkak széle csupa duzzanat és horzsolásvolt, éppúgy, mint araikor elvesztettem a szüzességemet.

Ezt nem fogom elmondani neki, gondoltam. Nem szerzem meg neki ezt az örömet.És még a nevét sem tudom. Soha többé nem akarok találkozni vele. Vadállat.

De ha mégannyira méltatlankodtam is, valami jóleső érzés áradt szét bennem,amiért ez a férfi nemcsak hogy a hatalmába kerített és fájdalmat okozott, de

birtokbavételemnek fájdalmas nyomait is otthagyta a testemen. Bárcsak ő fosztott volnameg annak idején a szüzességemtől, kívántam magamban, és nem az az ökör. Letéptemmég egy kis papírt, újra megtörültem magamat, hogy lássam, nincs-e rajta vérfolt. Aszüzességem egy kis vértócsában veszett oda. A papíron most nyoma sem volt vérnek.Sajnáltam.

Visszamentem a szobába és lefeküdtem. Hallottam, hogy fel-alá járkál, és azthittem, pizsamát vesz. De meztelen volt, amikor odajött mellém.

Szorosan a falhoz simultam, hogy helyet csináljak neki, és ő középre feküdt,

hanyatt, csukott szemmel. A szobában még égett a villany, egy lámpa az éjjeliszekrényen, egy pedig az

íróasztalon. Nem mertem megkérni, hogy oltsa el. Az oldalamon feküdtem, az egyik karom a fejem alatt, a másik a mellemen, ahogy mindig szoktam elalvás előtt.

- Ne húzódjon el tőlem - hallottam a hangját. Hátrafordultam. És bár pontosan úgyfeküdt, mint addig, a hátán, csukott szemmel, és a hangja is halk volt és nyugodt, mégis ahideg futott végig a hátamon. Értelmetlennek tűnt továbbra is tagadnom azt, amitkezdettől fogva, már ott a Shepherdsben sem akartam beismerni, és amit magamnak úgyfogalmaztam meg, hogy "valóban furcsa szeme van". Féltem tőle.

Gyorsan a másik oldalamra fordultam, és igyekeztem valahogy a magam számárais kényelmesen mellé bújni, úgy forgolódtam, mint egy kutya, amelyik hosszasan izeg-mozog a párnáján, mielőtt összegömbölyödve elalszik.

Sápadt, sovány, csontos teste volt, a válla nem szélesebb, mint a csípője. Az ilyenszikár, nyeszlett alkatra mondják, hogy olyan, mint "az óramutató hatkor", felfelé is,lefelé is egyenes - mintha csak a fukarság tündére őrködött volna a fogantatása felett.

emcsak hogy látványnak nem volt szép, de az ágyban is kényelmetlen volt mellette


30/155

feküdni. Eszembe jutott Reggie Starr, és vágyakozva gondoltam rá, milyen jó voltéjszakára odabújni az ő széles, nagydarab testéhez.

Szorosan mellé feküdtem - azt reméltem, hogy átölel. Nem mozdult. Aztán az oldalamra fordulva próbáltam a testemmel a testéhez simulni. Egyenesen

feküdt továbbra is, így hát ezzel a kísérlettel is fel kellett hagynom. Arra gondoltam,

talán ha háttal fekszem neki, szívesebben helyezkedik el úgy, hogy befészkelhessemmagam a testének valamelyik zugába. Feküdt tovább, mint addig. Aztán hirtelen félig ráfeküdtem, átöleltem, a fejemet pedig a nyaka és a

kulcscsontja közti mélyedésbe süllyesztettem. Nem mozdult. Csak még szorosabbrazárta a lehunyt szemét. Reszkettem. Addig ismeretlen volt számomra, mit jelentreszketni - csak hallomásból tudtam, mi az, vagy olvastam róla.

Feküdtem és nem tudtam abbahagyni a reszketést. - Édes kicsi lány - mondta. A reszketés megszűnt. És még mindig meg se csókolt,

se át nem ölelt, de még csak meg sem simogatott. Azonnal elaludtam. Amikor tizenévesek voltunk, Sylvia unokatestvéremmel rendszerint a hegyekben

töltöttük a karácsonyi és a húsvéti szünidőt, és mindig azt mondtuk egymásnak, hogyfönt, a hegyek közt, másképp alszunk, mint odahaza. Az otthoni alvást "lassúnak", ahegyek köztit pedig "gyorsnak" neveztük. Ez alatt azt értettük, hogy valahányszor avárosban felébredtünk, mindig az volt az érzésünk, hogy a pihenéshez szükséges sok-sok órát mind végigaludtuk - s míg a hegyekben is pontosan ugyannyit aludtunk, mint otthon,amikor ott felébredtünk - persze frissen és vidáman -, meg voltunk győződve róla, hogyaz alvás röpke tizenöt percig tartott.

Ezen első éjszakán is, amelyet ezzel az idegennel töltöttem, "gyorsnak" éreztem azalvást, és ez az illúzió megmaradt az összes többi éjszakán, mikor vele egy ágyban, a

fejemet az ő kemény testére hajtva aludtam. Amikor reggel kinyitottam a szemem, az ágy szélén ült, felöltözve,

megborotválkozva, útra készen. - Keljen fel és készüljön el - mondta. - Hazakísérem. Felöltöztem és kimentem az

előszobába, a nagy tükör elé, ahol egy kis fésűvel, amelyik épp a táskámban volt, denem volt jó semmire, kapkodva és meglehetősen eredménytelenül igyekeztem rendbeszedni a hajamat. Az arcomról lekopott a festék, nem volt nálam semmi, amivelfelfrissíthettem volna, és bár volt egy rúzs a táskámban, inkább nem használtam azt sem,mert kirúzsozva, gondoltam, még elnyűttebb látványt nyújtanék.

Visszamentem a szobába. Ott ült az íróasztalnál és a jegyzetei közt lapozgatott.Örültem, hogy nem néz rám, és a pamlagra ültem.

- Kész van? - kérdezte egy idő után anélkül, hogy felpillantott volna. - Igen - feleltem. - És miért nem szólt? - kérdezte. - Nem akartam zavarni - mondtam. - Értem - mondta. - És ha még egy óra hosszat ülök itt, akkor sem szólt volna egy


31/155

szót sem? - Persze hogy nem. - Értem. - Felállt és jelentőségteljes pillantást vetett rám. - Akkor induljunk. Lesütöttem a szememet. Majd' szétvetett a düh. Tessék, hát csak elismertem, hogy

ez az ember a felettesem, én pedig a beosztottja vagyok.

Csak akkor enyhültem meg, amikor azt mondta: - Na jöjjön, szegény kicsi lány. Mielőtt elindultunk volna, odaadta a névkártyáját. Meg se néztem, csak betettem atáskámba.

Útközben nem szólt hozzám, én se hozzá. - Ma délután háromkor legyen ott nálam - mondta, mielőtt a szállásom bejárata

előtt magamra hagyott volna, és a válaszomat meg se várva, köszönés nélkül távozott. A szobámba érve az órámra pillantottam; még csak fél kilenc volt. Ha egyedül

lettem volna, tíz előtt biztosan nem kelek fel. Hogy az ördög vinné ezt az embert, gondoltam magamban. Először megfürdöm -

már majd' megőrültem egy kád forró vízért -, és majd utána reggelizem,morfondíroztam, de ahelyett, hogy mindjárt levetkőztem volna, a tükörhöz mentem.Tüzetesen és hosszasan tanulmányoztam a külsőmet, és aggódva állapítottam meg, hogymilyen csapzott vagyok. Csak nem talált undorítónak, tépelődtem magamban. Hogy azördög vinné, ismételtem, és még hozzátettem: Nem mintha számítana. Kit érdekel?

Szombat volt. Bizonyára ezért nincs semmi dolga kora délután, gondoltam. Talánezért vette készpénznek azt is, hogy én is szabad leszek. Végső soron előfordulhatottvolna, hogy dolgozom. A körülményeimről nem tud semmit. De még ha szabadnaposlennék is szombaton, abból még nem következik, hogy ne lehetne más elfoglaltságom.Éppenséggel elképzelhető lett volna, hogy egy másik férfival van randevúm. Miből

gondolta, hogy nincs? Nem, ez az ember egy pillanatra sem vonta kétségbe, hogyelmegyek a Portman Square-re.

Pimasz fráter, mondtam magamban, miközben megeresztettem a fürdővizet, mégisminek képzeli magát? Aztán egyszer csak eszembe jutott a névkártya. Felrohantam aharmadikra, felkaptam a táskámat, de azért, hogy ne odafent töltsem keresgéléssel azidőt, futottam máris lefelé, és a lépcsőn egyenesen Mr. Sewellbe botlottam.

- Csak nincs valami baj? De nagyon sietünk - jegyezte meg, ahogy ott egy szálfürdőköpenyben, a táskámat szorongatva meglátott. - Nem mondom, szépenkicsinosította magát, már amennyiben randevúra készül.

- Mindjárt kifolyik a kádból a víz - mondtam. - Nagyon is jó lesz, ha kifolyik - jelentette ki. - Pont az kell nekem, egy kis baleset,

mondjuk egy véletlen beázás. Talán ki tudnék préselni egy új kádat a biztosítóból. Mertitt egyeseknek igényeik vannak, ugyebár. Hogy olyanok legyünk, mint a Ritz, de perszeazért a kis bérért, amit fizetnek. Na majd kopogjon, ha szeretné, hogy a hátátmegmossam, jó? - Azzal eltűnt a folyosó túlsó végében, az alagsorba vezető lépcsőn.

Kedveltem Mr. Sewellt. Ő volt az alsó középosztálybeli megfelelője az egyik


32/155


33/155

- Nem, dehogy! - csattantam fel. Úgy tett, mint aki meg se hallja a hangomban azingerültséget.

- Akkor hát mikor? - kérdezte. - Nem beszélhetnénk valami másról? Muszáj ezt feszegetnie? - Muszáj - mondta. - Na ki vele. Mikor növesztette meg?

- Amikor már férjnél voltam - feleltem rezignáltan egy gúnyos fintor kíséretében.Ebből csak észreveszi, gondoltam, milyen nevetségesnek tartom ezt az egészfaggatózást, és ha egyáltalán válaszolok a kérdéseire, az kizárólag az én kivételesen jótermészetemnek köszönhető.

Továbbra is úgy tett, mint akinek fel se tűnik a szemtelenségem. - Rendben - mondta. - Alighogy férjhez ment? - Nem. - Mennyi idővel azután, hogy férjhez ment? - kérdezte. - Négy évvel később. - Értem. És mi történt négy évvel azután, hogy férjhez ment? - Megint úgy nézett

rám, mint a prédára leselkedő vad, azzal az éhes, fürkész, izgatott tekintettel. - Semmi se történt - feleltem durcásan. - Mikor hagyta ott a férjét? - kérdezte. -

Körülbelül egy évvel azután - feleltem. - Egy évvel mi után? - kérdezte, le nem véve rólam a szemét. - Azután, hogy... hogy én nem... hagyjon már békén! Odahajolt hozzám, és erősen

rácsapott a karomra. - Következőre nagyobbat ütök! Na gyerünk, azután, hogy maga mitnem?

- Azután... azután, hogy nem hagytam - feleltem, miközben a kezem rászorítottam akaromra és elfordítottam a fejem.

- Négyévi házasság után - mondta - nem engedte többé magához a férjét az ágyban.

Így volt? - Igen! - üvöltöttem. - Írásban kéri, és lehetőleg három példányban vagy hogyan? Elragadtatott mosollyal nézett rám. - Azt mondja, megszakította a nemi kapcsolatot

a férjével, de még egy évig együtt élt vele. Ezt vajon miért tette? - Úgy éreztem, ahhoz nincs jogom, hogy csak úgy, egyszerűen faképnél hagyjam.

De aztán, abban az utolsó évben, teljesen kibírhatatlan lett. Nem igazán tudom, miért.És akkor már úgy éreztem, jogom van otthagyni.

- Értem - jelentette ki. - Addig várt, míg kibírhatatlan nem lett, hogy aztán nyugodtszívvel otthagyhassa. Így volt?

- Igen - feleltem. - Addig provokálta, míg kibírhatatlan nem lett. - Nevetséges! - tiltakoztam. - Én ilyet nem mondtam. Ez nem igaz! - Nem? Mégis mit képzelt, mi fog kisülni abból, ha nem engedi a férjét magához az

ágyban? - Semmit - feleltem. - Nem képzeltem semmit. Különben is, én nem bántottam őt

soha. Sőt, főztem rá, elvégeztem az összes házimunkát, úgyhogy semmi oka nem volt rá,


34/155

hogy vérig sértődjön és halálra szekáljon. - De nem érti, milyen borzasztó dolgot művelt vele? Nem érti, milyen borzasztó

egy férfinak, ha nem szeretkezhet a feleségével? - Ezen soha nem gondolkoztam - mondtam. - Hogy őszinte legyek, tényleg nem. - Semmi szükség rá, hogy "őszinte legyen", ha velem beszél. Azt majd én

eldöntöm, hogy maga mikor őszinte. - Ez tényleg több a soknál! - pattantam fel dühösen. - Mégis mit képzel, hogy hazudok, vagy mi? Csak nem fogok azzal vesződni, hogyhazugságokat eszeljek ki magának! Magának még hazudni sem érdemes, mikor ígynyaggat az utálatos kérdéseivel. És ha egyszer azt mondom valamire, hogy úgy van,akkor az úgy van! Ha valaki, hát mégiscsak én tudom a legjobban, hogy miről mitgondolok.

- Üljön le szépen. És ne fecsegjen össze ennyi ostobaságot - mondta. - Honnanismerné a saját gondolatait? Azt se tudja, hogyan kerülnek gondolatok a fejébe. Mégcsak befolyásolni sem képes őket. Az emlékeit sem képes befolyásolni.

Visszaültem. Ez az ember ugyanúgy kérdezett, mint ahogy szeretkezett;erőszakosan, kutakodva, fájdalmasan kellemetlenül, és én tehetetlen voltam akérdéseivel szemben.

- És mégis mit csinált a férje, amikor már olyan kibírhatatlan volt? - kérdezte. - Ó, hát iszonyú dührohamokat kapott, a legváratlanabb pillanatokban. Minden ok

nélkül. - Minden ok nélkül - ismételte. - Na és mit művelt egy-egy ilyen dühroham során? - Hát például, amikor étkezés után felkelt az asztaltól, néha úgy meglökte, hogy az

összes tál, pohár meg tányér felborult, minden kifolyt az abroszra meg a szőnyegre,úszott a szoba. Máskor meg leöntött tintával. Egyszer pedig bementem a fürdőszobába

és bezártam az ajtót, erre ő is be akart jönni kezet mosni. Nyugodtan kezet moshatottvolna a mosogatónál is. Nem értettem, miért pont akkor kell neki is a fürdőszoba. És énigazán borzasztó készséges voltam; mondtam, hogy két perc múlva kinyitom; de ő fogtaés rám törte az ajtót. Mindig azután - azután, hogy ő akarta és én nem engedtem. Eg

Edith Templeton - Gordon

Documents

Transcript of Edith Templeton - Gordon